2020. április 28., kedd

Hallstatt

Ausztriai utunk elsődleges célpontja Hallstatt volt. Több gyönyörű képet láttam már erről a városról, és mivel egy tó partján terül el, ideális célpontnak tűnt a nyári melegben. Hiába az egyik legnépszerűbb turistacélpont az országban, és hiába figyelmeztetett minket a kedves szállásadónk, hogy rengetegen lesznek, így is ellátogattunk ide. Nos, nem bántuk meg. Ami pedig a tömeget illeti, a Tiltott városhoz képest, itt alig voltak, szóval minden csak viszonyítás kérdése.
a tó

Ez a kicsi és rettentően aranyos település, már a vaskor óta áll ennek a csodálatosan szép gleccsertónak a partján. Elképesztően gyönyörű a táj, már akkor, amikor az ember csak kezdi megközelíteni. A hegyek és a tiszta tó kifejezetten békés képet mutat, akár robog erre sok turistabusz, akár nem.
A város a Világörökség része 1997 óta, és lakossága nem éri el a 800 főt. Utóbbi azonban nem is probléma, mert picike városról van szó, és a népsűrűség ennél jóval nagyobb a sok-sok turistának köszönhetően.
úton a város felé
Ha az ember autóval érkezik ide, ne is gondoljon arra, hogy a városon belül leparkol. Autóval ugyanis nem lehet behajtani, csak áthajtani rajta, így csupán néhány kisebb és meglehetősen drága parkolót talál az ember, amikor néhány perc alatt átrobog rajta. A tó partján azonban távolabb a várostól van még további két fizetős parkoló, ahol jóval több autó elfér, és még strandolni is lehet. Mi az egyik ilyen távolabbi parkolóban hagytuk a kocsit, és visszasétáltunk a városba. A nagy autóforgalom miatt nem annyira kellemes ez a séta, de egyáltalán nem megterhelő és a látvány így is szép maradt.
Egyébként egy meglehetősen meleg napot fogtunk ki, vittem is magammal fürdőruhát, mert az volt a tervem, hogy a városnézés után megmártózom kicsit. Nos, az úszást elég hamar elvetettem, mert ez is egy gleccsertó, mint a Bohinj, vagyis jéghideg még nyáron is. Presze voltak bátor úszók, akik nem féltek a kihűléstől, ám én, mikor belegázoltam combközépig, és álldogáltam benne egy kicsit, zsibbadt és érzéketlen lábujjakkal jöttem ki belőle. Szóval az itteni strandot csak szívósabbaknak ajánlom.
a városban
Mielőtt azonban leteszteltem volna a vizet, besétáltunk a városba, és kigyönyörködtük magunkat.
Ez a település nem csupán a csodálatos környezete, a tó és a hegyek miatt látványos, hanem a klasszikus, fából készült, gyönyörű épületei és hangulatos utcái miatt is. Nagyon szeretem a hangulatos kisvárosokat, így kifejezetten élveztem, ahogy bejártunk minden utcát, megcsodáltunk minden házat, és elég volt oldalra nézni, hogy lássuk a hegyekkel körbevett tavat.
A város a turizmusból éll, így tele van szuvenír boltokkal és éttermekkel, na meg sok-sok turistával, de még így főszerzonban is kellemesnek találtam. Ahogy a bejegyzés elején írtam, minden csak viszonyítás kérdése, nekem akkor, ott, Kína után, nem tűnt soknak az ember.
főtér és a turisták
Tekintve, hogy régre nyúlik vissza a város története, az utcák elhelyezkedése is ennek megfelően kanyargós, szűk és kissé kusza. Ez a kuszaság viszont rettentően hangulatos, és mivel picike településről van szó, nem lehet eltévedni benne. Akár felfelé, akár lefelé indul el az ember, elég hamar a város végére ér, és már fordulat is vissza felfedezni egy másik utcácskát.
A leginkább turistáknak fenntartott rész közvetlenül a tó partján helyezkedik el. Itt találhatók az éttermek és a boltok. Azonban feljebb haladva, a magasabban fekvő utcákon sok-sok érdekességgel lehet találkozni. Például templommal, temetővel, lakóházakkal, csodálatos kilátóhelyekkel, és ha az ember elég kanadvágyó és elég magasra mászik a nem épp jó állapotban lévő lépcsőkön, még egy mókusba is belebotolhat. Mi legalábbis így jártunk, legnagyobb örömömre.
kilátás az egyik felsőbb utcából
A város legfelső utcája egyébként az egyik parkolóhoz visz, ami nem túlságosan érdekes, ám innen is bámulatos a kilátás.
Hallstadt tehát elsősorban nézelődéshez és kellemes sétához ideális. Ezért is voltam nagyon szomorú, mikor hazaérkezésünk után pár hónappal, tavaly november végén, megtudtam, hogy tűz pusztított itt. A tűz pedig renkívül veszélyes a régi faházakra nézve. Szerencsére csak két ház esett az áldozatául és további kettő sérült meg, ám így is nagyon sajnáltam, hiszen a saját szememmel láttam, milyen gyönyörű itt minden épület.


No, de nem csupán a város az, ami érdekes itt, hanem a város feletti bánya is, ami a világ legrégebbi sóbányája és a vaskori temető melllett helyezkedik el a hegy tetején. Ide libegővel lehet felmenni, ami önmagában nem egy nagy élmény, mert elég gyorsan felér a tetejére, ám odafent bámulatos a kilátás.
kilátás a hegyről
Mi csak gyönyörködni jöttünk fel, így nem fizettünk be a bányába vezető túrára. Inkább csak sétáltunk kicsit a hegy tetején az erdőben, bámészkodtunk, és itt volt az egyetlen pont, ahol cseppet zavartak a turisták.
A libegő tetején van egy magaslati, mesterséges ösvény egy épülethez, ami a hegy tetejét jelenti és nem meglepő módon étteremként funkcionál. Erről az ösvényről szép kilátás nyílik (a mellékelt képet is itt készítettem), és hogy az élmény fokozva legyen, az ösvénynek van egy kinyúló része a tó fölé. Na, itt tobzódott mindneki. Oké, tényleg menő lenézni a tóra, de pár méterrel arrébb is ugyanilyen szép a kilátás, így nem teljesen értettem, miért álltak sorba az emberek, hogy fényképet készíthessenek magukról épp azon a ponton. Főleg, hogy egy hosszú acélrúd volt a kilátópont közepén és mindenki lökdösődött. Nem is próbáltam meg bejutni közéjük, inkább kerestem egy másik, nyugodtabb helyet, ahonnan épp ugyanolyan szép volt a kilátás.

magaslati ösvény az étteremhez

Ha már étterem, mivel itt töltöttük az egész napot, úgy döntöttünk, hogy itt is vacsorázunk. Főleg, hogy az energiaszintem úgy megcsappant a hőségtől, hogy mielőtt felmentünk a bányához, muszáj volt ennem egy csokit, mielőtt kidőlök. (Persze, hogy leégtem és persze, hogy épp nem volt nálam a kalapom, hogy megvédjen a napszúrástól...)
kaja a parton
A város a turistákból él, így nem lepődtünk meg a magasabb árakon. Azért mégsem mertük bevállalni az éttermet a hegy tetején, inkább visszajöttünk a tó partjára. Itt igazából az ember a kilátást fizeti meg, mert az étel nem volt nagy szám. San Diego a legtipikusabb osztrák fogást választotta, a bécsi szeletet, míg én pestos tésztát rendeltem. Nem volt rossz, de nem is okozott kifejezett kulináris élményt, így hazafelé a szállásunkra elkönyveltük, hogy jobban jártunk volna Filzmoss egyik éttermével. No, de akkor nem bámulhattuk volna a csodálatos tavat falatozás közben.
Hallstatt nekünk egynapos program volt, és számomra az elvárásokat maradéktalanul teljesítette. A város és a tó épp olyan gyönyörű a valóságban, mint a képeken, ha nem jobban. Nagyon örülök, hogy sikerült ide eljutnom és nyugodt szívvel tudom ajánlani mindenkinek, aki a környéken jár. Érdemes megnézni, akár sok a turista, akár nem.

2020. április 23., csütörtök

A Pamano zúgása

Nem ez volt az első olvasmányom a szerzőtől. Egy másik regénye (Én vétkem) már rabul ejtett, így voltak előzetes elvárásaim, amikor kézbe vettem.
A Jelenkor Kiadó igazán találó borítót választott ezzel a régi osztályképpel. A gyerekek vicces arckifejezése azonban senkit se tévesszen meg, ez nem épp egy vidám könyv.
540 lapjával meg kell birkóznia az olvasónak, és most nem csupán a terjedelemre gondolok, hanem a cselekményre is. Aki olvasott már a katalán szerzőtől, az tudja, hogy igazi agytorna elmerülni a regényeiben, és ezúttal sem hazudtolta meg magát.
Fülszöveg:
"Aki ​Torenában, ebben az isten háta mögötti kis katalán faluban meghallja a távoli Pamano folyó zúgását, hamarosan meghal. Így szól a legenda… Tina Bros tanárnőt megbízza az igazgatója, hogy a lebontásra váró torenai iskolában gyűjtsön anyagot egy helytörténeti kiállításhoz. Az egyik osztályteremben, a tábla mögé rejtve, Tina megtalálja Oriol Fontelles tanító 1944-ben írt naplóját.
Tinát úgy lenyűgözi a napló, hogy fél évszázad távlatából nyomozni kezd Oriol lánya után, akinek a levél formában írt napló szól."
Jaume Cabré remek író, ám egyáltalán nem könnyű őt olvasni, főleg ha az ember először találkozik az egyedi stílusával. Nekem már volt vele korábbi tapasztalatom, így egyáltalán nem lepett meg a szövevényes történetvezetés, a sok ugrálás időben és térben bekezdéseken belül, illetve a lassan kibontakozó és csavaros cselekmény. Azonban így sem találtam könnyű olvasmánynak, mert a szerző nem csak a nyelvezetében bravúros, hanem az olvasó lelkének megtépázásához is nagyon ért.
A könyv veleje az 1940-es évek Spanyolországába viszi el az olvasót. Igen, a diktatúra kellős közepébe, egy olyan országba, amit körbevesz a második világháború, és ahol az új rendszer vérrel épül. Mondhatnánk, hogy ez szokványos, hiszen a történelemkönyvekből mindenki tudja, hogy a háború és a partizánok harca sok-sok áldozatot követelt. Csakhogy a történelemkönyv a nagy képet mutatja, míg ez a regény a legkisebb szegmensét, egy falut és a rendszer ottani alapjait. A kötetet így nem nevezném történelmi regénynek, bár nagyon pontos képet ad a spanyol történelemről, hanem inkább esettanulmánynak a vidéki emberről, annak gyarlóságáról és úgy általánosságban az emberi természetről. Illetve szegről-végről a családtörténet jelzőt is rá lehetne aggatni, mert egy bizonyos család sorsa és a vele összefonódó más családok sorsa épp olyan hangsúlyos, mint Franco diktatúrája.
A könyv így minden időben és helyszínen az embereket vizsgálja. Megmutatja a motivációjukat, múltjukat, álmaikat, hibáikat, szeretetüket és gyűlöletüket egyaránt. Ráadásul mindezt olyan tárgyilagosan teszi, hogy az olvasó nem jó és rossz szereplőket lát, hanem szereplőket. Közöttük persze vannak jobbak és rosszabbak is, van akit könnyű megkedvelni, míg mást kifejezetten könnyű megutálni, mégis mindegyikük annyira emberi, hogy az már-már félelmetes. Félelmetes, mert valóságos, mert tényleg ilyen gyenge néha az ember, tényleg ennyire el tudják ragadni a szélsőségek, és ennyire könnyedén követhet el olyan hibát, amelynek beláthatatlan következményei lehetnek.
Időnként nem könnyű olvasni, mert az ember lelkét megviselheti a bosszú és a gyilkosságok, míg máskor kifejezetten jó olvasni, mert a vészterhes időkben is vannak olyanok, akik javítanának a helyzeten, ami egy kis reményt ad. Néhol pedig kifejezetten humoros, mert a szerzőnek megvan a jó szokása, hogy még egy kivégzést is sötét humorba csomagol, amitől az ember nehezen tudja eldönteni, szörnyülködjön vagy kuncogjon. Ráadásul a cselekmény alakulása néhol épp olyan abszurd véletleneken nyugszik, mint amit a valóságban is nagyon könnyen fellelhetünk, ami egy újabb forrásául szolgál a könyv nem épp szokványos humorának. Azonban humor és kuncogás ide vagy oda, ez csupán elviselhetőbbé teszi ezt a szomorkás kötetet. Az események ugyanis elég gyakran nem úgy alkaulnak, ahogy kellene, épp mint a valóságban.
Ez a regény tehát egy nagyon aprólékosan összerakott, több évtizeden átívelő történet az emberről és annak vétkeiről háborúban és békében egyaránt. Nekem nagyon tetszett, mert bár nem lett tőle jó a kedvem, megérte elolvasnom. Néha ugyanis szükség van a kijózanító valóságra, a szembenézésre az emberi természet sötétebb oldalával, és a távolságtartó szemlélődésre a hibák következményeit illetően.
Bátran ajánlom azoknak, akik már olvastak a szerzőtől és tetszett nekik. Illetve azoknak, akik egy valóságos történetre vágynak a nem is olyan régmúlt időkből, valamint mindenkinek, aki kifejezetten szereti, ha olvasás közben megdolgoztatják az agyát.

2020. április 20., hétfő

Ausztria szépségei

Most, hogy begubóztam a lakásba (itthonról dolgozom, így alig mozdulok ki), és az egyik legkedvesebb időtöltésem, az utazás bizonytalan ideig mellőzésre kerül, úgy döntöttem, gondolatban utazom ebben a szép naspütéses időben. 
Nem is kell messzire visszaemlékeznem, mert tavaly, Kína után volt két utazásom, amelyekről még nem írtam, illetve az idei évet is egy különleges utazással indítottam. Úgyhogy most behozom a lemaradásomat úti beszámolóimból, hátha olvasóim is szívesen utaznának kicsit gondolatban, most hogy máshogy nem igazán lehet. Haladjunk időrendben, vagyis nézzük meg, merre jártam nagyjából egy hónappal nagy ázsiai túrám után.

Filzmoos
kilátás a szállásunkról
Tavaly augusztusban kihasználva a hosszú hétvégét San Diegóval elautóztunk Ausztra csodás hegyeihez. 
Valójában még az év elején, január környékén gondolkodtunk egy osztrák úton, mert Dörmi barátom kint töltött pár hónapot, és hívott, hogy látogassuk meg. Csakhogy elég költségesnek tűnt eljutni a svájci határhoz, illetve egy kissé komplikáltnak is az időjárási viszonyok miatt. Ezért mentünk végül csak Brnoba, ami kifejezetten kalandosra sikerült nem feltétlenül a jó értelemben. Az osztrák utat azonban nem vettem le a listámról, így mikor szóba került az utazás lehetősége, rögtön elő is húztam. Egyáltalán nem bántam meg, olyan csodás pár napot töltöttünk ott.
Ausztria csodálatos, van ott minden, amit szeretek: hegyek, cuki falvak, tavak, várak, gyönyörú városok és gazdag élővilág. Pár napba azonban nem fér bele minden, így szűkítenünk kellett a helyszínt, így döntöttem végül Salzburg tartománynál. (Salzburgig azonban nem mentünk el, ezt majd talán valamikor pótolni tudjuk.)
úton
Szállást Filzmoosban szereztem, és ez egy kíváló döntésnek bizonyult. Egyrészt remek könnyed túrákat tettünk a környékén, másrészt közel volt a kinézett úti célokhoz (Ezekről majd külön begyejzésekben beszámolok.), harmadrészt pedig olyan kedves szállásadónk volt, hogy örök hálával tartozom neki. (Erről azonban majd szintén egy másik bejegyzésben mesélek.)
A lényeg, hogy Filzmoos egy nagyon aranyos, picike település, ahol csend van, nyugalom, és ami nyáron kedvelt a túrázók szempontjából, míg télen a síelni szeretők paradicsoma.
Egyszerűen imádtam a zöld legelőket, a szabadon sétálgató teheneket, a csodás hegyeket, a fák illatát, a vadvilágot (láttunk őzet és hegyi kecskét is), és azt a nyugalmat, ami átjárt ott. Megérkezésünkkor már bele is vettük magunkat a túrázásba, és tettünk egy kisebb kört sötétedésig.
a táj
Vannak bizonyos mániáim. Például szeretek egyedül sétálni az erdőben, szeretem a kisebb csapásokat felfedezni, és nagyon szeretek állatokkal és érdekes növényekkel találkozni. 
San Diego jó partner ebben, mert sosem utasít vissza egy kis kihívást a keskenyebb ösvényen felfelé, ám nem annyira osztja rajongásomat az élővilág iránt. Nem értette például, miért mászok be a bokorba azért, hogy lefényképezzek egy mérgező gombát. Illetve a teheneket sem kívánta közelebbről megcsodálni, míg engem az egyik (amelyik a mellékelt képen látható) majdnem arcon is nyalt. Ettől függetlenül türelmesen megvárta, míg a faluban nyuszikat hajkurásztam, macskát dögönyöztem, és szamarat simogattam.
mesebeli mérges gombák
Vidéki lányként kifejezetten tudom értékelni a csendes, kicsi településeket és a házi állatokat. Szeretem, ha éjszaka olyan sötét van, hogy minden csillag látszik az égen, és szeretem a csendes estéket, amikor csak a tücskök és a szél hangját hallani.
Filzmoos minden kritériumnak megfelelt. Igazán pihentető volt ide jönni vissza egy hosszú, csatangolással teli nap után. Illetve épp olyan jó volt innen, a hegy nyugodt lábától elindulni reggel az aznapi felfedésünkre. 
Onnan tudom, hogy kiváló szállást választottam, hogy megfordul a fejemben, milyen lehet itt lakni. Itt pedig megfordult, mert igazán nehéz szívvel hagytuk ott, mikor vissza kellett térnünk Budapest egyáltalán nem ilyen nyugodt környezetébe.
erdei gombás pizza
Egyébként, bár kicsi településről van szó, mindent megtalál az ember, amire szüksége lehet. Van posta, vannak boltok és vannak kiváló éttermek. 
Nem épp tipikus osztrák étel volt, de ausztriai utunk során itt ettem a legfinomabbat. A mellékelt képen is látható pizza, nem csak megfelelt az olasz kritériumoknak a tészta szempontjából, hanem igazi csemege lett a helyben szedett vadgombákkal a tetején.
Ami pedig nyugati szomszédaink hozzáállását illeti, nagyon kedvesek. Az utakon nyugodtan és kifejezetten biztonságosan vezetnek, illetve mindenhol a kisbolttól az éttermeken át a várakig kedvesen fogadtak. A szállásadónkat pedig tényleg nem győzöm dicsérni, olyan kedves és segítőkész volt.
Ausztria tehát jó hely, gyönyörű táj, barátságos lakosok és rengteg látnivaló jellemzi. 
Utóbbiakról majd a következő néhány bejegyzésben beszámolok részletesebben.

2020. április 19., vasárnap

Tűzkeresztség

A Vaják sorozat előző része (A megvetés ideje) eléggé kedvemet szegte a történet alakulását illetően. Komolyan megfordult a fejemben, hogy hagyom egy ideig pihenni ezt a sorozatot. Azonban annyira bosszantott a dolog, hogy mégis úgy döntöttem, adok egy esélyt az ötödik kötetnek, nátha visszahozza a kedvemet.
Szerencsére ez a rész csupán a borító színvilágában hasonlít az előzőre, és egy új és kifejezetten szimpatikus szereplő került rá. 
Terjedelemre megszokott 320 lapjával.
Fülszöveg:
"Ríviai Geralt a thaneddi puccs után Brokilonban lábadozik. Egy világ választja el Ciritől, a Meglepetés Gyermektől, akit pedig állítólag neki rendelt a sors – a lányt ugyanis Nilfgaardban látták utoljára. A vaják tehát hosszú és veszélyes útra indul a driádok földjéről a háború sújtotta vidéken keresztül, de nem marad sokáig egyedül: ahogy közeledik úticéljához, egyre többen csatlakoznak hozzá… E furcsa kompánia végül egy olyan konfliktusba csöppen, melyet csak véres küzdelmek árán élhetnek túl."
Ez a rész egy igazi felüdülés volt az előző borzalmas kötet után. Az író ugyanis végre visszatalált a főhőséhez, és ezzel visszatalált a sorozat eredeti hangulatához is.
A kötet cselekménye viszonylag egyszerű, egy kalandos utazást mesél el háború sújtotta területen. Mondhatnánk tehát, hogy szokványos, a szereplők mennek, megküzdenek az akadályokkal, majd mennek tovább. Azonban ez a szokványos felállás olyan üdítően hatott, hogy minden pillanatát élveztem. Hiába voltak időnként üresjáratok (Páldául a törpök kártyázása öt oldalon keresztül...), végig szórakoztató maradt. Ennek pedig három oka volt.
Egy, Geralt végre visszatért főszereplő státuszába. Annyira jó volt ismét központi szerepben látni, újra az utazásos kalandjairól olvasni, és a kissé karcos megjegyzéseit hallgatni, hogy kicsit elkapott a nosztalgia. A sorozat elején voltak utoljára ilyen gördülékenyek a vaják kalandjai.
Kettő, remek szereplőgárda. Geralt szerencsére nem egyedül utazott, hanem jött vele Kökörcsin, aki nagyban hozzájárult a rész pozitívabb megítéléséhez. Egyszerűen nem lehet nem szeretni a költőt minden esendősége és nagy szája ellenére. Még mindig ő a kedvenc figurám. Ráadásul dalnok kedvencem kapott még néhány társat a szorakoztatás érdekében. Az egyik ilyen szereplő a borítón is látható hölgy, Milva, akinek megjegyzései kifejezetten a humorfaktort növelték, és aki könnyen megkedvelhetőnek bizonyult. Aztán jöttek a törpök - a törpök pedig mindig szórakoztatóak - egy manóval kiegészülve, és hogy Geralt sose maradjon változatos kísérők nélkül, hozzácsapódott még két szórakoztató figura, ám ezek kilétét felfedni kisebb spoiler lenne, így csak annyit mondhatok, ők is igazi színfoltnak bizonyultak.
Három, Ciri parkolópályára került. Azt hiszem, az előző kötet csalódottsága és a mostani kötet felvillanyozó mivolta után kijelenthetem, utálom Cirit. Egyszerűen idegesít ez a ostoba liba. Bosszant a nyafogása, zavar, hogy gondolkodás helyett ukmukfuk elkezdett gyilkolni, és meg sem fordult a fejében a következmények eshetősége. Hisztizik, miközben Geralt és Yennefer (Nem kapott most sok szerepet, ám ez így volt jó.) szinte szó szerint tűzön, vízen át mennek, hogy megmentsék az elátkozott hátsóját. Előre látom, hogy nem fogja megköszönni nekik. Számomra, minél kevesebbet szerepel Ciri egy kötetben, annál élvezhetőbb a történet.
Ez a három dolog volt az oka annak, hogy kifejezetten szórakoztatónak találtam ezt a részt. Minden benne volt, amit a történet első részeiben megszerettem. A párbeszédek sziporkáztak, a szereplők szerethetőek voltak (Cirit és bandáját leszámítva), míg a klandok izgalmasak, és végre új szörnyet is megismerhettünk, ami nagyon hiányzott már. Az események még mindig véresebbek voltak kicsit, mint a megszokott mesékben, ám ez egy háborús övezetben érthető, és a remek karakterek ellensúlyozták. Ráadásul az író megragadott minden lehetőséget, hogy a háború ellen néhány gúnyos monológgal felszólaljon, és ezt kifejezetten dicséretesnek találtam.
Összeségében tehát ez a rész visszahozta hitemet ebbe a sorozatba. Igazán szórakoztatónak találtam. Tudom ajánlani mindenkinek, főleg ha a szokványos utazós fantasy történeteket kedveli. Ha valaki esetleg az előző rész után nem kívánná folytatni - amit valahol megértek - adjon azért egy esélyt ennek a kötetnek, mert tényleg jó. 

Idézet a könyvből:
"– Nem sok jót jósolok a fajtátoknak, emberek – mondta komoran Zoltán Chivay. – Minden értelmes lény ezen a világon, hogyha szükségre, nyomorra és szerencsétlenségre jut, általában a saját fajrokonához csapódik, mert közöttük könnyebb a nehéz időket átvészelni, mert egyik segíti a másikat. Közöttetek meg, emberek közt, mindenki csak azt nézi, hogyan tudná magát a másik nyomorán megszedni."

2020. április 15., szerda

A köd hercege

Szeretem Carlos Ruiz Zafón könyveit, így mindig nagyon lelkes vagyok, ha új műve jelenik meg magyarul. Úgyhogy amint hírt szereztem A Köd trilógiájának magyar megjelenéséről, már elő is rendeltem az első kötetet. Aztán érlelgettem a polcomon, hogy egy megfelelő napon hamm, befaljam pár óra alatt. Talán kicsit mohó voltam...
A borító nagyon szép, kemény kötést kapott, amelynek a tapintása kifejezetten simogatni való, és a szöveg is szépen gondozott. Csupán egy elgépelési bakit vettem észre, szóval az Európa Kiadó most is lelkisimeretes munkát végzett.
A trilógia nyitó kötete mindössze 232 oldal, így tényleg gyorsan végig lehet lapozni.
Fülszöveg:
"1943, Spanyolország. A Carver család a háború elől a városból az Atlanti-óceán partjára menekül. Apa, anya, kislány, nagylány és kamasz fiú. Mindenki fél a változástól. Leghamarabb a kislány barátkozik meg a helyzettel, mert érkezéskor már a pályaudvaron a bokájához dörgölőzik egy varázslatos cica.
Ez a macska nem issza a tejet. Hízelegni, dorombolni nagyon tud, de a tejre rá se néz. A pókot viszont levadássza!Az új házban rejtélyes dolgok történnek. Szinte tapintható a régi tulajdonosok jelenléte. Aztán a múlt ködéből lassan kibontakozik egy ördögi figura: a Köd Hercege, aki minden kívánságot teljesít – de megkéri az árát."
A fülszöveg nem árul el sokat a cselekményből, ami rendjén is van. A történet ugyanis alig pár nap eseményeit meséli el megtűzdelve némi visszaemlékezéssel, így nem egy nagy eposz, ami nagyobb bemutatásra szorulna.
Ez a könyv az író első munkája, és kifejezetten ifjúsági regénynek készült. A könyv elején olvasható szerzői jegyzetből kiderül, hogy bár kísértést érzett az évek során az átdolgozására, nem tette, meghagyta abban a formában, amelyben 1993-ban papírra vetette. Ez pedig szerintem dicséretes, a hibáival együtt is eredeti ez a sztori.
A legjobban azt szeretem a szerző könyveiben, hogy remek hangulatot teremt nekik. Ez a hangulat most is hamar elkapott, amit a sok számomra kedvező elem csak fokozott. Van itt minden a bajlóslatú macskától, a cirkuszon át a hajóroncsig. A díszletet tehát remekül kitalálta, mert ugyan ki ne tartana izgalmasnak búvárkodást és ködben bolyongást?
A könyv tehát hamar megteremti egy kellemes ifjúsági regény közegét egyszerű, ám szimpatikus szereplőkkel és egy adag misztikummal. Zafón későbbi munkáihoz mérten itt nagy dózisban adagolta a természetfelettit, ami az én ízlésemnek kicsit sok volt, ám a műfaj elbírta. A hangsúly így a kalandokon volt és abból akadt bőven a jelenben és a múltban egyaránt. Picikét talán gyors a könyv tempója, ám ezt a feszességet a terjedelme diktálta, és valószínűleg a kamasz olvasókat nem fogja zavarni ez a fajta sietség. Engem cseppet zavart, de én mélybúvár olvasó vagyok, szeretek sokat időzni egy történetben.
A cselekmény tehát gyorsan robogott előre, a múlt kísértetei pedig ugyanilyen gyorsan testet öltöttek. Itt is csak abba tudok belekötni, hogy túl gyorsan lezajlott a régi titok megfejtése, és nem okozott igazi meglepetést. Az olvasóban ugyanis hamar összeáll a kép, leszámítva a mágikus vonatkozásokat.
Számomra kicsit sok volt a mágia, kevés volt a magyarázat és néhol kevés a cél. A szerző jól ráérzett, mitől lesz valami misztikus, de nem sikerült minden elemet szépen beleépítenie. Időnként olyan érzésem volt, hogy valami csak azért került bele, mert izgalmas, fokozza a hangulatot, de valójában nincs igazi szerepe. Péládul a visszafelé haladó órák. Izgalmasak, rejtélyesek, jól néznek ki, de mi a fenének vannak ebben a könyvben? Oké, a főhős apja órás, de ettől még nincs létjogosultsága ezeknek a furcsán működő időmérő eszközöknek, ha nem kapnak magyarázatot vagy szerepet. Szóval nem minden mozzanat volt teljesen átgondolva, ám ez a gyorsan haladó események sodrásában nem tűnt kifejezetten zavarónak. A történet ezen vadhajtások ellenére is szépen összeállt, kikerekedett a végére, és bár nem magyarázott meg mindent, az elsődleges konfliktushelyzetet lezárta. Apropó lezárás, na az egy kicsit meglepett. Nem ilyen befejezésre számítottam.
Összességében tehát ez a könyv egy kellemes ifjúsági kaland egy nagy adag mágiával. Jól szórakoztam rajta, végig lekötött, így bátran ajánlom mindenkinek, aki egy izgalmas nyári kalandra vágyik fiatalok nézőpontjából.
Ha valaki kedveli a szerző munkáit, ebben sem fog csalódni, a megszokott hangulatot hiba nélkül hozza. Történetveztésben azonban egyértelműen ifjúsági, így a Marina olvasási élményéhez tudnám hasonlítani. Ha pedig valaki még nem olvasott a szerzőtől, de szívesen megismerkedne vele, tudom javasolni kezdetnek,  tizenéves olvasók előnyben.

Kiegészítés:
Tekintve, hogy egy trilógia nyitó kötete, nem kell meglepődni, hogy van folytatása. Habár a folytatás nem a tökéletes szó rá, hiszen nem az első részben megismert cselekményt göngyölíti tovább, inkább csak lazán kapcsolódik hozzá. A lényeg, hogy lesz még két könyv (Éjféli palota és Szeptembeti fények), amelyeket a kiadó már beígért, bár pontos megjelenési dátumról még nem tudok. Elfogult vagyok a szerzővel, így biztosan megszerzem majd a további köteteket is.

2020. április 14., kedd

A megvetés ideje

A Vaják sorozat 4. része új színvilágot kapott a PlayON kiadásában. Ez pedig egy remek megoldás, mert ez a kötet bizony több szempontból szakít az előző három résszel. Hiába került ismét Geralt a borítóra és maradt továbbra is 300 oldal a vastagsága, ez egy merőben más könyv, mint az előzményei.
No, de előbb fülszöveg:
"A háború előszele már mindenütt érezhető: az utakat másfajúak renegát csapatai tartják rettegésben, a városok utcáin rejtélyes halálesetek történnek. A királyok nem bíznak többé a varázslókban, akik azt képzelik, varázshatalmuk feljogosítja őket, hogy beleártsák magukat a politikába. Némelyikük a szabad országok javáért cselekszik, mások önös érdekből, de a varázslók álságos mosolya és felszínes csevegése mögött sorsdöntő játszmák zajlanak. Ríviai Geralt mindig is büszke volt semlegességére. A vaják korábban úgy gondolta, elegendő, hogy a saját sorsáról döntsön… csakhogy akkor még nem kellett mások miatt aggódnia. Egyedül könnyű semlegesnek maradni, de ha egy kislány élete a tét, már nem annyira. Geralt igyekszik mindent megtenni Ciri védelmében. A kérdés az, hogy ez elég-e."
A történet ebben a kötetben is maradt az előző részben felvázolt központi cselekménynél. Az események, így kitérők és mellékszereplők ide vagy oda, egyenes vonalon haladnak. Szóval mondhatnám, hogy épp azt kapja az olvasó, amit elvárt, ám sajnos nem így van.
Ez a rész volt eddig számomra a sorozat mélypontja, rögtön ki is fejtem, miért.
Az előző kötet már adott egy nagyobb adag politikai háttért az eseményeknek, bemutatta az országokat, illetve királyaik nézőpontját. Ez jó, szükségszerű és kellően árnyékoló hatást keltett, hogy értsük az összefüggéseket. Csakhogy ebben a részben az író több hangsúlyt helyezett ezen politikai intrikák és országos összeesküvések irányába, mint amennyit a főhőseinek adott. Geralt konkrétan mellékszereplő lett a saját sorozatában. Yennefer ismét parkolópályára került, míg Ciri, na ő annyi reflektorfényt kapott, hogy csoda, ha bele nem vakul. A finom egyensúly, ami a harmadik részt jellemezte, tehát odaveszett.
Vesztét még jobban kihangsúlyozza az író szándékolt és most már tényleg bosszantó sejtelmessége. Értem én, hogy a homályos utalásokkal és ködös jóslatokkal a feszültséget akarja fokozni, de ezt teszi már több mint két kötete, ami kifejezetten bosszantó. Ezzel ugyanis nem mélyíti az olvasói kíváncsiságot, hanem erősíti a közönyt, mert már annyit utalgat, ám mégis hallgat a legjelentősebb dolgokról, hogy az olvasó egy idő után úgy érzi, oké, hagyjuk, inkább nem is érdekel. Legalábbis én így volt vele, mikor újra és újra feljött egy sejtelmes jóslat, aztán meg nem történt semmi, nem oldott meg semmit, nem világított rá semmire, csak volt, mint haldokló légy a befőttes üvegben.
Kicsit úgy éreztem ezzel a sok háttérinformációval és ködösítéssel, mintha nagyobb lenne mindennek a füstje, mint a lángja.
Mindez azonban nem dühített fel annyira, mint az indokolatlan és hirtelen műfajváltás. Úgy ismertem meg ezt a sorozatot, mint egy szórakoztató mesét. Kalandos volt, vicces és tele volt klasszikus mesei utalásokkal és klasszikusan könnyed cselekménnyel. Ez a rész viszont gyökeresen más. Az író szakított a mesékkel. Itt már nincsenek mágikus lények, se Grimm történetek átalakítva, sőt, még szórakoztatás sincs abban a kellmes és könnyed formában, mint amit az előzményekből megszokhattunk. Itt vér van, halál, erőszak és minden, mi a 18-as karikával jár. No, de nem Geralt vagy Yennefer szemszögéből, akik magabiztos szarkazmusukkal mindezt mégis szórakoztathatóvá tehetik, hanem egy alig 14 éves kislány nézőpontjából. A kötetnek ugyanis egyértelműen Ciri a főhőse, Ciri, aki fiatal, butus, gyermeteg, keresi a bajt, és a baj bizony nagyon komolyan meg is találja. Úgy éreztem a könyv utolsó száz oldalán, mintha nem is a Vaják sorozatot olvasnám, hanem a Trónok Harca egyik kötetét... Ez pedig egyáltalán nem tetszett, mert itt, ebben a mesés fantasy világban a céltalan erőszak, az indokolatlan szexuális tartalom kifejezetten groteszk módon hatott. Főleg, hogy minez egy kislánnyal esett meg. Egyszerűen nem értem, hogy az az író, aki a Geralt és Yennefer között vibráló egyértelműen erotikus magas labdákat is alacsonyan és takarékon kezelte, miért írt nyíltan egy gyermek molesztálásáról. Ebbe a világba nekem ez egyáltalán nem illett bele.
Őszintén szólva, nem tudom, hogy mit gondoljak erről a részről, mert egyáltalán nem tetszik az az új irány, ami felé a cselekmény halad. Számomra ez már nem az a történet, amelybe belekezdtem. Nem az a világ, ahol a legmókásabb sárkányvadászatot olvastam, ahol a szörnyeket meg lehet menteni, ahol a klaszikus mesék új köntösben tovább élnek. Ettől pedig mérhetetlenül csalódottnak érzem magam.
Nekem tehát ez a rész nem tetszett, így csak elszánt rajongóknak tudom ajánlani. Azonban nekik is csak a következő figyelmeztetéssel: Vigyázzatok, erőszakos, felnőtt tartalom! Ha pedig valaki úgy érzi, nem akar mélyre szállni az erőszakban, hanem megmaradna a kedves mesei utalásoknál, inkább hagyja ki ezt a kötetet.

2020. április 12., vasárnap

Mozgóképek LXXXVI.

Márciusban öt filmet néztem meg. Közülük csupán egyet láttam moziban, azt is a hónap legelején, még mielőtt bezártak a mozik. Azóta tehát kizárólag otthon filmezek, és azt kell mondanom, nagyon hiányzik a moziélmény. No, nem mintha nem lenne jó bebúrkolózni a kanapén a kedvenc plédembe San Diegóval, és elmajszolni egy nagy tál popcornt a tévé előtt, de a mozi mégis más. Egyszerűen szeretem a mozi hangulatát, a mindent átható vajas kukorica illatát, sőt még az ismeretlen embereket is, akár szórakoztatóbbá teszik a filmet megjegyzéseikkel, akár az agyamra mennek velük. Most viszont egy ideig be kell érnem nélküle.
Ennyit a nyafiról, lássuk inkább, mit néztem az elmúlt hónapban:

A láthatalan ember
"Cecilia Kass egy erőszakos kapcsolat csapdájában vergődik egy gazdag és briliáns tudóssal, de egyszer csak úgy dönt, hogy megszökik éjnek évadján, és elrejtőzik. Tervében segítségére van a nővére, egy gyerekkori barát és annak tinédzser lánya.Ám amikor Cecilia erőszakos exe öngyilkosságot követ el, és hatalmas vagyonának egy jelentős részét feleségére hagyja, Cecilia arra gyanakszik, hogy élettársa halála csak színjáték volt. Amikor a hátborzongató események sora halálos fordulatot vesz, és szerettei életét veszélyezteti, Cecilia elméje kezd megbomlani, miközben kétségbeesetten próbálja bizonyítani, hogy kísérti őt valaki, akit senki sem lát..."
Egyetlen mozis élményem hatalmas csalódás volt. Nel barátommal mentünk el erre a filmre egyik este munka után.  Nem voltak túl magas elvárásaink, csupán könnyed szórakozásra vágytunk. Hát, nem igazán kaptuk meg.
Maga az alapötlet, ahogy ezt a klasszikus szorit újragondolták, tetszetős. Láttam benne fantáziát, és a film elején úgy tűnt, ki is használják ezt a kreatív szabadságot. Csakhogy valahol félresiklott a dolog. A kezdeti megalapozottság véget ért, helyét kusza akció vette át, amit borzongatónak szántak, de még a zenét sem sikerült eltalálniuk hozzá. Ritka idegesítő volt a film zenéje, pedig a zene az, ami remekül tudja fokozni a hatásokat. A történet egyébként elég kiszámítható, nekem nem okozott nagy meglepetéseket.
Ez a film tehát elég gyenge lett. Gyenge cselekmény, gyenge izgalmi faktor és nagyon rossz zene. Nekem nem tetszett, hol unatkoztam rajta, hol bosszankodtam a kivitelezésén. Ezt a történetet ugyanis sokkal jobban és izgalmasabban el lehetett volna mesélni, ám így csak egy lett a több tucat gagyi thriller között. Kizárólag akkor ajánlom, ha valaki nagyon unatkozik és nincs más, amit megnézhetne.

Lány
"Lara 15 éves lány, aki fiútestbe született. Profi balerinának készül a nagy presztízsű belga táncakadémia növendékeként. A balett órákon a fizikai és lelki tréning minden táncosnak önmagában is nagy megterhelést jelent, Lara ráadásul közben nemi átalakító műtétére is készül. Lara számára a testi felnőtté válás egyszerre zajlik a fiú testből lány testbe átalakulással."
Ezzel a filmmel már a mozikba kerülésekor szemeztem. Egyrészt szeretem az európai filmeket, másrészt kifejezetten különlegesnek találtam. Illetve A dán lány óta nyitottan állok ehhez a témához. Sokaáig azonban nem szántam rá magam a megnézésére, mert vártam hozzá a megfelelő hangulatot. Azt hiszem jól tettem, mert jó időben néztem meg.
Ez a film egy lassú dráma. Nincsenek benne nagy események, mégis van egy gördülékeny mozgása, ahogy halad az aprób dolgokon át a várhatóan nem túl kellemes végkifejletig. Nem mondom, hogy könnyű nézni, de én erőteljesebbre számítottam. (Termszetesen nem számolva a végével, mert az tényleg ütős volt.) A főhős problémái átérezhetők, még úgy is, hogy a nézők többsége nagyon távol áll ettől a helyzettől, szóval ügyesek voltak a készítők. A főszereplő játékára sem eshet panasz, míg a hangulata elég könnyen beszippantja az embert.
Nem egy könnyen fogyasztható film, de érthető és ami fontosabb, átérezhető alkotás. Én végig feszült figyelemmel követtem, és úgy érzem, jól tettem, hogy megnéztem.
Ajánlom mindenkinek, aki szeretne kicsit kilépni a konfortzónájából és nyitotabbá válni a tőle távolinak tűnő emberek problémáira.

Az a nap a tengerparton
"1962 nyara. Florence (Saoirse Ronan – Brooklyn, Lady Bird) és Edward (Billy Howle – Dunkirk), a két tapasztalatlan fiatal mindennél jobban szereti egymást, ezért úgy döntenek, örökre összekötik életüket. Ám a nászéjszaka korántsem úgy alakul, ahogy álmaikban elképzelték. A lány, férje iránt érzett szerelme ellenére sem tudja leküzdeni a testi kontaktusokkal kapcsolatos rettegését, így a nagy nap hatalmas veszekedésbe fullad. Visszaemlékezéseikből megismerjük, hogyan pecsételődött meg sorsuk azon a napon, a tengerparton..."
Hiába hallottam róla több negatív kritikát, továbbra is érdekelt ez a könyv alapján készült alkotás, bár az eredeti műhöz még nem volt szerencsém.
Nem ez a film a következő klasszikus romantikus sikerfilm, az biztos. Nem is lehetne az, mert egyáltalán nem felel meg a klasszikus értelemben vett romantikus filmeknek, hiába állítja a szerelmet a középpontjába. Pedig első ránézésre egyszerű a képlet, fiatal házasok megismerkedését és szerelembe esését követhetjük nyomon az esküvő utáni ügyetlenkedéseikkel. Ez mind aranyos és valahol szórakoztató, de a néző érzi, hogy nem lesz jó vége. Én legalábbis sejtettem, hogy nem marad minden ilyen szép és kiengyensúlyozott, az a bizonyos bomba végig ott lóg a levegőben. Mondjuk láthatatlanul, csak sejetetve a nézővel, ám így is elég. A film, ezért egy idő után műfajt vált és már-már tragédiába hajlik, ahogy megöli ezt a bimbózó románcot. Kezdetben bosszankodtam miatta, és dühítettek a szereplők, de minél többet gondolok rá, annál inkább felértékelődött ez a film. Ez tipikusan olyan alkotás, amelynek ülepednie kell. A néző tehát jobban teszi, ha nem ítél rögtön, hanem hagyja kicsit érlelődni az élményt.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik valami kifejezetten józanítóan valóságos szerelmi történetre vágynak minden giccstől és csillogástól mentesen. Van létjogosultsága az ilyen filmeknek, mert az életben bizony nem minden szerelem ér boldog véget, és ezt nem árt észben tartani a sok hollywoodi giccs mellett.

NinoKuni
"Két átlagos tini varázslatos útra indul, hogy megmentsék barátjuk és hasonmása életét. De a szerelem megbonyolítja utazásukat."
Teljesen véletlenül indítottam el ezt a filmet. Mióta telepakoltam a Studio Ghibli  filmjeivel a Netflix listánkat, egyre több animét dob fel nekem a rendszer. Az egyik ilyen ajánlás hatására néztem meg ezt az alkotást, és azt kell mondjam, körültekintőbben is választhattam volna...
Ez az anime egy szerepjáték alapján készült, ami elég hamar nyílvánvalóvá vált, de úgy voltam vele, ha már elkezdtem, be is fejezem. A történet az alapanyaghoz mérten, elég szimplán alakulgat és eléggé kiszámítható. Meglepetést tehát senki se várjon, sőt, általánosságban ne legyenek nagy elvárásai. Ez ugyanis egy tipikus középkori módra kardozós, sci-fi elemekkel beoltott, hercegnőt megmentő történet. Semmi új és semmi kreatív. Mert ami kreatív lett volna, azt elvágták már a legelején. A grafika közepes, a zene unalmasan tipikus, és úgy álalánosságban nem egy jó film. Nekem nem igazán tetszett, a végét már félálomban nézten meg, és egyáltalán nem értettem a fura, kicsi lények létjogosultságát.
Talán csak azoknak tudom ajánlani, akik ismerik az alapjául szolgáló játékot, ők talán tudják, mire számíthatnak. Ha viszont valaki anime filmre vágyik, maradjon a jól bevált Ghibli filmeknél, mert ez bizony a nyomukba sem ér.

Vademberek hajszája
"Ricky, a dacos városi kölyök új nevelőszülőkhöz kerül, Új-Zéland vadregényes tájaira. A kezelhetetlen srác a kissé furcsa, de szeretetteljes Bella néni és új kutyája, Tupac körében hamar otthonra lel, bár a zsémbes és magának való Hec bácsival nehezen találja a közös hangot. Amikor egy váratlan tragédia miatt Rickyt újra a gyermekvédelem felügyelete fenyegeti, a javítóintézet elől inkább hegyekbe menekül. Hec bácsi persze könnyedén rátalál, ám egy veszekedés és baleset miatt hetekre a dzsungelben ragadnak. Országos körözést adnak ki rájuk, és az újonnan törvényen kívülivé vált párosnak választania kell: vagy a saját fejük után mennek, vagy összefognak és megpróbálják együtt túlélni a nagy kalandot."
Szeretem Taika Waititi fillmjeit, így nagyon kíváncsi voltam erre is. Ezúttal sem csalódtam.
Ez egy kedves, szórakoztató és családbarát film egy kissé bizarr humorral. Kicsit talán több poénforrásra számítottam, ám ettől még elégedett voltam. Hiába elborult kicsit a film, valahogy sikerül megőriznie a komolyásgát, és egy kis kedves mondanivalóval is szolgálnia. Akcióból viszonylag mértékletesen adagol, ám a látványvilággal nem fukarkodik. Új-Zéland gyönyörű és ezt ezt ki is emeli. A színészek ügyesek, főleg a főhős kölyök, és úgy összeségében rendben lévő alkotás.
Nekem tetszett, jól szórakoztam rajta. Nyugodt szívvel tudom ajánlani mindenkinek.

Értékelés:
Vademberek hajszája            ->  9
Lány                                     ->  8
Az a nap a tengerparton       ->  7
NinoKuni                             ->  5
A láthatatlan ember             ->  3

2020. április 9., csütörtök

Howl's Moving Castle

Pucca barátom adta kölcsön ezt a könyvet. Egyszerűen a kezembe nyomta, mert tudja, hogy szeretem a Studio Ghibli filmjeit, és mert ő már rengetegszer elolvasta és biztos benne, hogy nekem is tetszeni fog. Egy ilyen ajánlás után, illetve a ténnyel, hogy a könyv alapján készült animációs film az egyik kedvencem, nem volt kérdés, hogy elolvasom.
A könyv több kiadást megélt első, 1986-os megjelenése óta, és azt kell mondanom, kifejezetten örültem, hogy én ezt a változatot kaptam meg. A borító nagyon egyszerű, letisztult és tökéletesen passzol a történethez.
Maga a regény 302 oldal, ám a könyv végén van még további tíz oldal, amin két interjú olvasható a szerzővel, néhány érdekesség az animációs filmről és egy kis ajánlás is szerepel.
Fülszöveg:
"In the land of Ingary, where seven-league boots and cloaks of invisibility really exist, Sophie Hatter attracts the the unwelcome attention of the Witch of the Waste, who puts a curse on her. Determined to make the best of things, Sophie travels to the one place where she might get help – the moving castle which hovers on the nearby hills. But the castle belongs to the dreaded Wizard Howl whose appetite, they say, is satisfied only by the hearts of young girls…"
Pucca előre figyelmeztetett, hogy a filmadaptáció több mindenben eltért az eredeti műtől, így nem okozott számomra váratlan meglepetést néhány teljesen más irányt vett mellékszál. A  történet elsődleges cselekménye azonban természetesen az elátkozott Sophie egyre kalandosabban alakuló élete a varázsló mozgó kastélyában.
Ez a könyv egyértelműen mese, amit a nyitány és a rengeteg mesei utalás, mint például a hétmérföldes csizma is igazol. Ebben a világban ugyanis él a varázslat, boszorkányok mászkálnak mindenfelé és persze átkoznak el embereket. Szinte minden szereplőn van egy átok vagy van valamilyen mágikus kötése, esetleg magát varázsolta el valamiképpen. Ettől a világ kifejezetten izgalmas, főleg a mozgó kastély mágikus, sok helyre nyíló ajtajával kiegészítve. Nekem nagyon tetszett a környezet, a hangulata és a folyton mozgásban lévő események. Sophie egyáltalán nem unatkozik, mindig jön egy új szereplő, egy új feladat, egy új kaland, vagy csak Howl egyik újabb hisztije, hogy lekösse magát és ezzel az olvasó figyelmét. 
A film és a könyv kapcsolatát illetően, a regényben sokkal jobban ki vannak fejtve a különleges képességek, így jobban összeáll a történet. Míg a női főhős - leszámítva a korát (a filmben fokozatosan fiatalodik vissza) - elég jó összhangban van az animációs adaptációval, addig a főhős férfi karaktere rendkívül sokat változott. Howl eredetileg egy tipikus lusta férfi, aki többnyire úgy vislekedik, mint egy kamasz. Hisztizik, rengeteg időt tölt a fürdőszobában, állandóan drámázik és ha estleg megfázik, jaj a világnak, mert a férfinátha kész istencsapása. Szóval egy kifejezetten szórakoztató karakter egy kifejezetten szórakoztató könyveben.
Átkok ide vagy oda, gonosz boszorkányok és démonok meg amoda, ez egy finom humorú mese. Szórakoztatni akar, semmi többet és ehhez minden mesei elemet és kínálkozó lehetőséget felhasznál az elvarázsolt kutyától a teavizet forraló tűzdémonig. Apropó Calcifer, itt is ő volt a kedvenc szereplőm.
A történetvezetés, bár egyenesen halad előre az átkok megtöréséig, több fejezetben tesz egy-egy kitérőt. Néha az olvasó ezért úgy érezheti, eltértünk a tárgytól és már megint valakinek az új mágikus problémájával foglalkozunk a főhősök helyett. Csakhogy a könyv végére az összes mellékszál egybefut és ezzel minden darabka a helyére kerül.
Ami a szerelmi szálat illeti, természetesen itt is akad, hiszen Howl női szíveket reggelizik, de kevesébé hangsúlyos, mint a filmben vagy mint ahogy az olvasó esetleg számít rá. A két főhős kapcsolata ugyanis nem feltétlenül romantikus értelemben érdekes, hanem önmagában is.
Még egy dologról szeretnék említést tenni, a nyelvezetről. Nem ez a legegyszerűbb angol nyelvű könyv, amit olvastam, ám nem is a legbonyolultabb. Egy kényelmes közepesen erős nyelvtudást igénylő könyvnek mondanám. A történet mesei elemei miatt és a részletes lerásokból kifolyólag viszonylag nagyobb szókincset használ. Ha valaki hozzá van szokva az angol nyelvű olvasmányoknak, nem lesz vele gondja, ám első idegen nyelvű könyvnek nem feltétlenül javasolnám.
Pucca barátomnak tehát igaza volt, tetszett ez a könyv. Kellemesen szóralkoztatónak találtam és ismét meghozta a kedvemet, hogy újra megnézzem a belőle készült animációs filmet.
Tudom ajánlani azoknak, akik egy jó mesére vágynak sok boszorkánnyal és átkokkal. Ha valaki látta a filmet, az eredeti műben sem fog csalódni, de az is nyugodtan vágjon bele, aki még nem hallott róla semmit.

Kiegészítés:
Az írónő nem állt meg egy könyvnél, hanem írt még két további kötetet ebben a mágikus világban, és természetesen továbbra is ragazskodott az érdekes épületekhez. A második könyv, Castle in the Air az arab mesevilágba viszi el az olvasókat, míg a harmadik könyv, House of Many Ways pedig visszatér a kezdetekhez és kicsit tovább viszi az első könyv szereplőinek történetét. A kötetek egyébként teljesen különálló történetként is megállják a helyüket.

2020. április 7., kedd

Revulsion a Polcon

Talán néhány olvasóm még emlékszik a megboldogult Anime-fanfiction Style oldalra és arra is, hogy meglehetősen aktív zugíró voltam ott.
Nagyon szerettem azt az oldalt és most nem csak a remek kezelőfelületére gondolok, hanem a közösségre is. Hiába voltunk kifejezetten sokfélék, nagyon jól megértettük egymást, én legalábbis több ismerősre tettem ott szert.
Mivel ragaszkodó típus vagyok (ezt bármelyik barátom megerősítheti), nem akartam másik oldalt keresni, mert tudtam, hogy az már nem lenne ugyanaz. Ettől függetlenül azonban nem akartam hagyni, hogy a félbehagyott történetem feledésbe merüljön, és innentől jött a folyamatos vita önmagammal.
Feltöltsem egy másik oldalra? De melyikre, ha egyik sem tűnik olyan jónak, mint az AFS? Akarom egyáltalán feltölteni vagy próbáljak meg továbblépni, hogy ne csak a monitor kijelzőjén, hanem nyomtatásban is lássam? Itt pedig belekerültem egy végtelennek tűnő spirálba, amit könyvek iránti szenvedélyem és maximalizmusom kormányzott hol erre, hol arra. Az elmúlt időszakban ezért minden lehetőséget számításba vettem, ami csak szóba jöhet egy zugírónál. De tényleg, mindent.
Valahogy mégsem akaródzott elhatároznom magam, míg San Diego fel nem tette a legfontosabb kérdést: "Akarod, hogy olvassák?" Rávágtam, hogy persze, ez a cél, mire megjegyezte, hogy akkor nincs több kérdés, tegyem fel az internetre.

Szóval minden kedves jelenlegi és régi olvasómnak jelentem: 
Revulsion ismét olvasható a Polc.eu oldalon.

Azért mellettük döntöttem, mert az oldal nyomokban az AFS-re emlékeztet, egy ideje már írok nekik könyvajánlókat és mikor elindult, konkrétan meg is kerestek, hogy szívesen látnának a történetemmel együtt.
Ha tehát valaki újra elolvasná a történetemet ilyen hosszú idő után, akkor az oldalon megteheti. Természetesen ott is Szellem név alatt írok és a cím is maradt Revulsion. A forma pedig a megszokott, vagyis folytatásos regényként teszem fel egyik fejezetet a másik után.

Néhány közérdekű információ ezzel kapcsolatban:
- Nem szabok magamnak határidőket, így előre nem tudom megmondani, milyen sűrűn, melyik napokon fogok új fejezetet feltölteni.
- Az olvasáshoz regisztrálni kell az oldalra. Ez csupán néhány kattintás, így nem hiszem, hogy gondot okozna.
- A hosszú szünetben sem hanyagoltam el a történetet, így ha eljutottam az AFS-en fent lévő fejezetek végére, újakra is lehet majd számítani.

Remélem, hogy azok a nagyon kedves olvasóim, akik időről-időre megkerestek, hogy érdeklődjenek a történet sorsa felől, elégedettek lesznek ezzel a megoldással.