2015. augusztus 31., hétfő

Könyves kívánságlista XIX.

Muszáj gyors helyzetjelentéssel kezdenem.
Először is, a laptopom szervizben van. Ha minden igaz, semmi komoly, két hétig mégis nélkülöznöm kell. Igen, ez azt jelenti, hogy nem tudok hosszabb szövegeket írni, ergo blogolni vagy AFS-re feltölteni. (Elnézést kérek olvasóimtól, de a Revulsion egy hetet csúszik.)
Másodszor drága mp3 lejátszóm 6 év hűséges szolgálat után beadta a kulcsot, vagyis zenét sem tudok hallgatni. Teljesen olyan, mintha itt lenne a világvége...
Harmadszor a fent említett technikai problémák és életem jelenlegi káosza miatt nem a legjobb az idegállapotom. Enyhén frusztrált vagyok, amit nem vezethetek le zenével és nem is írhatom ki magamból. Azonban mégsem jött még el az apokalipszis, mert olvasnivalóm van bőven.
Tartva magamat mottómhoz, a következő két hétben, a könyv lesz kizárólagos és egyetlen legjobb barátom és mentőkötelem a bajban. Szóval olvasok rendületlenül és majd ha visszakaptam a gépemet (vagy sikerül pár órára zsákmányolnom kölcsöngépet, mint most), akkor bepótolom az elolvasott kötetek véleményezését.
Addig is türelmet és megértést kérek minden olvasómtól.

No, de rátérve a rovatra, most csak egy új könyv szerepel kívánságlistámon:


Sjón - A macskaróka
Ez egy igazán különleges könyvnek tűnik. Egyrészt Izlandon játszódik, ami önmagában egzotikum, másrészt a 19. század végén, ami számomra a legkedvesebb korszak és akad benne mondanivaló és mondavilág egyaránt. A címe pedig több mint csábító.
Nagyon szeretném elolvasni és valamikor biztosan meg is fogom tenni.

Állandóan bővülő kívánságlistám mellett azonban mindig több mint elég könyv van ténylegesen is a polcomon. Most épp 12 és ha ennyi olvasnivalóval nem húzok ki két hetet zene és laptop nélkül, akkor majd beugrom egy könyvesboltba mondjuk egy macskarókára.

2015. augusztus 29., szombat

A szökött király

Nagy elvárásokkal kezdtem bele ebbe a könyvbe, mivel a Hatalom-trilógia első kötete (A hamis herceg) nagyon tetszett.
A borító ezúttal is mutatós, egyszerű, ám nagyszerű és a vastagsága is a szokásos 360 lapjával. A kivitelezésre tehát nem lehet panasz és a magas elvárások ellenére is megállta nálam a helyét.
Fülszöveg:
"Alig pár héttel az után, hogy elfoglalta a trónt, egy gyilkossági kísérlet veszélyes helyzetbe kényszeríti Jaront. A készülődő háborúról szóló pletykák beszivárognak a kastély falain belülre, Jaron pedig érzi a Carthyára lassan rátelepedő feszültséget. Hamarosan rá kell jönnie, csak akkor mentheti meg királyságát, ha lemond a trónról. De minél távolabb kényszeríti a sors a palotától, annál többet gondol arra, hogy vajon nem megy-e túl messzire? Visszatérhet-e valaha?
Vagy fel kell áldoznia saját életét, hogy megmentse országát? "
Már az első kötet befejezésénél sejteni lehetett, hogy nem lesz olyan egyszerű elfoglalni azt a trónt, így a folytatás nyitánya senkit sem lep meg. Talán ez az a pont is, ami mutatja, hogy nagy elvárások ide vagy oda, ez nem az első kötet. A helyzet ugyanis az, hogy aki az előző rész nagy fordulatait várja, csalódni fog. azt a poént ugyanis csak egyszer lehetett elsütni.
Azonban, mielőtt úgy tűnne, gyengébbnek találom az első kötetnél, leszögezem, nem. Ez a könyv olyan, amilyennek egy folytatásnak lennie kell. Egyrészt visszaszippantja az olvasókat ebbe a kardos világba, másrészt tovább egyengeti a szálakat, harmadrészt árnyalja a múltat és negyedrészt remek felvezetés az utolsó kötetre.
Nagyon élveztem, hogy ismét Jaron pimasz gondolatait olvashattam. Hiányzott a fiú, a lobbanékony természete, az éles esze és a balszerencséi is. Jó volt olvasni a többi ismerős karakterről és az újakat is szívesen ismertem meg. Jaron mellett egyszerűen nem unatkozik az ember.
Jennifer A. Nielsen stílusa még mindig könnyed és szórakoztató. Olvastatja magát és remekül fokozza a feszültséget.
Ármány itt is akadt bőven és a politikai viszonyok és országhatárok jobban kikristályosodtak. (Ehhez segítséget adtak a könyv elején a térképek is.) Jaron kezd felnőni a királyi feladatokhoz, bár még mindig nagyon fiatal és ez nekem nagyon szimpatikus. Hiteles a karaktere.
A cselekmény tehát tempósan halad előre és a vége az, ami igazán izgalmasra sikerült. Ez a kötet azonban mégis érezhetően felvezetés. A könyv záró fejezete pedig egy mézes madzag az utolsó részre. Mintha csak felállítaná a bábukat egy izgalmas játszmához és ez a játszma csak a következő részben bontakozik majd ki.
Egyetlen dolog volt, amivel nem tudtam mit kezdeni, a romantikus szál. Imogen kicsit túl volt erőltetve, míg a hercegnő nem kapott elég teret a kibontakozáshoz. Kicsit úgy éreztem, az írónő tudja, hogy elsősorban kamaszok olvassák a regényt, így kötelezőnek érezte, hogy valamennyi "romantikát" belecsempésszen. Csakhogy ennek egy újabb konfliktushelyzet megteremtésén kívül nem sok haszna volt. Jaron karaktere mindenféle nő feltűnése nélkül is elvitte volna a vállán, sőt kisujján ezt a könyvet.
Összességében tehát, bár az első rész katarzisa elmaradt, remek könyv. Nagyon tetszett, szórakoztatott, Jaron még mindig a szívem csücske és kellően felcsigázott az utolsó részre.
Szóval csak ajánlani tudom mindenkinek, aki A hamis herceget már olvasta.

Kiegészítés:
A trilógia befejező kötetének (Az árnytrón) magyar megjelenéséről pontos dátumot nem tudok mondani, de a Könyvmolyképző Kiadó még erre az évre ígérte. Remélem, nem fognak sokat csúszni vele, mert már nagyon kíváncsi vagyok a fináléra. 

2015. augusztus 27., csütörtök

Az Eichmann Show

Tegnap este moziban voltam, Az Eichmann Show díszbemutatóján. Volt lehetőségem két tiszteletjegyre (A barátaim már kezdenek hozzászokni, hogy mindenhová ingyen jegyeket szerzek...) szóval mozgósítottam Puccát és nagy érdeklődéssel vártam, mit hoznak ki ebből a féldokumentumfilmből.
Azért mondom, hogy fél, mert bár eredeti felvételekkel is dolgoztak és nagyon hitelesen adták elő a valós eseményeket és személyeket, azért kisebb változtatások megestek a fogyaszthatóság érdekében. Gondolom, ebből már látszik, hogy nem szokványos mozifilmről van szó.
Ismertető:
"1960-ban az Argentínában bujkáló egykori SS alezredest, a második világháborúban a zsidóság szisztematikus megsemmisítését célzó Végső megoldás egyik legfontosabb végrehajtójaként milliókat halálba küldő - többek között a vidéki magyar zsidóság deportálását irányító - Adolf Eichmannt az izraeli titkosszolgálat ügynökei elfogják és titokban Jeruzsálembe szállítják, ahol 1961-ben bíróság elé állítják emberiség elleni bűntettekért.Az amerikai televíziós producer, Milton Fruhtman (Martin Freeman) filmet akar készíteni a tárgyalássorozatról, mert szilárdan hiszi, hogy a minden eddiginél nagyobb nyilvánosságot kapó per kapcsán a világnak meg kell ismernie a holokauszt borzalmait, hogy soha többé ne éledhessen újjá a nácizmus eszméje. Tervéhez csatlakozik a baloldali nézetei miatt Amerikában tiltólistára helyezett rendező, Leo Hurwitz (Anthony LaPaglia) is, és halálos fenyegetések és számtalan akadály ellenére nekilátnak a közvetítés megszervezésének. Munkájuknak köszönhetően Eichmann-per eseményeiről napi rendszerességgel szerkesztett műsor végül több mint három tucat országban került sugárzásra, ez lett minden idők első globálisan bemutatott televíziós közvetítéssorozata, amely hatására világszerte nézők milliói szembesültek döbbenten az egykori haláltáborokban történtekkel."
A díszbemutató különlegessége nem csak az volt, hogy elsőként nézhettük meg a filmet, hanem hogy plusz háttér információkat is kaptunk. A vetítés előtt dr. Karsai László történész mondott rövid beszédet, kiemelve, mennyire lett valósághű a mozifilm. Pucca nem lelkesedett érte, hogy közben kisebb spoilereket is elmondott, de engem ez egyáltalán nem zavart. A sok kis apró megjegyzés rávilágított, mire is kell igazán figyelni a filmen, ráadásul, bár ismertem a valós eseményeket, kaptam néhány új gondolatot, amin rágódhattam a film közben és után.
Azonban úgy érzem, a lényeg háttértudás nélkül is eljut a közönséghez, ha okosan és figyelmesen nézi és meghallja a mondanivalót.
Ez a film több szempontból is remekre sikerült. Egyrészt nagyon sok témát megpiszkál és egyszerre mutatja be a világ talán egyik leghíresebb perét és a televíziózás diadalútjának egyik fontos lépcsőfokát. Másrészt dokumentumfilm, eredeti felvételekkel beleszőve, a cselekmény mégis olyan, mint egy játékfilmben, így a néző figyelme garantált. Ezenkívül a színészekre nem lehet panasz, Martin Freeman nem csak hobbitként állja meg a helyét, és a készítők figyeltek az arányokra. A film hangulata ugyanis visszafogott, de erőteljes, amitől a befejezés drámai kiteljesedése csak még ütősebb lett. A zene ehhez mérten finoman van jelen.
Ennyit a részletekről, nézzük a témát.
Adolf Eichmann
Ahogy már említettem nagyon összetett. Egyrészt ott van Eichmann és az egyik főhős problémája. Leo Hurwitz ugyanis megpróbálja tetten érni a vádlottban az emberséget. Ez a vonatkozás magyar nézőknek különösen érdekes, hiszen Eichmann a magyarországi deportálásokkal vívta ki hírneve jelentős részét. Aztán ott a televízió szerepe, ami a '60-as években egyszerre volt forradalmian új és megdöbbentő. Több mint 30 országban sugározták a perről készült "híradókat" és Izrael teljes lakossága élőben követte nyomon a rádión keresztül. Ez mai szemmel, mikor a technika minden távolságot áthidal és másodpercenként jönnek a hírek, nem tűnik olyan jelentősnek, ám akkoriban kuriózumnak számított.
A téma további kérdések boncolgatására is remek keretet ad. Egyrészt megmutatja az emberek reakcióját, mikor először szembesültek a holokauszt borzalmaival, másrészt elmondja, hogy mit gondoltak addig. Már maga a tény, hogy tizenöt év kellett, mire egyáltalán beszélni kezdtek a témáról, rengeteget elmond.
Nagyon tetszett, hogy a film kereteibe minden nézőpont belefért. Ott volt a háború előtt kivándorolt izraeli, a tábort megjárt túlélő, a háborút csak hírből hallott egyén és a háborúban aktív szerepet játszott személy is. Mind kapott teret, mind mutatott egy nézőpontot és így kerek ez a kép. Az egyoldalúság ugyanis szerintem sosem tesz jót egy ilyen nehezen emészthető témának.
A szembesítés persze nem marad el, erről az eredeti dokumentumok gondoskodnak. Épp ezért nem igazán értem a korhatárt. A film tizenkettes karikát kapott, pedig a téma rendkívül komoly és érezhető a dokumentumfilm illat, ami 13-15 évesek számára nem kifejezetten szórakoztató. Ráadásul az említett eredeti felvételek cseppet sem ajánlottak gyengébb idegzetűeknek, szóval egy tizenhatos karikát elbírt volna, hiába nincs a képsorokon közvetlen erőszak. Egy valódi hullahegy vagy egy csont és bőr ember látványa jóval sokkolóbb, mint az akció- és horrorfilmek művérben úszó jelenetei...
Összességében tehát remek film. Sok fontos kérdést felvet a nézőben, hitelesen adja vissza az eseményeket és napjainkban is aktuális mondanivalójával igazán gondolatébresztő alkotás. (Puccával hazafelé a moziból végigtárgyaltuk az utat.)
Azoknak ajánlom, akik érdeklődnek a téma iránt, akik nyitott szemmel és füllel járnak és szívesen gondolkodnak nehéz kérdéseken is. Garantáltan nem fognak csalódni.

Apró megjegyzés:
Volt szerencsém több túlélővel beszélgetni és eddig csupa pozitív tapasztalataim voltak. Tegnap azonban meglepően kínos szituációba keveredtem a film után. A meghívottak között természetesen túlélők is szerepeltek, tippem szerint szép számmal. Az egyik hölgy pedig beszélgetést kezdeményezett velünk közvetlen a film után. Pontosabban közölte, hogy kicsoda és én 90 percnyi filmnézés, elzsibbadt láb és rengeteg fejemben cikázó gondolat után, nem igazán tudtam, mit kezdeni a helyzettel. Említett korábbi pozitív tapasztalataimból adódóan, szokásos optimista vidám természetemben megpróbáltam megfelelni a kihívásnak és ezzel csúfos kudarcot vallottam.
Ezért egy jó tanáccsal szolgálnék mindenkinek, aki hasonló helyzetbe kerül:
Beszámolókat a földi pokolról minden esetben javallott türelmes figyelemmel hallgatni, ám kizárólag abban az esetben tanácsos kommentálni vagy kérdezni, ha a mesélőnek barátságos természete van. Ha ugyanis tüskés típus, az embernek esélye sincs, hogy bármi olyan hagyja el a száját, amit az illető nem tekint provokációnak. A bölcs tehát hallgat.
(Pucca a tanúm rá, hogy én tényleg csak kedves csevegést kíséreltem meg és nem hitten volna, hogy ezt bárki személyes támadásnak veheti. Az idős emberek viszont szeszélyesek akár egy macska.)

2015. augusztus 18., kedd

Vámpíréhség

Többször belefutottam már ebbe a sorozatba, de a borító mindig elrettentett. Aztán a nagy rajongótábor és a "régen olvastam már hasonlót" érzés megadta a szükséges löketet, így tettem vele egy próbát.
438 oldal, de ebből csak 410 maga  történet, a többi köszönetnyilvánítás, értelmező szótár a természetfeletti elemekhez és egy könyvajánló. Mindezt pedig ebbe a taszító borítóba csomagolták. 
Fülszöveg:
"Lachlain, a klán félelmetes fejedelme több ezer éve keresi azt a nőt, aki a legenda szerint lecsillapítja forrongó dühét. Lachlain maga a tökéletes férfi: gyönyörű, okos, szenvedélyes, de elátkozott, aki minden teliholdkor vérfarkassá változik. Egy nap Párizsban rátalál egy diáklányra, aki szülei halálának ügyében nyomoz, és bár ösztönei azt súgják, hogy Emma az igazi, mégis minden porcikája tiltakozik ellene. A titokzatos lány ugyanis vámpír, a vérfarkasok ősi ellensége. Lachlain mégsem bírja legyőzni a vér szavát, elrabolja a lányt, és ősi birtokára viszi. Útjuk során nemcsak Emma szerelmét kell kivívnia, hanem az őket üldöző vámpírokat is le kell győznie, akik maguknak követelik a lányt mint fajtájának utolsó képviselőjét…"
Mondhatnám, hogy nem annyira ponyva ízű, mint amilyennek látszik, de hazudnék. Ez bizony egy szokványos hölgyek szórakoztatására íródott ponyva.
Bevallom, nem gondoltam volna, hogy ennyire az erotikán lesz a hangsúly. Olvastam már ebben a műfajban nem is egyet, mégis ez az első eset, hogy köntörfalazás nélkül megmutatta az író, hogy ez egy erotikus könyv és pont. (Azért az első 20 oldalon szembesülni vele félkómásan reggel a metrón, miközben a mellettem ülő megpróbált belesasolni a könyvembe, nem volt épp felemelő érzés.)
A sztori tehát így néz ki: nagy erős férfi ágyba akarja vinni gyenge nőt. Megtette. Vége.
Oké, mielőtt lealáznám a könyvet, néhány pozitívum:
- nem próbál többnek látszani
- nagyon változatos a fantasy világ
- igyekszik egy kis humort belecsempészni
Mindebből adódik, hogy bár nem nekem íródott, nem akartam falhoz csapni. Csak egy kicsit csalódtam és sajnálkoztam, mert ebből a háttérből kevesebb hormonnal és kidolgozottabb karakterekkel kifejezetten jó sztori tudott volna kikerekedni. Nekem tehát kevés volt.
Egyrészt borzalmasan bugyutának és bosszantónak találom az erőszakos férfi és mimóza hölgy románcát. Nem érdekel mennyit szenvedett valaki, nem érdekel hogy belül szereti, egy férfi akkor se erőszakoskodjon egy nővel. Erre nincs mentség. Lachlain ezért számomra inkább taszító figura volt.
Emma az elején hozta a kívül szende, belül dögös figurát, ahogy az elvárt ebben az alaphelyzetben. Szóval kezdetben butácska, esetlen és közömbös volt. Aztán, ahogy megízlelte az említett férfiember ajkát, illetve egyéb testrészeit, metamorfózison esett át. Na, és itt kezdett el bosszantani a hölgyike. Megpróbált kemény csaj lenni, de olyan görcsösen, hogy az már nevetséges. Ráadásul a fizikai vonzalom volt az egyetlen, ami fűtötte a románcot, a többi meg bumm, megjelent.
A szereplők, akikből meglehetősen sok van, ha a természetfeletti vonatkozást nézem, változatosak, ha viszont ettől eltekintek, nagyon egyformák. Mindenki logikátlan és forrófejű. Egyik szereplő sem mutatott egy szikrányi hajlamot sem arra, hogy meghallgasson valakit, vagy csak megálljon egy pillanatra gondolkodni. Igen, a könyv összes konfliktusát meg lehetett volna oldani egy rövid beszélgetéssel...
Apropó konfliktushelyzet. Nos, mivel az "akarlak, megszerezlek, enyém vagy" felállás nem elegendő egy könyv cselekményének, az írónő rakott bele néhány "csavart". Ezeket a fordulatokat pedig szappanoperából merítette. A kötet végére már mindenki mindenki rokona lett vér vagy házasság útján. Ráadásul, ha már halhatatlanokról van szó, muszáj volt akciót is belepréselni, legalább egy csipettel. Ez azonban nem hogy segített volna a helyzeten, hanem inkább rontott. A szememet forgattam az egy kis hentergéstől amazonná változó főhősnő és a hősszerelmessé átalakuló ősférfi fináléján, a fő gonosz nevetséges viselkedéséről nem is beszélve.
Összességében tehát egy tipikus fantasy ponyva, ami pörgős cselekményre vágyók számára unalmas és klisés. Nekem kevés volt, épp ezért csak azoknak ajánlom, akik kifejezetten erotikára építkező olvasmányra vágynak és nem zavarja őket, ha a szereplők az ágyban nem csak csókolnak, hanem harapnak is.

