2012. május 11., péntek

Az időutazó felesége

Mielőtt rátérnék bejegyzésem témájára, muszáj kicsit kidühöngenem magam.
Tegnap ismételten bebizonyosodott számomra, hogy valami nagyon nincs rendben hazánkban. Kezdek paranoiás lenni, de más magyarázatot nem tudok találni arra, ami tönkre vágta tegnap esti terveimet.
A héten volt a LEN (Lágymányosi Eötvös Napok) és tegnap szerettem volna részt venni rajta. Ki is néztem magamnak a legideálisabb programot, a Paddy and the Rats koncertet (korábban írtam már erről a bandáról) és amúgy is régen jártam a TTK-n. Ennek fényében alakítottam a hétzáró lazulásos csütörtök délutánom programtervét.
A koncertet 20:00-ra írták, ott is voltunk negyed órával előbb. Szeretem kicsit feltérképezni a környéket, mielőtt belevetem magam. Hát ennyi embert a kémiás épület előtt még sosem láttam... No, szóval megérkeztünk, megkerestük a sátrat, ami első ránézésre icuri-picurinak tűnt. Komolyan mondom kisvárosomban nagyobb sátor szokott lenni egy unalmas május elsején.
Első gyanús pont az volt, hogy a sátor bejáratát kis kordonnal lezárták és nem engedtek be senkit. Gondoltam, biztos azért mert még pakolják az elektronikai cuccokat és nem hiányzik láb alá néhány sörtől vigyorgó egyetemista. Ennek fényében letelepedtünk a gyepre és vártunk.
Nyolc körül aztán kiszúrtam, hogy nagy a mozgolódás, így mi is megindultunk. Egy csinos kis sor gyűlt össze a sátor bejárata előtt és nagyon lassan szállingóztak befelé az emberek árgus tekintetű biztonsági őrök felügyelete alatt. Ez volt a második gyanús pont. A programok ugyanis ingyenesek, így nem értettem mire fel ez az óvatosság.
Beálltunk a sor végére, ami úgy a sátor hosszúságára nyúlt. És megkezdődött a lassú araszolás és várakozás, na meg bennem az egyre nagyobb gyanakvás, hogy valami itt nagyon nincs rendben. Néha bosszantó, hogy igazam van.
Mire elértük a bejáratot és csak úgy egy tucat emberke volt előttünk a morcos biztonsági őrök egyszerűen az orrunkra csapták a kordont. Ó, igen, létszámkorlát.
Ezen a ponton szállt el az agyam.
1: Miért nem szabadtéri? Minek kellett egy sátormakettbe besűríteni a "nagyszínpadot"?
2: Miért engedtek be csak fele annyi embert, mint a sátor befogadó képessége?
3: Mi a frásznak nem lehetett előre szólni?
A válasz persze vállrándítás volt a kordont őrző morcos alakoktól, meg a rizsa, hogy biztonsági okokból. Hát kérem szépen én ezt nem veszem be. Legutóbbi Paddy koncert, amin részt vettem, egy nagyobb nappali méretű helyiségben volt kétszer annyi ember társaságában, mint amennyit beengedtek most, érthetetlen okokból mégsem tört ki az anarchia.
A kordon külső oldalán, ahol jómagam is nyomorogtam még néhány percig, míg felfogtam, mennyire elcseszték az estémet, azonban reggeli 7-es buszt meghazudtoló tömegnyomor és nagy morgolódás támadt.
Körülöttem, mint valami futótűz, úgy terjedt a West Balkán rémképe.
Nem óhajtok állást foglalni az emlegetett esetről, inkább összegzem ezt a mostanit.
Egy cél van: a minél nagyobb irányítás, a szabályozás, semmi más. Az ember alaptermészete azonban nem birka, amit hajlamosak elfelejteni a média által agymosott tömegek miatt.
Szánalom, ami itt folyik és ez csupán egy picurka részlete a kirakósnak, ami elkeserítő.

A kis kitérés után rátérek a bejegyzésem közhasznú részére. Ezúttal egy filmet hoztam.
Az időutazó felesége egy könyvadaptáció a meglehetősen felkapott Audrey Niffenegger regénye nyomán.
Sok jót hallottam, mind a könyvről, mind a filmről. Ez persze általában gyanús és elrettentő számomra, így hanyagoltam a témát. Ma viszont egy csipetnyi bambulásra vágytam, mielőtt megzápul az agyam a revíziós tervektől, így botlottam ismét ebbe a műbe.
Mielőtt részletezem, íme az ismertető:
"Henry, a chicagói könyvtáros ritka genetikai rendellenességben szenved. Egyfajta időutazóként a legváratlanabb pillanatokban más-más idősíkban találja magát. Az egyetlen biztos pont az életében Clare. A férfi harmincéves volt, amikor találkoztak, a lány hat. A férfi harmincéves volt, amikor összeházasodtak, a lány huszonkettő. Különös kapcsolatuk során megélik a fiatalságukat, öregségüket, a szerelem téren és időn át is összeköti őket. Boldogságukat csak két dolog árnyékolja be. Vajon a gyermekük is örökli apja betegségét? És meddig térhet vissza Henry, akit láttak meghalni."
Első ránézésre egy romantikus film. Belegondolva viszont a fő konfliktushelyzetbe, inkább tudományos fantasztikumnak tűnik. Valójában azonban egyik sem. Nekem legalábbis nem jött át egyik vonal sem.
A lényeg a romantika, a nagy és időtlen szerelem eszméje lenne. Bizonyára túl sötét lelkű vagyok, de én akkor sem éreztem, hogy a két főszereplő halálosan szerelmes lenne.
A lány egyértelműen bele volt zúgva a pasiba, megjegyzem nem túl egészséges módon, míg a férfi főhős egy vállrándítással elintézte a dolgot és már bumm, egymás karjaiban is voltak. Innen meg elkezdődött valami eszméletlen nyúlós, unalmas és zagyva házassági kálvária.
Untam, untam és untam. Azon kívül, hogy Henry időnként szó szerint köddé válik, semmi sem történik. Semmi. Semmi dráma, semmi feszültség csak a végtelen várakozás, hogy csak lesz már valami, de nem.
Ennyit a szerelmi szálról, pedig ez volt az emészthetőbb része a dolognak. (Persze csak ha romantikus alkat az ember és nem olyan hangulatromboló, mint amilyen alapjáraton én szoktam lenni.)
Sajnos a tudományos fantasztikum része csapnivaló. Nem rajongok ezért a műfajért, de tudom értékelni ha jól fel van építve és szépen kidolgozzák. Nos ebben az esetlen erről szó sincs.
Az időutazást nem veszi be a gyomrom. Ellent mond mindennek, így képtelen ötlet számomra. Olyan mint a kis zöld űrlényék, akik kukoricamezőn amőbáznak és innen-onnan felcsípett homo sapiens sapiensekkel játszanak barkóbát. Mese habbal és kész.
Mégis fel lehet építeni úgy a dolgot, hogy ne zavarjon. Ehhez pedig nem kell más, csak következetesség, ami ebből a történetből teljes mértékben hiányzik. Itt az időutazásnak nincsenek szabályai és az események folyamatosan ellent mondanak egymásnak.
Csak egy példa: Nem lehet megváltoztatni a múltat, jelentik ki nagy bölcsen. Aztán az időutazó férjecske egy lottószelvénnyel tér vissza a jövőből és láss csodát, hirtelen milliomosok lesznek. Ez még egy szellemileg visszamaradott fókabébinek is szemet szúrna...
És a sor végtelenül folytatható a "Lehet-e valaki egyszerre két helyen?", a "Mi számít jövőnek?", "Miért nem tűnik soha fel senkinek a pasi köddé válása?" kérdésekkel és így tovább. Ezt azonban meghagyom azoknak, akik esélyt adnak a filmnek. Érthetetlen, következetlen katyvasz az egész.
Most kellene azt mondanom, hogy a könyv biztosan jobb, kidolgozottabb, ezt azonban nem tehetem. Utánanéztem kicsit Molyon és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a vélemények többsége szerint, a könyv olyan kidolgozatlan az időutazás témáját tekintve, mint a film. Kiábrándító. Amúgy sem értem, mi ez a nagy divat, hogy adjunk neki egy álbiológiai magyarázatot és el van rendezve. Gondolom, mert ha tudomány álcája mögé bújunk, kevésbé kötnek bele. Hát nem és nem! Ez nem magyarázat, ez a kérdések szőnyeg alá söprése, a strucc effektus, semmi több. Tessék leszokni róla és használni azt a szervet, ami nem csupán arra való, hogy méreganyagokkal pusztítsuk a sejtjeit, hanem gondolkodásra. Kéretik rendeltetésszerűen is igénybe venni.
Meg kell még jegyeznem, hogy a vége borzalmas. Annyira boldog befejezést akartak kreálni, hogy a következetlenségtől megszédülve belezuhantak egy ipari méretű cukorsziruptartályba és a nézők arcába vágták a totális őrültséget. (Aki hisz abban, hogy nem csupán hús és vér egy élőlény, hanem egy csipettel több, amit léleknek hívnak, az asztalt fejel tőle.)
Nos, most, hogy így lehúztam ezt a történetet a szikkadt földig, jöhet az ajánlás.
Bár nekem egyáltalán nem tetszett, elvetemülten romantikus alkatoknak és olyan egyéneknek, akik képesek kikapcsolni a korábban említett központi szervet még nyújthat szórakozást.

Tudom, most kicsit negatívnak tűnök, pedig egy kis fáradtságon kívül tökéletesen jól érzem magam.
Ha már panaszkodtam a bejegyzés elején, örömködöm egy kicsit a végén. Boldogan jelentem, hogy elindultam a szakdolgozat felé vezető rögös, kénköves és nagyon-nagyon hosszú úton. Sikerült eldöntenem a korszakhatárt és a legnagyobb boldogság, hogy levadásztam hozzá a legmegfelelőbb tanárt. Már csak egy konkrét téma kellene és nem görcsölnék ennyit. No, de van két teljes hónapom ezen meditálni, csak megvilágosodom előbb vagy utóbb.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése