2011. november 27., vasárnap

Twilight

Itt az ideje, hogy beolvadjak az aktuális őrületbe. Szóval Twilight és én.
Korábbi bejegyzéseimben írtam róla hideget-meleget, most szeretném részletesen kifejteni az álláspontomat, ami talán valahol középúton foglal helyet.

Kezdem az elején, vagyis azzal, hogyan találkoztam először ezzel az őrülettel.
Még mielőtt bejött volna a magyar köztudatba, karácsony előtti napokban böngészgettem, megtaláltam az épp premierre készülő film előzetesét, majd utánajártam a könyvnek. Sokáig szemeztem vele. Aztán arra jutottam, mégsem ezt választom karácsonyi ajándéknak. Úgy éreztem, már kinőttem a vámpíros korszakomat, amit 12-14 éves koromban az összes addigi horrorfilmmel és sorozattal tápláltam. Szóval nem fogott meg a vámpírsztori, ahogy a szerelmi szál sem, mikor beleolvastam angolul. Így került végül a fa alá az Éjvilág, amit azóta is imádok.
Miután lementek az ünnepek és visszamentem a suliba, szembesülnöm kellett azzal, hogy padtársamat elkapta a Twilight-láz, amit később a film megjelenése tovább fokozott. Ahogy telt az idő egyre nagyobb rajongótábora lett a gimiben. Kézről kézre járt a könyv és a film. Én meg lemaradtam, ahogy általában az aktuális divatok esetén szoktam.
Ez a nagy érdeklődés viszont kíváncsivá tett. Arra gondoltam, talán a könyvben van a titok nyitja, így immár magyarul újra nekiláttam és el is olvastam.
Először nem igazán tetszett. Nem jött be ez a lány naplót olvasok érzés, aztán ahogy kezdett kibontakozni a cselekmény, belejöttem. Edward szimpi volt, de semmi több. Amikor pedig kiderült a "nagy" titok, ami teljesen kiszámítható volt számomra, és a két főszereplő egymásra talált, elérte a csúcspontot és unni kezdtem. Egyszerűen nem kötöttek le a további részek. Nekem túl romantikus. Ráadásul Bella néha kimondottan irritál. Elvileg ő lenne az átlagos csaj, mégis minden környékbeli hím érte epekedik, így pedig hitelét veszti a dolog.
Megnéztem a filmet is, ami nem volt rossz, mégsem értettem igazán, mit esznek rajta. Osztálytársaim képesek voltak naponta megnézni én meg egy alkalommal letudtam a dolgot. Hozzá kell tennem, hogy ez az egyetlen olyan eset, amikor a film jobban tetszett, mint a könyv. A sűrített cselekmény jót tett az amúgy kissé dagályos, lapos és túl romantikus alapsztorinak.
Tehát nem lettem rajongó, kíváncsiságomat mégis újra és újra felkeltette az egyre növekvő kultusz miatt, ami körbelengte az egészet.
Miután kimaradtam a gimiből és egy egész nyáron át nem volt semmi dolgom, kölcsön kaptam a New Moont. Ekkorra már bőven a könyvmoly kategóriába tartoztam, így nagy lelkesedéssel vetettem rá magam a nem épp vékony kötetre. Több mint egy hónapig szenvedtem vele. Csalódást okozott. Újra és újra le kellett tennem, mert már nem bírtam elviselni Bella rinyálását. Aztán végigszenvedtem, visszaadtam a kölcsön könyvet szépen megköszönve és ezzel hivatalosan is befejeztem Twilight olvasói pályafutásomat.
A következő élményem ismételten karácsony előtt jelentkezett, mikor mozikba került a második rész és Applequeen barátommal egy elviccelt fizika vizsga után beültünk rá. Bár kissé húztam a számat a könyvvel kapcsolatos negatív érzéseim miatt, kellemesen csalódtam. Ismételten jobban tetszett a film, mivel kimaradt belőle a sok szenvedés és nyavalygás, ami a könyvben az őrületbe kergetett.
Megint egy nagyobb szünet következett. Aztán nyáron Csikoszokni barátomnál megnéztem a harmadik részt is dvd-n. Jól szórakoztunk, bár én eléggé elvicceltem a dolgot. Nem is okozott maradandó élményt.

Most pedig elérkeztem a jelenhez.
A héten kaptam egy sms-t Applequeentől a következő szöveggel: "Már adják az alkonyat 3-at, mikor nézzük meg?" Kellett néhány perc mire leesett, hogy nem is a 3-ról beszél, hanem a 4-ről. Ennyire volt maradandó számunkra az Eclipse...
Szóval, tegnap este el is mentünk megnézni. Ráadásul Applequeen fiúja is csatlakozott hozzánk. Jót nevettem, hogy szegénykét biztos nehéz volt rávenni, de kiderült, hogy valóban érdeklődést mutat a vámpírtéma iránt. Persze Applequeen picikét átverte, igaz nem szándékosan, mivel teljesen abban a hitben volt, hogy a 3. rész megy most a moziban. Szegény srác csak a széles vászon előtt ülve tudta meg, hogy egy résszel le van maradva. Kárpótlásul viszont a mozi után otthon bepótolták az elmaradt 3. epizódot dvd-n.
Még hogy a fiúkat nem érdekli a Twilight? :D

Felesleges lenne bármit is írnom a cselekményről. Így csak a benyomásaimat vázolom fel. Először is kellemesen csalódtam, ismét. Szépen megoldották a filmet, bár vannak fenntartásaim. Korábban olvastam valahol, hogy az ágyjelenet túl erotikusra sikerült, így meg kellett vágni, hogy beleférjen a 16-os korhatárba. Hát ha tényleg vágtak belőle, akkor kérdem én, mi a francnak? Meztelen hát, csók, ölelkezés meg egy csipetnyi ágyromboló vadság Edward részéről. Minden mai filmben többet mutatnak mint ebben. No, én nem az erotikus jelenetek mellett akarok kardoskodni, csak bosszant ez a felhajtás körülötte. Bezzeg a szülést nem akarták megvagdosni, maradjon csak a sok vér, meg marcangolás, az nem árt a kiskorúak lelkének...
A sminkeseknek egy nagy hátba veregetés két dolog miatt: végre nem húszkilónyi vakolatot kentek fel Pattinson arcára és olyan csonti, anorexiás zombit csináltak Kristenből, hogy csak na. Minden elismerésem!
A farkasok grafikailag még mindig gagyik, de a dominancia harcot, mint exetológusjelölt nagyra értékeltem.
Ami pedig a babát meg mindenki kedvenc indián farkasát illeti, mikor meséltek róla, legalább olyan szánalmasnak tűnt, mint a szülés, széles vásznon mégis szépen megoldották.
A szereplőkhöz még annyit, hogy a legjobb Charlie. Nagy arc a fickó. Minden részben neki vannak a legjobb beszólásai. És egy piros pont a főszereplő gerlepárnak, amiért végre összevesznek. Annyira irritált, hogy képtelenek akár egy picike nézeteltérésre, vitatkozásra. Ebben a részben viszont igazi párkapcsolatot mutatnak.
Szóval tetszett. Aki látta az előző részeket, annak csak ajánlani tudom.
Megjegyzem még, hogy ha nekem is ilyen szép hajam lenne tőle, mint Bellának, simán bevállalnám a vámpírrá válást.

Visszaszívom korábbi kijelentésemet, mi szerint nem láttam még ronda vámpírt. Edward néha ijesztően túlsminkelt, mégis szegény Jamie verte ki nálam a biztosítékot. Ez a hidrogén szőke haj valami borzalom... Nagyon remélem, hogy a Csontváros forgatására sokkal jobb sminkeseket szereznek, mert nem akarom Jacet kilónyi vakolattal látni. Az súlyos lelki törést okozna...
De most komolyan, hol jár az eszük a sminkeseknek?
Ott van szegény Michael Sheen is.
Micsoda ronda vámpír lett belőle. A régi Drakula filmekre emlékeztet.
Amúgy ő az egyetlen színész, aki egyszer fő vámpírt, egyszer fő vérfarkast játszik. Na, ezt nevezem én színészi teljesítménynek!
Ő volt ugyanis az Underworlben Lucian. Amint a mellékelt képek is mutatják, a bundás szerep sokkal jobban állt neki...







Twilight kapcsán tehát álláspontom a következő:
Könyvek hidegen hagynak, filmeket meg-meg nézem és ebben ki is merültem.
Ami pedig az írónő által kitalált áltudományt illeti, amivel megpróbálja megmagyarázni ezt az egészet a csillogástól a merevedésig, asztalt fejelek tőle. Ez nálam kiveri a biztosítékot és inkább kíméljenek a kamubiológiától, mert szánalmas. Egy regényt, ami fikció, mi a francnak áltudományos hablatyba vonni? Fantázia, mese és kész, nem kell a körítés.
Ami pedig a vámpírokat illeti, nem csípem őket. Csak és kizárólag egy vámpírnak van hely a szívemben és az Simon. A többiek idegesítőek (mint Stefan), nyálasak (mint sajna Damon), csillognak (mint Edward), vagy szimplán parasztok (mint Jean-Claude).

2011. november 16., szerda

Storytime

Mivel ez egy mindenes blog és már nagyon régen írtam helyzetjelentést a megszaporodott könyvbejegyzések között, ideje pótolnom az elmaradást. Szóval, aki kíváncsi arra, mivel töltöttem mostanában napjaimat, mi jár a fejemben, azt talán nem untatom halálra az agymenéseimmel.
Először is egy nagy-nagy hírrel kell kezdenem.
Vége kiadták Rob Thurman Holdvilág című könyvét!!!!!!
Amint a mellékelt képen is látszik, pár napja már büszke tulajdonosa is lettem. Sajnos még öt percem sem volt, hogy beleolvassak, de ezt a hétvégén pótolni fogom.
Annyira boldog vagyok, hogy mégis számít a "nép hangja", hiszen egy egész közösségi összefogás kellett a magyar kiadáshoz. Az írónő előző könyvéről, ami előzménye a Holdvilágnak, már írtam korábban egy bejegyzést, Éjvilág címen. Szavakba sem lehet önteni azt a fogkrémreklámszerű mosolyt, amivel 3 hosszú év várakozás után a mellettem pihenő kötetre nézek. Nagy cuppanós puszi a Tuan Kiadónak, amiért mégsem hagyta veszendőbe menni ezt a csodálatos sorozatot.
Halkan azonban megjegyzem, hogy ha nem vagyok ennyire fanatikus és nem figyeltem volna már 3 éve árgus szemekkel a megjelenését, akkor elsiklottam volna felette. Panaszkodnak, hogy kevés fogy a könyvből, de zéró reklám és hír mellett nem kell ezen csodálkozni. Olyan könnyedén elbújik szegényke a sok agyonreklámozott könyv között.
No, de ezúttal is biztatok mindenkit, hogy vásárolja, olvassa az Éjvilágot és a Holdvilágot, hátha a további kötetek is esélyt kaphatnak ezáltal a magyar kiadásra.
Na igen, az én világom már csak a könyvek körül forog... ^^
Azért nem teljesen, mert szociális életet is élek, mostanában elég sűrűn. Erre jó példa az elmúlt hétvége, amikor egy csoportos kirándulásra mentem Gödöllőre.
Az egyik tanárom szervezte és Puccával kaptunk az alkalmon. Jelentem, nagyszerűen sikerült, amit a mellékelt képek is bizonyítanak.
A kastély gyönyörű. Imádom a kastélyokat, a hangulatot, ami belengi. Vicces, hogy olyan iskolás kirándulás hangulattal indultunk el, csak a gumicukor hiányzott. De azért kitűntünk, ahogy a teremőr megjegyezte, milyen nyugodtan és figyelmesen néztük végig a kiállítás minden tárgyát.
Egyedül az időjárás nem volt túl kegyes hozzánk, mivel szétfagytam. Még mindig egy őszi bársonykabátban mászkálok, mert minden melegebb ruhám otthon van, vagyis közel 200 km-re. Így nem is bántam, hogy a kastélykert megtekintéséről lemaradtam. Négyen ugyanis elkószáltunk a csapattól. Pontosabban, hiába vagyunk vén szamarak, a gyerekeknek fenntartott interaktív szobában játszottunk képkeresőset, meg színezőset. Annyira belemerültünk a Habsburg családfa felállításába, (Na, meg a vitába, hogy melyik kép kit is ábrázol pontosan.) hogy csak késve mentünk a többiek után.
A Grassalkovich kastélyon kívül a Királyi Várót is megnéztük, amit mostanában újítottak fel. Érdekes volt, de a kastély mellett eltörpült. Talán fordított sorrendben kellett volna haladnunk.
Biztatok mindenkit, hogy ha teheti, látogasson el Gödöllőre. Igazán jó hétvégi program egy gyönyörű helyen bóklászni.
Ennyit a közérdekű, vagy legalábbis hasznos információt tartalmazó eseményekről. Most rátérek a gondolataimra, szűkebb életemre.
Azt vettem észre, hogy egyre jobban megszokom Pestet. Már nem is tűnik olyan hosszúnak két hét a koliban. Persze, így is honvágyam van néha, hiányzik a családom, és a kis szőrmókok, (cicáim, kutyusom) de egyre könnyebben viselem. Már nincs bezártság érzetem, nem idegen a koliszoba, hanem amolyan második otthon, ahova jó visszatérni egy hosszú nap után az egyetemen. Ez pedig jó, sőt kiváló. Egy újabb bizonyíték arra, hogy önállósodom, lassan felnövök mindenféle tekintetben.
Elsősorban a szociális életem felpörgésének köszönhetem mindezt. Fura, de tényleg kicsi a világ. Gyakran botlom ismerősbe az utcán, ami a fővárosi viszonyokat tekintve nem kis teljesítmény. Ráadásul úgy érzem, a barátaimmal is könnyebben megy a kapcsolattartás. Múlt héten például sikerült megszerveztem egy találkozót T.-vel és Applequeenel is. Itt pedig el kell dicsekednem azzal az iszonyatosan aranyos karkötővel, amivel Applequeen meglepett: Hát nem édes? Így már hat karkötőt hordok a bal csuklómon és egyet a jobbon az órám mellett. Igen, fura szerzet vagyok, még az órát sem a megszokott módon viselem.
Applequeennel a szokásos programot vettük végig, vagyis beszélgetés, nevetgélés, kaja (Valami isteni epres pudingot csinált eperdarabkákkal és egy hatalmas adag tejszínhabbal.) és film. A filmet viszont bebuktuk, mivel ilyen kategórián aluli szart már rég nem láttam. Óva intek mindenkit a Válassz! című borzalomtól, amiben egy szikrányi értelem sincs és még darabolós horrornak sem mondható.
Ami még a társas életemet illeti, bevezetnék egy új kategóriát. Eddig voltak az ismerősök és a barátok. Előbbibe azok sorolhatók, akikkel ha összefutok néhány mondatos beszélgetésbe is elegyedem, míg utóbbiba azon kevesek, akikhez szoros kapcsolat fűz. Őket szoktam a bejegyzéseimben álnéven emlegetni. Most viszont vannak olyanok, akik ezen két státusz között foglalnak helyet, ők a haverok. A kategóriák között persze van vándorlás, így haver lett néhány középiskolás barátomból. Mostanában viszont szereztem néhány új havert, akikkel nem csupán sablonos mondatokban beszélgetek és akikre számíthatok, ha jegyzet, könyv vagy fénymásolat kell. Szóval mégsem vagyok én annyira antiszociális kis dög, hiába kap el néha a hiszti (főleg latin előtt), gubbasztok legszívesebben egy jó könyvbe mélyedve és különcködöm mindenben.
Ami az embereket illeti, egy dolgot még nem sikerült megfejtenem. Ez pedig egy férfi agyának működése, ha potenciális nőjelöltet érzékel. Jól kijövök a fiúkkal, van fiú barátom és az újonnan szerzett haverok között is megoszlik a nemek aránya. Mégis, mintha zavar kerülne az adásba, mikor nőként kezdenek viszonyulni hozzám. Vagy csak nekem nem olyan logikus az, ami nekik teljesen világos. No, de kérem szépen nem az óvodában vagyunk és jobban szeretem az egyenes beszédet.
Ez csak egy zárójeles megjegyzés akart lenni minimális magánéletemhez, amit még csak most kezdek kibogozni.
Igazából ezeken kívül az elhavazott egyetemisták mindennapjait élem, vagyis keveset alszok, sokat könyvtárazok és kezdek parázni a vizsgaidőszak közeledtével egyenesen arányosan. A sorozatnézés így szinte felfüggesztve és nagyon nehezen tudok csak beiktatni egy-egy regényt feszített napirendembe. Mégis, ami életben tart azok a könyvek, a tea, a kávé és a zene.
Ha pedig zene, akkor íme a bejegyzésemnek találó címet adó új kedvencem, amit már egy hete naponta minimum ötször meghallgatok:
Nightwish - Storytime

2011. november 13., vasárnap

A garabonc

Már egy ideje kiolvastam, csak nem volt időm leülni és megírni a véleményemet. Még mindig elég zsúfoltak a napjaim.
Szóval egy újabb Vörös Pöttyös könyv. Sok jót hallottam róla, így bekerült a megrendelt csomagba. Nem bántam meg.
Már csupán a borítója miatt érdemes beszerezni. Egyszerűen csodálatos nemcsak az előlap, hanem a hátlap is. Egy könyvnél sosem a borító a legfontosabb, de azért nem árt ha gyönyörködni is lehet benne és jól mutat a polcon.
Vastagságára nem lehet panasz, pont ideális a 400 feletti oldalszám.
Ennyit a külsőségekről. Jöjjön a szokásos ismertető, ezúttal a libri honlapjáról kölcsönözve:
"Katsa garabonc egyike azoknak a ritka és fura szerzetekbe, akik különös képességgel születtek. Az ő rendkívüli tehetsége a küzdelemben, a halálosztásban mutatkozott meg- nyolcéves kora óta tudja, hogy akár puszta kézzel is képes embert ölni. A király unokahúgaként kiváltságos életet élhetne, de garabonciája miatt kénytelen a király erőszakos megbízásait teljesíteni. Amikor találkozik a szintén garabonciás harcos Pongor herceggel, Katsa még nem sejti, hogy élete fordulóponthoz ért. Nem számít arra, hogy Pongor a barátja lesz. Nem számít arra, hogy megtudja az igazságot a saját garabonciájáról - a legkevésbé pedig arra, hogy egy távoli földön lappangó, rettenetes titok közelébe kerül..."

Ez egy tipikus kalandregény. Utazás, rejtélyek, barátságok és egy csipetnyi szerelem. De ebben főleg a kalandokon van a hangsúly. Az első oldalakon pedig még térkép is van hozzá, ami engem A Gyűrűk Urára emlékeztetett.
A nevek meglehetősen egyediek, meg kell őket szokni. Érdekesség, hogy a herceg neve az eredeti szövegben Po, míg a magyar kiadásban Pongor lett belőle. Ügyes húzás, mert így a magyar olvasók nem egy teletabi figurára asszociálnak. (Hanem mondjuk Pongóra a 101 kiskutyából...) Viccet félretéve meg kel szokni és kész, ráadásul, ha a olvasó megismeri Pongor herceget, elfelejt minden névrokont.
A cselekményről nem szeretnék írni, maradjon meglepetés. Kalandos, izgalmas, de nekem kiszámítható, mégis van benne valami báj, ami megfogott. Talán a könnyed történetvezetés, vagy hogy nem olyan erőszakos a cselekmény, mégis elég durva dolgok kerülnek szóba.
A garabonciák nekem nagyon tetszenek. Az pedig, hogy ezekhez felemás szemszín tartozik még különlegesebbé teszi az egészet.
A kötet legjobb tulajdonsága azonban a szereplői. Szépen megformált mindegyik karakter. Katsa fejlődése pedig elképesztő. Egyre jobban kibontakozik, szelídül is kicsit, mégis megmarad önmaga.
Személyes kedvencem egyértelműen Pongor. Ez a pasi elképesztő. Olyan stílusa és karizmája van, hogy hamar belopja magát a női szívekbe, mégis a gondolkodása az, ami engem megfogott. Bár találkoznék valakivel, aki így látja a világot. A kedvenc részem is hozzá kapcsolódik. Azt mondja Katsának, hogy a lány ereje nem megalázza őt, hanem csak alázatossá teszi. Kérem szépen, hol lehet ilyen férfit találni manapság?
Akit még nagyon megkedveltem az Raffin. Szórakoztató figura és a legtöbb vicces jelenet az ő beszólásain alapszik.
Keserkék is szimpatikus. Egyszerűen jók a karakterek és kész.
Nekem nagyon tetszett a könyv. Olyan hangulatot teremtett, ami már igazán hiányzott.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a kalandregényeket, a fantasyt, mert eléggé olyan a stílusa, és akik megismernének egy igazi, megnyerő férfit Pongor személyében.
A kötetnek lesz folytatása is. Az írónő, Kristin Cashore három kötetet tervezett ebben a világban. Ezek csupán lazán függnek össze, nem ugyanazok a szereplői, csak fel-fel bukkannak, így külön külön is olvashatók, mégis egyben az igazi. A második rész Zsarát címmel hamarosan megjelenik magyarul a már megszokott gyönyörű borítóval. A harmadikra viszont még várni kell egy ideig.

Ha már az előző könyves bejegyzésemnél raktam be idézetet is, hagyományt csinálok belőle. Ezúttal olyat választottam, ami jól mutatja Katsa jellemét:
"– Nem veszek fel vörös ruhát – jelentette ki.
– Ez a napkelte színe – közölte Helda.
– Ez a vér színe – ellenkezett Katsa.
Helda sóhajtva kivitte a ruhát a fürdőből.
Lehengerlően néznél ki benne, Úrnőm – mondta –, a sötét hajaddal és a szemeiddel.
Katsa az egyik különösen makacs csomóval küzdött a hajában, hogy kibogozza.
– Ha valakit le akarok hengerelni a vacsoránál, belevágok egyet az arcába – dünnyögte a víz felszínén felgyüremlett buborékoknak."

2011. november 1., kedd

A boszorka démona

Előző bejegyzésemet követve, igazi boszorkányságot hoztam ezúttal könyv formájában.
A Bíborhajú első kötetéről már írtam korábban egy bejegyzést. Ajánlott előbb azzal kezdeni az olvasást, hogy ez a második rész tökéletesen érthető legyen.
Könyvbemutatón szereztem be, így az elsők között, elolvasni viszont csak most tudtam. Éljen az őszi szünet, meg a lustaságom.
Mikor először ránéztem két dolog jutott eszembe: "De szép ez a borító!" illetve "Milyen vékonyka." A borító valóban csodásra sikeredett és terjedelme eléggé elmarad az első kötettől. No, de nem annyira vékony, csak viszonyításhoz képest, mert így is 400 oldal. Talán még épp befér a könyvespolcomra. Hamarosan azonban egy másik polcot is a könyveimnek kell szentelnem, hogy kényelmesen érezzék magukat.
A szokásos ismertető, aztán jöhet a személyes véleményem.
"A tiszta vérű boszorka, Claire White normális életet él, olyat, amilyenre vágyott. Kedvesével, a féldémon Kellan Blackkel egyetemre járnak, és végtelenül boldogok. Az Üldözők visszavonultak, noha folyamatosan figyelik őket, a Zsoldos pedig halott. Valaki azonban gyilkos szándékkal tör rájuk... "A fájdalmam haragba csapott át. Hirtelen minden vörös lett. Izzott az égy és forróság ölelt körbe. Kellan meghalt. Hát kövesse őt a gyilkosa is!" Létezhet-e nagyobb fájdalom? Claire világa összeomlik, a lelke apró szilánkokra hullik. Végtelen fájdalmában a Bölcs mutatja meg az utat, mely egy számára idegen világba vezet. Oda, ahonnan talán nincs visszatérés. Segítője az Ellenség, akiben nem lehet megbízni... vagy mégis? Claire-ben fellángol a remény! A mágiát maga mögött hagyva elindul, hogy beteljesítse a jóslatot. Ha sikerrel jár, minden helyrejöhet, ha nem, minden elpusztul - vele együtt."

Azzal kell kezdenem, hogy a fülszöveg ismerete nélkül mentem a bemutatóra, így mikor az írónő kijelentette: Kellan meghal, paff lettem. Mondjuk a döbbent csend általános lett. Mindenki csak pislogott, mint hal a szatyorba. Először nem értettem, miért kell egy ilyen nagy horderejű poént ellőni, de már megvilágosodtam.
Az első kötet szinte lezárt. Persze hagyott néhány nyitott kérdést, de az olvasó utána felette a nagy kérdést: Hogyan tovább? Hova lehet fokozni?
A válasz: Olvasd el a második részt és megtudod.
Mikor belekezdtem, nem igazán tudtam, mire számítsak, így minden teljesen újan, elvárások nélkül ért és ez így volt jó.
Nehéz úgy írni, hogy ne áruljak el semmit, sőt szinte lehetetlen, de megpróbálkozom vele.
Az első részhez viszonyítva, pörgősebb, több benne a varázslat, de még mindig nagy hangsúly van a szerelmen. Le kell szegeznem, nem csepeg. Van néhány fordulat, ami meglepett, mint az Ellenség kiléte. Én egész másra számítottam, bár az a teória elég gyenge lábakon állt, ha jobban átgondolom. Ráadásnak paranoiás vagyok. Bizalmatlan voltam egy démonnal szemben egész a végéig. Talán néha túlkomplikálom a dolgokat.
Nem igazán merek a cselekményről írni, csak elszólnám magam, így inkább a karaktereket veszem sorra.
Claire-ről alkotott véleményem nem változott, bár a könyv elején megráztam volna, míg a végén adtam volna neki egy nyaklevest, annyira a végletek embere. Persze ettől még kedvelem, élő karakter, ami jó.
Milan egyre többet szerepel a beszólásaival együtt. Őt főleg azért figyeltem árgus szemekkel, mert tervbe van véve egy negyedik, kiegészítő kötet, ami az ő történetét foglalja össze. Szimpatikus, de még mindig nem kedvenc.
Lucas annál inkább. Csípem a stílusát. Cameront pedig végig hiányoltam. Az első kötetben szerettem róla olvasni, így hiányérzetem volt, amit csak a könyv végi magyarázat oldott fel.
Az Ellenség szépen felépített, szerethető karakter, valahogy mégsem lopta be magát annyira a szívembe.
Az első kötettel ellentétben, itt van nézőpontváltás. Továbbra is E/1-ben halad a történet, ám időnként más szereplők szempontjaiba is bepillantást nyerhetünk. Kellan szemszögét kifejezetten szerettem olvasni. Kedveltem az első részben is és amit ott hiányoltam belőle, azt most megkaptam. Határozottan fejlődött és a kötet végére csak mélyült vonzalmam irányába.
Ami az új szereplőket illeti, Vicky főnyeremény. Ő az élő példa arra, miként kell egy hagyományos nézetet új köntösbe öltöztetni. (Boszorkány és fekete macska, tökéletes.) Moriaht nem igazán tudtam hova tenni. Vicces volt a kislányos, mindenbe beleülöm az orromat stílusa, de még mindig csak várom, hogy beleillesszem a kirakómba. Egyelőre közömbös. Talán a következő részben jobban megkedvelem.
A legeslegédesebb karakter, akibe első látásra beleszerettem, az Nice. Annyira édes! Aki nem kedveli, annak tuti nem volt gyerekkora. Bár lehet, hogy csak a női természetemből fakadó altruizmus beszél belőlem.
Ahogy már megszokhattuk, ehhez a kötethez is csaptak függeléket. A fogalommagyarázat és a varázsigék, amikből egyre több van, igazán hasznos. Szeretem az ilyen kiegészítéseket, viszont az olvasói vélemények sem maradtak el. Ezeket ellenben egyáltalán nem tudom értékelni, feleslegesek és kész.
Összességében nagyon tetszett. Látszik, hogy Benina tartogat még sok-sok izgalmas és új dolgot. Ráadásul ebből a kötetből sem hagyta ki a mondanivalót, ami most még jobban érződött. Tetszik ez a burkolt sugallat, főleg a környezetvédelemre vonatkozó részlet.
Ajánlom mindenkinek, aki olvasta A boszorka fényét, méltó folytatása.
A harmadik kötet egy év múlva várható és A boszorka városa címet viseli. Nagyon várom, mivel ez a rész sokkal több kérdést hagyott nyitva, mint az első és igazán megszerettem ezt a boszis világot.

Kedvenc idézetem is van:
"A környezetünk formál minket. Minden élőlény, akivel találkozol életed során, hatással van rád valamilyen módon. Vannak olyanok, akik ok nélkül bántanak, fájdalmat okoznak, és te így megtanulod becsülni a szeretetet és a törődést. Vannak, akik a mélybe löknek, hagynak lezuhanni, de így tudsz majd mindig felállni. Vannak, akiket elveszítesz, mert meghalnak, te pedig így tanulod meg értékelni az életet."