Owari no Seraph

Meglehetősen régen írtam anime sorozatról. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem néztem volna bele sorozatba, hanem azt, hogy bár belenéztem néhányba, egyik sem fogott meg igazán. Így néhány rész után jegeltem őket és vagy folytatom majd valamikor (Például a Death Parade egész jó.) vagy soha többet nem nézek bele (Például Dance with Devils, mert bár a sztori nem olyan rossz, énekelnek benne. Igen, ez egy musical anime és épp olyan bizarr, mint amilyennek hangzik. Énekelnek benne!). 

Szóval, ha találok valami különlegeset, valami igazán jót, akkor elkap a vágy, hogy meg is osszam a világgal. Na, meg hogy egy délután alatt kivégezzek egy évadot, de erről próbálok leszokni.

Az Owari no Seraph vagy magyarul A Vég Szeráfja pont ilyen.

Rövid leírás AnimeAddictsról:

"Évekkel ezelőtt, az emberiséget egy titokzatos vírus támadta meg, ami kis híján kipusztította. Ez a vírus lehetővé tette a városban élő vámpíroknak, hogy fellázadjanak és uralmuk alá hajtsák a megmaradt emberi fajt. Hyakuya Yuuichirou és barátai, egy árvaházból kerültek a vámpírok karmai közé. Szabadságvággyal vezérelve, Yuuichiro és legjobb barátja Mikaela, kieszelnek egy tervet, hogy hogyan tudnának feltűnés nélkül megszökni, csakhogy a szökési kísérlet hatalmas tragédiába torkollik."

A cselekményről nem érdemes többet elárulni, mert azzal elrontanám a meglepetés erejét. Inkább összefoglalom a főbb paramétereit.

Takaya Kagami mangája alapján készült és eddig két évadra rúg, vagyis kétszer 12 epizód. A manga azonban még fut, a sztori pedig kapott jó néhány kiegészítést (light novel, special és egyebek) illetve egyre nagyobb népszerűségnek örvend, így esélyes a további folytatás is.

Ha be kellene skatulyáznom, azt mondanám rá egy poszt-apokaliptikus világban játszódó misztikus shounen. A fő konfliktushelyzetet a vámpírok és emberek harca adja, amelyet mágikus fegyverekkel vívnak, így minden részben adva van a csata lehetősége. A történet így folyton mozgásban van, a szereplők mindig kapnak egy új akadályt, vagy egy új vérszívót, amin túl kell jutni, engem mégsem ez fogott meg, hanem a karakterek kapcsolati hálója.

Egyébként a csihi-puhiban nincs semmi extra, bár a látványvilágot kicsit felturbózták a második évadra. Elvan vele a néző, de ennél nem több. A zene hasonlóan felejtős kategória. A varázs tehát a szereplők környékén keresendő.

Ichinose Guren

A két főhős kapcsolata nyomokban egy zseniális animére (Aldonah.Zero) emlékeztetett. Félreértés ne essék, nincs párhuzam közöttük, csak a hangulat, ahogy a két ellentétes világot két valójában hasonló mégis körülmények miatt ellentétes oldalra került szereplő szimbolizálja. Illetve Mika belső vívódása kicsit Slaine problémáira emlékeztetett. Persze a két eset ettől függetlenül teljesen más és más is lesz a végkifejlet.

A főbb szereplők tehát rendben vannak, szerethető figurák és a mellékszereplőket is könnyű megkedvelni. Ott van például Guren, aki egyértelműen sántikál valamiben, mégsem lehet nem kedvelni a hanyagságával. Ráadásul a negatív szereplők között is lehet találni néhány kedvelhető alakot.

Nagyon tetszett, hogy az éremnek itt bizony két oldala van. A készítők sem az emberek, sem a vámpírok mellett nem foglaltak állást, hanem kölcsönösen bemutatták jó és rossz döntéseiket. Ettől pedig hitelessé és jóval szövevényesebbé vált a konfliktus. Csak az a baj, hogy az előzményeket, a vámpírok mikéntjét és a sokat emlegetett vírust nem igazán magyarázták meg. Ez azonban a személyes drámák mellett elsikkad.

A történetben nagyon sok a személyes drámai elem. Minden szereplő múltjában találni egy-egy horrorisztikus pillanatot - a fél szereplőgárda vámpír, tehát nem spóroltak a vérrel - csipet önmarcangolással fűszerezve. Ezektől a  belső démonoktól (na, meg a valódi démonoktól) lesz igazán érdekes a karakterek egymáshoz való viszonya. Mondanivalót illetően a család kapta a fő hangsúlyt, ám a barátság is legalább annyira fontosnak van feltüntetve és ez azért egy kifejezetten pozitív üzenet.

Nagyon tetszett még, ahogy a vámpírok neveivel játszottak, akad itt Tepes (Drakula után szabadon) és Bathory is magyar nézők gyönyörűségére. Az is tetszett, ahogy fokozatosan kibontakoztak a háttérben megbúvó érdekek és korábbi események összefüggései. A szerelmi cérnafoszlány mértékletes mivolta szintén üdítő volt. Bosszúvággyal és néhány éhes vérszívóval az ember nyakán nehéz romantikázni, ezért csak néha tűnik fel a szereplőknek, hogy "Jé, te fiú vagy, én meg lány!" illetve fordítva. Pedig nyakszirtet csócsáló bandánál ez szinte elkerülhetetlen.

Összességében remek anime. A történet izgalmas, a szereplőket könnyedén meg lehet kedvelni és akad benne néhány jó csavar. Nekem tetszett, kikapcsolt és végig fenntartotta a figyelmemet.

Elsősorban a shounen műfaj kedvelőinek ajánlom, illetve azoknak akik még nem unják a vámpírokat, de bárki tehet vele egy próbát, mert megéri belenézni.

Laurosz

Elcsábított a borító, megbabonázott a farkas és elbűvölt a cím. Ettől pedig megszerettem ezt a könyvet, még mielőtt belelapoztam volna és most, hogy a végére értem, szomorúsággal tölt el, hogy a kezdeti tűzből hideg hamu lett.

A külsőségekre nem eshet panasz, kemény kötés, meseszép védőborító, vagyis minden, mi esztétikus könyvszeretőnek ingere. A lényeg azonban mindig belül van és itt van az a bizonyos farkasláb elásva.

Fülszöveg:

"A XV. századba varázsol bennünket Vodolazkin könyve: az embereket hol pestis, hol éhínség pusztítja, a keresztények a világvégére készülnek, de Kolumbusz közben felfedezi Amerikát. És valahol Oroszországban él egy különleges képességekkel megáldott orvos, Arszenyij, aki sorba járja a pestises falvakat, meggyógyítja, akit lehet, s elkíséri a halálba a gyógyíthatatlanokat. Messze földre eljut a híre, de ő maga sehogy sem lel nyugalmat: tudja, hogy élete nagy bűnét nem lehet jóvátenni. Egyre cipeli keresztjét, szent eszelős lesz belőle, aztán zarándok, aztán szerzetes, újból az emberek gyógyításának szenteli minden erejét s végül remeteként éli le utolsó éveit. A Laurosz egy középkori orosz szent élettörténete, de sokkal több is annál: időtlen könyv az örök szerelemről és az időről, amely talán nem is létezik. Olyan könyv, amely furcsa, már-már elveszett érzéseket ébreszt az emberben: irgalmat, könyörületet."

Nem igazán tudom, mire számítottam, de annyi biztos, amit kaptam, közelében sem járt. Ez a könyv, bár a borítón is fel van tüntetve, hogy nem történelmi regény, félelmetesen középkori. Vodolazkin pontosan ábrázolt mindent, ami a középkori szenteket körbelengte és ezt remekül becsomagolta egy kis orosz mentalitásba. Szóval minden elismerésem az íróé. Csakhogy van egy nagy személyes problémám, amelyen nem tudtam továbblépni, nem szeretem a középkori krónikákat. Olvastam eleget belőlük egyetemi pályafutásom alatt, de valahogy sosem tudtam megkedvelni őket. Ebből kiindulva ezt a történetet sem sikerült.

Pedig értékelem a megformáltságát, a stílusbeli hűségét és akadtak benne olyan részek, amelyek megragadtak, ám összességében mégsem fogott meg.

Egyrészt borzasztóan hiányoltam a párbeszédeknél a gondolatjeleket. Idegen nyelvű könyveknél is mindig sóvárgok utánuk, ezért is szeretek magyar nyelven olvasni. Másrészt sokallottam az anekdotákat. Újra és újra feltűnt egy szereplő, aki valamilyen bajjal fordult a főhőshöz és közben elregélte életét, ami engem mint olvasót, teljes mértékben hidegen hagyott. Ambrogio látomásait hasonlóképpen helykitöltésnek éreztem. Ezektől a mini történetektől pedig cseppet darabos lett a regény, mert a fő cselekményszálhoz semmit sem adtak hozzá.

Na, és hogy miért nem kedvelem a középkori krónikákat? Mert két dolog tölti ki őket hatalmas mennyiségben: a hit és esetenként a babona, illetve a szenvedés magasztossága. A kötetnek így szintén nagyon erős a vallásos vonala és középkori vallásosság esetén, főleg ha a főhős egy későbbi szent, borítékolva van a sanyarú sors és az abban rejlő megvilágosodás. Ez egy ideig érdekes, esetenként gondolatébresztő, de kétszázhatvan oldal után inkább csak fárasztó. Egyszerűen nem izgulhat az olvasó a főhősért, ha tudja, az egész élete egy hatalmas vezeklés.

Ami a főhőst illeti, Arszenyij kezdetben szimpatikus volt. A tragédia után (ilyen hátborzongató jelenetek még horrorkönyvekben is elvétve akadnak csak) azonban elvesztette szimpátiámat. Értettem a bűntudatát, sajnáltam a veszteség miatt, de az önsanyargató emberek előbb-utóbb kihoznak a sodromból és ő meglehetősen sok szenvedést vállalt önként.

A könyv vallásos töltetéhez két megjegyzésem van, nagyon középkori és nagyon kevés egy modern ember számára. A mai olvasók már jóval racionálisabb gondolkodásúak, mint a középkor emberei voltak, így nekik nem elég a hit, nekik szépen be is kell csomagolni ezeket a gondolatokat. Épp ezért vártam a szépen megírt sorokat, de 424 oldalon mindössze párat kaptam.

Összességében tehát minden elismerésem a középkorkutató íróé, mert a regény mögött érezhetően rengeteg háttérmunka áll, de ez sajnos nem az én világom.

Azoknak ajánlom, akik szeretnének egy napjainkban megírt középkori krónikát olvasni. A korszak szerelmesei, illetve keresztény hitvilágban otthonosan mozgók előnyben.

Idézet a könyvből:

"És milyen halál nem ostoba, kérdezte Arszenyij. Amikor tompa vas hatol a testbe, lerontva tökéletességét, az talán nem ostobaság? Aki arra sem képes, hogy megteremtse a kisujj körmét, megsemmisíti a legbonyolultabb, emberi elmével áttekinthetetlen gépezetet."

Egy könyvmoly naplójából XI.

Habár a mellékelt képen feltüntetett lista némiképpen lefedi szabadidős elfoglaltságaimat, mert valóban könyveket olvasok, könyveket vásárolok, könyvekről nézegetek képeket, könyvekről olvasok, könyveket szagolgatok és egyszerűen foglalkozom mindennel, aminek köze van a nyomtatott betűkhöz, azért nem csak ennyivel töltöm ki napjaimat. Sőt, néha kifejezetten kevés idő jut könyvszenvedélyem kiélésére és ezt a hónap viszonylag kevés bejegyzése is tükrözik.

Tehát nagyon is rám fért már egy kis könyves kikapcsolódás, így tartva a hagyományt, idén is ellátogattam a Nemzetközi Könyvfesztiválra. Ez volt számomra zsinórban az ötödik. (Előző év élményéről ITT lehet olvasni.)

A szombati vagyis legnyüzsgősebb napot néztem ki magamnak, mert ekkor dedikált Gárdos Péter és ekkor értem rá olvasással és lézengéssel tölteni egy teljes délutánt.

Habár reggel kicsit borús volt az idő, verőfényes déli napsütésben indultam útnak és még el sem értem a Millenáris kapuját, már megállapítottam, hogy a nap végére ki fog újulni a tömegiszonyom. Mindig szombaton vannak a legtöbben, sőt megkockáztatom, hogy évről évre egyre többen.

Gyorsan felmértem a B épületet, hogy tudjam, melyik kiadót hol találom, aztán letáboroztam a Libri standjánál. Tartani azonban a pozíciót a dedikáltatni kívánók sorában nem volt annyira egyszerű. Egyrészt a kiadó könyveit nézegetők át-átvágtak rajtam, másrészt velünk párhuzamosan Gideon Greif dedikált. Igaz, az a sor a lépcsőn kígyózott fölfelé, így is csak egy keskeny sáv maradt a két stand között haladásra és ez alig bizonyult elégnek a szinte hömpölygő tömeghez mérve. A fesztivál kezdi kinőni a Millenáris kereteit és ez szerintem zseniálisan remek. A bővítés azonban nem ártana...

dedikált könyvecském

Aztán megjelent az író és elkezdhettem előre araszolni. Picit zavarba hozott, hogy mindenki frissen nyomott, védőborítóval ellátott könyvet szorongatott, én meg védőborító nélkül (olvasás és cipelgetés esetén mindig leveszem a védőborítót) egy cseppet megviselt kötetet. A Hajnali láz ugyanis körbejárt a családomban, így begyűjtött a hátlapján két foltocskát és a táskámban összetűzésbe került a pénztárcám cipzárjával is. (Sajnos a másik magammal cipelt könyvem is az említett cipzár áldozata lett...)

Gárdos Pétert azonban láthatólag nem különösebben érdekelte a könyv állapota, kedvesen és mosolygósa aláírta nekem.

A kitűzött célt letudva kimenekültem kicsit az épületből, hogy levegőt is kapjak, így végigjártam a kinti standokat. Aztán bemerészkedtem a másik épületbe, a gyerekrészlegre. Tettem egy kört a Könyvmolyképző Kiadónál, majd vettem néhány mély lélegzetet és ismét belevetettem magam a sűrűjébe.

Megsimogattam néhány könyvet és ámuldoztam kicsit a Geopen standjánál. Idén is náluk volt a legzseniálisabb dizájn, majdnem el is csábítottak J. J. Abrams és Doug Dorst könyvére. Az S. annyira különlegesnek tűnik, ugyanakkor szokatlannak is, hogy néhány percig elmeditáltam, több lehet-e mögötte, mint a kreatív kivitelezés. Azonban az ára még kedvezményesen is borsos volt és épp betelt a könyvespolcom, így nem tudtam volna hová tenni egy újabb téglaméretű darabot, hát továbbmentem és csak fejben tettem fel kívánságlistámra.

Begyűjtöttem néhány mutatós könyvjelzőt, és bár majdnem sikerült lebeszélnem magamat a könyvvásárlásról, a Cartographia standjánál mégis elcsábultam. Vettem egy útikönyvet a nyárra.

Miután mindent körbejártam, megcsodáltam és ismét elegem lett a tömegből, kimenekültem a napsütésre, vettem egy nagy adag fagyit (mellékelt kép) és D vitamint gyűjtve bújni kezdtem új útikönyvemet. Mikor Bulgária rejtelmei már nem kötötték le a figyelmemet, előkaptam hátizsákomból egyik aktuális olvasmányomat, Lauroszt  és tovább folytattam a nyilvános molykodást. Fél négykor aztán ismét visszamerészkedtem az épületbe egy könyvbemutató kedvéért. 

A Harmat Kiadó gondozásában megjelent Colin Duriez könyve: Tolkien és C. S. Lewis - Egy híres barátság története. Kíváncsi voltam, mit mondanak róla, vagyis legfőképpen Füzessy Tamás mit mond róla. Nos, nem csalódtam, még mindig rendkívül jó előadó. (Tanított az egyetemen, úgyhogy ezt mondjuk már egy jó ideje tudtam.) Azonban egyetlen óra rettentően kevésnek bizonyult, főleg hogy összetett kérdésekre csak összetetten lehet válaszolni és a két hölgy kissé sokat csapongott erre és arra. Kedvcsinálónak a könyvhöz azonban remek volt és ismét megállapítottam, szeretem ezeket a könyves eszmecseréket.

A Könyvfesztivál tehát ismét remek élmény volt és igazán meghozta a fesztiválos hangulatomat. Feltöltődtem kicsit könyves pillanatokkal, egy kis napfénnyel és idén sem mentem haza üres kézzel. Azt hiszem, jövőre is megyek.

zsákmány

A lovakat lelövik, ugye?

Ez az a fajta könyv, amelynek a címét mindenki hallotta már, mert újra és újra felbukkan itt-ott. Ha pedig hozzáadom, hogy az eredeti megjelenése 1935-ös, talán joggal nevezhetem kultuszkönyvnek. Nem feltétlenül olvasták olyan sokan, mint más kultuszkönyveket, de ott lohol a nyomukban a könyvek derbijén.

Pont ezért kezdett el érdekelni és most végre eljutottam oda, hogy kézbe vettem és átlapoztam a régebbi, illusztrált kiadást. Gyakorlatilag egy vonatút alatt kivégeztem, mivel kis méretű könyv, nincs kétszáz oldal.

Fülszöveg:

"Rollo belefújt a sípjába, a közönség izgatottan felugrált. A maratoni táncversenyek közönségét nem kell fokozatosan felkészíteni. Ha történik valami, azonnal a tetőfokára hág az izgalom. Ebben a tekintetben a táncverseny éppen olyan, mint egy bikaviadal.”
1935-ben vagyunk, az Egyesült Államokban, egy tengerparti nyaralóhelyen. Egy több hétig tartó kegyetlen, gladiátori küzdelem résztvevője a kisregény két fiatal főhőse: Robert Syverten és Gloria Beatty.

Általában hagyok időt a könyveknek, megvárom, míg kibontakoznak és nem ítélek csupán pár oldal alapján. Néha azonban a könyv pár oldala olyan, mint egy extra erős mágnes és ilyenkor azonnal tudom, jó hogy kézbe vettem.

Ennek a kötetnek olyan erős volt a kezdése, hogy rögtön megfogott. Hiába nem vagyok egy táncos alkat és nem különösebben vonzanak a táncversenyekről szóló történetek (filmekben sem), végig lekötött. Talán mert itt nem a tánc a lényeg, hiszen a résztvevőknek elég csupán mozgásban maradni, hogy ki ne essenek. Ez a könyv inkább egy társadalomkritika érdekes karakterekkel és azoknak még érdekesebb pszichológiájával.

Meg van benne a szenzációhajhászás, a kiábrándultság, a csellengő életmód, a képmutató fölényesség és a tény, hogy egy kis motivációval milyen sok ostobaságra rá lehet venni az embereket. Mert benevezni egy ilyen maratoni táncversenyre valamennyire ostobaság. Ostobaság, ha az ember túlfeszíti határait, ha önként vállalja a bezártságot és akár házasodni is képes a szenzáció, a szponzorok és persze a lehetséges győzelem érdekében.

Na, de a könyv nem csak a résztvevőket és a szervezőket kritizálja, hanem a nézőket is. Azokat, akiket nem a tánc vonz, hanem a közben előforduló balesetek, konfliktusok, vagy esetleges sérülések. Mert ahogy már a rómaiak is megmondták: kenyeret és cirkuszt a népnek.

A könyv kifejezetten aktuális, mert ez a sok kritika még ma is érvényes.

A történet tehát megállja a helyét és bár a karakterek csak röviden vannak kibontva, így is teljesen jól megítélhetők. Mondhatnám, hogy Gloria volt a kötet negatív főhőse, de igazából csak önmagát adta. Robert saját maga választotta sorsát, a lány csak megmutatta neki a romlás lehetőségét. Ettől függetlenül persze sajnáltam a srácot, mert:

"(…) már tudom, attól még lehet gyilkos valaki, hogy rendes ember."

A történet befejezése ráadásul pont olyan ütős lett, mint a nyitánya.

A tagolás kifejezetten tetszett, az illusztrációkat azonban feleslegesnek éreztem. Semmi pluszt nem adtak hozzá a történethez.

Összességében tehát ez egy jó könyv, érdekes történettel és jogosan kergeti a kultuszkönyvek mezőnyét. Ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi rá, miért is lövik le azokat a lovakat.

Extra:

Olvasás közben végig két dal járt a fejemben. Az egyik Ákostól a Keresem az utam, a másik pedig Aurora Murder song című száma. Számomra ez a két dal tökéletesen összefoglalja ezt a könyvet.

Shadowhunters

Habár már nem vagyok rajongója az árnyvadász világnak (Cassandra Clare írói attitűdjével ugyanis cseppet sem értek egyet) az első három kötet még mindig a szívem csücske. Ez pedig azt jelenti, hogy érdekel, merrefelé halad a Csontváros-cunami és elsöpri-e végleg várakozásaimat, vagy esetleg visszavezet a kiindulóponthoz.

Szóval, bár a mozifilm elszórakoztatott és láttam benne pozitív elemeket, meglehetősen szkeptikusan fogadtam a tévésorozat hírét. Most pedig, hogy végigrágtam magam az első évadon, azt sem tudom, hol kezdjem, olyan sok dolog kívánkozik ki belőlem.

Azt azonban előre meg kell jegyeznem, nem vagyok rajongó, nem vagyok elfogult és nem vagyok tinilány. Ez a bejegyzés nem több, mint a szubjektív véleményem.

Kezdjük azzal, mi nem tetszett:

1. Ez a sorozat rém unalmas. Az alapanyag egy kalandos fantasy regény, itt viszont alig látni bármi akciót. Emberek nyafognak, beszélgetnek, stírölik egymást hosszú perceken át, míg a verekedés lemegy két percben. Sőt, a fizikai konfliktusok 80%-ára csupán utalnak, pedig pont ezektől a jelenetektől lett volna kevésbé sótlan ez az egész.

2. Dominic Sherwood. 

Első ránézésre rendben van a srác, hiszen szőke, sportos vagyis főbb paramétereiben Jace, de olyan távol áll a karaktertől, mint uborka a zsiráftól. 

Humor nulla, akció mínusz végtelen és ami a romantikát illeti, szerintem ezt a srácot vattacukorból rakták össze. Semmi, ismétlem semmi köze a karakterhez. Mert Jace egy egoista, vakmerő szuper árnyvadász, ez a Sherwood ellenben egy nyüzüge, nyafka kislány, akit minden epizódban elpáhol valaki és az arcára van írva, hogy mindjárt elsírja magát...

3. Katherine McNamara. 

Oké, az alapanyag, Clary is idegesítő és a filmben is ellőtték a tudatlan szupercsaj figurát, de a tény, hogy az esetek 99%-ában ő mentette meg a szerencsétlen Sherwood formás hátsóját, kiverte nálam a biztosítékot.

4. Az előző két pontból adódóan a történet elsődleges szerelmi szála hatalmas bukta. Picikét sem érdekel, mi lesz velük, élnek-e, halnak-e együtt avagy külön. Jobb, ha nem látom őket, mert a végén még ráncos leszek a sok fintorgás miatt.

főbb szereplők

 5. Indokolatlan erotika. 

Értem én, hogy a célközönség tinédzserek, nekik pedig imponál, ha szex is kerül a képbe, de amit a készítők műveltek az első pár részben, az nevetséges. Olyan hatásvadász és erőltetett volt Izzy karakteréből luxusprostit csinálni, hogy nem tudtam eldönteni, sírjak, vagy röhögjek. Nem értem, miért kellett ez, mikor Emeraude Toubia anélkül is bőven szexi, hogy vetkőzni kezdene.

6. Valentine. 

A mozifilm után szabadon a tévésorozat készítői is őrült figurát kreáltak belőle, pedig a könyvben cseppet sem az. Számító és manipulatív gonosz tervekkel igen, de semmiképp sem mániákus őrült spéci lombikfelszereléssel. Nevetséges és nem a Jonathan Rhys Meyers-féle szórakoztató értelemben. Johann erre cseppet sem lenne büszke...

7. Én vagyok az apád! Na, ne mondd...

Elsütötte már Darth Vader, megtették már mások is néhány könyvben és bizony Clare sem volt kivétel. Csakhogy, míg a könyvekben volt reális látszata a dolognak, addig képernyőn ez olyan, mint egy szemforgató közhely. Tudjuk, tudjuk (hogy úgyse igaz) haladjunk már. Ettől pedig a legfőbb konfliktus olyan döglött, mint egy háromhetes vízihulla. Komolyan, van bárki, aki ezt még beveszi?

8. Látványvilág hiányosságai. 

A harcjeleneteket már fenékbe rúgtam, de nem árt nekik még néhány pofon. Nem csak hogy kevés van belőlük, de ami akad, az is olyan, mint, amit bárki amatőr produkálhat. Vetkőzést mertek belerakni a készítők, de pár csepp vért már nem. Ha egy mellékszereplő meghal, a nézőnek fel sem tűnik, olyannyira nincs se súlya, se hatása a dolognak.

A vérfarkasokat nagyon-nagyon olcsón oldották meg és a mágia is némi fény és kántálás. Szóval a látványos címkét semmiképp sem ragasztanám rá.

9. Minden annyira egyértelmű, mégsem áll össze.

Tekintve, hogy olvastam a könyveket és a mozifilmhez is volt szerencsém, nem sok újat tudott mondani nekem ez a sorozat. Ebből adódóan nem egészen tudom megítélni, mennyire követhető annak, aki nincs tisztában az alapanyaggal. Egy dolgot azonban észrevettem, kissé szétszórt a történetvezetés. Lineárisan indul és itt is, ott is felvet egy-egy mellékszálat, valahogy mégsem lesz teljes a kép. Nem állnak össze ezek a kiágazó elemek.

10. Nem vicces.

A könyv egyik nagy pozitívuma a humora, ebből azonban szinte semmit sem vett át. Jace karaktere adná a humort, ám az említett úriember erre képtelen, így szabályosan megölték a vicceket. Simon hiába próbálkozik, ha Sherwood nem képes felvenni a kesztyűt, annyit ér az egész, mint halottnak a csók. Ráadásul, ha valaki megpróbálkozik egy viccel, elég erőltetettnek tűnik. (Tisztelet a kivételnek, a Lightwood testvéreknek!)

Szép kis lista lett és most jöhet az érem másik oldala, vagyis mindaz, ami tetszett:

1. Matthew Daddario

Itt be is fejezhetném ezt a bejegyzést, mert ő volt az, aki miatt néztem és lehet, hogy nézem majd még a következő évadot. Beismerem, elsősorban azért, mert ez az ember úgy édes, ahogy van, vinném haza. Másodsorban azonban azért, mert zseniálisan kihozta a maximumot Alec karakteréből. Egy percig sem kételkedtem, hogy ő Alec és tekintve az elsődleges szerelmi szál kritikán aluli mivoltát, csak és kizárólag az ő szerelmi élete tud lekötni. Plusz, egyszer laposra veri Sherwoodot, amiért megérdemel minden elismerést.

2. Harry Shum

Kellemes meglepetést okozott. Nem mondom, hogy teljesen elégedett vagyok vele, de amennyire kezdetben ódzkodtam tőle, annyira megkedveltem. Sikerült megfognia néhány kulcselemet Magnus jelleméből és igazán jó párost alkotnak Matthew-val.

3. Egész jó a zene. Ruelle remek választás volt.

Összegzés:

Véleményem mérlege egyértelműen negatív irányba billen. Nem vagyok rajongó és általában nem szívesen pazarlom kevés szabadidőmet olyan dolgokra, amelyek nem okoznak legalább picike örömet nekem. Mégis megnéztem mind a 13 epizódot és úgy vagyok vele, ha lesz folytatás, abba is belenézek. 

Miért? Se nem mazochizmusból, se nem azért, hogy ismét leszólhassam a sorozatot, hanem mert nőből vagyok és néha én is elgyengülök. Matthew Daddariót akármeddig tudom nézegetni, akár csinál bármit is, akár nem, szóval nekem miatta megéri elviselni a sorozat nem épp kevés hibáját. 

Eddie, a sas

Nem vagyok sportrajongó, így a sportolókról szóló filmek nem igazán hoznak lázba. Erről a filmről azonban olyan sok jót hallottam olyan emberektől, akiknek az ízlésében bízom, hogy kifejezetten felkeltette a figyelmemet.

Aztán, mikor úgy alakult, hogy nagy csapatban mentem mozizni, egyöntetű voksot tettünk Eddie mellett, egy igazi nevetős, popcorn dobálós élmény kedvéért. Egyikünk sem bánta meg.

Ismertető:

"Ő a tipikus angol hős. Eddie (Taron Egerton) nem igazán ügyes, sőt, első ránézésre kifejezetten kétballábasnak tűnik, viszont nagyon lelkes. És ő az egyetlen, aki síugróként a brit színeket képviseli az 1988-as Calgary téli olimpián.Így aztán ő lesz a brit sporttörténet egyik legnagyobb legendája: példa arra, hogy nem szabad feladni, hogy érdemes küzdeni, és nem a győzelem a fontos - bár az is nagyon jól tud esni.Eddie és edzője (Hugh Jackman) a lehetetlent vállalják, és talán valóra is váltják. Egy egykor hatalmas nemzet tőlük várja, hogy újra igazán büszkék lehessenek."

Ezen pár sor alapján talán tipikus sportos filmnek tűnhet, de aki így gondolja, téved. Az 1988-as téli olimpia meglehetősen őrült volt, mivel nem csak Eddie indult jóval a megszokott szint alatt, hanem a jamaicai bobcsapat is ekkor írta be magát a sporttörténelembe.

Igen, ez azt jelenti, hogy a film igaz történetet dolgoz fel. Hihetetlen, de Eddie tényleg ennyire ügyetlen volt és tényleg ennyire fura, de szerethető figura és tényleg indult ezen az olimpián. A készítők egyedül az edző karakterét tették hozzá, hogy még több poén kerülhessen az egyébként is vicces történetbe.

A cselekményről ezért nem érdemes és talán nem is kell szót ejteni. Attól ugyanis, hogy a néző tudja, Eddie nem fog aranyat, sőt érmet nyerni, cseppet sem lesz kevésbé szórakoztató, épp ellenkezőleg. Például én hiába tudtam, hogy mekkorát sikerült ugrania, ugyanúgy végigizgultam azt az ugrást és ezt a film készítőinek köszönhettem.

Nagyon szépen van felépítve ez a film. Egyrészt finoman adagolja a humort, ami többnyire gúnyos hangszínt kap, így a néző végigneveti az egészet. Félreértés ne essék, nem a főhős kárára törhet ki kacagás, hanem pont vele. Eddie tisztában van a képességeivel és nem igazán érdekli mások véleménye, így az sem hatja meg, ha egy egész moziteremnyi ember nevet a bénázásán. Sőt, ő is nevet, mert egy kedves srác, aki örül, ha mások örülnek.

Másrészt nagyon szép üzenetet hordoz arról, milyen a kitartás, mennyire fontosak az álmok és mekkora siker, ha legyőzzük a saját korlátainkat. Hiába hangzik közhelyesen a "részvétel a fontos" kissé elcsépelt szókapcsolata, attól még igaz. Ez a film megmutatja mennyire, mindezzel pedig motiválja a nézőt egy kis bátorságra, csipet vakmerőségre és arra, hogy örüljön mindenért, amit sikerül elérnie.

az igazi Eddie

A látványra sem lehet panasz, főleg mivel a film megmutatja, mit lát egy síugró míg a levegőben száll. 

A színészek szintén remekül hozták a szerepüket. Hugh Jackmant gondolom, senkinek sem kell bemutatnom. Taron Egerton azonban talán nem mindenki számára ismert. Ő egy nagyon tehetséges, fiatal színész, aki a Kingsman öltönyében kapott egy kis hírnevet. Érdemes figyelni a fiúra, mert remekül megmutatta, milyen volt Eddie. Nem túlzás egyetlen gesztusa, vagy mimikája sem, és ezt a film záró képkockái igazolják.

Összességében tehát egy remekül összerakott film. Rendkívül szórakoztató, határozottan pozitív az üzenete és erre szükség van. Kell, hogy az ember jót nevessen anélkül, hogy ez mások kárára történjen, kell, hogy pozitív gondolatok is fészket verjenek a fejében és kell, hogy izgulhasson kicsit egy jó emberért és egy jó célért.

Ezt a filmet csak ajánlani tudom mindenkinek, akár kedveli a sportokat, akár nem. Azoknak pedig, akik merész álmokat dédelgetnek, különösen javaslom.