Száz év magány

Nagyon régóta el szerettem volna olvasni ezt a könyvet, mert Gabriel García Márquez azon írók közé tartozik, akiket illik ismerni. Ez a könyve pedig talán a leghíresebb, legismertebb, így nem volt kérdés, hogy ha végre Márquez könyvet veszek a kezembe, ez lesz az. Rengeteg magyar kiadása van, én az újabb e-könyv formátumot olvastam a Magvető Kiadótól.

332 lapjával nem tűnik terjedelmes olvasmánynak, míg az ember bele nem ássa magát a Buendía család valóban száz évet felölelő történetébe.

Fülszöveg:

"Gabriel ​García Márquez regénye azok közé a művek közé tartozik, amelyek maradéktalanul igazolják jó előre beharangozott világhírüket. A vágy, a szenvedély varázslatos, leigázó és fölszabadító erejéről ritkán olvashatunk oly gyönyörű sorokat, mint a Száz év magány lapjain. Az örökké visszatérő gyötrelmet és beteljesülést hozó szerelemben García Marquez a magány és reménytelenség ellenszerét találja meg, s ez teszi a tragikus történetet legmélyebb mondanivalójában optimistává. Gabriel García Márquez élményeinek forrása – nyilatkozatai szerint – a gyermekkor. Egy ősrégi hagyományokat elevenen őrző kis kolumbiai falu mindennapi élete s a nagyszülők meséiben megelevenedő múltja csodálatos képeivel benépesítette a gyerekkor képzeletvilágát. S aztán évitzedeken át kísérletezik azzal hogy formába öntse élményeit. Végül 1965-ben a Mexicóból Acapulcóba vezető országúton hirtelen egyetlen pillanat alatt megjelenik előtte „regényfolyója”. „Annyira kész volt, hogy szóról szóra lediktálhattam volna” – mondja. Hazament, bezárkózott, és tizennyolc hónap alatt megírta a Száz év magány-t – sokak szerint a legjobb latin-amerikai regényt."

Elég erőteljes beharangozó, nem igaz? Egy ilyen magaslatokba emelt műnél pedig az olvasónak joggal lehetnek magas elvárásai, pedig pár oldal után dobhatja ki az egészet a kukába. Nem véletlen ugyanis a meghatározhatatlan fülszöveg, ami csupán sejteti, miről is szól ez a könyv. A helyzet ugyanis az, hogy ez egy családregény, ám mégsem az. A szereplők szó szerint véve nem magányosak, mert meglehetősen szapora családról van szó, mégis mindegyik elszigetelt, magányos lélek. Mégsem a magány áll ennek a regénynek a középpontjában. Szóval bármilyen elvárásokkal is kezd bele az olvasó, hamar felejtse el őket, mert ez a könyv nem igazán teljesít elvárásokat, és ezt még élvezi is.

A könyv szövege valóban olyan, mint egy folyó, mintha az író vett volna egy nagy levegőt, majd fejest ugorva a szavak, szereplők és élmények közé végigúszott volna egy meglehetősen hosszú távot szemben az árral. Persze, ha nagyon gyakorlatias akarok lenni, meg lehet határozni, hogy egy család és az általuk létrehozott falu áll a középpontban. Az ő történetüket meséli el, minden generáció tetteit a dicső dolgoktól a visszatérő gyarlóságokig. Kicsit olyan, mint kisiskolásoknak az Árpád-ház története. Van egy fickó, aki megalapítja és van egy utolsó fickó, akivel kihal az egész. Közben meg történtek dolgok, volt fejlődés, volt válság, na meg persze rengeteg házasság és új szereplő.

Azonban nem lehet ennyire leegyszerűsíteni ezt a könyvet, és erre jó példa az elbeszélői stílus. Az események tényleg szakadatlanul folynak, hol egyik szereplő történetét mesélve el, hol a másikét. Hol lassan halad az időben, hol ugrik jó néhány évet. Ami viszont biztos, hogy az olvasónak fogalma sincs hol jár, se időben, se térben. Sőt, néha még a szereplők sem tudják. Persze Macondo egyértelműen egy kitalált hely, ami időnként kifejezetten valósnak tűnik, máskor pedig teljesen meseszerűnek. Az egyetlen dolog tehát amire az olvasó támaszkodhat, az a családfa. Ha képben van, hogy ki kicsoda, ki kinek a fia, anyja, nagynénje, felesége, nagyapja, akkor nem fog teljesen eltévedni. Még úgy sem, hogy minden generációban akad legalább egy José Arcadio és két Aureliano, ha nem több. A női nevek szerencsére cseppet lassabban öröklődnek, könnyebb őket nyomon követni.

Ez eddig egy népes családtörténet, csakhogy az egészet megfejeli a mágikus realizmus a szürrealista elemeket sem mellőzve. Szóval nem elég, hogy van három ugyanolyan nevű szereplőnk a házban, még a szintén ugyanazt a nevet viselő felmenőjük kísértete is bekukucskál időről időre. Ha tehát valaki nem kedveli a misztikus elemeket, mint a hétköznapi csodák, jóslatok, kísértetek és babonák, akkor elég hamar beletörhet a bicskája ebbe a történetbe. A varázslat ugyanis épp úgy hozzátartozik a Buendía családhoz, mint a vérfertőzésre való hajlam.

Szóval ez egy meglehetősen érdekes könyv, érdekes megfogalmazással és érdekes elemekkel. Valahogy mégsem sikerült megkedvelnem. Nem zavart a kuszaság, se a szürreális elemek, és még a családfát is könnyedén tudtam követni, volt azonban valami, amit nem bírtam megemészteni, a szereplőket. Számomra ez a könyv tele volt bolondokkal, és most nem az öreg Buendía hóbortos viselkedésére gondolok (azt kifejezetten szórakoztatónak találtam), hanem az érthetetlen viselkedésekre, amelyek eredménye oktalan halál, céltalan szenvedés és vérfertőzés volt. Kicsit olyan volt ez a regény, mint egy erotikus szappanopera, mert végeredményben az volt a lényeg, hogy ki kivel szexel, kinek kitől van gyereke, és hogy tudja-e hogy ki az anyja vagy épp az apja. Megsúgom, általában nem, ezért próbálkozik be egy fickós ifjú Buendía a nagyanyjánál... Néhol persze ezek a titkok okot adtak a kavarodásra, ám az esetek nagy részében nagyon is tudták, mit cselekednek, mint a nagynéni, aki az unokaöcsit kényeztette az ágyban... Nekem ez a vérfertőző hajlam a harmadik generációnál is ismétlődve már cseppet sok volt. Pedig az sem mindig volt jobb, ha nem a saját udvarukban kerestek feleséget, lásd az ezredes és a tíz éves kislány románcát. Persze, biztos vagyok benne, hogy van olyan olvasó, aki romantikusnak találja vagy szenvedélyesnek, de nekem egyszerűen csak beteg volt.

Ami még rontotta számomra az olvasási élményt, az a szerencsétlenségek sorozata volt, amitől egyáltalán nem lett jobb a kedvem. Oké, egy ilyen címnél sejtettem, hogy nem cukormázas minden, de amikor jót nevettem a szürreális elemeken, és időnként nyugtáztam a "nagy szerelmet" (ha nem vérrokonok között szövődött), akkor is mindig jött valami, amitől valaki meghalt, a másik meg megkeseredett. Aztán persze színre lépett a következő generáció a reményével, ami egy idő után tudtam, hogy hiú ábránd csupán. A végére már konkrétan elhagyta a számat ez a mondat: Haljon már ki ez a család! mert nem akartam még egy generációnyi szenvedést végigolvasni.

A könyv tehát cseppet sem vidám. Néhol azonban a nem vidám elemekben rejlik az igazi értéke. Péládul a háborús részekben az író remek utalásokat ejtett el szürrealizmusba csomagolva a valóságról. Ezek tetszettek a legjobban. 

Összességében tehát nehéz megállapítani, mit is gondolok erről a könyvről. Nem mondhatom, hogy tetszett, mert a szereplőket nem kedveltem (tisztelet a kivételnek), és időnként nagyon szenvedtem vele, mégsem bántam meg, hogy kézbe vettem. Volt néhány rész, ami emlékezetes maradt, néhány gondolat, amit jó volt olvasni, és minden nyomorúság ellenére valahol szórakoztatónak találtam.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik elhivatottak a klasszikusnak számító művek iránt, akik szeretik az elvont dolgokat, és úgy érzik, képesek megemészteni a vérfertőzés gondolatát.

Árva vára és Bajmóc

 Szánom, bánom bűnömet, hogy ennyire elhanyagoltam úti beszámolóimat. Lassan egy éve jártam Szlovákiában, és a tervezett három bejegyzésből csupán egyet írtam róla (Bányavárosok). Na, de most, hogy elkapott a nosztalgia, na meg az utazhatnék - pedig erre most sajnos csak korlátozottan van lehetőség - összeszedem magam, és befejezem a beígért bejegyzéseket.

Ebben a bejegyzésben két különleges és szívemnek igen kedves helyszínt szeretnék bemutatni. Mindkettő olyan, amit érdemes megnézni, főleg hogy nincsenek is olyan messze hazánktól. Talán néhány olvasó kedvet is kap hozzájuk a vírus-szívás elmúltával.

Árva vára

Árva vára már nagyon-nagyon régóta a bakancslistámon volt. Egyrészt, mert nomen est omen, másrészt A Gyűrűk Ura filmeket jutatta eszembe. Szlovák utunkon így ezt a helyszínt vártam a legjobban, és nem csalódtam, valóban gyönyörű.

