2015. augusztus 13., csütörtök

Nem akartam vele élni

Nem voltak magas elvárásaim ezzel a könyvvel. Elsősorban a borító tetszett meg akut macskamániám miatt, és mivel meglehetősen rövid könyvecske, úgy gondoltam, egy próbát megér.
Nos, a borító még mindig tetszik, de nem vesztettem volna sokat, ha kimarad. Mindössze 138 oldal, azonban jóval hosszabbnak tűnt. Ami pedig a vörös pöttyöt illeti, nem igazán értem. Ezzel a témával és stílussal inkább arany pötty illet volna hozzá, bár a felnőtteknek szóló történetekhez mérten tényleg kevés ez a sztori.
Fülszöveg:
"Sylviának elege van a megosztott szülői felügyeletből, elege a két lakás közötti ingázásból, nem akar minden második héten bejárónőként gályázni az apjánál, aki sosincs otthon, és aki alig foglalkozik vele és ikerhúgaival. Nem akar többé vele élni és kész. Amikor telefonon felhívja, hogy bejelentse neki a döntését, nagy csattanás hallatszik. Sylvia tudja, hogy az apja meghalt. Miatta. Ha nem telefonál neki, életben maradt volna…"
Ígéretesnek hangzik, nem igaz? Én mélyebb gondolatokat vártam bűntudatról, veszteségről, családi kapcsolatokról és bár tényleg ezekre építkezik a könyv, nem igazán adja meg őket.
Eva Kavian stílusa modern. Nagyon modern, mert a tagolása kissé szabad, gondolatok módjára ugrándozik erre meg arra. Idő kellett, mire megszoktam és úgy vagyok vele, nekem ez már túlságosan szabad stílus.
Apa-lánya kapcsolaton van a hangsúly, mégsem szokványos az ábrázolásmód. A főhős gondolatai és a jelzők nekem néhol túlságosan abszurdnak tűntek. Szeretem a fekete humort, naturalista ábrázolással sincsenek problémáim, de nem ilyen modorosnak ható stílusban. Kavian mondatai, főleg a könyv elején, túl voltak gondolva. Hiába szerette volna a szabad stílussal visszaadni a főhős csapongó gondolatait, ezek a sorok tönkretették. Egy kamasz nem így gondolkodik, még akkor sem, ha nagyon megfoghatatlannak és intelligensnek akar látszani. Egyszerűen túl van játszva.
Sylvia egyébként nem kimondottan szimpatikus főhős, igaz, ez elmondható a szereplők nagy részéről. Nem volt konkrét bajom a hölggyel, hiszen mindenki másképp reagál a nehéz helyzetekre, mégsem tudtam megkedvelni. A szerelmi élete meg pont hidegen hagyott.
A könyv többi szereplőjét a főhősnő szemüvegén át láthatja az olvasó és talán ezért meglehetősen egysíkúak. Anyuka tipikus, leszámítva, hogy az ő szerelmi élete is kaotikus, az ikrek nem sok vizet zavarnak, Manu meg, nos, nem igazán érdekelt. Sylvia szerelme ugyanis pont olyan filozofikus akar lenni, mint a hölgy és neki sem sikerül jobban.
A halott apa karaktere azonban kifejezetten tetszett. Itt fogható meg a könyv pozitív oldala. Ez a történet azt próbálja bemutatni, hogy az ember csak akkor értékeli, mije van, ha elveszíti. Apuka remek példa erre, hiszen az elején egy szétszórt vasárnapi apuci rengeteg emberi gyarlósággal, míg a végére ő lesz az őskultusz istene. (Nem, most nem túloztam.) Az írónő részéről ez remek húzás volt és ha csak erről szólna a könyv és nem lenne ennyire erőltetetten filozofikus, akkor talán nem forgattam volna a szememet olvasás közben. Így viszont nem sikerült megnyernie magának, hiába lett belesűrítve minden családi dráma, ami az írónőnek épp eszébe jutott.
Összességében tehát nem ez az év könyve, de hiába nem tetszett a kivitelezés, a szándékot azért értékelem. Épp ezért kizárólag azoknak ajánlom, akik töprengős kedvükben vannak és akad néhány problémájuk az apjukkal. Nekik talán tud mondani néhány elgondolkodtató apróságot.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése