A tél jegyesei

Nagyon régóta érdekelt ez a sorozat, ám kicsit tartottam is tőle. Egyrészt, mert négy kötetre rúg, vagyis meglehetősen terjedelmes. Másrészt, mert ifjúsági, és mostanában nem érzem a hívást a fiatalabb korosztálynak szóló törrténetek iránt. A hűvösebb időjárás azonban meghozta a kedvemet hozzá.

A borító mutatós és 584 oldalával nem egy rövid olvasmány.

Fülszöveg:

"Anima ​lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, különös adottságaik révén pedig kommunikálni is tudnak velük. Ujjaik alatt összeforr minden, ami szakadt vagy törött, érintésük nyomán feltárul a tárgyak és használóik múltja is. Ophélie azonban nem csak ezért különleges: briliáns ügyességgel közlekedik a tükrökön keresztül.Békés hétköznapjainak azonban a Matrónák döntése vet véget: el kell hagynia otthonát, férjéül pedig a megmaradt világ legrosszabb hírű Sarkáról származó, gyűlölt és rettegett kincstárnokot, Thornt szánják. De vajon miért éppen őt?
Új otthonában a Délibábosok trükkjeinek köszönhetően semmi sem az, aminek látszik. A lánynak az állandó káprázattal és a Sárkányokkal is meg kell küzdenie: a Légvár az a hely, ahol az ember a saját gondolataiban sem lelhet biztonságra. Ophélie ráébred, hogy a Légvár nemzetségei hatalmi harcának közepébe csöppent. Hogy megmeneküljön, álruhát ölt…"

A könyv felütése rettentően tetszett. Kellemes hangulat, ötletes világépítés és érdekesnek tűnő karakterek. Konkrétan A vándorló palotára emlékeztetett. Aztán ez az érzés fokozatosan elpárolgott, és a könyv második felére feledésbe is merült. Bizony, az ígéretes kezdés ellenére nagy csalódást okozott nekem ez a történet.

Na, de kezdjük az egyértelmű érdemeivel. Ez a szilánkokra tört világ nagyon ötletes. Tetszettek a különféle képességek, a kissé steampunk beütés, és az elején az udvari intrika is ígéretesnek tűnt. A legnagyobb kedvencem azonban a főhősnő sálja volt. Kár, hogy alig kapott szerepet ebben a részben.

Szóval értem, hogy miért nyert díjat vele a szerző, és miért szeretik viszonylag sokan. Csakhogy nekem olvasás közben egyre több és több problémám lett vele.

Először is a hangvétel változása nem tett jót az olvasási kedvemnek. Ahogy már megjegyeztem, a nyitánya kellemesen varázslatos. Új világ, kalandok és érdekes szereplők egy csipetnyi varázslattal. Kellemes és barátságos közeg, amibe jólesett elmerülni. Aztán a főhős elmegy a Sarkra, és a cselekmény hangulata drasztikusan jeges fordulatot vesz. Persze, mondhatnánk, hogy ez a helyszínnel jár, de nekem túl soknak hatott. A hölgy gardedámmal utazik, hogy a jegyesség alatt semmi se történhessen közte és a vőlegénye között. Még csak kettesben se maradjanak a szobában. Az első útja ebben a világban mégis egy orgiába vezet, majd gyakorlatilag beköltözik egy bordélynak is nevezhető helyre. Na, nem kell aggódni, ez nem egy olyan ifjúsági regény, ahol a főhős aktívan részt is venne bennük, csak megfigyel, ám ez épp elég, hogy a könnyedséget aláássa. Ehhez jönnek az udvari intrikák, a fizikai erőszak és a lelki sértegetések, amelyeket ki kell állnia. Úgyhogy a könnyed, mesés hangulat véget is ért a zord északon, és ez egyáltalán nem az az irány volt, amit vártam.

A másik írói döntés, amivel nem értettem egyet, az a főhős karakterének semmilyensége volt. Ophélie a kötet elején egy határozott jellemnek tűnik, akinek megvan a saját elképzelése és ehhez igyekszik is tartani magát. Nem enged a családi nyomásnak sem viselkedésében, sem öltözködésében. Joggal gondolhatná tehát az olvasó, hogy a cselekmény majd erre fog építeni. Csakhogy, amint a könnyed hangulat odalett, odalett a főhős minden határozottsága is. Csendes szemlélője és tétlen elszenvedője lett az eseményeknek. Konkrétan bármit meg lehetett tenni vele zokszó nélkül. Szóval nem az a talpraesett és okos lány volt, akinek a könyv első felében hittem. Oké, a szerző elejti, hogy ő okos, előbb megfigyel és csak aztán cselekszik, ezért ilyen málészájú, de ez a könyv majdnem 600 oldal. Mégis mennyi időre van még szüksége a hölgynek, hogy kilépjen szobanövény státuszából? Igen, van még három kötet, de nem érdekel, mert nem viselkedhet a főhős mellékszereplőként a saját történetében.

Mivel Ophélie ennyire passzív, az eseményeket csak elszenvedi, ezáltal a cselekmény rettentően elnyújtottnak hat. Mindig jön valami új gond, egy új "jóakaró" mégsem haladunk semerre. Csak sodródunk hosszú, hosszú oldalakon át a főhősssel. Konkrétan untam a könyv nagy részét, és kezdtem nagyon besokallni az udvari szenvedéstől.

Sajnos a hölgy párja, akivel ugye jegyben jár, mert erről az elrendezett házasságról szólna ez a történet, épp olyan sótlan alak, mint a főhősnő. Ám mivel őt viszonylag keveset látjuk, nem annyira zavaró a tétlensége. Ellenben a nem románc, ami köztük alakul már sokkal problémásabb. Egyikük sem akar házasodni, egyikük sem érzelmes alkat, ami egy jó alapot ad rengeteg lehetőségnek. Lehetett volna egy sorsközösségen alapuló szövetség, esetleg barátság kialakulóban közöttük. Sőt, mivel ifjúsági történet, lehetett volna egy kellemesen és lassan bontakozó románc is. Csakhogy a szerző annyira nem tudott mit kezdeni velük, hogy az már fájdalmas. Folyamatosan értelmezhetetlen megjegyzéseket ejtett el róluk. Hol úgy tűnt, hatnak egymásra, hol annyi volt köztük az interakció, mint egy teáskanna és egy cipőkanál között. Egyszerűen nem haladt semerre a kapcsolatuk. Ez pedig szomorú, mert még lassabbá és unalmasabbá tette a cselekményt. Tudom, tudom, ott a folytatás, de cseppet sem érdekel.

Összességében tehát ez egy kreatív világépítésen alapuló történet, ami sajnos az én ízlésemnek csupán az első 30 oldalon felelt meg. Nem tetszett a hangulat, nem tetszettek a szereplők (tisztelet a kivételnek, mert az a sál tényleg zseniális) és nagyon vontatottnak találtam. 

Kizárólag azoknak tudom ajánlani, akik bírják az éles hangulatbeli váltásokat, nem zavarja őket, ha passzív a főhős, el tudnak vonatkoztatni a címtől, és nem várnak itt semmiféle jegyességet. Aki viszont hozzám hasonló elvárásokkal kezdene bele, inkább ne tegye.

A történet egyébként négy kötetre rúg, és már midegyik megjelent magyarul. Nekem viszont ennyi bőven elég volt, nem fogom folytatni.

Gideon, a Kilencedik

Kedvelem a sci-fi és fantasy hibrid történeteket, köszönet érte Mark Lawrence-nek, így ez a kötet mozgatta a fantáziámat. A zombis téma ellenben nem annyira vonz, és természetesen ez egy sorozat, a Lezárt sír nyitó része, így kicsit tartottam is tőle. Viszont úgy hallottam, hogy jó a humora, ezért adtam neki egy esélyt.

A borító mutatós, hangulatos és 448 oldalával egy szokványos terjedelmű sci-fi/fantasy kötet.

Fülszöveg:

"A ​Császárnak nekromanták kellenek.
A Kilencedik Ház halottidéző hercegnőjének pedig egy rettenthetetlen kardforgató.
Gideonnak van egy jó kardja, pár izgi szexlapja, meg a hócipője, ami megtelt már az élőholt rendek baromságaival.
A lovaglány ugyanis eddigi életét halottimádó apácák, csontvázszolgák és ősöreg szektások között töltötte, így bármire hajlandó lenne, hogy végre kiszabadulhasson a rendház szolgaságából és beállhasson a Dominicus naprendszer Császárának fényes seregébe. Úrnője és egyben gyermekkorának megkeserítője azonban csak egyetlen feltétellel hajlandó útjára engedni…
Harrowhark Nonagesimus, a Kilencedik Ház páratlan csontmágus boszorkánya rendkívüli küldetés előtt áll. A Császár valamennyi Ház örökösét halálos próbatételre szólította, amelyhez minden tudásukra, erejükre és ravaszságukra szükségük lesz. Na, meg egy-egy tehetséges lovagra. Amennyiben Harrow kiállja a próbát, a Feltámadás halhatatlan, nagyhatalmú szolgájává emelkedik, azonban, ha az ő képességei és bajnoka, Gideon pengéje kevésnek bizonyul, a Kilencedik Házra biztos pusztulás vár.
Persze, jól tudjuk, hogy a halál nem feltétlenül az út vége."

Ez a kötet csak félig teljesítette elvárásaimat. Megkaptam tőle azt a fantasztikus elemekkel tarkított sci-fi világot, amelyet kifejezetten szeretek. Viszont nem számítottam a középkori beütésekre (Persze, persze, ott a fülszövegben a lovaglány kifejezés, szóval tudhattam volna.) és az iskolás krimi hangulatra. (Hogy ezen mit is értek pontosan, arról majd később.) A humor pedig egyáltalán nem ott volt jelen, ahol számítottam rá. Vártam a főhős csípős riposztjait és a narrációban elrejtett vicceket, ám ezek elég laposnak hatottak. Ellenben az a komolytalanság, amivel egy csontszektás világot kezelt, meglepően szórakoztató volt. 

Szóval vegyes érzéseim vannak ezzel a kötettel. Na, de kezdjük a pozitív gondolatoknál.

Tamsyn Muir megtette a szinte lehetetlent, és képes volt egy teljesen egyedi világot alkotni, ami még csak nyomokban sem hasonlít semmi másra. Ez pedig nagy szó, mert mindkét zsánerben akad bőven lerágott csont, így könnyedén lehetett volna ez is egy a sok közül. Az űroperába ágyazott halottidézés viszont egy olyan kombináció, ami eddig még senkinek sem jutott az eszébe. (Én legalábbis ilyet még nem hallottam, furcsa és kissé beteg egyveleg, ám épp ettől jó.) Az ötlet tehát zseniális, és a világ felépítése is rendben volt. Sokat ugyan nem tudtunk meg, de mivel sorozatról van szó, ezt nem rónám fel neki.

A stílusa olvasmányos és teljes mértékben komolytalan. No, nem a mindent elviccelő fajtából, hanem a könnyed és súlytalan változatból. Szórakoztató irodalom tehát a javából, ami ha csúszik az olvasónak, akkor pörögnek a lapok, mint csigolyák a nekromanták kezei közt. Egyedül az akciók leírását éreztem szegényesnek, mivel helyenként kevésnek találtam ahhoz, hogy igazán el tudtam képzelni, mi is történik.

A főhős olyan figura, akivel lehet szimpatizálni. Érthető motivációk, és egy komplex érzelmi katyvasz jellemzik. Az pedig, hogy nő és nőkhöz vonzódik teljesen mellékes. Gondolom szintén az újdonság fokozása miatt alakult így, de nekem se nem tett hozzá, se nem vett el az olvasási élményből.

Még egy pozitívumot tudok kiemelni, a lezárást. Tetszett, hogy elég véglegesnek hatóan zárta le a kötetet, hiába van folytatása. Persze rengeteg még a nyitott kérdés és ebben a világban aztán tényleg nem lehet tudni, ki marad halott, és ki tér vissza valamilyen formában. Nekem mégis tetszetős volt, ahogy a szerző elvarrta az elsődleges szálat.

Ennyit a jó dolgokról, jöhetnek a rosszak, vagyis azon elemek, amelyeket nem az én ízlésemhez alakítottak.

Ez nem egy epikus történet. A leírás alapján nagy tettekre és változatos kalandokra számíthat az olvasó. (Igen, azért átfutottam azt a fülszöveget, ha nem is olyan alaposan. És igen, ez egy ilyen bejegyzés, sok zárójeles gondolattal.) A cselekmény azonban egy meglehetősen szűk térben játszódik, lényegében egyetlen nagyobb épületben és annak kertjében. Illetve hiába a sok karakter, (Ó, igen, ezzel volt csak igazán gondom, de ezt még jegeljük.) meglepően sokáig alig történik valami. Világépítés meg szereplők bemutatása persze, de egy zombis űrkalandhoz rettentő satnya ez az eseménytelenség.

Apropó zsánerek, vannak itt sci-fi és fantasy elemek, ezekre épül a történet háttere, ám a cselekmény olyan, mint egy bentlakásos iskolában játszódó tinikrimi. Mert ez lényegében egy ilyen iskolai szituáció. A szereplők össze vannak zárva, hogy tanuljanak, fejlődjenek és legyen belőlük valami nagyobb és jobb. Közben meg elkezdenek fogyni, és az összezártság okán lehet tippelgetni, ki a gyilkos közöttük. Egyébként ezt a krimi szálat meglepően élveztem, az iskolai hangulatot viszont kevésbé. A lényeg, hogy cseppet sem az a kemény fantasy vagy sci-fi, mint amire vártam.

Ha már keménység, a másik dolog, ami csalódást keltett, hogy hiába csontok és gyilkosságok, semmi horror nincs ebben a könyvben. (Igen, vérre és egyéb erőszakos dolgokra számítottam, ám ebből alig kaptam.) Még amikor a nem épp kicsinyke csapat tagjai hullani kezdtek, sem éreztem úgy, hogy na, jöhet a borzongás és veszély. Hanem elkönyveltem, hogy eggyel kevesebb lett a karakter. Nem gond, úgyse jegyeztem meg, ki volt...

És itt jön az, ami miatt nem tudtam igazán élvezni ezt a történetet. Túlságosan sok a szereplő és túlságosan érdektelenek. Míg a főhős és társa szépen kidolgozottak és egy kifejezetten jó dinamikát mutatnak együtt, addig a többiek olyan sótlanok, hogy akár csontvázak is lehetnének. Egyrészt létszámukból adódóan messze többen vannak, mint indokolt. Tudom, tudom, így tudnak el-elhullani menet közben, ám a kevesebb néha akkor is több. Mert mennyivel jobb, ha csak egy-két haláleset van, de érdekel, hogy ki tette, mert tudod, ki a hulla és esetleg még szimpatizáltál is vele, mint amikor egy névtelen és arctalan illető a tömegből puff kinyiffant. Oké van nevük, meg biztosan volt egy mondat valahol az arcukról, de képtelen voltam megyjegyezni. Egyszerűen nem bírtam követni, hogy ki a harmadik, ki az ötödik és így tovább, mert itt bizony számozott karakterek vannak. Ráadásul legalább két neve is van az illetőnek, ráadásul, minden számhoz két személy, a nekromanta és a lovag is tartozik. Ráadásul tököm tudja, melyik is volt a nekromanta és melyik a lovag, mert a könyv feléig semmit sem csináltak abból, ami a munkaköri leírásukban szerepel. (Igen, tudom, hogy a könyv elején van egy névsor, ki kicsoda és mi a sorszáma, de nem vagyok hajlandó minden második oldalon visszalapozni. Egy írónak meg kell oldania, hogy enélkül is követhető legyen, ki kicsoda a történetben.) Plusz a jellemzésük olyan sablonos volt, hogy az már vicces.

Úgyhogy teljesen elvesztem a számokban és cseppet sem érdekelt, hogy a hatodik lovagja él-e vagy hal-e, esetleg kísértet. Ezen érdektelenség alól egyedül a főhős páros jelentett kivételt, bár Gideon is sok volt nekem helyenként. Egyrészt minden női karakterre úgy bámult, mintha álmai asszonyával találkozott volna. (Szóval az sem segített a szereplők megkülönböztetésében, hogy ha nő, akkor dögös.) Másrészt a se veled, se nélküled kapcsolata a nekromantájával kissé le lett csapva. Illetve nem is volt olyan humoros, mint amilyennek hiszi magát.

Összességében nagyon tudom értékelni a szerző kreativitását, ez tényleg egy friss és üde színfolt a sci-fi és fantasy kínálatában. Viszont nem találtam annyira szórakoztatónak, mint vártam. Vegyes érzéseim vannak, és nem kívánom folytatni a sorozatot, hiába jelent már meg a következő két kötet.

Azoknak ajánlom, akik valami újra és egyedire vágynak. A csontok pedig ne riasszanak el senkit, ez nem egy kimondottan véres vagy sötét történet. Aki viszont nem kedveli, ha kisebb hadseregnyi szereplőt kell észben tartani olvasás közben, jól fontolja meg, hogy belekezd-e. 

Ezeregy tündöklő nap

Khaled Hosseini egy olyan szerző, akitől szívesen olvasok. Ez a kötete pedig már régóta foglalkoztatott, csak mindig volt valami más, ami hátrébb sorolta az elolvasandó könyvek listámon. Most viszont kifejezetten női tematikájú olvasmányra vágytam, így rögtön eszembe is jutott.

Két kiadást, két borítót is megélt, nekem ez, a mellékelt változat tetszik jobban. Tökéletesen passzol a főhősnőkhöz.

480 oldalával nem rövid kötet, nem is érződik annak olvasás közben. A függelék pedig igazi kulturális csemege.

Fülszöveg:

"Afganisztán, 80-as évek. A perzsa kultúra egykori bölcsőjének életét ellehetetleníti a terror és a háború. Két nő: Marjam és Leila. Marjam a társadalomból kivetett törvényen kívüliként születik, s kamaszkorában még azt a kevés szeretetet is megvonja tőle a sors, amit gyerekként még megkapott. Leilára akár boldogság is várna, ha életét nem forgatná fel mindenestől a véres háború. A két nőt közel hozza egymáshoz a szenvedés és a szeretett emberek elvesztése, sorsuk összefonódik a kegyetlen férfivilágban. A Papírsárkányok című világhírű regény szerzője az afgán történelem harminc évnyi krónikájába ágyazza a szívszorító történetet szeretetről, szerelemről és egy hihetetlen tettekre sarkalló önfeláldozó barátságról. Khaled Hosseini új regényében megdöbbentő képet fest a tálib uralom alatt sínylődő Afganisztánról, miközben páratlan érzékenységgel ábrázolja a női sorsokat."

Mikor elkezdtem olvasni, úgy éreztem, mintha már olvastam volna. El is gondolkodtam, hogy talán egyszer már belekezdtem, csak félbe hagytam. De nem, ezt a könyvet eddig még nem vettem kézbe. Viszont olvastam a szerzőtől két másikat, és olyan mértékű hasonlóság van a nyelvezet, a helyszín és a felvázolt események között, hogy az olvasó úgy érezheti, hé, ezt ismerem, ezt már tapasztaltam. Ez persze nem baj, sőt lassan 5 év távlatából akár bók is lehet. Ilyen rég olvastam ugyanis a Papírsárkányokat, most mégis felidéződött bennem. 

A szerző stílusa és a könyveiben feldolgozott tematika tehát állandó. Nem rónám fel hibának mindezt, inkább csak a szerző védjegyének tekintem. Szóval, aki Hosseini tollából olvas, az készüljön az afgán kultúra és történelem leckéire. A szöveg ugyanis tele van perzsa kifejezésekkel, igyekszik bemutatni az afgán emberek hétköznapjait, és mivel szinte egy életen át követhetjük nyomon a szereplőket, a 20. századi afgán történelem is lepereg a lapok között. Ez pedig olvasói szempontból kellemesen érdekes és tanulságos.

A történet két nőt követ nyomon, akiknek sorsa egy ponton összefonódik. Előbb Marjam, majd Leila életét, gyakorlatilag felnőtté válását olvashatjuk. Látszólag pedig nincs bennük semmi közös. A falun nevelkedett, iskolázatlan és szelíd lelkű nő, és a városi, értelmiségi családban felnőtt, tanult és céltudatos nő szinte egymás ellentétei. A könyv azonban megmutatja, hogy mindegy a háttér, a női sors ebben a világban egy és ugyanaz.

Apropó női sors, épp ilyen témájú olvasmányra vágytam, de nem feltétlenül ebben a nyers és valósághű formában. Itt nincs cukormáz, csak a rideg valóság. Kényszerházasság valódi kényszerből, családon belüli erőszak, nőket elnyomó társadalom és a lehetőségek szinte teljes hiánya ordít az olvasóra a lapokról. Ehhez jön a nők egymás elleni fellépése és az olyan finomságok, mint a vetélés, illetve szülés megfelelő orvosi ellátás nélkül. Tehát kifejezetten kemény életutat járnak be a szereplők pusztán azért, mert nők. Ezt pedig a háború csak megkoronázza.

A szerző nem finomkodik. Úgy mutatja be a háborút, ahogy az azt elszenvedő lakosság megéli. Értelmetlen halálok, ostoba pusztítás, remény és reményvesztettség. Na meg egy picike bepillantás a menekültek sorsába.

Ezt a könyvet olvasni tehát lelkileg megterhelő. Főleg, hogy az olvasó várja, csak várja a szebb napokat, amelyek messzire elkerülik a szereplőket. Még az elégtétel és a lezárás is keserű. Főleg 2025-ben olvasva... A könyv eredeti megjelenése ugyanis 2007, és hát, sajnos, azóta sem szép az élet Afganisztánban, főleg nem a nőknek.

A cselekmény szinte végig Kabulban játszódik, így viszonylag szűk térben mozog. Ez azonban nem baj, ahogy az sem probléma, hogy az eseményeket egy nézőponton keresztül látjuk. Nagy fordulatokra egyébként nem kell számítani, ahhoz a történet túlságosan földhözragadt. Kellemes kis csavarok viszik előre a cselekményt, de semmi eget rengető, csak a hétköznapok suhanása éveken át.

Összességében tehát ez is egy kellemes Hosseini-kötet. Örülök, hogy elolvastam. Érdekes volt és helyenként elgondolkodtató. 

Szívesen ajánlom mindenkinek, aki kilépne kicsit a megszokott európai buborékból. Aki már olvasott a szerzőtől, tudja mire számíthat, aki pedig még nem tette, de kíváncsi egy afgán számazású szerzőre, ne habozzon. Női sorsok iránt érdeklődők előnyben, ám vigyázat, ez cseppet sem egy rózsaszín történet.

Macska a fagyöngy alatt

A cicás könyvek mindig csábítóak. Ennek a kötetnek pedig gyönyörű a borítója. Plusz karácsonyi történet, így ezt kértem 2024-ben ajándékba. Ünnepek után sikerült is időt szakítanom rá, és mivel nem annyira tipikusan karácsonyi, egyáltalán nem zavart, hogy "megkésve" olvastam.

256 lapjával kellemes terjedelmű kötet.

Fülszöveg:

"Közeleg a karácsony, és a tősgyökeres londoni Mina sorsfordító pillanat előtt áll: már csak alá kell írnia egy szerződést, hogy elérje a hőn áhított állást. Ám ekkor titokzatos levelet kap, benne egy ódon kulccsal, amelyet a rég nem látott keresztapja küldött…
Mina évtizedek óta nem hallott a habókos művész felől, ám a férfi most arra kéri, vigyázzon egy ideig a kis cornwalli szigeten álló házikójára – és a macskájára. A lány elhatározza, hogy rendbe szedi a lakot, no meg a macskát, majd azonnal visszarohan Londonba. Ám amikor rájön, hogy egy könyörtelen ingatlanfejlesztő cég rá akarja tenni a kezét a szigetre, szembe kell néznie azzal, hogy talán ő az egyetlen, aki az útjukba állhat, és megmentheti a szívének egyre fontosabb helyet, még mielőtt minden elveszne."

Teljesen tipikus karácsonyi történetre számítottam, de nem egészen azt kaptam, és ennek kifejezetten örültem. Megvan ugyan benne minden, ami ünnepi történet szokványos kelléke, hangulat, megoldandó probléma (garantáltan pozitív megoldással), picike varázslatosság és egy bimbózó románc. Valahogy mégsem éreztem elcsépeltnek, ennek pedig két oka volt, a helyszín és a macskához fűződő legendák sora.

Brit szerző munkája, így a történet az Egyesült Királyságban játszódik, azon belül is egy kis szigeten. Ebből két dolog következett azonnal. Egyrészt az angol időjárás nem épp hóban bővelkedő, így a karácsonyi hangulatot nem a fehér takaró adta. Sőt, az elején szokatlannak találtam, hogy a főszereplő télen mezítláb közlekedik. Aki tehát nagy fehérségre, síelésre és egyéb hóban történő mókákra számít, csalódhat. Ez ugyanis egy esős, borús sziget, ahol télen is élénk a növényzet és homokos a part. A karácsonyi hangulat így nem az időjárásból fakad, hanem az ünnepi kellékekből. Van itt minden a forró italoktól és ételektől, az ünnepi vásáron át, a karácsonyi rendezvényekig. Nekem nagyon tetszett, hogy így is remekül adta a karácsonyi hangulatot. Különleges volt.

A másik különlegesség pedig a cica, Murr. Ő lényegében egy tipikus macska, tipikus macskás viselkedéssel. Csakhogy a szigeten mindenki ismeri a szürke macskához fűződő legendákat, aki nem is macska, hanem annál jóval több. A kötet messze van a mágikus realizmustól, a cica jelenléte mégis hasonlóan kellemes kis misztikus fűszert ad a cselekménynek. A szöveget időről-időre megtöri egy-egy rövid kis legenda Murr tetteiről, ami egyrészt kedves kis kitekintést ad, másrészt rábízza az olvasóra, hogy maga döntse el, mit gondol: ezek csak mesék, vagy tényleg több ez a cica, mint egy egyszerű házi kedvenc. Nagyon kedvelem az ilyen hétköznapi varázslatokat.

A cselekmény egyébként szokványos. Nem túl szövevényes, kicsit lassú, kiszámítható, de a mesékkel tűzdelve kellemes olvasási élményt nyújt. A karakterek szintén tipikusnak módhatók. Kedves, összetartó emberek a szigeten és csúnya, gonosz, pénzéhes alakok a szigeten kívül. Picikét mesefigura jellegűek, ám egy ilyen kis könnyed cselekményben nem várható el, hogy összetett karakterek szaladgáljanak. A szerző azért próbálta feldobni a sablonokat, így akad itt mindenféle származású szereplő (még magyar vonatkozás is van) és néhány meleg karakter is.

Számomra csupán egy dolog volt zavaró, a főhős családi viszonyainak rendezetlensége. Az egész cselekmény Mina családi veszteségei köré van felépítve, mégsem kapott minden részlete magyarázatot. Ráadásul a "nagy csavart" rettentően hatásvadásznak éreztem. Nem volt jól felépítve, nem oldotta fel szépen a konfliktusokat, hanem karácsonyi giccs módjára december végére bumm, mindenki szeret mindenkit. Mert cirka húsz évnyi sérelmet ilyen könnyű elengedni... Na, de ez egy ünnepi kötet, senki se várjon tőle nyers valóságot.

Összességében ez egy nem szokványos elemekből építkező, de valahol mégis szokványosan könnyed kis karácsonyi történet. Kellemes volt olvasni, nem bántam meg.

Azoknak ajánlom, akik az ünnepi érzéseket hangulatokban és nem a hóban keresik, akik kedvelik a legendákat, és könnyed kikapcsolódásra vágynak. Cicák kedvelői előnyben. Aki viszont összetett karakterekről akar olvasni, vagy épp egyértelmű varázslatra vágyik, csalódhat. 

2024 könyvösszegzése

2024 nem az olvasás éve volt. Ez meg is látszik az átlapozott könyveim számán, illetve a ritka blogbejegyzéseken. Ennek okát a félévzáráskor már megjegyeztem, de így év végén úgy érzem, részletesebben is be kell számolnom róla.

Nos, a kimaradás oka a mellékelt képen látható talpacskák tulajdonosa. Az év nagy részében ugyanis ezeket a lábacskákat és a hozzájuk tartozó többi testrészt növesztettem. Van, akinek a terhesség még több elolvasott könyvvel jár, és vannak az olyan "szerencsések" mint én, akik a 9-ből 8 hónapot végighánynak. Ez persze normális, de ha az ember lánya átlalában tömegközlekedésen olvas, vagy este, lefekvés előtt, akkor búcsút is vehet egy időre legkedvesebb hobbijától. Minden tömegközlekedési eszközön rosszul voltam, estére pedig vagy elaludtam (volt, hogy már munkából hazaérve azonnal ki is dőltem) vagy szenvedtem a kényelmes pozíció (lehetetlen küldetés hat párnával is...) megtalálásával. Aztán ősszel megszületett a kis manó, ám ez nem jelenti azt, hogy több időm vagy energiám lenne olvasni, vagy úgy bármire rajta kívül. Egy csecsemő 24 órás elfoglaltságot ad, így csak akkor tudok lopni pár percet olvasásra, ha ő alszik. Viszont akkor általában előbbre való, hogy egyek valamit vagy én is szundítsak kicsit. Úgyhogy egy reményeim szerint jövőbeli kis könyvmoly most nem kicsit befolyásolja az olvasási szokásaimat.

Na, de ennyit a magánéletemről, lássuk inkább a könyveket.

2024-ben összesen 26 könyvet olvastam el. A blog indulásakor volt ilyen kevés olvasmányom, 2010-ben 25 kötettel. Illetve 2019-ben volt még egy hasonló visszaesés 29 elolvasott könyvvel. 

Oldalszámot illetően 8914 lappal szinte feleannyit olvastam, mint tavaly.

A 26 kötetből 10-et könyvtárból kölcsönöztem ki, és ötöt e-könyvben olvastam el.

Olvasmányaim között szerepelt 2 útikönyv, egy ismeretterjesztő kötet, egy illusztrált könyv és egy kisbabáknak szóló kötet is. Az illusztrált volt egyébként az egyetlen, amit idegen nyelven, angolul olvastam. A japán mangát ugyanis még mindig nem sikerült befejeznem...

Nemzetiségi bontásban ezúttal is a legtöbbet, szám szerint 7 könyvet olvastam amerikai szerző tollából. A hazai arányt azonban sikerült tartanom, újra 4 magyar szerzős kötet került a kezembe. (Plusz a babakönyv is magyar, de azt inkább nem számolom.) Brit szerzőtől szintén 4 kötetre szántam időt, illetve volt 2-2 olvasmányom izlandi és japán szerzőtől is. Ezen kívül akadt egy-egy ausztrál, észak-ír és spanyol szerző is a repertoárban.

Összesen 14 kiadó kínálatába kóstoltam bele. A legtöbbet, 4 kötetet az Athenaeum gondozásából olvastam, ezt követi 3 kötettel a 21. Század, majd 2-2 kötettel a Fumax, a Maxim és a Könyvmolyképző. Továbbá egy-egy könyvet olvastam az Alexandra, Delta Vision, Jelenkor, Park, Penguin, Magvető, Metropolis Media, Typotex és Skarlát kiadóktól.

Melyik volt a leghosszabb?

864 oldalával A Narancsfa-kolostor messziről veri a mezőnyt. Kár, hogy olvasási élményben már nem sikerült leköröznie a rövidebb fantasy köteteket.

Melyik volt a legrövidebb?

Az évben több rövid, 200 oldal körüli kötetet is olvastam, ám a legrövidebb az utolsó olvasmányom, a Big Panda & Tiny Dragon volt. Ez a gyönyörűen illusztrált kötet csak 162 oldal.

Melyik tetszett a legjobban?

Ennél a kérdésnél úgy jártam, mint tavaly. A félévzárásnál gyakorlatilag meg is jósoltam, hogy így fog történni. Vártam, vártam az év kiemelkedő olvasmányát, aztán vége lett az évnek, és még mindig várom. Olvastam ugyanis jó könyveket, de nehezen adom a legjobbnak járó kitüntetést. Üresen azonban nem szeretném hagyni ezt a kérdést, így legyen a Bódító méz, amit még az év első felében olvastam. Ez áll ugyanis a legközelebb ahhoz, amit egy igazán kiemelkedően jó olvasási élménytől várok. Kellemesen meglepett, végig fenntartotta a figyelmemet, tetszett a fordított idővezetés, és egy fontos témát járt körül finoman érzékenyen. 

Melyik tetszett a legkevésbé?

