Szirmokba zárt szavak

Ebben a könyvben két dolog fogott meg. Az egyik a borító, ami gyönyörű, ráadásul ezek a virágok - ugyan színek nélkül -, belül is felbukkannak egy-egy fejezet elején. Külsőségeit tekintve meseszép ez a kötet. A másik pedig a helyszín, Ausztrália, ahol ez a történet játszódik. Mindez, és hogy épp könnyedebb, romantikus olvasmányra vágytam, bőven elég volt nekem, hogy hazavigyem ezt a könyvet.

384 lapjával kicsit terjedelmesebb olvasmány, ám az elején elég gyorsan lehet vele haladni.

Fülszöveg:

"A ​kilencéves Alice Hart a világtól elszigetelten él a tenger partján, ahol édesanyja elbűvölő virágai és azok titkos történetei megóvják bántalmazó apjától. Ám amikor egy tragédia visszavonhatatlanul megváltoztatja az életét, Alice-t az addig soha nem látott nagymamája veszi pártfogásába, aki az Ausztráliában őshonos virágfajok mellett olyan nőknek is menedéket nyújt, akik a kislányhoz hasonlóan magukra maradtak és segítségre szorulnak. A viktoriánus hagyományok szerint minden virág más és más jelentéssel bír; az új életét építgető Alice ezt a virágnyelvet sajátítja el, hogy elmesélje mindazt, amit szavakkal képtelen.
Azonban felnőttkorában egy családi titok, egy megsemmisítő árulás, és egy titokzatos férfi iránt érzett szerelem ráébreszti Alice-t, hogy vannak dolgok, amelyek kifejezéséhez több kell a virágoknál. Ahhoz, hogy igazán szabad lehessen, önmagából kell bátorságot merítenie, és kezébe kell vennie a legelsöprőbb történetet, amelyet ismer: a sajátját."

Ez a történet lényegében három nagyobb egységre oszlik a főhős életkora és élethelyzete alapján. Nekem ez a három rész más-más olvasási élményt adott, így gondolataimat a könyvről is három részre osztanám. Mielőtt azonban belemegyek a részletekbe, általánosságban elmondhatom, hogy előzetes elvárásaimat nagyjából beváltotta. Valóban romantikus olvasmány és igazán változatosan mutatja be Ausztráliát. Csakhogy, amikor belekezdtem, új elvárásom lett, egy családtörténetbe burkolt fejlődésregény. Ennek pici részét megkaptam, ám többségét már nem.

Innentől kisebb spoilerek előfordulhatnak!

A könyv eleje egy remek felvetés egy nagyon szerethető kislányról. Kicsit ugyan meglepett, hogy családon belüli erőszakkal indítunk egy könnyednek gondolt olvasmányt, de szerencsére inkább az érzéseken és nem annyira a tetteken volt a hangsúly. Ez volt számomra a kötet legélvezetesebb része, mivel a szerző nagyon elkapott valamit a gyereknézőponttal. Egyszerre volt kedves, hiszen egy olvasni szerető, kissé komoly, de bátor kislányról olvashattunk, és egyszerre volt nyomasztó a szorongásai és az egyértelmű tragédia felé mutató irány miatt.

Alice gyerekkori énjét tehát nagyon kedveltem. Ezért is gondoltam azt, hogy ez egy jó fejlődésregény lesz, ahol a visszahúzódó komoly lányból okos felnőtt nő válik. Hát, ez nem jött össze, de ne szaladjunk ennyire előre.

A könyv második egysége a nagymama karakteréhez köthető. Kellemes rávezetéssel kerül Alice a nagymama gondjaiba. Tetszett, hogy nem kapkodta el az írónő az összecsiszolódást az új szereplőkkel. A kislány fokozatosan illeszkedett be, és ezt még mindig kellemes volt olvasni. A sok új karakterrel pedig a fókusz a családtörténet felé fordult. Ez egyrészt érdekesnek tűnt, mert ahogy a főhős, úgy az olvasó is kíváncsi lett sok-sok kérdésre. Csakhogy a válaszok úgy jöttek, mint elejtett kenyérmorzsák, amelyeket ráadásul csak az olvasó csipegethetett fel, és ez távolságot teremtett a főhőssel. Ez a távolság pedig egyre nőtt, amit nagyon sajnáltam. Ebben a részben már akadtak feleslegesnek tűnő, töltelék elemek, amelyek visszavettek kicsit az olvasás lendületéből. 

A legnagyobb problémám ebben a részben egy dologgal, pontosabban személlyel volt, a nagymamával. Picit sem tudtam megkedvelni June karakterét, és már megint érezhető volt, hogy ebből a sok titkolózásból baj lesz. Aztán persze beütött a baj, és ezzel elértünk a könyv utolsó részéhez, számomra a mélyponthoz.

A kötet harmadik egysége az önálló lábra álló Alice köré épült ismét egy új helyszínen. Ez lehetett volna jó, mert megint felvetette a karakterfejlődés lehetőségét. Lehetett volna kifejezetten romantikus egy kedves úriember miatt. Csakhogy mindezek helyett keretes szerkezet lett belőle és sajnos nem a jó értelemben. 

Az elején még értettem Alice lelki nyomorát, mert tényleg sok pofont kapott az élettől, de az a szenvedés, amit itt produkált minden szimpátiámat megölte. Valahányszor azt hangsúlyozták, milyen bártor nő, folyton az zakatolt az agyamban, hogy a menekülés a problémák elől az ország másik felére nem bátorság. Ráadásul ebben a részben mondhatnám, hogy visszafejlődött a személyisége, ám ez nem lenne teljesen igaz. Nem lett belőle visszahúzódó, csak hülye. Félreértés ne essék, nem áldozathibáztatás szempontjából tartom a főhőst ostobának, mert a párkapcsolati erőszak szívás, Alice gondolatai pedig jól lefedik, miért olyan nehéz kilépni belőle. Azért tartom ostobának, mert nem ő oldotta meg ezt a kérdést, mikor pedig már kikerült az áldozat szerepből, akkor sem állt a sarkára, sőt, újra csak nyafogott, ám a dolgok helyrehozásáért egy fűszálat sem mozdított meg. Rettentően bosszantott. Amilyen szerethetőnek találtam gyermek énjét, annyira utáltam meg azt a felnőttet, aki lett belőle.

Érzéseimmel persze nem osztozott az írónő, mivel a kötet lezárása minden problémák könnyed és gyors megoldása volt. Ez nekem nagyon hiteltelennek hatott.

Összességében tehát ez egy remekül indult könyv, ami számomra valahol nagyon félresiklott. Voltak benne unalmasabb fejezetek és akadtak benne számomra nagyon bosszantó dolgok is. A könyv utolsó harmadán rettentően szenvedtem, és ez sajnos rányomta a bélyegét minden könyvhöz fűződő gondolatomra.

Csak azoknak ajánlom, akik sok romantikus könyvet olvasnak, és már megszokták, ha egyik-másik szenvedősebb. Ausztrália iránt érdeklődők előnyben, mert a tájleírás elég jó. (Kenguru ugyan csak egyszer bukkan fel...) Ha viszont valaki egy jó fejlődésregényre vagy családtörténetre vágyik, keresse máshol.

Mozgóképek CIX.

Februárban összesen hét filmet láttam, közülük egyet moziban. Animációs film ezúttal nem került terítékre, ám két dokumentumfilm igen.

Szellemirtók - Az örökség

"Eltűnhetnek a szellemek? Azóta, hogy négy elszánt lúzer felvette a harcot a New Yorkot elözönlő túlvilági lényekkel, és visszakényszerítette őket oda, ahonnan előbújtak, senki nem találkozott kis zöld vagy nagy lila, a falon is áthatoló, gyilkos humorú szörnyekkel.
De a nyugalom csak átmeneti. És a világnak megint szüksége van rá, hogy néhány rettenthetetlen harcos a kezébe vegye a plazmafegyvert. Csak sajnos, nincs jelentkező…Kivéve az egyik egykori szellemirtó feltűnően kiskorú unokáját, aki megtalálja a nagyapja pincéjében az eredeti felszerelés poros-pókhálós maradékát. És amikor már minden sarokban szellemek kísértenek, beindítja a régi járgányt, és elindul, hogy rendre utasítsa a hívatlanul érkezett túlvilági lényeket."

Először is leszögeznék két dolgot. Egy, az eredeti Szellemirtók filmeket nem szerettem. (A rajzfilmet viszont néztem.) Kettő, San Diego akarta megnézni ezt a filmet, aki viszont rajongója a régi változatnak.

Nos, most hogy ezt tisztáztam nyugodt szívvel szedhetem atomjaira ezt a tipikus vackot, amit Hollywood már megint elkövetett. Ez film ugyanis cselekményét tekintve egyezik az első filmmel. Sőt, szereplői egy részét tekintve is egyezik. És még volt képük ugyanazt a grafikát is használni. Ez az "ez egyszer sikeres volt, nyomjuk le újra a nézők torkán, hátha lenyelik" hozzáállás pedig rettentően dühít. A történet unalmas (mert már mindenki látta), a karakterek nem sokat tesznek hozzá, a látvány pedig a '80-as éveket idézi, de nem a kellemes nosztalgikus fajtából, hanem a spórolós, nem költünk erre, úgyis jó lesz, hozzáállás miatt. Igen, ugyanazok a szellemek ugyanazon gagyi grafikával, ami a '80-as években a technika csúcsa volt, manapság viszont egy 6. osztályos kölyök jobbat készít informatika órára.

Ebben a filmben tehát nincs semmi új. Aki látta a régit, most gyakorlatilag újra megnézheti gyerekszereplőkkel, aki pedig nem látta, az ámulhat a bugyutaságán. Kizárólag elfogult rajongóknak ajánlom. San Diego például el volt vele, mert minden ötödik percben talált valami utalást a régi változatra.

My Son

"A My Son főhőse, Edmond Murray távol él volt feleségétől és hét éves fiától, a nő azonban sírva hívja fel azzal a hírrel, hogy gyermekük eltűnt. A kétségbeesett Murray ezért visszatér egykori közös otthonukba, ahol az ügyben nyomozó rendőr közli vele, hogy elképzelhető, emberrablásról van szó. A rejtélyes ügynek ráadásul köze lehet a férfi veszélyes munkájához, ami miatt olyan helyekre utazott a közelmúltban, mint Líbia vagy Irak."

James McAvoy ennek a filmnek a főszereplője és ez nekem elég is volt, hogy kíváncsi legyek rá. Szereposztáson kívül egyébként a táj az, ami vonzó lehet. Gyönyörű helyszínek vannak benne.

A történet egyébként tipikusnak mondható, mivel nem ez az egyetlen film, amiben egy apa próbál a gyereke körüli bűntényre fényt deríteni. Csakhogy ez egy európai alkotás, így minden sokkal visszafogottabb, inkább feszült, mint akcióban gazdag, és jóval hihetőbb. A lezárás például nekem nagyon tetszett.

Azoknak ajánlom, akik egy feszült hangulatú, karakterközpontú filmre vágynak, ami mellőzi a túlzásokat. Ha viszont valaki a már-már szuperhősként viselkedő apuka megmenti a helyzetet, és leveri az összes rosszfiút klisét kedveli, csalódni fog.

 

Zuhanás - A Boeing-ügy

"A tragédiák óta eltelt hónapok vizsgálata, amelyek 2019 márciusában globális pánikot keltettek, miután öt hónapon belül két újabb repülőgép zuhant le, ezzel 346 ember halálát okozva."

Ez a dokumentumfilm rendkívül megdöbbentő és rettentően dühítő. Félreértés ne essék, nagyon jól van felépítve, összevágva, ám az, amit elmesél botrányos.

Kedvelem az olyan dokumentumfilmeket, amelyek rávilágítanak valamire, amiről épp csak hallott az ember, vagy összefoglalnak valamit, amiről csupán részinformációi vannak, ez pedig egy ilyen film. Emlékeztem ezekre a repülőgép katasztrófákra (szerencsére ritkán pottyan le gép, így mindig nagy nyomot hagy az emberben, amikor ilyet hall), ám arra már nem emlékeztem, mi volt a nyomozás lezárása. Nos, most már tudom, és rettentően dühös vagyok. Ha pedig arra gondolok, hogy a felelősségre vonás gyakorlatilag elmaradt, még erősebben fortyog bennem a düh. Szóval ez nem egy megnyugtató film, sőt, kifejezetten felkavaró, ám fontos hallani róla. Kicsit a Sötét vizeken című filmhez tudnám hasonlítani.

Jól felépített, fontos témát boncolgató dokumentumfilm, tudom ajánlani. A végkifejlet azonban nem megnyugtató, így ha valakit ez érzékenyen érinthet, óvatosan nézze meg.

A Tinder-csaló

"Egy izraeli szélhámos gazdag iparmágnásnak adva ki magát nőket vert át az interneten, több millió dollárt kicsalva tőlük. Most néhány áldozat a revansot tervezi."

Még egy dokumentumfilm, ami egy teljesen más aspektusból bosszantó történetet mesél el.

Sosem használtam Tindert és harmonikus párkapcsolatban élek, így ez az online kapcsolatból kialakult manipuláció, ami megjelenik a filmben rettentően távol áll tőlem. Lényegében se a csaló, se az áldozatok bőrébe nem tudtam beleképzelni magamat. Ettől függetlenül azonban érdekes volt. Hihetetlen, hogy valaki ennyi energiát és pénzt fektet újra és újra ugyanazokba a csalási módokba, és meglepő, hogy újra és újra talál hozzá megfelelő alanyokat. Ha pedig hozzátesszük, hogy az úriember jelenleg vígan él, és még ő van megsértődve a film miatt, akkor kapunk egy új dolgot, amin lehet bosszankodni.

Elsősorban azoknak ajánlom, akik épp randioldalakon, applikációkon keresgélnek, mert bár ez egy extrém példa, azért jó tudni róla. Illetve bárkinek, aki érdeklődik egy ilyen történet iránt. Nem kiemelkedő alkotás, de azért hétköznap esti programnak megfelel.

Uncharted

"A világsikerű videójáték alapján készülő, több kontinensen forgatott kalandfilm a játékok előtt játszódik: az derül ki belőle, hogy miért lépett Nathan Drake a bűn útjára, hogyan lett kincsvadász, és miért olyan sikeres benne"

San Diego kedveli ezt a játékot, én pedig kedvelem Tom Hollandot, így elmentünk moziba.

Hallottam róla több negatív kritikát (például Nel barátomtól), ezért kicsit aggódtam, és nem voltak magasak az elvárásaim. Ez pedig jól jött, mert végeredményben remekül szórakoztam.

Ez egy kalandfilm, és olyan ritkák az ilyen filmek, hogy meg kell őket becsülni. Itt pedig minden volt, ami a műfaj sajátja: vagány főhős, kaland sok akcióval, egy picit túltolt főgonosz, csöppet egyszerű megoldások és persze néhány titok a múltból. Mindez családbarát köntösben, mert a kalandfilm egyszerre szól fiatalabb és idősebb korosztályhoz. Egy percig sem unatkoztam rajta, lekötött a látvány és nem, nem érdekeltek a fizika törvényei, mert ez egy kalandfilm. Komolyan nem értem, hogy nézők képesek szuperhősfilmeken minden létező szabályt félretenni, míg ezen a kalandfilmen fennakadnak egy olyan apróságon, mint a gravitáció. Persze, hogy a valóságban nem lehetne repülőből kidobott csomagokon ugrálni, de ez egy film és nem a valóság. Ráadásul videójáték alapján készült film, mégis miért várnak tőle realisztikus akciót? Én ugyanis nem vártam, és így remekül szórakoztam. Könnyed, helyenként vicces és nagyon-nagyon látványos. (Kár volt azokért a szép hajókért.)

Bátran ajánlom azoknak, akik kedvelik a kalandfilmeket, és a szórakozás érdekében képesek kicsit félretenni Newton törvényeit. Nekem nagyon tetszett.

Richard király

"Venus és Serena a világ királyai lettek. A Williams-testvérek a tenisz legyőzhetetlen, örök bajnokai – sportvarázslók, stílusikonok, példaképek.És semmire nem mentek volna az apjuk nélkül. Vagy sokkal többre vihették volna?A lányok négy és fél évesek voltak, amikor az apjuk, Richard Williams (Will Smith) az első teniszedzést tartotta nekik. Egyébként ő is akkor teniszezett először. Ahhoz, hogy sikeres sportolót faragjon a gyerekeiből, sokféle nehézséggel, kishitűséggel, ellenségességgel kellett megküzdenie – és a saját nehéz múltjával."

Ez egy jó sportfilm, ami nem a sportolóra, hanem annak hátterére fókuszál. A főszereplő ugyanis a címadó apuka és nem a sporttehetség lányai, és ettől igazán érdekes ez az alkotás.

Nem értek a teniszhez (vagy bármilyen más sporthoz), nem szoktam sportközvetítéseket sem nézni (Oké, NFL meccseket kénytelen vagyok, mert San Diego nézi), mégis hallottam már ennek a két sportcsillagnak a nevét. Nagyjából azonban ennyi háttértudással kezdtem bele ebbe a filmbe, és így is jó élmény volt. Egyszerre szól sportról és családi kapcsolatokról, miközben érinti a rasszizmust, valamint a karrierépítés buktatóit. Nincsenek benne nagy események, csak néhány nagyobb téttel bíró teniszmeccs, mégis végig érdekes és izgalmas marad. A néző nem bírja megállni, hogy ne drukkoljon a sikernek.

Nekem tehát tetszett, bátran ajánlom sportkedvelőknek és sporttól távol állóknak egyaránt. 

Cry Macho - A hazaút

"Egy volt rodeosztár megbízást kap egy férfitól, el kell hoznia a kisfiát alkoholista anyjától. Hősünk útközben rájön, hogy úgy lelhet önmaga számára is nyugalmat, ha megtanítja a srácnak, mit is jelent jó embernek lenni."

Szeretem Clint Eastwood filmjeit, így lelkesen ültem le megnézni a legújabbat. Pedig, ha van valami, amit nem szeretek az a western, ez pedig egy nagyon western-ízű alkotás.

Minden elismerésem Eastwoodnak, amiért 90 felett is ilyen aktív, de ez a film nem jó. Lapos, unalmas és rettentően klisés, gyakorlatilag minden eredetiség és kreativitás hiányzik belőle. Míg A csempész című filmben remekül használta a korát, és egy kifejezetten egyedit sikerült vele alkotnia, itt mintha elfelejtette volna mindezt. Ez a szerep ugyanis inkább egy 50-60 (maximum 70) éves karakterhez illett volna. Félreértés ne essék, Eastwood nagyon jól tartja magát, akár 20 évet is letagadhatna, de az a klasszikus dinamika, ami egy tinédzser fiú és egy idősebb férfi kapcsolatára épít, megkíván ugyan némi generációs különbséget, de közel sem ekkorát. Ráadásul viszonylag sok az akció és romantikus vonal ebben a filmben, és bár támogatom az idősek minden téren aktív életét, helyenként nagyon hiteltelen volt. Például, amikor egy cirka harmincas nő próbálta meg elcsábítani... A történet is ugyanilyen ingatag lábakon állt, és a karakterfejlődés sem volt rendesen kibontva.

Konkrétan untam ezt a filmet, egyáltalán nem tetszett. Csak azok tegyenek vele egy próbát, akik kedvelik a western hangulatot, mert az van benne, a többi meg csak egy szokványos kliséhalmaz. Csalódtam.

Értékelés:

Uncharted                                  ->   9

Zuhanás - A Boeing-ügy           ->   8

Richard király                            ->   8

My Son                                      ->   7

A Tinder-csaló                           ->   7

Cry Macho - A hazaút               ->   5

Szellemirtók - Az örökség        ->   4

Szeptemberi fények

A Köd trilógiája befejező kötete és az utolsó könyv, amit eddig nem olvastam a szerzőtől.

A borító épp olyan szép, mint az előző részeknél, és terjedelemre 298 lapjával is beállt a sormintába.

Fülszöveg:

"Az még csak hagyján, hogy ezernyi szobájában gépemberek százai járnak föl-alá, pörögnek, zakatolnak, táncolnak a mindenhova bekúszó köd szivárványszínű ragyogásában, vagy hogy az óriási villa játékkészítő tulajdonosának magányra ítélt feleségét senki nem láthatta már húsz esztendeje. Ám időnként sűrű feketeség szüremkedik ki az ablakok résein át, s ölt rémisztő alakot – hogy aztán újabb és újabb haláleset adjon okot a találgatásoknak: vajon milyen szörnyű titkot rejtenek az erdőn túli palota termei? Vagy egyenesen: miféle szörnyeteget?
Irène és Ismaël 1937 augusztusának végén a normandiai partvidék kék-öbölbeli idilljében, szerelmi egymásra találásuk hajnalán még csak nem is sejtik, miféle borzalmakat tartogat számukra a nyár utolsó teliholdjának éjszakája, amikor nyomozni kezdenek egy feltételezett gyilkosság tettese után, s behatolnak a zseniális játékgyáros-feltaláló labirintusszerű, árnyakkal teli birodalmába."

Ez a történet Franciaországban játszódik, és a trilógia első részével hozható párhuzamba. Mielőtt azonban belemennék a részletekbe, meg kell jegyeznem, hogy kissé keserűen olvastam ezt a könyvet. Zafón nem tud már több történetet írni nekünk, így ez volt az utolsó, amibe ismeretlenül belemerülhettem. Ráadásul kicsit csalódott voltam, hogy az életművét a számomra leggyengébb munkájával zártam. Igen, ez azt jelenti, hogy nem lett a kedvenc könyvem, hiába vagyok egyébként elfogult.

A történet szokásos Zafón stílusban indul, és viszonylag hamar adja a remek hangulatot, ami a szerző minden munkáját jellemzi. A cselekmény és annak felépítése is megszokott, mert van itt minden kötelező elem: titokzatos múltú karakter, szerelem, misztikum és egy nagy adag kaland. Első pillantásra ezért minden adva volt hozzá, hogy ezt a könyvet szeressem. Csakhogy mivel tipikusnak mondható elemekből építkezett, és már mögöttem van a szerző összes többi könyve, ez a kötet semmi újat nem adott. Talán ha először ez a kötet kerül a kezembe, talán ha a célközönség, az ifjúsági olvasók táborát gyarapítanám, vagy egyszerűen csak nem olvastam volna a Marinát, jobban tetszett volna.

Ezt a történetet ugyanis meglehetősen elnagyoltnak éreztem. Nem volt részletesen kidolgozva a háttértörténet, a megoldások pedig roppant egyszerűen alakultak. A misztikus vonalat alkotó gépeket pedig nem tudtam értékelni. Van ugyanis néhány tipikusnak mondható, borzongás célját szolgáló elem, ami rám nem hat. Az egyik ilyen a mozgó játékok. Ettől pedig nem tudtam komolyan venni a történet egy lényeges elemét, ami eléggé rontotta olvasási élményemet.

A cselekmény tempóját a végén túlságosan gyorsnak éreztem, lényegében egy nap alatt előkerül a rejtély és meg is oldódik. Ez valószínűleg az ifjúsági besorolás számlájára írható, mert kamasz olvasónak jó ha pörög a cselekmény.

Az egész könyv kapkodósnak hatott, mintha nem lett volna elég idő semmire, mert jönnie kell az akciónak, hogy lekösse a figyelmet, a többi pedig részletkérdés. Holott épp ezek a részletek adták volna a könyv kellemes vonulatát. Zafón szépen tud írni, remek gondolatokat tud a sorokba csempészni, ami viszont most kimaradt, mert gyorsan akart haladni a cselekménnyel. Ez pedig még egy dologra hatott negatívan, a hangulatra. A hangulathoz ugyanis elengedhetetlen, hogy az olvasó lássa, mi történik minden részlettel együtt, itt viszont akkora volt a kapkodás, hogy minden elnagyolt díszletnek tűnt.

Összességében tehát, bár ez a történet fantáziájában és hangulatában megszokott formát mutat a szerzőtől, gyengébb összképet ad. Talán az egész életművéből ez a könyve tetszett a legkevésbé.

Ettől függetlenül bátran ajánlom azoknak, akik még csak most ismerkednének a szerzővel, mert kezdésnek biztosan jobb élményt nyújt. Ifjúsági olvasók előnyben. Ha viszont valaki a felnőtteknek szóló könyvei után olvassa, nos, ne legyenek magas elvárásai.

Kiegészítés a trilógiához:

Habár ez a könyv A Köd trilógiájának harmadik része, nem igazán kapcsolódik a másik két kötethez. A történet persze hasonlóan ifjúsági, de nincs lényegi kötődés az egyes részek között, így az olvasási sorrend teljesen mindegy. Ha tehát valaki ezzel a kötettel kezdené, csak bátran, nem fogja rontani a másik két rész élményét.