Bódító méz

Olvastam már Jodi Picoult tollából, és bár nem lettem rajongója, nem is zárkózom el további munkái elől. Ez a kötet viszont valamiért kifejezetten hívogatott. Talán a méhecske a borítón vagy a cím volt ennyire csábító, nem tudom, de jött velem haza a könyvtárból, amint megláttam.

A szerzőpáros másik tagja, Jennifer Finney Boylan számomra teljesen ismeretlen volt. Ha jól tudom, ez az első írása, ami megjelent magyarul.

A borító nálam betalált, és az 528 oldalas terjedelem sem riasztott el.

Fülszöveg:

"Lehetsz-e ​boldog, ha folyton kísért a múlt? Olivia McAfee tudja jól, milyen érzés mindent újrakezdeni. Egyik napról a másikra otthagyja férjét, és a válás után fiával, Asherrel együtt visszaköltözik a gyermekkora helyszínére, egy New Hampshire-i álmos kisvárosba, ahol átveszi az édesapja méhészetét. Az újrakezdés a gimnazista Lily Campanello számára sem ismeretlen. Amikor az édesanyjával Adamsbe költöznek a középiskola utolsó évében, mindketten abban reménykednek, hogy a környezeti változással tiszta lappal indulhatnak. A két fiatal, Asher és Lily egymásba szeret, ám a lányt időnként kétségek gyötrik, hogy teljesen megbízhat-e Asherben. Egy nap megcsörren Olivia telefonja: Lily meghalt, a rendőrség pedig Ashert gyanúsítja a gyilkossággal. Olivia a végsőkig kitart fia ártatlansága mellett, de önmagának kénytelen beismerni, hogy Asheren időnként megmutatkozik az apja erőszakos természete. Ahogy a bírósági tárgyalás során kirajzolódnak az ügy részletei, Olivia rádöbben, hogy Asher több titkot rejteget, mint sejtette."

Ahogy már említettem, ezt a könyvet hirtelen felindulásból, a megkapó borító miatt vettem kézbe. A fülszöveg átfutásán kívül semmit sem tudtam róla, csupán annyit, hogy váltott szemszögű és két szerző közös munkája. Ez pedig a lehető legjobb kezdet ennek a könyvnek. Szóval, ha bárki elfogad tőlem egy tanácsot: Ne is nézzen utána, csak kezdje el olvasni, így tökéletes az élmény!

Gondolom, ebből egyértelmű, hogy tetszett a történet, örömmel olvastam, és kifejezetten jó élményt nyújtott. Írni róla azonban nem könnyű, mert az élmény része volt a felfedezés, amelyet nem szeretnék senkinek sem elrontani, viszont elég erős a késztetés is arra, hogy beszéljek róla. A bejegyzés ezért két részből fog állni. Először általánosságokban összefoglalom, miért gondolom, hogy ez egy remekül összerakott történet, majd belemegyek a cselekmény részleteibe, hogy alá is támasszam. Utóbbit azonban tényleg csak az olvassa el, aki már olvasta a könyvet is. Hidd el, ebbe az olvasásba tényleg minden háttértudás nélkül érdemes belevágni!

Általánosságban az első dolog, amit érdemes kiemelni, az a stílus. Két szerző, két nézőpont, amelyek jól elkülönülnek, mégis tökéletesen kiegészítik egymást. Ráadásul, míg a gyanúsított fiú anyját kronologikusan követjük az időben, addig a halott lány nézőpontja visszafelé forog. Ettől pedig kifejezetten érdekes és izgalmas lesz a narráció. Egyiket sem éreztem erőteljesebbnek, izgalmasabbnak vagy unalmasabbnak, úgyhogy elég jó egyensúlyban van a szöveg.

Korábban már írtam, hogy a borító és a méhecske igazán megfogott, ezért nagyon örültem, hogy valódi jelentést is kapott a történtben. Az egyik főhős ugyanis méhész, így nagyon sok méhekkel kapcsolatos információ van ebben a könyvben. Természetkedvelő olvasóként számomra ez egy kis plusz ínyencséget adott.

A cselekmény egy gyilkosságra épül, így elég nagy hangsúly van a tárgyaláson és mindenen, ami ehhez kapcsolódik. Aki kedveli az ilyen típusú történeteket, valószínűleg itt is szeretni fogja. Engem lekötött és dühített (nagyon ideges tudok lenni az amerikai büntetőjogtól) egyszerre. Na, és ezzel értük el a könyv csúcspontját, az ítélkezést. Ez a történet ugyanis lényegében erről szól. Az emberek ítélkeznek, ki bűnös, ki ártatlan, ki ilyen, ki olyan, és ezt a témát nagyon részletesen és okosan járja körbe a két szerző. Mindezt pedig anélkül teszi, hogy az olvasó túlságosan direktnek érezné. Csupán leír helyzeteket, nézőpontokat, gondolatokat és érzéseket, amelyekre aztán a többi szereplő reagál, ahogy maga az olvasó is. Jó ötlet, jó szándék és jó kivitelezés.

Ha tehát valaki egy szépen felépített, karakterközpontú történetre vágyik, nem fog csalódni.

Ennyit az általánosságokról, most írok kicsit a nagy csavarról, úgyhogy INNENTŐL SPOILEREK KÖVETKEZNEK!

Tényleg csak akkor olvasd el ezt a részt, ha már olvastad a könyvet! Nagyjából a kötet felénél jön a nagy csavar, a halott lány identitása, ami a klasszikus "megölte-e a barátnőjét vagy sem" tárgyalótermi drámát egy egészen más perspektívába helyezi. Pedig a kérdés ugyanaz, mégis elterelődik róla a figyelem. Hogy ez a fókuszváltás érthető-e, szükségszerű-e, azt mindenki döntse el maga.

Zseniálisnak tartom, hogy a történet feléig még csupán utalás sem volt a csavarra. Ezen a ponton ugyanis az olvasó már bevonódott a történetbe, már közelebb került a főhőshöz, már érdekli a  sorsa, így akár vannak előítéletei a transzneműekkel szemben, akár nincsenek, nem tud teljesen kívülálló maradni. Szuper módszer egy érdekes és megosztó téma bemutatására.

A nézőpont egyébként közeli, érzékletes és az utószóból kiderül, személyes is, mivel az egyik szerző saját tapasztalatokból építkezett. Semmi mesterkéltség, semmi direktség nincs a szövegben, csak egy fiatal lány gondolatai, amelyek akkor is egy fiatal lány gondolatai, ha a társadalom máshogy vélekedik róla.

A kötet értelemszerűen toleranciára nevel, ez nem kérdés. Csakhogy ügyesen csinálja. A másik főhős, az anyuka nem egy szivárványos hippi, hanem egy traumákon átesett nő, aki megpróbálja megérteni mások traumáit. Az ő gondolatai is mind hitelesek, a kétségei jogosak és érthetőek, és akár egyetért az olvasó velük, akár nem, vele is teljes mértékben lehet szimpatizálni.

Ebben az egyébként jól felépített gyilkossági történetben tehát az olvasó egyszerre kap két fontos témáról, a családon belüli erőszakról és az identitás kérdéséről, részletes és személyes hangvételű tájékoztatót. Nem elhanyagolható útravaló mindez.

Ami még nekem nagyon tetszett, az az, hogy a vádlott nézőpontja nem került megírásra. Az olvasó közel kerülhet az anyukához, az áldozathoz, de nem tud igazán közel kerülni a megvádolt fiúhoz, hiszen őt gyakorlatilag még felszólalni sem hagyják. Ettől pedig az olvasó épp úgy kétségekkel a fejében figyeli az eseményeket, mint mindenki más, és legfeljebb csak megérzései vannak a tárgyalás kimenetelét illetően. Ez volt az, ami az igazi feszültséget adta ebben a történetben.

SPOILEREK VÉGE!

Összességében tehát nekem kifejezetten tetszett ez a könyv. Kimagaslóan ez volt az eddig legjobb olvasmányom Jodi Picoult tollából. Izgalmas és csavaros történet kifejezetten fontos, és aktuális témákról. Nagyon örülök, hogy elolvastam.

Bátran ajánlom mindenkinek, akinek kicsit is felkeltette az érdeklődését. Tárgyalótermi drámák és női sorsok kedvelői előnyben.

A világítótorony boszorkányai

Ennél a könyvnél a cím és a borító volt az, ami megfogott. Van valami különleges a világítótornyokban, a boszorkányos történetek pedig mindig izgalmasnak tűnnek.

334 oldalával átlagos terjedelmű olvasmány.

Fülszöveg, vigyázat spoilerek:

"A három lányát egyedül nevelő anya új élet kezdete előtt áll: megbízást kap egy freskó megfestésére a távoli skót sziget világítótornyának belső falára. Ám a szigetre érkezve lányai – Luna, Sapphire és Clover – közül kettőnek nyoma vész…
Huszonkét év telik el, de a magára maradt testvér nem adja fel a reményt, hogy eltűnt családtagjainak nyomára bukkan.
Végül egy napon az állapotos Luna hírt kap: egyik testvére, Clover előkerült. Ám a kórházba érve olyan meglepetés várja, amire legvadabb álmaiban sem számított… Ki ez a hét év körüli gyermek, aki a 22 évvel ezelőtt eltűnt húgának kiköpött mása?
Valóban a rég elveszett kislány került elő valamilyen csoda folytán? Vagy egy gonosz szándékú, alakváltó vadonc, az egykor máglyán elégetett boszorkányok bosszújának álnok teremtménye?"

El sem olvastam a fülszöveget, csak átfutottam, mikor megakadt rajta a szemem a könyvtárban, és ez így volt jól. Amíg ugyanis nem tudtam, merre halad a történet, sokkal jobban fenntartotta a kíváncsiságomat.

A kötet nyitánya elég erős, és előre vetíti, hogy itt bizony nem lesz semmi cukormáz a boszorkányok üldözésével kapcsolatban. Nekem nagyon tetszett ez a realista és helyenként naturalista felütés, kár, hogy nem tartott ki a könyv végéig.

A cselekmény több szálon és több idősíkon halad. Egyrészt ott a boszorkányok története, ami lényegében egy külön könyv a könyvben. Másrészt van a múltbéli szál az anyuka és a legidősebb testvér nézőpontjából, harmadrészt pedig a jelen szála a középső testvér nézőpontjából. A szerző meglehetősen sokat csapong ezen szálak között, és olvasási szempontból nem mindig kellemes ez a váltás. Vannak ugyanis olyan nézőpontok, amelyek nem épp érdekfeszítőek.

Ha már szerző, nem voltam teljesen elégedett a nyelvezettel. A szöveg helyenként szájbarágós, helyenként suta, és az én ízlésemnek rettentően hatásvadász, ám ez elmondható a cselekményről is.

Nem kedvelem azokat a "misztikus" történeteket, ahol sokáig minden gyanús, minden apró mozzanat természetfelettinek van beállítva, hogy aztán a végén közölje, ja, mégsem. Ráadásul csak visszaszívja a misztikusságot, de nem magyarázza meg, hogy egyébként ez és ez korábban miért tűnt annak. Hatásvadász, és szerintem nem jó írói döntés ilyen elemekkel telepakolni egy történetet. Értem én, hogy izgalmasabbá akarta tenni, na, meg misztikussá, de a szerző csak tudta, mire fut majd ki a történet, és láthatta volna, hogy sántít az összkép. Ráadásul az sem épp előny, ha az olvasó előbb átlátja a dolgokat, mint a szereplők...

A karakterek is fel lettek áldozva a misztikum oltárán. Nagyon kevés információ volt a motivációikról, így pedig nem igazán sikerült megismerni és megérteni őket. Néhány jellemvonás állt csak rendelkezésre, amitől elég sarkított figurák lettek, pedig a történet elég sok időt tölt velük és a kapcsolataikkal. Lényegében van az egyedülálló anyuka egy titokkal, az idegesítő kamasz, aki kamaszosan rossz döntéseket hoz, két kisgyerek, akik nem sok vizet zavarnak, sok őrült, fanatikus helyi lakos, egy gyerekkori traumáktól szenvedő nő és egy hősszerelmes szintén őrült boszorkány. Na, meg az Antikrisztusnak beállított kislány, hogy mindenkit egy-egy jellemvonással le lehessen írni és kész. Számomra ez kevés volt, kifejtetlen és elnagyolt.

Talán, ha kevesebb karaktert mozgatott volna, vagy kevesebb hatásvadász elem lett volna, több idő maradt volna a karakterek építésére. Persze az is lehet, a szerző ezeket a lyukakat misztikusnak és borzongatónak szánta, ám inkább csak esetlen lett, mint az időutazás. (Nem, ebbe nem szeretnék most belemenni, amúgy is több sebből vérzik a történet valóságalapja.)

Ami pedig a lezárást illeti, amilyen ígéretes volt a nyitány, olyan lagymatag lett a történet vége. A cselekmény lényegében így írható le: rossz dolgok, még rosszabb dolgok, minden rossz, ja, szomorú, de ezért minden rendbe jön, nem kell aggódni. Nem éreztem úgy, hogy ez feloldozás lenne, inkább úgy hatott, mint a misztikus vonal, megcáfolta saját magát.

Összességében ez nem az én könyvem volt. Elég sokáig olvastam, kicsit szenvedős volt és több problémát láttam benne, mint szórakozást. Viszont biztos vagyok benne, hogy megvan a történet célközönsége, szóval nem mondom, hogy ez egy nagyon rossz történet, csak egyszerűen nem az én ízlésemnek való.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a kifejezetten misztikusnak beállított történeteket. Akiket nem zavar, ha a karakterek nincsenek kifejtve, illetve elvárják, hogy bármi történjen is menet közben, a végére azért jöjjenek rendbe a dolgok. Aki viszont egy realista boszorkányos történetre vágyik, nos, keresse máshol. (És szóljon nekem, ha megtalálta!)

Mozgóképek CXXIX

Kicsit továbbra is megkésve hozom a rovat következő bejegyzését, ami egyúttal a tavalyi filmélményeim lezárása. A decemberben megtekintett filmekről lesz szó egy kis évösszegzővel. 

Kezdjük utóbbival, szóval jöjjön egy kis statisztika 2022-es minta alapján, arról, hogyan alakult 2023-as évem filmes szempontból:

2023-ban a legtöbb filmet, 13 darabot januárban néztem meg, míg a legkevesebbet mindössze kettőt novemberben láttam. Az év során tizenháromszor jártam moziban, a legtöbbet egyébként októberben, amikor minden filmet széles vásznon sikerült megnéznem.

Mindent összevetve 82 filmet néztem meg összesen 2023-ban, ami azért növekedést mutat. 

Ami a minőséget illeti, összesen 6 filmnek adtam maximális pontszámot. Ez épp annyi, mint tavaly.

Műfajt tekintve összesen 6 dokumentumfilm, és 11 animációs film került a listámra, ez épp fordított arány, mint 2022-ben.

Ennyit az éves statisztikáról, lássuk kissé megkésve, melyik az a 7 film, amit még decemberben néztem meg.

Vajon létezik szerelem első látásra?

"Hadley és Oliver között egyre erősebb vonzalom ébred a New Yorkból Londonba tartó járaton, ám a vámon szétválnak – megtalálják-e egymást újra, számos nehézség ellenére?"

Ez a film egyértelműen a repülős vonatkozása miatt érdekelt. Kicsit talán furcsának hat, de hiába szeretek nagyon utazni, a repülés nem tatozik a kedvenceim közé. Nem a levegőben töltött idő miatt, hanem a végtelenbe nyúló reptéri várakozásnak köszönhetően. A legkellemesebb utam ezért tavaly a Koppenhágába tartó járat volt, ahol nem volt időnk várni, mert rohannunk kellett a kapuhoz. Másnak talán ez lenne a stressz, ám én jobban élveztem, mint a négy óra üldögélést Szöulban a csatlakozásra várva.

A reptéri hangulatot jól visszaadta a film, bár a játékidő viszonylag kis része játszódik itt. Ez egy romantikus alkotás, két ember egyébként kedves egymásra találásáról szól csipet családi bonyodalommal a háttérben. Van azonban egy idegesítő eleme, egy mellékszereplő, aki narrátorként mindenhol feltűnik újra és újra, csak hogy a nézőhöz kiszóljon. Bosszantó volt, rettentően szájbarágósnak éreztem. Ettől függetlenül egy könnyed, aranyos alkotás, ha valaki repréti románcra vágyik, nézze meg nyugodtan.

Szerelem első csókra

"A Szerelem első csókra című film Javier (Álvaro Cervantes) történetét meséli el, aki 16 évesen csókolt meg először egy lányt, és felfedezte, hogy látnoki képességgel rendelkezik, legalábbis szerelmi látnoki képességgel. Egyetlen csókkal képes meglátni annak a kapcsolatnak a jövőjét, mielőtt megélné azt, aminek köszönhetően felnőttként soha nem volt tartós párkapcsolata, mivel mindig szakít velük, mielőtt a dolgok rosszra fordulnának. De minden megváltozik azon az éjszakán, amikor megcsókolja Luciát (Silvia Alonso), és boldog házasságban találja magát, gyermekekkel. A probléma? Lucía a legjobb barátja barátnője."

Egy ideig kerülgettem ezt a filmet. Az alapötlet tetszett, ám tartottam tőle, hogy a kivitelezés hagy majd maga után némi kivetnivalót.

Mivel európai filmről van szó, elég sok klisét mellőzött. Persze, így is meglehetősen kiszámítható volt, de összességében megmaradt a szórakoztató vonalon. Tetszett, ahogy a jövőbe látást kezelte. A félelmeim nagy része tehát alaptalan maradt. Nem mondom, hogy ez egy remek film, mert távol áll tőle, ám ha valaki egy nem szokványos romantikus alkotásra vágyik, nyugodtan adhat neki egy esélyt.

Napóleon

"A film személyes hangvitellel mutatja be Bonaparte Napóleon fiatalságának és gyors karrierjének, császárrá válásának történetét, valamint a feleségével és egyetlen igaz szerelmével, Josephine-nel való függőséget okozó, gyakran ingatag kapcsolatát."

Nagyon vártam ezt a filmet, így lelkesen mentem el rá moziba. Csakhogy olyan csalódottan és dühösen jöttem ki róla, hogy még most, hónapok távlatából is ideges leszek tőle.

Egyetlen pozitívuma van ennek a filmnek, van benne egy hosszú és rendkívül látványos csatajelenet. Ettől eltekintve azonban ez a laza 150 perc nem szól semmiről. Se Napóleonról, se a korszakról, se semmi másról. Mert az, amit itt látunk, nem hogy köszönő viszonyban sincs semmiféle történelmi ténnyel, de még csak meg sem próbál úgy tenni, mintha. Adva van itt egy mentális problémákkal küzdő férfi, aki sodródik az árral, aki helyett mások döntenek és akinek van egy bizarr házassága. Na, ez a figura, az még hagyján, hogy nem hasonlít a valódi Napóleonra, de teljes mértékben hiteltelen önmagában is, mert egy ilyen fickó nem lesz se hadvezér se császár. Az ember csak nézi, és nem érti, hogyan bízna rá bárki nemhogy egy sereget, de még egy hörcsögöt se. A csatákban is úgy veszi ki a részét, mint egy sorkatona, és nem úgy mint egy hadvezér. Sőt, beszélni is alig halljuk, vagy amikor igen, legszívesebben pszichiáterért kiáltanánk. Pedig Joaquin Phoenix egy remek színész, ennél a kétdimenziós szerencsétlenségnél jóval többet lett volna képes eljátszani. Csakúgy, mint a feleségét játszó Vanessa Kirby, aki épp ugyanilyen kihasználatlan maradt. A film fókusza egyébként épp az ő kapcsolatukon van, kár hogy pont annyira van szétesve, mint maguk a szereplők. Értelmetlen és érthetetlen minden, ami közöttük zajlik, és se érzelmi, se fizikai szikra sincs a két karakter között, így nehéz elhinni, hogy viharos házasságban élnek.

Tudom, tudom, a rendező is azzal takarózik, hogy ez egy film és nem történelemóra. Csakhogy, ha valaki egy filmet a világ egyik legismertebb történelmi figurája köré építi, akkor igen is illik utána olvasni, illik ismerni az eredeti alakot és nem, nem illik csak a nevét átvenni. Mert ennek a filmnek konkrétan Pityke őrmester is lehetne a címe, ennyire szól csak Napóleonról.

Nagyon szenvedtem rajta, és dühösen és csalódottan jöttem ki a moziból. Ez egy pocsék film, ami nem szól semmiről, amiben alig vannak értelmes dialógusok és amiben két szellemileg és érzelmileg sérült ember rettentően furcsa kapcsolatát követhetjük nyomon, bár egyáltalán nem érdekel minket. Nem tetszett, nem ajánlom.

Csak egy átlagos karácsony

"Thea hazaviszi Jashant, hogy bejelentsék az eljegyzésüket – de a férfi indiai gyökerei és a nő norvég családi hagyományai káoszba döntik a karácsonyt."

Decemberben mindig akad olyan pillanat, amikor épp karácsonyi filmre vágyom. Nos, 2023-ban ebben a pillanatban ezt a norvég filmet találtam.

Messziről ordít erről a filmről, hogy sztereotípiákból építkezik. Néha azonban ezek a sztereotípiák rendkívül szórakoztatóak. Nos, ez a film is többnyire szórakoztató. Helyenként kicsit sok, kicsit sarkít, de cseppet sem bántó. Nekem tetszett, hogy tele volt norvég karácsonyi hagyományokkal (volt amiről már hallottam és volt amiről még nem) és a hangsúly nem is a tradíción volt, hanem a családi kőbe vésett megszokáson. A film vége persze kiszámítható, de ez egy romantikus karácsonyi vígjáték, nem akar ennél többnek tűnni.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a kulturális különbségekre épülő vígjátékokat, illetve mindenkinek, aki ragaszkodik a megszokott ünnepi forgatókönyvhöz.

A Pókverzumon át

"Miles Morales átrepül a Multiverzumon, ahol találkozik a Pókemberek csapatával, akik épp a puszta létezésükéret küzdenek. Amikor a hősök összecsapnak, Milesnak újra kell definiálnia, mit jelent hősnek lenni."

Az Irány a Pókverzum! egy kifejezetten kellemes filmélményt nyújtott. A folytatásról pedig szinte ódákat zengtek, így rettentően kíváncsi voltam rá. Moziban azonban már nem sikerült elcsípnem, így meg kellett várnom, hogy felkerüljön az HBO-ra.

A látványvilág épp olyan kreatív, mint az előző rész esetében. A cselekmény is halad egy viszonylag lassú tempóban. A hangsúly azonban a multiverzumon van, és rá kellett jönnöm, hogy nekem ez a téma sehogy sem csúszik. Egyszerűen untam, hogy mindig jött egy újabb alternatív Pókember és egy újabb és még egy újabb. számomra ez rettentően monoton volt, és úgy éreztem, megrekedtünk. Hiába kedveltem az indiai Pókembert, hiába volt néhány szórakoztató jelenet, egyszerűen hosszúnak és elnyújtottnak találtam ezt a filmet.

Nekem ez most nem tetszett annyira, mint az első rész, kicsit csalódtam. Ettől függetlenül, aki kedvet érez hozzá, nyugodtan adjon neki egy esélyt, ha még nem unta meg ezt a multiverzum dolgot.

Közelebb

"Aki szerelmes, jól is hazudik. Mindenki másképp, de becsapja szerelmét, élet- vagy házastársát. Az őszinteség csak idegenek között lehetséges. Két férfi és két nő keresi az élet legfontosabb dolgait: szeretetet, bizalmat, őszinteséget. Amit találnak helyette: szerelem, vágy, hazugság és kaland. Mindannyian hazudnak egymásnak, mind olyasmiket ígérnek, amelyről tudják, úgysem fogják betartani. Két házaspár története négy és fél éven át: szent elhatározások, nagy fogadkozások, hazugságok, bevallott és ki nem mondott vágyak története."

Ez egy régi film, 2004-es, ami nekem eddig teljesen kimaradt. A szereposztás miatt adtam neki egy esélyt, de milyen feleslegesen tettem.

Ez a film tipikus példája azoknak a "szerelmi" történeteknek, amelyektől falra mászom. Négy karaktert, elvileg két párt követhetünk nyomon, és mindegyik annyira, de annyira idegesítő. Borzalmasan viselkednek egymással, logikátlanok és önzők. Ez a film ugyanis nem a szerelemről, se nem a vágyról szól, hanem arról, milyen változatai vannak egy bántalmazó kapcsolatnak. Fájt nézni, alig vártam, hogy a végére érjek és a vége, nos, nem adott feloldozást, ám ezen már meg sem lepődtem.

Csak azok nézzenek bele, akik kifejezetten toxikus kapcsolatokról szeretnének filmet nézni. Aki viszont értelmes karakterekre és érzelmekre vágyik, keressen egy másik filmet.

Távol a világtól

"Egy család vakációja káoszba fullad, amikor éjszaka megérkezik két idegen menedéket keresve a kibertámadás elől, amely percről percre egyre ijesztőbbé válik, és mindenkit arra kényszerít, hogy elfogadja a helyét egy széteső világban."

Ez a film rettentően érdekesnek és izgalmasnak tűnt. Amolyan nem megszokott filmélményt vártam tőle, és nagyjából meg is kaptam, ám mégsem teljesen.

Az alap felvetés remek. Izgalmas és érdekes. Ehhez a készítők jó érzékkel adagolták az információkat, és pakoltak bele sok-sok önmagában is elgondolkodtató dolgot. Ezzel pedig meglehetősen sok témát érint a film, bár pár nap alatt és egy kifejezetten szűk térben játszódik. Igen, itt jön az a bizonyos, de. A dialógusok nem voltak elég kidolgozottak, helyenként öncélú rémisztgetésbe kezdett a film, hogy aztán ne igazán foglalkozzon ezekkel a helyzetekkel. A főszereplő család pedig összességében nagyon irritáló volt, ám valószínűleg ez szándékos húzás volt. A lezárás kurtán furcsának hatott, ám így utólag visszagondolva pont tökéletes helyen és időben lett vége.

Összességében nem volt rossz, de nem volt kiemelkedően jó élmény sem. Viszont bátran ajánlom mindenkinek, aki egy furcsa, nem megszokott alkotásra vágyik világvége kérdéskörben.

Értékelés:

Távol a világtól                                         ->   8

Vajon létezik szerelem első látásra?         ->   7

Szerelem első csókra                                ->   7

A Pókverzumon át                                    ->   6

Csak egy átlagos karácsony                     ->    5

Napóleon                                                 ->    3

Közelebb                                                 ->   2

Az utolsó vándorlás

A megkapó borítón kívül a természetvédelmi téma vonzott nagyon ebben a könyvben. Mi van, ha eltűnnek az állatok, ha nincsenek már madarak? Ez egy nagyon erős gondolat, ami azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Nagy kár, hogy ez a történet bizony nem erről szól...

Fülszöveg:

"Valamikor ​a közeli jövőben, amikor a globális klímaváltozás miatt egymás után halnak ki a fajok, Franny Lynch eltökéli, hogy követi a sarki csérek utolsó ismert kolóniáját az egész földgolyót átszelő utazásukon. Az apró madarak évente kétszer teszik meg az északi sarkkörtől a déli sarkkörig tartó távot, és a tudósok szerint ez lesz utolsó vándorlásuk, miután élőhelyeik pusztulása miatt nem élik túl az utat.
A fiatal nő a kihalt tengereket hiábavalóan kutató halászhajó, a Saghani fedélzetén ered a madarak nyomába a kiüresedő világban, valódi céljai azonban nem csupán a legénység többi tagja, hanem önmaga előtt is rejtettek. Milyen traumák, tragédiák és kétségbeesett remények hajtják őt és a legénységet ezen az őrült úton, Grönland partjaitól az Antarktisz olvadó jégmezőiig, és miért akar vándorlása végén Franny véget vetni az életének?"

Mikor belekezdtem ebbe a könyvbe, úgy gondoltam, egy természetközpontú regényt fogok olvasni, ami elgondolkodtat, és a szükséges gyomorszorító érzést is biztosítja majd a klímaválságról. Félreértés ne essék, nem akartam nagy dolgokat, bőven megelégedtem volna, ha a sarki csérek mindennapi dolgait követjük. Mert igen, elég lett volna egyetlen állatfajra fókuszálni, hogy lássuk, mi a helyzet, mit tartogathat a jövő. Csakhogy elég hamar rá kellett jönnöm, hogy itt bizony a csérek csupán mellékszereplők, a klímaválság pedig egy hangzatos díszlet, ami előtt a szerző felvonultathatja sérült karaktereit, hogy a nyomorukban dagonyázhassunk.

Mielőtt azonban rátérek a kiállhatatlan főszereplőre és hasonló kaliberű mellékszereplő társaira, nézzük meg, miért nem szól ez a könyv a természetről.

Feltételezhetően a nem túlságosan távoli jövőben játszódik ez a történet, ahol szinte minden vadon élő állat kihalt, például nincsenek madarak. Az emberek pedig úgy élnek tovább, mintha mi sem történt volna. Oké, tüntetnek a halászat ellen, és többnyire vegán életmódot folytatnak, de ennyi és semmi több. Csakhogy, ha nincsenek madarak, és most ne az egzotikus madarakra gondoljunk, hanem a leghétköznapibbakra, mint a veréb, varjú vagy sirály, akkor bizony oda az egész ökoszisztéma, és kis túlzással de mind meghalunk. Főleg, ha nem csak a madarak, hanem a többi állat is mind eltűnik, akkor bizony az ember sem húzza sokáig, vagy legalábbis biztosan nem éldegél a saját felsőbbrendűségének trónján egy jóléti társadalomban. Mert itt bizony nincs társadalmi összeomlás, nincs éhínség, nincs megingott rendszer, csak emberek vannak, akik az utolsó élő farkast is agyon akarják ütni, mert túl sok gyerekmesét olvastak. Oké, az emberiség van ennyire ostoba, de nem úszná meg ennyivel, az biztos.

Ráadásul a könyv eleje felvázolja, hogy minden állat kihalt, aztán jé, ebből is látni egy példányt, jé, mégis akadnak még halak, jé, a sarki csérek tudják mit csinálnak. Szóval teljes következetlenség (nem én ezt nem éreztem sem reménynek, sem bizonyítéknak, hogy a természet majd megoldja valahogy) és totális fércmunka az, ami ebben a kötetben természetvédelem és klímaválság címszó alatt szerepel. Ez pedig utólag egyáltalán nem meglepő, hiszen ez volt a szemfényvesztés ebben a könyvben.

A kötet ugyanis nem egy természetvédelmi kiáltvány, vagy egy gyomorszorító klímakatasztrófa leírása, hanem egy egyszerű karakterközpontú dráma. Méghozzá abból a fajtából, amelyet én személy szerint egyáltalán nem kedvelek.

Adva van egy terhelt családból származó, depresszióra, önmarcangolásra és önsorsrontásra hajlamos főhősnő, akinek szörnyű titkot rejt a múltja. Ez a titok persze egyértelmű, ahogy az is, hogy mindig van valami, amit épp elhallgat. Az ő szenvedésében tapicskol ez a történet, ahogy "kutatja" a cséreket, és vissza-visszatekint múltjára. Közben találkozik egy hasonlóan önmarcangoló kapitánnyal, és kart karba öltve mennek együtt a csérek után, vágyaik szerint a halálba. Igen, elég depresszív ez a könyv, kár, hogy nem az eltűnt állatvilág miatt, hanem mert a főhősnő szomorú. Gonosz vagyok, vállalom, de kit érdekel, hogy "elhagyta" az anyukája, mikor kihalt az állatvilág! Hahó, ez egy picikét nagyobb probléma, mint egy feldolgozatlan gyerekkori trauma, főleg, hogy a hölgy nem is akar mit kezdeni, vele, csak dédelgeti sérelmeit, és jobban vigyáz rájuk, mint a kötet társadalma az élővilágra. Szóval jobban együtt tudtam érezni az utolsó farkassal, mint a főhőssel.

Na, de még mindig meg lehetett volna menteni ezt a kötetet, ha a vége nem hiteltelen és borzasztóan nyálas. Egyrészt a főhősnek pár napi jégtáblán vándorlás és sarkvidéki tengerben való úszkálás után nem kellene életben lennie. Másrészt, a karaktere semmit sem fejlődött, semmire sem ébredt rá, semmit sem csinált jobban, csak rájött, hogy mégsem akar meghalni, és rögtön meg is kapta az újrakezdés lehetőségét. Mert neki dolga van, meg kell mentenie az állatokat... Vannak még állatok? Ő akarja megmenteni őket, aki még saját magán sem képes segíteni? Tényleg kellett ez a giccses befejezés?

Illetve felmerül még egy kérdés, ami kiverte nálam a biztosítékot: Hogyan kívánja megmenti az állatokat? Mert, ha úgy, mint a férje, akkor inkább hagyja az egészet a fenébe. Volt ugyanis a könyvben egy jelenet, ahol egy kihalás szélén álló (Vagy már kihalt? Ezt sosem lehet biztosan tudni ebben a könyvben...) varjú fiókát talál a kedves, állatvédő, biológus férj. Na, és mit tesz? Semmit, hagyja a sorsára, mert nem akarja kézhez, emberhez szoktatni... Na, ez aztán az állatvédelem! 

Rettentően felhúzott az a könyv. Tele volt a dolgok elkenésével, a problémák felszíni kapargatásával és biztos vagyok benne, hogy csak azért került bele a klímaválság, mert anélkül egy lenne a sok tucat önmarcangoló kortárs dráma közül. Csakhogy ezzel a színjátékkal többet ártott, mint használt.

Nekem tehát nem tetszett, nem is ajánlanám senkinek. Csak az vegye kézbe, aki szereti azokat a történeteket, amelyek mások nyomorában dagonyáznak. Ha pedig valaki egy értelmes, valósághű történetre vágyik a természetvédelemről, olvassa el az Égig érő történetet, amiben ugyan nem madarak vannak, hanem fák, de bármelyik bekezdésében több az üzenet, mint ebben a teljes kötetben.

A szerelem elmélete

Olvastam már a szerzőtől, és bár kedvencem nem lett, könnyed kikapcsolódásnak megfelelt. Január végén pedig épp erre volt szükségem.

A borító megszokottan egyszerű, aranyos. 400 lapjával átlagos terjedelmű romantikus kötet.

