2010. február 22., hétfő

Kezdet

Hmm... Már megint próbálkozom. Ismét elfogott a gépelhetnék és, hogy miért nem valami hasznosat gépelek? A válasz egy szó: ihlethiány. Gépelnem pedig muszáj, mert úgy érzem ki kell mondanom/írnom a gondolataimat.
Szóval egy újabb próba-cseresznye dolog. Remélem ez hosszabb életű lesz, mint az előző blognak nem nevezhető valamim, vagy a naplóim, amik enyhén szólva is szánalmasan üresek. Írnom kell, hát írok.
Helyzetjelentés rólam:
Már megint a gép előtt ül és nem csinál semmi érdemlegeset, csak les ki a fejéből. A XXI. század csodája teljesen rabul ejti, már már függővé teszi, pedig alig talál benne érdekeset. Inkább csak nézi, ahogy mások használják ezt a csodát, amit internetnek hívnak és élik virtuális életüket. Aztán előjön az önsajnálat, amiért nincs virtuális élete. Ez cseppet furán hangzik. De tényleg nincs virtuális élete és még sajnálja is. Mások igyekeznek megszabadulni ettől a függőségi problémáról, de nem, neki ez hiánycikk. Normál élet pedig csak raktáron van. Ott hátul a felső polcon a kamrában jó helyen van, ugye? Határozottan.
Kezdem úgy érezni, a késztetés már megint túl erős és rövid életű volt. Már nem is tudom mit akartam... Semmi gond a lényeg, hogy járjanak az ujjaim, elvégre most nem akarok semmi értelmeset (Tudok egyáltalán ilyet?) alkotni. Szóval blog, vagyis eredeti funkcióját tekintve virtuális, nyilvános napló. Na, ez a dolog nekem sosem ment. Ha most visszatekintek a napomra, vagyis arra, amennyi eddig eltelt belőle (éjjeli bagoly volnék), akkor írhatnám a szokásos sablon szöveget, amiket eddig firkálgattam napló gyanánt, vagyis semmi maradandóan hasznosat. Még csak egy jó nevetőgörcsöt sem váltanak ki belőlem a korábban papírra vetett sorok. Tehát írhatnám, hogy felkeltem, reggeliztem, elmentem, hazajöttem blablabla. A kutyát nem érdekli a napirendem. Sosa senki sem fogja tőled megkérdezni, hogy percre pontosan mit csináltál mondjuk január tizenkettedikén. Persze leszámítva a nyelvtanárokat, akiknek ez az egyik kedvenc témájuk és a rendőrséget, ha esetleg illegális dolog elkövetésével vádolnak. Így nem írok ilyen ostobaságokat, mert jelenleg nem járok nyelvtanárhoz, nem tettem eddig semmi törvénybe ütközőt, sőt nem is tervezem, inkább írom, mi az, ami lényeges volt ma. Lényeges alatt érts: ami engem érdekel, befolyásol, kihat a gondolataimra. Sajnos csupán egyetlen dolog jut most eszembe, hát érd be ezzel:
Sétáltam a városban délelőtt. Célirányos voltam, mint mindig. Hajlamos vagyok elkésni, vagy véletlenül pár órával előtt érkezni. Utóbbi ritkább eset és rosszabb vagy nekem vagy annak, akit reggel hétkor ugrasztok ki az ágyból szombaton. Jobban szeretem a pörgést, hogy érezzem teszek valamit. Szépen sütött a nap és kesztyű nélkül sem fáztam, sőt inkább melegem volt, de azt a széllel szemben bringázás számlájára írom. Toltam magam mellett a bringám és bámészkodtam. Jöttek-mentek mellettem az emberek és kivételesen nem okoztam közúti balesetet. Aztán elértem a legjobb kirakatot a városban. Igazából ez az egyetlen, amit tényleg megnézek mindig és nem csak átsuhan rajta a tekintetem. Könyvesbolt. A napfény szépen megcsillant az üvegen megvilágítva a frissen nyomtatott köteteket. Imádom az új könyv illatát. És akkor megláttam. Egyből kiszúrtam a többi, számomra érdektelen darab között. Ott volt Ő, a következő kiszemeltem. Eddig csak prospektusban és a könyvkiadók honlapján láttam, de egyből felismertem. Lassítottam, ahogy közelebb értem a kirakathoz és csigatempóban haladtam el előtte. Késésben voltam, mint mindig, így nem volt időm megállni bámészkodni vagy bemenni, hogy a kezemben tarthassam ezt a szép darabot. Zöld borító és a cím volt az, ami először felkeltette az érdeklődésemet, aztán észrevettem még egy dolgot, ami csak mélyítette érzelmeimet a becses darab iránt. Vastag volt, legalább öt vagy hatszáz oldal. Ebben a röpke hétfő délelőtti percben sziklaszilárddá vált elhatározásom: Kell nekem! Meg fogom venni! Elolvasom és az enyém lesz!
Ez volt hát az az aprócska szikra, ami említésre méltó. A nap hátralévő része érdektelen, unalmas és sablonos volt. Nem is ragozom tovább, hanem búcsúzom. Hogy kitől? Ez egy jó kérdés. Talán aki úgy érzi, neki szól eme búcsú az jelezzen vissza. A korábbi naplóim, úgyse köszöntek még soha, egyszer sem vissza nekem...

1 megjegyzés: