Egész kicsi korom óta imádom a kirakókat és egész jó is vagyok benne. Akár órákig tudok ülni és rakosgatni a darabokat. Ilyenkor, mint mikor épp alkotok valamit, teljesen kikapcsolok és csak úgy repül az idő. Nem érzékelem a külvilágot és a gondolataimat engedem, hadd terelődjenek arra, amerre szeretnének. Igazán felszabadító érzés.
Most viszont úgy érzem az életem is egy kirakós, ráadásul a nehezebb fajtából. Olyan mint az az ezer darabos puzzle, amit rokonomnál raktunk jó pár éve. Egy kikötőt ábrázolt. Piros csónakok úsztak a vízen és az ég kékje teljesen egységes volt. Nagyon nehéz dolgunk volt vele és bár sikerült különválasztanunk a víz és az ég kékjét, valahogy mégsem boldogultunk. Hiába raktunk ki minden mást az eget nem sikerült összehoznunk. egy idő után feladtuk és félre tettük. Jó sokáig kerülgettük befejezetlen művünket, aztán elpakoltuk a dobozába, mert útban volt.
Olyan, mintha én is egy ilyen kirakós lennék. Néha úgy tűnik egyszerre több életem van. Mindenki egy darabot lát belőlem, de az egészet senki. Talán még én se látom a teljes képet... Vegyük például a barátaimat. Nincs túl sok, így nem lesz nehéz. Vannak a legrégebbi barátaim, vagyis inkább egy, akit talán a legjobb barátnő címmel is illethetnék. Vele és a barátaival egyre ritkábban találkozok és ők még úgy ismernek, mint a csendes, nyugis csajt. Aztán vannak a középiskolás barátaim, akikkel mindig jól érzem magam, de már sajnos őket is kevesebbet látom. Nekik már kissé nyitottabb vagyok és ismerik a felszabadult oldalamat is. És végül a legújabb barátaim, akik szinte csak a vidám és nyitott felemet ismerik. Érdekes mert mind a három társaságban másként viselkedem. Talán csak a szokás hatalma. Bár nem igazán szeretem, hogy ingáznom kell közöttük. Kicsit önző módon egyszerre akarom magam mellett tudni mindegyiküket, bár ez nem lehetséges... Habár majd nyáron a VOLT feszten teszek egy próbát az ügy érdekében. =)
Ráadásul még a rokonaim között is megoszlok. Egész más vagyok azokkal, akiket minden nap látok, és azokkal, akiket ritkábban. De valahogy mindegyik én vagyok. A kérdés már csak az, milyen vagyok akkor, mikor teljes vagyok. Mikor nem csak egy darabot mutatok magamból, hanem az egész képet. Talán egyszer sikerül kiraknom magamat és az életemet is és lesz valaki, aki kíváncsi lesz a végeredményre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése