Csuka-átok

Jókat hallottam erről a kötetről. Ráadásul finn szerző munkája, és kifejezetten kedvelem az északi irodalmat, így boldogan kezdtem el olvasni. Valószínűleg ezért voltak túl nagyok az elvárásaim...

A borító egyszerű, de passzol a cselekményhez. 

330 oldalával nem egy vaskos kötet.

Fülszöveg:

"Elinának minden évben vissza kell térnie lappföldi szülőhelyére, hogy június 18. előtt kifogja ugyanazt a csukát a helyi kis tóból. Az élete múlik rajta.Ezúttal azonban nem a tervek szerint alakulnak a dolgok. Az idő egyre fogy, és a csuka még mindig úszik. Kiderül, hogy a lányt gyilkossággal gyanúsítják, egy rendőr is a nyomában van. Ezenkívül szembe kell néznie első szerelmével, édesanyja „szellemi” örökségével, és megküzdeni egy titokzatos átokkal."

Kezdem ezekkel a bizonyos magas elvárásokkal. Nos, nem a cselekményhez fűztem őket, hanem inkább az elbeszélői stílushoz. Szerettem volna egy szépen megírt szövegben elmerülni, és egy kicsit barangolni Lappföldön és az ottani misztikumban. Mindezt pedig csak hellyel-közzel teljesítette a könyv.

A szöveg rendben van, és bár a bevezetés rettentő ígéretesen indul, nem adta azt a különleges hangulatot, amelyet vártam. Semmi különlegest nem találtam benne. Mondjuk hibát sem, mert olvasmányos, a leírások is rendben voltak, de az az északi fűszer, az a különleges íz, nekem most hiányzott.

A Lappföldi barangolás viszont sikerült. Tetszett, hogy bár a közép-európai fejemben mindig a téli Lappföldre gondolok, most kaptam egy nyári Lappföldet. Ez pedig nagyon érdekes volt. A leírásokra ezért sem eshet panasz, mert szinte éreztem a mocsár szagát, és helyenként fantom viszketett a korábbi szúnyogcsípések helye. Ráadásul kaptam egy kis ízelítőt a finnországi vidék kontra nagyváros viszonyából.

Ami még itt tetszett, az a kis közösségek légköre. Van valami bájos és mégis fojtogató az olyan picike közösségekben, ahol mindenki ismer mindenkit. Egyrészt otthonos, lehet barátságos, közben viszont ott vannak a generációkra visszamenő sérelmek, mert mindenki emlékszik mindenre. Persze, az már más kérdés, hogy jól emlékszik-e. Úgyhogy, aki falusi légkörre vágyik, nem fog csalódni.

A misztikummal már vegyes érzéseim voltak. Egyrészt nagyon élveztem a finn folklór lényeit. Tetszett, ahogy a helyiek szomszédokként kezelték őket, és fenn sem akadtak rajta, ha a polgármestert épp megszállta valami. Másrészt viszont, bár a kötet elején minden lény veszélyesnek és cseppet sem emberinek van leírva (és ez így tökéletes), addig a végére sokkal lágyabb lett a jelenlétük. Inkább mókásak voltak, mint ijesztőek. Illetve, mivel én nem voltam otthon a helyi mitológiában, kicsit több leírást, részletezést is szívesen olvastam volna. Na, de gondolom a szerző elsősorban a hazai olvasóknak írt, és meg sem fordult a fejében, hogy valaki ne tudja, mi az a drómó.

Az előzetes elvárásaimat tehát kis hiányosságokkal, de teljesítette. Viszont, volt valami, amire nem számítottam, ami teljesen más irányba vitte az olvasási élményt, mint vártam. Ez pedig a cselekmény.

Ahogy a cím is mutatja, ez a könyv egy átokról szól. Izgalmas gondolat, és míg ki nem derül az átok oka, kifejezetten érdekessé teszi a könyvet. Aztán jön a felismerés, hogy ez bizony egy románc története, és az izgalom számomra itt süppedt bele a mocsárba és temette el az önsajnálat iszapja.

Lényegében egyetlen problémám volt ezzel a könyvvel, a főhősnő és az ő szerelmi élete. Egyszerűen nem tudtam szimpatizálni a hölggyel. Az elején, mint egy robot, ment előre, nem beszélt, nem gondolkodott csak hajtotta a csuka kifogásának vágya. Aztán kiderült, miért ilyen, és annyira szánni valónak éreztem, hogy a szimpátia helyett a sajnálat ébredt fel bennem. A románc pedig, amit bemutat, nos, büdösebb, mint az egész nyári mocsár és kártékonyabb, mint egy szúnyograj. Ráadásul ezzel kell tölteni az időt, pedig annyi érdekes lény és olyan sok furcsa és hóbortos ember van ebben a történetben. Egyszerűen megölte nekem a románc ezt a könyvet.

Apropó hóbortos szereplők, itt mindenkit megsütött kicsit a nap. Egyrészt úgy viselkednek, mint a falusi emberek, mindenki pletykás, mindenki tud mindent, mégsem olyan összetartóak, mint lehetne. A történet ugyanis többször bemutatja, milyen sokszor néznek félre, ha valaki a faluban bánt valakit. Közben természetes jelenségként kezelik a mítikus lényeket, ami sok humoros jelenetet ad. A szereplők így egyszerre szórakoztatók és nehezen komolyan vehetők. Egyszerűen mindenki dilis kicsit, akár ember, akár nem.

Összességében az előzetes elvárásaim egy részét teljesítette a könyv, de egyáltalán nem találtam olyan nagszerűnek, mint reméltem. Se a főhőst nem tudtam megkedvelni, se a cselekmény nem kötött le igazán. A helyszín és a mitológiai lények miatt nem bánom csak, hogy kézbe vettem.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik nem másznak falra az önsorsrontó szereplőktől. Illetve, aki el szeretne kicsit merülni a finn folklórban, az nyugodtan belelapozhat. Viszont, ha valakit zavar az abszurditás, inkább kerülje el.

Az istenekkel nem lehet végezni

Olvastam már a szerzőtől (A papírsereglet és más történetek), és már akkor eldöntöttem, érdekelnek a további munkái. Csakhogy nem mindig van kedvem novellákhoz, illetve tudtam, hogy nem lesz könnyed olvasási élmény, ezért halogattam kicsit.

A borítóra ezúttal is egy papírállat került, ami bár nem kapcsolódik egyik történethez sem, mégis remek választás. Nekem legalábbis nagyon tetszik, hogy a szerző magyarul megjelent kötetei így egységesebbnek tűnnek.

350 oldalból, összesen 18 novellából áll össze, plusz előszó és köszönetnyilvánítás, amelyeket nem érdemes kihagyni. 

Fülszöveg:

"Ken Liu a szépirodalom eszköztárát használó, modern science fiction egyik legnagyobb hatású alkotója. Művei számos nyelvre lettek lefordítva, és már több novelláját adaptálta Hollywood. Legújabb, Az istenekkel nem lehet végezni című kötetében tizennyolc lenyűgöző történet olvasható, melyek korunk legfontosabb kérdéseivel foglalkoznak, legyen szó migrációról, klímaváltozásról vagy emberi mivoltunk megértéséről. Liu rendre elmélkedik a haza és otthon, a család és szeretet fogalmain, írásainak általános célja, hogy tőlünk távolinak, idegennek tűnő közegbe helyezzen nagyon is létező, jól ismert dilemmákat, kérdéseket. A novellák megjelenítik a 21. századi ember világát, mindennapjait, vágyait és küszködését, sokszor a technológiához való kapcsolatán keresztül. Noha sok történet a jövőben játszódik – vagy holnap, vagy évszázadokkal később –, az üzenetük állandó érvényű."

Az előszóban a szerző megjegyzi, etúttal ő maga válogatta össze a kötetbe került novellákat. Ezzel pedig meg is alapozza az olvasási hangulatot. Én legalábbis rettentően kíváncsi lettem, melyek a kedvencei, és vajon nekem is tetszeni fognak-e. Természetesen az sem probléma, ha nem, hiszen nem kell, hogy mindegyik történet megnyerjen magának. Ezt pedig a szerző is így gondolja, ami még szimpatikusabbá tette számomra.

A másik novellás kötetnél már megfigyeltem, milyen témák foglalkoztatják az írót, és ez itt is jól nyomon követhető. Ezúttal hangsúlyos volt az ázsiai kultúra, a világegyetem tágassága (és a nagy kérdés: Egyedül vagyunk-e benne?), a technikai fejlődés jövője, és az emlékezés. Nekem az utóbbi téma talált be a legjobban, de kifejezetten élveztem a világűrben játszódó történeteket is.

A novellák egy része összefüggött, ugyanabban az elképzelt jövőben játszódtak, csak hol közelebb, hol távolabb a jelenhez. Igen, a címadó novelláról és "folytatásairól" van szó. Tökéletesen értem, miért ezt emelte ki, miért mozgatta meg ennyire a szerzőt, hogy több történetet is írjon róla. Igen, itt jön a de. De nekem mégsem ezek a novellák jelentették a csúcspontot. Az első még tetszett, jó ötlet, majd a folytatás kellemesen borzongató jövőképet adott, de aztán ráuntam. Egyszerűen nem érdekelt annyira ez a téma. Pedig van benne bőven érdekes gondolat, mégsem rezonáltam vele igazán. Sőt, a végére mér untam, mikor újra és újra feljött. Szóval hiába a hangzatos cím, más novellákat, szeretnék kiemelni.

Előbb azonban még néhány fontos általános információ. A szerző stílusa tetszetős, felismerhető, a témák izgalmasak, de ezek a novellák nem könnyed esti mesék. Sőt, általában szomorúak (akad bennük bőven társadalomkritika), nem a legkecsegtetőbb jővőképet festik le, és helyenként véresen erőszakosak is. Ha tehát valaki nem szívleli a nyomasztó dolgokat, ha egy-egy történet lélekben gyomorszájon vágja az embert, akkor óvatosan közelítsen. 

Na, most már lássuk azokat a novellákat, amelyek nekem a legjobban tetszettek. Szubjektív vélemény következik:

Szellemnapok

Az első novella, később olvastam jobbat is, mégis szeretném kiemelni. Egyrészt, mert azonnal beszippantott, és tökéletesen megalapozta az olvasási kedvemet. Másrészt ötvözte a szerző kedvenc témáit, mert egyszerre szólt emlékekről a múltban, távoli jövőről, és a világegyetem tágasságáról. Közben finom kis morzsákat szórt az ázsiai kultúráról. A legjobban mégis az tetszett, hogy jelen, múlt vagy jövő, a kirekesztés és a saját nézetünk másokra erőltetése univerzálisnak tűnik. Szomorú? Igen. Fontos róla beszélni? Sajnos egyre fontosabb. Mégis ez tartozott a "könnyedebb" történetek közé.

Nyugodjék békében

Erős fricska a médiának. Bár itt egy nagyon fejlett technika adta a történet alapját, a jelenség, amit leírt, ma is létezik. Az online fórumok kommentjei, az internetes trollok ma is léteznek, és épp így működnek. Az pedig, hogy a fejlettebb jövőben még nagyobb problémát jelenthet az USA-ban, hogy bárki fegyverhez juthat, egy kis extra fricska volt a szerző részéről hazájának. Olyan sok finom picike részlet van ebben a történetben, ami már sajnos megtörtént eseményekre reflektál, hogy hosszan lehet töprengei rajta. Ütős volt, nagyon tetszett.

Bizánci empátia

Részben folytatta ez előzőleg kiemelt novellának média-kritikáját, ám jóval messzebb is merészkedett nála. Ez volt az egyik legvéresebb, legfelkavaróbb történet. Szintén beintett a hírek közlésének és a kommentelőknek, ám egy jóval globálisabb problémát feszegetve, a menekültek kérdését. Nagyon tetszett, ahogy rámutatott a segélyező szervezetek tökéletlenségére és az emberek empátiájának végességére. Közben pedig úgy lehozott az életről, hogy pár napra le kellett tennem a könyvet pihenni kicsit.

Az üzenet

A kötet utolsó előtti novellája remek keretet adott a könyvnek. Ismét a tágas világűrt mutatta be, és ismét a múlt és a jövő összekapcsolódása által. Kicsit klasszikusabb történet, de az üzenet nagyon is átjött a csattanóval együtt. Kedvelem az ilyen típusú sci-fi felvetéseket.

Számora tehát ez a négy novella volt a legkedvesebb. Ezek maradtak velem a kötet befejezése után is, és adtak további motivációt, hogy valamikor olvassak még a szerző tollából. Illetve volt még két novella, ami hangulatát és témáját tekintve hasonlított egymásra, és szintén teteszett (Emlékek anyámról és Hét születésnap) a teljesség kedvéért. 

A többit is szívesen olvastam, nem volt olyan, amit kifejezetten utáltam volna, inkább csak nem mozgatott meg vagy unatkoztam rajta. Azonban épp erre jó egy novelláskötet, lehet benne szemezgetni.

Azonak ajánlom, akik szívesen olvasnak társadalmi kérdésekről sci-fi köntösben. Viszont vigyázat, a történetek tanulsága szerint, az emberiség rettentően távol áll a tökéletestől, a jelenlegi problémáinkat pedig nem feltétlenül oldaná meg a technikai fejlődés következő néhány mérföldes ugrása. Ha viszont valakinek már elege van jelen valóságunkból, ne ide meneküljön egy kis kikapcsolódásért. Ez nem egy könnyed kötet.

A tél jegyesei

Nagyon régóta érdekelt ez a sorozat, ám kicsit tartottam is tőle. Egyrészt, mert négy kötetre rúg, vagyis meglehetősen terjedelmes. Másrészt, mert ifjúsági, és mostanában nem érzem a hívást a fiatalabb korosztálynak szóló törrténetek iránt. A hűvösebb időjárás azonban meghozta a kedvemet hozzá.

A borító mutatós és 584 oldalával nem egy rövid olvasmány.

Fülszöveg:

"Anima ​lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, különös adottságaik révén pedig kommunikálni is tudnak velük. Ujjaik alatt összeforr minden, ami szakadt vagy törött, érintésük nyomán feltárul a tárgyak és használóik múltja is. Ophélie azonban nem csak ezért különleges: briliáns ügyességgel közlekedik a tükrökön keresztül.Békés hétköznapjainak azonban a Matrónák döntése vet véget: el kell hagynia otthonát, férjéül pedig a megmaradt világ legrosszabb hírű Sarkáról származó, gyűlölt és rettegett kincstárnokot, Thornt szánják. De vajon miért éppen őt?
Új otthonában a Délibábosok trükkjeinek köszönhetően semmi sem az, aminek látszik. A lánynak az állandó káprázattal és a Sárkányokkal is meg kell küzdenie: a Légvár az a hely, ahol az ember a saját gondolataiban sem lelhet biztonságra. Ophélie ráébred, hogy a Légvár nemzetségei hatalmi harcának közepébe csöppent. Hogy megmeneküljön, álruhát ölt…"

A könyv felütése rettentően tetszett. Kellemes hangulat, ötletes világépítés és érdekesnek tűnő karakterek. Konkrétan A vándorló palotára emlékeztetett. Aztán ez az érzés fokozatosan elpárolgott, és a könyv második felére feledésbe is merült. Bizony, az ígéretes kezdés ellenére nagy csalódást okozott nekem ez a történet.

Na, de kezdjük az egyértelmű érdemeivel. Ez a szilánkokra tört világ nagyon ötletes. Tetszettek a különféle képességek, a kissé steampunk beütés, és az elején az udvari intrika is ígéretesnek tűnt. A legnagyobb kedvencem azonban a főhősnő sálja volt. Kár, hogy alig kapott szerepet ebben a részben.

Szóval értem, hogy miért nyert díjat vele a szerző, és miért szeretik viszonylag sokan. Csakhogy nekem olvasás közben egyre több és több problémám lett vele.

Először is a hangvétel változása nem tett jót az olvasási kedvemnek. Ahogy már megjegyeztem, a nyitánya kellemesen varázslatos. Új világ, kalandok és érdekes szereplők egy csipetnyi varázslattal. Kellemes és barátságos közeg, amibe jólesett elmerülni. Aztán a főhős elmegy a Sarkra, és a cselekmény hangulata drasztikusan jeges fordulatot vesz. Persze, mondhatnánk, hogy ez a helyszínnel jár, de nekem túl soknak hatott. A hölgy gardedámmal utazik, hogy a jegyesség alatt semmi se történhessen közte és a vőlegénye között. Még csak kettesben se maradjanak a szobában. Az első útja ebben a világban mégis egy orgiába vezet, majd gyakorlatilag beköltözik egy bordélynak is nevezhető helyre. Na, nem kell aggódni, ez nem egy olyan ifjúsági regény, ahol a főhős aktívan részt is venne bennük, csak megfigyel, ám ez épp elég, hogy a könnyedséget aláássa. Ehhez jönnek az udvari intrikák, a fizikai erőszak és a lelki sértegetések, amelyeket ki kell állnia. Úgyhogy a könnyed, mesés hangulat véget is ért a zord északon, és ez egyáltalán nem az az irány volt, amit vártam.

A másik írói döntés, amivel nem értettem egyet, az a főhős karakterének semmilyensége volt. Ophélie a kötet elején egy határozott jellemnek tűnik, akinek megvan a saját elképzelése és ehhez igyekszik is tartani magát. Nem enged a családi nyomásnak sem viselkedésében, sem öltözködésében. Joggal gondolhatná tehát az olvasó, hogy a cselekmény majd erre fog építeni. Csakhogy, amint a könnyed hangulat odalett, odalett a főhős minden határozottsága is. Csendes szemlélője és tétlen elszenvedője lett az eseményeknek. Konkrétan bármit meg lehetett tenni vele zokszó nélkül. Szóval nem az a talpraesett és okos lány volt, akinek a könyv első felében hittem. Oké, a szerző elejti, hogy ő okos, előbb megfigyel és csak aztán cselekszik, ezért ilyen málészájú, de ez a könyv majdnem 600 oldal. Mégis mennyi időre van még szüksége a hölgynek, hogy kilépjen szobanövény státuszából? Igen, van még három kötet, de nem érdekel, mert nem viselkedhet a főhős mellékszereplőként a saját történetében.

Mivel Ophélie ennyire passzív, az eseményeket csak elszenvedi, ezáltal a cselekmény rettentően elnyújtottnak hat. Mindig jön valami új gond, egy új "jóakaró" mégsem haladunk semerre. Csak sodródunk hosszú, hosszú oldalakon át a főhősssel. Konkrétan untam a könyv nagy részét, és kezdtem nagyon besokallni az udvari szenvedéstől.

Sajnos a hölgy párja, akivel ugye jegyben jár, mert erről az elrendezett házasságról szólna ez a történet, épp olyan sótlan alak, mint a főhősnő. Ám mivel őt viszonylag keveset látjuk, nem annyira zavaró a tétlensége. Ellenben a nem románc, ami köztük alakul már sokkal problémásabb. Egyikük sem akar házasodni, egyikük sem érzelmes alkat, ami egy jó alapot ad rengeteg lehetőségnek. Lehetett volna egy sorsközösségen alapuló szövetség, esetleg barátság kialakulóban közöttük. Sőt, mivel ifjúsági történet, lehetett volna egy kellemesen és lassan bontakozó románc is. Csakhogy a szerző annyira nem tudott mit kezdeni velük, hogy az már fájdalmas. Folyamatosan értelmezhetetlen megjegyzéseket ejtett el róluk. Hol úgy tűnt, hatnak egymásra, hol annyi volt köztük az interakció, mint egy teáskanna és egy cipőkanál között. Egyszerűen nem haladt semerre a kapcsolatuk. Ez pedig szomorú, mert még lassabbá és unalmasabbá tette a cselekményt. Tudom, tudom, ott a folytatás, de cseppet sem érdekel.

Összességében tehát ez egy kreatív világépítésen alapuló történet, ami sajnos az én ízlésemnek csupán az első 30 oldalon felelt meg. Nem tetszett a hangulat, nem tetszettek a szereplők (tisztelet a kivételnek, mert az a sál tényleg zseniális) és nagyon vontatottnak találtam. 

Kizárólag azoknak tudom ajánlani, akik bírják az éles hangulatbeli váltásokat, nem zavarja őket, ha passzív a főhős, el tudnak vonatkoztatni a címtől, és nem várnak itt semmiféle jegyességet. Aki viszont hozzám hasonló elvárásokkal kezdene bele, inkább ne tegye.

A történet egyébként négy kötetre rúg, és már midegyik megjelent magyarul. Nekem viszont ennyi bőven elég volt, nem fogom folytatni.

Gideon, a Kilencedik

Kedvelem a sci-fi és fantasy hibrid történeteket, köszönet érte Mark Lawrence-nek, így ez a kötet mozgatta a fantáziámat. A zombis téma ellenben nem annyira vonz, és természetesen ez egy sorozat, a Lezárt sír nyitó része, így kicsit tartottam is tőle. Viszont úgy hallottam, hogy jó a humora, ezért adtam neki egy esélyt.

A borító mutatós, hangulatos és 448 oldalával egy szokványos terjedelmű sci-fi/fantasy kötet.

Fülszöveg:

"A ​Császárnak nekromanták kellenek.
A Kilencedik Ház halottidéző hercegnőjének pedig egy rettenthetetlen kardforgató.
Gideonnak van egy jó kardja, pár izgi szexlapja, meg a hócipője, ami megtelt már az élőholt rendek baromságaival.
A lovaglány ugyanis eddigi életét halottimádó apácák, csontvázszolgák és ősöreg szektások között töltötte, így bármire hajlandó lenne, hogy végre kiszabadulhasson a rendház szolgaságából és beállhasson a Dominicus naprendszer Császárának fényes seregébe. Úrnője és egyben gyermekkorának megkeserítője azonban csak egyetlen feltétellel hajlandó útjára engedni…
Harrowhark Nonagesimus, a Kilencedik Ház páratlan csontmágus boszorkánya rendkívüli küldetés előtt áll. A Császár valamennyi Ház örökösét halálos próbatételre szólította, amelyhez minden tudásukra, erejükre és ravaszságukra szükségük lesz. Na, meg egy-egy tehetséges lovagra. Amennyiben Harrow kiállja a próbát, a Feltámadás halhatatlan, nagyhatalmú szolgájává emelkedik, azonban, ha az ő képességei és bajnoka, Gideon pengéje kevésnek bizonyul, a Kilencedik Házra biztos pusztulás vár.
Persze, jól tudjuk, hogy a halál nem feltétlenül az út vége."

Ez a kötet csak félig teljesítette elvárásaimat. Megkaptam tőle azt a fantasztikus elemekkel tarkított sci-fi világot, amelyet kifejezetten szeretek. Viszont nem számítottam a középkori beütésekre (Persze, persze, ott a fülszövegben a lovaglány kifejezés, szóval tudhattam volna.) és az iskolás krimi hangulatra. (Hogy ezen mit is értek pontosan, arról majd később.) A humor pedig egyáltalán nem ott volt jelen, ahol számítottam rá. Vártam a főhős csípős riposztjait és a narrációban elrejtett vicceket, ám ezek elég laposnak hatottak. Ellenben az a komolytalanság, amivel egy csontszektás világot kezelt, meglepően szórakoztató volt. 

Szóval vegyes érzéseim vannak ezzel a kötettel. Na, de kezdjük a pozitív gondolatoknál.

Tamsyn Muir megtette a szinte lehetetlent, és képes volt egy teljesen egyedi világot alkotni, ami még csak nyomokban sem hasonlít semmi másra. Ez pedig nagy szó, mert mindkét zsánerben akad bőven lerágott csont, így könnyedén lehetett volna ez is egy a sok közül. Az űroperába ágyazott halottidézés viszont egy olyan kombináció, ami eddig még senkinek sem jutott az eszébe. (Én legalábbis ilyet még nem hallottam, furcsa és kissé beteg egyveleg, ám épp ettől jó.) Az ötlet tehát zseniális, és a világ felépítése is rendben volt. Sokat ugyan nem tudtunk meg, de mivel sorozatról van szó, ezt nem rónám fel neki.

A stílusa olvasmányos és teljes mértékben komolytalan. No, nem a mindent elviccelő fajtából, hanem a könnyed és súlytalan változatból. Szórakoztató irodalom tehát a javából, ami ha csúszik az olvasónak, akkor pörögnek a lapok, mint csigolyák a nekromanták kezei közt. Egyedül az akciók leírását éreztem szegényesnek, mivel helyenként kevésnek találtam ahhoz, hogy igazán el tudtam képzelni, mi is történik.

A főhős olyan figura, akivel lehet szimpatizálni. Érthető motivációk, és egy komplex érzelmi katyvasz jellemzik. Az pedig, hogy nő és nőkhöz vonzódik teljesen mellékes. Gondolom szintén az újdonság fokozása miatt alakult így, de nekem se nem tett hozzá, se nem vett el az olvasási élményből.

Még egy pozitívumot tudok kiemelni, a lezárást. Tetszett, hogy elég véglegesnek hatóan zárta le a kötetet, hiába van folytatása. Persze rengeteg még a nyitott kérdés és ebben a világban aztán tényleg nem lehet tudni, ki marad halott, és ki tér vissza valamilyen formában. Nekem mégis tetszetős volt, ahogy a szerző elvarrta az elsődleges szálat.

Ennyit a jó dolgokról, jöhetnek a rosszak, vagyis azon elemek, amelyeket nem az én ízlésemhez alakítottak.

Ez nem egy epikus történet. A leírás alapján nagy tettekre és változatos kalandokra számíthat az olvasó. (Igen, azért átfutottam azt a fülszöveget, ha nem is olyan alaposan. És igen, ez egy ilyen bejegyzés, sok zárójeles gondolattal.) A cselekmény azonban egy meglehetősen szűk térben játszódik, lényegében egyetlen nagyobb épületben és annak kertjében. Illetve hiába a sok karakter, (Ó, igen, ezzel volt csak igazán gondom, de ezt még jegeljük.) meglepően sokáig alig történik valami. Világépítés meg szereplők bemutatása persze, de egy zombis űrkalandhoz rettentő satnya ez az eseménytelenség.

Apropó zsánerek, vannak itt sci-fi és fantasy elemek, ezekre épül a történet háttere, ám a cselekmény olyan, mint egy bentlakásos iskolában játszódó tinikrimi. Mert ez lényegében egy ilyen iskolai szituáció. A szereplők össze vannak zárva, hogy tanuljanak, fejlődjenek és legyen belőlük valami nagyobb és jobb. Közben meg elkezdenek fogyni, és az összezártság okán lehet tippelgetni, ki a gyilkos közöttük. Egyébként ezt a krimi szálat meglepően élveztem, az iskolai hangulatot viszont kevésbé. A lényeg, hogy cseppet sem az a kemény fantasy vagy sci-fi, mint amire vártam.

Ha már keménység, a másik dolog, ami csalódást keltett, hogy hiába csontok és gyilkosságok, semmi horror nincs ebben a könyvben. (Igen, vérre és egyéb erőszakos dolgokra számítottam, ám ebből alig kaptam.) Még amikor a nem épp kicsinyke csapat tagjai hullani kezdtek, sem éreztem úgy, hogy na, jöhet a borzongás és veszély. Hanem elkönyveltem, hogy eggyel kevesebb lett a karakter. Nem gond, úgyse jegyeztem meg, ki volt...

És itt jön az, ami miatt nem tudtam igazán élvezni ezt a történetet. Túlságosan sok a szereplő és túlságosan érdektelenek. Míg a főhős és társa szépen kidolgozottak és egy kifejezetten jó dinamikát mutatnak együtt, addig a többiek olyan sótlanok, hogy akár csontvázak is lehetnének. Egyrészt létszámukból adódóan messze többen vannak, mint indokolt. Tudom, tudom, így tudnak el-elhullani menet közben, ám a kevesebb néha akkor is több. Mert mennyivel jobb, ha csak egy-két haláleset van, de érdekel, hogy ki tette, mert tudod, ki a hulla és esetleg még szimpatizáltál is vele, mint amikor egy névtelen és arctalan illető a tömegből puff kinyiffant. Oké van nevük, meg biztosan volt egy mondat valahol az arcukról, de képtelen voltam megyjegyezni. Egyszerűen nem bírtam követni, hogy ki a harmadik, ki az ötödik és így tovább, mert itt bizony számozott karakterek vannak. Ráadásul legalább két neve is van az illetőnek, ráadásul, minden számhoz két személy, a nekromanta és a lovag is tartozik. Ráadásul tököm tudja, melyik is volt a nekromanta és melyik a lovag, mert a könyv feléig semmit sem csináltak abból, ami a munkaköri leírásukban szerepel. (Igen, tudom, hogy a könyv elején van egy névsor, ki kicsoda és mi a sorszáma, de nem vagyok hajlandó minden második oldalon visszalapozni. Egy írónak meg kell oldania, hogy enélkül is követhető legyen, ki kicsoda a történetben.) Plusz a jellemzésük olyan sablonos volt, hogy az már vicces.

Úgyhogy teljesen elvesztem a számokban és cseppet sem érdekelt, hogy a hatodik lovagja él-e vagy hal-e, esetleg kísértet. Ezen érdektelenség alól egyedül a főhős páros jelentett kivételt, bár Gideon is sok volt nekem helyenként. Egyrészt minden női karakterre úgy bámult, mintha álmai asszonyával találkozott volna. (Szóval az sem segített a szereplők megkülönböztetésében, hogy ha nő, akkor dögös.) Másrészt a se veled, se nélküled kapcsolata a nekromantájával kissé le lett csapva. Illetve nem is volt olyan humoros, mint amilyennek hiszi magát.

Összességében nagyon tudom értékelni a szerző kreativitását, ez tényleg egy friss és üde színfolt a sci-fi és fantasy kínálatában. Viszont nem találtam annyira szórakoztatónak, mint vártam. Vegyes érzéseim vannak, és nem kívánom folytatni a sorozatot, hiába jelent már meg a következő két kötet.

Azoknak ajánlom, akik valami újra és egyedire vágynak. A csontok pedig ne riasszanak el senkit, ez nem egy kimondottan véres vagy sötét történet. Aki viszont nem kedveli, ha kisebb hadseregnyi szereplőt kell észben tartani olvasás közben, jól fontolja meg, hogy belekezd-e. 

Ezeregy tündöklő nap

Khaled Hosseini egy olyan szerző, akitől szívesen olvasok. Ez a kötete pedig már régóta foglalkoztatott, csak mindig volt valami más, ami hátrébb sorolta az elolvasandó könyvek listámon. Most viszont kifejezetten női tematikájú olvasmányra vágytam, így rögtön eszembe is jutott.

Két kiadást, két borítót is megélt, nekem ez, a mellékelt változat tetszik jobban. Tökéletesen passzol a főhősnőkhöz.

480 oldalával nem rövid kötet, nem is érződik annak olvasás közben. A függelék pedig igazi kulturális csemege.

Fülszöveg:

"Afganisztán, 80-as évek. A perzsa kultúra egykori bölcsőjének életét ellehetetleníti a terror és a háború. Két nő: Marjam és Leila. Marjam a társadalomból kivetett törvényen kívüliként születik, s kamaszkorában még azt a kevés szeretetet is megvonja tőle a sors, amit gyerekként még megkapott. Leilára akár boldogság is várna, ha életét nem forgatná fel mindenestől a véres háború. A két nőt közel hozza egymáshoz a szenvedés és a szeretett emberek elvesztése, sorsuk összefonódik a kegyetlen férfivilágban. A Papírsárkányok című világhírű regény szerzője az afgán történelem harminc évnyi krónikájába ágyazza a szívszorító történetet szeretetről, szerelemről és egy hihetetlen tettekre sarkalló önfeláldozó barátságról. Khaled Hosseini új regényében megdöbbentő képet fest a tálib uralom alatt sínylődő Afganisztánról, miközben páratlan érzékenységgel ábrázolja a női sorsokat."

Mikor elkezdtem olvasni, úgy éreztem, mintha már olvastam volna. El is gondolkodtam, hogy talán egyszer már belekezdtem, csak félbe hagytam. De nem, ezt a könyvet eddig még nem vettem kézbe. Viszont olvastam a szerzőtől két másikat, és olyan mértékű hasonlóság van a nyelvezet, a helyszín és a felvázolt események között, hogy az olvasó úgy érezheti, hé, ezt ismerem, ezt már tapasztaltam. Ez persze nem baj, sőt lassan 5 év távlatából akár bók is lehet. Ilyen rég olvastam ugyanis a Papírsárkányokat, most mégis felidéződött bennem. 

A szerző stílusa és a könyveiben feldolgozott tematika tehát állandó. Nem rónám fel hibának mindezt, inkább csak a szerző védjegyének tekintem. Szóval, aki Hosseini tollából olvas, az készüljön az afgán kultúra és történelem leckéire. A szöveg ugyanis tele van perzsa kifejezésekkel, igyekszik bemutatni az afgán emberek hétköznapjait, és mivel szinte egy életen át követhetjük nyomon a szereplőket, a 20. századi afgán történelem is lepereg a lapok között. Ez pedig olvasói szempontból kellemesen érdekes és tanulságos.

A történet két nőt követ nyomon, akiknek sorsa egy ponton összefonódik. Előbb Marjam, majd Leila életét, gyakorlatilag felnőtté válását olvashatjuk. Látszólag pedig nincs bennük semmi közös. A falun nevelkedett, iskolázatlan és szelíd lelkű nő, és a városi, értelmiségi családban felnőtt, tanult és céltudatos nő szinte egymás ellentétei. A könyv azonban megmutatja, hogy mindegy a háttér, a női sors ebben a világban egy és ugyanaz.

Apropó női sors, épp ilyen témájú olvasmányra vágytam, de nem feltétlenül ebben a nyers és valósághű formában. Itt nincs cukormáz, csak a rideg valóság. Kényszerházasság valódi kényszerből, családon belüli erőszak, nőket elnyomó társadalom és a lehetőségek szinte teljes hiánya ordít az olvasóra a lapokról. Ehhez jön a nők egymás elleni fellépése és az olyan finomságok, mint a vetélés, illetve szülés megfelelő orvosi ellátás nélkül. Tehát kifejezetten kemény életutat járnak be a szereplők pusztán azért, mert nők. Ezt pedig a háború csak megkoronázza.

A szerző nem finomkodik. Úgy mutatja be a háborút, ahogy az azt elszenvedő lakosság megéli. Értelmetlen halálok, ostoba pusztítás, remény és reményvesztettség. Na meg egy picike bepillantás a menekültek sorsába.

Ezt a könyvet olvasni tehát lelkileg megterhelő. Főleg, hogy az olvasó várja, csak várja a szebb napokat, amelyek messzire elkerülik a szereplőket. Még az elégtétel és a lezárás is keserű. Főleg 2025-ben olvasva... A könyv eredeti megjelenése ugyanis 2007, és hát, sajnos, azóta sem szép az élet Afganisztánban, főleg nem a nőknek.

A cselekmény szinte végig Kabulban játszódik, így viszonylag szűk térben mozog. Ez azonban nem baj, ahogy az sem probléma, hogy az eseményeket egy nézőponton keresztül látjuk. Nagy fordulatokra egyébként nem kell számítani, ahhoz a történet túlságosan földhözragadt. Kellemes kis csavarok viszik előre a cselekményt, de semmi eget rengető, csak a hétköznapok suhanása éveken át.

Összességében tehát ez is egy kellemes Hosseini-kötet. Örülök, hogy elolvastam. Érdekes volt és helyenként elgondolkodtató. 

Szívesen ajánlom mindenkinek, aki kilépne kicsit a megszokott európai buborékból. Aki már olvasott a szerzőtől, tudja mire számíthat, aki pedig még nem tette, de kíváncsi egy afgán számazású szerzőre, ne habozzon. Női sorsok iránt érdeklődők előnyben, ám vigyázat, ez cseppet sem egy rózsaszín történet.

Macska a fagyöngy alatt

A cicás könyvek mindig csábítóak. Ennek a kötetnek pedig gyönyörű a borítója. Plusz karácsonyi történet, így ezt kértem 2024-ben ajándékba. Ünnepek után sikerült is időt szakítanom rá, és mivel nem annyira tipikusan karácsonyi, egyáltalán nem zavart, hogy "megkésve" olvastam.

256 lapjával kellemes terjedelmű kötet.

Fülszöveg:

"Közeleg a karácsony, és a tősgyökeres londoni Mina sorsfordító pillanat előtt áll: már csak alá kell írnia egy szerződést, hogy elérje a hőn áhított állást. Ám ekkor titokzatos levelet kap, benne egy ódon kulccsal, amelyet a rég nem látott keresztapja küldött…
Mina évtizedek óta nem hallott a habókos művész felől, ám a férfi most arra kéri, vigyázzon egy ideig a kis cornwalli szigeten álló házikójára – és a macskájára. A lány elhatározza, hogy rendbe szedi a lakot, no meg a macskát, majd azonnal visszarohan Londonba. Ám amikor rájön, hogy egy könyörtelen ingatlanfejlesztő cég rá akarja tenni a kezét a szigetre, szembe kell néznie azzal, hogy talán ő az egyetlen, aki az útjukba állhat, és megmentheti a szívének egyre fontosabb helyet, még mielőtt minden elveszne."

Teljesen tipikus karácsonyi történetre számítottam, de nem egészen azt kaptam, és ennek kifejezetten örültem. Megvan ugyan benne minden, ami ünnepi történet szokványos kelléke, hangulat, megoldandó probléma (garantáltan pozitív megoldással), picike varázslatosság és egy bimbózó románc. Valahogy mégsem éreztem elcsépeltnek, ennek pedig két oka volt, a helyszín és a macskához fűződő legendák sora.

Brit szerző munkája, így a történet az Egyesült Királyságban játszódik, azon belül is egy kis szigeten. Ebből két dolog következett azonnal. Egyrészt az angol időjárás nem épp hóban bővelkedő, így a karácsonyi hangulatot nem a fehér takaró adta. Sőt, az elején szokatlannak találtam, hogy a főszereplő télen mezítláb közlekedik. Aki tehát nagy fehérségre, síelésre és egyéb hóban történő mókákra számít, csalódhat. Ez ugyanis egy esős, borús sziget, ahol télen is élénk a növényzet és homokos a part. A karácsonyi hangulat így nem az időjárásból fakad, hanem az ünnepi kellékekből. Van itt minden a forró italoktól és ételektől, az ünnepi vásáron át, a karácsonyi rendezvényekig. Nekem nagyon tetszett, hogy így is remekül adta a karácsonyi hangulatot. Különleges volt.

A másik különlegesség pedig a cica, Murr. Ő lényegében egy tipikus macska, tipikus macskás viselkedéssel. Csakhogy a szigeten mindenki ismeri a szürke macskához fűződő legendákat, aki nem is macska, hanem annál jóval több. A kötet messze van a mágikus realizmustól, a cica jelenléte mégis hasonlóan kellemes kis misztikus fűszert ad a cselekménynek. A szöveget időről-időre megtöri egy-egy rövid kis legenda Murr tetteiről, ami egyrészt kedves kis kitekintést ad, másrészt rábízza az olvasóra, hogy maga döntse el, mit gondol: ezek csak mesék, vagy tényleg több ez a cica, mint egy egyszerű házi kedvenc. Nagyon kedvelem az ilyen hétköznapi varázslatokat.

A cselekmény egyébként szokványos. Nem túl szövevényes, kicsit lassú, kiszámítható, de a mesékkel tűzdelve kellemes olvasási élményt nyújt. A karakterek szintén tipikusnak módhatók. Kedves, összetartó emberek a szigeten és csúnya, gonosz, pénzéhes alakok a szigeten kívül. Picikét mesefigura jellegűek, ám egy ilyen kis könnyed cselekményben nem várható el, hogy összetett karakterek szaladgáljanak. A szerző azért próbálta feldobni a sablonokat, így akad itt mindenféle származású szereplő (még magyar vonatkozás is van) és néhány meleg karakter is.

Számomra csupán egy dolog volt zavaró, a főhős családi viszonyainak rendezetlensége. Az egész cselekmény Mina családi veszteségei köré van felépítve, mégsem kapott minden részlete magyarázatot. Ráadásul a "nagy csavart" rettentően hatásvadásznak éreztem. Nem volt jól felépítve, nem oldotta fel szépen a konfliktusokat, hanem karácsonyi giccs módjára december végére bumm, mindenki szeret mindenkit. Mert cirka húsz évnyi sérelmet ilyen könnyű elengedni... Na, de ez egy ünnepi kötet, senki se várjon tőle nyers valóságot.

Összességében ez egy nem szokványos elemekből építkező, de valahol mégis szokványosan könnyed kis karácsonyi történet. Kellemes volt olvasni, nem bántam meg.

Azoknak ajánlom, akik az ünnepi érzéseket hangulatokban és nem a hóban keresik, akik kedvelik a legendákat, és könnyed kikapcsolódásra vágynak. Cicák kedvelői előnyben. Aki viszont összetett karakterekről akar olvasni, vagy épp egyértelmű varázslatra vágyik, csalódhat.