Ennek a csodálatos építménynek a története a 13. századig nyúlik vissza. A hatalmas kősziklára épült, több szintes vár kiváló erődítmény, kereskedelmi központ és Árva vármegye székhelye volt. Egy ideig Mátyás király tulajdonát képezte, majd a 16. században a Thurzó családé lett.

Mai formáját a 17. századi átépítések során nyerte el. Egészen 1920-ig lakták utolsó tulajdonosai, az Erdődy és a Pálffy családok. Az 1800-as nagy tűzvészben a vár egy része elpusztult, ám az 1950-60-as felújítások során mindent sikerült eredeti pompájába visszahozni.

a bejárat

A vár látogatható, de csupán vezetéssel, így meg kell várni, míg összeverődik a csapat a vezetés időpontjára (óránként indul). Ez a várakozás azonban a mellékelt bejáratnál történik, ami egyrészt elég szuper hely a várakozásra, másrészt addig le lehet tölteni az audioguide-ot. (Természetesen van magyar nyelvű is.)

A hanganyag nem csak a vár történetét foglalja össze, hanem a hozzá kapcsolódó legendákra is kitér. Egy ilyen régi vár pedig nem szűkölködik legendákban, kísértetekben és egyéb annekdotákban, amelyek a tulajdonosaihoz kötődnek. Akik kedvelik a kísértettörténeteket, kedvelni fogják ezt a helyet.

Amikor ott jártunk, a vár legfelső szintje nem volt látogatható felújítás miatt, ám így is maradt bőven elég látnivaló az alsóbb szinteken. A körülbelül másfél órás túrát tehát kitöltöttük a benti bóklászással.

A vár termei 18-19. századi bútorokkal vannak berendezve. Persze, nem ez az eredeti berendezésük, de azért akadt köztük olyan, ami valóban a Pálffy család tulajdonát képezte.

Van még itt egy természettudományi kiállítás is, ami kicsi, és gyakorlatilag kitömött állatokból áll bemutatva a környék állat- és növényvilágát, és ez azért meglepetést okozott. Bár, ha belegondolunk, hogy a vár múzeuma 1861 óta működik, érthető a dolog.

felfelé a második szintre

Nekem nagyon tetszett ez a vár, és nem csak az előzetes lelkesedésem miatt, hanem mert alapból szeretem ezeket a masszív, régi épületeket. Élveztem a túrát, és egyáltalán nem zavart, hogy itt bizony az összhatás az érdekes és nem a belső pompa, mert volt néhány meglehetősen szegényes szobája.

Ami szintén nagyon tetszett, és nem okozott csalódást, az a kilátás volt. Minden szinten voltak teraszok, ahol meg lehetett állni megcsodálni kicsit a vár udvarát és persze a környező tájat is. Gondolom, nem okozok meglepetést, ha azt mondom, egy kőszikla tetejéről igazán szép a kilátás.

A vár alatt folyik a nagyon kreatívan elnevezett Árva folyó, ami egyrészt még szebbé teszi a természeti összhatást, másrészt lehet rajta tutajt bérelni. Mi nem éltünk ezzel a lehetőségel, mert előzetes foglalást igényelt volna, csak sétáltunk kicsit a partján. Vártúránk után ugyanis sétálgattunk még a környéken, hogy kiélvezzük a napsütéses októberi időjárást, és távolabbról is megcsodálhassuk ezt a remek várat.

Számomra tehát nagy élmény volt eljutni ide, főleg hogy kipipálhattam egy tételt a bakancslistámon. Tudom ajánlani mindenkinek, aki a várakat szereti.

kilátás a várból

séta a vár alatti parkban

nem tudom megunni...

Bajmóci várkastély

Úgy néz ki, nem kell Csehországig menni, hogy mesebeli kastélyt találjunk (mint Hluboká), mert akad Szlovákiában is.

A bajmóci várkastély szó szerint meseszép. Oké, mostani formája "csak" nagyjából száz éves, de ez senkit sem érdekel, mikor Bajmócra érkezve megpillantja ezt a gyönyörűséget a lakótelepek szomszédságában. Elég menő lehet itt panelban lakni várkastélyra néző kilátással...

A vár története a 12. századig nyúlik vissza, és gyakorlatilag ugyanazt az utat járta végig, mint Árva vára. Volt királyi tulajdon (Mátyásnak volt ízlése, az biztos) és főúri rezidencia is a Thurzó és a Pállfy családok örömére.

A Thurzó család 1527-ben kapta meg és az addigi gótikus kastélyt reneszánsz stílusban alakították át. Aztán 1637-ben a Pállfy családhoz került, akik szintén nekiestek az átépítésnek, először barokk stílusban.

ez csak az oldala

A várkastély mai formája Pálffy János nevéhez köthető, aki 1889 és 1910 között Hubert József tervei alapján építette át erre a mesebeli formára. Sajnos a befejezését nem élhette meg, ám halála előtt úgy rendelkezett, hogy a kastélyt nyissák meg a nyilvánosság előtt. Pálffy ugyanis műgyűjtő volt, és bár a gyűjteménye jelentős részét eladták, az egyik legértékesebb darab, a bajmóci oltár táblaképei ma is megtalálhatók a kastélyban.

A kastély történetének érdekes adaléka, hogy a csehszlovák időkben egy ideig a híres cipőgyáros, Bata tulajdonában volt.

Ez a várkastély is csak vezetéssel látogatható, vezetések több nyelven is indulnak naponta. Az esetleges várakozás pedig itt sem unalmas, mert a kastély körüli park igazán hangulatos, és érdemes is végigjárni, hogy az épületet is meg lehessen csodálni minden szögből.

a bejárat

Ráadásul a főbejárattal szemben van egy hatalmas hársfa, amely körülbelül 700 éves és a legenda úgy tartja, Csák Máté ültette 1301-ben. Mátyás király pedig nagyon szeretett a levelei alatt hűsölni, és a várban tartózkodásakor a fa alól írta leveleit. Nos, akár időzött itt király, akár nem, érdemes azért megcsodálni ezt a famatuzsálemet.

A kastély belülről is olyan mesebeli, mint kívülről. Termei gyönyörűen vannak berendezve. Jó példa erre az úgynevezett Aranyszalon, amelynek aranyozott mennyezetét 183 angyalka díszíti. Szóval van itt minden a pompás mennyezettől a szép bútorokon át a szoborkiállításig. Nem véletlen, hogy komolyzenei koncerteknek is otthont ad.

A kastélytúra egyébként az alatta húzódó barlang megtekintését is tartalmazza, ami izgalmas, és itt látható Pálffy János szarkofágja is. Szóval tényleg érdemes végigjárni a szobákat, kápolnát, folyosókat és belső udvarokat.

Mi eltöltöttünk itt szinte egy egész napot. Megcsodáltuk kívülről és belülről, és egyáltalán nem untuk meg. Az ilyen mesebli kastélyokért ugyanis különösen tudok rajongani, és azt kell mondanom, hogy ez az egyik legszebb váskastély, amit láttam. Tényleg érdemes megnézni!

Ez a két vár volt talán tavaly októberi szlovák utunk csúcspontja, de még mindig van mit mesélnem. Igérem, a harmadik és egyben utolsó élménybeszámolós bejegyzést nem fogom sokáig halogatni.

Elkalapálva

Most, hogy újra felfedeztem A Vasdruida Krónikái sorozatot, nem vártam sokat a harmadik rész elolvasására. A második kötetet (Megátkozva) ugyanis alig három hónapja olvastam.

A borító hozza a megszokott formáját, és nekem különösen tetszik a kék színvilág, remekül passzol a történethez. Terjedelemre is a szokásos 312 lapjával.

Fülszöveg:

"A norvég mennydörgésisten rosszabb minden kötekedő rohadéknál – ő ugyanis életek ezreit tette tönkre, és ugyanennyi ártatlannal végzett. A viking vámpír, Leif Helgarson több évszázad után elérkezettnek látja az időt, hogy bosszút álljon rajta, de a norvég lidércnyomásba csak barátja, Atticus O'Sullivan, az utolsó druida segítségével juthat el. Atticus első számú túlélési stratégiája a következő volt: a lehető legnagyobb ívben kerüld el a villámokat dobáló ürgét!. De Atticus hazai pályáján sem túl rózsás a helyzet: vámpírháború közeleg, a magukat Isten Kalapácsainak nevező orosz démonvadászok pedig egyre többen lesznek. Atticus és Leif egy vérfarkas társaságában minden figyelmeztetés és várható következmény ellenére elindulnak Asgardba, a norvég panteon síkjára, ahol kommandójuk kiegészül egy varázslóval, egy orosz mennydörgésistennel és egy kínai vándorral. És megindul a felejthetetlen harc a valkűrök, a feldühödött istenek és a mennydörgésisten ellen."

A legzseniálisabb ebben a sorozatban a humora és a kissé kusza dobálózása vallásokkal, kultúrális elemekkel és persze indokolatlan popkulturális utalásokkal. Az író olyan koktélt dobott össze az összes világvallásból és minden szerinte fontos elemből - legyen az alkoholtípus, irodalmi remek vagy egy '80-as évekbeli sorozat - hogy az olvasó csak pislog nagyokat, és próbál diszkréten röhögni. Ráadásul ezt megfejeli verbális párharcokkal a szereplők között. Van valami nagyon üdítő abban, amikor egy kétezer éves fickó azzal bosszant egy ezer éves vámpírt, hogy kicsinyítőképzőkkel toldja meg minden szavát, vagy rögtönzött Shakespeare idézetversenyt kezdeményez egy autós üldözés közepén. A meglehetősen nagy öntudattal rendelkező, csupaszív kutyája beszólásai pedig tudják még tovább fokozni a könyv humorát.

"Jól hallottátok, az ír paradicsomban ingyen van a sör! Lehet irigykedni."

A harmadik könyv tehát épp olyan szórakoztató kikapcsolódást nyújt, mint ez előző kötetek. A cselekményben azonban történt némi változás. No, nem kell megijedni, a történet ezúttal is úgy pörög, mint egy betépett búgócsiga, és alig áll meg levegőt venni. A főhős tehát már megint egyik bajból kerül a másikba, csakhogy az eddigiekhez képest, ezúttal nem egyszerűen a baj találja meg, hanem ő maga hívja ki a sorsot, na meg jó néhány norvég istent. Atticus tehát ezúttal nem önvédelemből száll harcba, ami azért a paranoid, pacifista druidától kissé furán hat. Persze meg van ennek is az oka, ám elég hamar nyilvánvaló, hogy ez a csíny bizony súlyos következményekkel jár, figyelmezteti is rá két istenség is.

A főhős tehát kimozdul a komfortzónájából és költözést fontolgat, így az olvasónak is bele kell törődnie a változásokba. Valószínűleg a folytatásban izgalmasak lesznek ezek a változások, de nekem kicsit nehezemre esett elengednem a három könyv óta megismert és megkedvelt díszletet.

A cselekmény mozgatórugója tehát kicsit más irányt vett, és ez kihatott a tempójára is. Volt ugyanis egy pont, ahol az említett magas fordulatszám visszavett picit. Atticus nem egyedül ment neki a norvég panteonnak, társainak bemutatása és történetük elregélése pedig egy időre leültette a történetet. Értem én, hogy szükséges volt mind az öt fickó sérelmének részletes megismerése, hogy kellően seggfejnek érezzük az egyébként popkulturálisan népszerű, kalapácsos istent, de számomra megtörte a lendületet. Szerencsére a fináléra azért sikerült visszanyernie a megszokott tempót.

Illetve van még valami, amiről érdemes szót ejteni. A történetnek van egy furcsa kettőssége. A főhős könnyed beszólásai és rettentően szórakoztató, így hamar szimpatikussá váló mellékszereplők miatt nehéz komolyan venni a veszélyt. Ebben a kötetben meglehetősen sok gyilkosság történt, és ezúttal nem konkrét démonok hullottak, hanem szimpatikus és kevésbé szimpatikus figurák, valahogy mégsem éreztem a súlyát. Mintha Atticus könnyelműsége, amivel a figyelmeztetéseket fogadta, ragályos lenne az olvasóra. Ez persze egyáltalán nem baj, mert egy mély drámát egy ennyire humoros történetben nehéz lenne megemészteni, mégis zavart kicsit, hogy fikarcnyi szomorúságot sem éreztem a csatában elesett bajtársak iránt. Szóval vagy én vagyok érzéketlen tuskó, vagy a könyv humora igazi érzéstelenítőként hat.

Összeségében tehát a harmadik kötet is volt olyan szórakoztató és izgalmas, mint az előzők. Kicsit ugyan más irányt vett a történet, ám ezt igazán majd csak a folytatásban lehet megítélni. 

Nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, aki az előzményeket már olvasta. Aki pedig még nem ismeri ezt a sorozatot, de szívesen olvasna egy vagány ír srácról és sziporkázó szó- és kardcsatáiról, kezdjen bele bátran. Bigott vallásosok azonban inkább kerüljék, nehogy összetörjön a világképük egy seggfej Thor vagy egy hippi Jézus látványától.

"– Ki a forrása? – kérdezte Gunnar.

– Hát… őőő… egy mókus.
– Egy mókus! – mondta megvetően az alfa. – Az ember nem bízhat meg egy mókusban!"

Kiegészítés:

Nagyon jól tettem, hogy leporoltam ezt a sorozatot, mert igazi csoda történt, a Könyvmolyképző Kiadó mégis adott neki még egy esélyt. Hurrá!

Idén megjelentették az ötödik részt (Beszorítva), így ismét felcsillant a remény, hogy ez a remek sorozat végig megjelenhet hazánkban. Szóval, aki teheti, olvassa, hogy ezzel is bizttassuk a folytatást! Én biztosan olvasom tovább.

Mákháború

Még az elmaradt Könyvfesztivál miatt figyeltem fel erre a könyvre. A szerző meg volt rá hívva, és a fülszöveg alapján érdekesnek találtam a könyveit. A többes szám nem véletlen, mert a Mákháború egy trilógia első része.

A borító mutatós, a cím hangzatos, és 570 lapjával nem ígér összecsapott olvasmányt. Ránézésre tehát minden rendben van ezzel a könyvvel, akárcsak egy jól szituált ópiumfüggővel.

Fülszöveg önkényesen lerövidítve:

"Nikant ​elárasztja az ópium, amelyet a Mugeni Föderáció juttatott el a birodalom partjaihoz. A drog folyton emlékeztet a velük folytatott háborúra, amelynek csak a trifektaként elhíresült három hős – a Nőstényvipera, a Sárkánycsászár és a Kapuőr – tudott véget vetni. Ezen legendás lények mindegyike istenszerű hatalommal bírt, ők egyesítették a birodalom hadurait a Föderációval szemben. Azóta viszont évtizedek teltek el, és a trifekta felbomlott: a Sárkánycsászár meghalt, a Kapuőr eltűnt, egyedül a Nőstényvipera ül a trónon. Béke uralkodik, de az ópiumtól nem sikerült megszabadulni.Amikor Zsin kiváló eredményt ér el a kedzsun – a birodalmi vizsgán, amely a legtehetségesebb fiatalokat válogatja ki az akadémiákra – mindenki megdöbben: a vizsgáztatók, akik képtelenek elfogadni, hogy egy Kakas tartományban élő háborús árva csalás nélkül teljesítheti a vizsgát; Zsin nevelőszülei, akik azt hitték, végre kiházasíthatják a lányt, és ezzel további üzleti előnyökre tehetnek szert; és maga Zsin is, aki ekkor jön rá, hogy végre búcsút inthet az addigi életét meghatározó rabszolgaságnak és kétségbeesésnek. Még nagyobb meglepetést okoz, hogy Zsin Nikan legkiválóbb katonai iskolájába, a Szinegardba nyer felvételt.
Közben a keskeny tengeren túl ismét mozgolódik a Mugeni Föderáció, az újabb háborúhoz már csak egy szikra kell… és lehet, hogy egyedül Zsin mentheti meg az országa népét."

A történet ígéretesen indul, bár kissé vontatottnak éreztem a katonai akadémiát. Akkor azonban még nem tudtam, hogy a három nagyobb egységre tagolt könyvből bizony a legjobb részt olvasom. Ebből gondolom egyértelmű, hogy nem nyert meg magának ez a történet. Pedig láttam benne fantáziát, pedig egy ideig érdekes volt, pedig ebből lehetett volna egy ütős háborús történet is. Mielőtt azonban kifejtem, mi nem tetszett és miért, gyorsan összefoglalom azt a pár dolgot, ami viszont nagyon is tetszett.

Az első dolog, ami rögtön szimpatikussá vált a könyvben, az alternatív történelem volt. A szerző kínai, és meg sem próbálja palástolni, hogy Kína történelméből építekezett. Ráadásul Nikan felépítése, népei és viszonyai tökéletesen összecsengnek Kína kulturális vonásaival.

Nagyon tetszett, hogy a fantasztikus vonalat a sámánok képviselték. Érdekes volt erről olvasni, kár, hogy a főhősnő elég hamar megunta a hiedelemvilágot tanulmányozni.

Az elején tetszett a mák és az ópiumszármazékok "használata", ahogy bemutatta, mennyi gondot okoznak, és azt is, megfelelő mértékkel és tudatossággal nem is annyira ördögtől valók. Rettentően sajnáltam, mikor ez a vonal félresiklott, és a drog visszaredukálódott egy egyszerű eszközzé. Ezzel pedig sajnos a végére is értem a jó dolgok listájának, így elkezdhetem felsorolni a könyv hibáit, amit most egyáltan nem élvezek.

A történet számomra három sebből vérzik, haladjunk súlyossági sorrendben.

Artériát ért seb maga a főhősnő, Zsin. Zsin kezdetben egy csóró lány, aki ki akar törni, és ezért küzd, tanul végkimerülésig. Szimpatikus nem igaz? Igen, itt még az, azonban ennél közelebb nem lehet kerülni hozzá. A karaktere ugyanis annyira kettős, és ez most nem a jó értelemben vett szélsőség, hogy nem igazán lehet azonosulni vele. Az elején csupán annyi a célja, hogy kitörjön a nyomorból és végigjárja az akadémiát. Aztán már nem elég kijárni azt, a legjobb akar lenni, hogy utána hadvezéri babérokra törhessen. Itt még úgy voltam vele, oké, ambíciózus lett a hölgy, de aztán a csatában maga volt a megtestesült skizofrénia. Egyik pillanatban hüppögött, mint egy kislány a gyilkosság etikáján merengve, a következőben pedig egy vérszomjas tömeggyilkossá vált. Aztán persze megint hüppögni kezdett, mert tömeggyilkosnak lenni mégsem olyan jó... Ráadásul ez a két pólus nem megfontoltan és felépítetten váltakozott, hanem úgy, ahogy Zsin sodródott az árral. Számomra tipikusan olyan szereplő volt, aki arra hajlik, amerre a szél fúj, ez pedig egy főhős esetében egyáltalán nem dicséretes.

Csupán vénát ért seb maga a háború. Ahhoz képest, hogy a szereplők az akadémián stratégiai értekezéseket folytattak, a háború meglehetősen egyszerűen volt leírva. Mintha az írónő csak a címszavakra (pl.: ostrom, utcai csetepaté, áltámadás) fókuszált volna. A háború nagy része abból állt, hogy Zsin pislogott, és hol szerette a parancsnokát, hol utálta. Igen, a kapcsolataiban is ilyen skizofrén módon viselkedett. Ráadásul a "nagy háborús csel", amit képes volt a szerző egy egyszeri nézőpontváltással az olvasó orra alá dörgölni, indokolatlannak hatott. Leszámítva persze a folytatást, mert a háborús ámokfutás után kellett valami, amire lehet fogni a következő kötet létjogosultságát.

Felületi sérülések, amelyekből túl sok van, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket, az indokolatlan túlzások és a kihagyott ötletek. 

Teljes mértékben indokolatlannak éreztem a város népirtása közben elkövetett kegyetlenségek részletezését. Egy vagy két fejezet hosszan tárgyalta, milyen módszerekkel zsigerelték ki a civil lakosságot, és ezt most szó szerint értem. Bőven elég lett volna megmutatni a hullahegyeket, nem volt semmi szükség a részletezésükre. Még akkor sem, ha ezzel akarta igazolni Zsin tömegpusztítását, mert nem jött össze.

A sámánok és istenek kapcsolata egyszerre volt kevés és sok is. Sajnos itt sem találta meg a könyv az egyensúlyt, így rengeteg kérdés megválaszolatlan maradt, hiába vonultatott fel egy egész csapatnyi sámánt.

Kihagyott ötlet volt minden "csavar" a könyvben, mert nem voltak igazi csavarok. Könnyen ki lehetett következtetni mindent, időnként pedig az írónő nyomta az ember orrába a válaszokat, mint ahogy a háborús cselnél írtam.

Az utolsó döfés pedig a mák, ami legalább olyan skizofrén módon jelent meg, mint a főhős, mikor pedig együtt voltak, az maga volt a drogos, érthetetlen bódulat. Nem volt következetesen leírva, mikor, mennyit és miért kell használnia egy sámánnak. Az pedig, hogy Zsin úgy indult, hogy mák közelébe sem megy, mert tudja, milyen csúnyán elbánik az emberrel, majd szinte könyörgött, hogy használhassa, aztán lenézte a parancsnokát, amiért ópiumot szív, ám a végére ő maga is a pipa rabjává vált, számomra emészthetetlen volt.

Összességében tehát nem tetszett ez a könyv. Az alapötlet jó volt, ám a kivitelezés nagyon nem az én ízlésemnek megfelelő irányt vett. A főhős csapnivaló, akivel nem lehet azonosulni, és a történet túl van írva. Alig két hétig tartott, míg átrágtam magam a könyvön, ám legalább egy hónapnak tűnt olvasás közben.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik az alternatív történelmet feldolgozó könyveket, és érdeklődnek Kína iránt. Aki viszont egy jól összerakott fantasztikus elemekkel fűszerezett háborúról szeretne olvasni kedvelhető szereplőkkel, keressen egy másik történetet. (Tudom ajánlani a Lőpormágus-trilógiát.)

No, és hogy folytatom-e ezt a trilógiát? Nem.

Mozgóképek XCI.

Augusztusban sem jutottam el moziba. Megfordult a fejemben, volt is egy film, amit kinéztem, aztán a róla szóló kritikák kicsit kedvemet szegték, így inkább lemondtam róla. Otthon sem szenteltem sok időt a filmeknek, mert az elmúlt hónap inkább a nyári programokról szólt, és végre kimozdultam kicsit. Épp ezért most csupán három filmről tudok számot adni, és egyik sem friss darab.

Jégvarázs 2.

" Miért született Elza varázserővel? A válasz egyszerre szólítja el a lányt és jelent veszélyt királyságára. Annával, Kristoff-fal, Olaffal és Svennel együtt veszedelmekkel teli utazásra indul, hogy fényt derítsen a titokra. Legutóbb hatalma túl sok volt a világ számára, most azonban mindenki azt reméli, elegendő lesz."

Sokáig halogattam ezt a filmet, pedig az első rész tetszett. Aztán egy nap valami kifejezetten cuki és könnyed filmre vágytam, és észrevettem az HBO kínálatában.

Mondhatom, jól tettem, hogy megnéztem, mert valóban azt a fajta szórakozást nyújtotta, amit vártam. A történet persze nem volt nagy kihívás, ám a rettentően aranyos mellékszereplők hamar levettek a lábamról. (Imádom a gekkót!) Csupán két negatívumot tudok felhozni. Az első Olaf, aki számomra túl sok, túl giccses és meglehetősen idegesítő karakter. A másik pedig Kristoff dala. Tudom, Disney mese nem létezhet éneklés nélkül, ebbe nem is szeretnék belekötni, főleg hogy a készítők képesek voltak felkérni egy énekesnőt egyetlen hang "szerepére". A gondom csupán ez a konkrét dal volt, ami szerintem stílusát tekintve nem passzolt a mesébe, és úgy hatott mint egy rossz paródia egy tini fiúénekesről. Kínos volt nézni, főleg hogy Kristoff karakterét kifejezetten kedvelem.

Összességében ez egy aranyos mese. Könnyed, délutáni kikapcsolódásnak ideális kicsiknek és nagyobbaknak egyaránt. Azonban itt is igaz a filmes nagy igazság: 

Az első rész jobb volt!

 

Meghallgatás

"Shigeharu Aoyama hét éve özvegy. A fia szerint jobb lenne, ha megnősülne. Az ötletet a férfi elmeséli a filmszakmában dolgozó barátjának, aki azt javasolja, hogy egy meghallgatás keretében szemrevételezze a kínálatot. Úgy állítsák be a dolgot, mintha egy filmhez keresnének szereplőket. A jelentkezők között Aoyama szeme megakad Asamin. Bár a szerepet végül senki sem kapja meg, kapcsolat kezd kialakulni Aoyama és Asami között. A férfi őszinte érzelmeket táplál a csinos és intelligens lány iránt, emiatt nem veszi észre a figyelmeztető jeleket."

Ezt a filmet Nel barátom ajánlotta. San Diego az ajánlásaival mindig szkeptikus, nekem azonban olyan jó kedvet hoz a filmekhez, hogy újra és újra hallgatok rá. Sajnos ez most azon esetek közé tartozik, amikor nem kellett volna...

Maga az alapötlet, hogy egy férfi meghallgatás útján keres magának feleséget, remek. Ötletes, izgalmas és rengeteg potenciál rejlik benne, hogy valahol félre menjen a dolog. Csakhogy a készítők épp arra az útra vezették ezt a remek alapot, ahol bugyutává vált. Nem szeretem, ha a karaktereknek nem világos a motivációja és ez a negatív szereplőkre is hatványozottan igaz. Ha pedig nincs motiváció, akkor az erőszak, ami gyakorlatilag borítékolva van a film kezdete óta, céltalannak hat. Ha céltalan, akkor gagyi, és akkor bizony oda minden lelkesedésem. Ezt a történetet bizony sokkal jobban fel lehetett volna építeni, és kifuttatni egy olyan véres befejezésre, aminek legalább hangyányi értelme is van.

Ez az alkotás sajnos nem egy jó film. Nekem egyáltalán nem tetszett, pedig az elején láttam benne fantáziát. Kizárólag azoknak ajánlom, akik kedvelik a céltalan vérengzésbe fulladó filmeket. Őket talán nem fogja annyira zavarni a motiváció hiánya.

Macskafogó

"Az egerek sorsa megpecsételődött. Az X bolygón a vérszomjas macskák semmibe veszik a jogot, és az egértársadalom felszámolására törekednek. De megcsillan egy reménysugár, az egerek főtudósa feltalálja a megoldást. A titkos szolgálat azonnal aktiválja legjobb ügynökét, Grabovszkyt, hogy még időben célba jusson a tervrajz."

Hatalmas adósságot törlesztettem, végre megnéztem a Macskafogót. Fogalmam sincs, hogy nekem ez miért maradt ki, mivel talán az összes többi klasszikus magyar mesét megnéztem még gyerekkoromban. Ez az alkotás azonban csak részletekben volt meg a fejemben, egy-egy jelentét ismertem és persze a szállóigévé lett mondatait is. Most viszont leültem, és megnéztem elejétől a végéig az egészet.

A grafika remek, főleg ha hozzátesszük, hogy a '80-as években készült. Az utalások zseniálisak, a szinkron pazar, így tökéletesen értem, miért örvend ez a film több mint 30 évvel a készítése után is nagy népszerűségnek. Viszont ettől függetlenül nem lettem a rajongója. A történet nem fogott meg igazán, pedig kétségtelenül ötletes. Időnként zavart, hogy a készítők hol figyeltek a macskák és egerek méretbeli különbségeire, hol nem. Grabovszky karakterét pedig nem tudtam hová tenni, nekem ő túl sok volt mindenféle szempontból. Illetve valószínűleg bennem van a hiba, mert a zenés betétek idegesítettek (leszámítva Lusta Dick trombitálását), teljesen fölöslegesnek éreztem őket. Teufel és Safranek jelenteit viszont imádtam, már ezért érdemes volt megnéznem.

Összességében tehát nagyon örülök, hogy végre elmondhatom, láttam ezt a filmet, és biztatni tudok mindenkit (Már ha van még rajtam kívül ilyen tudatlan a világon.), hogy nézze meg legalább egyszer, mert ez a magyar filmművészet olyan alkotása, amit illik és érdemes ismerni.

Értékelés:

Jégvarázs 2.                 -> 9

Macskafogó                ->  7

Meghallgatás              ->  3