Owari no Seraph

Meglehetősen régen írtam anime sorozatról. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem néztem volna bele sorozatba, hanem azt, hogy bár belenéztem néhányba, egyik sem fogott meg igazán. Így néhány rész után jegeltem őket és vagy folytatom majd valamikor (Például a Death Parade egész jó.) vagy soha többet nem nézek bele (Például Dance with Devils, mert bár a sztori nem olyan rossz, énekelnek benne. Igen, ez egy musical anime és épp olyan bizarr, mint amilyennek hangzik. Énekelnek benne!). 

Szóval, ha találok valami különlegeset, valami igazán jót, akkor elkap a vágy, hogy meg is osszam a világgal. Na, meg hogy egy délután alatt kivégezzek egy évadot, de erről próbálok leszokni.

Az Owari no Seraph vagy magyarul A Vég Szeráfja pont ilyen.

Rövid leírás AnimeAddictsról:

"Évekkel ezelőtt, az emberiséget egy titokzatos vírus támadta meg, ami kis híján kipusztította. Ez a vírus lehetővé tette a városban élő vámpíroknak, hogy fellázadjanak és uralmuk alá hajtsák a megmaradt emberi fajt. Hyakuya Yuuichirou és barátai, egy árvaházból kerültek a vámpírok karmai közé. Szabadságvággyal vezérelve, Yuuichiro és legjobb barátja Mikaela, kieszelnek egy tervet, hogy hogyan tudnának feltűnés nélkül megszökni, csakhogy a szökési kísérlet hatalmas tragédiába torkollik."

A cselekményről nem érdemes többet elárulni, mert azzal elrontanám a meglepetés erejét. Inkább összefoglalom a főbb paramétereit.

Takaya Kagami mangája alapján készült és eddig két évadra rúg, vagyis kétszer 12 epizód. A manga azonban még fut, a sztori pedig kapott jó néhány kiegészítést (light novel, special és egyebek) illetve egyre nagyobb népszerűségnek örvend, így esélyes a további folytatás is.

Ha be kellene skatulyáznom, azt mondanám rá egy poszt-apokaliptikus világban játszódó misztikus shounen. A fő konfliktushelyzetet a vámpírok és emberek harca adja, amelyet mágikus fegyverekkel vívnak, így minden részben adva van a csata lehetősége. A történet így folyton mozgásban van, a szereplők mindig kapnak egy új akadályt, vagy egy új vérszívót, amin túl kell jutni, engem mégsem ez fogott meg, hanem a karakterek kapcsolati hálója.

Egyébként a csihi-puhiban nincs semmi extra, bár a látványvilágot kicsit felturbózták a második évadra. Elvan vele a néző, de ennél nem több. A zene hasonlóan felejtős kategória. A varázs tehát a szereplők környékén keresendő.

Ichinose Guren

A két főhős kapcsolata nyomokban egy zseniális animére (Aldonah.Zero) emlékeztetett. Félreértés ne essék, nincs párhuzam közöttük, csak a hangulat, ahogy a két ellentétes világot két valójában hasonló mégis körülmények miatt ellentétes oldalra került szereplő szimbolizálja. Illetve Mika belső vívódása kicsit Slaine problémáira emlékeztetett. Persze a két eset ettől függetlenül teljesen más és más is lesz a végkifejlet.

A főbb szereplők tehát rendben vannak, szerethető figurák és a mellékszereplőket is könnyű megkedvelni. Ott van például Guren, aki egyértelműen sántikál valamiben, mégsem lehet nem kedvelni a hanyagságával. Ráadásul a negatív szereplők között is lehet találni néhány kedvelhető alakot.

Nagyon tetszett, hogy az éremnek itt bizony két oldala van. A készítők sem az emberek, sem a vámpírok mellett nem foglaltak állást, hanem kölcsönösen bemutatták jó és rossz döntéseiket. Ettől pedig hitelessé és jóval szövevényesebbé vált a konfliktus. Csak az a baj, hogy az előzményeket, a vámpírok mikéntjét és a sokat emlegetett vírust nem igazán magyarázták meg. Ez azonban a személyes drámák mellett elsikkad.

A történetben nagyon sok a személyes drámai elem. Minden szereplő múltjában találni egy-egy horrorisztikus pillanatot - a fél szereplőgárda vámpír, tehát nem spóroltak a vérrel - csipet önmarcangolással fűszerezve. Ezektől a  belső démonoktól (na, meg a valódi démonoktól) lesz igazán érdekes a karakterek egymáshoz való viszonya. Mondanivalót illetően a család kapta a fő hangsúlyt, ám a barátság is legalább annyira fontosnak van feltüntetve és ez azért egy kifejezetten pozitív üzenet.

Nagyon tetszett még, ahogy a vámpírok neveivel játszottak, akad itt Tepes (Drakula után szabadon) és Bathory is magyar nézők gyönyörűségére. Az is tetszett, ahogy fokozatosan kibontakoztak a háttérben megbúvó érdekek és korábbi események összefüggései. A szerelmi cérnafoszlány mértékletes mivolta szintén üdítő volt. Bosszúvággyal és néhány éhes vérszívóval az ember nyakán nehéz romantikázni, ezért csak néha tűnik fel a szereplőknek, hogy "Jé, te fiú vagy, én meg lány!" illetve fordítva. Pedig nyakszirtet csócsáló bandánál ez szinte elkerülhetetlen.

Összességében remek anime. A történet izgalmas, a szereplőket könnyedén meg lehet kedvelni és akad benne néhány jó csavar. Nekem tetszett, kikapcsolt és végig fenntartotta a figyelmemet.

Elsősorban a shounen műfaj kedvelőinek ajánlom, illetve azoknak akik még nem unják a vámpírokat, de bárki tehet vele egy próbát, mert megéri belenézni.

Laurosz

Elcsábított a borító, megbabonázott a farkas és elbűvölt a cím. Ettől pedig megszerettem ezt a könyvet, még mielőtt belelapoztam volna és most, hogy a végére értem, szomorúsággal tölt el, hogy a kezdeti tűzből hideg hamu lett.

A külsőségekre nem eshet panasz, kemény kötés, meseszép védőborító, vagyis minden, mi esztétikus könyvszeretőnek ingere. A lényeg azonban mindig belül van és itt van az a bizonyos farkasláb elásva.

Fülszöveg:

"A XV. századba varázsol bennünket Vodolazkin könyve: az embereket hol pestis, hol éhínség pusztítja, a keresztények a világvégére készülnek, de Kolumbusz közben felfedezi Amerikát. És valahol Oroszországban él egy különleges képességekkel megáldott orvos, Arszenyij, aki sorba járja a pestises falvakat, meggyógyítja, akit lehet, s elkíséri a halálba a gyógyíthatatlanokat. Messze földre eljut a híre, de ő maga sehogy sem lel nyugalmat: tudja, hogy élete nagy bűnét nem lehet jóvátenni. Egyre cipeli keresztjét, szent eszelős lesz belőle, aztán zarándok, aztán szerzetes, újból az emberek gyógyításának szenteli minden erejét s végül remeteként éli le utolsó éveit. A Laurosz egy középkori orosz szent élettörténete, de sokkal több is annál: időtlen könyv az örök szerelemről és az időről, amely talán nem is létezik. Olyan könyv, amely furcsa, már-már elveszett érzéseket ébreszt az emberben: irgalmat, könyörületet."

Nem igazán tudom, mire számítottam, de annyi biztos, amit kaptam, közelében sem járt. Ez a könyv, bár a borítón is fel van tüntetve, hogy nem történelmi regény, félelmetesen középkori. Vodolazkin pontosan ábrázolt mindent, ami a középkori szenteket körbelengte és ezt remekül becsomagolta egy kis orosz mentalitásba. Szóval minden elismerésem az íróé. Csakhogy van egy nagy személyes problémám, amelyen nem tudtam továbblépni, nem szeretem a középkori krónikákat. Olvastam eleget belőlük egyetemi pályafutásom alatt, de valahogy sosem tudtam megkedvelni őket. Ebből kiindulva ezt a történetet sem sikerült.

Pedig értékelem a megformáltságát, a stílusbeli hűségét és akadtak benne olyan részek, amelyek megragadtak, ám összességében mégsem fogott meg.

Egyrészt borzasztóan hiányoltam a párbeszédeknél a gondolatjeleket. Idegen nyelvű könyveknél is mindig sóvárgok utánuk, ezért is szeretek magyar nyelven olvasni. Másrészt sokallottam az anekdotákat. Újra és újra feltűnt egy szereplő, aki valamilyen bajjal fordult a főhőshöz és közben elregélte életét, ami engem mint olvasót, teljes mértékben hidegen hagyott. Ambrogio látomásait hasonlóképpen helykitöltésnek éreztem. Ezektől a mini történetektől pedig cseppet darabos lett a regény, mert a fő cselekményszálhoz semmit sem adtak hozzá.

Na, és hogy miért nem kedvelem a középkori krónikákat? Mert két dolog tölti ki őket hatalmas mennyiségben: a hit és esetenként a babona, illetve a szenvedés magasztossága. A kötetnek így szintén nagyon erős a vallásos vonala és középkori vallásosság esetén, főleg ha a főhős egy későbbi szent, borítékolva van a sanyarú sors és az abban rejlő megvilágosodás. Ez egy ideig érdekes, esetenként gondolatébresztő, de kétszázhatvan oldal után inkább csak fárasztó. Egyszerűen nem izgulhat az olvasó a főhősért, ha tudja, az egész élete egy hatalmas vezeklés.

Ami a főhőst illeti, Arszenyij kezdetben szimpatikus volt. A tragédia után (ilyen hátborzongató jelenetek még horrorkönyvekben is elvétve akadnak csak) azonban elvesztette szimpátiámat. Értettem a bűntudatát, sajnáltam a veszteség miatt, de az önsanyargató emberek előbb-utóbb kihoznak a sodromból és ő meglehetősen sok szenvedést vállalt önként.

A könyv vallásos töltetéhez két megjegyzésem van, nagyon középkori és nagyon kevés egy modern ember számára. A mai olvasók már jóval racionálisabb gondolkodásúak, mint a középkor emberei voltak, így nekik nem elég a hit, nekik szépen be is kell csomagolni ezeket a gondolatokat. Épp ezért vártam a szépen megírt sorokat, de 424 oldalon mindössze párat kaptam.

Összességében tehát minden elismerésem a középkorkutató íróé, mert a regény mögött érezhetően rengeteg háttérmunka áll, de ez sajnos nem az én világom.

Azoknak ajánlom, akik szeretnének egy napjainkban megírt középkori krónikát olvasni. A korszak szerelmesei, illetve keresztény hitvilágban otthonosan mozgók előnyben.

Idézet a könyvből:

"És milyen halál nem ostoba, kérdezte Arszenyij. Amikor tompa vas hatol a testbe, lerontva tökéletességét, az talán nem ostobaság? Aki arra sem képes, hogy megteremtse a kisujj körmét, megsemmisíti a legbonyolultabb, emberi elmével áttekinthetetlen gépezetet."

Egy könyvmoly naplójából XI.

Habár a mellékelt képen feltüntetett lista némiképpen lefedi szabadidős elfoglaltságaimat, mert valóban könyveket olvasok, könyveket vásárolok, könyvekről nézegetek képeket, könyvekről olvasok, könyveket szagolgatok és egyszerűen foglalkozom mindennel, aminek köze van a nyomtatott betűkhöz, azért nem csak ennyivel töltöm ki napjaimat. Sőt, néha kifejezetten kevés idő jut könyvszenvedélyem kiélésére és ezt a hónap viszonylag kevés bejegyzése is tükrözik.

Tehát nagyon is rám fért már egy kis könyves kikapcsolódás, így tartva a hagyományt, idén is ellátogattam a Nemzetközi Könyvfesztiválra. Ez volt számomra zsinórban az ötödik. (Előző év élményéről ITT lehet olvasni.)

A szombati vagyis legnyüzsgősebb napot néztem ki magamnak, mert ekkor dedikált Gárdos Péter és ekkor értem rá olvasással és lézengéssel tölteni egy teljes délutánt.

Habár reggel kicsit borús volt az idő, verőfényes déli napsütésben indultam útnak és még el sem értem a Millenáris kapuját, már megállapítottam, hogy a nap végére ki fog újulni a tömegiszonyom. Mindig szombaton vannak a legtöbben, sőt megkockáztatom, hogy évről évre egyre többen.

Gyorsan felmértem a B épületet, hogy tudjam, melyik kiadót hol találom, aztán letáboroztam a Libri standjánál. Tartani azonban a pozíciót a dedikáltatni kívánók sorában nem volt annyira egyszerű. Egyrészt a kiadó könyveit nézegetők át-átvágtak rajtam, másrészt velünk párhuzamosan Gideon Greif dedikált. Igaz, az a sor a lépcsőn kígyózott fölfelé, így is csak egy keskeny sáv maradt a két stand között haladásra és ez alig bizonyult elégnek a szinte hömpölygő tömeghez mérve. A fesztivál kezdi kinőni a Millenáris kereteit és ez szerintem zseniálisan remek. A bővítés azonban nem ártana...

dedikált könyvecském

Aztán megjelent az író és elkezdhettem előre araszolni. Picit zavarba hozott, hogy mindenki frissen nyomott, védőborítóval ellátott könyvet szorongatott, én meg védőborító nélkül (olvasás és cipelgetés esetén mindig leveszem a védőborítót) egy cseppet megviselt kötetet. A Hajnali láz ugyanis körbejárt a családomban, így begyűjtött a hátlapján két foltocskát és a táskámban összetűzésbe került a pénztárcám cipzárjával is. (Sajnos a másik magammal cipelt könyvem is az említett cipzár áldozata lett...)

Gárdos Pétert azonban láthatólag nem különösebben érdekelte a könyv állapota, kedvesen és mosolygósa aláírta nekem.

A kitűzött célt letudva kimenekültem kicsit az épületből, hogy levegőt is kapjak, így végigjártam a kinti standokat. Aztán bemerészkedtem a másik épületbe, a gyerekrészlegre. Tettem egy kört a Könyvmolyképző Kiadónál, majd vettem néhány mély lélegzetet és ismét belevetettem magam a sűrűjébe.

Megsimogattam néhány könyvet és ámuldoztam kicsit a Geopen standjánál. Idén is náluk volt a legzseniálisabb dizájn, majdnem el is csábítottak J. J. Abrams és Doug Dorst könyvére. Az S. annyira különlegesnek tűnik, ugyanakkor szokatlannak is, hogy néhány percig elmeditáltam, több lehet-e mögötte, mint a kreatív kivitelezés. Azonban az ára még kedvezményesen is borsos volt és épp betelt a könyvespolcom, így nem tudtam volna hová tenni egy újabb téglaméretű darabot, hát továbbmentem és csak fejben tettem fel kívánságlistámra.