Ezúttal itt is bajban vagyok. Nem mindegyik olvasmányom tetszett, de nincs kiemelkedően rossz élményem. Volt, ahol a karakterekkel akadt problémám, volt ahol a cselekmény nem kötött le, és volt, ami túl sok időt rabolt el az életemből, amit jobb könyvek lapozgatására is fordíthattam volna. Viszont ezeknél valószínűleg nem én voltam a célközönség. Úgyhogy ez most egy teljesen szubjektív citromdíj lesz, amit A világítótorony boszorkányai kap tőlem. Mert jó is lehetett volna, de megmaradt középszerűnek, nem tetszettek a karakterek, nem tetszett a történetvezetés, és semmit sem veszítettem volna, ha kimarad az életemből.

Melyik olvasása tartott a leghosszabb ideig?

A legtovább az ismeretterjesztő kötetet olvastam. A Montessori baba nem egy olyan könyv, amit gyorsan befal az ember, jobb beosztani. Nekem ez a beosztás áprilistól szeptemberig tartott. 

Melyik olvasása tartott a legrövidebb ideig?

Itt most csalni fogok, mert a legrövidebb ideig, mindössze egy nap alatt elolvasott könyvet egy másik ponthoz tartogatom. Szóval álljon itt egy másik cím, a Rémület, ami az első olvasmányom volt az évben és két nap alatt a végére is értem.

Melyik könyv volt a legvidámabb?

Attila koporsója, mert ez a könyv tele van bölcsész humorral. Nagyon jól szórakoztam rajta, kellemesen kikapcsolt, és még mindig mosolyra görbül a szám, ha a hivatalos szervek jelszavaira gondolok.

Melyik könyv volt a legszomorúbb?

Életszikra, mert ez a könyv egy kifejezetten nehéz téma köré építi a cselekményt. Ráadásul, bár a történet fikció, a jogi szabályozás mögötte sajnos egyáltalán nem a szerző fantáziájának szüleménye. Rettentően szomorú, hogy még mindig ott tart a világ, hogy nőket korlátoznak a saját testük feletti rendelkezésben...

Melyik könyv volt a legromantikusabb?

Itt is könnyű volt választani, A lelkitárs-egyenlet volt a legromantikusabb. Ez egy kedves, aranyos történet egy kellemesen lassan kibontakozó románcról két átlagos felnőtt ember között. Semmi túlbonyolítás, se klisék áradata, csak két ember, akik fokozatosan megszeretik egymást. Számomra ezek a legjobb romantikus történetek.

Melyik könyv volt a legizgalmasabb?

Egyértelműen A lány és a hegy volt a legizgalmasabb. Mark Lawrence könyveiben nem szoktam csalódni, nem is értem, miért nem csaptam még le az új könyvére.

Melyik könyvet értékelik túl?

Én tényleg nem értem, hogy Az utolsó vándorlás miért szerepel 89%-on a Molyon. Megtévesztően másról szól, mint az ember gondolná, és a szenvedésen kívül nem sokat ad. Egyáltalán nem tetszett nekem.

Melyik könyvet értékelik alul?

Az Árkok az esőben picikét alul van értékelve. Ez Jón Kalman Stefánsson korai munkája, és valóban érződik rajta, hogy itt még nincs teljesen kiforrva a szerző stílusa, ám ez szerintem nem ok a negatív véleményekre. Egyszerűen helyén kell kezelni, hogy a kiemelkedően remek frissebb alkotásai után olvasva más élményt fog nyújtani. Rajongóknak azonban így is megadja azt, amiért nagyon lehet szeretni ezt az izlandi szerzőt.

Melyik könyv volt a legnagyobb csalódás?

A Narancsfa-kolostor. Egy izgalmas fantasy történetre számítottam sárkányokról. Helyette viszont egy unalmas és túlnyújtott történetet kaptam, amely csak nyomokban tartalmazott sárkányokat. Ráadásul, mivel ez volt az évben a leghosszabb olvasmányom is, úgy érzem, túlságosan sok időt pazaroltam rá.

Melyik könyv volt a legnagyobb meglepetés?

Nem gondoltam volna, hogy a The One - A tökéletes pár ennyire jól van összerakva. Érdekesen és okosan van felépítve, és egyáltalán nem szokványos történet, hiába sugallja ezt a csúnya borítója. Igazán kellemesen meglepett.

Melyik könyvnek volt a legszebb a borítója?

Több olyan könyv is került a kezembe, aminek nagyon szép a borítója, így nem egyszerű egyet választani. Van azonban egy kis elfogultságom a keleti dolgok irányába, ezért a Tükör a felhőkön túlra az, ami igazán gyönyörködtetett.

Hány új sorozatba kezdtem bele?

Négy, ám ezek közül csupán egyet szándékozom folytatni is. Azért a teljesség igénye miatt sorra veszem őket.

Olvastam egy recenziós könyvet (Szenvedélyes hadviselés), aminek vannak jó és kevésbé jó tulajdonságai. Viszont a mérleg nem billent eléggé a pozitív oldalra, hogy a szereplők sorsa tovább érdekeljen, így nem fogom folytatni.

A legromantikusabb olvasmányomnak (A lelkitárs-egyenlet) van folytatása. Ez azonban egy olyan mellékszereplőről szól, akit idegesítőnek találtam, ezért köszönöm szépen, nem érdekel a románca.

A legnagyobb csalódásomnak (A Narancsfa-kolostor) szintén van folytatása, de nem, nem vagyok mazochista, nem fogom elolvasni.

Az egyetlen sorozat pedig, aminek a folytatására látok esélyt, a Véresküdtek sagája. Bár nem volt kiemelkedően jó az első rész (Az istenek árnyéka), időről-időre eszembe jut. Úgyhogy lehet, hogy ezt a sorozatot valamikor folytatni fogom.

Hány sorozatot fejeztem be?

2024-ben egyetlen sorozatot sem sikerült befejeznem. Ilyen kevés elolvasott könyv mellett ez egyáltalán nem meglepő. 

Ami a következő évet illeti, most sem szeretnék előre tervezni. Az viszont biztos, hogy nem 2025-ben fogok rekordot dönteni az elolvasott könyveim számával. Illetve egy változás biztosan lesz a jövőben, több gyerekkönyvet fogok olvasni. 

The One - A tökéletes pár

Ezt a könyvet valaki ajánlotta nekem. Már nem emlékszem pontosan, mikor és miért, csak annyi maradt meg, hogy ha A lelkitárs-egyenlet tetszett, akkor ezt is érdemes elolvasnom. Az ajánlás pedig jól jött, mivel borító alapján bizony nem választottam volna ezt a kötetet.

416 lapjával nem egy rövid olvasmány, de kifejezetten gyorsan lehet haladi vele. Még akkor is, ha az olvasónak korlátozott szabadidő áll rendelkezésére.

Fülszöveg:

"Meddig ​mennél el, hogy megtaláld az igazit?Nem kell hozzá más, csak egy egyszerű DNS-teszt. Gyorsan mintát vesz az ember, és már össze is párosítják a DNS-párjával – azzal, aki genetikailag neki rendeltetett.
Ezt ígéri egy DNSPárod nevű alkalmazás. Egy évtizeddel ezelőtt egy nagyvállalat bejelentette, hogy megtalálták azt a gént, ami párosítja az embereket a lelki társukkal. Azóta világszerte emberek milliói találták meg a DNS-párjukat. Azonban ennek a felfedezésnek megvannak az árnyoldalai: a teszteredmények miatt számtalan párkapcsolat bomlott fel, és a feje tetejére állították a klasszikus értelemben vett románcot, randevúzást és szerelemet. Öt nagyon különböző ember kap értesítés arról, hogy megtalálták a DNS-párjukat. Mindegyikük hamarosan találkozni fog az igaz szerelmével. De nem mindenki fog „boldogan élni, amíg meg nem hal.” Mert még a lelki társaknak is vannak titkaik. És némelyik bizony sokkolóbb, mint azt bárki sejtené…"

Nem ez az első könyv, amely a nagybetűs igazi megtalálásáról szól. Azonban a szerző egy kifejezetten érdekes megközelítést alkalmazott. Egyrészt tudományos alapra helyezte a kérdést, így tekinthetjük ezt a könyvet sci-finek. Másrészt meglehetősen realista szemszögből írta meg. Harmadrészt pedig egyszerre öt kifejezetten érdekes és a többitől teljesen különböző szálat használt. Igen, ez a könyv jól van összerakva, kellemesen meglepett.

Nem szeretnék minden egyes karakter sorsára kitérni, mert azzal sokat elárulnék a cselekményből, inkább csak összegzem a benyomásaimat.

A nézőpont karakterek mind különbözőek. Vannak köztük nők és férfiak vegyesen, hol jobb, hol rosszabb élethelyzetben. A közös bennük a teszt elvézése, ami eredményt is hoz, és az eredmény forgatja aztán fel az életüket. Mint a jó tudományos fantasztikus könyvekben, itt is akad pozitív és negatív oldala is ennek a felfedezésnek. Közben pedig a szerző elkezdi meggyőzni az olvasót, hogy ebben a világban ez a teszt bizony működik, kőbe van vésve. Aztán persze csavar a szálakon, és a kötet végére visszatérnek a kérdőjelek. Finom kis feszültségek, fordulatok bontakoznak ki a szálakon, így végig fenntartja a figyelmet.

Tetszett, hogy a kérdést nem csupán férfi és nő vonzalmában kezelte, hanem kitért arra is, mi történik, ha azonos nemű partnert ad az eredmény. Talán ez a szál volt a kedvencem, mert okosan és érzékenyen lett felépítve.

Mindegyik karakter érdekes utat járt be, mindegyik adott valamit a kép egészéhez viszonyítva, ami a kötet második felére bontakozott ki igazán. Egy ideig ugyanis úgy tűnt, különálló kis történeteket olvashatunk, ám a végére mégis akadt egy kis kapcsolat közöttük. Ettől pedig a kezdeti darabosság érzése teljesen elpárolgott.

Tetszett a történet által bemutatott társadalomkritika. Volt, ami adta magát, kikövetkeztethető volt, ám olyan is akadt, ami kifejezetten kreatívra sikerült. Sokáig azonban nem tudtam elképzelni, hogyan lehet lezárni egy ilyen jellegű könyvet. Lehet-e igazán lezárni, vagy megmarad nyitottnak az olvasóra bízva a továbbiakat. John Marrs azonban megoldotta. Elvarrta a szálakat, mindegyik szereplő kapott tetőpontot, és a végére a már említett laza kapcsolat is összeállt. Az olvasónak tehát csak azt kell tovább gondolnia, amit a szereplőkről érez, na meg a kérdést, jó lenne-e egy ilyen teszt vagy sem.

Összességében tehát ez egy társadalmi sci-fi a szerelemről. Érdekes és helyenként kellemesen elgondolkodtató. Engem pozitívan meglepett. 

Tetszett, jó élményt adott, így bátran ajánlom azoknak, akik szeretnek emberi kapcsolatokról olvasni. Aki viszont csupa kedves és egyértelműen pozitív románcra vágyik, nos, keresse máshol, mert ez nem egy szokványos romantikus kötet, hiába sugallja ezt a borító.