A barackfa titka

Szeretem Sarah Addison Allen könyveit. Szeretem a légkört, amit a szavakkal teremt, szeretem, hogy a karakterei szerethetőek és szeretem a kissé titokzatos, ám mégis otthonos hangulatot, ami olvasás közben körbevesz. Nagyon hiányzott már egy újabb olvasmány a tollából.

A borító nagyon szép (gyönyörű ez a zöld szín) és a dombornyomott barackfavirág szirmokat nem lehet nem tapogatni. 

250 lapjával könnyed olvasmány.

Fülszöveg:

"A ​harmincéves Willa Jackson az anyagi romlásba dőlt régi, előkelő déli család sarjaként kétes hírnévnek örvend. A Blue Ridge Madam – amit még Willa ükapja építtetett, és ami a környék legpompázatosabb otthonának számított – évek óta a hanyatlás és a szégyen jelképe.
Willa megtudja, hogy volt osztálytársa, a nemesi származású Paxton Osgood, kívül-belül fel akarja újíttatni az épületet, hogy első osztályú fogadót alakítson ki belőle. Ám amikor az építkezés közben egy csontváz kerül elő a magányosan álló barackfa alól, rég eltemetett titkok kerülnek napvilágra, a városkában pedig furcsa események követik egymást.
A véres rejtély minden várakozás ellenére közelebb hozza egymáshoz Willát és Paxtont, akik közösen kénytelenek szembenézni a két család szenvedéllyel és árulásokkal teli történetével, illetve kideríteni az igazságot, ami azóta is hatással van az élők sorsára."

Ettől a könyvtől ismét megkaptam azt a könnyed és bájos hangulatot, amit vártam. Az írónő ismét remekül forgatta a szavakat és átadott minden ízt és illatot, ahogy már megszoktam tőle. Ezúttal is kedves karaktereket állított középpontba, akik bár nem tökéletesek, nagyon is szerethetőek. A negatívabb szereplőkkel pedig pont olyan jól bánt, hogy ne essenek a mesehős gonoszok hibáiba. Elvárásaim tehát többnyire teljesültek, bár a történet korán sem hibátlan.

Nem zavart, hogy ismét szingli hölgyekről szólt a mese és ebből adódóan a szerelem köré építkezett. Az sem zavart, hogy teljesen kiszámítható volt és olyan alap életbölcsességeket tartogatott, mint a "Ne ítélj elsőre!" közhelyes ám akkor is fontos üzenete. Szóval romantikus könyvnek pont tökéletes volt.

Allen azonban nem tipikus romantikus történeteket ír, hanem annál valamivel többet. Ezt a pluszt viszont, amitől több lesz a könyv egy habkönnyű szerelmi mesénél, sajnos csak visszafogottan adagolta.

Előző könyveiben is csínján bánt a mágiával, amit imádtam. Nagyon tetszik, ha a varázslat a hétköznapokból ered, ha nincs bevonva csillámporral, csak a maga természetességében kiviláglik a hétköznapokból. Itt azonban nem világított, csak meg-megcsillant időnként. A könyvben ugyanis a mágia babonákból és néhány szállóigéből állt, ezért is volt csöppet furcsa a kötet végi madárraj. Az egyik szereplő kávémágiája azonban rettentően tetszett. Szívesebben olvastam volna belőle többet, sőt, szívesen rendeltem volna a hölgynél egy forró italt, hogy megjósolhassa, vajon mi jár a fejemben.

A történet másik hiányossága a múltbeli szálnál akadt. Tetszett, hogy a főhősök a múlt titkait feszegették, tetszett, ahogy az információk finoman adagolódtak, de nem tetszett, hogy összecsapták ezt a szálat. Amennyire kidolgozott volt a főbb karakterek násztánca minden romantikus egymásra nézéstől a bútorok kárpitozásáig, olyan puritán lett a múlt felgöngyölítése. Sokkal, de sokkal többet akartam tudni a barackfa alól előkerült úrról és annak céljairól. Illetve a sorsát is könnyedén elsikálták, pedig még rendőr is nyomozott az ügyben, igaz, meglehetősen lagymatagul.

Egy olyan történetben tehát, ahol a múlt és jelen szorosan összefonódik és régi titkok adnak választ az új kérdésekre sokkal több részletet várok el. A barackok tehát nem voltak elég hangsúlyosak és itt van az a bizonyos serpenyő elásva.

Összességében jó könyv volt, élveztem olvasni, de nem nyűgözött le. Hiányzott nekem belőle valami, egy csepp édes szomorúság vagy egy csipet ropogós öröm, hogy kiteljesedettnek érezhessem az élményt.

Ettől függetlenül bátran ajánlom mindenkinek, aki könnyed romantikus történet vágyik a kedves, aranyos és hétköznapian csodálatos fajtából. Azoknak pedig, akik kedvelik az írónő könyveit, kötelező darab. Főleg, hogy az írónő korábbi könyvének (A csodálatos Waverley-kert) hőse is felbukkan egy köszönésre.

Póla és egy kis gasztronómia

Szánom-bánom bűnömet, hogy csak most jutott időm megírni utolsó horvátországi élményemet. Ezzel a bejegyzéssel tehát végre lezárom mindazt a sok élményt, aminek hangot kívántam adni nyár végi utamról. 