Begyűjtöttem néhány mutatós könyvjelzőt, és bár majdnem sikerült lebeszélnem magamat a könyvvásárlásról, a Cartographia standjánál mégis elcsábultam. Vettem egy útikönyvet a nyárra.

Miután mindent körbejártam, megcsodáltam és ismét elegem lett a tömegből, kimenekültem a napsütésre, vettem egy nagy adag fagyit (mellékelt kép) és D vitamint gyűjtve bújni kezdtem új útikönyvemet. Mikor Bulgária rejtelmei már nem kötötték le a figyelmemet, előkaptam hátizsákomból egyik aktuális olvasmányomat, Lauroszt  és tovább folytattam a nyilvános molykodást. Fél négykor aztán ismét visszamerészkedtem az épületbe egy könyvbemutató kedvéért. 

A Harmat Kiadó gondozásában megjelent Colin Duriez könyve: Tolkien és C. S. Lewis - Egy híres barátság története. Kíváncsi voltam, mit mondanak róla, vagyis legfőképpen Füzessy Tamás mit mond róla. Nos, nem csalódtam, még mindig rendkívül jó előadó. (Tanított az egyetemen, úgyhogy ezt mondjuk már egy jó ideje tudtam.) Azonban egyetlen óra rettentően kevésnek bizonyult, főleg hogy összetett kérdésekre csak összetetten lehet válaszolni és a két hölgy kissé sokat csapongott erre és arra. Kedvcsinálónak a könyvhöz azonban remek volt és ismét megállapítottam, szeretem ezeket a könyves eszmecseréket.

A Könyvfesztivál tehát ismét remek élmény volt és igazán meghozta a fesztiválos hangulatomat. Feltöltődtem kicsit könyves pillanatokkal, egy kis napfénnyel és idén sem mentem haza üres kézzel. Azt hiszem, jövőre is megyek.

zsákmány

A lovakat lelövik, ugye?

Ez az a fajta könyv, amelynek a címét mindenki hallotta már, mert újra és újra felbukkan itt-ott. Ha pedig hozzáadom, hogy az eredeti megjelenése 1935-ös, talán joggal nevezhetem kultuszkönyvnek. Nem feltétlenül olvasták olyan sokan, mint más kultuszkönyveket, de ott lohol a nyomukban a könyvek derbijén.

Pont ezért kezdett el érdekelni és most végre eljutottam oda, hogy kézbe vettem és átlapoztam a régebbi, illusztrált kiadást. Gyakorlatilag egy vonatút alatt kivégeztem, mivel kis méretű könyv, nincs kétszáz oldal.

Fülszöveg:

"Rollo belefújt a sípjába, a közönség izgatottan felugrált. A maratoni táncversenyek közönségét nem kell fokozatosan felkészíteni. Ha történik valami, azonnal a tetőfokára hág az izgalom. Ebben a tekintetben a táncverseny éppen olyan, mint egy bikaviadal.”
1935-ben vagyunk, az Egyesült Államokban, egy tengerparti nyaralóhelyen. Egy több hétig tartó kegyetlen, gladiátori küzdelem résztvevője a kisregény két fiatal főhőse: Robert Syverten és Gloria Beatty.

Általában hagyok időt a könyveknek, megvárom, míg kibontakoznak és nem ítélek csupán pár oldal alapján. Néha azonban a könyv pár oldala olyan, mint egy extra erős mágnes és ilyenkor azonnal tudom, jó hogy kézbe vettem.

Ennek a kötetnek olyan erős volt a kezdése, hogy rögtön megfogott. Hiába nem vagyok egy táncos alkat és nem különösebben vonzanak a táncversenyekről szóló történetek (filmekben sem), végig lekötött. Talán mert itt nem a tánc a lényeg, hiszen a résztvevőknek elég csupán mozgásban maradni, hogy ki ne essenek. Ez a könyv inkább egy társadalomkritika érdekes karakterekkel és azoknak még érdekesebb pszichológiájával.

Meg van benne a szenzációhajhászás, a kiábrándultság, a csellengő életmód, a képmutató fölényesség és a tény, hogy egy kis motivációval milyen sok ostobaságra rá lehet venni az embereket. Mert benevezni egy ilyen maratoni táncversenyre valamennyire ostobaság. Ostobaság, ha az ember túlfeszíti határait, ha önként vállalja a bezártságot és akár házasodni is képes a szenzáció, a szponzorok és persze a lehetséges győzelem érdekében.

Na, de a könyv nem csak a résztvevőket és a szervezőket kritizálja, hanem a nézőket is. Azokat, akiket nem a tánc vonz, hanem a közben előforduló balesetek, konfliktusok, vagy esetleges sérülések. Mert ahogy már a rómaiak is megmondták: kenyeret és cirkuszt a népnek.

A könyv kifejezetten aktuális, mert ez a sok kritika még ma is érvényes.

A történet tehát megállja a helyét és bár a karakterek csak röviden vannak kibontva, így is teljesen jól megítélhetők. Mondhatnám, hogy Gloria volt a kötet negatív főhőse, de igazából csak önmagát adta. Robert saját maga választotta sorsát, a lány csak megmutatta neki a romlás lehetőségét. Ettől függetlenül persze sajnáltam a srácot, mert:

"(…) már tudom, attól még lehet gyilkos valaki, hogy rendes ember."

A történet befejezése ráadásul pont olyan ütős lett, mint a nyitánya.

A tagolás kifejezetten tetszett, az illusztrációkat azonban feleslegesnek éreztem. Semmi pluszt nem adtak hozzá a történethez.

Összességében tehát ez egy jó könyv, érdekes történettel és jogosan kergeti a kultuszkönyvek mezőnyét. Ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi rá, miért is lövik le azokat a lovakat.

Extra:

Olvasás közben végig két dal járt a fejemben. Az egyik Ákostól a Keresem az utam, a másik pedig Aurora Murder song című száma. Számomra ez a két dal tökéletesen összefoglalja ezt a könyvet.

Shadowhunters

Habár már nem vagyok rajongója az árnyvadász világnak (Cassandra Clare írói attitűdjével ugyanis cseppet sem értek egyet) az első három kötet még mindig a szívem csücske. Ez pedig azt jelenti, hogy érdekel, merrefelé halad a Csontváros-cunami és elsöpri-e végleg várakozásaimat, vagy esetleg visszavezet a kiindulóponthoz.

Szóval, bár a mozifilm elszórakoztatott és láttam benne pozitív elemeket, meglehetősen szkeptikusan fogadtam a tévésorozat hírét. Most pedig, hogy végigrágtam magam az első évadon, azt sem tudom, hol kezdjem, olyan sok dolog kívánkozik ki belőlem.

Azt azonban előre meg kell jegyeznem, nem vagyok rajongó, nem vagyok elfogult és nem vagyok tinilány. Ez a bejegyzés nem több, mint a szubjektív véleményem.

Kezdjük azzal, mi nem tetszett:

1. Ez a sorozat rém unalmas. Az alapanyag egy kalandos fantasy regény, itt viszont alig látni bármi akciót. Emberek nyafognak, beszélgetnek, stírölik egymást hosszú perceken át, míg a verekedés lemegy két percben. Sőt, a fizikai konfliktusok 80%-ára csupán utalnak, pedig pont ezektől a jelenetektől lett volna kevésbé sótlan ez az egész.

2. Dominic Sherwood. 

Első ránézésre rendben van a srác, hiszen szőke, sportos vagyis főbb paramétereiben Jace, de olyan távol áll a karaktertől, mint uborka a zsiráftól. 

Humor nulla, akció mínusz végtelen és ami a romantikát illeti, szerintem ezt a srácot vattacukorból rakták össze. Semmi, ismétlem semmi köze a karakterhez. Mert Jace egy egoista, vakmerő szuper árnyvadász, ez a Sherwood ellenben egy nyüzüge, nyafka kislány, akit minden epizódban elpáhol valaki és az arcára van írva, hogy mindjárt elsírja magát...

3. Katherine McNamara. 

Oké, az alapanyag, Clary is idegesítő és a filmben is ellőtték a tudatlan szupercsaj figurát, de a tény, hogy az esetek 99%-ában ő mentette meg a szerencsétlen Sherwood formás hátsóját, kiverte nálam a biztosítékot.

4. Az előző két pontból adódóan a történet elsődleges szerelmi szála hatalmas bukta. Picikét sem érdekel, mi lesz velük, élnek-e, halnak-e együtt avagy külön. Jobb, ha nem látom őket, mert a végén még ráncos leszek a sok fintorgás miatt.

főbb szereplők

 5. Indokolatlan erotika. 

Értem én, hogy a célközönség tinédzserek, nekik pedig imponál, ha szex is kerül a képbe, de amit a készítők műveltek az első pár részben, az nevetséges. Olyan hatásvadász és erőltetett volt Izzy karakteréből luxusprostit csinálni, hogy nem tudtam eldönteni, sírjak, vagy röhögjek. Nem értem, miért kellett ez, mikor Emeraude Toubia anélkül is bőven szexi, hogy vetkőzni kezdene.

6. Valentine. 

A mozifilm után szabadon a tévésorozat készítői is őrült figurát kreáltak belőle, pedig a könyvben cseppet sem az. Számító és manipulatív gonosz tervekkel igen, de semmiképp sem mániákus őrült spéci lombikfelszereléssel. Nevetséges és nem a Jonathan Rhys Meyers-féle szórakoztató értelemben. Johann erre cseppet sem lenne büszke...

7. Én vagyok az apád! Na, ne mondd...

Elsütötte már Darth Vader, megtették már mások is néhány könyvben és bizony Clare sem volt kivétel. Csakhogy, míg a könyvekben volt reális látszata a dolognak, addig képernyőn ez olyan, mint egy szemforgató közhely. Tudjuk, tudjuk (hogy úgyse igaz) haladjunk már. Ettől pedig a legfőbb konfliktus olyan döglött, mint egy háromhetes vízihulla. Komolyan, van bárki, aki ezt még beveszi?

8. Látványvilág hiányosságai. 

A harcjeleneteket már fenékbe rúgtam, de nem árt nekik még néhány pofon. Nem csak hogy kevés van belőlük, de ami akad, az is olyan, mint, amit bárki amatőr produkálhat. Vetkőzést mertek belerakni a készítők, de pár csepp vért már nem. Ha egy mellékszereplő meghal, a nézőnek fel sem tűnik, olyannyira nincs se súlya, se hatása a dolognak.

A vérfarkasokat nagyon-nagyon olcsón oldották meg és a mágia is némi fény és kántálás. Szóval a látványos címkét semmiképp sem ragasztanám rá.

9. Minden annyira egyértelmű, mégsem áll össze.

Tekintve, hogy olvastam a könyveket és a mozifilmhez is volt szerencsém, nem sok újat tudott mondani nekem ez a sorozat. Ebből adódóan nem egészen tudom megítélni, mennyire követhető annak, aki nincs tisztában az alapanyaggal. Egy dolgot azonban észrevettem, kissé szétszórt a történetvezetés. Lineárisan indul és itt is, ott is felvet egy-egy mellékszálat, valahogy mégsem lesz teljes a kép. Nem állnak össze ezek a kiágazó elemek.

10. Nem vicces.

A könyv egyik nagy pozitívuma a humora, ebből azonban szinte semmit sem vett át. Jace karaktere adná a humort, ám az említett úriember erre képtelen, így szabályosan megölték a vicceket. Simon hiába próbálkozik, ha Sherwood nem képes felvenni a kesztyűt, annyit ér az egész, mint halottnak a csók. Ráadásul, ha valaki megpróbálkozik egy viccel, elég erőltetettnek tűnik. (Tisztelet a kivételnek, a Lightwood testvéreknek!)

Szép kis lista lett és most jöhet az érem másik oldala, vagyis mindaz, ami tetszett:

1. Matthew Daddario

Itt be is fejezhetném ezt a bejegyzést, mert ő volt az, aki miatt néztem és lehet, hogy nézem majd még a következő évadot. Beismerem, elsősorban azért, mert ez az ember úgy édes, ahogy van, vinném haza. Másodsorban azonban azért, mert zseniálisan kihozta a maximumot Alec karakteréből. Egy percig sem kételkedtem, hogy ő Alec és tekintve az elsődleges szerelmi szál kritikán aluli mivoltát, csak és kizárólag az ő szerelmi élete tud lekötni. Plusz, egyszer laposra veri Sherwoodot, amiért megérdemel minden elismerést.

2. Harry Shum

Kellemes meglepetést okozott. Nem mondom, hogy teljesen elégedett vagyok vele, de amennyire kezdetben ódzkodtam tőle, annyira megkedveltem. Sikerült megfognia néhány kulcselemet Magnus jelleméből és igazán jó párost alkotnak Matthew-val.

3. Egész jó a zene. Ruelle remek választás volt.

Összegzés:

Véleményem mérlege egyértelműen negatív irányba billen. Nem vagyok rajongó és általában nem szívesen pazarlom kevés szabadidőmet olyan dolgokra, amelyek nem okoznak legalább picike örömet nekem. Mégis megnéztem mind a 13 epizódot és úgy vagyok vele, ha lesz folytatás, abba is belenézek. 

Miért? Se nem mazochizmusból, se nem azért, hogy ismét leszólhassam a sorozatot, hanem mert nőből vagyok és néha én is elgyengülök. Matthew Daddariót akármeddig tudom nézegetni, akár csinál bármit is, akár nem, szóval nekem miatta megéri elviselni a sorozat nem épp kevés hibáját. 

Eddie, a sas

Nem vagyok sportrajongó, így a sportolókról szóló filmek nem igazán hoznak lázba. Erről a filmről azonban olyan sok jót hallottam olyan emberektől, akiknek az ízlésében bízom, hogy kifejezetten felkeltette a figyelmemet.

Aztán, mikor úgy alakult, hogy nagy csapatban mentem mozizni, egyöntetű voksot tettünk Eddie mellett, egy igazi nevetős, popcorn dobálós élmény kedvéért. Egyikünk sem bánta meg.

Ismertető:

"Ő a tipikus angol hős. Eddie (Taron Egerton) nem igazán ügyes, sőt, első ránézésre kifejezetten kétballábasnak tűnik, viszont nagyon lelkes. És ő az egyetlen, aki síugróként a brit színeket képviseli az 1988-as Calgary téli olimpián.Így aztán ő lesz a brit sporttörténet egyik legnagyobb legendája: példa arra, hogy nem szabad feladni, hogy érdemes küzdeni, és nem a győzelem a fontos - bár az is nagyon jól tud esni.Eddie és edzője (Hugh Jackman) a lehetetlent vállalják, és talán valóra is váltják. Egy egykor hatalmas nemzet tőlük várja, hogy újra igazán büszkék lehessenek."

Ezen pár sor alapján talán tipikus sportos filmnek tűnhet, de aki így gondolja, téved. Az 1988-as téli olimpia meglehetősen őrült volt, mivel nem csak Eddie indult jóval a megszokott szint alatt, hanem a jamaicai bobcsapat is ekkor írta be magát a sporttörténelembe.

Igen, ez azt jelenti, hogy a film igaz történetet dolgoz fel. Hihetetlen, de Eddie tényleg ennyire ügyetlen volt és tényleg ennyire fura, de szerethető figura és tényleg indult ezen az olimpián. A készítők egyedül az edző karakterét tették hozzá, hogy még több poén kerülhessen az egyébként is vicces történetbe.

A cselekményről ezért nem érdemes és talán nem is kell szót ejteni. Attól ugyanis, hogy a néző tudja, Eddie nem fog aranyat, sőt érmet nyerni, cseppet sem lesz kevésbé szórakoztató, épp ellenkezőleg. Például én hiába tudtam, hogy mekkorát sikerült ugrania, ugyanúgy végigizgultam azt az ugrást és ezt a film készítőinek köszönhettem.

Nagyon szépen van felépítve ez a film. Egyrészt finoman adagolja a humort, ami többnyire gúnyos hangszínt kap, így a néző végigneveti az egészet. Félreértés ne essék, nem a főhős kárára törhet ki kacagás, hanem pont vele. Eddie tisztában van a képességeivel és nem igazán érdekli mások véleménye, így az sem hatja meg, ha egy egész moziteremnyi ember nevet a bénázásán. Sőt, ő is nevet, mert egy kedves srác, aki örül, ha mások örülnek.

Másrészt nagyon szép üzenetet hordoz arról, milyen a kitartás, mennyire fontosak az álmok és mekkora siker, ha legyőzzük a saját korlátainkat. Hiába hangzik közhelyesen a "részvétel a fontos" kissé elcsépelt szókapcsolata, attól még igaz. Ez a film megmutatja mennyire, mindezzel pedig motiválja a nézőt egy kis bátorságra, csipet vakmerőségre és arra, hogy örüljön mindenért, amit sikerül elérnie.

az igazi Eddie

A látványra sem lehet panasz, főleg mivel a film megmutatja, mit lát egy síugró míg a levegőben száll. 

A színészek szintén remekül hozták a szerepüket. Hugh Jackmant gondolom, senkinek sem kell bemutatnom. Taron Egerton azonban talán nem mindenki számára ismert. Ő egy nagyon tehetséges, fiatal színész, aki a Kingsman öltönyében kapott egy kis hírnevet. Érdemes figyelni a fiúra, mert remekül megmutatta, milyen volt Eddie. Nem túlzás egyetlen gesztusa, vagy mimikája sem, és ezt a film záró képkockái igazolják.

Összességében tehát egy remekül összerakott film. Rendkívül szórakoztató, határozottan pozitív az üzenete és erre szükség van. Kell, hogy az ember jót nevessen anélkül, hogy ez mások kárára történjen, kell, hogy pozitív gondolatok is fészket verjenek a fejében és kell, hogy izgulhasson kicsit egy jó emberért és egy jó célért.

Ezt a filmet csak ajánlani tudom mindenkinek, akár kedveli a sportokat, akár nem. Azoknak pedig, akik merész álmokat dédelgetnek, különösen javaslom.

Csavargások

Ezzel a bejegyzéssel új rovatot indítok. 

Egyrészt, mert nem árt kicsit frissíteni a repertoárt, másrészt ,mert néha elkap a gépelhetnék, de a mondanivalóm nem igazán passzol az eddigi rovatokba, mert se nem könyves, se nem filmes, se nem lányos. Írhatnék persze külön bejegyzést is ezekről, ám nagyon rövidkék lennének, így inkább összegyűjtöm őket ebben a rovatban.

Címből adódóan itt különféle csavargásaimról fogok számot adni. Ezt pedig azért teszem, hogy esetleg más is kedvet kapjon ellátogatni ezekre a helyekre.

Kezdésnek három meglehetősen különböző helyszínt hoztam, mert bár betűk és képzelet szárnyán utazom a legtöbbet, azért fizikailag is megfordulok erre és arra.

Ramenka

Anime és Manga kedvelőknek valószínűleg nem kell megmagyaráznom, mi az a ramen. Ők valószínűleg találkoztak már vele és le merném fogadni, hogy szívesen meg is kóstolnák. Aki pedig nincs otthon a japán rajzolt világban, esetleg gasztronómiai érdeklődésből szemezhet vele. Ez ugyanis egy kifejezetten különleges japán leves, amit szürcsölni kell.

Én az előbbi kategóriába tartoztam, rettentően érdekelt, mi lehet benne olyan jó, hogy Naruto két pofára tömi. Persze a boltokban találkoztam már a dobozos, instant változatával, de azt nem találtam elég vonzónak, vagy csak nem nekem alkották. (Vegetáriánusok élete nem mindig könnyű...) Szóval nagyon érdekelt ez a leves, gondoltam, majd egyszer. Aztán Applequeen barátom, mikor megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk, felvetette: "Együnk rament!" Pislogtam is nagyokat, hol akar ilyet tenni és így tudtam meg, hogy akad egy hely Budapesten, ami kifejezetten erre specializálódott. Kazinczy utca elején található és pont olyan, mint Japánban. Hosszú asztalok, friss ételtől párás levegő, evőpálcikák és békésen együtt szürcsölgető éhes, idegen emberek. Aprócska hely, de hangulatos.

Waggie ramen

Hatféle ramen közül lehet választani, amelyből az egyik húsmentes, így én is találtam kedvemre valót. (Mellékelt képek.) Ennek alapja zöldséges miso leves és bőségesen van benne tészta, fafülgomba, sárgarépa, hagyma és babcsíra. Habár képeken minden étel nagyobbnak tűnik, itt most a látszat cseppet sem csal. Hatalmas adagot adnak, forrón, ahogy kell.

Na és hogy kell enni egy rament? Gyakorlatilag bárhogy. Ki lehet csipegetni belőle a finomságokat (pálcikával természetesen) és utána elszürcsölni a levét, vagy fordítva, esetleg hol kanalazva, hol csipegetve. Én az utóbbi módszert alkalmaztam, jobb kézben pálcika, balban pedig kanál felállásban. Egy a lényeg, ha valaki autentikus akar lenni: Szürcsöld! Egyrészt úgyse tudod megakadályozni, hogy a tészta visszavágjon és az arcodon vagy esetleg a homlokodon csattanjon, másrészt a japánoknál nem udvariatlan dolog a szürcsölés és ez a hely, mint egy mini Japán, felfüggeszti az európai étkezési szokásokat.

Akkor sincs semmi baj, ha az ember nem tud megbirkózni az adagjával. A maradékot el lehet csomagoltatni (dobozt és egy evőpálcikát kifizetve), amelyet a kedves pincérek még fel is öntenek egy kis plusz lével, hogy megteljen a doboz.

Itt adtam fel... Naruto gyomra bizonyára feneketlen...

Játékszín

Habár szeretem a színházakat, nem sűrűn látogatom meg őket. Egyrészt, mert ez mindenképpen társasági program, ide azért nem szoktam egyedül menni, ellentétben a mozival. Másrészt, mert annyira nem vagyok képben a darabokat illetően és harmadrészt, mert nem olcsó mulatság.

Múlt héten azonban kaptam tiszteletjegyet az egyik darabra és olyan remek volt a darab, hogy muszáj másoknak is kedvet szereznem hozzá.

A Játékszín a Teréz körúton van és egy meglehetősen picike színház, ám amilyen kicsi, olyan hangulatos. Ahogy a mellékelt kép mutatja, remek helyre, a negyedik sorba ülhettünk. A műsoron pedig A szőke ciklon szerepelt.

Ez a darab zseniális! Végigkacagtuk az előadást, ami egyrészt Rejtő Jenő (mivel könyvadaptáció), másrészt a rendező és harmadrészt a remek színészek érdeme. A díszlet rendkívül kreatív volt, a poénok ütöttek, a színészek pedig remekeltek. Nagyon meghozta a kedvemet, hogy többször tévedjek színházba.

Szóval, ha valaki Budapesten jár és kedve támad színházba menni, csak ajánlani tudom a helyet és a darabot egyaránt.

Ráadásnak igazán érdekes eszmecserét folytattam a mellettem ülő nénivel a két felvonás közötti szünetben. Aprócska volt és tüneményes, illetve nagyon kedves. 70 fölöttinek tippelem és azzal kezdtük a diskurzust, hogy milyen jó a darab, mekkora Rejtő rajongó és hogy mennyire örül, hogy sikerült rá jegyet kapnia. Aztán kiderült, hogy a nénike társasági élete mozgalmasabb mint az enyém. A laptopján ugyanis mindig figyeli a programokat, így négy nap alatt járt zongoraesten, moziban és színházban. Mire én nagy vigyorral rávágtam: "Ez igen! Így kell ezt csinálni!"

Feldobta az amúgy is vidám estémet, mert elhatároztam, példaképül veszem és én is ilyen aktív és életvidám öreg néni szeretnék lenni. 

Kecskevilág

Vidéki lány vagyok és hatalmas állatrajongó. Ebből adódóan, ha kisállatot (vagy akár nagyobbat) látok, erős késztetés fog el, hogy megsimogassam. A főváros betondzsungelében pedig súlyos elvonási tüneteim vannak, amit random kutyusok és a lenti szomszéd macskája szokott cseppet enyhíteni. Tehát, amikor munkatársam (nevezzük innentől Tigrisnek) elmesélte, milyen csudajó helyen járt, ahol kis kecskét simogatott, teljesen felpörögtem, hogy én is akarok. El is mentünk együtt a vasárnapi meló előtt.

Nála cukibb kecskegida nincs!

A hely neve Kecskevilág és Törökbálint szélén található. Ez igazából egy mezei gazdaság, amely elsősorban kecskékre épül, de akad ló, póni, tyúk, galamb is a repertoárban. Szóval állatokat nevelnek és adnak el, ami önmagában nem szokatlan. Az érdekesség ott lép a képbe, hogy látogatható. Bárki betérhet hozzájuk megnézni és megsimogatni az állatokat.

Most épp nagyon sok gida van, így mikor beszabadultunk közéjük, azt sem tudtam, melyiket simogassam. Ráadásul a kecskék teljesen hozzá vannak szokva a látogatókhoz, kezesek és kíváncsiak. Nem biztos, hogy jó ötlet volt részemről virágos rétnek öltözni, mert a gidák kíváncsiságukat kóstolgatással fejezik ki. Nem kell megijedni, nem harapnak, csak a foguk közé csippentik vagy nyalogatják, ami épp nekik tetszik. Gyorsan le is támadtak minket és rámozdultak egyrészt a bakancsom cipőfűzőjére (majdnem sikerült kikötniük is a kis rosszcsontoknak), a táskám pántjára és az egyik megpróbálta leenni a nadrágomról a virágokat. Tigris cipője hasonló népszerűségnek örvendett és mivel szoknyában volt, annak szegélyét is előszeretettel kóstolgatták.

A gidák között megtaláltam életem kecskeszerelmét is, a mellékelt kép sztárját. Ez a gida olyan békés és puha volt, hogy elmehetett volna plüssállatnak. Nagy lelkierő kellett, hogy ne vigyük haza...

Kecskevilág tehát egy remek hely, csak ajánlani tudom minden állatkedvelőnek, mert gidákat simogatni, ölelgetni (egy fehér szabályosan a nyakunkba ugrott) nagyon jó dolog.

Ha valakinek felkeltettem az érdeklődését, bővebb információt talál róluk ITT.

Egy jó tanács: Olyan ruhában menj, amit nem sajnálsz! Nem fognak megrágni, de egy kis kecskenyál és kecskeszag a programmal jár.

Ennyit szántam a rovat nyitóbejegyzésébe. Észrevételeket szívesen fogadok, tetszik-e a rovat ötlete, avagy sem, illetve mennyire számít érdekesnek, merre csavargok.

Valószínűleg ezzel a rovattal is rendszertelenül fogok jelentkezni, ha összegyűlik elég látni és kipróbálni való, amelyet megemlítésre érdemesnek találok. 

Mozgóképek XLIII.

Tegnap új hónap kezdődött, végre egy igazán tavaszias hónap, így itt az ideje számot vetnem az előző 31 nap filmes élményeiről. Sikerült 10 filmet megnéznem, hála a hosszú hétvégéknek. Ebből kettőt moziban láttam és az egyikről (A szoba) írtam külön bejegyzést. Lássuk tehát a maradék kilencet:

Victor Frankenstein

"A radikális nézeteket valló tudós, Victor Frankenstein (James McAvoy), és a hozzá hasonlóan zseniális elmével megáldott asszisztense, Igor Strausman (Daniel Radcliffe) a halhatatlanság kulcsát keresik. Azonban Victor túl messzire megy, megszállottsága pedig szörnyű következményekhez vezet. Csak Igor tudja visszahozni a barátját az őrületből, és megmenteni őt rettentő teremtményétől."

Bizony, egy újabb Frankenstein feldolgozás, engem mégis érdekelt. Egyrészt, mert szeretem ezeket a klasszikus horrormeséket, másrészt, mert Penny Dreadful elvonási tüneteim vannak és harmadrészt, mert szeretem a színészeket. Nem voltak magas elvárásaim, sőt, de összességében kellemesen csalódtam.

Ez a feldolgozás picikét más mint a többi, mert egy mellékszereplőre, Igorra helyezi a hangsúlyt, igaz meglehetősen romantikus formában. A film érezhetően mai, mert tele van látványelemekkel és egész jó a humora. Én legalábbis jól szórakoztam az őrült doktoron. A kerettörténet ugyan elcsépelt és ezt a mesét tényleg mindenki ismeri, így nem érhet senkit nagy meglepetés, de szórakoztató. Engem kikapcsolt, így bátran ajánlom azoknak, akik úgy érzik, klasszikus mesékből sosem elég.

Krampusz

"Amikor problémás családjának tagjai egymásnak esnek az ünnepek miatt, az ifjú Max kiábrándul az egészből, és hátat fordít a Karácsonynak. Nem sejti azonban, hogy az ünnep elutasításával magára szabadította a Krampusz haragját. A Krampusz egy ősi démoni erő, amely megbünteti a hitetleneket. Elszabadul a pokol, kedvelt ünnepi alakok kelnek szörnyűséges önálló életre, és ostrom alá veszik a családi otthont, arra kényszerítve őket, hogy harcoljanak egymásért, ha túl akarják élni az ünnepeket."

Moziban láttam ennek a filmnek az előzetesét még karácsony előtt. Annyira abszurdnak találtam, hogy már akkor eldöntöttem, megnézem valamikor. Nos, sikerült.

Ez a film egy karácsonyi horrorparódia. A nyitó jelenet zseniális és olyan sok a nevetséges horrorelem benne, hogy végigkacagtam a teljes filmet. Sőt, a nagy nevetésem hatására, anyum benézett a szobámba, majd a következő eszmecsere zajlott:

- Mit nézel?

- Horrort.

- Ezek gyilkos mézeskalácsok?

- Igen.

Ezzel a lendülettel le is huppant mellém, hogy megtudja, vajon három rettenthetetlen mézeskalács elég-e az egyik szereplő likvidálásához...

Ez a film tehát teljesen őrült, de szórakoztató, már ha a néző vevő az abszurd humorra. Elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik a horrorparódiákat. Illetve ünnepi időszakban antikarácsonyi filmnek is ideális, mert akad benne egy kritikus felhang is.

Az utolsó boszorkányvadász

"500 évvel ezelőtt háború dúlt az emberek és boszorkányok között, akik a világra akarták szabadítani a fekete halált. Boszorkányvadászok seregei harcoltak az ördögi ellenséggel az egész világon, köztük Kaulder (Vin Diesel), akinek sikerült megölnie a boszorkák mindenható királynőjét. Azonban a halála előtti pillanatban a királynő halhatatlansággal átkozta meg Kauldert, ezzel mindörökre elválasztva őt imádott feleségétől és lányától. Mára ő az utolsó boszorkányvadász. Egy pappal és egy boszorkánnyal az oldalán folytatja a törvényen kívüliek vadászatát. Meg kell állítaniuk Belialt, aki fel akarja támasztani a boszorkányok királynőjét, hogy az emberiségre zúdíthassa a fekete halált."

Két mentségem van, szeretem a fantasyt és megragadok minden aprócska reményt ebben a műfajban, illetve kíváncsi voltam Rose Leslie alakítására.

Ez a film tökéletes példája annak, miért ritka a jó fantasy film mint a kétfejű fehér holló. Nem rajongok Vin Diesel filmjeiért, sőt kifejezetten idegesít a "nagy vagyok és kemény, ezért meg sem kell szólalnom, így is szeretnek" hozzáállása. Számomra ő nem színész, mert a repertoárja egyetlen arcból áll, a "morcosan nézek"-ből. Ehhez mérten ez a film tele van bunyóval és ezzel  még nem is lenne gond, ha a történet megállna a lábán. Csakhogy a keretsztorinak van húsz lábacskája és mind a húsz a bal oldalon. Klisé klisé hátán, következetlenség magas fokon és unalom a köbön. Ez tehát egy újabb klisés mentsük meg a világot akciófilm csak a látványelemekhez adtak egy kis mágiát.

Nem tetszett, fantasy rajongóknak nem ajánlom, de aki szokványos Vin Diesel megint elver valakit filmre vágyik, annak talán tetszhet.

Aljas nyolcas

"Az Aljas nyolcas főhősei sokat próbált fejvadászok, akik az amerikai polgárháborút követő időszakban találkoznak egymással Wyoming erdős vidékein. Egy kemény hóvihar elől menekülve kénytelenek egy helyen meghúzni magukat, a kényszerű összezártság eredménye pedig ármány és intrika. Vajon túlélik-e a vihart az egymás megtévesztésével és átverésével boldogulni próbáló hét(nyolc)próbás gazemberek?"

Nem vagyok Tarantino rajongó, de néhány filmjét szeretem, így kíváncsi voltam, most mivel rukkolt elő. Olyan sokan dicsérték, magasztalták és az alapfelállás is jónak tűnt. Nyolc aljas tag összezárva garantálja a Tarantino-féle öldöklést. Hát, nem egészen...

Ez a film túlságosan, rettenetesen, mérhetetlenül hosszú lett. Jobban nyúlik mint a rétestészta nagymamám kezében. Ehhez mérten untam, mit untam, szenvedve próbáltam ébren maradni és alig vártam, hogy végre valaki elsüssön egy pisztolyt, elvágja valaki torkát vagy legalább essen hasra a küszöbben, hogy történhessen végre valami, bármi, akármi. A feszültségkeltés okos dolog, de mértékkel. Én ettől nem feszülten kíváncsi lettem, hanem ásítozva ideges és csak azért nem kapcsoltam ki két órányi semmi után, mert tudtam, vérfürdő lesz a vége. Nos, vérfürdő az lett, de a film ettől nem lett jobb. A nagy csavar nem ütött, mert már nem érdekelt, annyira belefásultam a céltalan szájtépésbe és a morcos gyanakvásba, amit órákon keresztül néznem kellett. Ezzel a filmmel tehát nem nőtt a "szeretem Tarantinót filmek" listám.

Kizárólag a rendező rajongóinak ajánlom és azoknak, akik bírják a várakozást és sok a szabadidejük. Ők nem fogják elvesztegetett perceknek érezni ezt a hosszú, nagyon hosszú westernt.

A fekete múmia átka

"A film a "Detektív, a cowboy és a légió" című kisregényt, Rejtő Jenő egyik kevésbé ismert művét adaptálja: egy fergeteges komédia keretében mutatja be az irodalmi kávéház közegét. Görbe tükröt állítva hívja a nézőt a kulisszák mögé, hogy betekintést nyerhessünk, hogyan is születtek az évszázad legsikeresebb ponyvaregényei."

Ezt a filmet nehéz lenne kategorizálni. Nem egészen regényadaptáció, bár nyomokban Rejtőt tartalmaz, cseppet sem komoly és ezt teljesen komolyan veszi. Talán a gúnyos a legjobb jelző, amivel jellemezni lehet. Mindezek következtében nem fog mindenkinek tetszeni. Rejtő regények rajongói esetleg moroghatnak, Rejtőt nem kedvelők szenvedhetnek, míg aki még csak hallott Rejtő úrról, talán kedvet kaphat.
Nekem tetszett. Tetszett, mert tisztában volt a korlátaival, hű volt az alapanyaghoz és akkora adag gúny van benne az írók felé, hogy tapsot érdemel.
Kinek ajánlanám? Önjelölt irodalmároknak, ügyetlen pincéreknek, eltévedt légiósoknak és persze minden fekete múmiának.

Zootropolis

"Zootropolis, a modern emlősök fővárosa, különleges hely. Olyan részekből áll, mint az elegáns Szahara tér vagy a zord Tundraváros. Ebben a színes kavalkádban a világ minden tájáról származó állatok élnek egymás mellett békében. Itt nem számít ki vagy, a legnagyobb elefánt és a legkisebb mókuscickány is megfér egymással. Amikor megérkezik a városba Judy Hopps, a zöldfülű rendőr, rá kell, hogy ébredjen, nem egyszerű feladat első nyuszinak lenni a nagy és erős állatokkal telezsúfolt rendőrségen. Judy azonban elszántan bizonyítani akar, ezért ugrik az első lehetőségre, hogy a végére járjon egy ügynek, még ha ez azt is jelenti, hogy együtt kell dolgoznia a gyors észjárású szélhámos rókával, Nick Wilde-dal."

Ez a film zseniális! Disney gyerekkorom óta nem alkotott ennyire jót! Egész más, mint a klasszikus Disney filmek (itt például a főhős mindkét szülője él és virul, ami nagy szó), nyomokban sem tartalmaz szerelmi szálat és annyira aktuális, hogy az már-már félelmetes. Disney bevállalta és milyen jól tette! Ott az üzenet finoman, de hatékonyan. Vastaps!

Ehhez jön a gyönyörű grafika, a remekül felépített háttérvilág és a csodálatos humor. A karakterek mind szerethetők, a felállás egyszerű, sok a helyzetkomikum, így minden kiskorú oda és vissza lehet a helyes nyuszi és dörzsölt róka párosától. Azonban a felnőttek legalább ennyire fogják élvezni a nekik szóló elejtett utalások (Keresztapa) és apróságok (népességszámláló) miatt. Ez a film tehát azért is zseniális, mert igazi Disney, minden korosztálynak élvezhető.

Ha még nem lenne világos, imádtam és csak buzdítani tudok mindenkit, hogy rohanjon a moziba és nézze meg! Csak így tovább, Disney!

Az ötödik hullám

"Sötétség. Rombolás. Járvány. Invázió. És ez csak a kezdet. Eddig négy hullámot kellett kibírniuk a Föld lakóinak. Az idegenek nem kérdeznek, nem magyaráznak. Megfosztják az emberiséget az energiájuktól, a földdel teszik egyenlővé a városaikat, betegségeket küldenek rájuk, és támadásba lendülnek. De a legrosszabb még hátravan. Az érkezők emberi alakot tudnak felvenni. Így már a legyőzöttek közötti bizalomnak is vége, senki nem tudhatja, hogy embertársa nem az ellenség ügynöke-e. Egy kamaszlány azonban nem törődik azzal, hogy semmi esélye. Amikor elrabolják az öccsét, a nyomába ered, és makacs elszántsága minden támadót meglep. Reménytelen, őrült harca során egy srác az egyetlen segítsége. Csak az nem biztos, hogy ember-e egyáltalán."

Egy ideig mellőztem ezt a filmet, mert könyvadaptációról van szó és szeretem előbb olvasni és csak aztán megnézni a történeteket. A könyv szerepelt is kívánságlista rovatomban. Aztán, mivel műfaját tekintve sci-fi, lekerült a listámról, ezért úgy döntöttem, nincs értelme tovább várni a könyvre.

Hát, azt kell mondjam, nem hozta meg a kedvemet az olvasáshoz, sőt. Ez a film rém kiszámítható, rém unalmas és rémséges keveréke minden eddigi sci-fi katasztrófafilmnek. Olyan sok sebből vérzik a háttér, hogy csoda, hogy nem dőlt a fejére a díszlet. A gyerekek karakterei hiteltelenek, az űrlények hiteltelenek, a szerelmi szál pedig maga a klisék hiteltelensége. Az ötödik hullám tényleg egy katasztrófa.

Nem tetszett. Kizárólag unatkozó tizenéveseknek ajánlom, hátha ők még nem látták azokat a filmeket, könyveket, amelyekből össze lett mosva ez a katyvasz. Bár inkább azt mondom, - igaz még nem olvastam -, biztos jobban járnak a könyvvel.

Liza, a rókatündér

"Liza, a csinos, ám szerény ápolónő tizenkét éve gondoskodik a japán nagykövet özvegyéről. Egyhangú élete megváltozik, amikor születésnapi kimenőt kap. Elhatározza, hogy megtalálja élete szerelmét, ám a dolgok rendre balul sülnek el. Liza a japán slágerénekes, Tomy Tani szellemének segítségével arra a következtetésre jut, hogy ő a japán mesék elátkozott rókatündére. Miközben Liza megpróbálja legyőzni az átkot és megtalálni az igazit, a zsaruk, különösen Zoltán Zászlós érdeklődését is felkelti."

Nagyon érdekelt ez a film, mert bár a magyar filmekkel meglehetősen kritikus vagyok, ez első ránézésre megtetszett. Most pedig végre megnéztem és azt kell mondanom, vegyesek az érzelmeim. Tudtam, hogy elvont lesz, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Mintha egy francia filmet néztem volna. Kicsit a Tajtékos napokra emlékeztetett, azt viszont nem bírtam végignézni, míg a Lizát igen. 

Szóval ez a film nagyon elvont, nagyon szélsőséges és mégis azt kell mondanom, van benne valami jó. Jó, hogy ennyire páratlan a magyar filmek palettáján, az alapötlet pedig zseniális, azonban talán túlságosan sok lett abból a csillámos gombából, amelyet a készítők munka közben elszívtak. Leszámítva a látványért felelőseket, mert ők valószínűleg röhögve a betépett többieken olyan remek munkát végeztek, hogy az ember csak pislog az örömtől.

Szóval, bár nem mondhatom, hogy tetszett, mert nekem ez csöppet sok volt, de rengeteg jó elemet látok benne és a potenciált, hátha lesz még hasonló film a hazai piacon, ami talán meg is fog.

Épp ezért elsősorban kísérletező kedvű filmrajongóknak ajánlom, illetve a francia elvont filmek szerelmeseinek, nekik garantáltan tetszeni fog. Mindenki más pedig egy kisebb vödör gumicukor elmajszolása után álljon neki, hátha enyhe cukortúladagolással jobban csúszik.

Gyilkos gimi

"Megan Wals ahelyett hogy fiúkkal ismerkedne, bulizna, szórakozna, a legtitkosabb akciókban, nemzetközi kémügyekben vesz részt. A tini ügynöknek azonban már elege van ebből, minden vágya, hogy ő is a serdülők egyszerű, normális életét élje. Ezért megrendezi a halálát, majd cserediákként tűnik fel az egyik külvárosi középiskolában. Hamarosan a saját bőrén tapasztalja meg, hogy egy középiskolában legalább olyan nagy - ha nem nagyobb - kihívást jelent talpon maradni, mint a nemzetközi kémkedés világában."

Nem mentegetőzöm, néha szükség van olyan filmekre, amelyek egyszerűek mint a faék. Amin nem kell gondolkodni, csak nézni és néha kuncogni. Nos, ez valami olyasmi volt. Nincs benne semmi új, semmi friss mócsing csak a lerágott tinifilm csontváza kémköntösben. Ehhez mérten kiszámítható, mint az egy meg egy és a karakterek is sablonosak. Humorban nem sziporkázik, de akad benne néhány vicces jelenet vagy mondat. Szóval, ha egy esős délutánon valaki nem tud mit kezdeni magával és csak bámulna ki a fejéből, a célnak megfelel. Elsősorban a fiatalabb korosztálynak ajánlom.

Értékelés:

Zootropolis                                 ->     10

A fekete múmia átka                  ->      9

Victor Frankenstein                    ->     8

Krampusz                                   ->     7

Liza, a rókatündér                      ->     7

Gyilkos gimi                              ->     6

Aljas nyolcas                             ->     6

Az utolsó boszorkányvadász     ->     5

Az ötödik hullám                       ->     4