2016. augusztus 29., hétfő

Szitakötő borostyánban

Outlander sorozat második kötete. Az első részt szerettem és a belőle készült filmsorozatnak is nagy rajongója vagyok. El is határoztam, hogy az új évad megnézése előtt, - jó szokásomhoz híven - előbb elolvasom a könyvet, így igazán lelkes voltam, mikor Kristen kölcsönadta. Ennek azonban már jó ideje, mert öt hónapig tartott, míg átrágtam magam rajta.
Nem kell megijedni, nem ennyire unalmas, csak ennyire vaskos. 992 oldal, vagyis nem fér bele a táskámba (kivéve, ha rajta kívül semmi sincs az említett táskában) és az ember karja egy idő után begörcsöl, ha ágyban fekve olvassa. Szóval a könyv békésen csücsült éjjeliszekrényemen és lefekvés előtt fel-fellapoztam, ha épp egy másik könyv el nem vonta a figyelmemet.
Fülszöveg:
"Claire Randall húsz éven keresztül megőrizte a titkait. De most felnőtt lányával együtt visszatér Skócia fenséges, ködfátyolba burkolózó hegyei közé. Claire itt szeretné elmondani a lányának az igazságot egy fontos dologgal kapcsolatban, amely éppen olyan megdöbbentő, mint ami mögötte van: az ősöreg kőkör rejtélye; az idő korlátain átívelő szerelem; és James Fraser, a skót harcos, akinek lovagiassága egykor ott tartotta Claire-t a férfi évszázadának veszedelmei között, a saját korába való visszatérés helyett."
A cselekmény ezúttal is két idősíkon fut, a 20. és a 18. században. Ráadásul a modern kor körbeöleli a múltbéli eseményeket. A történet ezért ott folytatódik, ahol az első kötet véget ért és mégsem. Ez egy remek alap feszültséget ad az amúgy is feszült kérdéshez, hogy meg lehet-e változtatni a múltat.
Nagyon tetszett, hogy az írónő egyáltalán nem próbált választ adni az időutazás kérdéskörére, hanem hagyta lebegni. Senki sem tudhatja mit hoz a jövő, még akkor sem, ha onnan jött és ez így van jól. Az is tetszett, hogy a politikai háló szépen körbeszőtt mindent és a végére összeállt, mint egy kirakós. A korleírás pedig most is remekre sikeredett és itt most nem a díszletre, a ruhákra gondolok, hanem az emberek mentalitására és életkörülményeire.
Szóval szépen indult a folytatás, csak cseppet dagályos lett. Claire és Jamie szerelme romantikus, szenvedélyes és a többi, de egy idő után beleuntam. Untam, hogy újra és újra azokat a köröket futották le és untam, hogy minden apró-cseprő mozzanatot tudtomra adtak a kapcsolatukról. Egyszerűen sok volt belőlük, hiába kedvelem a karaktereiket.
A tényleges cselekmény is lassan bontakozott ki és kifejezetten megkönnyebbülés volt, amikor az udvari intrikák és bájolgások végre véget értek. A skót harcok ezzel szemben lehettek volna részletesebbek, mert engem például jobban foglalkoztatott egy-egy csata, mint az uralkodók körül keringő pletykák.
Jack szerepe ebben a kötetben teljességgel kiszámítható volt és Jamie minden kitüntetést és érdemrendet megérdemel, amiért nem csapta helyben agyon, mikor felbukkant. A mellékszereplők is hozták az elvárt színvonalat, bár néha a skót makacsság az egekig szökött.
A cselekménynek tehát volt íve, csak kissé kacskaringós lett mint egy szabályozatlan folyócska. A múlt hangulata és a szerelem ismét átjárta a sorokat, mert ez azért alapvetően egy romantikus könyv, de cseppet túl lett nyújtva.
Ami a 20. századi részeket illeti, Rogert megkedveltem, Brianna hidegen hagyott és Claire idegesített. Nem tudom megmondani, az idősebb főhősnő mivel bosszantott fel, de megtette. Talán csak a többiek gyanakvása miatt, de kifejezetten ridegnek és számítónak hatott, ami nem volt összhangban azzal, amit megszoktam tőle. Ez természetesen nem baj, mert az emberek egyértelműen változnak, csak a hangulatbeli különbség kissé éles lett tőle. A Rogert érintő csavar ettől függetlenül zseniális volt. A vége pedig, nos, sejtettem, hogy ez lesz...
Összességében tehát tetszett. Jó volt elolvasni és megtudni, hogyan alakul tovább a szereplők sorsa, de nem szippantott be úgy, mint az első rész. Ez azonban ne riasszon vissza senkit, aki fontolgatja az olvasást, mert bár vaskos és terjengős, érdemes kézbe venni.

Kiegészítés:
Jamie és Claire
Most, hogy végeztem a könyvvel, rá is vetem magam a sorozat friss epizódjaira.
Ahogy az első kötet értékelésénél említettem, van még bőven folytatás. A harmadik könyv, Az utazó már elérhető magyarul, míg a negyedik rész, Az ősz dobjai még csak terv a Könyvmolyképző Kiadó háza táján. Eredeti megjelenéseknél pedig továbbra is tartja magát a nyolc kötet.
Bevallom, kissé tartok a folytatástól, mert már most is éreztem egy kis keserű ízt a befejezés miatt. Mármint szép a szerelem, de vajon hány ezer oldalas könyvet visz még el a hátán?

2016. augusztus 25., csütörtök

Csavargások IV.

Szó szerint állati helyekre csavarogtam mostanában és ezeket a remek helyeket muszáj megosztanom a világgal, vagy legalábbis olvasóimmal. 
Korábban már írtam a Cat Caféról, ám nem ez az egyetlen állatos hely a fővárosban.

Zoo Cafe
Első ránézésre ez is egy olyan kávézó, mint a már említett macskás, de nem, egészen más. Nem csak azért, mert a cicákon kívül több más állattal találkozhat az ember, hanem mert ez egész légkör és mentalitás más.
Leopárdgekkó
Az első dolog, amit a látogatónak tudnia kell, hogy érdemes asztalt foglalni. Olyan sok a vendégük, hogy szinte minden nap minden asztal be van táblázva, így az utcáról betévedve nem biztos, hogy tudják fogadni az embert.
A másik fontos információ az állatok osztálya. Itt ugyanis nem csak pihe-puha emlősökkel barátkozhat a látogató, hanem hüllőkkel is. Szóval, aki mondjuk irtózik a kígyóktól, megijed egy gyíktól, inkább maradjon a kifejezetten cicákra szakosodott helyeknél. Azonban, ha valaki kifejezetten egzotikus állatkákat szeretne tapizni, tökéletes helyen jár!
Egy kávézás vagy teázás a következőképpen néz ki:
A vendég jól teszi, ha pontosan érkezik, bár lehet, hogy pár percet így is várnia kell, míg az asztala felszabadul. Addig körbenézhet a három helyiségből álló kávézóban, megsimogathatja a bóklászó cicákat és megcsodálhatja a terráriumokban pihenő lakókat.
Görög teknős
Miután helyet foglalt, nincs más dolga, mint várni a pincéreket. Az egyik felveszi a rendelést ételről és italról, míg a másik leszállítja a kisállatot.
Mikor ott jártam, az állatokért felelős pincér kissé merészen, minden asztalhoz mindenféle állatot vitt. Ez az említett hüllőktől való esetleges borzongás függvényében nagyon bátor dolog. Nekem persze nem volt ilyen problémám, mert imádom a hüllőket.
Először megkaptuk a teánkat, aztán érkezett asztalunkhoz a fenti pöttyös jószág, egy tündéri leopárdgekkó. Kicsit talán fura, hogy helyes kis szőrmókok helyett főleg hüllőket tartanak, de állatok szempontjából nem az. A hüllők kifejezetten békés, nyugodt természettel vannak megáldva, vagyis nem zavartatják magukat, ha lelkes vendégek tapizzák őket. A kis gekkó is elvolt az asztalon, bár egyszer megunt minket és megpróbált a a teáscsészém alatt elbújni. Vagy csak az italom melege vonzotta.
Minden állatka rövid ideig tartózkodik egy-egy asztalnál, aztán jön a pincér, visszaviszi a társai közé és hoz helyette egy másikat. Így került hozzánk egy kaméleon. Róla nem hoztam képet, mert asztalra letenni nem lehet, hiszen ő fán él, így a lába nem alkalmas sík felülethez. Ezért a pincér szépen átmászatta a kezemre, ahol jól megkapaszkodott a felfelé tartott ujjaimban és vígan nézett körbe mindenfelé. Szemezni nem lehet vele...
punk tengerimalac
A kaméleon után kaptunk egy sünit, akit pedig azért nem örökítettem meg, mert összegömbölyödött és aludt. Nem igazán érdekelte, hogy a fehér tüskéit simogattam vagy a puha füle hegyét cirógattam, úgy aludt, mint egy jóllakott óvodás. Örültem is, mikor jött a váltás egy agáma képében.
Apró tény rólam: a hüllők közül a gyíkokat szeretem a legjobban és azok közül a leguán a kedvencem, de szorosan mögötte ott az agáma.
Gyönyörűek és olyan jó volt megölelni. Oké, ez egy kicsit túlzás, valójában ő ölelt engem, mert szeret az ember pólóján megcsimpaszkodni. Úgyhogy az agámát nemes egyszerűséggel lenyúltam, ráfektettem a ruhámra, ügyesen megkapaszkodott a kis karmaival és végig ott is maradt, mint egy lélegző matrica, míg én elbűvölten simogattam. Kissé csalódott voltam, mikor a pincér elvitte és hozott helyette egy tengerimalacot.
Félreértés ne essék, semmi bajom a rágcsálókkal, de a szívem a hüllőkért dobog. A kis tengerimalac volt a legelevenebb vendégünk, vinnyogott, mászkált körbejárva a csészéinket, rágcsálta a sárgarépáját és összepotyogtatta az asztalt. A kis balesetet természetesen a pincér azonnal orvosolta.
Egyébként a tisztaságra nem eshet panasz, mert az asztalokat sűrűn letörlik és mindig figyelnek a higiéniára. Akinek persze nem tetszik, ha kisállat van a bögréje mellett, az ne ilyen helyet válasszon. (Bár egyik állatka sem érzett késztetést arra, hogy megkóstolja, amit ittam.)
Miután a punkosan kócos tengerimalac távozott, kaptunk egy görög teknőst. A lakótársam, Ropi (a fenevad ITT megtekinthető) után megdöbbentően kicsinek és barátságosnak találtam. Hagyta, hogy megsimogassam és nem sokat mozgott.
Sikló
Aztán zárszónak megérkezett a világ legrosszabb imázsával rendelkező állatának kistestvére, a sikló. Sajnos, nem emlékszem pontosan milyen, fajta, de a kép alapján is látszik, hogy nem az, ami elúszik az ember mellett a Balatonban.
Mint a többi hüllő, ő is békés volt és csak akkor nyújtogatta a nyelvét izgatottam, mikor kézbe vettem. Csípem a kígyók tapintását, mert minden izmukat érezni.
Nagyjából két órát töltöttünk a kávézóban és ilyen sokféle állattal találkoztunk. Láttam még nyulat, csincsillát, amerikai mókust (őket nem lehet kivenni a helyükről, ami jobb is, mert az egyik macska nagyon rájuk volt kattanva), papagájokat és még néhány gyíkfélét és kígyót. A választék tehát széleskörű.
Az italok ára nem olcsó, meg kell fizetni a hely egzotikumát és az egyetlen dolog, ami nem tetszett az volt, hogy míg egy macskának volt döntési joga, hogy odamegy-e egy asztalhoz vagy sem, a "rendelt" állatoknak nem. 
Viszont nem aggódom, mert ide tényleg csak állatszerető vendégek járnak, akik figyelnek rá, ki kerül az asztalukra és a hüllők tényleg nagyon jól bírják, ha fogdossák és rakosgatják őket. Plusz a személyzet is egy pontos koreográfiát követett, hogy melyik állat mennyit van asztalnál és mennyit a helyén.
Nekem tehát szimpatikus ez a hely, biztosan megyek még, és csak ajánlani tudom, elsősorban a hüllők rajongóinak.
Aki kedvet kapott, nézzen szét a honlapjukon.

Whiskers
Ha valaki esetleg megunta a kávézókat, de még mindig állati társaságban szeretne iszogatni, ne búsuljon, van megoldás. Múlt héten megnyílt Budapest első macskás pubja.
Cat Pub
Igen, ez egy modern stílusú pub, ahol macskákkal is találkozhat az ember. Ehhez mérten a dizájn nagyon kreatív és nagyon cicás, az italok (különösen a koktélok) fantázia neve is a bolyhos szőrmókokat idézi. 
Van itt minden, mi este iszogatni vágyóknak kedves és ha az említett iszogató cicabarát, kap egy kis pluszt is. Azonban tekintve az iszogatás mellékhatásait és a cicusok lelki békéjét, a macskák nem mászkálnak szabadon.
A melléklet képen is látszik, hogy a hely kétszintes, lent asztalok és italok, fent cicusok. A macskáknak ugyanis van egy játszószobája, aminek egyik fala üveges, úgyhogy fellátni rá és körben a falon van nekik egy járat, ha végképp megunják az emberek társaságát. Tehát félre tudnak vonulni és a magasból leskelődni, mi történik odalent. Ez a cicabarát hozzáállás pedig dicséretes!
Na, ki leskelődik a bejárat fölött?
Négy cicusuk van, két nagy szőrmók (egy vörös és egy szürke), egy kicsi vörös szőrpamacs és egy kopasz cicus. Ó, igen, az a bizonyos egyiptomi kopasz macska, aki csak ránézésre kopasz.
Szeretnék egy kopasz cicát. Eddig is akartam, mert olyan különleges és nagyon bújós fajta, lakásban ideális, de most, hogy végre testközelből találkoztam eggyel, teljesen beleszerettem. 
Ez a cica rettentően puha és nagyon meleg. Olyan rövid a szőre, hogy csak közelről látszik és olyan puha, mint a plüsshuzattal bevont kárpit. Mivel a sivatag a természetes élőhelye, a teste leadja a hőt, így tapintásra sokkal melegebb, mint a többi macska és ezért nálunk fázik is. Fázik, tehát bújik az emberhez és megkeresi a legmelegebb helyeket. Tündéri jószág, hiába tekintik sokan csúnyának. (Oké, ez ízlés dolga, tudom, a kígyókért sem repesnek az emberek, én mégis kedvelem őket.)
kopasz cica
Szóval ebben a pubban az ember elszürcsölhet egy italt, miközben a feje fölött cicák lopakodnak vagy szundítanak. Nagyon szeretnek a bejárati ajtó fölött tanyázni. Aztán felmehet az emeletre és ha épp valamelyik macska ott van, meg is simogathatja őket.
Nekem nagyon tetszik ez a hely, a macskák aranyosak, a személyzet kedves és árban sem vészes. 
Szóval csak ajánlani tudom, természetesen elsősorban cicabarát embereknek, de aki nem rajong értük, az is megnézheti. Például elvihet egy cicabolondot és míg ő macskázik az emeleten, addig iszogathat a földszinten tisztes távolságban a kissé bizarr külsejű kopasz cicától. 
Ha valaki kedvet kapott, ITT utánajárhat. Zárszónak hoztam még néhány képet a cicákról:

hatalmas vörös szőrmók cica

kis vörös az ajtó fölött

2016. augusztus 21., vasárnap

A hollófiúk

Maggie Stiefvater nagyon tehetséges, mint író, mint művész és mint autómániás kecskeimádó. Ráadásul az egyik sorozata (Mercy Falls farkasai) a kedvenc könyveim között szerepel. Ezért kíváncsi voltam, más története is ennyire megfog-e. Azonban tartottam is tőle, hátha nem hozza a nagyon magas elvárásaimat. Szóval halogattam kicsit ezt a könyvet és most, pont a megfelelő pillanatban, kézbe vettem.
A borító gyönyörű. Ez a festett holló - ami egyébként szintén az írónő keze munkája - meseszép a fehér háttérrel és a címe is figyelemfelkeltő.
Fülszöveg:
"Nem ​​látó csak két okból pillanthat meg egy szellemet Szent Márk éjszakáján. Vagy te vagy a lény igaz szereleme… vagy te ölted meg őt. Blue Sargent minden évben ott áll látó anyja mellett, amikor a halálra várók elsétálnak előttük. Blue sosem látja őket: ebben az évben viszont egy fiú válik ki a sötétből, és megszólítja őt. A fiú, Gansey, az Aglionby nevű helyi magániskola jómódú tanulója. Blue egyszer megfogadta, hogy távol tartja magát az Aglionby diákjaitól. A Holló Fiúkként ismert banda csak bajt hozna rá. De Blue megmagyarázhatatlan vonzalmat érez Gansey iránt. A fiúnak egy küldetést kell teljesítenie, amelyben három másik Holló Fiú is érintett: Adam, az ösztöndíjas hallgató, a kiváltságosok mintapéldánya; Ronan, a zabolátlan lélek, akinek érzelmi skálája a haragtól a kétségbeesésig terjed, és Noah, a csendes szemlélő, aki sok dolgot észrevesz, de nagyon keveset beszél. Blue-t már egészen fiatalon figyelmeztették: ő okozza majd igaz szerelmének halálát. A lány nem hisz az igaz szerelemben, ezért soha nem is aggódott emiatt. De ahogy az élete egyre jobban összefonódik a Holló Fiúk furcsa és baljóslatú világával, már nem olyan biztos a dolgában."
Szeretem a boszorkányos történeteket, tehát valóban voltak bőven elvárásaim, de a könyv többnyire megugrotta őket.
Az írónő most nem bánt olyan művészien a szavakkal, de így is remek hangulatot teremtett. Megvolt a szükséges mágikus légkör és a sok-sok sejtelem, amelyet elejtett itt is és ott is. Ehhez az alaphoz jól passzoltak a remek karakterek.
Maggie kifejezetten jó a személyiségek ábrázolásában. Minden karaktere egyéniség és nem feltétlenül szimpatikus az olvasónak, azonban, ahogy halad a történet és az ember hozzászokik a stílusukhoz, a gondolkodásukhoz és egyre több apróságot megtud róluk, megszereti őket. Ez a fokozatosság pedig pont olyan kellemes, mint a hangulat. Lépésről lépésre kedveltem meg a Holló Fiúkat egyiket a másik után.
Tetszett, hogy a főhősök kifejezetten különbözőek és mindegyik épp annyi teret kapott, amennyi kellett és így egyik sem tudta elnyomni a másikat. Oké, Noah el volt nyomva, de ennek jó oka volt. A boszorkányokat már egy fokkal nehezebb volt követni, mivel a jellemük nem volt olyan élesen elválasztható, mint a fiúké. Ráadásul a hölgyek képességeikhez képest meglehetősen kevés vizet zavartak és Blue sem igazán törte magát, hogy bármiféle információt kicsikarjon belőlük. Pedig a kezdő jóslat pont elég okot szolgáltatott volna rá. A könyv tehát egyértelműen a Holló Fiúk könyve, ők az érdekesek, miattuk érdemes olvasni a lapokat.
A cselekmény kellemes tempóban halad, semmit sem siet el. Néhány csavart leszámítva teljesen kiszámítható és becsukva a könyvet hiányosnak tűnik. Mintha valaki egy horgolt takaróval kívánna elrejteni egy macskát. Nem teljesen sikerül, de arra jó, hogy az ember ne tudja megállapítani a cica pontos színét, fajtáját és nemét. A felvetett kérdések hálója így burkolta be a cselekményt és ettől az olvasóban hiányérzet ütheti fel a fejét. Annyi itt a kérdés, titok, rejtély, hogy az ember azt sem tudja, mihez nyúljon, a könyv mégsem ad rájuk választ. Ennek persze oka van, de attól még bosszantó.
A hollófiúk ezért csak egy ízelítő, amolyan kedvcsináló a folytatásra. Ez írói szempontból okos húzás, olvasóiból viszont idegesítő. A kötet lezárása ezért olyan, mint egy huszárvágás, hirtelen vége szakad a nyomozásnak, pedig még csak kezdtünk belejönni. A záró katarzis így lemarad és a végső "nagyjelenet" meglehetősen lapos. Az említett kérdések tömege azonban még mindig ott kaparászik a lapok szélén, hogy a második kötetre felhívja a figyelmet.
Összességében tehát azt mondom, tetszett, megkedveltem a fiúkat, de még nem tudom eldönteni, zseniális lesz vagy csak rám akaszkodott a mézes madzag. Önmagában kevés, de egy ütős folytatással igazán jó lehet.
Elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik a boszorkányos történeteket és szívesen tartanának otthon egy hollót. Az írónő rajongóinak is meleg szívvel ajánlom, ám javaslom, legyen már betárazva a folytatás, mert ez a kötet tényleg csak meghozza az étvágyat egy finom fogáshoz.

Kiegészítés:
A sorozat négy kötetből áll és szerencsére a második rész, Álomrablók már a polcomon várja, hogy lecsapjak rá. A harmadik könyv, Kék liliom szintén elérhető magyarul, míg a befejező kötet, The Raven King megérzéseim szerint csak jövőre várható.
Rettentően kíváncsi vagyok, hogyan alakul tovább a Holló Fiúk sorsa és megtalálják-e, amit keresnek.

2016. augusztus 17., szerda

Sing Street

Nel ismét mozijegyet nyert és ismét egy zseniális filmre, plusz ismét én voltam az a szerencsés, aki elkísérhette. Meg is állapítottuk, hogy ez a színvonal- és szerencsetendencia igazán tartós lehetne még. (Legutóbb a Rendes fickók ütött ilyen nagyot.) 
Nem vagyok különösebben a zenés filmek híve, a musicaleket kifejezetten nehezen viselem, de ez most hihetetlenül szórakoztató volt. Ismertető:
"Dublin, 1985. A Lalor család ifjú tagja egy tinédzser zenekart alapít, hogy elnyerje egy lány szerelmét és elmeneküljön a családi problémák elől. A botcsinálta banda egyre jobbá válik és a srácok mind érzékletesebben fejezik ki öltözetükkel és zenéjükkel a serdülőkor dühét és lázadását. A zenekaron és a szerelmespár humoros-romantikus kapcsolatán keresztül pedig kibontakozik a nyolcvanas évek Írországának kulturális közege és a fiatal generáció jövőképe, illetve annak hiánya."
Ez egy ízig-vérig nosztalgiafilm és zseniálisan jól van összerakva. A készítők nagyon eltalálták a mértéket a korkép, a zene, a lázadás és a romantika között. Ráadásul a poénok ütnek. Úgy ütnek, hogy kellemes izomláz lesz tőlük a néző mosolygásért, nevetésért felelős izmaiban.
Az alapsztori persze tipikus, mégsem hiteltelen. Az igazán nagy bandák többsége valóban így kezdte, bár lehet, hogy nem a becsajozás volt az elsődleges szempont, amiért bandát alapítottak. (Vagy, de, pont azért kezdték...) A szerelmi szál is borítékolt, de ez a kiszámíthatóság senkit, még a szomszéd nyulát sem érdekli. A film ugyanis ettől még egyedi és zseniális és vicces és látni kell.
A korkép aprólékos és most nem csak a mai szemmel nevetséges videoklipek és a '80-as évek divatja miatt, hanem mert egy nagyon is realisztikusan ábrázolt Írország adja a díszletet. Ott van benne a szegénység, a menekülni vágyás, a társadalmi elvárások (gondolok itt a főhős szüleire), a katolikus iskolák és a lázadás zene által megtestesített eszménye.
A dalok tökéletesen illenek ebbe a korba és tökéletes arányban vannak jelen. A film így egyáltalán nem ment el az énekelgetős tucatfilmek erdejébe, hanem megmaradt a egyedinek és nagyon hangulatosnak. Kedvet kaptam tőle a '80-as évek slágereihez.
a banda
A színészekre sem eshet panasz. A srácok mindent kihoztak a lehetőségekből és igazán jó volt figyelni, hogyan változtak. Nem egyszerűen magabiztosabbá váltak, hanem a stíluspróbálgatások minden mozzanatát magukon, a hajukon, ruhájukon, sminkjükön és persze cipőjükön viselték. Ettől pedig a film kapott egy nagy adag punkos lazaságot, ami csak fokozta a hangulatot.
A szerelmi szál minden klisé ellenére rendben volt és rengeteg apróbb üzenet bújt meg a hátterében. Az ír társadalomkritika, a családi problémák, az iskolai feszültségek és még a vallási összezörrenések is mind helyet kaptak egy-egy jelentben. Ezektől a lappangó mondanivalóktól pedig csak nőtt a film értéke.
No, de szerelem és korkép ide vagy oda, ez akkor is egy zenés film és ez tette fel rá a koronát. A srácok az elején nevetségesen rosszak voltak. Hamisak, ügyetlenek és nem volt se elképzelésük, se stílusuk. Csak próbálkoztak, de azt olyan elszántsággal és lazasággal tették, ami igazán inspiráló. Aztán a sok befektetett energia és meghallgatott lemez után fejlődtek. Ez a fejlődés pedig hiteles volt, mert nem egyik pillanatról a másikra történt, hanem megvoltak a fokozatai. A banda kijárta a zeneiskolát és jól vizsgázott. Nem lett kitűnő, nem kapott csillagot a jeles mellé, de jó lett. Nagyon is jó lett és ettől jó maga a film is, hiteles. A néző egyszerűen elhiszi, amit lát, sőt hinni is akar benne és akár ahhoz is kedvet kap, hogy alapítson egy zenekart. Egyszerűen inspiráló.
Ez tehát egy remek film és csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti a zenét - irányzattól függetlenül - jól akar szórakozni és valami üdítően egyedire vágyik. Akinek pedig valaha megfordult a fejében, hogy jó lenne zenekart alapítani, az rohanjon a moziba egy kis nosztalgiáért.

Zenei ízelítőnek: The Cure

2016. augusztus 14., vasárnap

Bento

Nem vagyok egy konyhatündér típus. Ritkán főzök, mert:
1. Lusta macska vagyok.
2. Este 8-kor kinek van kedve főzőcskézni? Nekem nem sűrűn...
3. Ha főzök, minimum két napig ehetem és mire elfogy, úgy megunom, hogy el is megy a kezdem az egésztől.
4. Túl precíz vagyok, ezért a gyorsan összedobok valamit, nálam kivitelezhetetlen. (Talán nem kellene mindent mértani pontossággal felvágnom? De akkor nem lesz szép...)
Néha mégis elkap a késztetés, hogy vigyek magammal munkába ebédet és ne a közeli éttermekből és egyéb helyekről vadásszak össze valamit, ami nem is mindig nyeri el a tetszésemet. Szóval, mikor ismét beszippantott egy anime (Orange), eszembe jutott, hogy mindig ki akartam próbálni a bento-t.
A bento ötvözi a hatékonyságot a kreativitással. Szóval egy háziasabb japán este vagy reggel összedobja a maradékokból és mindenből, amit otthon talál, az ebédjét, ízlésesen elrendezi egy gyönyörű lakkdobozban és délben a munkahelyén vagy az iskolában, csak előkapja a táskából és élvezi a gusztusos finomságokat. Hát, ez a bento.
Az ötlet zseniális és precizitásomból adódóan pont nekem találták ki. A kreativitás ugyanis szinte mindig meghozza a kedvemet mindenhez. Ráadásul a doboz kérdése adva volt a képen látható uzsonnás dobozom miatt. Aranyos a fekete cicával, de alig használtam, mert ritkán készítek szendvicseket. 
Tehát készítettem magamnak bento ebédet, eddig kétszer és mivel igazán jól sikerültek, megosztom a világgal, hátha más is kedvet kap a maradékok kreatív felhasználására.

Tamagoyaki bento
Elsőre szerettem volna igazi japán ebédet készíteni, így körbenéztem az interneten, miket szoktak bento alapnak használni. Így esett választásom a tamagoyakira. Ez lényegében egy rántotta tekercs. Nagyon mutatós, igazán finom és rém egyszerű elkészíteni.
Nem kell más hozzá, mint 3 tojás, egy kis tej, néhány zöldség (én hagymát és retket használtam, mert épp az volt otthon) só, csipet bors.
A tojást jól el kell keverni a tejjel és a zöldségeket nagyon apróra vágva hozzáadni. Ízlés szerint fűszerezni, én sóztam és fehér borsoztam, majd kisütni.
A sütés adja meg igazán a tamagoyaki lényegét. Palacsintasütőben a legkönnyebb megsütni, mivel a keverékből egy merőkanálnyi adagot sütünk a serpenyő közepén, majd mikor félig megsült jobbról elkezdjük feltekerni. Csak félig tekerjük, középre húzzuk és a serpenyő szélén újabb merőkanálnyi adagot adunk hozzá. Mikor ismét félig megsült, újra tekerünk rajta, megint megtoldjuk és ezt addig játsszuk, míg el nem fogy. Az eredmény így egy vastag, palacsintaszerű tojástekercs lesz.
kész tekercs
Nem jó ha sok olajat teszünk a serpenyőbe, mert akkor megéghet és nagyon óvatosan kell tekerni, mert könnyen törik. Akkor készült el, ha szép aranybarnára pirult. Óvatosan kell kivenni a serpenyőből és várni kell kicsit, míg hűl, csak utána lehet felszeletelni.
Igazán mutatós tekercsek jönnek így létre és nem csak nagyon finomak, hanem laktatóak is. Ők adták a bentóm alapját.
Mivel a bento lényege a mindenből egy kicsit, abból amink épp van, a tamagoyaki mellé igyekeztem olyan dolgokat tenni, amelyek kiegészítik. Megtoldottam hát még néhány zöldséggel, retekkel és koktélparadicsommal. Illetve, mivel a tojás mellé jól jön valami kenyérszerű is, csomagolt bruschetta került még a dobozva. Ebéd mellé illik desszert is, ez nálam két sárgabarackot jelentett. 
Mindent szépen elrendeztem a dobozban, mellé csaptam az evőpálcikámat, mert ha tamagoyaki, akkor legyen valóban keleties az ebéd és betettem a táskámba.
Igazán jó volt ebédszünetben kinyitni a dobozt és válogatni a finomságok között. Plusz, hála az evőpálcikáknak, kaptam néhány kíváncsi pillantást a kollégáimtól. Nem tűnik hatalmas adagnak, de nagyon jóllaktam vele.

felszeletelt tamagoyaki

az első bento

Áltavaszi tekercses bento
Felbuzdulva az első bentóm sikerén, úgy döntöttem, folytatom, méghozzá pont abból, amit a hűtőben találok. 
pesto és zöldségek
Volt még egy kis pestóm és sokáig töprengtem, mire tudnám felhasználni. Közben rám tört a tavaszi tekercset akarok enni érzés, ami újra és újra felüti a fejét, mert oda és vissza vagyok a friss tavaszi tekercsekért. Hát, gondoltam egyet és elkészítettem az áltavaszi tekercset.
A pestót összekevertem apróra vágott paradicsommal, retekkel és paprikával. Aztán betekertem őket rizspapírba és kisütöttem. Így az áltekercsek meglehetősen zöldek lettek és az ízük sehogy sem hasonlított az igazi tavaszi tekercsekhez, mégis elégedett voltam velük, mert beletehettem őket a bentómba.
tekercsek sütés előtt
Néhány tipp a tekercsekhez:
1. Dupla rizspapírt használj, mert könnyem kipukkannak.
2. Szorosan tekerd be, nehogy sok levegő maradjon belül, mert attól is kipukkan.
3. A rizspapírt egy tálba töltött meleg vízbe merítsd bele. Nem kell áztatni csak beletenni, majd kivenni és már formázható is.
4. Sütés után az olajat mindig itasd le a tekercsekről.
5. Forrón a legfinomabb.
Pestós tekercs mellé kicsit nehéz volt passzoló kiegészítőket találni, de végül mégis sikerült összevadászni a maradékokat.
Szóval tettem mellé paradicsomot, mert még mindig volt és mert nagyon szeretem. Desszertnek ismét sárgabarackot választottam és az utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy árválkodik néhány szelet füstölt sajt a hűtőben. A második bento így nem lett annyira mutatós, mint az első, sőt a zöld tekercsektől kissé bizarr, de finom volt és ismét éreztem, hogy milyen jó saját készítésű ebédet enni, még akkor is, ha kissé alternatív.

a második bento

Tamagoyakit azóta még egyszer készítettem és biztosan fogok még. Aki kíváncsi az eredeti receptre, ITT megtalálja. Mivel még maradt rizspapírom, valamikor újra megpróbálkozom egy alternatív tekerccsel és ahogy lelkesedésem adja, bentót is viszek majd néhányszor ebédre.
Ha valaki kedvet kapott, ne habozzon kipróbálni. Szórakoztató kísérletezni és a bento ebéd igazán mutatós.

2016. augusztus 12., péntek

Neszebár - tengerpart

strand
Ez lesz az utolsó nyaralásos bejegyzésem. A végére pedig egy igazán remek témát hagytam, a tengerpartot.
Habár az aktív nyaralást kedvelem, mikor lehet mászkálni, felfedezni és addig mozogni, míg ki nem fulladok, azért a strandolást sem vetem meg. Szeretek úszni, főleg természetes vizekben. Tehát, ha már tengerparton jártam, nem hagyhattam ki a lehetőséget, hogy bele ne gázolhassak.
Először csak barátkoztam a Fekete-tengerrel, levettem a sarumat és hagytam, hogy a hullámok megcsiklandozzák a bokámat. Hullámok pedig voltak bőven.
Neszebár partja nem kavicsos, nem is homokos, hanem kagylós. Az embernek kagylók apró törmelékén kell végigsétálnia, ha vízhez akar jutni. Annyira nem böknek, mint feltételeznénk, de sokkal makacsabbak a homoknál. A picike kagylódarabok úgy megtapadnak az ember bőrén, hogy órákkal később is azt szedegeti. Ráadásul folyton úgy éreztem, hogy a körmöm alá is került néhány. Ennyi bosszúságot azonban bőven kárpótol a látvány.
Ahogy a mellékelt képek is mutatják, gyönyörű a tenger. Kristálytiszta, kék és sok szép vitorlást lehet rajta látni.
Gyakorlatilag a teljes partszakasz strandként van kialakítva. Szóval ha valaki csak süttetni akarja magát a napon és néha úszkálni kicsit, válassza Sunny Beach bármelyik szakaszát. Itt kifejezetten ezekre az igényekre álltak rá, ahogy Neszebár modernebb, szárazföldi részén is. Hatalmas szállodák, sok strand - értelemszerűen sok emberrel - és a strandolók igényeinek teljes tárháza az úszógumitól a csúszdáig jellemzi ezeket a részeket.
Őszintén szólva, ki nem állhatom őket. Rém unalmasnak, zsúfoltnak, hangosnak és mesterségesnek érzem őket. Ha ugyanis én strandolok, akkor nincs másra szükségem, csak természetes vízre, csendre és nyugalomra, meg a kék égre. Szeretem, ha úgy érzem, valóban a tengerben vagyok és nem egy sózott medencében... Oké, azért a nyugágyat és a napernyőt nem vetem meg.
Szerencsére nem kellett messzire mennem, hogy minden vágyam teljesüljön. Az óvárosban ugyanis két szabad strand is van. Az egyik a sziget csücskén (jobb oldali kép) és itt mindig nagyobbak a hullámok. A nyílt tengerre néz, hirtelen mélyül és vihar idején cseppet félelmetes.
Egyik nap jött egy kisebb vihar, ami bár esőt nem hozott, borult éggel és erős széllel járt. A hullámok ettől nagyra nőttek és messzire merészkedtek. Úszni ilyen cudar időben nem mertem, de combközépig bemerészkedtem bohóckodni. Mint egy kölyökkutya fogócskáztam a hullámokkal és megpróbáltam néhány kagylót összegyűjteni több-kevesebb sikerrel.
A másik strand (legfelső kép) maga a tökély. Móló által védett kis öböl fákkal körülvéve. A víz tiszta, fokozatosan mélyül, legalábbis vállig, majd hirtelen van vagy két méter mély és rettentő békés. Itt volt csak igazán jó úszni, lebegni az öbölben, nézni a távolba, az égre, a fákra és érezni, milyen finoman hűvös a Fekete-tenger.
Apropó finom, a vize nem olyan borzasztóan sós, mint a Tirrén-tengeré.
Lehet bérelni nyugágyat és le lehet telepedni a szintén bérelhető bambusznapernyők alá. Ezt is tettük, így végül is megvolt a láblógatós, parton heverésző napunk, bár én folyamatosan ingáztam a tenger és a nyugágy között. Szeretek úszni.

óvárosi nagy hullámos strand

kagylók, kagylók, még a sarumban is

Tipikus modern strand...
igen, az a sok pici színes pont mind ember...

Élőlényt sajnos nem láttam a vízben. Igen, sajnos, mert én nem kapok frászt a halaktól. Sőt, a siklótól sem kezdek sikoltozásba. Szóval kíváncsi lettem volna az élővilágra. A cél érdekében még be is sétáltam a köveken, ameddig csak tudtam. Itt pedig sikerült néhány bébihalat találnom. Nem voltak túl izgalmasak, de ez is valami.

Bébihalak után kutatva

Hol a hullám?

Itt a hullám!

láblógatás

a legjobb strand

Sirály!

Habár gasztronómiai bejegyzésemben ejtettem már néhány szót a pofátlan sirályokról, muszáj még egy kicsit írnom róluk. Minden tengerparton ott vannak, sőt akár tengerhez közeli folyóknál is. Rómában is idegesített a hangjuk, de most jöttem csak rá, micsoda kis szemtelen madarak ezek. Nem elég, hogy hangosak, még támadnak is.
Óvárosban sétálva voltam szemtanúja, hogy az egyik sirály megtámadott egy lányt. Oké, ez így kicsit erős, de valóban rárepült a lányra, pontosabban a kezében tartott gyros-ra. A lány meg is ijedt rendesen, mert ezek bizony tyúkméretű jószágok, és el is dobta a kiszemelt zsákmányt. Több sem kellett, amint földet ért a pita, már egy tucat sirály marakodott rajta egymást csípve, hangosan vijjogva. Na, és hogy az emberek mit tettek? Hát, persze hogy fényképezték és videózták a jelenetet...
Nem buta madarak ezek, tökéletesen alkalmazkodtak az emberekhez. Halat fogni? Ugyan, minek? Ott az étterem terasza, a kuka vagy akár a gyanútlan turista kezében a szendvics, az sokkal egyszerűbb fogás.
Ha tehát panaszkodunk a viselkedésükre, szidjuk magunkat, mert mi voltunk azok, akik etetéssel és fényképezéssel magunkhoz szoktattuk őket.
Még egy dologról kell szólnom a tengerparthoz kapcsolódva, a hajókról. Olyan sok szép hajót láttam, hogy muszáj megmutatnom néhányat.
Egyrészt a hullámokat mindig szeli egy-egy hófehér vitorlás. Másrészt nagyon sok az árbocos hajó. Ők a kedvenceim, mert kicsit olyanok, mintha egy másik századból maradtak volna meg. Ráadásul bérelhetők és igazán jó volt nézni, ahogy dülöngéltek a tengeren, miközben boldog emberek ugrottak fejeseket róluk. 
Aztán van rengeteg motorcsónak, akad bőven sétahajó és ha az ember valami különlegesre vágyik és végigsétál a kikötőn, láthat halászhajókat is. Utóbbiak igazán impozáns darabok.
Szeretem a hajókat!
Kikötő

csónakok

árbocos gyönyörűség

napnyugta a kikötőben

kikötői cicák szelídítése folyamatban...

Hát nem szépek?

Neszebári élményeim végére értem. Remélem, másoknak is meghoztam a kedvét ezekkel a bejegyzésekkel Bulgáriához, a Fekete-tengerhez és ehhez a gyönyörű városhoz. Megéri elmenni, aki teheti, ne habozzon, garantálom, hogy nem fog csalódni!

2016. augusztus 11., csütörtök

Mielőtt végleg elmegyek

Egyik Könyvfesztiválon találkoztam először ezzel a kötettel. Nagyon megtetszett a borító, de átfutva a fülszöveget, nem éreztem úgy, hogy mindenképp el kellene olvasnom. Nem mintha nem lenne érdekes, de nem vagyok az életen és halálon merengő típus. Aztán Ribizly barátom olvasta és meginterjúvoltam, milyennek találta. Pozitívan nyilatkozott róla, hát lecsaptam rá.
436 oldal, tehát nem különösebben vaskos olvasmány. A fejezetek rövidek és csak lazán kapcsolódnak, így bármikor fel lehet csapni, ha olvasni kíván az ember és bármikor le is lehet tenni, ha a körülmények úgy kívánják.
Fülszöveg:
"Nincs több idő, csak egy év. Mit tennél, ha neked sem lenne több hátra? Susan Spencer-Wendelnél 2011-ben gyors lefolyású ALS-t diagnosztizáltak. Negyvenkét évesen, három kisgyermek édesanyjaként kellett megválaszolnia ezt a kérdést. Susan a boldogságot választotta, a családját, a barátait. Hét emberrel hét utazáson vett részt, delfinekkel úszott, elindult az ősei nyomában, férjével bejárta Budapestet, ahol házasságuk első éveit töltötték… És írt. Amikor már nem tudta felemelni a karját, hüvelykujjával pötyögte a telefonjába a szavakat. A Mielőtt végleg elmegyek egy boldog év története. Szomorúságán átragyog Susan életereje, optimizmusa és kiváló humora. Minden sora arra emlékeztet, hogy az életben csak a szeretet számít."
Egy ilyen könyvet nem igazán lehet értékelni. Mármint hogyan értékelhetné egyik ember a másik életét, családját, gondolkodásmódját és betegségét? Lehetetlen, mert ha az olvasóban van némi empátia, képtelen azt mondani, ez nem tetszett, hiszen ez egy haldokló ember meséje az életéről a gyerekeinek. Mégis értékelni fogom, mert ki lett adva. Kinyomtatták, több nyelvre lefordították és olvasók tömegéhez juttatták el, egy olvasónak pedig jogában áll véleményt formálni.
Ha valaki többet szeretne megtudni az ALS-ről, vagy kíváncsi rá, mi játszódik le egy emberben, ha halálos betegséggel diagnosztizálják, esetleg az érdekli, hogyan lehet élni, miközben az izmok gyengülnek és sorvadnak, rossz helyen jár. Nyomokban persze tartalmaz néhány morzsát ezekből a témákból, de nem erre fókuszál, nem erről szól. Ez a könyv konkrétan az alcíme, egy boldog év meséje. Susan elmondja, mit tesz ebben az évben, míg még képes bármit is tenni és közben elmeséli a teljes élettörténetét. Ha tehát be kellene kategorizálnom, memoárnak mondanám.
Ez persze nem baj, csak nem az, amire számítottam.
Susannak kétségtelenül érdekes és izgalmas élete volt. Nagyon sokfelé járt, nagyon sok embert ismert, nagyon sokan szerették és nagyon sok buktató is kijutott neki. A könyv ezért tele van utazással, családi gondokkal, emberi kapcsolatokkal, munkával, nehézségekkel és persze betegségekkel is. Nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy az ember elvárná egy könyvben, mert ez nem fikció, hanem a valóság kiválogatott képeinek sora.
Susan tényleg erős nő és tényleg inspiráló személyiség, - bár az én életfelfogásom más - mégsem tudott igazán megfogni. Ez pedig a fejezetek csapongásában keresendő. Tudom, tudom, menjek a fenébe, hogy bele merek kötni egy hüvelykujjal mobilon pötyögött szövegbe, de megteszem. Megteszem, mert a könyvnek volt lektora és kiadója, akik kicsit jobban összefűzhették volna a szálakat, esetleg több javaslatot tehettek volna. Ki is fejtem, miért.
A könyv nagyobb egységei egyrészt tematikusak, másrészt időrendben haladnak hónapokra lebontva ezt a boldog évet. Az egységekben fellelhető fejezetek azonban úgy csapongnak, ahogy nem szégyellnek. Összevissza ugrálnak időben és térben, tele vannak anekdotákkal és az érdekesebb pontokat nem fejtik ki kellőképpen. Az egész könyv kusza, ami érthető, de olvasói szempontból nem a legkedveltebb.
Az olvasónak ezért morzsákból, kisebb sztorikból kell összeraknia Susan életét és a betegségét, ami nem könnyű. Egyik fejezetben nem tud lábra állni, következőben, pedig még autót vezet. Egyszerűen nincs meg a lineáris vonal sem az eseményekben, sem Susan állapotában és ez nagyon zavaró tud lenni.
A fejezetcímek persze segítenek és a képek is segítenének, ha lenne legalább képaláírás, mégis ki van a képen és mikor készült, de ez is elmaradt. Nem tudom, hogy a sietség volt-e ezek oka vagy valami más, de végig úgy éreztem, nem adtak időt ennek a könyvnek. Susan megírta, amit csak tudott és ezt az alapanyagot instant és gyors könyvvé szerkesztették, ahelyett, hogy gondosan felépítették és aprólékossá tették volna. Olvasói szempontból tehát nem vagyok lenyűgözve.
Emberi szempontból már kicsit más a helyzet. Habár nem kerültem igazán közel sem a hölgyhöz, sem a családjához, néha beszippantott az élete. Tele volt érdekes helyszínekkel és eseményekkel. A motivációja pedig dicséretes. Lefoglalta magát az írással, adott valamit a családjának és valóban inspiráló, hogy nem hagyta el magát. Az üzenet tehát átjött.
Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam, hogy megismertem Susan Spencer-Wendel életét, de nem érintett meg igazán. Talán mert másra számítottam, talán mert nem tetszett a szerkesztés. Ezért elsősorban azoknak ajánlom, akik érdekes és inspiráló életű emberekről olvasnának és szeretik a memoárokat.

Kedvenc idézet a könyvből:
"A szeretet azt jelenti, hogy az ember azt is elfogadja, amit nem ért."

Kiegészítés:
Susan 2014-ben halt meg. Róla és családjáról ITT lehet még többet megtudni.
Na, és hogy mi az az ALS? Egy ritka betegség, amiről mindenki hallott már. Igen, mindenki, te is kedves olvasóm, hacsak nem egy barlangból internetezel. Ebben szenved Stephen Hawking is, a híres fizikus, akinek életéről nem olyan régen filmet készítettek. Illetve ezen betegség apropóján öntögette le magát a jó nép jeges vízzel beleértve híres és nem híres embereket. Bizony, az a jeges vödrös kihívás ebben a betegségben szenvedők támogatásáról szólt, legalábbis eredetileg...

2016. augusztus 10., szerda

Csavargások III.

Habár még mindig tartozom egy bejegyzéssel, hogy teljes legyen neszebári beszámolóm, ezt a rovatot sem halogathatom tovább. A legutóbbi bejegyzés óta ugyanis elég sokfelé csavarogtam, főleg zenei téren. Haladjunk időrendben!

10. BelFeszt
Belvárosi Fesztivál több szempontból remek. 1. Budapestieknek ki sem kell mozdulniuk, elég besétálni a belvárosba. 2. Ingyenes. 3. Bővíti az ember zenei repertoárját hazai előadók szintjén.
Habár ez volt a tizedik alkalom, hogy megrendezték, én még csak másodszorra jutottam el ide, pedig elég régóta a fővárosban élek. Ezúttal F. barátom hívott el rá, hogy kiengedhesse kicsit a gőzt az államvizsga árnyékában, így vele és néhány szaktársával vetettük bele magunkat a belvárosi fesztiválozásba.
Kicsit felkészületlen voltam a fellépőket illetően, ezért rábíztam magam F.-re, amit nem bántam meg.
Margaret Island dalait csak néha csíptem el a rádióban és bár elég fülbemászóak, nem fogtak meg. F. azonban nagy rajongó, így kíváncsi lettem, mit tudhatnak még. Hát, lett egy újabb "bulizenekarom".
Ez nálam azokat a bandákat jelenti, akik nincsenek rajta az Mp3 lejátszómon, nem hallgatom őket otthon, de a koncertjükre nagyon szívesen és lelkesen elmegyek. Élőben ugyanis egész más hatást keltenek.
Szóval tetszett, jól éreztem magam és utána, mivel az Intim Torna Illegál annyira nem fogott meg minket, jó volt a belvárosban lézengeni a többi lézengővel és érezni a fesztiválos hangulatot. Ez a kis minifesztivál jól megalapozta a nyaramat.

Millenáris
A Millenáris jó hely és nem csak azért, mert itt van a Könyvfesztivál, hanem mert mindig akad valami a szép parkjában. Például koncertek.
Még a dinoszauruszok is szeretik a koncerteket!
Legutóbb a II. kerület buliján jártam itt, mikor anyumnak kerestem programot. Hozzá igazodva olyan koncertet kellett találnom, amit szeret és olyan helyszínt, ahol nem fogják letaposni a sarkát. Így kötöttünk ki a Millenárison Csík zenekar, majd Rúzsa Magdi koncertjein. Előbbit mindketten szeretjük, főleg ha Quimby dalok is előkerülnek, utóbbit csak ő.
Az időjárás kissé tréfás volt, mert hol szemerkélt az eső, hol nem, de igazán hangulatos volt esernyő alatt állva hallgatni a koncertet. Aztán kicsit hideg lett, főleg miután megittam egy jeges limonádét, így a második koncertbe csak belehallgattunk. Meg kellett állapítanom, hogy fogalmam sem volt, milyen zenét játszik Rúzsa Magdi, mert leragadtam a tehetségkutatós időszakánál. Így jár az, aki nem követi nyomon a magyar popzene alakulását...

EFOTT
Ez a fesztivál eddig valahogy kiesett a látóteremből. Pucca barátom mesélt csak róla, de egyetlen nyarat leszámítva sosem éreztem erős késztetést, hogy megnézzem magamnak. Idén azonban úgy alakult, hogy munka miatt kaptam rá hetijegyet. Napközben tehát dolgoztam a Velencei-tó partján, éjszaka pedig a munkatársaimmal buliztam.
Velencei-tó
Gondolom, olvasóm hallották, - ha máshol nem is, a híradóban - hogy a fesztivált kicsit elmosta a vihar. Nos, igen, ahogy engem is. A délutáni forróság után ugyanis első napon megérkezett az eső széllel és égzengéssel kísérve. Úgy szétáztunk, mintha ruhástól a tóba ugrottunk volna, majd tapicskoltunk a sártengerben. Picit olyan volt, mintha egy katasztrófafilmbe csöppentünk volna, ahogy egy sátornyi tömeget kiküldtek a viharba a szervezők, mert a fejünk fölött kezdett szétesni a sátor... Hatalmas élmény volt visítozó tömeggel teljes sötétségben kétszáz métert sprintelni a sárban, miközben a szél az arcunkba vágta a szakadó esőt és a fejünk felett recsegve cikáztak a villámok. Áztam már meg fesztiválon, de ez mindent felülmúlt. A hangulatunkat azonban nem rontotta el, bár meglehetősen ideges voltam a kedvenc piros tornacipőm sanyarú sorsa miatt.
Szóval voltam PASO-n, amire nagyon régóta szerettem volna elmenni. 30y most is jó volt és döbbentem konstatáltam, hogy még mindig ismerem a dalok nagyobb többségét és még mindig jók egy koncerten. Margaret Island másodszorra is tetszett, Tankcsapda végre lekerült a koncertes bakancslistámról, Irie Maffia pozitívan meglepett, míg Bohamian Betyars kis csalódás volt. Előbbin egyszer voltam még Veszprémben, de két szám után eljöttem, most viszont végigtáncoltam a koncertet. Vagy ők lettek ennyire jók, vagy én változtam ennyit vagy csak a jó társaság tette, nem tudom, de ez volt a legjobb koncert. Utóbbiban viszont azért csalódtam, mert voltam már vagy egy tucatszor a koncertjükön és mindig élveztem, most viszont képtelen voltam, annyira rossz volt a hangosítás. Az egyetlen külföldi banda, Rudimental pedig egy újabb pozitív élménynek bizonyult. Egyik dalukat szeretem és még néhányat ismerek, az egész koncert mégis olyan kellemesen otthonos volt.
Egyébként összehangolni többféle ember zenei igényeit nem könnyű. Volt például egy alkalom, amikor választanom kellett, hogy a népzenei karaoke sátorba menjek, vagy a techno sátorba... Inkább maradtam a népzenénél és lehuppanva egy babzsák fotelre jókat nevettem a részeg és nagyon lelkes embereken, akik beleélték magukat a népdalokba.
Összességében ezért, bár kétszer megáztam, utolsó nap pedig elmaradt, jó élmény volt ez a fesztivál.

Zárszónak néhány kedvcsináló dal:
Margaret Island - Érezd jól magad
Pannonia Allstars Ska Orchestra - Ska Bah Dub
Irie Maffia - Easy As One, Two, Three
Rudimental - Free

Hát, eddig így állok a nyári koncertekkel. Na, és ti, kedves olvasóim, merre jártatok és mit hallottatok?

2016. augusztus 4., csütörtök

Mozgóképek XLVII.

Az elmúlt hónapban kicsit több időt szenteltem filmekre, így most hétről is tudok egy kis beszámolót adni. Közülük egyet ráadásul moziban láttam.

Nézd, ki van itt
"2014. nyara. Berlin közepén egy üres telken, katonai egyenruhában egy ötvenhat esztendős férfi ébredezik: Adolf Hitler. Amit talál: béke, demokrácia, rengeteg külföldi és egy női kancellár… Ebben az új világban a tőle elvárható fanatikus hittel új karrierbe kezd a televízióban.
Timur Vermes könyvének Hitlere nemcsak végtelenül komikus figura, de ijesztően valóságos is. Könnyen megtalálja a helyét egy cinikus, gátlástalan világban, ahol a demokrácia hosszú évtizedei után a demagógia, a nézettségi adatok és a like-gombok nyomogatása vezérli a közéleti cselekvést."
Könyvadaptációról van szó, amelybe a megjelenése idején mindenhol belefutottam. Ott volt a metrón, az újságokban, plakátokon és az interneten. Valahogy mégsem kapott el a késztetés, hogy el akarjam olvasni. Aztán megtudtam, hogy készült belőle filmadaptáció és úgy döntöttem, hogy ennek adok egy esélyt.
Az alapötlet zseniális és a film nyitánya is ütős. Kissé fekete a humor, de kétségtelenül szórakoztató. Ez azonban sajnos nem tart ki végig, a közepén ellaposodik és kissé vontatottá válik. Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy megnéztem. Az üzenet ugyanis átjött és kifejezetten tetszett. Szeretem az erőteljes társadalomkritikákat.
Elsősorban azoknak ajánlom, akik bírják a fekete humort és egy kritikus alkotásra vágynak. Vígjáték, de nem a végig kacagtató fajtából, így aki csak nevetni szeretne a fura bajszos figurán, keressen másik filmet, például Chaplint.

Porco Rosso - A mesterpilóta
"A történet az I. világháború után az Adrián játszódik. Az Adria felett nyüzsgő légi kalózok ártatlan utasszállító hajókat fosztogatnak. A kalózok hírhedt ellensége Porco Rosso, akit csak úgy ismer a világ, hogy a Vörös Disznó. Egy végzetes összecsapás egyedüli túlélőjeként nézte végig társai tragikus halálát és egy titokzatos esemény következtében változott disznóvá.
Szívét a szerelem is eléri amiért meg kell küzdenie és komoly vetélytársa is akad."
Sokáig halogattam ezt a filmet, mert sem a történet, sem a főhős karaktere nem fogott meg igazán. Tudom, tudom, előítélet a disznókkal szemben és hasonlók... Aztán egyik hétvégén Ghibli filmre vágytam és ahelyett, hogy egyik kedvencemet néztem volna meg ismét, végre bepótoltam a hiányosságomat.
Egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem, de jóval kevesebbet kaptam, mint vártam. A történet nem tűnt kifejezetten izgalmasnak és a mondanivaló sem ütött. Talán mert a Szél támad sokkal jobban és okosabban körüljárja ezt a témát. No, ezt persze nem róhatnám fel, mert én rontottam el, hogy nem követtem a készítési sorrendet. A grafika műfaját tekintve megszokott és a humor igazán szépen van belecsempészve. Egy dolog azonban továbbra is foglalkoztat, mi van a japánokkal és a disznókkal? Utána kellene járnom a mitológiának, mert csak Orwell könyvére tudtam asszociálni.
Kizárólag Ghibli rajongóknak, illetve a fiatalabb korosztálynak ajánlom. Ha pedig valaki már látta a Szél támad-ot, ne legyenek magas elvárásai.

Star Trek - Sötétségben
"Amikor az Enterprise legénységét hazahívják, kiderül, hogy egy a szervezeten belülről jövő megállíthatatlan erő felrobbantotta a flottát, és mindent, amit a flotta képviselt, és ezzel a világunkat válságba sodorta. Kirk kapitánynak személyes elszámolni valója is van, elindítja az embervadászatot a háborús zónába, hogy elkapja az embert, aki maga egy tömegpusztító fegyver. Miközben hőseinket beszippantja az élet és halál világméretű sakkjátszmája, szerelmek kerülnek veszélybe, barátságok szakadnak szét, és áldozatokat kell hozni az egyetlen családért, ami Kirknek maradt, azaz a legénységért."
Bond haverom csak nem adta fel és rohamtempóban megnézette velem a Star Trek második részét, hogy utána elmehessünk moziba a harmadikra...
Előző hónapban már nyilatkoztam az első filmről, úgyhogy nem ismételném meg a sci-fi műfajához fűződő kapcsolatomat. A lényeg, hogy az űrcsaták nem a szívem csücskei. Ez a film pedig egy nagy csata, meg világvége, meg világmegmentés meg egyéb űrcucc. Nem igazán az én ízlésemnek való és meg lehet kövezni, de Benedict Cumberbatsh sem a szívem csücske. Az egyedüli dolog, ami tetszett a filmben, az a szereplők közti párbeszéd volt, mert őket az első részben azért megkedveltem.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik szerették az első filmet, illetve minden Cumberbatsh rajongónak, mert nekik úgyis elég lesz, hogy szerepel benne.

A hangya
"A Marvel Moziuniverzum következő epizódjában a nézők megismerkedhetnek az eredeti Bosszúállók egyik alapítójával, aki első alkalommal látható a mozivásznon. A Hangya szuperképessége, hogy rendkívül kis méretűre tud zsugorodni, miközben ereje megsokszorozódik. A Scott Lang polgári névre hallgató, rendkívül sikeres tolvaj sorsa úgy alakul, hogy akarva-akaratlanul hőssé válik, amikor segítenie kell egykori mentorának, Dr. Hank Pymnek. A doktor által tervezett speciális Hangya páncélra gonosz erők vetettek szemet, a két férfinak ezért meg kell akadályozni, hogy a különleges öltözet rossz kezekbe kerüljön. Pymnek és Langnek ezért együtt kell dolgoznia, hogy végrehajtsák a tökéletes rablást és ezzel megmentsék a világot."
Egy másik sokáig halogatott film. Elvagyok a szuperhősös filmekkel, a Hangya azonban nem vonzott. Gyerekkorom egyik filmje, Drágám, a kölykök összementek jutott róla eszembe és úgy gondoltam, én ezt már régen kinőttem. Azonban olyan sokan dicsérték, hogy kezdte piszkálni a fantáziámat.
Az alapötlet továbbra is röhejes, a főhősnő borzalmas (Az a paróka szerintem külön életet él!), de le a kalappal a készítők előtt. Amit csak lehetett, kihoztak ebből a filmből. Kellő öniróniával és jól koreografált látványvilággal igazán szórakoztatóvá tették.
Ajánlom mindenkinek, aki kicsit is szereti a szuperhősöket, még akkor is, ha kételkedik benne. Ez egy szórakoztató akciófilm, se több, se kevesebb.

Star Trek -Mindenen túl
"A Mindenen túl kalandja során ez Enterprise az űr felfedezetlen zugaiba merészkedik, ahol egy új, titokzatos ellenséggel találkoznak, és ez a találkozás komoly próbára teszi a legénységet, és mindazt, amit a Föderáció jelent."
Két sci-fi rajongó sráccal ültem be rá a moziba és meglehetősen aggódtam, hogy ők el fognak folyni a mozivászon előtt gyönyörűségükben, míg én szkeptikusan kapkodom a fejemet. Nos, nem így lett, hanem pont fordítva.  
Bond, mint igazi rajongó, hatalmas elvárásokkal ült mellettem és ha végig csak az űrhajót mutatják a vásznon, boldog lett volna. Csakhogy az űrhajó parkolópályára került és megkezdődött a hosszú kaland egy ismeretlen bolygón, mire ő csalódottan sóhajtott, nekem pedig felcsillant a szemem. Igen, ez azt jelenti, hogy ez a film kevésbé sci-fi, egy pont a javamra.
Ez gyakorlatilag egy kalandfilm akcióval fűszerezve és olyan párbeszédekkel, hogy végigkacagtam az egészet. A szöveg zseniális, a karakterek zseniálisan szórakoztatóak és Sofia Boutellának igazán jól áll a fehér. Egy-egy logikai baki azért akad a történetben, de kit érdekel, mikor Spock és Bones végig duóban járnak és egymás agyára mennek. Ami pedig az űrcsatát illeti, mert azért a végére odabiggyesztettek egyet, annyira laza és hanyag lett, hogy csak bámultam és ámultam. Na, ha minden űrcsata ilyen lenne, a végére még megszeretném őket.
Szóval ez a film zseniális, főleg ahhoz képest, hogy Star Trek. Akit az előző két film nem győzött meg, mindenképpen nézze meg, mert ez bizony laza és szórakoztató, akár szereti valaki az űrmeccset, akár nem.

High Strung
"Amikor egy hip-hop hegedűművész a New York-i metróban találkozik egy klasszikus táncossal , szikrák repkednek. Segítségével a hip-hop tánc legénységgel meg kell találni a közös alapot, miközben készülnek a versenyre, amely megváltoztatja az életüket örökre."
Ez egy tipikus film. Tipikusan romantikus, tipikusan klisés és tipikusan sok benne a spontán táncra fakadás. Mégis van valami ezekben a zenés, táncos kliséfilmekben, amitől az ember lánya kicsit kikapcsol. Hiszen nem kell hozzá gondolkodni, csak bámulni, ahogy eltáncikálnak a szereplők, ahogy a főhős félmeztelenül hegedül (Ja, ennyire hatásvadász ez a film.) és közben eldönteni, tetszik-e a zene, avagy sem. Igazából pont az utóbbiért néztem meg, mert ez nem egy hip-hop vagy latinos táncfilm, hanem egy kicsit komolyabb. A balettet szeretem, a komolyzenét szintén, csajos filmnek jó volt.
Elsősorban lányoknak ajánlom és főleg azoknak, akik szeretik az ilyen jellegű filmeket. Ha valaki komolyan a balettról akar nézni valamit, rossz helyen jár, de délutáni filmnek rendben van.

Amerika Kapitány - Polgárháború
"Steve Rogers az újjáalakult Bosszúállók csapatának élén próbál gondoskodni az emberiség biztonságáról. Azonban egy újabb incidens következik be, amelynek nem várt következményei lesznek. A Bosszúállókon egyre nő a politikai nyomás, hogy egy kormányzati szerv irányítsa őket, akiknek be kell számolniuk akcióikról. Az új rend megosztja a Bosszúállókat, a csapat két részre szakad. Az egyik csoport élén Steve Rogers áll, aki úgy véli, a Bosszúállóknak szabadon kellene tevékenykednie, hogy védelmezhessék az emberiséget. A másik frakció élén Tony Star, aki az irányítás és elszámoltathatóság eszméjét támogatja. A nézőknek döntenie kell, hogy melyik tábornak drukkolnak, miközben a háború immár két fronton zajlik."
Még egy akciófilm szuperhősökkel és még egy film, amit sokáig halogattam. Hát, halogathattam volna tovább is...
Ez a film rém hosszú, rém egysíkú és rémségesen nem szól semmiről. Mármint azon kívül, hogy a kapitánynak épp ki a legjobb barátja. Rettentően untam.
Az eleje még rendben volt, úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit. Aztán összeálltak a csapatok a kék sarokban a fent említett hangyával, míg a piros sarokban pókocskával kiegészülve és kezdetét vette a csihi-puhi. Ez eddig rendben is volna, hiszen akciófilm, de míg a Bosszúállók végig szórakoztató volt, addig ez csak néha lőtt el egy-egy poént. Ráadásul az egész rettentően hosszú film szinte egy nagy csatajelenet. Ez pedig, bár nem az űrben játszódik, rettentően fárasztó volt nekem. A végére ráadásul minden felvetett kérdést szögre akasztottak, így a film lényegében nem szólt semmiről, legfeljebb arról, hogyan engedik ki a szuperhősök a fáradt gőzt. Persze, hogy bunyóval!
Hatalmasat csalódtam a kapitányban és vasemberben is, aki mintha nyugdíjba kívánna menni.
Kizárólag Marvel rajongóknak ajánlom és csak saját felelősségre.

Értékelés:
Star Trek - Mindenen túl                     ->  10
A hangya                                             ->   9
Porco Rosso - A mesterpilóta             ->   8
Nézd, ki van itt                                   ->   7
High Strung                                        ->   7
Star Trek - Sötétségben                      ->   6
Amerika Kapitány - Polgárháború     ->   5