Fülszöveg:

"Elsie ​Hannaway elméleti fizikust végül utoléri számtalan élete. Nappal tanársegéd, rengeteget gürizik és termodinamikát tanít abban a reményben, hogy állandó állást kap. Más napokon Elsie úgy pótolja ki nem létező fizetési csekkjét, hogy felajánlja a szolgálatait kamubarátnőként, felhasználva tökéletesre fejlesztett „emberek kedvére tevő” képességét, hogy azt a verzióját alakítsa, amelyikre az ügyfélnek szüksége van.
Legyünk őszinték, ez így elég klassz; aztán a gondosan felépített Elsie-verzum darabokra hullik. Mert Jack Smithről, a kedvenc ügyfele bosszantóan vonzó és arrogáns bátyjáról kiderül, hogy ő az a kőszívű kísérleti fizikus, aki tönkretette a mentora karrierjét és az összes elméleti fizikus hírnevét aláásta. És ő az a Jack Smith, aki az MIT fizika tanszékét irányítja, és Elsie és álmai munkája közé áll.
Elsie felkészül a tudományos szabotázs totális háborújára, de… azok a hosszú, mélyreható pillantások… Hogy ha a férfival van, akkor nem kell másnak lennie, mint önmagának? Amikor kísérleti pályára áll, vajon készen áll a szerelemmel kapcsolatos legféltettebb elméleteit átültetni a gyakorlatba?"

Ali Hazelwoodnak megvannak a megszokott elemei, amelyek köré építi romantikus történeteit. Ezeket a novellásköteténél már kifejtettem, így most nem ismételném magam. A lényeg, hogy ismét tudományos pályán dolgoznak a szereplők, a férfi főhős természetesen morcosnak tűnik, igazi zseni, és úgy néz ki, mint egy görög szobor. Illetve a túlírt ágyjelent sem hiányzik. Szóval egy teljesen szokványos történet a szerzőtől, ami valakinek hathat megnyugtatóan, hiszen épp azt nyújtja, amit az ember megszokott és így elvárhat, vagy hathat unalmasan, mert elég hamar bele lehet fáradni az egy kaptafára készült történetekbe.

Számomra ez a történet épp azt adta, amit vártam, kellemes és könnyed kikapcsolódást. Úgyhogy megpróbálok nem a hibáira és a klisékre fókuszálni, amelyek természetesen jelen voltak ebben a könyvben, hanem a pozitív meglepetésekre.

Tetszett, hogy a főszereplő egy olyan problémát mutat be, ami mindenkivel megeshet. Bizony, mindenki akart már megfelelni, mindenki mondott vagy tett olyat, ami nem a saját véleményét tükrözte, hanem valaki más elvárásait. Persze, ez itt sarkítva és felerősítve jelenik meg, mégis érthető és ismerős. Az üzenet pedig, hogy tudj, merj nemet mondani, kifejezetten fontos. Ez a vonal szimpatikussá tette számomra a főhőst, így lehetett drukkolni neki, hogy fejlődjön.

A főhősnő jelleméhez adalékként szolgált néhány dolog, ami vegyes érzéseket keltett bennem. Egyrészt, nincs az a nő a földön, aki egy sünit ne találna aranyosnak. (Ha pedig mégis akad, inkább nem akarok tudni róla...) Szóval kissé fura volt az ellenszenve a tüskés jószágok iránt. A sajtmánia ellenben elképzelhető (olvasás közben meg is kívántam egy kis cheddart), és a cukorbetegsége is egy olyan elem volt, ami viszonylag ritka könyvekben. Mindig örülök, amikor ilyen hétköznapi problémák előjönnek, bár a leírása nagyon amerikai volt és kissé suta.

Tetszett, ahogy a két szereplő kapcsolata fokozatosan alakult. Lassan ismerték meg egymást, lassan haladtak, és ezt kifejezetten kellemes volt olvasni. A tanársegédek alulfizetettsége pedig egy másik olyan probléma, ami jó ha megjelenik szélesebb körben.

Maga a románc tehát teljesen rendben volt, kellemesen haladt, és a túlírt ágyjelenetek ellenére megmaradt az aranyos kategóriában. Bizony, itt jön egy de, mert akadt azért néhány probléma.

Egyrészt a főhősnő és családja kapcsolata nem volt részletezve, és nagyon furcsán hatott. Egyszerűen nehéz volt megérteni, hogy van egy helikopteranyuka, aki egyik gyermekét teljesen mellőzi. A testvéreiről pedig a könyv nagy részén azt feltételeztem, hogy fiatalabbak és még középiskolába járnak. Aztán kiderült, hogy nem, ők az idősebbek. Ez pedig nem csupán azt mutatja jól, mennyire kevés információt adott a szerző a főhős hátteréről, hanem, hogy azok is mennyire félreérthetőek és felszínesek voltak.

Másrészt a konfliktushelyzet borzalmasan kiszámítható és elcsépelt volt. Elsie és a mentora kapcsolata épp úgy lebegett a homályban, mint a családja. Egy érthetetlen kötelék, ami egyértelműen problémához vezet. Ráadásul itt a főhős úgy a homokba dugta a fejét, hogy minden matematikai zsenialitása ellenére képtelen volt két információból levonni a következtetést. A probléma egyébként el lett nyújtva, és a végén a nagy dráma teljes mértékben nevetségesnek hatott. Mert van egy férfi, aki maga a tökély, akivel a főhősnő úgy érzi még sosem volt boldogabb, de mindez nem számít, mert a legelején nem közölt egy olyan információt, amelyre egyébként, ha a szerelem nem vette volna el a hölgy eszét, magától is rá tudott volna jönni. Fárasztó és túlnyújtott problémázás a végére, hogy egy kellően nyálas nyilvános szerelmi vallomással kibékülhessenek. Oké, ez már a kliséfaktor része, de annyira nem esett jól, főleg egy egyébként cuki történet befejezéseként.

Összességében ez egy tipikus Hazelwood kötet, ám a románc benne kifejezetten aranyos. Könnyed kikapcsolódásnak megfelelt, bár a végén a szememet forgattam.

Aki olvasott már a szerzőtől, tudja, mire számíthat és ha még nem unja, akkor hajrá, bátran vágjon bele. Aki pedig még nem olvasott tőle, de szeretne, nos, nekem talán ez adta a legkellemesebb élményt, így kezdetnek tudom ajánlani, ám csak akkor, ha valaki csupán egy könnyed, romantikus olvasmányra vágyik, és ezért hajlandó elviselni jó néhány klisét. Aki viszont jól felépített konfliktust is szeretne a románc mellé, vagy sünirajongó, óvatosan lapozzon bele, mert valószínűleg nem ez lesz számára a megfelelő olvasmány.

A lány és a hegy

Kicsit sokáig halogattam A Jég könyve trilógia folytatását. Az első részt ugyanis még 2021-ben olvastam, és bár nagyon kedvelem az író munkáit, ezt éreztem az eddigi leggyengébb történetének. Hiányzott tehát a késztetés, hogy rögtön akarjam a folytatást.

A borító ismét mutatós, a cím pedig újfent találó. 432 oldalával megszokott terjedelmű fantasy.

Fülszöveg:

"A Fekete Szikla papjai nemzedékeken át a hegy gyomrából irányították a jégtörzsek sorsát. Rejtőzködő istenüknek, mágiájuknak és felhalmozott vaskészleteiknek köszönhetően a papok uralmát soha senki sem kérdőjelezte meg. Yaz lesz az első.
Elveszítette barátait, és cserébe csak ellenségekre lelt. Fel kell kapaszkodnia a hegyre, és dacolnia a rejtett isten hatalmával. Ha ezt sikerül túlélnie, akkor kísérelheti meg a lehetetlent, hogy elérje a legendák zöld vidékét. De végeláthatatlan jégmezőket kellene átszelnie, hogy eljuthasson oda. Mindenekelőtt azonban ki kell derítenie, mi történt a szeretteivel, és meg kell mentenie azokat, akik még menthetők."

A kötet elején a szerző összefoglalja kicsit, mi is történt az első részben. Ez pedig, bár kifejezetten jó az olvasási memóriám, néhány év távlatából jól jött nekem. A cselekmény ugyanis épp ott veszi fel a fonalat, ahol az első könyv letette.

A könyv első fele ugyanazt nyújtja, amit az első kötet. Viszonylag kis térben mozognak a szereplők, egyik megoldandó probléma jön a másik után, és fokozatosan vannak adagolva az információk. Azonban, mivel az első részben kialakult kis csapat szétvált, ezúttal több, konkrétan három nézőpontot követhet az olvasó. Természetesen a főhős továbbra is Yaz, és amint újra találkozik a barátaival, már el is maradoznak a nézőpontváltások, mégis egy kis színfoltot nyújt ez a narráció.

A cselekmény végig akcióban dús, mindig van egy új probléma, amit meg kell oldani, vagy egy új veszély, amit túl kell élni. Egyedül a kötet második harmada vesz kicsit vissza a fordulatszámon, ám ennek érthető oka van, a végére pedig ismét felpörögnek az események.

Rájöttem, hogy két dolog "zavar" kicsit ebben a trilógiában. Egyrészt, hogy itt a tini szereplők bizony tiniként viselkednek, és nem igazán tudom hová tenni a romantikus szálat. Másrészt, hogy bár Mark Lawrence könyvről van szó, elég sután halnak meg a szereplők. Korábbi olvasmányaimban megszoktam tőle az erőszakot, a drámát, a nem épp szép véget érő szereplőket, ám itt valahogy sántít kicsit minden. Persze itt is akadnak veszteségek, csak vagy nem végleg, vagy olyan gyorsan történnek, hogy se a szereplők, se az olvasók nem tudnak érdemben mit kezdeni vele. Korábban már írtam, hogy nagyon tisztelem a szerzőben a megújulásra való hajlamot, és ebben is ezt a megújulást érzem, de annyira mégsem élvezem.

Illetve volt még egy új dolog, amiről nehezen tudom eldönteni, hogy tetszett-e vagy sem. Aki olvasott már a szerzőtől az tudja, hogy egy fantasy és sci-fi hibridet ír, ahol bár a fantasztikus képességek adják a történet velejét, a háttérben rengeteg sci-fi elem van, amire építkezik. Ezeket az elemeket pedig homályosan kezeli, általában alig ad róluk bármilyen információt, sőt, általában ez még a szereplőket sem különösebben érdekli. Ettől pedig van egy különleges hangulata a könyvnek, és körbe lengi némi tudományos misztikum. Ezúttal azonban a szerző rengeteg, de tényleg magához képest rengeteg információt közölt ebben a kötetben. Ez egyrészt jóllakatta kíváncsiságomat, másrészt viszont rombolta cseppet a misztikus aurát, és nem tudom, hogyan értékeljem.

A kötet lezárása azonban behozott egy olyan szálat, ami minden kétkedő hangot elnyomott bennem. A szokásos függővéggel egyértelművé tette, milyen szoros a kapcsolat Az Ős könyve trilógiával. Gyakorlatilag kis időbeli eltéréssel összefűzte őket, és ezzel rettentően felpiszkálta a fantáziámat.

Összességében nagyon örülök, hogy folytattam ezt a sorozatot, és bár nem a kedvencem a szerzőtől, még mindig nagyon kedvelem azt, ahogy ír. A cselekmény ezúttal is végig lekötött, és bár voltak benne számomra kissé zavaró tényezők, a végére igazán meghozta a kedvemet a folytatáshoz.

Azoknak ajánlom, akik az első részt olvasták, mert ha az tetszett, ez is biztosan fog. Illetve azoknak, akik Az Ős könyve trilógiát olvasták, mert bizony ugyan az a világ, csak épp egy másik csücske. Hideg időben igazán kellemes élményt nyújt. Ha viszont valakinek mélyebb aggályai voltak a tinédzser főhősökkel, és a szerzőhöz képest visszafogott erőszakkal, nem ettől a kötettől fog megváltozni a véleménye.

Kiegészítés:

A trilógia befejező része (The Girl and the Moon) még nem jelent meg magyarul, úgyhogy nem is baj, hogy ilyen sokat vártam a folytatással. A kiadó ígérete szerint még ebben az évben jönni fog, és terveim szerint azonnal le is fogok csapni rá.

Papírpalota

Ezzel a könyvvel már egy ideje szemeztem. Tetszett a festményszerű borító, és a cím is csábítónak tűnt. Úgyhogy, mikor családtörténethez támadt kedvem, rögtön eszembe jutott.

378 lapjával átlagos terjedelmű olvasmány, se túl hosszú, se túl rövid.

Fülszöveg:

"Elle ötvenéves, három gyermek anyja, boldog házasságban él. Július van, a Cape Codon található családi nyaralóban, a Papírpalotában ébredeznek, Elle gyerekkora óta itt tölt minden nyarat. Ez a reggel más, mint a többi: előző éjjel Elle és gyerekkori barátja, Jonas kisurrantak a hátsó ajtón át a sötétbe, és életükben először szexeltek egymással. Közben a házastársaik gyanútlanul beszélgettek odabent. Most, a következő huszonnégy óra leforgása alatt Elle-nek muszáj lesz döntenie: megmarad a jelenlegi életében a férjével, Peterrel, akit őszintén szeret, vagy fejest ugrik a fantáziába, amire mindig is vágyott – Jonasszel gyerekkorukban is szerelmesek voltak, és egymáséi is lettek volna, ha nem alakul minden másképp egy tragikus baleset miatt, amely örökre megváltoztatta az életüket.
A regény fokozatosan adagolja a múltbeli eseménysort, hogy átérezzük, milyen összetett a döntés, amelyet Elle-nek meg kell hoznia. A Papírpalota egyszerre gyengéd és pusztító mű, amely hitelesen ábrázolja a feszültséget, amely vágyak és méltóság között feszül, feltárva az abuzív családi kapcsolatok, kisebb gaztettek és igazi bűnök közötti összefüggéseket."

Sejtettem, hogy ez nem egy könnyed romantikus történet lesz, ám nem gondoltam volna, hogy egy több generáción át mindenféle értelemben terhelt családról fogok olvasni. Mert itt aztán minden van a negatív minta öröklődésén át az erőszakig.

A történet első harmada egyáltalán nem tetszett. Túlságosan sok volt a negatív szereplő, túl sok rossz döntést hoztak, és nem igazán értettem, miről akar szólni ez a történet. A felütés egy megcsalás és románc meséje, ám elég hamar a főhősnő felmenőinek viszontagságaira vált a fókusz. Ezzel pedig belekerülünk a főszereplő nagymamájának és anyjának viszontagságos házasságaiba, és a gyerekkori visszaemlékezéseken át egy cseppet sem kiegyensúlyozott családot látunk. Egyszerűen nem esett jól olvasni, hogy mennyire nem viselkedtek felelősségteljes felnőttekként, mennyire nem volt szülői támogatás, és hogy milyen sok elhallgatás és önzés jellemezte a kapcsolatokat. Értem én, hogy egy kiegyensúlyozott és szerető család nem olyan izgalmas, de számomra ez inkább taszító volt, mint érdekes. Hogy miért nem hagytam abba? Mert olyan voltam, mint egy katasztrófaturista. Kíváncsi lettem, mi jöhet még ez után, hová lehet fokozni.

A narráció egyébként kifejezetten érdekes, végig a főhősnő fejében járunk, ám újra és újra ugrunk az időben hol kisebbet, hol nagyobbat. Ettől pedig tényleg olyan, mintha Elle számot vetne életéről, szerelmeiről, döntéseiről és bűneiről, miközben igyekszik meghozni egy újabb fontos döntést. Számomra nem volt zavaró az ugrálás, bár voltak benne érdektelennek tűnő részek. Az író stílusa pedig egyszerre volt szemléletesen leíró és rettentően profán. Konkrétan nem emlékszem, hogy olvastam-e korábban olyan történetet, amelyben ilyen sokszor pisiltek. Ráadásul a nehéz témákat, mint például a nemi erőszak, csak úgy mellékesen odavetette, mintha valami hétköznapi dolog volna.

A történetben van egy fordulópont, a fülszövegben is említett baleset, ami elég sok dolgot megmagyaráz a főhősnő szerelmi életében. Sőt, a könyv második fele szinte teljes egészében ezen múltbéli eset köré szerveződik. Ez pedig átlendített a kezdeti érdektelenségen, mert egy kifejezetten érdekes kérdést feszegetett. A lezárása azonban felemásan sikerült. Erkölcsileg még midnig szürke zónában maradt, épp mint a történet szereplői.

Ez a könyv az emberek kevésbé szép oldalát mutatja nekünk. A kicsinyes viselkedést, az önző hozzáállást, a másokon levezetett dühöt és a hazugságok súlyát. Valahol mindenki érthető, hiszen kifejezetten emberien gyarlók, mégsem lesznek igazán szimpatikusak. Vannak jobb és rosszabb pillanataik, és az olvasóra van bízva, melyiket érzi erősebbnek, merre billen ítéletének mérlege. Ráadásul hiába a belsőséges hang, ahogy néhol szó szerint csupaszon látjuk őket, vagy épp egy kifejezetten intim pillanatban (például pisilés közben), könnyű velük távolságot tartani. Én legalábbis végig külső nézőpontban maradtam, mert se azonosulnom nem sikerült senkivel, se jobban megkedvelnem, hogy egy picikét a cipőjében érezzem magam.

A könyv utolsó egysége adja a lezárást és a keretet a történetnek. Itt már nincs elmerülés a múltban, csak a jövő lehetőségeinek mérlegre tétele. Ezen a ponton már tényleg nagyon kíváncsi voltam, hogyan, ki mellett dönt a főhős, ugyanakkor azt is tudtam, hogy egy ilyen jellegű történetnek nem lehet igazi lezárása. Nos, nem is lett, a történet egyszerűen megszakadt, az olvasó pedig értelmezze, ahogy akarja. Ez számomra rettentően bosszantó volt. Bosszantott, mert bár sejtettem, hová akar a szerző kilyukadni, hiszen ezt éreztette az információk óvatos adagolásával és több dolog szándékos elhallgatásával, gyávának hatott. Egyszerűen nem mert valódi döntést hozni, nem merte felvállalni a következményeket, inkább ragaszkodott a biztonságos szürke zónához. Gyáva húzás volt, de tökéletesen passzolt a főhősnőhöz.

Összességében nem igazán tudom, mit gondoljak erről a könyvről. Az elején bántam, hogy kézbe vettem, ám így utólag mégsem fáj ez a döntés. Nem kedveltem meg a karaktereket, de valahogy mégis érdekes volt olvasni róluk. Tényleg olyan élmény volt, mint a katasztrófaturizmus.

Azoknak ajánlom, akik szívesen olvasnak erkölcsileg megkérdőjelezhető emberekről és döntésekről, nem zavarja őket az emlékek közötti ugrálás, sem a profán tartalom. Aki viszont szerethető szereplőkre, családi összetartozásra és valódi lezárásra vágyik, illetve nem szívesen tapicskol terhelt kapcsolatok szennyében, inkább keressen egy másik családregényt.

Egyébként ez egy nyári könyv, érdemes napsütéses időben kézbe venni, hátha az dob kicsit az olvasó kedvén.

Az istenek árnyéka

Ez a könyv azonnal megfogott a gyönyörű borító miatt. Fantasy és sárkányok, nekem ennél több nem is kell. Csakhogy ez már megint egy epikus sorozat, A Véresküdtek sagája első kötete, így meg kellett várnom, hogy elkapjon a késztetés új sorozatok felfedezéséhez. Nos, ez így év elején jelentkezett is, így adtam egy esélyt ennek a viking ihletésű történetnek.

542 lapjával nem vékony kötet, ez azonban egyáltalán nem lepett meg.

Fülszöveg:

"Miután az istenek hadba vonultak és elpusztították egymást, semmit sem hagytak maguk után, csak sebeket a világ testén, és a csontjaikat, amelyek mérhetetlen hatalmat ígérnek az őket felkutató bátraknak. Most azonban új világ van születőben: a vadont rettenetes szörnyek járják, a hataloméhes jarlok egymás ellen fegyverkeznek, a fjordok és hegyek közt csatazaj visszhangzik. A végzet három halandó nyomába szegődik: a tanyájukon a családjával élő anyát utoléri eltemetettnek hitt múltja, és világa újfent lángra lobban. Az ifjú zsoldos mindent feláldoz a harctér dicsőségéért, de lehet, hogy még ez sem elég ahhoz, hogy elkerülje az istenek haragját. A szökésben lévő rabszolga pedig a Véresküdötteknek is nevezett, hírhedt harcos testvériség soraiban reméli beteljesíteni bosszúját, de ehhez előbb egy lehetetlen próbatételt kell kiállnia. Hármuk döntései alakítják e világ sorsát, amelyet újra csak sötétbe borít az istenek árnyéka…"

Ez egy viking ihletésű fantasy történet, így nagy mértékben építkezik a skandináv mondavilágra, és igyekszik minden külsőségében is megfelelni a viking életérzésnek. Szóval van itt minden a világvégétől a folklór lényeken át a középkori viseletekig. A szerző azonban meglehetősen szabadon bánt mindennel, hiszen csak az ötletet, hangulatot adta az eredeti mondavilág, és egy teljesen saját környezetet alkotott. Ezt pedig érdemes észben tartani.

A cselekmény a fülszövegben is említett három főszereplő nézőpontjából íródott. Az viszont, hogy a következő fejezetben melyiküket követhetjük szinte teljesen véletlenszerű. A szerző ugyanis szabadon ugrál egyikről a másikra, így teljesen változó, az olvasó kivel tölthet több időt. Bevallom, kicsit elszoktam ettől a narrációtól, mert elég hamar kialakult, kiről olvasok szívesebben. Mielőtt azonban rátérek a szereplőkre, érdemes még néhány általános dolgot tisztázni.

Ez egy véres történet. Viking ihletéssel gondolom ez senkit sem lep meg, de azért megjegyzem, hogy fröcsögnek itt bőven belek és testrészek a vér mellett. A szereplők nagy részét a harc élteti, úgyhogy nem hátráknak ki a balhékból, még akkor sem, ha túlerővel néznek szembe. Ez pedig jót tesz a cselekménynek, mert alig van olyan fejezet, amiben ne lenne harc. A történet tehát pörög, viszont a szereplők szálai csak nagyon későn, nagyjából az utolsó száz oldalon kezdenek összefutni. Így pedig hiába történik velük sok-sok dolog külön-külön, az összkép csak később áll össze. Ez számomra hullámzó olvasási élményt okozott.

A történetnek van még egy hangsúlyos és erőszakos része, a rabszolgaság és az ehhez kötődő rasszizmus. Elég hamar kiderül, hogy ebben a világban az istenek leszármazottjai kevesebbet érnek, sőt megvetendő és üldözött lények. Ez pedig mindhárom főhős szálán előjön hol az érem egyik, hol az érem másik oldaláról nézve. Ez volt talán a legérdekesebb eleme a történetnek, mivel összefűzte az egyébként egymástól távol haladó szálakat. Illetve a világépítésben is hangsúlyos szerepet kapott.

Nézzük meg kicsit a karaktereket:

Orka

Nem számoltam meg, de talán Orka kapta a legtöbb fejezetet ebben a kötetben. Az ő szála kezdetben egyértelműen a világ megismerésére fókuszált. Először nála volt a legtöbb fantasy elem, ami izgalmassá tette. A szerző lassan építette fel a karakterét, adott elég időt az olvasóknak, hogy megismerjék egyszerű női szerepében feleségként és anyukaként. Persze borítékolva volt, hogy a vidéki idill nem tart sokáig, és az is egyéretelművé vált, hogy nem mindig élt nyugis háziasszonyi életet.

A karaktere érthető és kedvelhető. Lehet neki drukkolni, mégsem ő volt a kedvencem. Egyébként, aki férfiasan erős női karakterre vágyik, biztosan szeretni fogja.

Elvar

Érzésre az ő fejezeinek száma áll a második helyen. (Persze, lehet tévedek.) Őt is lassan építette fel a szerző, nekem például egy vagy két fejezet kellett, hogy kiderüljön, egy újabb női főhőssel van dolgom. Ő a tipikusan kaland- és becsvágyó fiatal, aki elhagyva családját a maga ura kíván lenni lehetőleg dicsőségben. Kezdetben csak forrófejű kölyöknek tűnt, de ahogy a háttere is kibontakozott, egyre kevésbé volt nekem szimpatikus. Értem én a függetlenségi törekvéseit, csakhogy olyan adag önérzettel és szemellenzős hozzáállással társultak, hogy nem sikerült megkedvelnem. Nekem ő túlságosan önző karakternek bizonyult, bár egy viking harcoshoz ez egyébként illett.

Varg

Az egyetlen férfi főhős az egyértelmű kedvencem a történetben, és szerintem méltatlanul kevés fejezetet kapott. Róla olvastam a legszívesebben, mert ő volt a legizgalmasabb karakter. Tele volt rejtélyekkel, és mivel lényegében bezárva élt, rengeteg kérdése volt a világról. Rajta keresztül is elég sok új információt lehetett megtudni a környezetről és a társadalmi berendezkedésről. Illetve annak ellenére, hogy egyetlen motivációja a bosszú, meglepően kedvesen emberi jelleme van. Ráadásul az a csapat, ami befogadja, sokkal szimpatikusabb volt nekem, mint Elvar hasonló harcos csapata. Plusz ezekben a fejezetekben mutatkozott meg egyedül egy csipet humor.

A lassú karakter- és világépítés, illetve a már említett darabosság miatt elég nehezen rázódtam bele a történetbe. Döcögős volt olvasni, és ez az érzés csak nagyjából a fele után kezdett változni, onnantól kezdtek érdekelni a karakterek (kivéve Vargot, mert őt végig szerettem). Az utolsó száz oldalra viszont úgy felpörgött a cselekmény, ahogy a szálak összefonódtak, hogy már mindegyik nézőpontot kíváncsian olvastam, és kezdtem sajnálni, hogy végére érek a könyvnek.

Összességében ez egy kellemesen vikinges fantasy történet. Sokáig úgy éreztem, nem tud igazán lekötni, megfogni, ám a végére mégis sikerült megragadnia a figyelmemet.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a lassan építkező történeteket és persze a skandináv mitológia is a szívük csücske. Nekik biztosan tetszeni fog. Aki viszont nem szívleli a lassan bontakozó dolgokat, nem különösebben vonzódik az északi mondavilághoz vagy csak nincs gyomra az egymást baltával hasogató harcosokhoz, inkább keressen egy másik könyvet.

Kiegészítés:

A sorozat még elég friss, mivel csupán a második kötetnél tart. Szerencsére, Az istenek éhsége is elérhető már magyarul. Sokáig úgy éreztem, nem fogom folytatni ezt a sorozatot, ám a befejezés után nekem bizony kell a következő kötet. Egyedül attól tartok, hogy a szerző ismét behúzza a kéziféket, és újra lelassítja az eseményeket, de nem károgok előre.

A lelkitárs-egyenlet

A január egy lehangoló hónap, így könnyed olvasmányra vágytam, hátha felvidít kicsit. Úgyhogy legutóbbi könyvtárazásom során kivettem néhány romantikus címkével ellátott kötetet. (Ami még érdekelt volna, és nem romantikus, azt sajnos mind elhappolták előlem. A könyvtár már csak egy ilyen izgalmas hely...) A kikölcsönzött kötetek közül pedig ez volt a legcsábítóbb, így elkezdtem, és azt vettem észre, hogy befaltam két nap alatt.

A borító durván sárga, az élfestés pedig durván ciklámen, így szinte világít az olvasó kezében. Ez a színválasztás nekem cseppet erős, de a szív-DNS minta remekül illik hozzá. 366 oldalával átlagos terjedelmű kötet.

Fülszöveg picikét megkurtítva:

"Jess ​Davis gyermekét egyedül nevelő anya, aki boszorkányos ügyességgel mozog az adatok és statisztikák világában. De hiába a sok számítás és kalkuláció, egyvalamire nem tudja rávenni magát: hogy újra randizni kezdjen. Rengeteget dolgozik, hogy mindenük meglegyen, és az élete nem könnyű… ha őszinte akar lenni, igencsak magányos.
Jess értesül a Kromantika nevű, frissen felkapott társkereső cég ajánlatáról: adatbázist hoznak létre, hogy DNS-vizsgálat alapján találják meg mindenkinek a lelki társát. Ha ez igaz, akkor a Kromantika alapjaiban változtatja meg a társkeresést, hiszen valami egzaktra épít. Ezzel Jess is tud azonosulni.
Legalábbis azt hitte, hogy tud. A teszt ugyanis kimutatja, hogy Jess 98%-ban összeillik a Kromantika alapítójával, bizonyos dr. River Peñával. Jess ismeri dr. Peñát, ezt a merev, konok figurát, és kétségtelennek tartja, hogy nem ő a lelki társa. De a Kromantika pénzt kínál Jessnek arra az esetre, ha hajlandó jobban megismerkedni a cég alapítójával. Jess szkeptikus, de nincs abban az anyagi helyzetben, hogy visszautasítsa a nagyvonalú ajánlatot."

Azt hiszem, romantikus könyveknél nem igazán szükséges fülszöveget olvasni, bőven elég, ha néhány paraméterrel tisztában van az ember, a történet fősodra úgyis nyilvánvaló. Én legalábbis így, néhány információval és nem épp magas elvárásokkal kezdtem bele ebbe a kötetbe, és végül kellemesen csalódtam.

Olvastam már a szerzőpárostól (Nem mézes hetek), így tudtam, hogy gördülékeny és könnyed szövegre számíthatok. Sőt, számítottam továbbá néhány klisére és cukormázra is. Nos, a klisét részben megkaptam a történet elején, mert a főhősnő azért táplált negatív érzelmeket az úr iránt, mert csak. Bizony, ez egyértelműen üres ellenszenv volt, ami csupán a cselekmény szemponjából került ide minden alap nélkül. Azonban ennyiben ki is merült az elcsépelt dolgok listája. Oké, van még egy kotnyeles barátnő, de lássuk be, ez a valóságban is előfordulhat.

A köszönetnyilvánításból kiderül, hogy ez a kötet a Covid karantén idején íródott. Nos, ez meg is látszik rajta, mert egyáltalán nincs összecsapva. A cselekmény szépen építkezik, van íve, és a karakterek is ki lettek dolgozva. Egyszerűen érződik, hogy sok időt szántak erre a történetre, talán épp ezért éreztem azt kifejezetten meglepődve, hogy jé, ez jó.

Nézzük meg konkrétan mi az ebben a történetben, ami tényleg jó.

Egyrészt a koncepció, ami köré épül, rendkívül ötletes. Tetszett ez a "adj egy kis DNS-t, és megmondom, ki hány százalékban illik hozzád" felállás. Raádsául nem puszta körítés volt, hanem komolyan elgondolkodtak a szereplők ennek pozitív és negatív oldalán, így nem éreztem úgy, hogy csak egy ürügy a két főszereplő összepárosításához. Természetesen a tudományos oldala több, mint megkérdőjelezhető, de ez romantikus kötet és nem sci-fi, így nincs oka igazán tudományosnak lenni.

Tetszett a két főszereplő felépítettsége. Végre nem tinikről, vagy tiniként viselkedő felnőttekről olvashattam, hanem két teljesen hihető figuráról teljesen valós problémákkal és kétségekkel. Ráadásul a kis szerződésük sem volt áthallásos, ami külön piros pontot érdemel.

Tetszett, hogy bár egyértelműen volt fizikai vonzódás a főhősök között, a kapcsolatuk nem erre épült. Végre egy olyan történet, ahol érdemi beszélgetést folytatnak a karakterek, és azért szeretnek egymásba, mert megismerik egymást. Oké, a kötet terjedelméhez képest viszonylag rövid ideig tartott a megismerkedés, ám még így is messze valósághűbb volt, mint a legtöbb románc.

Tetszett, hogy a szex nem a cselekmény megkoronázásaként, hanem annak csupán egy részeként szerepelt. Lényegében egyetlen részletes ágyjelenet volt a könyvben, ami nem volt annyira részletes, hogy úgy érezze az olvasó, egy pornóoldalról másolták ide. Nem is követte szakítás, mint minden második klisés romantikus történetben, hanem olyan dolog jött utána, ami dicsérendő: beszélgettek. Bizony, megbeszélték, milyen volt, és ez csodálatos. Végre felnőtt módon kezelték a dolgokat, mert egy egészséges felnőtt kapcsolat ilyen, szoktak benne beszélgetni.

Természetesen kellett egy csavar a végére, ám ez is teljesen rendben volt. Jól felépített, értelmes konfliktus volt, amit ismét értelmes módon kezeltek a szereplők. Bizony, megbeszélték.

Összességében tehát ez egy szuper romantikus történet. Nincs összecsapva, nem csupán klisékből építkezik, vannak benne értelmes karakterek, és egy olyan romantikus kapcsolatot mutat be, ami remek példáját adja egy egészséges, felnőtt párkapcsolatnak. Helyenként humoros könnyed hangvételű sorokkal. Nekem ez bizony tetszett.

Bátran ajánlom azoknak, akik unják a kliséket, nem kedvelik, ha egy romantikus történet csak a testiségre építkezik, és szeretnének végre egy egészséges, mindenféle lelki nyomortól és bántalmazástól mentes kapcsolatról olvasni. Akinek viszont részletes ágyjelenetek sokasága, túlnyújtott konfliktus vagy épp cukormáz kell a kikapcsolódáshoz, keresse máshol.

Kiegészítés:

Mivel a kötet sikeres volt, nem meglepő, hogy írtak hozzá folytatást. Oké, Az igazszerelem-kísérlet nem kimondott folytatás, csak kapcsolódik a történethez, mert a kotnyeles barátnő szerelmi életét tárja fel. Tartok tőle, hogy ez már más romantikus vizekre evez, így nem biztos, hogy el kellene olvasnom. Túl jó élmény volt ez a könyv, hogy elrontsam egy kevésbé jól sikerült folytatással.

Mozgóképek CXXVIII.

A rovat tavalyi lemaradását szeretném behozni így év elején, ezért lássuk azt a kevés filmet, amelyet novemberben néztem meg.

A november látványosan szegény hónap volt mind filmeket, mind könyveket illetően. Azonban tele volt utazással, így azt az összesen két filmet, amit megnéztem, repülőn láttam. Az egyiket a Tokió-Szöul járaton kezdtem el, a másikat pedig a maratoni Szöul-Varsó járaton.

A kis hableány

"A kis hableány Ariel szeretett története, egy gyönyörű lelkes fiatal sellő, tele kalandvággyal. Triton király legfiatalabb és egyben legdacosabb lánya, Ariel arra vágyik, hogy többet megtudjon a tengeren túli világról, és miközben felkeresi a felszínt, beleszeret Eric hercegbe. Ugyan a sellőknek tilos kapcsolatba lépniük az emberekkel, Arielnek a szívét kell követnie. Alkut köt a gonosz tengeri boszorkánnyal, Ursulával, ami lehetőséget ad neki, hogy megtapasztalja a szárazföldi életet, de végül veszélybe sodorja életét – és apja koronáját is."

Nem igazán érdekelt ez a film. Nem, nem a főhősnő bőr- vagy hajszíne miatt, hanem mert nagyon furának éreztem az animációt. Konkrétan csúnyának és bizarrnak tűntek az éneklő halak. Viszont, ha valaki még nem próbált repülőgépen tengeren játszódó filmet nézni, akkor mindenképpen tegye meg. A gép mozgása igazi extra hatást ad a filmélményhez.

A film eleje nem is volt rossz. Egyrészt a már említett hullámzás miatt, amit hála a repülőnek, én is éreztem, másrészt az ismerős dallamok miatt. A csúnya animációt pedig egész könnyedén megszoktam, sőt, kijelenthetem, hogy ez a film legkisebb hibája. Konkrétan a beszélő állatok vitték el a hátukon ezt az egészet...

A film kapott némi kiegészítést a korábbi meséhez képest, ami érthető, csak teljesen felesleges. Tele volt lyukakkal az a néhány elem, amivel megtoldották. Oké, gyerekek a célközönség, ők meg valószínűleg nem fogják megkérdezni, pontosan milyen hatalom is rejlik abban a szigonyban és hogyan működik, de ettől még illeni kifejteni. A film legnagyobb hibáját azonban kétségtelenül a kicsik is érezni fogják. Ez pedig a tény, hogy semmi, de semmi nincs a két főszereplő között. Nem, itt nem feltétlenül a kémiára gondolok (mondjuk abból sincs egy szikrányi sem), hanem bármiféle érdemleges kapcsolatra, egy szimpla kedvelésre, baráti érzések morzsáira, akármire. A főhősnő végig bugyután mosolyog, egyik furcsaságot követi el a másik után, a főhősúr pedig ezt teljesen normálisnak, sőt kívánatosnak találja. Pedig utóbbi elvileg egy világlátott és intelligens ember. Teljes mértékben hiteltelen az egész, amit a cukorszirupos lezárás csak még rosszabbá tesz. Ebben a filmben ugyanis egyedül a beszélő ráknak és sirálynak írtak karaktert, a többiek üres babák, akik szépen mosolyognak.

Nem tetszett, de a levegőben mégis elvoltam vele. Kizárólag gyerekeknek tudom ajánlani, főleg ha a rajzfilmet még nem látták. Talán nekik a két beszélő állat is elég a boldogsághoz.

Elemi

"A film egy valószínűtlen páros, Ember és Wade találkozását mutatja be egy olyan városban, ahol tűz-, víz-, föld és levegő elemű lakosok élnek együtt. A tüzes fiatal nő és a laza 'sodródj az árral' mentalitású srác valami elemi dolgot fedez fel: valójában sok a közös bennük."

Minden, amit a Pixar csinál, érdekel. Ez a film azonban viszonylag kevés visszhangot kapott, így meg is feledkeztem róla, míg a légitársaság listáján ki nem szúrtam.

Az alap koncepció a Zootropolisra emlékeztetett, ami az elmúlt évek egyik legjobb animációs filmje. Itt is egy város van, csak most nem állatok, hanem természeti elemek lakják. Ez van megfűszerezve a kissé elcsépelt "nem lehetünk együtt, mert ellentétek vagyunk" szerelmi szállal és egy kis nyomozással. Az animáció aranyos és ötletes. A karakterek szerethetőek, és nagyon tetszett, hogy lényegében ez egy rajzfilm a rasszizmusról. Persze kiszámítható, és nincs benne semmi eget rengetően új, ám amit el akart mesélni, azt bizony elmesélte, és úgy, hogy azt kicsik és nagyok egyaránt érteni fogják. 

Tetszett. Nyugodtan ajánlom bárkinek, legyen felnőtt vagy gyerek, ha kicsit is felkeltette az érdeklődését.

Értékelés:

Elemi                     ->  8

A kis hableány      ->   6

Rémület

Olvastam már a szerzőtől, mégpedig a díjnyertes kötetét (Égig érő történet), ami nagyon tetszett, különleges olvasási élményt nyújtott. Úgyhogy nem volt kérdés, kíváncsi vagyok-e erre a viszonylag friss könyvére.

A borító nagyon szép, és remekül passzol a történethez. 376 oldalával és a kemény kötéssel terjedelmes olvasmánynak tűnik, ám nagyon gyorsan lehet haladni vele.

Fülszöveg, ami kicsit sokat árul el a cselekményről:

"Theo Byrne asztrobiológus, aki a Földön kívüli élet jeleit kutatja a világűrben, felesége halála óta egyedül neveli kilencéves fiát. A melegszívű és kedves Robin rajong a természetért, az állatokért, a növényekért, de rendkívül furcsa gyerek. Ki akarják rúgni az iskolából, mert behúzott az egyik osztálytársának. Theo nem szeretné, ha egyre zaklatottabb fiát pszichoaktív szerekkel kezelnék. Tudomást szerez egy kísérleti szakaszban lévő, neurofeedback nevű technikáról, amelynek segítségével Robin megtanulhat jobban uralkodni az érzelmein – az eljárás részben az anyja agyáról rögzített működésmintákra szoktatja a fiút.
A szárnyaló természetleírások, a távoli világok fájdalmas látomásai és a szenvedélyes szeretettel teli apa-fiú viszony ábrázolása Powers legbensőségesebb regényévé teszik a Rémületet, melyben mindvégig ott bujkál a kérdés: Hogyan mondjuk el a gyerekeinknek az igazat erről a gyönyörű, de veszélyeztetett bolygóról?"

Nem kis elvárásokkal kezdtem bele ebbe a könyvbe, és sokáig úgy tűnt, teljesíteni is fogja mind. Richard Powers remek stílusban ír, és nagyon tetszettek a témák, amelyeket felvetett. A sorok hangulatosak, az egész apa-fiú viszony köré épített világűr egy szuper koncepció, és minden rendkívül aktuális. A szerző elvégezte hozzá a házi feladatot, így minden tudományos - legyen az csillagászat vagy botanika - információ valós, jól követhető, és sok új ismeretet ad az olvasónak. Persze csak akkor, ha nem különösebben foglalkozott még a földönkívüli élet tudományos elméleteivel, vagy épp nincs a fejében egy komplett madár- és növényhatározó Észak-Amerikáról.

A történet így egyszerre ismeretterjesztően tudományos és személyes. A narráció az apa szemszögéből íródott, az ő szemüvegén át látjuk a fiát, és az ő emlékeiből ismerjük meg a feleségét. Ezek az információk azonban töredékesek, több helyen szándékosan hallgat el dolgokat, ami fenntartja az olvasó figyelmét. A szülő-gyerek kapcsolat leírása mégis pontos és érzékletes. Minden benne van a tiszta szeretettől a kétségekig.

"A csillagászatban és a gyerekkorban sok a közös vonás. Mindkettő hatalmas távolságokat leküzdő utazás."

Aztán bejött a képbe a pszichológia, és bár kezdetben rendkívül izgalmas új felvetésnek hatott, bennem nem talált igazi táptalajra. Maga a szerző hozza be a párhuzamot a klasszikusnak számító Virágot Algernonnak könyvvel, és innentől ezt már nem is képes levetkőzni. Egyszerűen nem lehetett nem összehasonlítani ezt a két történetet, ami nem tett jót a kötet varázsának, mert előre vetítette a végkifejletet. Ez a végkifejlet aztán természetesen be is következett, és számomra se meglepetést, se csúcspontot nem adott. Sőt, teljesen más irányba vitte a könyvet, mint az elején tűnt, és ahogy az első száz oldal alapján szerettem volna. Ez azonban csupán az én csalódottságom. Nem biztos, hogy más olvasókat is ennyire zavarna az egyértelmű párhuzam.

"Mi a gyász? Ha a világot megfosztják valamitől, amit csodáltunk."

Az író természetvédelmi vonalon sem hazudtolta meg magát. Ez a kötet is egy természetvédelmi kiáltvány, egy kampány a bolygónk megóvása mellett, és mindezt egy gyerek káros társadalmi berögződésektől mentes nézőpontjából. A főhős kisfiú ugyanis csodálja a természetet, lenyűgözi az állat- és növényvilág, és rettentően nehezen viseli az emberi ostobaságot és szűklátókörűséget. Ez egyszerre felemelő, mert az olvasó is rácsodálkozhat kicsit a fűszálakra és csigákra, és lehangoló, mert hamar bebizonyosodik, hogy ezzel a látásmóddal bizony kisebbségben van. Ahogy pedig a kisfiú szembesül a kudarccal és az emberek élőhelyük iránti közönyével, úgy lesz vele együtt az olvasó is csalódott és szomorú. Ez egyáltalán nem egy vidám kötet, mert tele van gyásszal és a valóság abszurditásával.

Apropó valóság, a szerző olyan szépen írt körbe valós személyeket, legyen az politikus vagy természetvédelmi aktivista, hogy az olvasó könnyedén összerakja a dolgokat, és persze fogja a fejét miatta. Őrült egy világban élünk, és bár kell, hogy ennek az őrületnek türköt tartsunk, nem esik jól belenézni.

A cselekményt elképzelt világok leírásai törik meg időről időre. Ezek számomra a könyv elején érdekesnek tűntek, mert élveztem a világűr felé haladó történetet, csakhogy aztán a cselekmény más irányba kanyarodott, az elképzelt bolygók pedig egyre fantasztikusabbak lettek, illetve már sem a kisfiút, sem az olvasót nem derítették jobb kedvre. A történet végére inkább zavaró kitekintésnek tűntek, mint izgalmas kiegészítésnek.

Illetve volt még egy dolog, ami végig zavart a könyvben, méghozzá a narráció egy furcsa eleme. A kisfiú szavai dőlt betűkkel kerültek a lapokra, így a szülő-gyerek párbeszéd meglehetősen furcsának hatott. Egy ideig figyeltem, hátha okot kap ez a fajta leírás, és egyre több elméletet állítottam fel róla, ám végül csalódnom kellett. Rengeteg potenciál rejlett ebben a szembe tűnő furcsaságban, a szerző végül mégsem kezdett vele semmi érdemlegeset, mert a megoldás triviális volt.

Összességében örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet, mert egy remek szerző munkája. Olyan nagy hatást azonban nem gyakorolt rám, mint a korábbi könyve, és a vége egy kis csalódást keltett.

Azoknak ajánlom, akik apa-fiú kapcsolatról szeretnének olvasni, vagy búsonganának kicsit azon, milyen méltatlanul viselkedik az ember a természettel. Empátiára érzékenyek és Algernon rajongói előnyben. Aki viszont nem vágyik gyászra, és torkig van az emberi ostobasággal, óvatosan kezdjen bele, mert biztosan nem lesz jobb kedve tőle.

2023 könyvösszegzése

2023 egy jó év volt számomra, mivel végre teljesült a bakancslistám elsőszámú tétele, két teljes hetet tölthettem Japánban. Na, és hogy milyen volt? めちゃくちゃ楽しかった! Ez az utazás pedig nem kevés előkészületet igényelt, így tudtam, hogy ősszel nem lesz sok időm olvasni. Sőt, egész évben úgy éreztem, nincs időm olvasni, valahogy mégis mindig sikerült szakítanom rá néhány órát. Oké, utazás közben csak útikönyvet bújtam, de ez is több mint a semmi. Panaszra tehát nincs okom, az elmúlt év magánéleti és könyves szempontból is teljesen jó volt.

Lássuk hát a tavalyi olvasási statisztikákat!

2023-ban összesen 44 könyvet olvastam. Ez épp egy kötettel kevesebb, mint 2022-ben, viszont, ha oldalszámokat nézünk, jobban teljesítettem. Sikerült ugyanis 16 298 oldalt elolvasnom, ami 666 oldallal több, mint '22-ben. Úgyhogy, bár a darabszám nincs meg, gyakorlatilag mégis többet olvastam, mint az előző évben.

A 44 kötetből 19-et könyvtárból kölcsönöztem ki, 15-öt pedig e-könyv formában olvastam. Mivel az év során négy országba látogattam el, 4 volt az útikönyvek száma is. Olvastam 3 novelláskötetet, 2 ismeretterjesztő könyvet és 2 kisregényt is.

Nemzetiség szerinti bontásban csak 4 kötet volt magyar szerző tollából, ez jelentősen kevesebb, mint az elmúlt két évben. (Ezen a számon 2024-ben igyekszem növelni.) A legtöbbet, 20 kötetet amerikai szerzőtől olvastam, ám ebbe beleszámoltam a másod- vagy harmadgenerációs bevándorlókat is. 5 kötet volt angol szerzőtől és 3 olasz szerzőtől, illetve 2 kötet izlandi (kedvenc) szerző tollából. Továbbá olvastam egy-egy könyvet japán, norvég, svéd, tajvani és ukrán íróktól is.

Kiadói szempontból már egy kicsit változatosabb a felhozatal, mivel 25 kiadó munkáiba kóstoltam bele. A legtöbbet, 8 kötetet az Agave gondozásából olvastam. Ezt követi 4 kötettel a Lingea és 3 kötettel a Fumax, Jelenkor és Könyvmolyképző. Két kötet volt a Maxim, Magvető és a 21. Századtól, illetve egy-egy kötetet olvastam a következő kiadóktól: Animus, Alexandra, Bookline Könyvek, Carta Teen, Centrál Könyvek, Delta Vision, Gabo, General Press, HVG Könyvek, Kossuth, Kolibri, Metropilis Media, Művelt Nép, Partvonal, Park, Scolar és Typotex.

Melyik volt a leghosszabb?

2023-ban elég sok féltégla méretű könyvet olvastam, ezért is magasabb az elolvasott oldalak száma. A leghosszabb címet azonban 782 lapjával a Minden Dolgok Neve könnyedén kiérdemelte. Kár, hogy a szimpátiámat viszont nem sikerült elnyernie, sőt esélyes egy cittromdíjra is.

Melyik volt a legrövidebb?

Ha az útikönyveket nem számítjuk (márpedig nem szoktam őket ilyenkor számolni), akkor 128 oldalával ezt a címet egy novelláskötet, Ha történne valami nyerte el. Rövidsége ellenére kilenc történetet is tartalmaz.

Melyik tetszett a legjobban?

Nehéz kérdés. A félévzárásról szóló bejegyzésemben megjegyeztem, hogy még várom 2023 legjobb olvasmányát. Azonban, most, hogy véget ért az év, még mindig nem érzem úgy, hogy na, ez a kötet volt az igazi. Félreértés ne essék, sok jó könyvet olvastam, ám a legjobb címet mindig valamilyen szempontból kiemelkedő kötetnek szoktam adni. Úgyhogy hosszú töprengés után azt mondom, a legjobb könyv a Hazugság tézisei volt. A mérleg nyelve pedig azért billent felé, mert a benne szereplő történetek többször eszembe jutnak, mert Queen B. barátomnak kölcsönadtam, (neki is nagyon tetszett), sőt az egyik novellát San Diego is elolvasta, és ő is szerette.

Egyébként 2021-ben is bekerült egy Moskát Anita kötet a legjobb kategóriába, ez pedig kétségtelenül jelent valamit. Több hazait kellene olvasni.

Melyik tetszett a legkevésbé?

Ezen is elég sokat gondolkodtam, mert sajnos ért jó néhány csalódás az évben, ám aztán eszembe jutott egy kötet. Egy kötet, aminél nem voltak magasak az elvárásaim, így könnyedén megugorhatta volna azt a bizonyos lécet. Egy kötet, amit szenvedés volt olvasni. Egy kötet, ami rettentően felhúzott. A legrosszabb olvasmányom így egyértelműen az Erről nem beszélünk. Nem is akarok többet beszélni róla...

Melyik olvasása tartott a leghosszabb ideig?

Ezúttal az olvasási idő hossza nem tükrözi a minőséget, mert egyik kedvenc szerzőm friss kötetét, Hiányod maga a sötétség olvastam a legtovább. Október 22-én kezdtem el és csak Szenteste fejeztem be. Ennek oka pedig egy hosszú, majdnem egy hónapos szünetben keresendő, amikor hozzá sem nyúltam ehhez a könyvhöz. Egyrészt mert nem vittem magammal Ázsiába, másrészt mert volt néhány könyvtári kölcsönzésem, ami háttérbe szorította, és harmadrészt csak otthon, kényelemben és nyugalomban akartam olvasni és nem hétköznapi rohanásban.

Melyik olvasása tartott a legrövidebb ideig?

Egy szuper sorozat második kötetét, Mesterséges sors, ami egyébként egy kisregény olvastam a legrövidebb ideig. Rettentően jól szórakoztam rajta, így egy nap alatt befaltam.

Melyik könyv volt a legvidámabb?

Ez most egy kifejezetten könnyű kérdés volt, mert már a címe is egyértelművé tette: Egy év a világ legboldogabb országában. Szórakoztató, kedves és aranyos kötet, ráadásul kifejezetten informatív, ami jól jött, mivel épp azelőtt olvastam, hogy elutaztam Koppenhágába. 

Melyik könyv volt a legszomorúbb?

Szintén könnyű kérdés, a Buddha a padláson volt az érzelmileg legmegterhelőbb olvasmányom. Tömören, mégis nagyon érzékletesen foglalta össze rengeteg nő nehéz sorsát. Mivel valós eseményekből és valódi emlékekből dolgozott, csak még szomorúbb lett az összhatás. 

Melyik könyv volt a legromantikusabb?

Olvastam néhány kifejezetten romantikus kötetet, ám egyiket sem éreztem kiemelkedően jónak. Olyan kis középszerű olvasmányok voltak, azonban akadt egy, ami épp azt adta, amit vártam tőle. Erre a pontra ezért A tweetcsatát mondanám. Kedves kis romantikus történet, és egyáltalán nem akar többnek látszani. Ez volt az év legkönnyedebb romantikus olvasmánya.

Melyik könyv volt a legizgalmasabb?

Legizgalmasabb alatt azt értem, aminek kifejezetten gördülékeny a története, végig fenntartja a figyelmemet, és erős késztetést kelt bennem, hogy olvassam tovább. Ha pedig ezeket a szempontokat összevetem olvasmányaimmal, akkor a Boronzváros kerül ki győztesen. Könnyedén és gyorsan elmerültem ebben a fantasy világban, és erős volt a késztetés, hogy olvassam a folytatást.

Melyik könyvet értékelik túl?

Ezúttal is a jól bevált módszeremet követtem, és megnéztem Molyon azokat a könyveket, amelyek nem igazán tetszettek, majd leszűrtem őket azokra, amelyek 90%-on vagy afelett állnak. Aztán átgondoltam, mi az, ami kizárólag csak ízlés dolga lehet, aminél értem, mások miért szerethetik ennyire, és ami maradt az egyetlen kötet: Az első csók és egyéb démonok. Olyan nagy reklámja lett ennek a könyvnek az interneten, hogy hozzám is elért, bár a borító alapján nem terveztem kézbe venni. Aztán elolvastam, és bár nem bántott, nem is tetszett. Fantasynak és tinikönyvnek is közepesnek éreztem, a főhős pedig rettentően idegesített, így nem értem, miért kapott ennyire jó értékeléseket.

Melyik könyvet értékelik alul?

Nincs kifejezetten alulértékelve, kivéve, ha az előző ponthoz írt könyvvel hasonlítjuk össze, mert jelenleg 87%-on áll. Azonban megérdemelne még néhány olvasót, így a Rovarszemű embert hoztam erre a pontra.  Nem való mindenkinek, ez tény, ám mégis megérdelené, hogy többen próbálkozzanak vele, mert bár olvasás közben vegyes érzéseket keltett bennem, visszatekintve az év egyik kifejezetten jó olvasási élménye volt.

Melyik könyv volt a legnagyobb csalódás?

Ennél a pontnál említhetném a leghosszabb olvasmányomat, mert borzalmas volt, és úgy kiábrándított abból a sorozatból, hogy többet még gondolni sem vagyok hajlandó rá, azonban akadt még egy csalódás ebben az évben. A Győztesek egyáltalán nem teljesítette az elvárásaimat. Sőt, kifejezetten rossz érzésekkel olvastam végig, amiért ennyire elrontotta egy egyébként remek trilógia lezárását. Nagy elvárások helyenként nagy csalódással járhatnak.

Melyik könyv volt a legnagyobb meglepetés?

Míg csalódásból viszonylag sok volt ebben az évben, addig kellemes meglepetésből kevés. Vagy épp azt nyújtották a könyvek, amit vártam, vagy alulteljesítettek. Az év legutolsó olvasmánya mégis kellemesen meg tudott lepni. Nem gondoltam volna, hogy egy krimi valaha igazán leköt, ám a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz bebizonyította, hogy mégis megeshet. Sokkal jobb élmény volt olvasni, mint vártam.

Melyik könyvnek volt a legszebb a borítója?

Nagyon sok szép borítójú könyvet olvastam idén (lásd a fenti képek). Legszebb azonban csak egy lehet, így nem kevés részrehajlással a Macskabárt mondanám a legszebbnek. Igen, elsősorban a cica miatt, de a járólap mintája is épp annyira tetszik. Plusz, végignéztem Instagramon, milyen könyves képeket töltöttem fel idén, és ott is ez a könyv nyert a kép hangulata miatt. (Á, nem, nem vagyok elfogult macskarajongó... Cseppet sem...)

Hány új sorozatba kezdtem bele?

Az év első felében úgy tűnt, 2023 a sorozatos sorozatkezdések éve lesz, de aztán sikerült stabilizálnom a helyzetet. Összesen így csak 5 új sorozatba kezdtem bele. 

A Sárkányok kórusa sorozatban a már sokat emlegetett második kötetig jutottam, és biztosan nem fogom folytatni. A Látók-ciklus és az Átoktörő trilógia folytatására látok esélyt, a már szintén említett Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz trilógiát pedig biztosan folytatni fogom. Az ötödik megkezdett sorozat, a Dévábád-trilógia pedig vissza fog köszönni a következő pontnál.

Hány sorozatot fejeztem be?

Ebben az évben csupán kettőt. A nagy csalódást keltő Győztesekkel végére értem a Björnstad trilógiának. Az Aranybirodalommal pedig az előző pontnál is említett Dévábád-trilógiának.

2024-re sincs se könyves, se bármilyen más fogadalmam. Egyszerűen csak szeretnék kicsit elveszni jó könyvekben, ahogy a mellékelt képen is látható velencei könyvesboltban sikerült. 

Illetve ugyanezt kívánom olvasóimnak is!