Kiegészítés:
Természetesen ez a könyv egy sorozat része. A Halhatatlanok alkonyat után jelenleg 15 kötetre rúg. Minden kötet új szereplők románcát mutatja be, továbbra is a tiltott szerelem vizén evezve. A fülszövegek alapján mindegyiknél ugyanaz a felállás, mint ebben a kötetben, így nem hiszem, hogy folytatni fogom a sorozatot. Az erotikus könyvek világa távol áll tőlem, fantasynak pedig ez bizony nekem rettentően kevés. Illetve Kresley Cole stílusa sem fogott meg. (A könyvek borítói pedig egyre rosszabbak...)

2015. augusztus 13., csütörtök

Nem akartam vele élni

Nem voltak magas elvárásaim ezzel a könyvvel. Elsősorban a borító tetszett meg akut macskamániám miatt, és mivel meglehetősen rövid könyvecske, úgy gondoltam, egy próbát megér.
Nos, a borító még mindig tetszik, de nem vesztettem volna sokat, ha kimarad. Mindössze 138 oldal, azonban jóval hosszabbnak tűnt. Ami pedig a vörös pöttyöt illeti, nem igazán értem. Ezzel a témával és stílussal inkább arany pötty illet volna hozzá, bár a felnőtteknek szóló történetekhez mérten tényleg kevés ez a sztori.
Fülszöveg:
"Sylviának elege van a megosztott szülői felügyeletből, elege a két lakás közötti ingázásból, nem akar minden második héten bejárónőként gályázni az apjánál, aki sosincs otthon, és aki alig foglalkozik vele és ikerhúgaival. Nem akar többé vele élni és kész. Amikor telefonon felhívja, hogy bejelentse neki a döntését, nagy csattanás hallatszik. Sylvia tudja, hogy az apja meghalt. Miatta. Ha nem telefonál neki, életben maradt volna…"
Ígéretesnek hangzik, nem igaz? Én mélyebb gondolatokat vártam bűntudatról, veszteségről, családi kapcsolatokról és bár tényleg ezekre építkezik a könyv, nem igazán adja meg őket.
Eva Kavian stílusa modern. Nagyon modern, mert a tagolása kissé szabad, gondolatok módjára ugrándozik erre meg arra. Idő kellett, mire megszoktam és úgy vagyok vele, nekem ez már túlságosan szabad stílus.
Apa-lánya kapcsolaton van a hangsúly, mégsem szokványos az ábrázolásmód. A főhős gondolatai és a jelzők nekem néhol túlságosan abszurdnak tűntek. Szeretem a fekete humort, naturalista ábrázolással sincsenek problémáim, de nem ilyen modorosnak ható stílusban. Kavian mondatai, főleg a könyv elején, túl voltak gondolva. Hiába szerette volna a szabad stílussal visszaadni a főhős csapongó gondolatait, ezek a sorok tönkretették. Egy kamasz nem így gondolkodik, még akkor sem, ha nagyon megfoghatatlannak és intelligensnek akar látszani. Egyszerűen túl van játszva.
Sylvia egyébként nem kimondottan szimpatikus főhős, igaz, ez elmondható a szereplők nagy részéről. Nem volt konkrét bajom a hölggyel, hiszen mindenki másképp reagál a nehéz helyzetekre, mégsem tudtam megkedvelni. A szerelmi élete meg pont hidegen hagyott.
A könyv többi szereplőjét a főhősnő szemüvegén át láthatja az olvasó és talán ezért meglehetősen egysíkúak. Anyuka tipikus, leszámítva, hogy az ő szerelmi élete is kaotikus, az ikrek nem sok vizet zavarnak, Manu meg, nos, nem igazán érdekelt. Sylvia szerelme ugyanis pont olyan filozofikus akar lenni, mint a hölgy és neki sem sikerül jobban.
A halott apa karaktere azonban kifejezetten tetszett. Itt fogható meg a könyv pozitív oldala. Ez a történet azt próbálja bemutatni, hogy az ember csak akkor értékeli, mije van, ha elveszíti. Apuka remek példa erre, hiszen az elején egy szétszórt vasárnapi apuci rengeteg emberi gyarlósággal, míg a végére ő lesz az őskultusz istene. (Nem, most nem túloztam.) Az írónő részéről ez remek húzás volt és ha csak erről szólna a könyv és nem lenne ennyire erőltetetten filozofikus, akkor talán nem forgattam volna a szememet olvasás közben. Így viszont nem sikerült megnyernie magának, hiába lett belesűrítve minden családi dráma, ami az írónőnek épp eszébe jutott.
Összességében tehát nem ez az év könyve, de hiába nem tetszett a kivitelezés, a szándékot azért értékelem. Épp ezért kizárólag azoknak ajánlom, akik töprengős kedvükben vannak és akad néhány problémájuk az apjukkal. Nekik talán tud mondani néhány elgondolkodtató apróságot.

2015. augusztus 8., szombat

Egy könyvmoly naplójából VIII.