Póla

Habár nem terveztük elhagyni horvátországi központunkat, Rovinj városát, spontaneitásunk következtében mégis így alakult. Történt ugyanis, hogy egyik reggel arra ébredtünk, hogy szakad az eső. Tekintve, hogy egy tengerparti városkában voltunk és egész napos úszkálást terveztünk, nem voltunk túl boldogok az égi áldástól. Ez azonban nem szegte kedvünket és azonnal beltéri programok után néztünk. Szerencse, hogy ezúttal is vittem útikönyvet.

amfiteátrum

Fellapoztam hát a környék látnivalóinál és megakadt a szemem Pólán.

Ez a város nincs messze Rovinjtól és bár szintén kikötőváros, van egy látnivalója, ami időjárástól függetlenül is látogatható. Itt helyezkedik el az Augustus császár idején épített amfiteátrum.

Messziről is impozáns látványt nyújt, hát még belülről. Mivel volt szerencsém korábban megcsodálni a Colosseumot, mondhatom hogy nem csak várfetisiszta vagyok, hanem a római építészet hatalmas rajongója. Persze Rómához semmi sem fogató (még mindig szerelmes vagyok az Örök Városba), de ez a kirándulás is megérte a ráfordított időt.

Úgy gondoltuk, egy amfiteátrumot esernyővel is simán meg tudunk nézni, ám ahogy a mellékelt képek mutatják, szerencsénk volt. Az időjárás felvidult, míg odaértünk, sőt, kicsit túlhevült is, mivel majdnem leolvadt rólam a ruha és víz után áhítoztam. (Mázli, hogy San Diego okos volt és indulás előtt betetette a kocsiba a fürdőruhákat és a búvárfelszerelést, mert így jutottunk el Póla után a halparadicsomba.) 

az egyik oldala

Ez az ókori csoda közvetlenül a kikötőnél található, ami csak növeli a fényét, ahogy az ember a nézőterén áll és a boltívek túloldalán megcsillan a tenger.

A képeken szereplő turisták arányából is következik, hogy népszerű látnivaló, kis sorban állást igényel a bejutás, de megéri. A belépőben benne van a múzeumlátogatás is, bár ez csak egy pár termes pince néhány amforával és pár kiegészítő információval a korszakból. Sokkal érdekesebb azonban az audio guide. Bizony, itt is lehet kérni (megéri az árát) és ráadásul magyar nyelven is elérhető.

Kaptunk hát egy fülest és egy térképet az amfiteátrumról, majd szépen megcsodáltuk minden kövét és a közöttük megbújó gyíkpopulációt. Igazán érdekes volt, főleg azt megtudni, hogy Velence le akarta nyúlni az építményt. A tervek szerint darabokra szedték volna, majd átszállítva a darabokat Velencébe, ott újra összerakták volna, mint egy hatalmas kirakóst. Szerencsére a helyiek kiálltak mellette és nem engedték, így még mindig eredeti helyén csodálható meg.

Jelenleg egyébként látványosság és múzeum mellett koncertterem funkciót tölt be. Bizony, felállítottak a közepén egy hatalmas színpadot és mikor elképzeltem, milyen lehet itt a hangzás és a hangulat, nem tudtam belekötni az elképzelésbe. Oké, a fényképeken belógott egy-egy kábel, de kit érdekel, mikor ez az ókori csoda ma is pont azt a funkciót tölti be, amiért kb. 2000 éve felhúzták.

Érdemes tehát ellátogatni ide, rögtön alá is támasztom még néhány fényképpel:

kívülről csodálva

belső tér

boltívek, boltívek mindenhol

Kukucs, templom!

a színpad

Gasztronómia

Hogy teljes legyen nyaralási beszámolóm, írnom kell pár sort a helyi gasztronómiáról. Bár nem vagyok nagy ételrajongó, tudom, hogy egy utazásnál ez is fontos szempont. Gyorsan össze is foglalom, milyen tapasztalataim voltak.

Szlovén konyha

szlovén finomságok

Ételek tekintetében nem vagyok könnyű eset, ezért volt pozitív élmény számomra, hogy, bár a szlovén konyha húsos ételekből áll, mindig találtam vegetáriánus alternatívát.

Ettem finom gombalevest, salátát (ahogy a mellékelt képen is látszik), sajttálat helyi sajtokból és egy étteremben külön csak nekem összedobtak egy zöldséges tésztát. Szóval még ha nem is szerepelt nekem való fogás az étlapon, megoldották. Ez valószínűleg a helyiek vendégszeretetéből és a turisták iránti kedvességükből fakadt. Mindenhol és mindenben segítőkészek voltak.

Azt kell mondanom, hogy gasztronómiai szempontból a cseh konyhára emlékeztetett, ám sokkal rugalmasabban kezelték az olyan különcöket, mint amilyen én vagyok.

Horvát konyha

kikötői fogások

A horvát konyha első ránézésre szimpatikusabbnak tűnt. No, nem csak azért, mert az étlap a legtöbb helyen magyarul is hirdette a fogásokat, illetve mert a pincérek nagy része magyarul kívánt jó étvágyat - bár ezek is adtak az otthonosság érzésének - hanem mert a szláv és olasz konyha keverékéből állt. Ha van valami, amit ételek tekintetében nagyon szeretek, akkor az az olasz konyha.

Megérkezésünkkor rögtön le is telepedtünk egy kockás terítős asztalhoz a kikötőben és míg San Diego maradt a szokásos helyi húsos fogásnál, addig én kértem egy adag vegetáriánus rakott krumplit. Befaltuk, finom volt, majd mikor a nyakunkba vettük a várost, éreztem, baj lesz. Nem tudom, hogy a hőségtől vagy az ebédtől, de olyan rosszul lettem, hogy muszáj volt visszamennünk a szállásunkra, hogy lepihenhessek kicsit.

olaszos pizza

Szóval, bár első ránézésre a horvát éttermek szimpatikusabbak voltak, kicsit szkeptikussá váltam velük szemben. Épp ezért a többi napon céltudatosan kerestem a legolaszosabb helyeket.

Találtunk is egy remek pizzériát. Olyan jó volt a hely, hogy az emberek a szomszédos házak lépcsőin üldögélve várták, hogy felszabaduljon egy-egy asztal.

A pizza (ahogy a mellékelt képen is látszik) nagy volt, de vékony tésztás és bő feltéttel volt ellátva. Nagyon finom volt még másnap is. (Persze, hogy nem tudtam megenni az egészet, így elcsomagoltattuk...)

Utolsó horvátországi esténken szintén az olasz konyha mellett döntöttünk és tésztát rendeltem. Végre megkóstolhattam a mindenhol hirdetett horvát szarvasgombát. Finom volt, de nem éreztem tőle késztetést arra, hogy csillagászati összegekért bevásároljak belőle.

Tehát nyaralásunk során ezúttal is ettünk nagyon jókat és kevésbé jókat is. 

Ezzel fejezem be nyári élményeim taglalását és remélem, olvasóim így megkésve sem unták és szívesen olvasnak majd még hasonlókat. Reményeim szerint nem ez volt az utolsó alkalom, hogy külföldi utazásra adtam a fejemet és jövök még máskor is Szlovéniába és Horvátországba is, mert mindkét ország megéri a látogatást.

Csavargások XVI.

Ősszel sem maradtak el a csavargások, bár egyre inkább a beltéri kikapcsolódások jönnek szóba.

Less Than Jake

Szerencsére San Diegóval nagyban egyezik a zenei ízlésünk. Természetesen van olyan banda, amit ő szeret, én ellenben utálok (pl.: Belga) és fordítva (pl.: melankolikusabb indie dalok). Ettől függetlenül mindig meg tudunk egyezni, hogy mit hallgassunk a kocsiban vagy főzés közben és kölcsönösen növeljük egymás zenei repertoárját. Így kerültem Less Than Jake koncertre.
A bandát nem ismertem, viszont a műfajt igen. Bírom a punk zenét és a ska vonalat, így a kettő együtt is jöhet nekem. San Diego már élőben is letesztelte őket korábban, szóval mikor azt mondta, jó buli lesz, hittem neki. Egyik barátját még beszervezte mellénk, így hármasban indultunk el a koncertre.
A helyszín az A38 hajó volt, és bár jártam már itt (könyvbemutatón), hajós koncerthez még nem volt szerencsém. Kíváncsi is voltam, milyen lesz maga a környezet. Nos, a hajó gyomrában lévő teremben zajlott a tombolás, így biztosra veszem, hogy kívülről csak az látszott, ahogy a hajó ugrál a kikötőben.
Yellow Spots volt az előzenekar és amilyen őrültek, remekül megalapozták a hangulatot. Ráadásul eszembe jutott egy korábbi koncertélményem a banda énekesével, aki akkor még egy másik csapatban nyomta és erős késztetést éreztem, hogy felhívjam F. barátomat, aki velem volt az ominózus esetnél. Ez azonban elmaradt és ezúttal az énekes nem kötött belém, csak megdobált néhány szem cukorkával...
Aztán elkezdődött a koncert és besűrűsödött a tömeg, majd kezdetét vette a tombolás és zúzás. Nagyon örültem, hogy két fiúval mentem, mert így csak beálltam közéjük és ők megvédtek az őrülettől. Szóval kivételesen nem öntöttek le sörrel és csak kétszer löktek meg. Igazán praktikus, ha az ember lánya személyi testőrökkel bulizik.
A zene remek volt, a hangulat pedig tökéletes. Nagyon tudták, hogyan dobják fel a koncertet és amit a színpadon műveltek, az megérte a lökdösődést is. Szóval remekül éreztem magam, nagyon szimpatikus a banda, na meg a zene amit játszanak és hajón koncertezni is remek élmény.

Hamlet
Ritkán megyek színházba, pedig szeretem. Legutóbb februárban jártam színházban és meglehetősen vegyes élmény volt. Szóval nekem a színházhoz különleges alkalom, különleges darab vagy épp egy jó lehetőség kell. Most épp az utóbbi történt.

kilátás a kakasülőről

Dörmi barátom szólt, hogy tud szerezni olcsó jegyet a Hamletre. Azonnal meg is ragadtam a lehetőséget és szerencsére, San Diego is vevő volt a dologra. Kicsit ugyan aggódtam miatta, mert évek óta nem járt színházban, egy ilyen lehetőséget azonban nem hagyhattunk ki.
Most csodálhattam meg először belülről a Vígszínházt és igazán impozáns látványt nyújtott.
A karzat leghátsó sorában kaptunk helyet, gyakorlatilag a kakasülőn. Ráadásul Dörmi kollégista társaival voltunk körbevéve. Kicsit kilógtunk a sorból korunkat tekintve, ám nevetve megjegyeztem, hogy ezt úgyse viszi észre senki. Szóval szépen elvegyültünk, igaz kísérőm időnként nagyokat pislogott, mint egyetlen mérnök a sok bölcsészhallgató között. Le is ragadt az olyan részleteknél, hogy miért vannak teniszlabdák a színpadon, így a szünetben volt egy remek beszélgetésünk a látottakról, miközben elmajszoltam egy perecet.
Pozitívan csalódtam a színházi perecben. Mindig úgy képzeltem el, hogy az valami drága és cseppet sem finom dolog a szünet kitöltésére, de tévedtem. Nagyon is finom volt, vagy csak én voltam túl éhes...
Mikor véget ért a darab, meg kellett állapítanom, hogy bár az elején húztam kicsit a számat a modernizálásért, összességében remek volt. Ezúttal a modern kiegészítések ellenére is átjött a történet eredeti hangulata. A színészekre pedig nem eshetett panasz. San Diegót leginkább az kötötte le, hogy a főszereplő (ifj. Vidnyánszky Attila) hogyan bírta végigugrálni az egészet. Időnként valóban lenyűgözően akrobatikus volt, amit csinált.

ifj. Vidnyánszky Attila

Ez tehát egy remek színházélmény volt egy remek darabbal. Még műsoron van, szóval ha valaki fontolgatja, hogy megnézni, csak biztatni tudom.

Apocalyptica
Mikor nyáron felröppentek az első hírek, hogy Apocalyptica koncert lesz Budapesten, teljesen bezsongtam. Zseniális, amit ezek a srácok művelnek, régóta a kedvenceim között tartom számon őket. Azonnal le is csaptam hát két jegyre, még, szóval már július óta vártam ezt az október végi estét.

A helyszín a MOM Sportközpont volt, vagyis gyakorlatilag egy fedett sportpályán nézhettük végig a műsort.
San Diego nem igazán tudta elképzelni, hogy egy rockkoncertet hogyan lehet végigülni, illetve hogy csellókkal hogyan lehet úgy zúzni a színpadon, hogy lekösse a nézőket. Nos, ők négyen megoldották.
Kizárólag Metallica feldolgozásokat játszottak és míg a koncert első felében a lassabb dallamok domináltak, úgy a második félidőben megmutatták, hogy mégis csak metál koncertről volt szó.
Nagyon tetszett, hogy szépen felépítették a műsort. A látvány és a hangulat remek volt és pont olyan tempóban adagolták a legismertebb dalokat, ahogy kellett. Plusz van valami lenyűgöző abban, amikor egy csellóval rohangálva zúz valaki... Szóval egy pillanatig sem unatkoztunk. Ráadásul, amint bejött a képbe egy vendégdobos is, érezhető lett, hogy készül valami. A koncert utolsó számait az addig békésen üldögélő tömeg a színpad előtt tombolva töltötte. Tudnak valamit ezek a finnek...
Összességében tehát hatalmas élmény volt ez a koncert. Megérte ennyit várni rá és igazán örültem, hogy kísérőm is megszerette ezt a bandát. Remélem, jönnek még Magyarországra, mert egy ilyen buliba máskor is szívesen elmennék.

Rózsaszín pöttyök XX.

Az elmúlt hónap szülinapi lázban telt. Egymást érték a születésnapok és idén valahogy mindegyik különlegesre sikerült. Korábban már beszámoltam az Unikornispartiról, illetve arról a meglepetés buliról, amit én kaptam, ám itt nem állt meg a sor.
San Diego és Nel barátom is őszi gyerekek, így a múlt hónapban mindkettőjüket meg kellett lepnem. Ez persze elég sok szervezéssel és tervezéssel járt, ami sok szabadidőt és energiát igényelt, a kreativitásról nem is beszélve. A végeredményeket látva azonban határozottan azt kell mondanom, megérte.

Torta

első saját készítésű tortám

Habár a sütemény sütés nem áll távol tőlem, sőt még szeretem is elfoglalni magam ilyesmivel, eddig még nem sütöttem tortát. Egy igazi születésnapi meglepetéshez azonban illik, így merész voltam és megpróbálkoztam életem első tortájával.
Mivel meglepetés torta volt, mindent elő kellett készítenem az ünnepelt, San Diego tudta nélkül. Először megterveztem a torta ízét. Mindenképpen gyümölcsöset szerettem volna és az idő szűkössége miatt olyan típust, amit nem kell hűtőben sokat pihentetni. Rengeteg receptet végignéztem, mire megtaláltam az ideális mascarpone krémet.
Összetétele rendkívül egyszerű:
25 dkg mascarpone, 150 g natúr joghurt, 1 citrom, 10 dkg porcukor
Fel akartam dobni gyümölccsel a krémet, ezért egy konzerv őszibarackot is beszereztem plusz kiegészítőnek. Illetve a díszítésről is gondoskodtam zacskós tortabevonó és gumicukor formájában. Mikor minden készen állt, egyszerűen közöltem az ünnepelttel, hogy jó lenne ha elhúzna és legalább három órán át nem is jönne haza. Szerencsére nem sértődött meg, engedelmesen átment egyik barátjához és türelmesen kivárta, hogy mikor engedem vissza a lakásba.

egy szelet barackos-mascarponés finomság

A torta piskótáját (egyszerű piskótarecept) szív alakú sütőformában késztettem el. Mivel két réteg piskóta közé akartam tenni a krémet, dupla adag piskótát sütöttem. Aztán kikevertem a mascarponés krémet, majd felbontottam az őszibarack konzervet. A barackokból szeleteket vágtam és a vékony krémréteggel megkent piskótára pakoltam őket. Utána lefedtem egy újabb réteg krémmel, majd jöhetett a következő sor barack, majd egy újabb adag krém. Óvatosan ráhelyeztem a felső piskótát és pár percre a hűtőbe tettem. Előkésztettem a lakást lufikkal, gyertyákkal és az ajándékkal, míg a maradék krémből pohárkrémet késztettem. Babapiskóta, mascarponés krém és a tetején barack illetve egy-egy szem gumicukor és már tálalva is volt az édesség. A poharakat is betettem a hűtőbe és nekiláttam a tortabevonó felolvasztásának.
Hatalmas találmány a zacskós tortabevonó, csak forró vízbe kell áztatni és már önthető is. Azért, ahogy a képeken is látszik, nem lett egységes, mivel nem vártam eleget az áztatással, így nem olvadt fel a teljes zacskó és újra kellett melegítenem. A málna alakú gumicukrok azonban sokat dobtak az összképen és az egészet egy gyertyával koronáztam meg.
A végeredmény, első tortához képest, elég mutatósra sikeredett. Az ünnepelt értékelte fáradozásomat és rögtön repetát is kért, így nem csak az íze lett elismerve, hanem én is megkaptam a napi ajándékomat, a jól elvégzett munka örömét.
Szóval, ha valaki gyakorlat nélkül tortasütésre adja fejét, csak támogatni tudom. Nem olyan nagy ördöngösség és tényleg megéri a ráfordított energiát.

születésnapi összhatás

Coca-Cola Party
Októberi második születésnapi projektem már sokkal több tervezést igényelt és sokkal nagyobb küzdelmet a konyhában. Elvállaltam a főszervező szerepét, így nem csak nekem kellett gondoskodnom a szervezésről (mindenkit meghívni és egyeztetni legalább milliószor), megtervezni a dekorációt (szülinapi felirat, lufik és nassolni valók csomagolása), majd azt kivitelezni, kitalálni az ajándékot és be is szerezni, hanem könnyelműen elvállaltam a tortasütés feladatát is. Kicsit nagy volt a szám a fenti első projekt sikere után...

Coca-Cola torta

Mivel az ünnepelt, Nel Coca-Cola mániás, adott volt a kihívás: kóla torta kell neki. Az elmélet eddig hibátlan volt és találtam is egy receptet, ami megfelelőnek tűnt a feladathoz, illetve sok sok szép képet szép tortákról. Madonna utóbbira rá is kattant, így megegyeztünk, hogy én megsütöm, ő pedig díszíti. Csakhogy rettentő elfoglalt és a fontossági listáján a tortaprojekt háttérbe szorult, így miután megsütöttem boszorkánykonyhámban (minden fekete volt és bugyborékolt...) a brownie-ra hasonlító tortát és elkészítettem a krémet, cirka két órát vártam rá, hogy jelentkezzen a díszítői munkára. Ekkor pedig meglehetősen ideges lettem. Kicsit sok volt a stressz a buli előtt egy nappal, mikor még rengeteg dolog volt hátra és a tervem, hogyan csalom az ünnepeltet a helyszínre sem volt teljesen biztos. Aztán Madonna végre jelentkezett, ám segítséget kért, így végül ketten dekoráltuk ki a tortát és csak éjfélig dolgoztunk rajta. Azért az eredmény mindezek fényében még mutatósabbnak hat.
Aztán másnap mindenféle egyéb nehézség - a pub ahová leszerveztük a meglepetés bulit nem nyitott ki, mert a hippi pultos elaludt... - ellenére át is adtuk a tortát. A kóstolás során a fele elfogyott és kaptam rá pár dicsérő szót, illetve én is úgy ítéltem meg, hogy azért ehető lett. Szóval bármennyire is bizarr és nehézkes volt a kivitelezés a kólás-kakaós alapízt a piros fondant jól kiegészítette. Életem második tortája tehát szintén nem lett rossz. Lehet, hogy pályát tévesztettem és cukrásznak kellett volna mennem...

Cápa
Szeretem az IKEA-t és ez szerintem igaz majdnem minden lányra. Olyan szép dolgok vannak ott és annyi ötletet adnak, hogyan lehetne feldobni a lakást és persze sok-sok illatos gyertyát lehet náluk beszerezni. Ráadásul a plüssállat kínálatuk is remek. Csakhogy minden szezonális és ebből fakadt a következő kalandom.

Bruce lazul...

Tavaly ősszel szúrtam ki a cápát. Hatalmas volt és puha és rengeteg volt belőle, meg is ölelgettem egyet. Aztán, mivel más okból jöttem az üzletbe, fájó szívvel, de visszatettem a többi közé.
San Diego csak nevetett, hogy én a pacifista vegetáriánus egy hatalmas plüss ragadozóra vagyok rákattanva a puha nyuszik helyett. Nos, igen, én bizony a cápába szerettem bele. Olyannyira, hogy nem bírtam kiverni a fejemből, így mikor karácsony előtt újra betévedtünk ide, már kerestem a nagyvadat. Sajnos azonban elfogyott... Nem is volt egész télen, sőt tavasszal se, sőt még nyáron se...
Agyamban azonban folyton felbukkant a gondolat: Akarok egy cápát!
Nel fel is ajánlotta, hogy megkérdezi a barátjától, aki sűrűn jár Olaszországban, hogy látott-e az olasz boltban. Közben pedig Pucca barátom közölte, hogy náluk Skóciában van, csak kicsit problematikus onnan hazaszállítani. Szóval mindenki tudta, hogy nekem cápa kell. Aztán jött a hír, újra kapható Budapesten!
Fel is lelkesültem, csakhogy eltartott egy-két hétig, mire eljutottam a boltba, mert oda bizony kellő mennyiségű szabadidő kell.
Lelkesen indultunk el San Diegóval cápabeszerző körútra és még az esős időjárás sem szegte kedvünket. Beérve a boltba célirányosra vettük a figurát és kihagyva a bemutatótereket, rögtön a gyerekrészlegre rohantunk. Aztán álltunk és néztünk.

Bruce szeret a térdemen megpihenni

Volt plüsskutya, plüssmedve, plüssfocilabda, plüssminden csak cápa nem... Azonnal megnéztük az online készletinformációt, ami a következőt közölte velünk: elfogyott. Elfogyott mindhárom magyarországi IKEA-ban...
Itt nagyjából olyan arcot vágtam, mint egy ötéves, akinek elvették a játékát és búcsúzóul még azt is közölték vele, hogy a Télapó nem létezik. Szóval letargiába estem, így battyogtam San Diego után, aki próbálta bennem tartani a lelket kevés sikerrel. Durcásan megjegyeztem, hogy menjünk haza gyorsan, így már nem is kell innen semmi. Arra azonban még rá tudott venni, hogy a leértékelt részleget is megnézzük. És milyen jól tettük!
Mikor bekanyarodtunk a sarkon, a következő jelenet játszódott le. Megpillantottam egy lányt a barátjával, ahogy épp egy plüsscápát forgat a kezében. Lefékeztem megragadva San Diego karját elmondása szerint olyan arckifejezéssel, hogy tudta, ez most vérre megy.
"Tedd le!" - sziszegtem elszántan. Kísérőm fejében pedig a következő gondolatok futottak át: 1. Hogyan fog szétválasztani minket, ha ölre megyek a cápáért? 2. Mennyivel tudja megkenni a másik lány barátját, hogy átengedjék nekünk a cápát? 3. Mi a fenét fog velem kezdeni, ha nem szerezzük meg azt a nyomorult cápát?
Szerencsére a lány letette és én azon nyomban odasprinteltem, felkaptam és olyan szorosan öleltem magamhoz, hogy egyértelmű legyen, senkinek sem adom. Még a pénztárnál is vonakodva engedtem el, míg a pénztáros lehúzta a vonalkódját.
Az utolsó cápa tehát hozzám került, pontosabban San Diego kanapéjára. Bruce ugyanis egy kanapécápa, aki szeret velünk filmet nézni, néha az uszonyával kiborítja a pattogatott kukoricát és olyan laza, hogy csak imádni lehet.
Egyik hétvégén meg is kaptam, mikor reggel félálomban ölelgettem az egyik plüsspandámat:
- Azt hiszem új szerelmed van - jegyezte meg San Diego. - És nem magamra gondoltam...
Mázli, hogy egyikünk sem féltékeny típus.

Az üzenet

Markus Zusak neve nem ismeretlen számomra, már olvastam a tollából (A könyvtolvaj), így volt egy kis elképzelésem, mire számíthatok ezzel a kötettel. Mégis eléggé megvárattam a polcomon teljesen feleslegesen.

A borító rendben van, bár telefon helyett egy pakli francia kártya talán egy csöppet találóbb lett volna.

Vastagságra is kellemes 370 lapjával. A külsőségekre tehát nem eshet panasz, maximum a könyv végén elszaporodott elgépelési hibákra.

Fülszöveg:

"Ed Kennedy minden, csak nem hős. Átlagos fiatal srác Sydney-ben, aki jobb híján taxizik.
És szerelmes Audrey-ba, amióta az eszét tudja.
Audrey viszont haverral nem randizik.
Ed nem hős, és mégis ő az, aki megakadályoz egy bankrablást mondjuk, véletlenül.
Csak mert a haverjai nem tudják befogni a szájukat.
Élete nagy kalandja után még nagyobb kalandok következnek.
Ed ugyanis titokzatos kártyalapokat kap. Üzeneteket!
És egy küldetést kell végrehajtania.
Aztán még egyet.
Ed lassanként megtanulja, hogy vannak apró, talán hősies tettek, amiket ő is megtehet, és amiktől egy kicsit jobb lesz a világ.
Hogy közülünk bárki, akár egy pénztelen, külvárosi gyerek is megteheti az első lépést
Van, amikor tényleg nem kell sok hozzá.
És van, amikor igen
De akkor sem szabad feladni."

