Bányavárosok

Még mindig nincs kilátásban újabb utazás - legnagyobb sajnálatomra -, így viszont bepótolhatom az elmaradásaimat úti beszámolóimat illetően. Ausztria után, most az utolsó tavalyi utamról szeretnék írni, ezúttal is tematikusan, három bejegyzésben.

Múlt októberben kihasználva a kellemes, pulcsis őszi időt (Amit egyébként imádok!) San Diegóval eltöltöttünk egy hosszú hétvégét Szlovákiában. Választásunknak több oka volt. Egyrészt nagyon sok szépet és jót hallottam a szlovák vidékről, másrészt nem akartunk távoli célt választani, és harmadrészt itt található az egyik vár, ami nagyon régóta a bakancslistámon szerepelt, de erről majd egy másik bejegyzésben.

Az útirányt tehát hamar belőttük, már csak meg kellett terveznem, pontosan hová menjünk, és mit nézzünk meg, amit jó szokásomhoz híven egy útikönyv segítségével tettem meg. Foglaltam egy kellemes szállást egy nagyon kedves és segítőkész úrnál, aki megérkezésünkkor rögtön felajánlotta, hogy ha nem boldogulnánk angolul, nagyon szívesen fordít nekünk magyarról szlovákra. Nem kellett igénybe vennünk, de jólesett ez a kedvesség. A szállásunk egyébként Stubnyafürdőn volt, és szállásadónk nagyon meglepődött, mikor közöltük, nem hoztunk fürdőruhát, nem a fürdő miatt jöttünk. Nekünk ugyanis csak egy központi hely kellett, ahonnan könnyedén megközelíthető minden kinézett úti cél. Célból pedig nem volt hiány, első körben három bányavárost néztem ki.

Körmöcbánya

az óváros közepe

Az első hely, ahol megálltunk, Körmöcbánya volt. Ez a nagyon aranyos település, már a 12. század óta megvan. A középkorban az aranybányászat központja volt, amelynek fénykora a 14-15. századra tehető. Ekkor ebben a helyes kis városban termelték egész Európában a legtöbb aranyat. Károly Róbert pénzverdét alapított itt, 1335-től itt verték a híres aranyforintot.

A bányák mára már kimerültek, így senki se számítson vakító gazdagságra, ám így is elég bájos ez a város.
Nagyon szeretem a középkori óvároskat, olyan hangulatos a városfal és olyan szép, szűk utcáik vannak. Ezt pedig itt is megkaptuk, mikor első körben a magaslati helyen trónoló templomot néztük meg.

Szent Katalin-vártemplom

A Szent Katalin-vártemplom már messziről is impozáns látványt nyújt, ahogy a város fölé magasodik.
14-15. században épült gótikus stílusban, de a 18. században a belső terét barokkosították, majd a 19. században neogótikus átalakítást is kapott.
A templom látogatható. Fel kell sétálni hozzá egy szűk macskaköves utcán, majd több lépcsőn felfelé, aztán a pénztár után még néhány lépcsőn tovább. Nem volt drága a belépő, és kaptunk magyar leírást is hozzá.
A templom nagyon szép, ám mégsem a gazdag díszítése vonzott minket igazán, hanem a tény, hogy fel lehet menni az óratoronyba. A csigalépcsőn felmászni pedig határozottan megérte, mert gyönyörű volt a kilátás.
A templomhoz tartozik még néhány kisebb melléképület, ám azok akkor nem voltak látogathatók, így csak körbejártuk, megcsodáltuk, és gyönyörködtünk a kilátásban. A város egyébként gyorsan körbesétálható, már ami a látványos, régi részét illeti.

kilátás az óratoronyból a főtérre

A templom mellett még egy dolgot néztünk meg itt, a Pénztörténeti Múzeumot.
Ez a múzeum a főtéren épp a templommal szembeni oldalon található. Kívülről nem látszik rajta, de hatalmas, ötszintes a kiállítótere és van itt minden, ami a pénz történetét illeti. Akad itt várostörténeti kiállítás és pénztörténeti gyűjtemény, amelyben aztán minden van a kelta pénzektől a mai papírpénzekig. Kifejezetten szép gyűjtemény, főleg ha a látogatót érdekli a numizmatika, de mindenkinek érdekes lehet, hogy milyen volt a fizetőeszköz a Római Birodalom idején. Egy külön szint van az érmekészítésről, mert itt nem csak azt mutatják meg, hogyan nézett ki a pénz, hanem azt is, hogyan készült. Technikai beállítottságúak tehát előnyben, mert amíg én az Árpád-kori pénzekre csorgattam a nyálamat, addig San Diegó a pénzverő eszközöket tanulmányozta.

kilátás az óratoronyból a városra

Talán a legfelső szint volt a legkevésbé izgalmas, mert ott művészeti kiállítás volt termsézetesen érmékről, ám a legalsó szint szinte szó szerint kincsesbányának bizonyult. A pincében ugyanis az alapanyagokra helyezték a hangsúlyt, így itt van egy ásványkiállítás, majd egy meredek lépcső alján, ahová csak munkavédelmi sisakban lehet lemenni, egy bányát mutatnak be. Pontosabban azt, hogyan nézett ki egy bánya a 18-20. században.
Szóval ez egy elég menő múzeum, és ami a legjobb benne, egyáltalán nem zsúfolt. Mikor elkezdtük a végigjárását, nagyjából egy másik látogatóval találkoztunk, így végig miénk volt a terep, addig és ott bámészkodtunk, ahogy kedvünk tartotta. Ez persze csak látogató szempontjából szerencsés, a múzeum szempontjából nem, szóval ha valaki Körmöcbányán jár, mindenképpen nézzen be ide. Tényleg érdekes, és szerintem rájuk fér a támogatás. Egyébként itt is kaptunk magyar leírást.

ebédünk

Nem csak azért szeretem az útikönyveket, mert megmondják milyem műemléket, múzeumot érdemes megnézni, hanem azért is, mert ajánlanak éttermet. Szlovákiai útikönyvem pedig kifejezetten jól teljesített ezen a téren.
Körmörcbányán ebédeltünk a Silvanus étteremben. Ez az étterem a főtéren található, egy kapualjon át lehet bejutni iide, pontosabban a teraszára, ahol mi letelepedtünk a szép idő miatt. San Diego a vadhúsos ételek miatt lelkesedett, míg én nagyon örültem a vegetáriánus hamburgeremnek. Csak arra nem voltam felkészülve, hogy olyan hatalmas adagot kapok, amivel alig tudok megküzdeni.
Finom volt, és a helyszín is kellemes, így ha valaki megéhezik a pénztörténeti kiállítástól, nem kell messzire mennie néhány jó falatért.

Besztercebánya
A második bányaváros, amit megnéztünk, Besztercebánya volt. Kis kitérőt jelentett, de nem akartam kihagyni.
Szintén középkori gyökerekkel rendelkező város, amely sokáig a rézbányászat központja volt. Itt is a várnegyed, illetve a főtér az, ami érdekes. Azonban be kell vallanom, hogy számomra ez a bányaváros tetszett a legkevésbé. Itt nem éreztem azt a romantikus hangulatot, mint ami a másik két városban elkapott. Sőt, kifejezetten nagyvárosnak tűnt, amit a főtér hatalmas mérete is mutatott.

főtér

Azért persze körbejártuk a teret, megcsodáltuk a szép épületeket és a templomokat. Kétségtelenül szépek az itteni házak, főleg ha az ember tisztában van vele, milyen régiek, de valahogy úgy voltam vele, oké, láttam már hasonlót, jöhet az igazi különlegesség. Csakhogy nem jött, hacsak nem számítjuk a Mátyás-házat, ahol Mátyás király lakott.
Nem is töltöttünk el sok időt itt, csak körbesétáltuk, és megvacsoráztunk.
A vacsora színhelyét ezúttal is útikönyvemből választottuk és megdöbbentően olcsó volt. Mikor ugyanis ráböktünk az Olivo éttermre, ami a főtér közepén foglal helyet, borsos árakra számítottunk. Nagyjából olyanra, mintha Budapesten az ember beülne a Váci utca egyik éttermébe, vagyis benne van a sűrűjében, a legforgalmasabb részen. Csakhogy míg itthon ezeket a helyeket horror árakkal látják el, addig Beszetercebányán nagyon jót ettünk nagyon olcsón.

Ez egyébként egy nagyon hangulatos étterem, ami meglehetősen nagy, több szintből áll, és az olasz ételekre specializálódott. Mindketten tésztát rendeltünk, ami nagyon finom volt és kellemesen laktató. Egyébként, mikor a szomszéd asztalhoz kihozták a pizzát, örültem, hogy nem azt kértem, mert olyan nagy volt, hogy párosával érdemes csak megküzdeni vele.
Szóval, ha valaki olcsón jót akar enni a vársoban, tudom ajánlani, főleg ka kedveli az olasz konyhát.
Vacsora után kicsit még sétálgattunk, és valamiért minél távolabb kerültünk a főtértől, annál jobban megszoktam ezt a várost. Azonban így sem lett a kedvenc bányavárosom.
Mondjuk, ha a harckocsik vonzanának, biztosan más lenne a véleményem. A Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeumánál tettük le az autót (Egyébként az országnak nincs olyan csücske, ahol ne lenne legalább egy utca, tér vagy kavics elnevezve erről a felkelésről.), aminek számomra nem túl szép, modern épülete van. A múzeum előtti parkban azonban harckocsik vannak kiállítva, amit a helyi kisgyerekek előszeretettel tapogatnak. Ha tehát valaki érdeklődik a háborús technika itránt, talál itt látnivalót.

tank a parkban

Selmecbánya
Egyértelműen a kedvenc bányavárosom Selmecbánya volt. Ennek volt ugyanis a legkellemesebb, romantikus hangulata, és itt volt a legtöbb látnivaló.

Kálvária dombon

Persze, hogy ez is egy középkori eredetű város. A 13. században német bányászokat telepítettek ide, általuk a város felvirágzott, és az ezüstbányászat központjává vált.
Mária Terézia 1763-ban itt alapított Bányászati Akadémiát, ami akkoriban az első felsőfokú végzettséget adó műszaki iskola volt. A 18. században úgy megnövekedett a lakosság (25 000 fő), hogy Magyarország legnagyobb városai közé tartozott.
1993 óta a Világörökség része.
Nagyon hangulatos ez a város, bár kiterjedését tekintve nem mondható kicsinek. Ráadásul a látnivalók nem egy helyre (mondjuk egy térre) koncentrálódtak. Mikor megérkeztünk, el is terelte a figyelmünket a Kálvária templom, ami igazából a városon kívül egy dombon helyezkedik el. Olyan szép volt, hogy rögtön meg is álltunk itt, hogy felmásszunk a domb tetejére.

úton a tetejére

Itt lényegében a keresztutat lehet végigjárni, amelynek állomásait kisebb kápolnák freskói jeleznek. Van egy alsó templom (fenti képen), illetve egy felső, ahová viszonylag meredek emelkedőn lehet felbaktatni. Ráadásul egy kifejezetten szép zöld dombon helyzekedik el, ami akár piknikezésre is ideális. Felmenni pedig megéri a kilátás miatt.
Belátni innen az óvárost, ami egyébként gyalog sincs messze a dombtól. Mi egyszerűen besétáltunk oda a hangulatos kis utcákon.

kilátás a domb tetejéről

A város főtere a Szentháromság tér, innen érdemes körbenézni. A kanyargós szűk utcák, a sok templom és a szép épületek tökéletes bámészkodási lehetőséget adnak a sétálgatóknak. Itt is azt tettük, amit Besztercebányán, csak sétálgattunk, ám itt sokkal lelkesebb voltam a hangulat miatt. Még az sem zavart, hogy egyértelműen sokkal több volt itt a turista.
Olyan sok, hogy mikor jó szokásunkhoz híven az útikönyv alapján akartunk  éttermet választani vacsorához, nem találtunk. Az első helyen már nem szolgáltak fel ételt, amit nyelvi nehézségek miatt (mivel nem beszélt idegen nyelven) a pincérnő elég fura módon közölt velünk miután 20 percig üldögéltünk az egyik asztalnál. Aztán a kinézett sörház úgy tele volt, hogy foglalás nélkül esélyünk sem lehetett. Szóval végül csak beültünk az első olyan helyre, ahol láttunk szabad asztalt. Népszerű tehát ez a város.

pizza és útikönyv

Egyébként nem döntöttünk rosszul. Elégedett voltam a pizzámmal és San Diego is, mert végre kipróbálhatott valami helyit, ami hússal töltött palacsintára emlékeztette.
Biztosan nem néztünk neg itt mindent, mivel limitált idő állt rendelkezésünkre (hazafelé ejetettük útba) és nem mentünk be templomokba, múzeumba, ám így is jól éreztük magunkat. Sétálgattunk néhány órát, és tényleg olyan kellemes hangulata van ennek a városnak, hogy kifejezetten megszerettem.
Nekem tehát ez a bányaváros lett a kedvencem, így tudom ajánlani, ám mindegyik várost érdekesnek találtam. Örülök, hogy utunkba beleterveztem a bányavárosokat.

tér

helyi fogás

séta közben

Megátkozva

A Vasdruida Krónikáinak első részét nagyon régen olvastam, még 2013-ban. Tetszett, ám nem fogott meg annyira, hogy azon nyomban kívánjam a foltytatást. No, de ennyit halogatni sem akartam, mégis ez történt, mert mindig volt más könyv, ami elvonta róla a figyelmemet. Néhány hónapja azonban elkezdett furdalni a kíváncsiság, hogyan is alakul tovább a történet.

A borító rendben van, passzol az előzőhöz és oldalszámra is tartja a színvonalat 300 lapjával.

Fülszöveg:

"Atticus O’Sullivant nem izgatják túlságosan a boszorkányok. Most mégis arra készül, hogy egy mindkét fél számára előnyős, kölcsönös megnemtámadási egyezményt írjon alá velük, amikor napjaink arizónai Tempéjének boszorkánynépessége hirtelen megnégyszereződik. Ám az új lányok nem csak gonoszak, de a második világháború alatt meglehetősen sötét szerepet töltöttek be a németek oldalán.
Miközben egy bukott angyal a helyi középiskola diákjaira vadászik, és a bacchánsnők vegasi hordája a városba özönlik, hogy ott terjessze az őket jellemző halálos romlást, és egy veszélyesen szexi, kelta tűzistennő Atticus kegyeit keresi, hősünknek ki kell vennie részét a boszorkányüldözésből. De varázskardja, a szomszédjától kölcsönzött gránátvető, valamint vámpír ügyvédje segítségével Atticus készen áll rá, hogy megtisztítsa a várost, és megmutassa a boszorkányos fehérnépeknek, hogy rossz druidával kukoricáztak."

Be kell vallanom, hogy 7 év távlatából az első rész cselekményére csupán foszlányokban emlékeztem. Ez azonban egyáltalán nem zavart olvasás közben, mert a sorozat részei külön-külön konfliktushelyzettel rendezleknek, és időközben azért beugrott ez meg az. Arra viszont ilyen sok év után is tisztán emlékeztem, hogy bírom a könyv humorát, és imádom a főhős kutyáját, és ez rögtön megalapozta számomra a kellemes hangulatot.

Atticus továbbra is egy kifejezetten szimpatikus főhős a maga hippi bájával és paranoid hozzáállásával legyen szó istenségekről vagy mezei halandókról. Ezúttal nem éreztem zavarónak a gyengébb nem iránti gyengeségét, inkább szórakoztatott. A kutyája pedig minden jutalomfalatot megérdemel, főleg amikor beleugat az istennőkkel folytatott beszélgetéseibe.

"Az idegesítően gyorsan regenerálódó ellenfelekre legjobb megoldás a lefejezés. A kard ezért nem megy ki soha a divatból."

A könyv tehát nagyon szórakoztató, a párbeszédek pörögnek, és a cselekmény sem áll meg egyetlen pillanatra sem. A baj ugyanis állandó jelleggel liheg a druida sarkában, szóval ezúttal cseppet sem unatkoztam.

Ami a számtalan vallás számtalan istenét illeti, az író szerencsére ezúttal leredukálta egy tucatra. Azért így is volt itt színes felhozatal a kelta és skandináv mitológiától a keresztény vonalon át az amerikai őslakosok hitvilágáig. Na, meg persze természetfeletti lényekből sem akadt hiány. Hogyan is lett volna, mikor a főhős egyik ügyvédje vámpír, a másik meg vérfarkas. A boszorkányok pedig már csak csinos, alulöltözött cseresznyék voltak azon a bizonyos tortán.

"„Ő az a boszorkány, aki nem kedveli a kutyákat, ugye?”
– Az a helyzet, hogy én nem ismerek sok kutyarajongó boszorkányt, tehát ebben a tekintetben nem lóg ki a sorból. A boszorkányok macskások."

A mellékszereplők egyébként szintén szórakoztatóak, és most nem csupán a fent említett természetfeletti lényekre gondolok, hanem a főhős halandó barátaira.

Szóval tele van akcióval és csatával ez a könyv, ám a kifejezetten szórakoztató fajtából. A popkulturális utalásokról nem is beszélve. Oké, azért a kifinomultság kedvéért egy-egy Shakespeare idézetet is elsütnek időnként a gránátvető mellett. Illetve figyelnek arra is, hogy mindezt emberek között teszik, így az álcázás és a kreatív magyarázkodás a rendőröknek sem maradt ki a könyvből.

"– Az első lövéssel a fejét célzom meg – suttogtam vissza. – Maga célozzon a szívére! Aztán csak lövöldözzön rá, amíg kurvára ki nem purcan!
– Hol tanulta ezt a stratégiát, haver? Az amerikai hadseregben?
Félkomolyan felmordultam:
– Nem, Attilától, a huntól, aki úgy élt és halt meg, hogy magáról azt sem tudta, hogy létezik."

Összességében remekül szórakoztam rajta. Üdítően jólesett a mitológiai sokszínűsége és a humoros csatái a vicces beszólásokról nem is beszélve. Komolyan sajnálom, hogy ilyen sokáig halogattam, hogy folytassam ezt a sorozatot.

Tudom ajánlani mindenkinek, aki az első könyvet olvasta és kedvelte, mert a második is legalább annyira szórakoztató, ha nem jobban. Ha pedig valaki még nem ismerné, ám kedveli a mitológiai témát és a nagyszájú főhősöket, akik karddal a hátukon rohangálnak, esetleg még a kutyákat is szereti, ne habozzon tenni egy próbát. Ez nem egy véres, komor fantasy, hanem egy kifejezetten szórakoztató kalandregény fantasy elemekre építkezve.

"– Megölted az atyámat! – dörögte basszus hangon. – Készülj a halálra!
– Inigo Montoya? Te vagy az?"

Kiegészítés:

Van egy jó hírem, a sorozat megállt 9 kötetnél, és az író csak kiegészítő novellákkal toldotta meg. Illetve van egy rossz hírem, a Könyvmolyképző Kiadó elkaszálta szegényt. A negyedik kötetet 2016-ban adták ki magyarul, és azóta semmi hír a további öt könyvről. Csalódott vagyok, mert ez bizony egy remek sorozat a kiadó kínálatában, és ezt a molyos mutatói igazolják is, 90%-on áll.

A további két részre (Elkalapálva és Átverve) hamarosan sort kerítek, utána viszont marad a reménykedés, hogy a kiadó meggondolja magát, és mégis folytatja, esetleg jön egy másik kiadó, és megmenti.

Viszály

Több könyvet olvastam már Victoria Schwab tollából, ám eddig mindegyik ifjúsági regény volt, így kíváncsi lettem, milyen az, amikor felnőtt szereplőkről ír.

A borító mutatós és vastagságra is kellemes könyv alig 400 lapjával.

Fülszöveg:

"Victor és Eli két különc kollégiumi lakótárs, akiket nagyravágyásuk és átlagon felüli intellektusuk egyaránt összeköt. Diplomamunkájukhoz az adrenalin hatásait, és a halálközeli élményeket kutatják, egészen a nyugtalanító eredményig: megfelelő körülmények között bárki szert tehet emberfeletti képességekre. Amikor az elméletet gyakorlattá változtatják, az események nem várt, és borzalmas fordulatot vesznek.
Tíz évvel később Victor megszökik a börtönből, hogy esküdt ellenségévé vált egykori barátja nyomába eredjen. Segítője egy fiatal lány, aki zárkózottságával leplezi bámulatos képességeit. Eközben Eli semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy eltörölje a föld színéről a szuperképességekkel rendelkező egyéneket – kivéve társát, egy vasakarattal bíró, rejtélyes nőt. Az árulás és a veszteség fájdalmától hajtott ősellenségek mindkét oldalon emberfeletti erőkkel felfegyverkezve készülnek beteljesíteni bosszújukat – de vajon melyikük éli túl a végső összecsapást?"

Nem igazán voltak előzetes elvárásaim, így a könyv nyitánya pozitív meglepetésként hatott. Tetszett a cselekmény fokozatos kibontakozása, ahogy a jelen és a múlt fejezetről fejezetre váltakozva haladt. Tetszett, hogy mindegyik szereplő nézőpontjába belepillanthatott az olvasó, és a kissé borongós hangulat kifejezetten passzolt hozzá. A kötet így kellemes olvasási élményt adott, egyáltalán nem unatkoztam rajta.

Van valami megkapó a szuperképességű szereplők történeteiben, ami felkelti az olvasó kíváncsiságát, és arra készteti, hogy elkacérkodjon a gondolattal, melyik képesség áldás és melyik átok. Az írónő így egy remek alaptémát választott. Valahogy mégis úgy éreztem időnként, hogy mindez csupán a körítés. A konfliktushelyzet kiszínezése, mert a könyv veleje egyértelműen egy se veled, se nélküled kapcsolat és az ebből adódó bosszú körforgása. Van egy olyan érzésem, hogy szuperképességek nélkül is megállta volna a helyét Victor és Eli párharca. Egy dolog azonban hiányzott nekem, a barátságuk alapja. Egyértelműen nem bírnak létezni a másik nélkül, ám nem igazán értettem, hogyan alakult ez ki, ha a múltban is olyan felszínes, féltékenységtől és irigységtől terhes volt a kapcsolatuk. Nekem az, hogy mindegyik okos, nem elég egy ilyen szoros kapocshoz. Főleg, ha a kötet végi összecsapást nézzük, ahol egyértelműen csak cicáztak egymással...

A testvérek kapcsolata már egy fokkal megérthetőbbnek bizonyult, illetve a melékszereplők motivációi is egyértelműek voltak. A karakterekre általánosságban nem volt panaszom, tetszett, hogy inkább antihősök voltak, mint hősök, és hogy nem igazán volt a történetben "jó oldal". Ez egy tetszetősen merész megközelítés. A képeségeik azonban nem lettek kihasználva maximálisan. Itt is érződött, hogy inkább díszletként, mint legfontosabb tényezőként voltak jelen.

A legnagyobb problémám a könyvvel mégsem ezekből a kisebb hibákból fakadt, hanem a történet befejezetlenségéből adódott. Egyszerűen nem értettem, miért nem lehet lezárni ezt a sztorit. Pörgős, olvasmányos, izgalmas, de nincs benne annyi szufla, hogy elbírjon egy folytatást, pláne nem több kötetnyit. Ó, igen, ez egy sorozat, Az elvetemültek első kötete. Tisztában voltam ezzel, mikor belekezdtem, így olvasás közben újra és újra azon kezdtem agyalni, miért. Miért kell ennek folytatás? Ráadásul a folytatás lehetősége kivégezte a végkifejletet, egyszerűen súlytalanná tette a főhősök cicázását, és megölte az izgalmat.

Összességében ez a könyv egy kellemes anti-szuperhősös kikapcsolódás. Nem bántam meg, hogy elolvastam, de nagyon sajnálom, hogy ez a történet nem fért bele egy kötetbe. Egy rendes fináléval sokkal jobb véleménnyel lennék róla.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a negatív szereplőket, és unják már, ha a főhős "jófiú", számukra üdítő kikapcsolódást nyújthat. Ha viszont valaki nem kedveli az indokolatlanul elnyújtott történeteket, óvatosan bánjon vele.

Kiegészítés:

Ami a folytatást illeti, a második kötet, Vengeful már megjelent angolul, és ahogy a Fumax Kiadót ismerem, hamarosan megjelentetik magyarul is. Az írónő írt egy rövid előzmény történetet is a sorozathoz Warm Up címmel. Illetve a sorozat státusza még nem lezárt, mert az írónő szereti sokáig függőben hagyni munkáit, főleg ha belekap valami másba, így nem lennék meglepve, ha valamikor előállna a következő, harmadik kötettel.

Mozgóképek LXXXVIII.

A május mozgóképek terén inkább a sorozatoknak kedvezett (erről majd a másik rovatom következő bejegyzésében értekezem), mint a filmeknek. Azért így is sikerült 6 filmet megnéznem, ami egyáltalán nem rossz arány.

Gettómilliomos

"A legnépszerűbb vetélkedő, a Legyen Ön is milliomos! indiai változatában a tizennyolc éves, gettóból származó Jamal Malik egyetlen lépésre van a húszmillió rúpiás főnyereménytől. Már csak a döntő kérdés van hátra. A játékvezetőnek, Prem Kumarnak egyáltalán nem tetszik a helyzet alakulása, az, hogy egy senki került helyette a reflektorfénybe. A műsor végén rendőrök várják a fiatalembert. Csalással gyanúsítják, nem hiszik el, hogy tudhatta az eddigi válaszokat. A kihallgatáson kérdésről kérdésre faggatják. Jamal elbeszéléséből kibontakozik az élettörténete."

Ez egy meglehetősen régi film, 2008-as. Hallottam már róla, Nel barátom dicsérte is nekem, én mégis csak most szántam rá időt. Mondhatom, jól tettem.

A történet ötletes, és talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, meglehetősen romantikus is. Nem csoda, hogy ennyi díjat besöpört, mert könnyed kis film. Nekem mégsem a kissé giccsbe hajló szerelmi szál miatt tetszett, hanem a leplezetlen indiai nyomor bemutatása miatt. Habár nem most találkoztam először filmen a túlzsúfolt India sötét oldalával, azért így is megütött kicsit. Főleg, hogy a film nagy része gyerekkori visszaemlékezés, és gyerekek sanyarú sorsát nézni mindig megterhelő. Azonban a film minden sötétsége ellenére, egyáltalán nem letargikus, sőt néhol kifejezetten humoros. Ettől pedig kellemes szórakozást nyújt, miközben mutat valami fontosat, ráébreszt kényelmes otthonunk melegében, hogy nem mindenki ilyen szerencsés.

Összességében tehát tetszett a film. Tudom ajánlani azoknak, akik bepillantanának kicsit India legszegényebb zugaiba. Természetesen vetélkedők kedvelői és romantikus beállítottságúak előnyben.

A búcsú

"Billi még kisgyerekként költözött szüleivel New Yorkba, így ő maga sokkal inkább amerikainak vallja magát, míg szülei sokkal inkább a kínai hagyományokat követik, Kínában élő nagymamája pedig teljes mértékben a hagyományos kínai értékrendek szerint él. A kulturális különbségek akkor domborulnak ki igazán, amikor a nagymama súlyos beteg lesz és a családtagoknak dönteniük kell: elmondják neki a tragikus hírt vagy eltitkolják előle, had élvezze az utolsó heteket, amit a családdal tölthet."

A rendező, Lulu Wang saját életéből merített ehhez a filmhez, amit egy interjúban ki is fejtett. Mikor elolvastam, rögtön megtetszett a film, mert szeretem megismerni a kulturális különbségeket. Ráadásul tavaly volt szerencsém belekóstolni a kínaiak életébe, és megtapasztalni néhány különbséget.

Ez a film egy családot mutat be, pontosabban a családtagok reakcióját egy problémára. Meglehetősen érdekesen kezelik, és persze nem teljesen értenek egyet a döntésben, valahogy mégis megérthetők maradnak még európai szemmel nézve is. A történet lassan bontakozik ki, és leszámítva egy-egy érzelmi kitörést, kissé monoton is a csúcspontok hiánya miatt. Talán picivel több humorra számítottam, főleg a kamu esküvő miatt, de végül be kellett látnom, hogy ez az inkább tragikomikus megközelítés jobban passzolt hozzá.

Számomra érdekes volt a film, bár távol áll a kiemelkedően jótól. Kizárólag azoknak ajánlom, akik kedvelik a lassú családi történeteket, és belekóstolnának kicsit a kínai kontra amerikai nézőpontok összeütköztetésébe. Aki viszont Kínára kíváncsi, vagy nagyobb mondanivalóra vágyik, keressen egy másik filmet.

Tyler Rake - A kimenekítés

"Egy edzett zsoldos küldetése a túlélésért folyó versenyfutássá válik, amikor egy drogbáró elrabolt fiát kell megmentenie Bangladesben."

San Diego és a barátja választották ezt a filmet.  A fiúk valamiért sörözéshez agyatlan filmeket akarnak nézni, amit már megtapasztaltam korábban is, így nem nyafogtam, csak időnként kritikus megjegyzéseket tettem a látottakra.

Ez a film tényleg agyatlan. Sztori? Ha a lövöldözve szaladgálunk keresztül és kasul a vásorban annak számít, akkor van. Karakterek? Kizárólag papírmaséból, mert a lövöldözéshez klisé dukál. Logika? Minek az, ha van egy bögyös csaj, aki eltereli a figyelmet ennek hiányáról. Szóval ez a film is olyan, mint a többi ezer akciófilm, ami kizárólag férfiak (lehetőleg alkoholos befolyásoltság alatt álló férfiak) kielégítésére szolgál. Ha pedig esetleg megnézi egy nő is (mint én), az érje be Chris Hemsworth kidolgozott felsőtestével. Pedig látszott, hogy a harcjelenetek kidolgozására nem sajnálták az időt, a robbantgatásokra pedig nem sajnálták a puskaport, történetet írni mégis elfelejtettek. No, de nem vártam tőle sokat - mondjuk a fiúk sem -, így nem lepődtem meg.

Nem, nem tetszett ez a film, és magamtól biztosan nem néztem volna meg. Férfiaknak tudom ajánlani sör mellé, mert úgy vettem észre, úgy fogyaszthatóbb darab. 

Altered Carbon - Resleeved

"A Latimar nevű bolygón Takeshi Kovacsnak meg kell védenie egy tetoválóművészt, mialatt egy jakuzavezér halála ügyében nyomoz egy rohamosztagos oldalán."

Ezt is a fiúk választották az előző förtelmes akciófilm után. Itt legalább lelkesített, hogy animációs filmről volt szó. Ez egyébként egy sorozatnak a kiegészítő története. A fiúk persze látták, ám én is hallottam már róla innen-onnan.

Hiába animációs és néztük japán hanggal, egyáltalán nem tetszett a grafika. Ez a rajzstílus nem az én világom, ahogy a sci-fi sem az, ám rajzolva elvagyok vele. A történet egyébként rendben volt, szépen összeállt, bár helyenként könnyedén kikövetkeztethető volt.

Összeségében nem volt rossz, de inkább maradok a klasszikus animéknél, mert ez a modern grafika tényleg zavarja a szememet. Ha valaki látta a sorozatot, nézze meg bátran, mert a fiúknak bejött, aki pedig még nem látta volna, de gondolkodik rajta, kedvcsinálónak ez az animációs film tökéletesen megfelel. Sci-fi kedvelők előnyben.

Emma

"Egy fiatal nő minden jó szándéka ellenére gondolkodás nélkül kavarja bele magát romantikus kapcsolatokba, miközben kerítőt próbál játszani."

Nem kedvelem Jane Austen könyveit, mert falra mászom a karaktereitől. Viszont valamiért a filmfeldolgozásokkal jobb kapcsolatot ápolok. Talán, mert szeretem a kosztümös filmeket, és egy-két órába belesűrítve jobbnak érzem ezeket a történeteket, mint 300-400 oldalnyi szenvedés után.

Ennél a filmnél is a fenti érvek vonzottak, illetve a remény, hogy 2020-ban a készítők modernizálják kicsit a karaktereket, és így nem lesznek olyan ütnivaló libák, mint a könyvben. Mélységesen nagyot tévedtem. A modernizálás ugyanis két elemben mutatkozott meg: a férfi főhős pucér fenekének megmutatásában és egy csókjelentben. Hát, ennél többet vártam. No, nem erotikus irányban, hanem a karakterek felé. Csakhogy a film megtartotta az írónő sekélyes, irritáló és bosszantó karaktereit, amitől ez a film szokásos Austen-féle szenvedést okozott. Illetve olyan vontatottan haladt, hogy majdnem elaludtam rajta. (Egyébként anyukámmal kezdtem el nézni, és ő konkrétan 20 perc után inkább elment lefeküdni...) 

Egyáltalán nem tetszett, és ezután hatszor is megfontolom, mielőtt Austen bármilyen feldolgozása megfordul a fejemben. Kizárólag rajongóknak ajánlom, mert tény, hogy sokan szeretik az írónő stílusát, viszont ha valakinek nem jött be könyvben, ne is próbálkozzon ezzel a filmmel.

Hadak útján

"A Hadak útján egy Albert nevű fiú és Joey névre hallgató lovának elsöprő erejű története. Nehéz idők járnak, nemsokára kitör az I. világháború. Albert édesapja eladja Joey-t a brit lovasságnak, akik rögtön be is vetik őt a frontvonalakon túl - így megkezdődik Joey kalandos utazása, háttérben az első világháborúval. A temérdek akadály ellenére Joey mindig bátran szembenéz a veszéllyel, megérinti az embereket, és megváltoztatja mindenkinek az életét, akivel útközben találkozik. Albert azonban képtelen elfelejteni hű hátasát és egyben legjobb barátját, így hátrahagyva otthonát, a francia harcmezőket veszi célba, hogy megtalálja, és hazavigye az ő csatalovát."

Ez a film is régi adósságom, mert 2011-es, én mégis csak most szántam rá magamat. Kicsit megvicceltem vele San Diegót, bár nem szándékosan. Mikor elkezdtük nézni, a címén kívül annyit mondtam neki, hogy első világháborús film. A végére így jogos volt a felháborodása a magyar cím miatt, mivel nem arra számított, hogy egy ló lesz a főszereplő. Na, igen, hogyan lett a War Horse-ból ez a magyar cím, én sem értem...

Bármennyire is állatszerető vagyok, kerülöm az állatos filmeket, mert nincs kedvem érzelmi nyomorékként egy százas papírzsebkendőt ölelgetni a végén. Úgyhogy kicsit félve kezdtem bele ebbe a filmbe, felkészülve a legrosszabbra, hiszen a ló csatába készült, nem is akármelyikbe. Azonban szerencsére a készítők gyerekbarátra vették a figurát, így világháború ellenére, alig folyt vér ebben a filmben. A cselekmény viszonylag lassan haladt (számomra zavaró volt, hogy nem éreztem az idő múlását), ám nem ült le egyetlen percre sem. Ráadásul vér nélkül is megmutatott néhány érdekes pillanatképet a háború hátteréből, mint amilyen a lovak sorsa volt. Joey vágtája pedig a senki földjén zseniálisra sikerült. Már ezért a jelenetért megérte megnézni ezt a filmet.

Összességében tehát tetszett. Tudom ajánlani azoknak, akik egy könnyedebb háborús filmre vágynak, és nem zavarja őket, ha egy ló a főszereplő. Állatbarátok megnyugtatására pedig csak annyit mondok, nem volt szükségem zsebkendőre, szóval nyugodtan fogyasztható alkotás.

Értékelés:

Gettómilliomos                                ->   9

Hadak útján                                      ->   8

A búcsú                                            ->   7

Altered Carbon - Resleeved             ->   6

Tyler Rake - A kimentés                  ->   4

Emma                                               ->   3

Sofőrök

Terry Pratchett már régóta rajta van azon szerzők listáján, akiktől illene olvasnom valamit. Csakhogy egy ilyen termékeny írónál nem könnyű a választás, mivel is kezdje az ember. Épp ezért, mikor San Diego ajánlotta ezt a könyvet, pontosabban ezt a trilógiát, nem haboztam belevágni.

Meglehetősen régi könyv A Manák trilógiájának első kötete, bár több magyar kiadást is megélt. A borító viszont egyik változatban sem tetszik igazán, ezért remélem, hogy ha ismét nyomtatásba kerül, készítenek hozzá egy megfelelőbbet.

Vékony könyvecske, picivel több mint 200 oldal.

Fülszöveg:

"A több ezer apró mana számára, akik egy hatalmas bevásárlóközpont padlója alatt élnek, nem létezett Nappal és Éjszaka, a Napsütés és az Eső ősi legendákká halványodtak. Nyugodt életük manaemlékezet óta a Téli Kiárusítások és a Nyári Vásárok ritmusát követte. Ám egy napon rémületes hír érkezik: az Áruházat le fogják bontani. Masklinra, az utolsó Odakintről érkezett manára, roppant feladat vár. Meg kell szerveznie a menekülést egy talán még veszélyesebb helyre, oda, ahol a Légkondicionálót Szélnek hívják, és a fura, kék mennyezet ijesztően messze van: Odakintre…"

Ez egy rettentően aranyos mese. Nincs rá jobb jelző, mert amilyen komolytalan, olyan kedves, és amilyen szórakoztató, olyan jóravaló.

A manák története nem bonyolult, sőt ők maguk sem épp bonyolult lények, de ettől kifejezetten szerethetőek. Kicsinyített társadalmuk, vallásuk és világnézetük egy szórakoztató görbe tükör nekünk, embereknek. Ó, bocsánat, nekünk, buta humanóknak. A manák ugyanis nem sokban különböznek tőlünk, méretüket leszámítva. Közösségük megosztott, civakodnak, nehezen viselik a változásokat, kíváncsiak, mégis félnek az ismeretlentől, és persze férfiak vezetik őket. Mert a férfiak a főnökök, ezt egyetlen nő sem vonja kétségbe, még az sem, aki lépten-nyomon leüvölti a férfi fejét, és megmondja neki, mit tegyen, mert a férfi a vezető. Szóval van ebben a könyvben minden, ami egy jó társadalmi kritikához kell. Ráadásul ez a kritika egy kedves humorú történetbe van csomagolva.

"Tudod, fiam, én már hatéves vagyok, sok manát ismertem, és meg kell, mondjam, ha tízet sorba állítasz, és elkiáltod magad: „Húzd!”, négyen tolni fogják, kettő pedig megkérdezi: „Tessék?”. A manák már csak ilyenek."

A cselekmény viszonylag kis léptékben halad, mégsem áll meg egyetlen percre sem, hiszen a manák számára gyorsabban telik az idő. Az olvasó pedig kénytelen felvenni a ritmust, és együtt haladni velük a nagy felfedezések során, legyen szó nyelvi elmélkedésről vagy a közlekedés szabályairól. Apropó közlekedés, ez volt a legszóraloztatóbb autós menekülés, amit valaha olvastam.

Az író remekül játszott a nyelvvel, ahogy a manák szemszögéből bemutatta egy-egy szó valós vagy vélt jelentését, és ezt a magyar fordítás is remekül követte. A párbeszédek így roppant szórakoztatóak, főleg ha Izé is belekotyog.

Apropó Izé, habár a cselekmény többnyire szűk környezetünkkben, a manák hatalmas világában, az Áruházban játszódik, rá lehet ragasztani a sci-fi jelzőt. A manák ugyanis nem manók, de nem ám, ők annál sokkal magasabbrendű lények. Vagyis voltak valamikor, mielőtt az Áruház kényelmében elpuhultak volna...

Ennél többet azonban nem árulhatok el a Kedvezményes Vásárról vagy a rettegett Csökkentett Árakról, mert nem akarom magamra vonni Arnold Testv. (al. 1905) haragját. Úgyhogy csak annyit mondok, ez egy szórakoztató és helyes mese, amit jólesett olvasni.

Tudom ajánlani mindenkinek, aki szintén régóta tervezgeti, hogy Pratchett könyvet olvasson, illetve azoknak, akik egy aranyos trásadalomkritikára vágynak szerethető lényekkel, vagy csak olvasnának egy nem mindennapi utazásról egy hatalmas teherautón. Ha viszont valaki nem kedveli a humoros könyveket, inkább bele se kezdjen, nehogy véletlenül mosolyra görbüljön a szája.

"A többi család kétségtelenül nem bízott a papírárusokban, akikről azt tartották, hogy különös és rémisztő hatalom van a birtokukban. Végülis tudtak írni-olvasni. És aki meg tudja mondani, mi van írva egy darab papírra, az nyilvánvalóan különös alak."

Kiegészítés:

A manák utazása ebben a könyvben épp csak elkezdődik, így további két kötetben (Földvájók és Szárnyalók) folytatódnak kalandjaik. Kíváncsi vagyok, mire jutnak a nagy utazásukkal, így biztosan elolvasom a folytatást is.

Tizenkilenc perc

Már egy ideje szerettem volna olvasni Jodi Picoult tollából. Most, hogy az Athenaeum Kiadó újra megjelentette ezt a könyvét, ráadásul egy jóval mutatósabb borítóval, úgy gondoltam, ideje kézbe venni.

552 lapjával viszonylag hosszabb olvasmány, és mivel a téma nem éppen könnyed, nem lehet pikk-pakk végiglapozni.

Füszöveg:

"Sterling átlagos amerikai kisváros a keleti partvidéken, ahol semmi sem történik – egészen addig, míg egy nap Peter, a szemüveges számítógépzseni vérfürdőt nem rendez az iskolában. Ámokfutásának koronatanúja, a szép Josie rejtélyes módon nem emlékszik semmire. Miközben a tárgyalást vezető bírónő – Josie anyja – és a lelkiismeretes nyomozótiszt kétségbeesetten kutatják, mi a magyarázat az iszonyatra, fény derül a rejtett titkokra: a szülők nem ismerik saját gyermekeiket, és fogalmuk sincs, mi zajlik egy átlagos iskola falai között. Megtudjuk, hogy szabályos kasztrendszerben, elkülönülve élnek a „menők" és a „lúzerek", az erőszak akkor is tombol, amikor nincs fegyver senki kezében."

Az iskolai lövöldözés nem egy könnyed téma, így az írónő meglehetősen nagy falatot választott, de sikerült szépen megoldania. Ez azért is fontos, mert minél több feldolgozást kap, annál jobb, még úgy is, hogy igazán megérthető sosem lehet.

Az első kérdés, ami felmerül a témával kapcsolatban, a nézőpont. Ki legyen a főhős? Aki szétlövi az iskolát, aki épp az ámokfutás útjába kerül, vagy az, aki ott sincs, mégis érintetté válik? Az írónő nem bonyolította túl, inkább mindenkinek megadta a szólás jogát, így a könyvnek sok-sok szereplője van, akik gyakorlatilag egyenrangúak benne, bár Peter és Josie felváltva kapják a legtöbb figyelmet. Ez egyrészt dicséretes, mert így minden oldal, legyen az elkövetőjé vagy az áldozaté, szerepet kap. Aztán majd az olvasó eldöntheti maga, ki is itt az áldozat. A válasz persze egyszerű: mindenki. 

A koncepció tehát remek, nekem mégis a könyv feléig túl sok volt. Túl sok a szereplő, túl sok a váltás - és itt nem a múlt és a jelen közötti ugarálásra gondolok, mert az szükségszerű volt - és túlságosan sok a töredék. Mivel a könyvnek nincs igazi főhőse, senkit sem lehet teljesen megismerni. Ez persze remek művészi húzás, hiszen a könyv egyik üzenete épp ez: Ismerhetünk-e valakit igazán? Csakhogy olvasási szempontból nem a legkényelmesebb. Én egyszerűen nem tudtam közel kerülni a szereplőkhöz épp ezen darabosság okán, és így megkedvelnem sem sikerült őket. Őszintén szólva senki sem volt szimpatikus, még a medvepapa bájaival felvértezett rendőr sem. Sajnáltam őket, valahol együtt éreztem velük, de érteni vagy kedvelni nem tudtam őket. Ez persze Peter esetében nem is volt elvárás, ám a többieknél szükségszerű lett volna.

Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a könyvbéli lövöldözés teljes mértékben indokolatlan volt. Ez ugyanis egy normális ember számára igaz minden hasonló esetre, legyen az fikció vagy valóság. Nem is az a célja ennek a könyvek, hogy megmagyarázza, érhetővé tegye, bár néhol olyan, mintha erre kísérletet tenne, hanem, hogy megmutassa. Ez pedig teljeskörűen és jól sikerült. Az írónő nem csak azt mutatta meg, mi vezethet az erőszakhoz, hanem azt is, mi lesz ebből az erőszakból. Persze, hogy még több erőszak...

Bármennyire is unszimpatikusak voltak nekem a szereplők, nagyon emberinek találtam őket. Emberi volt a reakciójuk, legyen szó bosszúról, csalódásról, félelemről vagy bűntudatról. Ugyanakkor néhol sarkítottnak éreztem őket. Ezt a sarkítást pedig elsősorban az iskolai erőszak (nem a lövöldözés, hanem a zaklatás) esetében találtam szembetűnőnek. Nem Peter esetére gondolok, hanem Josie megfelelési kényszerére. A gyerekek nagyon gonoszan tudnak viselkedni egymással, a kamaszok még inkább, sőt, ez bizony még felnőttek között is gyakran megesik. Bizony, a munkhelyi környezet néha erősen emlékeztethet a gimire... De nem minden gondolat forog a "menő" és "nyomi" skautlyák körül, mint ahogy azt Josie bemutatja. Igen, van a klikk, és vannak a klikken kívüliek, de nem felététlenül ez motivál mindenkit minden egyes percben. Ez nekem túlzásnak hatott. Ráadásul Josie esetében minden hozzá kapcsolodó részt elvitt ebbe a "menő vagyok, de jaj, mi lesz ha nem leszek menő" irányba, mikor sokkal, de sokkal érdekesebb lett volna a párkapcsolatába belemélyedni. Na, ott lett volna még mit boncolgatni bőven.

Ami nagyon tetszett, és remekül volt ábrázolva, az a szülői nézőpont. Érzékletes volt Peter szüleinek küzdelme és értetlensége, és ugyanolyan érzékletes volt az áldozatok szüleinek reakciója. Sőt, még a média szerepe is kapott egy szeletet ebben a nagy tortában. A tárgyalás pedig kifejezetten részletesnek bizonyult, bár a jogi előkészületei talán túlságosan is részletesnek hatottak.
A könyv hangulata nem meglepő módon nyomasztó. Nem az erőszakos cselekedetek miatt, azok nem különösebben részletesek vagy véresek, nincs is ilyesmire szükség, hanem a lelki megterhelés miatt. Ilyen sok szomorú, sérült, magányos és lelkileg terhelt szereplőről olvasni nem egy vidám dolog. Az embert így hamar elkaphatja olvasás közben a melankólia. No, de ez teljesen jogos egy ilyen témánál.

Összeségében ez egy jó könyv, meglepően átfogó feldolgázása a témának, így nagyon örülök, hogy elolvastam.
Azoknak ajánlom, akik kíváncsiak egy iskolai lövöldözés minden aspektusára. Viszont, ha valaki magyarázatot vár az ilyen tettekre, az csalódni fog, erre ugyanis nincs jó magyarázat, és nem is lehet ilyet adni.

Egy könyvmoly naplójából XX.

Nagyon régen, konkrétan 2018-ban írtam utoljára ebbe a rovatba. ( ITT olvasható.)

A rovat elhanyagolásának oka rendkívül egyszerű, nem volt mondandóm könyvmolyságomról. Nem éreztem úgy, hogy bármi ezzel kapcsolatban újdonság vagy érdekes lehet, azonban az elmúlt hetekben megváltozott a dolog. 

Nos, mint az ország lakosságának nagy része, én is home office-ba kerültem márciusban, és úgy néz ki, a júniust is így fogom kihúzni. Ettől pedig több szabadidőm lett, hiszen a napom pizsamában indítom egy kávéval a laptopom mellől, és csak akkor öltözöm fel normálisan és mosom meg a hajamat, ha online meetingem van. Tudom, szánalmas, de valahol rettentően kényelmes.

A picivel több szabadidőm meg is látszik a blogbejegyzések sűrűségén és az olvasmányaim növekvő számán. Épp ezért elgondolkodtam kicsit, hogy változtak-e olvasási szokásaim?

Erre pedig remek volt az elmúlt két hónap, amit röviden így tudnék jellemezni:

Emberek: Hogy bírod, hogy egész nap otthon vagy és nem mész sehova? 

Én: Gyakorlatilag újraélem a kamaszkorom.

Aniszociálisabb vagyok, mint valaha, de azért barátaim, ismerősem bejelentkeznek néha, hogy megtudakolják, élek-e még. Így történt, hogy egyik ismerősömmel beszélgetve természtesen könyvekre terelődött a téma, és közöltem, mostanában e-olvasón olvasok. Ő meg erre megdöbbenve faggatott, hogy történhet ilyen, mikor én voltam az elektronikus könyvek nagy kritikusa? Ez a beszélgetés pedig ráébresztett, mennyit változtak olvasási szokásaim (is) az elmúlt évek alatt.

Szóval kedves olvasóm, be kell vallanom, hogy e-könyvmoly lettem.  

e-olvasó és a reggeli kávém

A dolog úgy kezdődött, hogy tavaly a kínai nagy kalandunkra elvittünk egy e-olvasót. Az olvasó egyébként San Diego tulajdona, szereti is, ám ő ritkán olvas (szinte csak utazáskor), így azóta könnyűszerrel elkoboztam tőle, és ahogy a képen is látszik, saját ízlésemre formáltam. Tehát tavaly nyáron kezdtem barátkozni a "kütyüvel", de ténylegesen csak március eleje óta használom. Akkor ugyanis megcsappantak olvasmányaim, mert a kedvenc könyvtáram felújítás miatt bezárt, itthon pedig kölcsönkapott könyvek voltak, amelyeket nem szívesen cipelek napi szinten, nehogy sérüljenek. Kellett tehát valami vékony olvasmány a táskámba, így kezdtem el magammal cipelni az e-olvasót rajta a Vaják sorozattal.

Ahhoz azonban, hogy biztonságban tudjam cipelgetni, szükségem volt egy megfelelő tokra. Így rendeltem ezt a meseszép kék-fehér tokot a Meskán. Tökéletesen megvédi a kütyüt és igazán praktikus vele olvasni, így tudom ajánlani, ha valaki tokot keres.

e-olvasó és a délutáni teám

Aztán persze bezártak a könyvtárak, én pedig itthon ragadtam, és elég gyorsan végigértem a papíralapú könyveimen. Szóval jól jött a kütyü, hogy megmentsen és  nagyon megszerettem.

Kényelmes rajta olvasni, kellemes a szemnek és tényleg lehet cipelgetni ide-oda. Ráadásul nyugodtan lehet rá kismillió könyvet halmozni, meg sem kottyan neki, csak te igazodj ki rajta, mit hová mentettél. Egyedüli hátránya - leglábbis az én (Már az enyém, San Diego nem kapja vissza, de erről pszt!) nem csúcsminőségű modellem nem tud vele mit kezdeni - a lábjegyzetek. Az összes lábjegyzetet a könyv végére teszi, ahová nem tudsz ugrálni, így lényegében nélkülük kell boldogulnod. Ezen A Pamano zúgása esetében bosszankodtam kicsit, míg az Ármány és kézfogó estében kifejezetten kellemesnek találtam. Szóval ettől a kisebb kellemetlenségtől eltekintve igazán praktikus találmány.

Hogy miért voltam ennyire ellene eddig, már nem is tudom, de nagyon tartózkodtam tőle, amit 2012-ben ki is fejtettem (ITT). Pedig tényleg jó találmány, és attól, hogy megszerettem, nem lettem a papírkönyvek ellensége. Továbbra is szeretem kézbe venni, szagolgatni a könyveket, imádom a kis magánkönyvtáramat, és fogok még könyvtárazni, papírkönyvet vásárolni a jövőben is. Vannak azonban olyan olvasmányok és olyan helyzetek, amikor a kütyüt fogom előnyben részesíteni.

Ezen pálfordulásomból kiindulva utánaolvastam kicsit, milyen szokásaim voltak korábban (írtam róla 2012-ben ITT és ITT is), és találtam még egy meglepő olvasási fordulatot, az idegen nyelvű könyveket.

San Diego és én

Régebben nem szerettem angolul olvasni, és nagyjából ugyanolyan előítéletes voltam az idegen nyelvű könyvekkel szemben, mint az elektronikus olvasmányokkal. Azt kell mondanom, ez is a tapasztalatlanságomból fakadt. Míg nem adtam elég időt a kipróbálásukra, addig tartottam tőlük. Azonban, amint hagytam magamnak időt a barátkozásra, szintén megszerettem.

Persze nem tértem át rögtön az angol nyelvű irodalomra, de már bátran beiktatok egy-egy angol nyelvű könyvet időnként. Mert minél többet olvasok idegen nyelven, annál kényelmesebbnek találom. Míg régen úgy gondoltam, csak otthon, csendben, egy szótárral a kezem ügyében tudok csak ilyen könyvet kézbe venni, addig most felcsapom akár a metrón is zenével a fülemben. Ez pedig nem azért van, mert időközben nyelvzseni lettem, hanem mert lett hozzá rutinom, nem zavar, ha egy-egy szót nem értek, nem kell kényszerítenem magam a ráhangolódásra, mert az agyam magától kattan, és persze lassabban, mint az anyanyelvemen, de ugyanolyan lelkesen falom a sorokat, mint minden könyv esetében.

Ez is egy olyan dolog, amiben az elmúlt nyolc évben sokat változtam.

Ha már olvasási szokások és változások, akkor hoztam egy kérdőívet, hogy megörökítsem, milyen véleményen vagyok jelenleg, aztán majd ki tudja hány év múlva visszanézhessem, és lássam, mi változott és mi nem. Ami biztos, a könyvek maradnak, az életem szerves részét képezik már nagyon régóta és ez állandó, mint az, hogy szeretem a csokit.

1. Van külön olvasókuckód?

Igen, vagy egy kagylófotelem, amit még Pucca barátom hagyományozott rám, mikor elköltözött. A legjobban ebben szeretek olvasni, mert puha, otthonos és úgy hajtogatom bele magamat, ahogy kényelmes.

2. Hogyan jelölöd, hogy hol tartasz a könyvben? Könyvjelzők vagy papírfecnik?

Ez bizony nem változott, még mindig imádom a könyvjelzőket. Az elmúlt 8 év alatt pedig olyan gyűjteményem lett, hogy minden könyvembe jutna belőle kettő is. Egyébként elég sok könyvjelzőt kaptam Ribizly barátomtól, amelyeket nagy becsben tartok.

3. Mindig el kell jutnod egy fejezet végéig, vagy le tudod tenni bárhol?

Alapvetően kényszeres típus vagyok, így szeretem a fejezetek végén letenni a könyvet. Azonban olyan gyakran olvasok olyan szituációkban, ahol ez nem megvalósítható (hacsak nem maradok fent a metrón még jó pár megállót...), hogy már az sem zavar, ha a mondat közepén kell letennem.

4. Szoktál nassolni vagy inni olvasás közben?

Ez sem változott az évek során. Inni általában szoktam, bár nem mindig, nassolni viszont csak nagyon ritkán, akkor is maximum gyümölcsöt vagy egy kis csokit.

5. Szoktál zenét hallgatni, esetleg tévét nézni?

Ha tömegközlekedésen vagy más nyilvános helyen olvasok, akkor általában hallgatok közben zenét, hogy kizárjam a külső zajokat, otthon viszont sosem. Tévét egyáltalán nem nézek, viszont arra már volt példa, hogy San Diego mellett olvastam, míg ő meccset nézett vagy a PlayStationjén gyilkolászott szörnyeket. Utóbbit általában olyan könyveknél szoktam elkövetni, amelyek nem szippantanak be igazán. A legjobb olvasmányokat szeretem egyedül, csendben olvasni.

6. Egyszerre hány könyvet szoktál olvasni?

Általában kettőt, egyet otthon, egyet útközben. Azonban most, hogy itthon vagyok egész nap, két hónapja először fordult elő velem, hogy párhuzamosan két könyvet olvassak. Azt hiszem kicsit hiányzott, bár megvolt a maga varázsa annak, hogy egyszerre csak egy olvasmányra fókuszáltam.

7. Otthon vagy máshol olvasol szívesebben?

Még mindig bárhol, bármikor tudok olvasni. A legtöbbet azonban kétségtelenül otthon olvasok, este lefekvés előtt, hétvégén a kagylófotelemben kuporogva.

8. Hangosan vagy csak magadban olvasol?

Csak és kizárólag magamban. Egyébként gondolkodtam rajta, hogy jelentkezem felolvasónak hangoskönyvekhez, de aztán rájöttem, hogy vissza kellene hallgatnom a saját hangomat, amitől kirázott a hideg.

9. Szoktál előre olvasni vagy kihagyni oldalakat?

Előre olvasni soha, meg sem fordul ilyesmi a fejemben. Viszont már eljutottam arra a szintre, hogy ha valmi nem érdekel, hát átugrom, mert jobb a békesség. Így tettem páldául, amikor a már említett Vaják sorozatban hosszú oldalakon át ecsetelték a törpök kártyajátékának szabályait. Olyan érdektelennek találtam, hogy inkább átlapoztam. Ezt azonban tényleg csak indokolt esetben szoktam és kizárólag az ilyen töltelék elemekkel.

10. Megtöröd a könyek gerincét vagy úgy vigyázol rájuk, mintha újak lennének?

Mindig vigyázok a könyveimre, sőt, minden holmimra. Ragaszkodó típus vagyok, így egy törött bögre, egy meggyűrt könyvborító nagyon el tud szomorítani. Viszont már nem vagyok olyan rigolyás, mint régen. Emlékszem, mikor F. barátomnak odaadtam a Csodák korát és picurkát megviseltebbnek tűnt, mikor visszakaptam, cseppet bosszankodtam. Pedig csupán annyi látszott, hogy forgatták a lapjait. Pár hóbapja viszont, mikor Dörmi barátom visszaadta a Sárkánycsalogatót, és ezerszer bocsánatot kért, amiért kicsit meggyűrődött a táskájában, csak mosolyogva vállat vontam. Nem zavart, mert nagy kár itt sem esett benne, és még gyűrötten is ugyanúgy szeretem azt a könyvet, túladni pedig egyáltalán nem szándékozom rajta.

11. Szoktál írógatni a könyvekbe, vagy kivagy magától a gondolattól is, hogy firkálj beléjük?

Az utóbbi és rettentően mérges vagyok, amikor egy könyvtári könyvben firkát látok.

12. Olyan ember vagy, aki elhajítja a könyvet a szoba másik sarkába, ha nagyon idegesítő regényt olvas?

Nem, olyan ember vagyok, aki a környezetében lévőkre zúdítja haragját, így mostanában San Diego kapja nagy dózisban a hosszú monológokat, ha egy könyv vagy annak egyik szereplője felhúz. Azért néha le szoktam tenni a bűnöst a polcra, hogy gondolkodjon el azon, amit tett... Aztán meg kiírom magamból dühömet itt a blogon, attól mindig megnyugszom.

13. Ha szembejön veled egy ismeretlen szó, azonnal rákeresel?

Ahogy már kifejtettem, cseppet sem tud meghatni, ha idegen nyelven olvasva egy-egy szót nem értek. Ha a kezem ügyében van a telefon, rá szoktam keresni, főleg ha többször felbukkan, de ha épp a lakás túlsó felében van, inkább hagyom és olvasok tovább. Viszont néha magyar nyelvű könyvnél is bukkanok ismeretlen dologra. Például Leiner Laura legutóbbi trilógiájánál rá kellett keresnem, mi a fene az a Minecraft, illetve még néhány mai menő alkalmazásra, mert lövésem sem volt róluk.

14. Mit olvasol most?

Most épp két olyan szerzővel ismerkedem, akik már egy ideje rajta voltak az "Illene tőlük valamit olvasni" listámon. Az egyik Terry Pratchett, akitől a Sofőröket kezdtem el San Diego ajánlására. A másik pedig Jodi Picoult, akinek könyvei időről-időre felbukkantak itt-ott, így az új kiadás apropóján elkezdtem olvasni tőle a Tizenkilenc percet. Még mindegyiknek az első felén járok, így nincs kiforrot véleményem, de jó olvasni őket, az előbbi kellemes és mosolygos, míg az utóbbi elgondolkodtató.

15. Milyen könyvet vettél legutóbb?

Legutóbb Carlos Ruiz Zafón új könyvét A köd hercegét vettem meg. Azóta néhányszor viszketett az ujjam a megrendelés gomb után, de visszafogtam magam.

16. A sorozatokat vagy az egyrészes könyveket szereted jobban?

Mindkettőt olvasom, de talán az egyrészeseket jobban kedvelem. Rá kellett ugyanis jönnöm, hogy milyen sok sorozatot hagytam félbe az elmúlt években, mert más könyvek elvonták a figyelmemet. Ráadásul a Vaják sorozat 7 kötetes maratonja után többször meg fogom gondolni, mielőtt belekzdek egy három résznél hosszabb történetbe.

17. Van olyan könyv, amit mindig előhozol, és szeretettel ajánlsz mindenkinek?

Nincs univerzális ajánlásom, mert mindig az adott emberhez igazítom, mit ajánlok, illetve előszeretettel áradozom a legutóbbi jó olvasási élményemről. Viszont a már említett Sárkánycsalogatóval elég hatékony térítő munkát végeztem. Konkrétan három emberrel is megszerettettem ezt a trilógiát, és erre kifejezetten büszke vagyok.

Így néznek ki tehát jelenleg az olvasási szokásaim. 

Neked kedves olvasom, változott valami az elmúlt években? 

Ha van kedved, oszd meg velem.