Attila koporsója

Elég lassan haladok a Borbíró Borbála sorozattal. Konkrétan kétévente olvasok el egy-egy részt. Ez nem a könyveket minősíti, hanem az olvasási kedvemet.

Az ötödik kötet borítója is kifejezetten mutatós lett. Nagyon tetszik a színvilág, és remekül passzol a cselekményhez. 550 oldalával ez eddig a sorozat legvaskosabb darabja.

Fülszöveg önkényesen kicsit megrövidítve:

"Míg ​a nagyvilág a karácsony ünnepére készül, Borbíró Borbálát nap mint nap a halál fenyegető közelsége kísérti. A megfáradt vámpírológus még ki sem pihenhette a Nofertiti kínkamrájában átélt megpróbáltatásokat, máris újabb pokoljárásra kényszerül. Attilát közel három hónapja a táltosereje tartja életben, és a felbomlott mágikus egyensúly miatt esély sincs a varázslatos segítségre – mindeközben Bori mindennapjait nemcsak a boszorkányszövetség rejtélyes akciója, hanem egy új főnök is lépten-nyomon megkeseríti.Borinak ezúttal tőle telhető legnagyobb áldozatot kell meghoznia, hogy teljesíthesse választott küldetését: a legendás hun uralkodó, Attila titkos nyughelyét kell megtalálnia ahhoz, hogy az ő Attilája ne kerüljön koporsóba. A elszánt bölcsész újabb versenyfutásba kezd az idővel, a vállalkozás sikeréhez pedig olyan szövetségre van szükség, amilyet rég nem látott a világ."

Azt kell mondanom, nagyon jó időpontban kezdtem bele ebbe a kötetbe. Egyrészt ködös őszi időben igazán jólesik egy télen játszódó történetet olvasni. Másrészt két év távlatából épp elég homályosak olvasási emlékeim, hogy a korábbi esetleges problémáim fel se merüljenek. Szóval jólesett visszatérni ebbe az ízesen magyar és szórakoztatóan fantasztikus világba.

A kötet elején kapunk egy kis összefoglalót az eddigi legfontosabb eseményekről, és bár nem igazán kedvelem az ismétlést, ez most kifejezetten jól jött nekem. Aztán bele is vág a szerző az új konfliktus felvázolásába. A könyv felütése így ismét izgalmas, főleg hogy a főhősnő egyszerre több dolgot is igyekszik felderíteni, és elég változatos társakat kap hozzá.

A cím sokat sejtet arról, miről fog szólni a történet. Csakhogy a lényegi cselekmény viszonylag későn indul be. A felvezetés és a mellékszálak töltik ki a kötet 80 százalékát, és csak az utolsó fejezetek szólnak arról a bizonyos koporsóról. Mondhatnám, hogy ez zavart (és a korábbi részekben zavart is az ilyesmi), de nem lennék teljesen őszinte. Engem most ugyanis kifejezetten kikapcsolt a lassan bontakozó cselekmény, a sok verbális adok-kapok és a szereplők apró-cseprő dolgai. Ez pedig két dologra vezethető vissza. Egyrészt limitált időm volt olvasni, így többnyire nem tudtam hosszasan belemerülni a könyvbe. Az ilyen olvasási metódushoz pedig pont jó, ha nem pörög a cselekmény, hanem kényelmesen csordogál, mert így mindig lehet kicsit bekapcsolódni és könnyebb letenni is. Másrészt sokkal élvezetesebbnek találtam a kötet szórakoztató kiegészítő elemeit, mint a központi akciót. 

"Először is, mindenki abból indul ki, hogy ez Magyarország, tehát senki nem tartja be a szabályokat."

A sorozat legvonzóbb tulajdonsága a magyar vonatkozásokban rejlik. A szerző remekül megragadja a magyar valóságot, ami egyszerre otthonos és humorosan abszurd. Az olvasó könnyedén tud asszociálni a valóságra, amelyben élünk, miközben jókat nevethet rajta. Itt most nem csupán a politikát és annak vonatkozásit értem, hanem az élet minden területét. Például a hivatalos szervek hálózati jelszava a valóságban is ennyire "kreatív", és ez bizony egy olyan tapasztalat, amelyen az olvasó osztozhat a szerzővel és a szereplőkkel egyaránt.

A humor egy állandó eleme a történetnek, ami számomra kellemes volt. Persze nem mindenki értékeli a szóvicceket és a filmes utalásokat, de én remekül szórakoztam rajta. Kár, hogy Attila ebben a részben alig szólalt meg, pedig ő igazán fel tudja dobni a párbeszédeket.

"– Muszáj lefoglalnom magam, hogy ne őrüljek meg.

– Süssél pogácsát – javasolta még a középkorból örökölt patriarchizmusa minden gőgjével Fehérholló, és ellépett mellőlem.
– Süssek pogácsát?! Mégis melyik században volt ez megoldás arra, hogy egy nő levezesse a fölös szellemi energiáit?! – emeltem fel a hangom.
– Nem tudom. Ma beregisztráltam a Facebookra, és úgy tűnt még tartja magát ez az ősi elképzelés – nyomta még feljebb bennem az adrenalint."

A történelmi és kulturális utalások is jól voltak elhelyezve a történetben, és mennyiségüket is épp megfelelőnek találtam. A karakterek is hozták a megszokott formát, és ez szintén kellemessé tette az olvasási élményt. Ami viszont egy kis negtívum, hogy Bori helyenként fafejű és nagyon sok. Egyetértek a vámpírurakkal, tényleg fura, hogy még életben van egy ilyen világban. Illetve a szerelmi szál alakulása is elég gyengére sikerült. Oké, az egyik fél szinte végig kómában volt, de minimális haladás azért így is lehetett volna.

Na, és hogy milyen volt a könyv központi cselekménye? Nos, elég lassan indult, lassan haladt és gyorsan le lett zárva. Szóval ez sem épp egy akcióban dúskáló rész lett, bár mindig akadt benne ez-az, ami épp történt. 

Összességében tehát ez egy kellemes része volt számomra a sorozatnak. Nem tökéletes, de kikapcsolt, élveztem az olvasást. Bátran ajánlom mindenkinek, aki a korábbi köteteket már olvasta és kedvelte. 

Árkok az esőben

Csupán néhány szerző van, akitől mindent el szeretnék olvasni. Jón Kalman Stefánsson pedig ezen kevesek közé tartozik. Nem volt hát kérdés, hogy ezt a kötet is beszerzem tőle.

Hatalmas piros pont jár a Jelenkor kiadónak, amiért ilyen gyönyörű és egységes borítóval adják ki  a munkáit. Nagyon szépen mutatnak a könyvespolcon, és mindig érdeklődve várom, milyen lesz a következő kötet.

180 lapjával ez egy kifejezetten rövid könyv, talán az eddigi legkurtább a szerzőtől.

Fülszöveg:

"Jón Kalman Stefánsson már az első, 1996-ban megjelent prózakötetében is Izland nyugati fjordjainak tájaira vezet bennünket. Lazán összefüggő novellái a helyiek valószerűtlen, a technológia és a csodák határvidékén játszódó hétköznapjait mutatja be. Errefelé eseményszámba megy, ha a horizonton feltűnik egy autó, vagy megérkezik Björn új bálázógépe; a szomszédok távcsövön át követik az elszabadult bikát; a magányosan gyászoló gazda a nappal paripává változó trollasszonnyal hál; vagy ha egy gazda a fjordok csendjének súlya alatt hallani kezdi, ahogy susognak a felhők, mint a száraz széna, és csikorognak, mikor kettészeli őket a hegycsúcs.
Stefánsson cinkos mosollyal el-eltűnődve forgatja kezében a valóság legjellemzőbb kicsiségeit, míg ki nem bomlanak belőlük a mindannyiunknak ismerős fájdalmak és drámák. És akkor megállunk, és mi is feltesszük a kérdést: „van-e szomorúbb, mint az árkok az esőben?” "

Nem néztem utána ennek a kötetnek, mikor megvettem. Sőt, még a fülszöveget sem olvastam el, ennyire mániákusan gyűjtöm tőle az olvasnivalót. Így gyakorlatilag magamtól jöttem rá, hogy ez a szerző legkorábbi munkája. Ez pedig engem cseppet sem zavart, mert mint már írtam, mániákus Stefánsson-könyv gyűjtögető vagyok.