Ez a könyv igazán megmutatja, milyen egy ütős kezdés. Ha az a típus lennék, aki az első pár oldal után megítél egy könyvet, megvett volna kilóra. Oké, az első fejezet meg is vett, annyira zseniálisra sikerült. Humoros, izgalmas, meghozza az ember kedvét az olvasáshoz. Tökéletes nyitány.

Ez után az írónak már könnyű dolga volt, komótosan felépíthette a cselekményt és elkezdhette csepegtetni belé, na meg az olvasóba a sok-sok apró pozitív üzenetet. Ismételten csak azt tudom mondani, zseniális húzás.

Azonban, ha kedves olvasóm, úgy gondolod, hogy itt jön egy de, akkor jók a megérzéseid.

Az első fejezet a könyv egészére nézve picurit félrevezető. Ed humora végig megmarad, ám a történet mégsem lesz már olyan szórakoztató, mint az első pár oldalon. Sőt, olyan könnyed sem, ahogy a főhős belemerül az üzenetekbe. A nyitány viszont pont ettől zseniális, eladja a könyvet, így az olvasó, bár nem egészen azt kapja, mint amit az elején várt, mégsem mondhat róla rosszat.

Egyrészt a főhős és a szereplők nagy része szerethető figura. Emberiek, kicsit esendőek és ismerősek a szomszédból. Másrészt a kártyák üzenetei fenntartják az érdeklődést. Minden lapon új talányok, új megoldandó feladatok tűnnek fel, így bár a cselekmény olyan megfontolt tempóban halad, mint Ed kutyája a napi kávéért, az olvasó nem érzi lassúnak. Ehhez valószínűleg a fejezetek rövidsége és tagoltsága is hozzájátszik. Harmadrészt ez egy kedves történet.

Az olvasó bohókás ügyetlenkedésre számít, de kedves kis üzeneteket kap. Üzenetet a törődésről, magányról, szeretetről, családról és az összes többi szívet melengető dologról és hála a bankrablásnak, nem érzi tolakodónak. Ed osztogatja a jó cselekedeteket, miközben körbelengi a pozitív aura, ami átsüt a lapokon. A végső üzenet ugyanis egyszerű, kicsit talán elcsépelt is lenne, ha egy mondatban kellene összefoglalni, de jó. Jó, mert a szürke és komor hétköznapokban, néha igen is szükség van egy kis jóságra.

A könyv tehát egy nagy adag pozitív hozzáállás és ezzel nincs semmi baj. Az író szépen fogalmazta meg, szépen becsomagolta egy kedves történetbe és szépen ott felejtette az olvasó polcán szándékosan elrendezett véletlen gyanánt. A cselekmény mindez körítése, így aki heves akcióra vagy nagy összefüggésekre vágyik, csalódhat.

Összefoglalva tehát nem azt kaptam, amit vártam, az első fejezeten kívül nem nyűgözött le, mégsem bánom, hogy kézbe vettem. Egyszerűen néha jólesik egy-egy kedves üzenet.

Azoknak ajánlom, akik valami szívet melengető történetre vágynak, vagy csak kedvelik a kedves mondanivalót. Szép üzenet szép köntösben.

Rovinj - tenger

Tovább csúsztam horvátországi beszámolómmal, de talán nem is baj. Nem baj, mert az egyre hűvösebb őszi időjárásban, főleg a hétvégi eső után, jólesik visszaemlékezni a nyárra.

Rovinj városa után ezúttal a tengerpartja kerül terítékre sok napsütéses nyári fényképpel.

Kikötő

úton az óváros felé

Rovinj óvárosa gyakorlatilag egy kis földcsücsök a tengerben. Messziről látszik a templom és tornya által uralt óváros és a csücsköt körbevevő kikötő. Itt tehát a tenger elkerülhetetlen, de ki akarná elkerülni?

Egyszerűen gyönyörű a kékség és a különféle hajók és csónakok sokszínűsége. Éjszakára ugyanis megtelik a kikötő, mindenki, aki napközben  a vizet szeli, hazatér, így igazán hangulatos napnyugta után is errefelé sétálgatni.

Habár gondolkodtunk rajta, hogy felszállunk az egyik sétahajóra, lebeszéltük magunkat róla. Ezt egyrészt azért tettük, mert akkor pár órára egy csoporthoz lettünk volna kötve és ezúttal a spontaneitás és a szabadság diktálta a terveinket, másrészt szkeptikus voltam a reklámokkal szemben.

Sok helyen láttam, hogy delfinekkel hirdették az utat, ám amikor utánajártunk, kiderült, hogy valójában, csak ha nagy szerencsénk van, akkor láthatunk errefelé delfint.

Szóval maradtunk a saját utunkon és inkább magunk fedeztük fel a tengert.

árva csónak a tengeren

a legautentikusabb látkép

óváros és a...

... kikötő

Óvárosi strand

a strand határa

A felfedezést természetesen úgy értettük, hogy csobbanunk kicsit a sós vízben. Azt viszont nem gondoltuk volna, hogy ehhez alig kell elhagynunk a szállásunkat.

Apartmanunk ablakából is jól láttuk a tengert és láttuk rajta a bójacsíkot is. Arra azonban csak később jöttünk rá, hogy a bóják a helyi strand határát jelölik ki.

Igen, ez azt jelentette, hogy alig száz métert kellett megtennünk az ajtónktól a templom felé és már ott is voltunk a strandon. No, nem a hagyományos értelemben hosszan elterülő partszakaszra kell gondolni napernyős nyugágyakkal, hanem egy sziklafalra. Erről a sziklafalról azonban vezet néhány lépcső a tengerbe. Első látásra nem volt kifejezetten bizalomgerjesztő.

Mindketten tudunk úszni, bár San Diego kicsit bizonytalanabb, ha vízről van szó. Ebben a szituációban azonban én voltam a bátortalanabb. Legalábbis, amikor megpillantottam a sziklákhoz csapódó hullámokat és megtapasztaltam, hogy a tengerbe vezető létra nem csak csúszik, de billeg is, ha rálépek.

a strand

Szóval kellett egy kis bátorság és én első körben csak gyorsan megmártóztam ismerkedve a mélységgel. Aztán belevetettük magunkat a kezdő búvárkodásba.

San Diego már próbálta, ezért is kérte kölcsön az egyik munkatársától a felszerelést, vagyis búvármaszkot, pipát és békatalpat női és férfi méretben is. Aztán dobott is egy nem túl elegáns hátast ebben a szettben a tengerbe, amivel nem csak megnevettetett, hanem rá is csábított, hogy kipróbáljam.

Első körben szörnyű volt. A béketalpat előrelátóan a sziklán hagytam, mégis teljesen kényelmetlenül éreztem magam, mert maszkban pipával egészen máshogy kell lélegezni, mint úszás közben. Ráadásul még mindig csak szoktam a mélységet és a hullámzást. Második nekifutásra azonban megpillantottam egy halat, ami kellően elterelte a figyelmemet minden ideges gondolatomról és végre normálisan tudtam lélegezni.

Szóval belejöttem, San Diego meg elkezdett aggódni, miért nem dugom már ki a fejemet a vízből és miért lebegek mint egy hulla. Hát, csak azért, mert szép volt a kilátás odalent...

A víz tisztának tűnt, bár a hullámzás mindig felkeverte kicsit a tenger fenekét és a halakat is keresni kellett. Nem kellett azonban keresni a bébimedúzákat. Azok bizony mindenhol ott voltak, így kicsit kifakadtam, mikor rájöttem, mi a csudák lebegnek körülöttem. Szerencsére azonban a méretükből vagy a fajtájukból adódóan nem csíptek, ami remekül jött, mert kikerülni őket esélyünk sem volt. A lépcsőnél pedig néhány picike rák játszott bújócskát.

Szóval bár első ránézésre kissé ijesztő volt ez a partszakasz, remek élménynek bizonyult és meghozta a kedvemet a további búvárkodáshoz.

Tengeri paradicsom

A tenger igazi csodáját az óvárostól távolabb találtuk meg a város szélén egy nemzeti parkban. Itt már hagyományosabb strand fogadott minket, bár továbbra is sziklás volt. Mondjuk a horvát tengerparton ne is várjon mást az ember, inkább legyen felkészült és vigyen magával úszócipőt. Vittünk is, amit én csak egy rövid próbára cseréltem le a békatalpra.

strand második felvonás

Itt folytattuk hát halnéző vízitúránkat, ami számomra a legnagyobb élmény volt Horvátországban. Úgy éreztem magam, mintha belecsöppentem volna egy természetfilm díszletébe.

Miután térdig bevergődtem a csúszós sziklákon, a csöppnyi vízbe már bele is vetettem magamat, hogy kövessem a halakat. Minél sekélyebb volt a víz, annál több és színesebb halrajok vettek körbe. Ki sem akartam jönni, annyira élveztem a fogócskát a halakkal a sziklák között, annyira jó volt nézni, ahogy nem zavartatták magukat és olyan sokféle élőlényt láttam.

A halak mellett akadt rák szép számban, láttunk hatalmas kagylót, sok korallt és tengeri uborkát és persze a bébimedúzák is megmutatták magukat. Egyszerűen le voltam nyűgözve, így mikor kimentem a sziklákra megpihenni, teljes pánikban voltam, hogyan vergődjek ki anélkül, hogy bármire rálépnék.

Imádtam, amit jól mutat, hogy az itt töltött idő 98%-át a vízben töltöttem, San Diego pedig, mikor megunta az úszkálást velem, azt figyelte a szikláról, hogy merre van a fenekem és a pipám, mert mást ugyan nem látott belőlem.

Jó tanácsom tehát a következő: sekély vízbe kell menni megfelelő felszereléssel és az ember élőben láthatja azt, amit a természetfilmek mutatnak.

napnyugta a strandon

a felszín alatt igazi halparadicsom van