Nagyon régóta érdekelt ez a sorozat, ám kicsit tartottam is tőle. Egyrészt, mert négy kötetre rúg, vagyis meglehetősen terjedelmes. Másrészt, mert ifjúsági, és mostanában nem érzem a hívást a fiatalabb korosztálynak szóló törrténetek iránt. A hűvösebb időjárás azonban meghozta a kedvemet hozzá.
A borító mutatós és 584 oldalával nem egy rövid olvasmány.
Fülszöveg:
"Anima lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, különös adottságaik révén pedig kommunikálni is tudnak velük. Ujjaik alatt összeforr minden, ami szakadt vagy törött, érintésük nyomán feltárul a tárgyak és használóik múltja is. Ophélie azonban nem csak ezért különleges: briliáns ügyességgel közlekedik a tükrökön keresztül.Békés hétköznapjainak azonban a Matrónák döntése vet véget: el kell hagynia otthonát, férjéül pedig a megmaradt világ legrosszabb hírű Sarkáról származó, gyűlölt és rettegett kincstárnokot, Thornt szánják. De vajon miért éppen őt?
Új otthonában a Délibábosok trükkjeinek köszönhetően semmi sem az, aminek látszik. A lánynak az állandó káprázattal és a Sárkányokkal is meg kell küzdenie: a Légvár az a hely, ahol az ember a saját gondolataiban sem lelhet biztonságra. Ophélie ráébred, hogy a Légvár nemzetségei hatalmi harcának közepébe csöppent. Hogy megmeneküljön, álruhát ölt…"
A könyv felütése rettentően tetszett. Kellemes hangulat, ötletes világépítés és érdekesnek tűnő karakterek. Konkrétan A vándorló palotára emlékeztetett. Aztán ez az érzés fokozatosan elpárolgott, és a könyv második felére feledésbe is merült. Bizony, az ígéretes kezdés ellenére nagy csalódást okozott nekem ez a történet.
Na, de kezdjük az egyértelmű érdemeivel. Ez a szilánkokra tört világ nagyon ötletes. Tetszettek a különféle képességek, a kissé steampunk beütés, és az elején az udvari intrika is ígéretesnek tűnt. A legnagyobb kedvencem azonban a főhősnő sálja volt. Kár, hogy alig kapott szerepet ebben a részben.
Szóval értem, hogy miért nyert díjat vele a szerző, és miért szeretik viszonylag sokan. Csakhogy nekem olvasás közben egyre több és több problémám lett vele.
Először is a hangvétel változása nem tett jót az olvasási kedvemnek. Ahogy már megjegyeztem, a nyitánya kellemesen varázslatos. Új világ, kalandok és érdekes szereplők egy csipetnyi varázslattal. Kellemes és barátságos közeg, amibe jólesett elmerülni. Aztán a főhős elmegy a Sarkra, és a cselekmény hangulata drasztikusan jeges fordulatot vesz. Persze, mondhatnánk, hogy ez a helyszínnel jár, de nekem túl soknak hatott. A hölgy gardedámmal utazik, hogy a jegyesség alatt semmi se történhessen közte és a vőlegénye között. Még csak kettesben se maradjanak a szobában. Az első útja ebben a világban mégis egy orgiába vezet, majd gyakorlatilag beköltözik egy bordélynak is nevezhető helyre. Na, nem kell aggódni, ez nem egy olyan ifjúsági regény, ahol a főhős aktívan részt is venne bennük, csak megfigyel, ám ez épp elég, hogy a könnyedséget aláássa. Ehhez jönnek az udvari intrikák, a fizikai erőszak és a lelki sértegetések, amelyeket ki kell állnia. Úgyhogy a könnyed, mesés hangulat véget is ért a zord északon, és ez egyáltalán nem az az irány volt, amit vártam.
A másik írói döntés, amivel nem értettem egyet, az a főhős karakterének semmilyensége volt. Ophélie a kötet elején egy határozott jellemnek tűnik, akinek megvan a saját elképzelése és ehhez igyekszik is tartani magát. Nem enged a családi nyomásnak sem viselkedésében, sem öltözködésében. Joggal gondolhatná tehát az olvasó, hogy a cselekmény majd erre fog építeni. Csakhogy, amint a könnyed hangulat odalett, odalett a főhős minden határozottsága is. Csendes szemlélője és tétlen elszenvedője lett az eseményeknek. Konkrétan bármit meg lehetett tenni vele zokszó nélkül. Szóval nem az a talpraesett és okos lány volt, akinek a könyv első felében hittem. Oké, a szerző elejti, hogy ő okos, előbb megfigyel és csak aztán cselekszik, ezért ilyen málészájú, de ez a könyv majdnem 600 oldal. Mégis mennyi időre van még szüksége a hölgynek, hogy kilépjen szobanövény státuszából? Igen, van még három kötet, de nem érdekel, mert nem viselkedhet a főhős mellékszereplőként a saját történetében.
Mivel Ophélie ennyire passzív, az eseményeket csak elszenvedi, ezáltal a cselekmény rettentően elnyújtottnak hat. Mindig jön valami új gond, egy új "jóakaró" mégsem haladunk semerre. Csak sodródunk hosszú, hosszú oldalakon át a főhősssel. Konkrétan untam a könyv nagy részét, és kezdtem nagyon besokallni az udvari szenvedéstől.
Sajnos a hölgy párja, akivel ugye jegyben jár, mert erről az elrendezett házasságról szólna ez a történet, épp olyan sótlan alak, mint a főhősnő. Ám mivel őt viszonylag keveset látjuk, nem annyira zavaró a tétlensége. Ellenben a nem románc, ami köztük alakul már sokkal problémásabb. Egyikük sem akar házasodni, egyikük sem érzelmes alkat, ami egy jó alapot ad rengeteg lehetőségnek. Lehetett volna egy sorsközösségen alapuló szövetség, esetleg barátság kialakulóban közöttük. Sőt, mivel ifjúsági történet, lehetett volna egy kellemesen és lassan bontakozó románc is. Csakhogy a szerző annyira nem tudott mit kezdeni velük, hogy az már fájdalmas. Folyamatosan értelmezhetetlen megjegyzéseket ejtett el róluk. Hol úgy tűnt, hatnak egymásra, hol annyi volt köztük az interakció, mint egy teáskanna és egy cipőkanál között. Egyszerűen nem haladt semerre a kapcsolatuk. Ez pedig szomorú, mert még lassabbá és unalmasabbá tette a cselekményt. Tudom, tudom, ott a folytatás, de cseppet sem érdekel.
Összességében tehát ez egy kreatív világépítésen alapuló történet, ami sajnos az én ízlésemnek csupán az első 30 oldalon felelt meg. Nem tetszett a hangulat, nem tetszettek a szereplők (tisztelet a kivételnek, mert az a sál tényleg zseniális) és nagyon vontatottnak találtam.
Kizárólag azoknak tudom ajánlani, akik bírják az éles hangulatbeli váltásokat, nem zavarja őket, ha passzív a főhős, el tudnak vonatkoztatni a címtől, és nem várnak itt semmiféle jegyességet. Aki viszont hozzám hasonló elvárásokkal kezdene bele, inkább ne tegye.
A történet egyébként négy kötetre rúg, és már midegyik megjelent magyarul. Nekem viszont ennyi bőven elég volt, nem fogom folytatni.