Mivel nem ez volt az első olvasmányom a szerzőtől, cseppet sem lepett meg a stílus és a narráció darabossága. Viszont pont azért, mert már olvastam tőle, méghozzá a legfrissebbeket is, nagy érdeklődéssel néztem, honnan is indult. Ez ugyanis gyakorlatilag egy tesztkötet. Minden megvan benne, ami a szerző sajátja: az izlandi légkör, kisemberek apró-cseprő dolgai, az irodalom szeretete, kissé karcos humor és egy csipet dráma, hogy minden furcsaság ellenére komolyan lehessen venni. Csakhogy itt mindez még képlékeny, kezdetleges formában van jelen. A sorok nem olyan líraiak, a karakterek kicsit távolabbinak tűnnek, tehát érződik rajta, hogy első kötet. Ez lehet, hogy néhány olvasóban csalódást kelt, ami látszik is az értékelések között, ám egy rajongónak igazi csemege.

"Csodálkozhatnánk is, hogy egy fiatalember miért visz magával három könyvet egy ilyen felszabadult buliba. Igen, de három könyv nem olyan sok. Harminc, az igen, de nem három."

Rettentően tetszett, hogy úgy olvashattam ezt a könyvet, mint egy jövőbe látó médium. Láttam ugyanis, hogy ez a hangulat, hová fog a későbbiekben fejlődni. Láttam, melyik mozzanatot fejti ki majd részletesebben később egy másik kötetben. Láttam, hogyan fejlődnek a karakterek, hogyan lesz belőlük egy-egy maradandó figura, míg itt csak a vázuk, főbb paramétereik adottak. Rajongói szemmel tehát a könyv minden esetlensége (ami természetesen csak a későbbi kötetek fényében van jelen) érthető és érdekes.

Nagyon kedvelem a szerző humorát, és talán ez a legmókásabb szövege. Persze itt is akad dráma bőven, nehéz sorsok és a vidéki közeg nem mindig kellemes légköre, de tele van vicces jelenetekkel. Kissé maróan gúnyos jelenetek ezek, de én mindegyiket nagyon élveztem. Ráadásul itt sokkal nyíltabban élcelődik a karakterein.

"Fogorvosok! Salvör megborzongott: gondoljatok csak bele, vadidegen emberek szájában turkálni, annál még tyúkólat ganézni is jobb, főleg, ha azt vesszük, milyen büdös egyesek lehelete! Starkaður: igen, korhadt szavak bűze."

Cselekmény természetesen itt sem igazán van, inkább kisebb-nagyobb események helyenként összefüggő lánca. Na, de ez megint egy olyan dolog, ami jellemző a szerzőre.

Összességében tehát, bár ez az első és így a jövőből nézve kezdetleges Stefánsson kötet, azért mégis csak egy Stefánsson kötet. Megvan benne minden, ami a szerző sajátja, így élveztem az olvasást. Viszont, mivel itt még helyenként kiforratlan a stílus, csak rajongóknak ajánlom. Aki már olvasott tőle és szerette, valószínűleg ezt a kötet is szeretni fogja, csak ne várja, hogy ez lesz majd a kedvence. Aki azonban még nem olvasott ettől a remek izlandi szerzőtől, de szeretne, nos, nem biztos, hogy ezzel érdemes kezdenie, hiszen van már ennél sokkal jobb munkája, nem is egy. Kivéve persze, ha időrendben kíváncsi a műveire.