2015. április 27., hétfő

Az elfeledett kert

Régóta szerettem volna Kate Morton tollából olvasni, mivel olyan sok szépet hallottam már a könyveiről. Ez tehát az első olvasmányom tőle és cseppet sem okozott csalódást.
Meglehetősen vaskos kötet 600 feletti oldalszámával, ám egy ilyen volumenű történethez illik is a bővebb kifejtés. Arany pöttyöt kapott és a borító sem rossz.
Fülszöveg:
"Egy kislányt magára hagynak. 1913-ban egy Ausztráliába tartó hajón.
Lélek egyedül érkezik, csak egy kis bőrönd van vele, benne néhány ruhadarab meg egyetlen könyv – egy gyönyörű mesekönyv. A gyermeket befogadja a kikötőmester és felesége, és mint a magukét nevelik fel. Huszonegyedik születésnapján elmondják neki az igazságot, és „Nell”, aki úgy érzi, hogy kicsúszott alóla a talaj, nekivág, hogy megtudja, ki is ő valójában. Kutatása során eljut a Cornwall partján álló Blackhurst Udvarházba, és nyomára jut a Mountrachet család titkainak. De csak Nell halála után folytatja a kutatást az unokája, Cassandra, és akkor áll össze a kirakós rejtvény valamennyi darabja."
Van a kertekben, főleg a titkos kertekben valami varázslatos. Meghozza az ember kedvét a növényekhez, az elbújáshoz és kellemes tavaszi légkört teremt. Bennem legalábbis ilyen dolgokat váltott ki. (Valószínűleg közrejátszik, hogy A titkos kert filmváltozata gyerekkorom egyik nagy kedvence volt.) Az alaphangulatot tehát már a cím is megadta és ez a cselekmény kibontakozásával csak fokozódott.
Szeretem a több idősíkon játszódó történeteket, mert így nem egyszerűen csak feldereng a múlt, hanem az olvasó pont olyan valóságosan át is éli, mint a cselekménybeli jelent. Ebben a könyvben ráadásul nem csupán múlt volt és jelen, hanem a múlt tovább tagolódott távolabbi és közelebbi eseményekre. Kate Morton zsenialitását pedig itt lehet fülön csípni.
Több családtörténetet olvastam már, így a titkok feltárása nem volt ismeretlen számomra és nem is okozott most sem nagy meglepetést a megoldás. (Könnyedén kikövetkeztettem, kik Nell szülei.) Azonban ilyen precízen és pontosan felállított évszázados kirakóst még nem láttam. A rengeteg utalás, apró elejtett mozzanat és a minden mindennel összefügg érzés hihetetlen pontossággal van megalkotva. Persze akadnak bőven véletlenek és meglepő egybeesések, de minden csupán mértékkel, ahogy a való élet szeszélyei is hozzák, tehát semmi sem tűnik túlságosan direktnek. Az olvasó egyszerűen sodródik az eseményekkel, gyűjti a morzsákat és a végére összeáll egy tökéletesen teljes kép. Zseniális! Nagyon szeretem az ennyire átgondolt történeteket.
A könyv tehát cirka száz évet ölel fel, nagy korrajzokat azonban senki se várjon tőle. A cselekmény nagy része ugyanis egy birtokon játszódik, így egyedül a századfordulós London utcaképe az, amely kitűnhet, minden más egyszerű díszlet. Díszlet az emberi, pontosabban női sorsokhoz.
A könyvnek lényegében három főszereplője van: Cassandra, Nell és Eliza más-más idősíkon. A titkokon kívül a sok megpróbáltatás a közös bennük és bár hoznak rossz döntéseket, erős karakterek, akiket könnyen meg lehet kedvelni. Úgy éreztem, hogy Nell a kezdetekhez képest kissé háttérbe lett szorítva, míg Eliza extrán sok figyelmet kapott az írónő részéről. Persze megértem, nekem is Eliza volt a kedvencem. Cassandra pedig maga a feloldozás, egyszerűen szükség volt egy kis rózsaszín vattapamacsra, hogy az olvasó érezze, igen, az élet kegyetlen és nehéz, de azért akadnak benne nagyon jó dolgok is.
A többi szereplő is érdekes figura volt, bár Nathaniel és Christian kivételével erőteljesebb volt a negatív vonaluk. Rose például nem tudta elnyerni a szimpátiámat, azonban mindegyiküket értettem. Emberiek voltak és az emberi természethez az ilyen árnyékok is hozzátartoznak, bár Linus inkább maradt volna a sötétkamrájában a borzongató sejtelmekkel együtt, amelyeket az olvasóban keltett.
Ki kell még emelnem a meséket. Ezek itt-ott megtörik a szöveget és bár először puszta érdekességnek találtam őket, később jó volt utalásokat keresgélni bennük.
Összességében tehát ez egy remekül és okosan összerakott családtörténet erős nőkkel a középpontban. Nekem nagyon tetszett és biztosan olvasni fogok még Kate Morton tollából.
Azoknak ajánlom, akik szeretik apránként összerakni egy történet szálait, kedvelik a több idősíkon húzódó cselekményt és nem zavarja őket a nagy terjedelem. Drámakedvelők és erős nők rajongói előnyben. Azonban, aki röviden és gyorsan kibontakozó könyvet keres, vagy valami romantikusat, annak ez túl komoly lesz. (Ettől függetlenül olvassa, mert ez a könyv jó!)

Zárszónak egy tanulságos idézet a könyvből:
"Azzal élj, amid van, és ne sajnáld, amid nincs."

2015. április 26., vasárnap

Egy könyvmoly naplójából VII.

Igyekszem visszatérni olvasós-írós világomba, mert végre van szabadidőm, amit regények között tölthetek, így okom és pár órám is, hogy bejegyzéseket írjak. Ha pedig már újra pörög ez a blog, úgy érzem, jól jönne egy kis összegzés az elmúlt hetekből, napokból, hogy mégis merre voltam, mit tettem, és erre talán a legjobb fórum ez a rovat.
Novemberben írtam utoljára könyvmoly naplómba és december óta jelentősen megcsappantak bejegyzéseim. Nem is olvastam magamhoz mérten olyan sokat (eddig csak 21 könyvet), mert a diplomamunka jóval több időt és energiát igényelt előző szakdolgozatomnál és életem minden területén eluralkodott a káosz. Könyv viszont - bármi történjék - mindig van nálam, még akkor is, ha valószínűleg nem lesz időm olvasni.
Jó példa erre, mennyire megsétáltattam A viharszívű Mya Mavis kötetet. Ez volt a leadási határidő hajrájában bújt könyvem, így mindig a táskámban tartottam. Vittem magammal órára, konzultációra, munkába, könyvtárba, sőt még buliba is. Kinyitni azonban már nem igazán sikerült, mert vagy elvonták a figyelmemet, vagy nem voltak megfelelőek a körülmények. 
Pucca barátommal egyik péntek este az Ötkertben ücsörögtünk, néztük a plázacicicák áradatát és próbáltuk szuggerálni a zenét, hogy váltson valami tűrhetőbbre. Komolyan megfordult a fejemben, hogy ha nem lenne ilyen sötét, felcsaphatnám a könyvemet értelmet adva ennek a cseppet sem szórakoztató bulinak. Aztán inkább mentünk haza aludni, én meg csak cipeltem tovább a könyvet anélkül, hogy kinyitottam volna.

amiért megdolgoztam...
...drága volt ez a cipő...
Ha esetleg valaki kíváncsi lenne rá, íme a bizonyítéka, mi foglalt le ennyire. 
Queen B. meg is jegyzete, írtam egy könyvet, örüljek. Terjedelemre több mint száz oldalával valóban könyvnek minősülhet, de tartalmát tekintve nem épp szórakoztató irodalom. Persze, ha csak valaki nem érez heves vonzalmat a 19. századi város- és közlekedésfejlődés iránt, amit azért erősen kétlek. Én sem voltam teljesen feldobva tőle, pedig magamnak választottam.
Ezzel azonban be is fejeztem, nem vagyok hajlandó több tudományos munkát írni, maradok inkább a blogbejegyzéseknél...
Szóval visszatérve a regények világába, hoztam egy kis anekdotát könyvmoly létemből.
Húsvétkor történt, hogy a szokásos rokonlátogatás alkalmával két könyveket is érintő sokkhatás ért. 
16 éves unokatestvérem új szobáját csodáltam meg (a kis mázlistának saját gardróbszobája is lett...), mikor az első dolog, amit kiszúrtam, az ágyán heverő könyv volt. Pontosabban a Szent Johanna Gimi utolsó kötete. Felcsillant a szemem és már majdnem felkiáltottam, hogy én is most olvasom, bár még csak a második kötetig jutottam, mikor rájöttem, nem biztos, hogy eszmecserét szeretnék folytatni a témában a fiúk, divat és smink szentháromsága körül forgó kamasz rokonommal. Főleg mert tudom, hogy az én véleményemre nem ad sokat, tekintve hogy homlokegyenest más stílust képviselek, mint a barátnői. Szóval lenyeltem a megjegyzést és túlléptem rajta. Utána azonban jött a következő döbbenet.
Nagy lelkesen mesélte, mivel fogja dekorálni a falat és hogy szerezett egy posztert is hozzá. Hozta is lelkesen és legalább úgy megnyúlt a képe döbbenetemtől, mint nekem, mikor megláttam egy bizonyos szürke könyv (Még a címét sem vagyok hajlandó leírni...) filmváltozatának képét. "Miért pont ezt?" - szaladt ki számon rögtön az értetlenség hangja. Rokonom vállat volt és tovább meredt rám meglepetten, hátha mondok még valamit. Mondtam is volna, lehet hogy cifrát is, de pár másodperc alatt újra sikerült átgondolnom a dolgokat. Felmerült bennem a lehetőség, hogy rokonom csak a divatot követi és fogalma sincs, mit jelképez a plakát, miről szól ez a "történet" és nem én akarok lenni az, aki ezt elmagyarázza. Ha viszont mégis tisztában van vele, nem akarok hallani róla, mert végérvényesen kiábrándulok naiv elképzeléseimből, hogy még mindig gyerek, mert ha ránézek én még mindig a hercegnőrajongó, Barbie babákat öltöztető fiatalabb énjét látom és nem a tükörben mobiltelefonnal pózoló lányt. 
Oké, ez úgy hangzott, mintha a 80 éves nagymamám mondta volna, de akkor sem értem, miért akarnak felnőni olyan gyorsan. Olyan jó volt gyereknek lenni, annyira egyszerűbb volt minden, inkább használják ki és ne sürgessenek semmit, hiszen mindennek eljön az ideje. Olvassa csak a tinikönyveket, hallgassa az aktuális popbandákat, de bottal se piszkáljon meg egy olyan förtelmet, mint a pornóponyva.

Hogy írjak valami aktuálisabbat is, gyors beszámoló a XXII. Nemzetközi Könyvfesztiválról:

Idén sem szerettem volna kihagyni a szerintem legjobb könyves eseményt, így negyedik alkalommal is ellátogattam a Millenárisra. 
(Tavalyi élménybeszámolóm ITT olvasható.)
Ezúttal azonban kissé nehézkes volt a dolog, mert könyvmoly társaságban az igazi ez a fesztivál, én azonban egyedül mentem.
Mivel a pénteki napom volt szabad, miután kiderült hogy bizonyos megbízhatatlan férfiemberre nem lehet számítani, egyedül és célirányosan vetettem bele magamat a könyves standok forgatagába.
Egyetlen könyvet néztem ki magamnak (Maggie Stiefvater - A bűnös), ám felkészültem rá, hogy esetleg elcsábulhatok még valamire. Tehát tüzetesen végignéztem a kínálatot és be kell vallanom, kissé csalódtam. Reméltem, hogy a Libri standjánál találok kihagyhatatlan ajánlatot, most viszont a 2+1 akcióval készültek csak és ez nem az én pénztárcámhoz van mérve, társam pedig nem akadt, akivel esetleg közösen beruházhattunk volna. Pedig két könyv is tetszetős volt...
A másik dolog, amit sajnáltam, a könyvjelzők és egyéb apróságok gyér választéka volt. Mindig szórólap hegyekkel és néhány mutatós könyvjelzővel tértem haza, most viszont csak egyet találtam, amiből pont sikerült lenyúlnom az utolsó két darabot. (Egyiket Ribizlynek szánom, mint vásárfiát.)
Szóval elég gyorsan körbejártam és A Gyűrűk Ura szereplőkön kívül, akik szórólapot osztogatva lézengtek, nem sok dolog keltette fel figyelmemet. Úgyhogy célirányosra vettem a figurát és Könyvmolyképző standjánál be is szereztem a zsákmányt még néhány apróság kíséretében. A könyv mellé ugyanis kaptam csokit, ami bármikor jöhet, és egy kis aranyos fém könyvjelzőt. Végigtúrtam a kosarat, mire sikerült választanom és ha nem is olyan nagy élményekkel, mint az elmúlt években, de boldogan tértem haza Cole társaságában, aki igazán kimászhatna a könyvből...
Szombaton aztán visszatértem, bár az épületbe nem mentem be. Pucca barátommal töltöttem a napot és mivel napsütéses szép idő volt, kiültünk a Millenáris gyepére napozni, kacsákat és rosszcsont gyerkőcöket nézni. A szombat mindig a legnyüzsgőbb nap, mégis sikerült belefutnunk ismerősbe és bár nem vettem semmit, a jó társaság és a tény, hogy körülöttünk csupa könyvszerető ember volt, megtette hatását és végre elkapott a fesztiválos hangulat.
Ha tehetem, jövőre is elmegyek, remélhetőleg könyvmoly társaságban, mert úgy az igazi egy könyves móka.
a zsákmány

2015. április 24., péntek

Kamisama Hajimemashita

Egy vérbeli shoujo animét hoztam.
Suzuki Julietta mangája alapján készült és eddig két évadra rúg. A képregény még fut, így a rajongók reménykedhetnek még folytatásban.
Az első évad 13 epizódból áll, míg a második csupán 12 részt kapott. Rózsaszín kis habcsók az egész.
Ismertető:
A középiskolás Nanami szerencsejáték-függő apjának köszönhetően fedél nélkül találja magát, így kénytelen az éjszakát egy parkban tölteni. Itt megment egy különös idegent egy kutyától, aki hálája jeléül felajánlja neki otthonát. Nanami jobb híján elmegy a megadott címre, ami azonban egy szentély és cseppet sem lakatlan. Itt derül ki az idegen turpissága, vagyis hogy nem csupán a házát adta neki, hanem isteni hatalmát is. A hajléktalan kamaszból így lesz kezdő istennő.
A történet tehát cseppet sem forradalmi, több hasonlót lehet találni, de nem is az a célja, hogy megváltsa a világot. Ez az anime egyszerűen csak szórakoztatni akar és ezt meg is teszi.
Tipikus shoujo, vagyis egyértelműen lányoknak készült (elsősorban kamaszoknak), eléggé rózsaszín és meglehetősen aranyos. Nanami körül több férfikarakter kering, ám egyértelmű, hogy a hűvös Tomoe lesz a befutó. A szerelmi szál tehát végig kap egy kis reflektorfényt, ám nem csupán a két főhős kapcsolatáról szól ez az anime, hanem az isteni lét buktatóiról is.
Nanami fokozatosan tanul bele, mit jelent istennőnek lenni, főleg ha az emberlánya halandó, amiért a többi istenség lenézi. A képességei is lassan bontakoznak ki és követőket, illetve barátokat is kényelmes tempóban szerez. Egy idő után azonban mindenkinek világossá válik, hogy bár eléggé ügyetlen, szétszórt és néha meggondolatlan, van a lányban valami különleges. Nanami személyisége ugyanis teljesen pozitív és valahogy mindig sikerül megoldania a dolgokat. Főleg, ha egy dühös rókaszellem védi közben a hátát...
Tomoe és Nanami
A főhősnő tehát szerethető és a többi szereplőt is könnyű megkedvelni. Tomoe a női nézők kívánságaihoz van alakítva, vagyis hűvös, gyakorlatias és gyakran ideges, de valahol mégis kedves figura, szinte ellentéte a lánynak, mégis jó párost alkotnak.
A mellékszereplők is a szokásos sémát követik, Mizuki a vicces, míg Kurama a szükséges konkurencia. Habár utóbbi nekem sok volt és valahányszor énekelni kezdett, fogtam a fejemet. A sorozat néha túlságosan édessé válik, túlságosan rózsaszínesen giccses, amit a zenék jól mutatnak.
Se a nyitó, se a záródallam nem nyerte el tetszésemet - bár illett a történethez -, mivel annyira túllőtt a cukiságküszöbömön. A grafika ehhez mérten szintén az aranyos hatásra törekszik, vagyis csupa virág meg egyéb, de semmi több.
A cselekmény többnyire epizódjellegű kalandokból áll, de van néhány főbb konfliktusszál visszatérő elemnek. Ilyen Mikage eltűnése, Tomoe múltja és persze a romantikus szál mikéntje. A néző egyre több dolgot tud meg a szereplőkről, főleg a múltbéli eseményekről és ezzel egyre közelebb érzi magához a karaktereket.
Az anime tehát egy aranyos, lányosan romantikus vígjáték. Csupán szórakoztatni akar, semmi többet, és ezt kedvesen bájos módon teszi. Szóval bár néhol nekem sok volt a vattacukor, tetszett. Kikapcsolt, megnevettetett, a célnak így megfelelt.
Nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, aki könnyed romantikus történetre vágyik egy kis isteni jelenléttel fűszerezve. Nem fog csalódást okozni.

2015. április 23., csütörtök

Soha már

Megjelenése körül elég sok visszhangot kapott ez a könyv, így felpiszkálta kíváncsiságomat. Úgy gondoltam, csak nem lehet sablonos, ha két szögesen ellentétes főszereplőt hoznak össze Edgar Allen Poe versei. Nos, valóban nem sablonos, inkább cseppet kaotikus.
A borító nagyon tetszik. Persze nem a két emberke - bár passzolnak a cselekményhez -, hanem a borítóra írt sorok miatt. Jó megforgatni a napfényben a könyvet, hogy olvashatóvá váljanak a kacskaringós szavak és a színvilág el lett találva.
528 oldal, vagyis Vörös pöttyös körökben a vastagabb kategória, ám így is gyorsan végig lehet lapozni.
Fülszöveg:
"Isobel Lanley, a pomponlány elborzadva veszi tudomásul, hogy Varen Nethers-szel kell megírnia az angol dolgozatát. A dolgozat leadási határideje hihetetlenül igazságtalan módon a rivális focicsapat elleni nagy mérkőzés napjára esik. A hűvös és tartózkodó, cinikus és éles nyelvű Varen már az elején tisztázza, hogy a dolgozaton kívül nem akar a lánytól semmit. Isobel azonban hamarosan kifogásokat kezd keresni, hogy Varennel találkozhasson, miközben egyre jobban elszakad barátaitól és az erőszakos és féltékeny barátjától. Isobel egyre mélyebbre merül Varen álomvilágába, ami a jegyzetfüzetébe írt sorokból kelt életre, egy világba, ahol Edgar Allan Poe félelmetes történetei válnak valóra. Ahogy egyre jobban felfordul körülötte a világ, Isobel felfedezi, hogy az álmoknak és a szavaknak sokkal nagyobb az erejük, mint azt gondolta és, hogy a legijesztőbb valóság az, amit az elme annak hisz. Képes lesz megmenteni Varent az Őrülettől, ami fogva tartja őt vagy mindkettőjüket felemésztik Varen rémálmainak árnyai?"
Ez a könyv meglehetősen kusza, mert egyszerre több dologba is belekap és az olvasó úgy érzi, elkezdett egy szokványos tinikönyvet, aztán átváltott valami kalandosra, majd valami egészen zavarosra. Nekem legalábbis ilyen hullámzó élményt nyújtott.
Az első 50 oldal után úgy gondoltam, mellényúltam ezzel a könyvvel. A főhősnő annyira butus és annyira bosszantó jelenség volt, hogy többször kedvem támadt lefejelni az asztalt, vagy a falat, vagy bármi szilárdat. Nem szeretem a sztereotípiát, sőt küzdök is ellene, de Isobel pont ezt erősíti. Szőke pomponlány, akinek nem sok értelem szorult a két füle közé. A kapcsolatai felszínesek és érthetetlenek. Valószínűleg csak azért járt Braddel, mert ő az iskola ügyeletes alfa hímje, mert hogy nem volt szerelmes belé, az tuti. A barátai meg, nos, inkább legyen az ember egyedül, csak ilyen gonoszkodó elnyomók ne legyenek a közelében. Egyszerűen nem értettem, mi kötötte össze ezzel a társasággal a sporton kívül és az írónő nem is vette a fáradtságot, hogy megpróbálja megmagyarázni.
Aztán jött Varen, aki félelmetesen üres karakter minden klisé ellenére, amit az írónő beleszuszakolt (meg nem értett művész, rossz családi körülmények, szép zöld szem stb.) és Isobel úgy dobta el felszínes társasági életét, mintha mindig is a gótok vonzották volna. No, de ő egy csilli-villi rózsaszín pomponlány, akkor mégis hogy zúghat bele egy talpig feketébe öltözött, kissé ijesztő és totálisan hallgatag srácba attól, hogy az ráírt valamit a kézfejére? Logika? Ugyan kérem, minek az...
Szóval nem elég hogy a főhősnő a sztereotípiát erősíti és sehol sincs motiváció abban, amit tesz (az ostobaságon kívül...), még életében nem volt a kezében könyv. Isobel ugyanis ott ásta el magát nálam, amikor 16 éves létére rájött egy pároldalas Poe történet közepén, hogy milyen is az olvasás és hogy ez jó. (Nem túlzás, úgy olvasott, mintha életében először értené azt, amit olvas...) Gratulálok, lányom, végre van egyetlen hasznos információ a szőke hajad alatt!
Isobel tehát nem lett a szívem csücske, bár el kell ismernem, hogy mutatott némi fejlődést, még akkor is ha ez inkább meggondolatlan vakmerőség volt a részéről. Egy idő után ugyanis mindig mindent meg akart oldani, mint valami hőskomplexusos pomponterminátor.
Ahogy említettem, Varen sem nyert meg, mert hiába bukom én is a zöld szemekre, ez kevés, édes kevés ahhoz, hogy egy kicsit is érdekeljen. Ráadásul alig beszélt a srác, amiből egyenesen következik, hogy nem is igazán lehetett megismerni.
Isobel "barátai" förtelmesek voltak, így egyedül Gwen hozott egy kis színfoltot, bár a végére már ő is sok volt cseppet. Pinfeathers viszont el lett találva.
A cselekményt illetően a könyv első harmada még tipikus iskolás, tinitörténet néhány misztikus folttal, de ezek nem sok vizet zavarnak. Aztán a közepén felgyorsulnak az események, Isobel megpróbál gondolkodni, egyre több a kisebb kaland és ez a rész jó. Még kuncogtam is rajta, hála az irodalom előadásnak. A végére azonban a tinitörténet átcsap egy kaotikus álomvilágba és ezzel nem is lenne baj, ha nem nyúlna ez a rész, mint a rétestészta és ha meg lenne magyarázva. Olyan sok a kérdés és olyan kevés a válasz, hogy az olvasó egyszerűen nem tudja elhinni a dolgokat. Én legalábbis szkeptikus maradtam az álomvilággal szemben, hiába élénk a fantáziám. A lezárás ráadásul nem hoz igazi befejezést, mivel a könyvnek van folytatása és ettől csak még kuszábbnak tűnik az egész.
Még két dolgot meg kell említenem. A nyelvezte nem a legjobb. Néhány mondat eléggé fura és nem a leggördülékenyebb, olyan kis egyszerű és semmilyen. (Oké, párhuzamosan vele Joanne Harris könyvet olvastam, így erős volt a kontraszt.) Poe pedig, nos volt és mégsem volt. Lehetett volna cseppet hangsúlyosabb ez a szál, vagy ha már az írónő bevonta a költőt, adhatott volna több magyarázatot. (Tudom, tudom, sokat kérek...) Poe reklámnak azonban tökéletes, kedvet kaptam egy kis viktoriánus mélabúhoz.
Összességében egy cseppet sem tipikus könyv sokféle elemből összefércelve, bár itt-itt kilóg a cérnaszál. Bármennyire is negatív képet festettel a főhősnőről, messze nem a legidegesítőbb karakter, akiről valaha olvastam és mivel mutat némi fejlődést, végül nem bántam meg, hogy elolvastam. Zavarossága ellenére, egyszeri olvasásnak jó volt, kikapcsolódásnak megfelelt.
Ezért azoknak ajánlanám, akiket nem zavar ha pomponlány a főhős és ha nem kapnak választ a kérdések többségére. Azoknak viszont, akik szeretik, ha minden darabkát a helyére lehet tenni, keressenek más olvasmányt és a kifejezetten romantikára vágyók is. Szerelmi központi szál ide vagy oda, nekem ez inkább egy fantáziabeli kaland volt.

Zene a könyvben: Cemetery Sighs - Emily Not, Not Gone


Kiegészítés:
Ez a könyv bizony egy újabb trilógia nyitó darabja, vagyis akad még kétkötetnyi folytatása. A második rész, Árnyék mélyén már elérhető magyarul. A harmadik kötet, Oblivion hazai megjelenéséről egyelőre nincsenek információim, de valószínűleg tartom, hogy hamarosan elérhetővé válik.
Tekintve, hogy rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul és Isobel mutatott némi fejlődést, nem ismétlem a holló szavait és lehet, hogy adok egy esélyt a következő résznek is. 

2015. április 15., szerda

A viharszívű Mya Mavis

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, de sikerült talán a legrosszabb időpontot választanom hozzá. Diplomamunka megírása mellé nem a disztópia a legmegfelelőbb választás, anélkül is eléggé világvége hangulata van az embernek...
Kemese Fanni első könyve (A napszemű Pippa Kenn) tetszett, beszippantott és elbájolt, így lelkesedéssel vetettem magamat a folytatásra, amint kiszúrtam a könyvtárban.
A borítót ismét eltalálták és picivel vastagabb is lett, mivel túllépett a 400 oldalon.
Fülszöveg:
"Pippa Kenn egész életében hús-vér embereket akart megismerni, és döbbenetes élmény számára a kolónia. Átkelt a Vörös erdőn, de vajon megérte, ha súlyos árat fizet érte? Új családja szeretete körbeveszi, de elég ez? Mya Mavis életét gyökeresen felforgatja Pippa és a két fiú, akik a sápadtak hordája elől menekültek. Mya ismeri az egyik idegent, ezt a különös, sárga szemű lányt, akiről már az érkezése előtt álmodott. Tudja, hogy a lány olyan események sorozatát indítja el, amelyek az utolsó emberi menedék bukásához vezetnek. Az összeomlást egyedül Mya akadályozhatja meg, ha megfejti az álmai rejtélyét, és időben figyelmezteti az embereket a veszélyre.
A sápadt horda megérkezik, és elzárja a kolóniát a külvilágtól. Egyre több feszültség tör a felszínre. Amikor évtizedek óta először gyilkosság történik, az emberek ráébrednek, hogy nem attól kell igazán félniük, ami a falakon kívül vár rájuk."
A történet ott folytatódik, ahol az első rész véget ért. Ez a kötet azonban lényegesen más, hiszen a kolónián játszódik. A helyszínből pedig két dolog adódik: sokkal több a szereplő és sokkal több az emberi butaság.
Ha valaki megkérdezné tőlem, mi ez a negatív hozzáállás, miért olvasok olyan könyveket, amelyek az emberiség végét mutatják be, csak a kezébe nyomnám az egyik ilyen kötetet (mondjuk ezt), hogy olvasson bele és rájön. Az emberiség ritka buta tud lenni és ehhez nem kell fikció, elég fellapozni a történelemkönyvet és a tendencia nem javul látványosan.
Kemese Fanni könyvében is megvan ez a társadalomkritika és nem csak a sápadtak létrejöttében, hanem a kolónia életében is. Ez a kolónia ugyanis borzalmas, fullasztó, rideg és egyértelműen halálra van ítélve. Olyan az egész, mint egy félresikerült kísérlet egy őrült tudós Petri-csészéjében. Ez pedig nekem most nagyon nem tetszett.
Mielőtt bárki azt hinné, hogy nem jó a könyv, ismételten kijelentem, rossz időpontban olvastam. A kolónia minden gondjával és az emberi hülyeség négyzetével teljesen jól van összerakva és teljesen hihető, csak a gyomrom ezt most nem vette be. Szeretem a disztópiákat, szívesen olvasom őket, nem zavar a vérfürdő és a sötét hangulat, de ez egy ifjúsági könyv, aminek az első része, szörnyek ide vagy oda, cuki volt. (Elnézést a szóhasználatért, de az a romantika egyszerűen cuki.) Szóval most is valami hasonlóan kalandos, de mégis könnyed történetet vártam és nem ezt kaptam.
Ebben a részben egyszerűen minden elromlik. Rossz a minitársadalom, rosszak az emberi kapcsolatok, rossz a hozzáállás és agyon van csapva a szerelem. Semmi, de semmi pozitív nincs benne és ez az előzmények függvényében rettentően lehangoló.
A kolónialakók egymás ellen forduló emeletes hülyeségeit még lenyeltem. Bár kezdtem drukkolni a sápadtaknak, hogy csapják már le őket, vagy én teszem. A romantikus szálak melankolikus csomói viszont megakadtak a torkomon.
Oké, hogy Pippa és Ruben egymásra találása meglehetősen egyszerű és teljesen kiszámítható volt az előző kötetben, de elvileg egy fülig szerelmes gerlepárról van szó, ebben a könyvben mégis úgy viselkednek, mint két idegen. Persze, Ruben nehezen alkalmazkodik, Pippa meg önmarcangoló, de teljességgel hihetetlen volt számomra, hogy egyszer sem ültek le megbeszélni a dolgokat, így pedig az előző kötet nagy szerelme agyon lett csapva egy betontömbbel. No, de ha már a két főhős nem áll szóba egymással, akkor kell valaki, aki igen, így jött Gage és provokált egy borzongató szerelmi háromszöget. (Miért? Ó, miért kellett ezt a klisét beleszuszakolni?) Ha ez még mindig nem lenne elég az olvasóknak, akkor ott a két másik hangsúlyos női szereplő szintén tragikomikus magánélete.
Mya, aki elvileg a főszerepet kapta, nekem kusza volt. A látomásai itt-ott sántítottak. Értem én, hogy nem tiszta a kép, de az az őrület és képzelgés, amit produkált, sok volt. Be kellett volna diliznie vagy az első sápadtnak kellett volna kiiktatnia, amennyire figyelmetlen volt a látomásos ködben. Szerelmi téren persze ő is néma, mint Pippa, a párja meg, nos, eléggé magának való figura, így már megint kész a plátói, reménytelen szerelem receptje.
Ami a harmadik hölgyet, Hazelt illeti, idegesített. Bosszantó jelenség a sok fecsegésével és a másik két lány mellett teljességgel életképtelennek tűnt. Oké, hogy Mya és Pippa szerelmi katasztrófa, de legalább van bennük küzdőszellem és azért igyekeznek a lehetőségeikhez mérten, míg Hazelnek csak a szája járt, ezen kívül semmit sem tett. Szíve választottja, akivel mily meglepő módon ők sem lehetnek egymáséi (Nem lesz sok a szerelmi tragédiából?), ellenben egy kifejezetten érdekes karakter. Tommy volt talán az egyetlen szereplő a könyvben, akiről szívesen olvastam és akit nem csaptam volna le.
A könyv 80%-a így inkább frusztráló volt a sok emberi butasággal életben maradás és szerelem tekintetében is. Az utolsó 20% viszont végre pörgött, izgalmas volt, ahogy azt kell.
Még egy észrevételem van, méghozzá a sápadtakról. Elvileg mind csupasz és fehér és nem látszik a nemi jellegük, most viszont a nagy káoszban több sápadtnak volt haja, szőre, és még ruhája is és ez eléggé összezavart.
Összességében tehát, nekem ez most nem tetszett annyira, mint az első kötet. Kétségtelenül rossz időpontban vettem kézbe és bár nem voltam lenyűgözve tőle, nem mondom, hogy rossz, sőt, tökéletesen megállja a helyét. Én azonban mást vártam tőle, valami kedvesebbet, valami pozitívat, bármi pozitívat és ezt most nem kaptam meg.
Ettől függetlenül olvassa mindenki, akinek az első könyv tetszett. Kemese Fanni jól ír, érdemes kézbe venni. Azt azonban javasolnám, hogy senki se akkor kezdjen bele, mikor világvége hangulata van, mert úgy nagyon-nagyon lehangoló...

Kiegészítés:
A történet trilógiának indult, szóval lesz még egy kötet. Ha információim helyesek, követve a tendenciát Hazel köré fog épülni a harmadik rész. (Nem mondom, hogy ennek kifejezetten örülök... De mindenképpen elolvasom.) Egyelőre azonban az alkotás kezdeti fázisában van, így mást nem tudok mondani, csak annyit, hogy Hajrá Fanni, tessék egy megnyugtató végkifejletet alkotni, hogy megnyugodjon pici lelkem! 
Aki több információt szeretne, zaklassa az írónőt ITT.
Az idei Könyvfesztiválon lehet dedikáltatni vele, április 25-én, szombaton 14 órától, így akár ott is faggatózhat, akinek kérdése van.

2015. április 11., szombat

Mozgóképek XXXI.

Ezzel a rovattal is megcsúsztam...
Remélem, jövőhéttől már normalizálódnak napjaim és több bejegyzést tudok írni, de egyelőre marad a lassúság és a lopott percek. (Mégis van valami előnye, hogy nem bírok aludni és van még fél órám munka előtt...)
Ebben a hónapban akár ki is hagyhattam volna ezt a rovatot, mert márciusban összesen 2 filmet néztem meg. Egyet moziban, amiről már írtam korábban (A tenger dala), és egyet otthon kényelmében. Szóval most csak az utóbbiról tudok mesélni.

Zafírkék
"Friss szerelmesként a múltba utazni – ez talán nem a legjobb ötlet. A tizenhat éves újdonsült időutazó, Gwendolyn (Maria Ehrich) legalábbis így gondolja. Neki és Gideonnak (Jannis Niewöhner) ugyanis épp elég a gondjuk anélkül is. Például meg kell menteniük a világot. Vagy meg kell tanulniuk menüettet táncolni. (Egyik sem igazán egyszerű!)"
Egyik, szívemnek kifejezetten kedves könyvtrilógia második kötetének megfilmesítéséről van szó.
Az első film (Rubinvörös) nagyon tetszett minden változtatás ellenére. Olyan kis kedves, aranyos és bájos lett, hogy nem tudtam nem mosolyogni, miközben néztem. A színészeket is teljesen eltalálták. (Jannis Niewöhner bármikor kopogtathat az ajtómon, biztosan beengedem...) Tehát nagyon sajnáltam, hogy a magyar mozikban nem adták és izgatottan vártam a folytatást.
Ezzel a résszel kapcsolatban azonban voltak előzetes félelmeim Xemerius miatt. A SGI drága és nem hittem, hogy a film magas költségvetéssel készülhet és megalkothat egy olyan vízköpőt, amilyet ez a remek karakter megérdemel. Nos, valóban nem indulhat a legszebben animált figura címért, de benne volt a filmben (már az nagy szó, hogy nem vágták ki belőle...) kapott néhány remek mondatot, a legcukibb zárójelenetet és kissé csúnyácska ugyan, de felismerhető lett. Sokan panaszkodtak, hogy nem elég macskás. Nos, mert ő egy vízköpő (khm, bocsánat, démon...) csak Gwendolyn hasonlította denevérszárnyas macskához.
Xemerius tehát rendben volt és a változtatások is többnyire elfogadhatóak voltak az előzmények tekintetében, így előzetes félelmeim alaptalannak bizonyultak. Azonban nem tudok elsiklani egy nagy hiba felett...
Az első film legnagyobb pozitívuma a kedves bája volt és ezt sajnos a folytatás elveszítette. Persze még mindig kedves a humora, a két főhős csipkelődései sem szűntek meg, de az indokolatlan ágyjelenet agyoncsapta az ártatlan romantikát.
A könyvben nincs szex, hogyan is lehetne, mikor első, tapogatózó és óvatos szerelmet mesél el, alig pár nap leforgása alatt. Összebújnak, csókolóznak, Gideon beszökik Gwen szobájába, de mindez csak egy kis rózsaszín máz, mert a kapcsolatuk az érzelmekre és a bizalom kialakítására épül és nem a fizikai dolgokra. A filmben viszont másról sincs szó, csak hogy mikor bújnak ágyba már, amitől megkeseredett a cukormáz.
Értem én, hogy manapság mindent erotikával akarnak eladni és hogy a tininézők is erre harapnak, de itt felesleges volt. A történet enélkül is remek és néha annyira jót tesz az ember lelkének egy kis bájos, könnyed romantika csak úgy önmagában...
(Tudom, mi a fenét panaszkodom, hogy Jannis többször ledobta a pólóját... Semmit, csak nem ez volt, amit vártam...)
Még egy apróbb problémát kell még megemlítenem, nem vagyok benne biztos, hogy aki nem olvasta a könyveket, az mindent ért. Kicsit gyorsan és sok dologba belekaptak, és bár próbálták megmagyarázni, lehetnek sötét foltok.
Összességében tehát gyengébb, mint az első film, de így is szórakoztató. Az említett hibái ellenére élveztem, mert mindig külön alkotásként kezelem a könyvet és a filmet. Épp ezért azoknak ajánlom, akiknek az első film nagyon tetszett és nem riadnak vissza a változtatásoktól. Azok viszont, akiknek már az elő rész sem tetszett maradéktalanul, talán inkább maradjanak a könyveknél.

Tekintve, hogy csak egy filmről van szó, nem igazán releváns a pontozás, de legyen:

Zafírkék         ->   9