Áprilisban írtam utoljára ebbe a rovatba, úgyhogy már nagyon esedékes volt egy új bejegyzés. Főleg mert bölcsész szívem napok óta lázad. Rózsaszín rovatom legutóbbi bejegyzésében írtam, hogy lassan besorolódom a munka világába. Nos, megtörtént. (Vicces módon pont oda vettek fel, ahol az interjún sikerült filctollal összekennem magam...) Azonban nem épp olyan a helyzet, mint terveztem.
Bölcsész vagyok, ráadásul az a fajta, aki még büszke is rá. Azért mentem humán pályára, mert a reál nem kedvelt eléggé. A kémia például, hiába vallottam neki többször szerelmet, csak nevetett rajtam. Szóval maradtam az írás világában, bújtam a könyveket és élveztem, nagyon. Gondoltam, egyetem után is hasonló dolgot fogok majd tenni és itt csúszott hiba abba a bizonyos képletbe.
A jelenlegi munkám inkább reál, mint humán és én bizony nem jövök ki jól a számokkal, az aktakukac lét egyszerűen nem nekem való. Olyannyira nem, hogy még az olvasási kedvemet is elveszi.
Ebédszünetekben próbálok olvasni, ahogy reggel a metrón is (ha sikerül annyira felébrednem...) és lefekvés előtt is muszáj pár oldalt átlapoznom, de ennyi. Ennyi, mert egész nap egy számítógép előtt ülök, amitől jojóznak a szemeim és száraz jogszabályokon és iktatószámokon kívül semmivel sem találkozom. A nap végére pedig úgy leszívják az agyamat és úgy elszomorítják bölcsész szívemet, hogy inkább zenébe temetkezem, mint betűkbe. Ez pedig mérhetetlenül szomorú...
Nem gondoltam volna, de visszasírom az egyetemet. Hiányzik. Nagyon. Még ez a csinos államvizsga anyag is:
a nagy hajrá káosza... az íróasztalomat meg inkább hagyjuk...
No, de nem kesergek, ez csak ideiglenes állapot, mert egy bölcsész a számok tengerén is bölcsész marad és előbb vagy utóbb visszaúszik a kizárólag betűkből álló könyvek szigetére.

Főleg ha negyedik generációs könyvmolyról van szó. Nemrég ugyanis tudatosult bennem, hogy a könyvek iránti szerelem öröklődik a családunkban.
Nagymamámnál jártam, mikor elért ez a felfedezés és megmelengette a lelkemet. Az történt ugyanis, hogy mamám kissé óvatosan megkérdezte, örülnék-e neki, ha nem ékszerrel ajándékozna meg sikeres államvizsgám alkalmából, hanem könyvvel. Azonnal rá is vágtam, hogy persze, hiszen ékszerből van elég (amúgy is inkább bizsukat hordok), könyvből ellenben sosem elég. Ezután már nyugodtan folytatta, hogy akkor nekem ajándékoz valami kifejezetten értékeset, így kíváncsian követtem a nappaliba.
A nappaliról azt kell tudni, hogy az egyik falát egy hatalmas könyvespolc foglalja el, amelyen a családi gyűjtemény található. Azért mondom családinak, mert még dédpapám kezdte el gyarapítani és mamám vitte tovább. Például minden klasszikus megvan Shakespeare-től Mikszáthon át Tamási Áronig.
Szóval ebből a gyűjteményből kaptam meg az egyik sorozatot, amely öt vastag kötetből áll és ráadásnak harmadik kiadás, vagyis valóban értékes darab. Számomra azonban az eszmei értéke az, ami felbecsülhetetlen.
Ezeket a könyveket dédapám vette az 1930-as években. Elolvasni sajnos már nem tudta őket, mivel közbeszólt a háború és kisebb gondja is nagyobb volt, mint a történettudomány tanulmányozása és az utána következő évek sem hoztak nyugodt, olvasgatós időszakot, így a könyvek maradtak gyakorlatilag lapozatlanul.
Mikor levettem őket a polcról és leporolgattam, át is lapoztam gyorsan és tényleg úgy tűnik, eddig még senkinek sem volt ideje vagy kedve végigolvasni őket. Nagymamám gondosan őrizgette és óvta őket a polcon közel 60 évig és most átköltöztek hozzám. A negyedik generáció kezébe kerültek és mi ez, ha nem bizonyíték arra, hogy a könyvmolyság valóban öröklődik.

Nem ígérhetem, hogy könyvörökségemet a közeljövőben végig fogom olvasni több okból is. Egyrészt nagyon vaskos kötetekről van szó és mivel tudományos munkák, nem épp könnyű esti olvasmányok. Másrészt, ahogy említettem a bejegyzés elején, mostanában nincs túl sok energiám olvasni és ezt jól bizonyítja a várólistám létszámának állandósága.
könyvheti zsákmányom
A polcomon pihenő könyvek közül hármat még a Könyvhéten szereztem be, júniusban. Igen, ott is jártam, méghozzá két napon is és jól bevásároltam. No, nem csak magamnak, mivel Ribizly barátom megkért, hogy hozzak neki két könyvet, ami enyhítette kicsit a tényt, hogy kifosztottam a Maxim Kiadó standját. Szépséges könyvjelzők begyűjtése sem maradhatott ki és bár nagy volt a kísértés, végül nem csábultam el zsákbamacskára.
Vegyes érzéseim vannak egyébként ezzel a zsákbakönyvvel. Egyrészt nagyon ötletes és izgalmas, másrészt viszont könyvekről van szó, és én könyvet csak alapos megfontolás után veszek. Szeretem átfutni a fülszöveget, belelapozni, megnézni, kinek mi volt eddig a véleménye róla és bár nem a borító alapján mondok ítéletet, néha az is sokat segít a döntésben. Szóval, habár nagyon ötletesnek tartom, eddig még nem éltem vele. Majd talán egyszer, ha épp nem lesz semmi, amit előre kinézek magamnak. (Oké, ahogy magamat ismerem és a kívánságlistám alapján, ez nem a közeljövőben lesz...)

2015. augusztus 5., szerda

Serena

Ha lehetőségem adódik rá, mindig előbb a könyvvel kezdek, mielőtt megnézném a filmadaptációt. Erre a történetre is a mozielőzeteseknél bukkantam és bár a könyvtárban egyszer már belefutottam, a film volt az, ami meghozta végül a kedvemet. Szóval kivettem, elolvastam és most jöhet a film.
A borító megtévesztő, mivel romantikus lányregény hatását kelti. Meg is kérdezték tőlem, mikor épp olvastam, hogy az-e, amin jót nevettem. Nem, ez nem romantikus és nem is lányregény. Sőt, be kell vallanom, nem is igazán tudom, hová tenni.
432 oldal, vagyis nem túl vastag könyv, mégis eléggé hosszúnak tűnik.
Fülszöveg:
"A New York Times az év egyik legjelentősebb könyvének választotta. A díjnyertes bestsellerszerző, Ron Rash a kapzsiság, a korrupció és a bosszú gótikus meséjét varázsolja elénk, amelynek középpontjában egy könyörtelen, erős és feledhetetlen asszony áll.
A cselekmény az 1930-as évek Amerikájában, az észak-karolinai hegyvidék vadonjában játszódik, hátterében az épp kibontakozóban lévő környezetvédelmi mozgalommal."
Ez a fülszöveg csapnivaló. Minden könyvön van reklám, de ez a direkt magasztalás inkább elrettent, mint vonz. Ráadásul semmit sem árul el a cselekményből, igaz joggal, és túl sokat ígér.
Vegyük sorra: kapzsiság és korrupció pipa, akad belőlük bőven és a bosszú is előfordul, de ez nem gótikus mese. Legfeljebb elrettentő tanmese az ember szívtelenségéről és a nehéz életről. A középpontban valóban egy asszony áll, a címben is szereplő Serena, de se nem erős, se nem feledhetetlen és bár kegyetlen, inkább pszichopatának mondanám. Amerika stimmel, 1930-as évek szintén, bár aki részletes korképre vágyik, csalódni fog. A hegyvidéki favágók élete nem mond sokat erről az időszakról. A környezetvédelmi mozgalmat illetően pedig hatalmas a csalódás.
Gondolom, ebből már látszik, hogy nem lett a szívem csücske ez a könyv, mondom is, miért:
Rettentően unalmas és vontatott. A nyelvezetében nem találtam semmi szépet és minden csavar teljességgel kiszámítható volt. Ron Rash rengeteg információt zúdít az olvasókra fákról, növényekről és ahol csak lehet dicsőségesen zengedez a főhősnőről és mindezt olyan érdektelen stílusban teszi, hogy gyakran elkalandoztak a gondolataim. (Ez pedig nem szokásom, még a müzlis doboz oldalát is nagy figyelemmel olvasgatom.)
A szereplők jelleme szörnyű. Egyiknek sincs lelke, egyikőjük érzelmei sem bontakoznak ki igazán és bár két oldalra állíthatók, az én szememben mindegyikük rossz volt. Senkit sem tudtam megkedvelni egy picikét sem, még a gyereket se.
Serena, ahogy említettem, pszichopata, mert teljesen érzéketlen, megszállottja az erőnek, amivel csak a gyengeségét bizonyítja és a hatalomvágya a lelkiismeret teljes hiányával párosul. Hiába szép és mutat jól a nyeregben karján egy madárral, förtelmes nőszemély és bosszantó, hogy nem mindenki látja ezt.
Pemberton olyan akár egy bábú. Papucs férj, mindent a felesége engedélyével tesz, még szerintem mosdóba sem mer kimenni anélkül, hogy szólna neki. Csak sodródik az eseményekkel, önálló véleménye vagy akár gondolata nincs, mindent pénzzel próbál elérni. És hogy ő se maradjon ki a pszichés analízisből, adrenalinfüggő.
Rachel csupán a konfliktushelyzet miatt került középpontba és tipikus buta liba. Persze fejlődik, a gyermeknevelés mindenkit megedz kicsit, de később sem bizonyítja az életrevalóság túl sok jelét. Az apja iránti érzelmi válsága pedig pont hidegen hagyott.
A többi szereplő három csoportba sorolható: irritáló üzletemberek, Pembertonék ellenségei és okoskodó munkások. Az író ugyanis azzal töri meg a fafajták és Serena idomainak ecsetelését, hogy leírja a favágók párbeszédeit. Ez három okból nem segít a könyvön. Egyrészt ők sem épp szimpatikus figurák. Másrészt a tájszólás, vagy ha úgy tetszik parasztos beszéd, nem segít a könyv nyelvezetének élvezetessé varázsolásában és harmadrészt ezek a részek is teljesen érdektelenek.
Azonban még mindig lehetett volna valami jó ebben a könyvben, ha a fülszövegben beígért környezetvédelem ki lett volna bontva. Az író egyszerűen felhasználta a konfliktusok árnyalásához, de azonkívül, hogy elsütötte a "környezet jó, ha bántod, nem vagy jó" alaptényt, semmit sem mutatott ebből a bizonyos mozgalomból. Nem tudni például, hogy a természetvédelem támogatói, miért lettek azok, mit akarnak ezzel elérni és úgy általánosságban, milyen a közhangulat ezzel kapcsolatban. Ráadásul, védjük a zöldet üzenet ellenére nagyon sok benne a pusztítás. Tudom, elrettentő példa, de én ezt sosem tartom jó ötletnek. Egyszerűen nem élvezem a céltalan öldöklést, így még kevésbé élveztem a könyvet.
Összességében tehát egy lassú, kissé dagályos könyv unszimpatikus szereplőkkel, nem épp kellemes környezetben, teljesen kiszámítható fordulatokkal. Untam.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik bírják az eseménytelen cselekményt és a sok negatív karaktert. Természetvédelmi témára vágyók pedig inkább kerüljék.

Extra:
Mint említettem, a történetből film is készült Jennifer Lawrence és Bradley Cooper főszereplésével. A lassú cselekménynek általában jót tesz a mozivászon és ahogy az előzetesében láttam, nagyobb hangsúlyt fektettek a karakterekre, így kíváncsi vagyok. Valamikor azért megnézem. 

2015. augusztus 2., vasárnap

Mozgóképek XXXV.

Az elmúlt hónapban kicsit több filmre tudtam időt szánni, pontosan kilencre. Ennek egyik oka, hogy több szabadidőm volt, a másik pedig maga a nyári hőség volt. Mikor a szobában is harminc főlé kúszik a higanyszál egyszerűen semmit sem lehet tenni, csak bámulni és könyörögni az esőért. Ha pedig már csak fekszem és bámulok, akkor bámulhatok filmeket is a plafon helyett.

Agymanók
"A tinédzserkor gyakran döcögős és akadályokkal teli. Nincs ez másként a fiatal lány, Riley esetében sem, akinek csendes, kertvárosi élete a feje tetejére áll, amikor édesapja a nyüzsgő San Franciscóban kap munkát. Mint mindannyiunkat, Riley-t is az érzelmei vezérlik - ők Derű, Bánat, Harag, Majré, Undor. Az érzelmek a Riley agyában található Központban laknak, mindennapi munkájuk során pedig azon dolgoznak, hogy a lányt átvezessék a mindennapok kihívásain. Ahogy Riley az érzelmeivel küzdve próbálja megszokni San Franciscót, a Központban kitör a káosz. Bár Derű, Riley első számú és legfontosabb érzelme megpróbálja a dolgok pozitív oldalát láttatni, összetűzésbe kerül a többi érzelemmel, akik másként vélekednek arról, hogyan kell viselkedni egy új városban, egy új otthonban és egy új iskolában."
Moziban volt szerencsém ehhez a filmhez és bár  Kristennel, a gyerekcsapatok között cseppet túlkorosnak számítottunk, ez minket kicsit sem érdekelt. Miután túléltük a kezdeti sokkhatást a film előtti rövidfilmtől, amelyben egy vulkán énekelt szerelmes dalt (rémálmomban se jöjjön elő), remekül szórakoztunk.
Ez a film egyszerre aranyos, mert a karakterek nagyon szerethetőek és kifejezetten kedves elemekkel játszik, és komoly is a mondanivalónak köszönhetően. Talán cseppet túlságosan komoly, mert a mellettem ülő kisfiú gyakran kérdezte anyukáját, mi történt. A mélylélektan valószínűleg nem a kisiskolások megszokott témája, azonban a lényeg így is biztosan átjött.
Szóval nekem tetszett ez a mese az érzelmekről és csak ajánlani tudom. Kicsiknek a szereplők miatt, nagyoknak pedig a pszichológiai töltetért.

Rufus
"Rufus, egy félénk és magányos fiú az újrakezdés reményében új városba költözik. A helyiekben hamar gyanút ébreszt a fiút övező titokzatosság. A múltját nem is sikerül sokáig titokban tartani, ugyanis a mindenre elszánt vámpírvadász, Aaron Van Dusen (Kim Coates) a nyomára akad."
Az ember azt hinné, már lecsengett a vámpírláz, mégis újra és újra előkerül valami a témában.
Ez a film nagyon fura. Fura pozitív értelemben, mert kicsit sem veszi komolyan magát és próbál valami újat kihozni a témából és fura negatív értelemben, mert mindezek ellenére egy középkategóriás film. Senki se várjon tőle mondanivalót vagy mély karakterábrázolást, mert ez a film nem ilyen. Ez csak egy újabb pohár paradicsomlé a vámpírtéma levezetéseként. A szereplők is furák, a képi világ nagyon szürke, szóval csak azoknak ajánlom, akik még nem sokalltak be a témától és van elég idejük egy gyengébb filmre.
Láttam már jóval rosszabbat, mert tényleg nem veszi komolyan magát és ettől néhol vicces, de bőven akad nála ezerszer jobb alkotás is tucatjával.

The Longest Ride
"A film eseményei két szálon futnak, az egyikben egy bimbózó kapcsolat kibontakozásának lehetünk szemtanúi egy fiatal egyetemista lány, Sophia Danko (Britt Robertson) és a sármos cowboy, Luke Collins (Scott Eastwood) között, míg a másikban egy 91 éves férfi visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg az ő életútját."
Egy újabb film Nicholas Sparks regényeiből.
Szóval már megint egy románc izgalmas problémákkal fűszerezve és múlttal vegyítve, hogy teljes legyen a Sparks-koktél. Annyira, de annyira ugyanolyan az összes...
A rajongók valószínűleg felháborodnának ezen kijelentésem után és megkapnám, hogy hiszen egész más karakterek, egész más probléma, egész más helyszín, de nincs igazuk. Mert lehet hogy itt egy cowboy a főhős, ott meg egy halász, de a románc, na az ugyanaz. Megint nagy-nagy szerelem és a nem lehetek veled mert blabla dolog, aztán bumm valami akció és a végére minden happy. Tudom, tudom, ott a Szerelmünk lapjai és igen, az tényleg remek, de mivel egyszer lehet azt a csavart elsütni, a többi maradt az említett papírsémánál.
Szóval a film teljesen kiszámítható és teljesen cukormázas és teljesen Sparks klisé. Aki ismeri a történeteit, annak nem fog újat mondani, persze a rajongók mindenképpen elégedettek lesznek. Én untam.

Bosszúállók: Ultron kora
"Amikor Tony Stark újra életet akar lehelni a parkolópályára állított békefenntartó programba, nem minden sikerül a tervei szerint. A Föld legnagyobb hőseinek, vagyis Vasembernek, Amerika kapitánynak, Thornak, a Hihetetlen Hulknak, a Fekete Özvegynek és Sólyomszemnek ezúttal a legvégső megmérettetésen kell helytállniuk, mivel a bolygó sorsáról van szó. A rettegett Ultron megjelenésével a Bosszúállókra vár a feladat, hogy megakadályozzák ördögi terve megvalósítását. Az egyedülálló, globális kaland azonban csupán vonakodva megköttetett szövetségek és nem várt események árán teljesedhet ki."
Én bizony ezt a filmet is untam.
A Bosszúállók nagyon tetszett és visszahozta lelkesedésemet a Marvel filmek iránt, de azóta folyamatosan csalódást okoznak. Nekem egyszerűen nem elég a bunyó és hogy látványosan romba döntenek egy várost. Nekem kell a csípős bárbeszéd és a sok humor, ami az első filmben mind megvolt. Itt is akadt egy-egy vicces jelenet, de az összhatás: robbantás, Vasember beszól, robbantás, zúznak, robbantás, Amerika kapitány beszól, robbantás és megint zúznak, vége. Komolyan majdnem bealudtam rajta és csak azért maradtam ébren, mert hitetlenül pislogtam a szerelmi szálra. Muszáj volt? Tényleg muszáj volt? Nem hiszem el...
Szóval nagyot csalódtam, így kizárólag lelkes rajongóknak ajánlom, mert aki nem rajongó, annak kevés lesz.

Vakáció Mr. Darcy-val
"Jane harmincas, magányos, látszólag teljesen átlagos életet élő fiatal nő. Van azonban egy nagy titka, megszállottan rajong Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényéért. Egészen pontosan annak hőséért, Mr. Darcyért, akit Colin Firth játszott a BBC népszerű tévéfeldolgozásában. Mindez tönkreteszi a szerelmi életét, lévén minden férfit hozzá mér. Jane úgy dönt, hogy elutazik az angol üdülőhelyre, a Jane Austen-őrült nők Mekkájába, ahol találkozik úriemberével, aki valóságosabb, mint gondolta volna."
Könyvadaptáció (Könyvmolyképző Kiadónál beszerezhető magyarul)  és bár nem olvastam, nagyon kíváncsi voltam rá. Ez egy remek vígjáték megfelelő mennyiségű Jane Austen utalással és aranyosan romantikus történettel. Habár nem vagyok Austen rajongója, nagyon tetszett. Tetszett, mert a humora kedves volt és igazán jólesik a női léleknek, ha azt hallja, a valóságban is vannak könyvfőhősökhöz hasonló férfiak. 
Bátran ajánlom mindenkinek, de természetesen hölgyek, főleg ha Darcy rajongói, előnyben.

Érezd magad otthon
"Egy francia család azt tervezi, hogy az ünnepek idejére otthont cserél egy török famíliával. Igen ám, de a családfő az elutazás előtt nem sokkal megtudja, hogy hamarosan elbocsájtják, és most egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy Törökországba utazzanak. A cserét viszont már nem tudják lemondani, így aztán kénytelenek az időközben befutott török famíliától azt kérni, hogy hadd maradjanak ők is még néhány napot, amíg meg nem oldódik a helyzet. Igen ám, de a problémamegoldás csúnyán elhúzódik, és mivel a házban pontosan kétszer annyi ember van, mint amennyi kényelmesen elfér, a helyzet kezd kiéleződni..."
Francia vígjáték annak minden bájával.
Szeretem a francia filmeket, főleg ha kultúrák összeütköztetéséről szólnak és ez a film pont ilyen. Vicces, aranyos és akad benne egy csipet mondanivaló is a toleranciáról. Tetszett, remekül szórakoztam rajta. Ajánlom mindazoknak, akik kedvelik a francia alkotásokat és a kulturális különbségek témáját, garantáltan nem fognak csalódni.

Távol a világ zajától

"Batsheba (Carey Mulligan) független, erős, önfejű és nagyon szép. Nem csoda, hogy aki látja, beleszeret. És az sem csoda, hogy ő maga nem tud választani az érte versengő férfiak között.Először Gabrielt (Matthias Schoenaerts), a birkapásztort bűvöli el, és bár kölcsönösnek tűnik köztük a vonzalom, a nő nemet mond a házassági ajánlatra. De szerelmével üldözi őt a környék legjobb módú agglegénye, Boldwood is (Michael Sheen). A legvonzóbbnak pedig egy katona, Troy őrmester (Tom Sturridge) tűnik. A választás nehéz: sok megpróbáltatás és öröm; vonzódás, hazugság, féltékenység kell hozzá, hogy Batsheba rájöjjön, ki az, akire igazán szüksége van."
Nagyon szeretem a kosztümös filmeket, így mikor megláttam ennek a plakátját, rögtön tudtam, látnom kell. Thomas Hardy regénye alapján készült. 
A történet nagyon érdekes, mivel egy nő áll a középpontban, akinek kegyeiért három úr is síkra száll. Lehetne így belőle egy szokványos szerelmi történet, de mégsem az. A főhősnő karaktere egyszerre határozott és független, amitől erős nőnek tűnik, de ugyanakkor bizonytalan és gyenge is, mert megvan benne minden női hiba. A férfi szereplők ehhez mérten szintén nagyon emberiek és nekem rendkívül tetszett, hogy mindegyikükben ott volt a pozitív és a negatív tulajdonság egyaránt.
A cselekmény kissé lassan halad és csak a vége hoz nagy fordulatokat, így győzni kell kivárni, de megéri. Nekem tetszett, mert egyedi, intelligens és nagyon valósághű történet. Ajánlom a kosztümös filmek kedvelőinek.

Ponyo a tengerparti sziklán
"Valahol, a tenger mélyén egy furcsa öltözékű, vörös loboncú tengeri mágus polipok, halak, rákok és egyéb vízi herkentyűk társaságában legújabb varázslatára koncentrál, miközben a háta mögött egy kedves kis lény elszökik társai közül, és egy medúza hátán a felszínre ér. Ott aztán a víz a partra sodorja, s végül egy kisfiú játékvödrében végzi, aki lassan rájön, hogy amit fogott, az nem egy közönséges aranyhal, hanem varázserővel bíró szerzet, akinek legfőbb vágya, hogy maga is ember legyen."
Ghibli mese, ráadásul Miyazaki Hayao rendezésében, így garantáltan remek alkotás.
Nos, valóban aranyos ez a mese. Aki szereti Miyazaki munkáit nem fog csalódni. A grafika most is gyönyörű, a szereplők kedves figurák és a mondanivaló sem maradt el. A sellő mese újabb feldolgozása, mégis egyedien bájos. Tetszett és nyugodtan ajánlom minden rajzfilmkedvelőnek, kicsiknek pedig különösen.

Sofőrlecke
"A tizenhét éves Ben egy lelkész fia, aki teljesen az erős akaratú anyja irányítása alatt áll. Mindenféle feladattal ellátja, legyen az a hívekkel vagy különféle jótékonysági ügyekkel kapcsolatos. A nyári szünet közeledtével Ben már alig várja, hogy megtanuljon vezetni. Laurát azonban jobban érdekli a templom személyzetének egyik elragadó tagja, mintsem, hogy segítsen a fiának a családi autóval gyakorolni. Némi zsebpénzért Ben alkalmi munkát vállal Evie Waltonnál, a bogaras színésznőnél. Egyik nap Evie-nek Edinburghban kell fellépnie, Ben felajánlja, hogy elvezeti a kocsiját."
Régóta szerettem volna megnézni ezt a filmet, de valahogy mindig elmaradt. Nos, most pótoltam és bár nem bántam meg, nem is mondom, hogy megérte ennyit várni rá.
A történet lassan bontakozik ki és kissé talán szokványos is, ezzel nem is volt semmi baj. Azonban olyan szinten idegesített a főhős tutyimutyi viselkedése és az anyja, meg az egész katolikus szekta dolog, hogy nagyon vártam egy kis vérengzést a végére. Kár, hogy nem Tarantino rendezte...
Rupert Grint rajongóinak ajánlom, amúgy meg döntse el mindenki maga, érdekli-e egy sofőrlecke.

Értékelés:
Ponyo a tengerparti sziklán         ->   10
Agymanók                                   ->   9
Távol a világ zajától                    ->   8
Vakáció Mr. Darcy-val                ->   8
Érezd magad otthon                    ->   7
Bosszúállók: Ultron kora             ->   6
Sofőrlecke                                   ->   6
The Longest Ride                        ->   5
Rufus                                           ->   4

Zárszónak egy gyönyörű muzsika: