Szokásomtól eltérően, most egy kis bepillantást engedek életem egy aprócska szeletébe. Bár nem írok naplót legalább tíz éve, ez a bejegyzés mégis olyan lesz, mivel az elmúlt két nap eseményeit szeretném megörökíteni. És hogy másképp lehetne megőrizni az emlékeket? A memóriánk úgyis megcsal minket, elvégre egy idő után csak a szépre emlékszünk, míg a rossz dolgok elhalványodnak, illetve a kihívások amiket átéltünk, már nem is tűnnek olyan nehéznek. Ez így van rendjén, hiszen így könnyebb az élet. Én mégis jobban szeretném a valóságot visszaadni és nem egy rózsaszín ködbe burkolózott zavaros emléket.
Vegyük például a pénteki napomat. Majdnem három teljes órát álltam és lestem egy vacak papírért. Türelmes embernek tartom magam, bár azt nehezen viselem, ha megvárakoztatnak. Talán ezért indulok el mindig mindenhova az utolsó pillanatban, és vagyok folyton késésben, hogy ne kelljen várnom. Szóval álltam illetve úgy tíz-tizenöt percig ültem ünnepi ruhában, ami egy fekete nadrágból, fehér ingből, fekete blézerből és egy lapos barna szandálféleségből állt. A szandált csak kölcsön vettem anyukámtól, mivel az ünnepi cipőm legutóbb gyilkosnak bizonyult. Majdnem kitörtem benne a bokámat hála a macskakövekkel borított utcáknak és a két centis saroknak, amiben még épp elbotorkálok. A várakozás szörnyű volt. Nem nekem való a csak lessünk ki a fejünkből figura. Mindig tennem kell valamit, nehogy bedilizzek. A pihenés így nálam olvasást vagy valami elkészítését jelenti. Délután öt órától egészen fél nyolcig csak álltam és vártam, aztán megtört a jég és röpke negyed óra alatt lerendezték, azt amiért jöttem. Nem is ez az érdekes, hanem ami utána történt. Biciklivel mentem hazafelé meglehetősen lassan a cipőm miatt. Egész nap esett az eső, így minden vizes volt és előttem a bicikliúton egy hatalmas tó nagyságú pocsolya terpeszkedett. Mivel nem szerettem volna az ünnepi nadrágomat eláztatni, a gyalogos járdára hajtottam fel, ami párhuzamos volt a bicikliúttal. Bár egy lélek sem volt a közelben, mégis jobbnak láttam visszatérni a bicikliútra, ami nagy hibának bizonyult. Ahogy áthajtottam, a hátsó keresem megcsúszott egy vizes levélen. A bringa így dőlni kezdett és a kormány befordult. Szépen oldalasan felnyaltam bringástól, ünneplő ruhában a sáros, levelekkel borított betont. Jó nagyot zakóztam... Ha lett volna valaki a közelemben, biztosan jót röhögött volna rajtam... Én nem nevettem, mivel az egész bal felemet levelek és sár borította, a blézerem és az ingem teljesen átázott és ráadásnak a kölcsöncipőmről leszakadt a csat. A hátralévő utat így borzalmas külsővel és lifegő lábbelivel tettem meg. Mikor hazaértem és felmértem a károkat csak akkor kezdtem igazán megérezni mekkorát estem. A térdemen kiszakadt a nadrág és egy szabályos vágás keletkezett, ami lankadatlanul vérzett nekem egész este, nagy vörös foltokkal körülvéve, ahogy a bal könyököm is. Ráadásul jobb kezemen két ujjam még mindig nem hajlik fájdalom nélkül, ahogy a térdem sem. Ennyit az ünnepi szerelés megóvásáról. Néha tényleg fájdalmasan balszerencsésnek érzem magam. Történik valami jó és egyből rákontráz valami rossz, nehogy véletlenül jó legyen nekem csak egy kis ideig... Ez az esés ugyanis nem ügyetlenségből vagy figyelmetlenségből történt, hanem egyszerűen peches vagyok. Remélem a Darwin-díjra azért még nem vagyok esélyes.
Tegnap, vagyis szombat reggel, így sajgó végtagokkal ébredtem, ám ez nem szegte kedvemet. Összekapartam magam és nagy nehezen sikerült egyeztetnem a már régóta megbeszélt találkozót egyik barátnőmmel, Ribizly-vel. Ő is sikeresen megvárakoztatott, ugyanis nekem negyed tizenkettőt mondott, valójában pedig negyed egyre ért be a főtérre. Hát nem volt túl kellemes érzés egy órát szobrozni a város közepén, úgy hogy majd megőrültem a térdem tompa lüktetésétől. Nem igazán bírta a terhelést, vagyis az nem gond ha sétálni kell, bár kissé bicegek néha, de egy helyben állni kicsit soknak bizonyult neki. Ribizly viszont sikeresen beért a megbeszélt időpont után egy órával és bocsánatkérési áradatba kezdett, szerencséjére. Hát a szombat délután sem volt az én, illetve a mi napunk. A pizzánkat megégették kicsit és a jeges csokiban kevés volt a csoki. A hangulat viszont jó volt és kibeszéltük magunkat, ami már nagyon kellett. Kitárgyaltuk a képeslapokat, mivel ő is postcrossing mániás és megvitattuk ki mit olvasott az elmúlt pár hétben. A könyvmánia is közös bennünk. Ribizly előadta a jövőbeli nagy terveit, amik annyira jók, hogy irigykedve hallgattam. Mindenre van terve, ötlete és a kivitelezéssel sincs gondja. Én meg itt szenvedek a kétségek völgyében az önbizalomhiányommal. Néha olyan bénának és reménytelennek érzem magam... Mit értem el? Mire lehetek büszke? Mi az amivel egyáltalán érdekesnek bizonyulok? Őszintén szólva fogalmam sincs. Míg kicsi voltam mindenre voltak terveim és elhatározásom is, hogy meg tudom csinálni. Mióta felnőttem ez teljesen megváltozott. Kaptam jó pár pofont az élettől és azóta csak az üresség van. Néha olyan hiábavalónak érzek mindent... Hallgatom a többiek terveit, illetve hogy mit értek el, vagy milyen izgalmas dolog történt velük, míg én csak ülök csendben. Nem tudok mit mondani mikor visszakérdeznek. Egyszerűen nincs mit mondanom, olyan üresnek érzem az életem. Ha pedig bepróbálkozom valami újjal, vagy ellenzik, vagy a sors közbeszól és elgáncsol. Ezért gondolkozom rövidtávokban. Csak pár hónapra tervezek előre és nem tovább, így talán jutok valamerre.
Ribizly viszont örült a karkötőnek, amit ígéretemhez híven csomóztam neki. Így már két általam készített karkötő díszeleg bal csuklóján. Ő pedig hozott nekem egy kínai szerencse talizmánt, amit a kínai tanárjától kapott. Jól mutat az ágyam fölött a falon és remélem egy kis szerencsét is hoz nekem. Ráadásul megígérte, hogy körbevezet majd minket, ha jön Csikoszokni barátnőm. Már komplett túrát szervezett nekünk harmincadikára. Mellette nem fogunk unatkozni, az biztos.
Jó volt vele találkozni és mosolyogva váltunk el.
Este pedig mivel tegnap volt a múzeumok éjszakája, elmentem megnézni, milyen a fertődi kastély kínai lampionokkal bevilágítva. Egész jó volt és nem csalódtam, az Eszterházy kastély egyszerűen gyönyörű, mint mindig. Egyedül a hosszú sorban állás nem tetszett, de csak a térdem miatt. Kellemesen elfáradva értünk haza éjfél környékén. Megérte elmenni.
Végezetül helyzetjelentés: Revulsion 26. része feltöltve AFS-re, Cassandra Clare - Csontváros című könyvét olvasom, porcelán köcsögöket festek keresztanyámnak, karkötőt csomózok magamnak és ma délután meg fogom nézni újra (már vagy ötödszörre) az Egy gésa emlékiratait. Ez a film nekem megunhatatlan. ^^
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése