2013. november 30., szombat

Könyves várólista IX.

Szokásos hónapvégi könyves rovatomban ezúttal a várólistás kötetekkel foglalkozom.
Jelenleg 7 könyv vár arra, hogy végre kézbe vegyem és elolvassam. Ez a lista pedig ebben az évben már nem fog változni (leszámítva persze majd a karácsonyi szerzeményeket), mivel egyre kevesebb időm van regényeket olvasni. 
A vizsgaidőszak vészesen közeledik és teljesen be vagyok táblázva. Komolyan, alig van időm bármire, olyan zsúfoltak a napjaim. Ez persze nem baj, szeretem a pörgést, csak a héten kicsit már túlzásnak éreztem, hogy minden nap este 9-nél előbb nem sikerült hazaérnem. Rohangálok egyik helyről a másikra (egyetem, könyvtár, munka, egyetem, edzés, könyvtár és így tovább) és közben próbálok egy kis szociális életet is élni. Például Pucca jön nekem egy kávéval, amit már három hete halogatunk. Oké, múlt héten én mondtam le, de ez akkor sem mehet így tovább! Közben pedig vészesen közeleg a karácsony, ajándékokat kellene venni (vagy legalább szükség lenne egy ötletre hozzá), mézeskalácsot sütni és egy picit ráhangolódni az ünnepekre. No, meg aludni sem ártana, bár az a gyengéknek van...
Mielőtt nagyon panaszszagú lenne ez a bejegyzés, ismételten közlöm, nem bánom a zsúfolt napirendet. Ahogy a mondás tartja: "nyomás alatt nő a pálma", engem pedig kifejezetten motivál a határidő és az idő szűke. Ráadásul a felsorolt teendőimet mind szeretem (na, jó, nem mindegyik előadást az egyetemen, de ezt el kell viselni) és ha pörgök, mint egy búgócsiga, mindig sokkal életrevalóbbnak érzem magam. 
Csupán azt sajnálom, hogy késő este, miután elkészültem a másnapi teendőim megszervezésével és a hozzájuk tartozó feladatokkal, már alig van energiám olvasni. Azért így is sikerül lefekvés előtt picit kitámasztanom a szememet, hogy legalább néhány oldalt olvashassak abból, amit magamnak választottam.

A hosszúra nyúlt bevezető után jöhet is a kínálat:


A képen is látható 7 könyvből csupán egy a sajátom, a többit kisvárosom közkönyvtárából zsákmányoltam. Van köztük olyan kötet, ami már korábban szerepelt más rovatos bejegyzésekben, de van teljesen új is.

Saját könyv:

Jojo Moyes - Mielőtt megismertelek
Erre a könyvre majdnem egy éve figyeltem fel. Írtam is róla a kívánságlista rovatom negyedik részében. Amint látszik, nem felejtettem el és mikor kaptam egy könyvvásárlási utalványt, rá esett a választásom.
Anyukám egyből le is csapott rá és neki nagyon tetszett. Hetek óta rágja is miatta a fülemet, mikor olvasom végre el, annyira kíváncsi a véleményemre. Nos, valószínűleg ő lesz az ünnepek alatti olvasmányom, addig viszont még a polcon kell pihennie kicsit.

Könyvtári könyvek:

Jeaniene Frost - Síri csendben
Szintén szerepelt már az egyik rovatomban, méghozzá az előző várólistásban. Ez pedig azt jelenti, hogy szegény könyvecske már két hónapja vár a sorára. Ideje volna már kézbe vennem, így ünnepélyesen kijelentem, ő lesz a következő, amibe belekezdek. Úgyis valami kifejezetten szórakoztató történetre vágyom, amit nem kell emészteni és feldolgozni.

Marc Levy - Ki nem mondott szavaink
Könyvmolyképző Kiadó arany pöttyöt kapott könyve, amit bevallom, csak a pötty miatt vettem ki. Kedvem támadt egy kicsit komolyabb hangvételű könyvhöz és megtetszett a borító. Képeslapmániában szenvedek, így ez a piros postalába olyan volt nekem, mint mézes papír a légynek. Nincsenek magas elvárásaim.

Kevin Hearne - Hounded (Üldöztetve)
Egy újabb visszatérő vendég, már ami a rovatokat illeti. Erről a kötetről ugyanis az előző hónapban is írtam, kívánságlista címszó alatt. Ahogy már ott is említettem, a Könyvmolyképző Kiadó őszi újdonságai közül ez a könyv volt a legszimpatikusabb és még a vásárlás gondolatával is kacérkodtam. Aztán kiszúrtam a könyvtár egyik polcán és olyan gyorsan csaptam le rá, mintha attól félnék, elszalad. Pedig nem szalad ő sehova, türelmesen várja sorát az ágyam feletti polcon. Még mindig rettentő kíváncsi vagyok rá és mivel meglehetősen vékonyka, megpróbálom bepasszírozni a már említett zsúfolt napirendembe.

Lauren Oliver - Rekviem
Delírium trilógia befejező része. Első két kötetet természetesen olvastam és írtam is róluk egy-egy bejegyzést. A második rész, Káosz befejezése pedig szinte sikoltott a folytatás után, így őt is muszáj volt azonnal begyűjtenem, amint megpillantottam. Azért nem kezdtem még bele, mert attól tartok, nem bírom majd letenni, ezt pedig jelenleg nem engedhetem meg magamnak. Szóval még pár hétig érlelgetem a polcomon.

Kyung-Sook Shin - Vigyázzatok Anyára!
Szintén az arany pötty miatt került fel a listámra. No, meg persze tetszett a szép borító és érdekesnek találtam, mivel Koreában játszódó könyvhöz eddig nem volt szerencsém. Leszámítva a manhwákat, de az egy teljesen más műfaj, nem is érdemes összehasonlítani a regényekkel. Nem túlságosan vastag, így valószínűleg majd vonatozás közben fogok sort keríteni rá valamikor.

Alma Katsu - Halhatatlan
Erről a könyvről szinte pontosan egy éve hallottam először. Még a Metropol egyik oldalán olvastam róla egy érdekes cikket és azóta többször belefutottam könyves körökben. Felkeltette a kíváncsiságomat, így szeretném a saját bőrömön megtapasztalni, milyen is. Az előző kötetekhez képest ez azonban egy cseppet vaskosabb darab, így egyelőre nem tudom, mikor sikerül időt szakítanom rá.

Jelenleg tehát ez a 7 könyv csábítgat a tanulnivalótól, de igyekszem erős lenni és nem engedni a nyomásnak. 

Technikai információ:
Kicsit átrendeztem a bejegyzésekhez tartozó címkéket, mivel kezdett átláthatatlanná válni. Külön csoportba rendeztem tehát a magyar szerzőket, míg a többiek megmaradtak egyetlen nagy nemzetközi kupacban. Talán ez kicsit segíti a könyves bejegyzések kereshetőségét. Feltéve persze, ha valaki szerzők szerint kíván mazsolázni véleményeimből. 
Ezen kívül külön címkéket rendeltem az egyes rovatokhoz, amiből összesen már négy is van. Rovatok címszó alatt belőlük is lehet már tematikusan válogatni, ami szintén az átláthatóságot szolgálja. 

2013. november 29., péntek

Ruróni Kensin 3.

Azt hiszem, mondhatom, hogy ez a kedvenc mangám, Kenshin a kedvenc kardforgatóm és Vacuki Nobuhiro a kedvenc mangakám.
Ez most elég ömlengős kezdés lett, de néha ilyen is kell.
Szóval a sorozat harmadik kötete kerül ezúttal terítékre, ami nem okozott csalódást. Szinte azonnal beszippantott, észre sem vettem és már félhangosan kuncogva bújtam a lapokat alig pár oldal után. Épp ezért hamar a végére is értem, hiszen ha van negatívuma, akkor az a rövidsége.
200 oldal, ami tekintve, hogy képregényről van szó, nem kevés, azonban a cselekmény csupán a 143. oldalig tart, míg az utolsó ötven oldal egy rövid előzménytörténet, de erről majd később.
A borítón ismét a vörös szín dominál és ezúttal Kensin Kaoruval párban került rá. Ez azonban senkit ne tévesszen meg, nem jelenti a kapcsolatuk középpontba kerülését.
Fülszöveg:
"A „Pókháló” – finomított ópium, amit olcsóbban lehet gyártani, és kétszeres áron eladni. Takami Megumi, egy híres orvosdinasztia utolsó sarja az egyetlen, aki ismeri az előállításhoz szükséges titkos formulát, és a gátlástalan üzletember, Takeda Kanjrú számára ő a kincsesbánya, amire kiterjedt bűnszövetkezete épül. Hiába szökik el a lány, a döntés nem ilyen egyszerű: ha Kanjrúnak dolgozik, még több ember halálát okozza, ha viszont Kensinékkel marad, könnyen lehet, hogy ők kerülnek halálos veszélybe…"
A második rész végén megismert Takami Megumi köré szerveződik ez a kötet. Ez pedig borítékolja az új ellenségeket és a harcok elszaporodását. Mégsem mondanám, hogy akcióban bővebb lenne, ugyanis pont annyi csihi-puhi akad benne, mint amennyit az olvasók megszoktak. A szerző ugyanis ügyelt rá, hogy a karakterei háttere és motivációja is kellő hangsúlyt kapjon. (Ebben persze nagy segítséget nyújtanak a cselekménybe ékelt A karakterek születésének titkos története részek.)
Az ópiumkereskedelem háttere is szépen körvonalazódik, és ahogy feltűnik az új ellenség, róluk is meg lehet tudni egyet s mást. Természetesen a főszereplők sincsenek elhanyagolva, nekik is szépen, érzékletesen fejlődik a jellemük. 
Ha már a borítónál elejtettem a "szerelmi szálat", muszáj megjegyeznem, hogy újabb célzással bővült. Megumi megjelenése ugyanis féltékenységre késztette Kaorut. Szabályosan megfenyegette a potenciális vetélytársat, hogy kiteszi a szűrét, ha egy ujjal is Kensinhez mer érni. Persze mindebbe a bohókás kardforgatót nem avatták be, csak Szanonak szúrt szemet a dolog. No, de mit nem vesz észre a forrófejű bunyós, különösen, ha nőkről van szó?
Tetszett, hogy a fiúk Jahikot is bevonták a probléma megoldásába, mivel mindig sajnálom a kölyköt, mikor gyenge gyerekként kezelik és megpróbálják lerázni. Lehet, hogy kicsi, de amennyi mindent átélt, már nem lehet nem komolyan venni. Ráadásul a pimaszságával tovább növeli a humoros jelenetek számát.
Akció és dráma ide meg oda, ez egy meglehetősen szórakoztató történet tele kuncogtató veszekedésekkel és kínos jelenetekkel. Kensin hiába a legerősebb kardforgató az egész országban és hiába szinte legyőzhetetlen, többet ütik és több sérülése van, mint egy bokszzsáknak. No, persze csak mert hagyja magát. Igaz, hogyan is állhatna ellen egy szenvedélyes lány heves természetének? 
Ahogy már említettem, a 143. oldalon véget is ér ez a rész, természetesen az elmaradhatatlan függővéggel. Vacuki Nobuhiro már megint a legizgalmasabb résznél hagyja félbe a dolgokat, hogy az olvasói eléggé be legyenek sózva a folytatás iránt. Okos húzás...
Kárpótlásul viszont megosztja, hogyan is indult Kensin történetének karriere. Az utolsó ötven oldal ugyanis egy pliot epizódnak tekinthető. Ruróni - Egy kardforgató története a Meidzsi romantika korából fél évvel az első kötet megjelenése előtt készült. Kicsit más, mint a végül kibontakozó történet (itt Kaoru, Megumi és Jahikó testvérekként szerepelnek) és a rajzolása is eltér cseppet. Vacuki meg is jegyzi, hogy bénák a rajzok, de ezt nem kell elhinni. Nem annyira letisztult, az igaz, inkább aranyos mint drámai, de így is nagyon szép és persze élvezhető. Kensin történetének minden főbb mozzanata megjelenik benne, ami nem maradhat lelkesedés nélkül a rajongók részéről. 
Összességében tehát remek, mint mindig és csak ajánlani tudom mindenkinek, aki kedvet érez egy izgalmas és szórakoztató mangához. 

2013. november 28., csütörtök

Catching Fire (film)

Nagyon vártam már ezt a filmet. Számomra ugyanis az Éhezők Viadala története tipikusan olyan, aminek jól áll a széles vászon, sőt megkockáztatom, jobb is filmnek, mint könyvnek.
Ezzel most bizonyára magamra haragítottam a könyvek rajongóit, de nem különösebben érdekel. Természetesen olvastam a könyvet (Futótűz), ami a trilógia legjobb része, szóval tudom miről beszélek.
Az első résznél jöttem rá, hogy míg a könyvet időnként untam és nem igazán tudtam beleélni magam a szerelők helyzetébe, addig a film a vászon elé szegezett és megadta mindazt, amit a betűkben hiányoltam. Ennek pedig két fő oka volt: az első a cselekmény sűrítése, ami nagyon jót tett a történetnek, a másik pedig a színészek játéka. Katniss könnyen megkedvelhető főhősnő, mégis Jennifer miatt nőtt igazán a szívemhez. 
Ennyit a könyv és a film kapcsolatáról, ígérem, nem fogom többet hasonlítgatni őket, nincs is igazán értelme, hiszen két teljesen más műfajról van szó. Épp ezért innentől kizárólag a filmet fogom boncolgatni.

Ismertetőt nem írok, mert aki olvasta a könyvet, úgyis ismeri már a cselekményt, aki pedig még nem tette, jobb, ha nem olvas ilyen összefoglalókat, mert lelövik az egyik nagy csavart. Legyen elég annyi, hogy Katniss és Peeta hiába győzött az előző részben, a megpróbáltatásaik korán sem értek véget. Lázadás szele lengi be egész Panemet és a Kapitólium bosszút forral.
Effie, Cinna, Katniss, Haymitch, Caesar
Megint remekül hozták össze a filmet.
A látványra nem lehet panasz, a színek ezúttal is meghatározóak és a pasztell árnyalatok épp annyira tesznek nyomasztóbbá egy-egy jelenetet, amennyire kell. A zenét is tökéletesen eltalálták nem csupán hangulatilag, hanem stílusban is. A teljes album passzol és a többség kifejezetten igényes és jófajta muzsika.
Nagyon tetszett, hogy már a film elején felhívták a figyelmet Katniss lelki állapotára (ami majd a harmadik részben fog kicsúcsosodni) és hogy még mindig az a kemény csaj, akit az előző részben megismerhettek a nézők. Jennifer egyszerűen tökéletes a szerepre. 
Ebben a részben az érzelmek nagyobb hangsúlyt kaptak. Drámai képsorokkal kezd, ami remek alaphangulatot ad a későbbi akciójelenetekhez is. Van súlya a körzetekben fellobbanó lázadó hangulatnak és persze a hatalom válaszának is.
Snow elnök viszonylag sokat szerepel, bár mindig csak egy-egy felvillanás erejéig, amiben morcos és veszélyes. Ezek az aprócska jelenetek azonban olyan pluszt, hátteret adnak a cselekménynek, amire nagyon nagy szükség volt, és ami remekül kihozza a fő konfliktushelyzetet. Az unokája szerepeltetése külön piros pontot érdemel, ő mutatja ugyanis igazán meg, mit jelent a Fecsegőposzáta. Ehhez hozzájön az új játékmester, aki tovább erősíti a politikai háttérszálat és az elnökkel folytatott beszélgetései rávilágítanak az egész rendszerre. Remekül érzékeltetik tehát a disztópikus vonalat.
Az akció pörgős és igazán látványosra sikerült, sokkal jobb mint az első film ugrándozó kameraváltásai. Tetszett a dzsungel és a víz, meg ahogy röpködtek az események a fegyverekkel együtt. Fel lett gyorsítva rendesen, ám ez nem vált hátrányára, sőt. Igaz, több jelenet kimaradt, de én nem sírtam értük, mivel a cselekmény lényege szempontjából teljesen mellékesek voltak és a film így is meglehetősen hosszú.
Ami az új szereplőket illeti Johanna vastapsot érdemel. Jena Malone olyan lazán és könnyedén adta a lázadó, kissé őrült lányt, hogy öröm volt nézni. A legkedvesebb karakterem lett Katniss mellett.
Finnick ellenben nekem felejtős. Tudom, itt fog rám zúdulni a következő kőzápor a rajongók felől, mert ő a legimádottabb karakter, én mégsem igazán értem a nagy rajongás okát. Akit még kiemelnék, az Mags. Pont így képzeltem el olvasás közben, így nagyon örültem neki, mikor feltűnt a vásznon.
Ennyit az új karakterekről és most jöhet a szerelmi szál. 
Ez talán a film leggyengébb pontja és itt most nem csak a mézzel és cukorkák tonnájával feltuningolt, monszunszerűen csöpögős, romantikusnak szánt jelenetekre gondolok. Ezek valóban szörnyűek, inkább kacagtatóak, mint szívet melengetőek voltak. Mégis, amit én a legfájóbb pontnak éreztem, az az erőltetett "szerelmi háromszög" volt. Az idézőjel nem véletlen ez ugyanis csupán a tinilányok szórakoztatására lett egy csipetnyit eltúlozva. (Most komolyan muszáj volt ennyi csókjelenetet belesűríteni egy akciós drámába?) Katniss egyértelműen magasról tesz a romantikára, amit már-már ki is mond időnként, mégis úgy van beállítva mint a tucat tinitörténetek főhősnője, aki két srác között őrlődik. Márpedig ő aztán nem agyal rajtuk, az érzései ahhoz túlságosan egyszerűek és egyértelműek. Szerintem, mindenki tudja jól, kihez húz a hölgy szíve, a többi csak felesleges szócséplés és körítés. Ráadásul szegény lánynak kisebb gondja is nagyobb, mint hogy férfiönérzeteket pátyolgasson.
A film befejezése ütősre sikerült. Igazán hatásos zárás a kismadár animáció, mint  egy szem fekete áfonya a torta tetején. Elhúzta a mézesmadzagot a következő rész előtt (A kiválasztott), amit ha jól tudom, kétrészes filmben fognak feldolgozni. (Miért? Ne kérdezzétek, fogalmam sincs, hacsak nem az anyagi oldalát nézem a dolognak...)
Összességében tehát remek film, nekem nagyon tetszett és bátran ajánlom mindenkinek.
Azoknak is, akik olvasták a könyvet, mert nem fognak csalódni, és azoknak is, akik nem, mert önmagában is megállja a helyét.

Zárásnak a már dicsért filmbeli muzsikák közül a kedvencemet hoztam. Egyedi és borzongatóan ütős dal:

2013. november 24., vasárnap

Vérbe öltözött Anna

Ezzel a könyvvel már a megjelenése óta szemeztem, szerepelt is a kívánságlista rovatom első bejegyzésében. Azóta sem felejtettem el, mivel újra és újra felbukkant könyves körökben. Most pedig végre sikerült elolvasnom.
Geopen Kiadó munkája, amire nem lehet panasz. A borító gyönyörű (meghagyták az eredetit) és a kemény kötés is kifejezetten előnyös a vörös fedéllel. Ráadásnak pedig még a betűk színe is bordó, ami csak fokozza a vér hatását a történetben. Szeretem a színes betűket.
Vastagságra nincs 300 oldal, vagyis hamar végig lehet olvasni. Különösen, ha az olvasó kedveli a kísértettörténeteket.
Fülszöveg:
"A 17 éves Cas Lowood szokatlan hivatást választ: halottakat öl. Így tett az apja is, míg el nem pusztította egy kegyetlen kísértet. Cas apja rejtélyes fegyverével, az athaméval együtt a rendkívüli képességet is örökölte, ezért mozgalmas életmódra rendezkedik be boszorkánykodással foglalkozó mamájával és Tybalt, a szellemek jelenlétét megérző macska társaságában. A fiú a helyi mendemondákat és a titokzatos események hírét követve nyomoz az élőkre veszedelmes, vérszomjas és bosszúálló holtak után, hogy ártalmatlanná tegye őket.
Így érkeznek meg egy ontariói kisvárosba, Thunder Baybe, ahol a vérbe öltözött Anna szedi áldozatait. Cas azt hiszi, szokványos esettel áll szemben. Csakhogy a több évtizeddel ezelőtt meggyilkolt, hófehér, vérrel pettyezett csipkeruhában kísértő, örökké 16 éves Anna senkinek sem kegyelmez, aki átlépi egykori otthona, a régi, elhagyott és elátkozott ház küszöbét…"
Szeretem a kísértettörténeteket, a kalandokat különféle lényekkel, meg a vagány, pengékkel szaladgáló srácokat, akik önkéntes szörnyirtóként tevékenykednek. Ez a könyv pedig pont ilyen.
Cas egy könnyen megkedvelhető főhős, a komoly kamasz, akinek küldetése van. Nem egy James Bond, néha falhoz kenik, előfordul, hogy hibázik és szociális kapcsolatok terén sincs épp a csúcson, mégis akad bőven elég pozitív tulajdonsága, hogy az olvasó szívesen merüljön el gondolataiban. Csipet humor és melankólia jellemzi szemszögét, ez pedig, mivel énregényről van szó, megalapozza az olvasási élményt.
A történet lényege Cas munkája, vagy ha úgy jobban tetszik öröksége. Ő az ügyeletes szörnyirtó, ami borítékolja a kísérteteket és kalandokat, akár végzetes módon is.
Van ebben minden, ami az ilyen sztorik velejárója: rozoga, elátkozott ház, néhány dühös holt, egy kis boszorkányság, egy csirkeláb, latin kántálás és néhány először szkeptikus alak. Cas világa nincs elrejtve az avatatlan szemek elől, mivel kísértetet itt bárki láthat, a kérdés csak az, elhiszi-e, feltéve ha túléli a találkozást.
Itt jön a képbe Anna, minden röpködő fekete hajfürtjével és vértől csöpögő csipkeruhájával együtt. Ő a dühös kísértetek díszpéldánya, aki kifog még Cas felkészültségén is. Ráadásul nem csupán szekrényekből ugrál elő, hogy a gyanútlan emberekre hozza a frászt, mint Casper, hanem minden cécó nélkül odalebeg a betolakodóhoz és puszta kézzel - jelen esetben szellemkézzel - szét is tépi véres cafatokra.
Ez a könyv, hiába íródott a fiatalabb korosztálynak, mértékkel ugyan, de erőszakos és véres. Épp ezért nem nevezném könnyed rémmesének, bár nem is az az ijesztő fajta. Inkább a kettő között foglal helyet a már említett embertrancsírozás miatt.
Ha már előkerült Anna, illene pár szót írnom róla. Gyilkolás ide, meg hullaszag oda, ő is kedvelhető szereplő, bár nem estem hasra tőle. Ennek persze a fő oka a "szerelmi szál" volt, ami nevetséges és teljességgel felesleges húzás volt. Nem hiszem, hogy sokat árulok el, ha azt mondom a szellemirtó srác és a kísértetlány románca lett volna itt a cél, hogy a fiatal olvasók megkaphassák a maguk édességét. Csakhogy ez a vonal teljességgel kidolgozatlan és érthetetlen. Oké, persze a szerelem vak és meglehetősen ostoba is néha, de akkor is kell valami, egy szikra, ami fellobbantja. Itt meg huss és pöcc módra mellékesen kiderül, hogy ők márpedig szerelmesek. Mióta, miért és hogyan? Lényegtelen, mert ez egy síron túli örök szerelem... Ez pedig nagyon lerontotta szememben a történetet. Romantika és csókolózó kísértetek (Ja, mert Anna képes testet ölteni is, ami szintén sántít picit...) nélkül is érdekes és izgalmas lett volna.
Különösen, ha ez az erőltetett romantika több helyet engedett volna az igazi kalandnak, ami csupán a könyv utolsó száz oldalán jött elő, bár annyi utalás volt rá, hogy a vaknak is szemet szúrt volna. Ez a kaland pedig hiába volt szépen, ködösen tálalva, nem szólt nagyot, ahogy a könyv befejezése sem. Túlságosan sok volt a kidolgozatlan momentum, a sötét folt, hogy valóban ütős és hiteles legyen a veszély.
Az alapötlet remek, Cas karaktere főnyeremény és akad még mellette érdekes és szerethető figura (az elmaradhatatlan magányos és ügyetlen srác, meg a suli legmenőbb lánya, ki itt kivételesen eszes és rendes csaj), a családja is érdekes boszi anyuval és Shakespeare macskájával együtt, valami mégis hiányzik. Épp ezért, bár lekötött és jól szórakoztam rajta, nem lett a kedvencem.
Azoknak ajánlom, akik kedvelik a kísértettörténeteket és szívesen olvasnak kopogó szellemekről. Azok viszont, akik romantikára is vágynak, vagy kifejezetten  hátborzongató mesét akarnak hallani, keressenek másik könyvet.

Kiegészítés:
Bár a történet véget ér, az utolsó oldal elejti a folytatás lehetőségét, amit az írónő, Kendare Blake meg is ragadott. Így született meg Anna és Cas történetének folytatása, A rémálmok lánya, ami a romantikus szál mélyebb ismertetésével kecsegtet. Megjelent magyarul is, és ha lehetőségem adódik rá, sort kerítek az elolvasására.

2013. november 21., csütörtök

Bűbájos Mary

Kedvelem a boszorkányokat (kicsit magam is az vagyok), így mindig szívesen veszek kézbe varázslatos könyveket. Erről a kötetről pedig sok pozitívumot hallottam, így nem haboztam megismerkedni vele.
A borító tökéletes. Van a szépia fotókban valami, amitől igazán sejtelmesek lesznek, míg a fekete-fehér képek a hitelesség érzetét fokozzák. A lány a borítón ráadásul akár valóban Mary lehetne egyszerű frizurájával és fekete ruhájával. 
Alig 300 oldal, amivel a nagyobb betűméret és a naplójelleg miatt igazán gyorsan lehet haladni. 
Fülszöveg:
"…A látomások maguktól törtek rám, mint annak idején a nagyanyámra, de ezt a tudást nem tőle örököltem. Hanem anyámtól. Egészen másfajta képesség volt, meghaladta nagyanyámét. Éreztem, ahogy ránehezedik a vállamra, mint valami súlyos lepel…"
Egy ágytakaróba fércelve rejtőztek több mint 300 évig az a lapok, amelyekből a fenti idézet származik. Egy naplóból, melyet gondos kezek kitartó munkával rendeztek össze, hogy lapjait olvasva egy lenyűgöző és megindító történet bontakozzon ki. Marynek, egy boszorkány unokájának története.
1659 tavaszán egy hajó fut ki Southampton kikötőjéből, hogy az Újvilágba vigye a háborúk elől menekülő utasait. A fedélzeten van a 14 éves árva lány, Mary is, akinek nagyanyját boszorkánysággal vádolták meg, majd felakasztották. Mary számára az egyetlen menekülési lehetőség, ha a puritán közösség, amelyhez útja során csatlakozik, befogadja tagjai közé. Viszontagságos utazást követően a hajó megérkezik Amerikába, ahol a lány azt reméli, hogy új életet kezdhet. Rá kell döbbennie azonban, hogy a múlt elől nem könnyű elmenekülni. Az erdő mélyén élő telepeseknek hamar szemet szúr az önálló, az élet rendjéről másképp gondolkodó fiatal lány. Nem telik el sok idő, és a babonás közösség őt teszi felelőssé a körülöttük zajló, számukra megmagyarázhatatlannak tűnő eseményekért. Mary elhatározza, hogy megvédi magát a boszorkányság képzelt vádjaitól, s nem hagyja, hogy őt is ugyanarra a sorsra kárhoztassák, mint a nagyanyját.
A cselekményt inkább nem részletezném, bőven eleget mond el róla a fülszöveg. Inkább néhány észrevételt és benyomást osztanék meg csipet történelmi ténnyel fűszerezve.
Ahogy már említettem és ahogy a cím is sugallja, a boszorkányság áll a könyv középpontjában, mégsem csak erről szól ez a történet. Szerepet kap benne az Újvilág felfedezése, a telepesek élete, az indiánok és a kora újkor mentalitása minden túlbuzgó vallásosságával  és babonájával.
A boszorkányperek közkedvelt témának számítanak és ezt jól mutatja a sok film, amik megpróbálják felhasználni a történelem füstösen véres időszakát. A dolog azonban nem volt olyan fekete és fehér, ahogy leírják. A boszorkányperek nem a kora újkor sajátosságai, akadt belőlük a középkorban is és az ilyen ügyek során használt intézkedések sem számítottak specialitásnak. 
Az istenítélet a középkor bevett igazságszolgáltatása volt. Ez azt jelentette, hogy a vádlott bűnösségének vagy ártatlanságának eldöntését Istenre (vagyis inkább a szerencsére) bízták. Ilyen volt például a tüzes vaspróba, mikor a vádlott tenyerébe izzó vasat nyomtak, aztán bekötözték és lepecsételték. Vártak pár napot, majd a pecsétet feltörve levették a kötést. Ha a seb tiszta volt és gyógyulásnak indult, a vádlott ártatlan, ha viszont begennyesedett, elfertőződött, akkor bűnös. Mai fejjel ez barbár módszernek tűnik, akkor viszont elfogadott és megszokott volt, ráadásul ha kevés is (a korszak higiéniai viszonyait nézve), de volt esély a menekülésre, míg más próbáknál nem.  
Itt jön a párhuzam a könyvvel, amiben előszeretettel alkalmazzák a vízpróbát. Ez abból állt, hogy a vádlottat összekötözött végtagokkal tóba dobták és megnézték, elsüllyed-e. Ha elsüllyedt és megfulladt, ártatlan volt, ám ha fennmaradt a vízen, bűnös, így kihorgászták és vitték a máglyára. No, igen, nem volt könnyű az ártatlanság bebizonyítása...
Mary is ilyen helyzetben találja magát előbb a nagymamája, majd a saját esetében. Ehhez azonban még csak nem is kell boszorkánynak lennie és itt jön a korszak másik sajátossága, a babonaság és az eltúlzott vallásosság.
A kora újkorban, mikor napi szinten ölték egymást a különböző felekezetek tagjai, akadt bőven túlbuzgó prédikátor. Ezek pedig kiválóan tudták befolyásolni a hívőket. 
Kis tény: a boszorkányüldözések során megégetett nők mind fiatal és szép lányok voltak. Nem csúnya, vasorrú bábák, gombaházban élő remete öregasszonyok, akik ma a boszorkány sztereotípiáját testesítik meg. A dolog hátterében ugyanis nem a konkrét varázslás (mint a kuruzslás) állt, hanem a bűbáj. Bűbáj alatt pedig a fiatal, szép lányok látványa által keltett heves vágyat értették, amit egészséges, felnőtt férfiak éreztek a közelükben, akik ugyebár az eltúlzott vallási közegben mindezt a gonosz számlájára írták. Ehhez hozzájárult az emberi kicsinyesség és már meg is voltak a máglyák alapjai.
Mindezt a könyv nagyon hitelesen és tökéletes mértékben tálalja. Mary egy csinos, fiatal lány, aki ért a gyógynövényekhez, van orvosi tapasztalata és intelligens. A kisebb különleges képességei, amiket én inkább megérzéseknek neveznék, pedig csak ráadás. Az ő szemén át a vallásos buzgalmat színlelők (mert a prédikátorokon kívül mindenki unja a hosszú miséket) nagyon ostobán festenek. A babona, pletyka és rosszindulat nem épp a legjobb összetétel.
A könyvet ettől áthatja egy kis szorongás, ahogy a boszorkány kiáltása újra és újra felütheti a fejét veszélybe sodorva Maryt. Mégsem mondanám kifejezetten izgalmasnak. A fezsültség inkább lappang, megbújik a háttérben. A leghangsúlyosabb inkább a kaland vonala, ahogy Mary új tájakat és helyzeteket fedez fel és új emberekkel ismerkedik meg.
Tetszett a hajóút leírása, mert nem próbált szépíteni. A telepesek viselkedése is reális volt, ahogy az indiánokhoz fűződő viszonyuk is. Szinte természetes, hogy az olvasó inkább az őslakókkal szimpatizál, mint az ostoba újonnan érkezettekkel. 
Azonban mielőtt úgy tűnne, ez a könyv csupa negatív szereplő, leszámítva a főhősnőt, meg kell jegyeznem, hogy akad benne szerethető karakter bőven. A nők különösen szimpatikusak voltak, mivel hamar bebizonyították, nem Mary az egyetlen különc, ezzel is színesítve a boszorkányság képét. Valamint akad értelmes gondolkodású férfi is a csapatban bőven. Jack például nagy  kedvencem volt, pedig sajnos nem sok szerepet kapott.
Összefoglalva tehát érdekes könyv, nem bántam meg, hogy elolvastam. Azoknak ajánlom, akik valami valósághoz közelálló történetre vágynak a boszorkányüldözés idejéből. Aki azonban seprűn száguldó, denevérragut kotyvasztó banyákra vágyik, csalódni fog.

Kiegészítés:
A könyvnek van folytatása, ami Farkasszem címmel szintén olvasható magyar fordításban. Úgy hallottam, nem annyira jó, mint ez a kötet, ám én ettől függetlenül biztosan elolvasom. Szeretek mindennek magam utánajárni és kíváncsi vagyok, mivel lehet folytatni egy ilyen remekül lezárt történetet. Maradt ugyan nyitott kapu, de ez számomra olyannak tűnt, mint egy felhívás az olvasó képzeletének használatára. 
Celia Rees meglehetősen termékeny írónő, aki kifejezetten vonzódik a történelmi témákhoz. Magyarul eddig további három könyve jelent meg, szintén az Orlando Kiadó gondozásában: Kalózok!, Vágyak évadja, Sovay - Az útonálló úrilány. Ha lehetőségem adódik rá, ezekkel a könyvekkel is tennék egy próbát.

2013. november 20., szerda

A vízisten menyasszonya 5.

Ma az egyetemen egyik csoporttársam megkérdezte, mit olvasok. Erre megmutattam neki A vízisten menyasszonya borítóját és közöltem, mangát, vagyis inkább manhwát, mert koreai. Aztán azt is hozzátettem, hogy nagyon jó. A beszélgetés pedig ezen a ponton megakadt, mert csoporttársam bevallotta, fogalma sincs erről a műfajról és még egyet sem olvasott. Erős volt a késztetés, hogy a kezébe nyomjam,  hadd próbálja ki, de aztán meggondoltam magam. Nem az ötödik kötettel kell kezdeti egy sorozat olvasását és nem vagyok térítő típus, nem szoktam rábeszélni az embereket erre vagy arra, maximum indirekt módon.
Ezzel a kis életképpel csak azt akartam jelezni, még mindig meglep, mikor valaki teljesen ismeretlennek találja a képregények világát. Magyarországon igaz nincs kifejezett kultúrájuk, mégis elég népszerű műfajról van szó ahhoz, hogy ismert legyen. Ennek ellenére újra és újra meglep, mikor kíváncsian bámuló tekintetek kereszttüzében találom magam olvasás közben. Ilyenkor igazi otakunak érzem magam (főleg ha még az öltözködésem is épp ezt az irányt képviseli: csíkos zokni, rakott szoknya). Na, de ennyi bevezető eszmefuttatás bőven elég lesz, jöhet kedvenc manhwa sorozatom aktuális része.
A borító Habek két arcát mutatja az elmaradhatatlan virág- illetve pillangómotívummal. Érdekes, hogy a gyerek vízisten mindig sokkal komolyabbnak, megfontoltabbnak és érettebbnek tűnik, mint Mui.
Oldalszám a megszokott 186 és a kiadó munkájára ezúttal sem lehet panasz.
Fülszöveg:
"Habek vitatott döntése, hogy visszahozza Szoát varázslatos királyságába, hatalmas felzúdulást kelt az elemek istenei és istennői között. Különösen érzékenyen érinteti féltékeny imádóját és megkeseredett, hatalmas anyját, akik a vízisten háta mögött intrikálnak. Magának a szeszélyes istenségnek, Habeknek, aki megmentette Szoa faluját az éhínségtől és az aszálytól, egy átokkal gyűlik meg a baja, ami miatt nappal gyerektestben kell élnie, és csak éjszaka veheti fel igazi, felnőtt alakját. Míg birodalmának egyes lakói kedvesek – némelyek talán túlságosan is kedvesek – emberi asszonyához, Habek eleddig eltitkolta az átkot Szoa elől, akit teljesen összezavar az a figyelem és elutasítás, amiben részesül. Éjszakánként Habek a szenvtelen, jóképű Mui alakját ölti magára, akinek ellenállhatatlan karizmája és csábítása hatására Szoa úgy hiszi, máris kész megcsalni gyermeki hitvesét. Itt az ideje, hogy Habek/Mui színt valljon! És vajon ki a felelős előző emberi asszonya haláláért?"
Még hogy Mui színt vall?  Haha, jó vicc! Ez a sorozat ármányok és titkok szövevénye, nem lehet csak úgy egyik részről a másikra felgöngyölíteni őket. 
A negyedik kötet áskálódásai  folytatódnak és Szoa továbbra sincs biztonságban az istenek kiszámíthatatlan világában. Senki sem az, akinek mutatja magát, így megértem a főhősnő zavarodottságát, mégis néha olyan kis naiv tud lenni. Itt nem a lágy szívére gondolok, hanem a túlbuzgó segítő szándékára. Egy mérges kígyót simogatni sehogy sem jó ötlet...
"Új" szereplő kavarja össze még jobban a dolgokat, akit első pillanattól sikerült megutálnom és nem sokon múlt hogy véleményemet olvasás közben félhangos morgással fejezzem ki cseppet sem törődve a metrón utazó többi élőlénnyel. Bosszantó egy nőszemély.
Indulataimat pedig csak növelte, hogy bár Habek kezd egyre morcosabb lenni, hiszen ő sem repes az új ármányoktól,  még mindig nem állt a sarkára. Az alattomos szemüveges fickót (The-Ul-Csin-In, a becsületes neve, de én inkább átkereszteltem szemüveges sunyi rókának) illett volna minimum kipenderítenie. No, de majd egyszer... Valaki előbb-utóbb úgyis felpiszkálja a haragját, aztán jöhet a tájfun és szökőár.
Huje ebben a részben kifejezetten tetszett. Sikerült picit meglepnie és egy újabb kirakós darabot a helyére tennie, aminek nagyon örülök. A csajfogó módszere pedig zseniális: Hogyan nyűgözz le egy lányt? Vidd el nyaralni lebegő szigetedre. Garantált siker, de tényleg.
Habek anyja is ígér még egy-két titkot. Igazi nagy játékos és még mindig nem sikerült megértenem motivációit, de ez persze a múltban rejtőzik, amiről csak egy-egy foszlány derült eddig ki. 
A kérdések tehát csak fokozódnak, Szoa még mindig nem tudja, kihez ment férjhez, és az új információmorzsák csak elhúzzák a mézes madzagot az olvasó előtt. A szerző remek a feszültségkeltésben. No, meg persze a látványos és gyönyörű képek megrajzolásában. Nagyon szeretem a stílusát.
Szóval ez a rész a rejtélyes vonalat erősíti, bár fellelhető benne egy csipet dráma, egy picike humor és egy kis elrejtett mondanivaló. A kötet vége pedig igazi csemege. 
A Viszonyok: Első házasság egy rövidke visszaemlékezős történetecske, ami igazi pluszt ad a sztorihoz. Szoának drukkoló olvasókat bizonyára nem hagyja hidegen.
Összességében tehát remek manhwa még mindig, akinek eddig tetszett, az ebben a részben sem fog csalódni. Izgatottan várom a folytatást.

Zárszónak hoztam egy elgondolkodtató idézetet a kötetből:
"Mindenki vágyik valamire. Ha az emberek vágynak valamire, az istenekhez tudnak imádkozni… De kihez imádkozzanak az istenek?"

2013. november 16., szombat

Szentivánéji álom

Shakespeare repertoárom meglehetősen szűkös: Hamlet, Rómeó és Júlia. Ráadásul meg lehet kövezni, de míg az elsőt szeretem, addig a másodikat egy cseppet sem.
Szeretnék több klasszikust olvasni, mégis nehezen határozom el magam mellettük. Ennek pedig nem az érdeklődés hiánya vagy épp a nyelvezet az oka, hanem a sok frissen megjelent kötet. Az új könyvek és a lelkes várakozás utánuk teljesen megfertőzött, így előbb nyúlok egy frissen nyomdából kikerült történet után, amit elsők között olvashatok, mint egy már X kiadást megélt, generációk által olvasott darabért. 
A Szentivánéji álom mégis előkelő helyet kapott "Illene már elolvasnom" listámon. Ennek persze külső okai voltak. 
El kellett olvasnom, mielőtt megnézem a színpadon. Decemberi balettnéző hagyományom következő csillaga ugyanis Shakespeare bohókás műve lesz a győri társulat előadásában a Művészetek Palotájában. 
Queen B.-vel már hetek óta (mióta megvettük rá a jegyet) be vagyunk zsongva. Szeretem a balettet!
Szóval szorított a határidő (meg a könyvkölcsönzés lejárta), így méteres várólistámról rá esett legutóbbi választásom a mellékelt csicsás, lila borítójú változatban.
Nagyon rövid könyvecske, csupán 70-80 oldal kiadástól függően. Klasszikusként ugyanis több kiadást is megélt. (Épp ezért a címkék közül, most inkább kihagynám a kiadót.)
Fülszöveg:
"Shakespeare e korai komédiája 1594-96 táján íródott, valószínűleg egy főúri esküvő alkalmából tartott előadásra. Erről szól maga a darab is, a szerelemről, a házasságról, a szenvedélyről, az akadályok legyőzéséről. A Szentivánéj egyetlen hatalmas nászéjszaka. A „váltott gyermek”, az a bájos apród, akin kitör a háborúság a tündérkirály és tündérkirálynő között, noha maga nem jelenik meg a színen, minden kergetőző, űzekedő szerelmesnek jelképe lehet. Hiszen mindenki váltott gyermek itt, s szüntelen váltakozásban gerjednek egyért s taszítják el a másikat, hogy Puck gonosz varázslatára minden megforduljon, majd jótékony varázslatára az éj végére valahogy minden mégis összerendeződjék."
Vígjáték és tényleg vicces. Remekül szórakoztam mind a lehetetlen helyzeteken, amikbe a félreértések sodorták a főszereplőket, mind a hatalmas beszólásokon.
Persze romantikus is, hiszen szerelmespárokról szól minden lehetséges változatban: boldogan esküvőt várók, viszonzatlan szerelmesek, tiltott szerelmesek és régi házasok. Mindenki megtalálja a szívéhez közelit.  Ezt pedig egy csipet tündérporral tálalja a szerző.
A tündérek itt talán átmenetet képeznek a mesebeli aprócska viráglények és a mai, modern, emberszerű alakok között. Engem a görög mitológia isteneire emlékeztettek. Puck pedig egy érdekes figura, bár nem is annyira komisz, mint amilyennek állítják. Ezúttal nem szándékosan kutyulta össze a dolgokat.
A legszórakoztatóbb karakterek nekem mégis a botcsinálta színészek voltak, akiknek a könyv végi előadása páratlan. Olyan jókat kuncogtam rajtuk, no meg a nézők (főleg a férfi szereplők) közbeszólásain.
Összefoglalva tehát tetszett, remek kis történet és alig várom, hogy a színpadon is megnézhessem.
Ajánlom mindenkinek, aki könnyed, bohókás történetre vágyik 16. századi stílusban. Valamint mindazoknak, akik Shakespeare műveivel szeretnének barátkozni. Nem is értem, miért nem ezt a darabot teszik kötelezővé. Szerintem sokkal jobban megkedveltetné a klasszikusok olvasását a gyerekekkel, mint mondjuk a Rómeó és Júlia
Ha pedig ez nem lenne elég a népszerűsítésére, megjegyzem, hogy a Könyvmolyképző Kiadó is nyomdába vitte néhány másik klasszikussal egyetemben. Szóval van helyes kis fekete, virágos borítójú változata is hetyke vörös pöttyel, ahogy dukál.

Ízelítőnek kedvenc idézetem a darabból a darabban:
PYRAMUS „Ó, hát adj egy csókot ezen a rossz falon!” 
THISBE „De nem éri ajkad, csak a meszet nyalom.”

Egy könyvmoly naplójából II.

Úgy érzem, ki kell írnom magamból néhány dolgot. Erre pedig tökéletes lehetőséget ad ez a "könyvmolynapló" rovat. Ezúttal egy csipettel személyesebb hangvételű lesz, történt ugyanis mostanában valami, ami elgondolkodtatott és arra késztetett, értékeljem át mindennapi életstílusomat. Persze ennek is köze van könyvek iránti olthatatlan szerelmemnek, így talán érdekes lehet olvasóim számára is.
Mielőtt azonban belekezdenék az említett probléma boncolgatásába, leírok néhány életképet a rovat első bejegyzésének nyomán.

Kezdem egy megdöbbentő sms-sel, amit egy átlagos hétköznapi napon kaptam, míg az iskolapadban senyvedtem a középkor nyomásától. A következő állt benne:
"Astorián a meki előtti kuka tele van jó állapotú könyvekkel!”
Első reakcióm a döbbenet volt. Hogyan képes valaki hibátlan állapotú könyveket kidobni? Miért nem ajándékozza el? Vagy ha a környezetében nem talál senkit, aki befogadná őket, miért nem adja be egy antikváriumba? 
A második reakcióm pedig a lelkes elhatározás volt: meg fogom menteni őket. Amint véget ért az órám, már rohantam is a szóban forgó kuka felé, hogy amennyiben tényleg jó állapotú könyvekről van szó, kikukázzam őket. Úgy gondoltam, a fővárosban, ahol gyakorlatilag bármi megtörténhet az utcán, nem keltek majd túl nagy látványosságot. Azon persze nem gondolkodtam el, hogyan fogom egész nap magammal cipelni őket...
Az sms olvasása után körülbelül fél órával értem a kukához, amiben csupán néhány mekis papírpoharat és zacskót láttam. Valaki ugyanis megelőzött, amitől fülig ért a szám. Boldogan sétáltam tovább nyugtázva, hogy nem én vagyok az egyetlen könyvmentő a városban és hogy a méltatlan sorsra jutott kötetek immár szerető kezekbe kerültek.
Nem tudom, ki hogyan van vele, de számomra ételt, könyvet kidobni bűn.

Gondolom, ezek után mindenkinek világos, hogy mániákus könyvimádó vagyok. Ezt első kézből szobatársam érzékeli, aki napi szinten nagy dózisban kapja könyves megnyilvánulásaimat. Szerencsémre tolerálja. (A fenti sms-t is tőle kaptam.) Mivel pedig meglehetősen sokat hivatkozom rá, főleg a rovat életképeiben, illene rendes fedőnevet adnom neki és nem csupán szobatársként emlegetni. Szóval mostantól Queen B. néven fogok rá hivatkozni. 
Vele esett meg a következő eset, amiből jól látszik, mennyire kiismert már. 
Filmünnepen elhatároztuk, hogy moziba megyünk méghozzá az egyik esti vetítésre, mivel mindkettőnknek meglehetősen sűrű délutánja volt. Épp ezért a találkozót az Aréna Plázában beszéltük meg a mozinál.
Aki nem lenne ismerős arrafelé, annak adok egy kis helyleírást:
A mozi a pláza tetején van, ahova egy külön lépcső, illetve mellette egy-egy mozgólépcső vezet fel. A lépcsőn felérve pedig egy tágas tér van jegypénztárral és kényelmes piros kanapékkal.
Queen B. előbb ért oda, így megvette a jegyünket és letelepedett az egyik kanapéra, rám várva. Aztán ahogy nézelődött és egyre telt az idő, megpillantott egy lányt felfelé jönni a lépcsőn egy könyvbe merülve. Már épp intett volna neki, mivel úgy gondolta, ez csak én lehetek, mikor közelebb ért és rájött, mégsem.
Mikor pedig megérkeztem könyv nélkül a mozgólépcsőt használva és lehuppantam mellé, azonnal elmesélte nekem és még azt is hozzátette, hogy közben rájött edzésről megyek, így kivételesen nem fogok lépcsőzni.
Ebben pedig teljesen igaza volt, amin jót nevettünk. 
Az edzés amúgy azon kevés helyek egyike, ahova könyv nélkül megyek. 

"Néhány lány hatalmas gardróbot szeretne a hálószobájába.
Én könyvtárat akarok az enyémbe."

Nagyon szeretem a könyvtárakat, különösen városkám közkönyvtárát, ami tele van izgalmas regényekkel. Mivel pedig az a könyvtár a szívem csücske és az egyetemi könyvtárakat csupán tankönyvek beszerzéséhez használom, nagy felfedezés volt, mikor az egyetemi katalógus egy olyan regényt dobott ki, amit már egy ideje szerettem volna elolvasni, ám otthon nem találtam.
Szóval felfedeztem a tankönyvkölcsönzés pozitív oldalát, vagyis, mikor végére érek a tananyagnak és visszaviszem, hozhatok helyette regényt is. Ehhez hozzátartozik, hogy írtam egy listát "Illene megismerkednem vele" címmel, ami csupa klasszikusból áll. A tanulás mellé tehát megvan a kellő motivációm, csak kár hogy a határidőket nehezen tartom.
A szívem csücske azonban továbbra is az otthoni könyvtár marad, ahol a következő jelenet játszódott le kedvenc könyvtárosommal.
Visszavittem 5 könyvet és mikor kipakoltam a batyumból (nagyméretű, batyuszerű táskát használok könyvtárazáshoz) és megkértem, hogy hosszabbítsa meg a nálam maradt 7 könyvet, megkérdezte:
- Viszel valamit?
- Hát, nem kellene, de azért az újak között körülnézek.
- Jönnek a vizsgák?
- Sajnos.
Aztán megtettem a pár lépést a friss könyvek polca felé, vagyis be sem mentem a polcsorok közé, és elkapott a mohóság. Négy könyvet gyűjtöttem össze a következő megjegyzésekkel: "Jé, ezt már régóta szeretném! Ó, ő is itt van. Na, téged sem hagyhatlak itt!" Majd a kisebb könyvtoronnyal visszatolattam a könyvtáros asztalához, mikor perifériás látásom a polcsor szélén kiszúrta a Rekviemet, amire már egy ideje vadásztam, így őt is gyorsan begyűjtöttem. 
Kedvenc könyvtárosom cseppet meglepetten, de elnéző mosollyal húzta le a könyveket, miközben megjegyezte:
- Azért tanulj is!

Ennyi életkép elég is, hogy ismételten bizonyítsam könyvmániámat. Most pedig áttérek a sajnálatos eseményre.
Egyik hétfő este, mikor meg akartam nézni elektronikus üzeneteimet és bekapcsoltam a laptopmat, ért a megdöbbentő tény: nem működik.
Egyszerűen nem kapcsolt be, se kép, se hang, de még egy nyikkanás sem történt, csupán a lámpa világított jelezve, hogy áram alatt van. Mivel nem értek az elektromos kütyükhöz, ők meg nem kedvelnek engem, teljesen pánikba estem. Hiába próbálkoztam bármivel, semmit sem csinált. Queen B. próbált nyugtatni, hogy csak adjak neki időt, majd reggelre életre kel. Nos, nem kelt...
Az egész hetemet szorongva töltöttem aggódva a gép miatt és főleg a rajta lévő adatok miatt, amik felbecsülhetetlen értékkel bírnak számomra, valamint mellőzve minden programot és az internetet. Közben pedig körbetelefonáltam minden informatikában jártas ismerősömet. Unokatestvérem segített is, előbb megnyugtatott, hogy az adatok valószínűleg rendben vannak, csak a gép krepált be. A "csak" itt egy 100 ezres kárt jelent. Aztán riasztotta pcguru ismerősét.
Szombaton így zarándokolhattam el Győrbe, hogy megnézessem. Ott pedig közölték, az alaplapnak annyi, vegyek újat.
Itt mély letargiába estem, bár az adatok valóban sértetlenül megmaradtak a bekapcsolhatatlan gépen.
Ragaszkodó típus vagyok. Ragaszkodom a kinyúlt, szakadt pólóimhoz, a gyerekes pizsamáimhoz, elnyűtt, lukas tornacipőimhez, 10 éves telefonomhoz és minden más tárgyhoz, ami az idők során a szívemhez nőtt. A laptopom pedig már 4 éve velem volt, átéltünk sok dolgot együtt és annyira a napjaim részévé vált, hogy elvonási tüneteim lettek. Ezeket a tüneteket pedig olvasással orvosoltam.
Szám szerint 6 könyv végére értem, míg mellőznőm kellett az elektronikus világot. Közben pedig kénytelen voltam felismerni, mennyire függök a géptől. Általában napi kétszer bekapcsolom csekkolni az üzeneteimet, vagy csak hogy hallgassak egy kis muzsikát. A tananyag egy részét is ezen tárolom, ráadásul minden beadandó és egyéb házi feladat megoldásához nélkülözhetetlen. Aztán ott vannak a filmek, ha épp van egy csipet szabadidőm és a képek, mert valahányszor beengedem Gideont a szobámba, leküzdhetetlen vágyat érzek rá, hogy lefényképezzem. Plusz értelemszerűen a hobbi írást is ezen végzem.
Szóval három teljes hétig megszívtam, mint a torkosborz. Könyvári gépen neteztem, ami lassú, kényelmetlen és hála a megrövidített nyitva tartásnak, bosszantó is. Mp3 lejátszómat csontig lemerítettem, megunva mind a 250 körüli dalt rajta és csak olvastam, olvastam és olvastam kitöltve a géppel eltöltött megüresedett időt.
Komolyan nem tudom elképzelni az életemet laptop és internet nélkül és ez elég ijesztő. Mikor lett ennyire alap követelmény egy saját gép? Hogyan bírták a 20 évvel ezelőtti egyetemisták, hogy mindent manuálisan, a könyvtárban senyvedve tettek meg?
Azt hiszem, megtanultam értékelni a klaviatúra és a monitor varázsának luxusát. Nélküle nem bírnám az biztos...
Szerencsémre pedig nem is kell, mivel mikor elkezdtem új gép után kajtatni és betértem egy picike számítógépes boltba, csoda történt. Amikor ugyanis elpanaszoltam az eladónak, hogyan jártam, közölte, ők javítanak alaplapot is, hozzam be nyugodtam. Mondanom sem kell, már rohantam is haza érte és bár egy újabb hétbe telt, de megjavították. Ettől pedig teljes a boldogságom. 
Mostantól értékelni fogok minden számítógépen végzett napi rutinnak minősülő mozzanatot.

Zárszónak hoztam egy képet Gideonról, aki pici kora óta vonzódik a kábelekhez és szívesen néz velem színes, mozgó és hangos videókat:

2013. november 14., csütörtök

Gyilkos kegyelem

Egy újabb trilógia (A halál szépséges szolgálólányai) a Maxim Kiadótól.
A borító mutatós, idézi a középkori hangulatot és a vastagságra sem lehet panasz 400 feletti oldalszámával. Azonban a szöveg bosszantó.
Nagy fekete pont a Maxim Kiadónak a botrányosan sok hibáért, amibe a betűcserék, dupla szavak, kihagyott szavak, nem megfelelő névelők, felcserélt nevek és furcsán megalkotott mondatok is beletartoznak. Ezeket a hibákat még egy gyakorlatlan szem is rögtön kiszúrja, ami tönkreteszi az olvasás élményét. Nem ehhez szoktam a kiadótól, így nagyon remélem, hogy egyedi esetről van szó.
A könyv a Dream válogatásban jelent meg, vagyis kalandos, romantikus történetet ígér.
Fülszöveg:
"A késő tizenötödik században Mortain, a halál istene, kiválasztja a fiatal Ismae-t, hogy legyen a szolgálója és orgyilkosa. Egy távoli szigeten álló kolostorban a többi hozzá hasonló lánnyal együtt megtanulja a ravasz hadviselés és nőies művészetek minden fortélyát, így semmi nem akadályozhatja abban, hogy teljesítse küldetését, és végrehajtsa a halál istenének parancsait. A kolostor a válsággal küzdő bretagne-i udvarba rendeli a lányt, ahol a gyanakvó nemes, Gavriel Duval szeretőjének szerepét kell eljátszania. Ismae-nek itt meg kell tapasztalnia, hogy nincs felkészülve nemcsak az intrikák és árulások játszmáira, hanem a szívét fenyegető új érzelmekre sem. Képes lesz elhárítani a hercegségre leselkedő veszélyt? Fel tudja deríteni az árulónak hitt Duval valódi szándékait? Mert hogyan tölthetné ki a Halál bosszúját egy olyan emberen, aki – bármennyire küzdött ellene – meghódította a szívét?"
Ahogy a fülszövegből is kiderül, a cselekmény a középkorban játszódik minden díszletével. Értem itt a ruhákat, várakat, útviszonyokat, lovagokat, nemeseket és a nők alacsonyabb besorolását. Még az írónő nyelvhasználata is megpróbálja a 15. századot idézni. Ehhez pedig hozzáadódik egy csipetnyi misztikum "szentek", főként a Mortain képében. 
Ismae korán sem átlagos lány, különleges képességei fokozatosan bontakoznak ki, ahogy egyre emberibb személyisége lesz, ami tekintve, hogy ehhez a halál sugallata kellett, elég különös. Engem zavart, hogy a könyv feléig folyamatosan hangoztatta, mennyire szeretne már megölni valakit. Szinte listát készített "szívesen kivonnám a forgalomból egy jó kis méreggel vagy fojtóhurokkal" címen. Az ilyen mértékű vérszomjas megnyilvánulásait erős túlzásnak éreztem, főleg hogy egy fiatal lányról van szó, aki fél kezén megszámolhatja áldozatait. Ettől függetlenül kedvelhető főhősnő, különösen a női emancipáció mellett szóló gondolataival.
A nők szerepe ugyanis különösen fontos részét képezi a könyvnek. Már az elején egyértelművé teszi a szerző, hogy ez a kor a férfiak világa, ahol a női akarat labdába sem rúghat. Persze van kiskapu, be lehet állni apácának a Halálhoz. Én pedig ezeket a lázadó megnyilvánulásokat, mint erős női érzettel rendelkező hajadon, mindig nagyra értékelem. A legjobban mégis az tetszett a témában, hogy vagányság és függetlenség ide vagy oda, nem ítéli el teljesen a nőiesség gyenge pontjait. Értem én itt a női lélek összetettségét és a szerelmet minden kellékével, házassággal, gyerekkel egyetemben. Megkapó gondolkodásmód.
Ha már szerelem, muszáj pár szót szólnom Gavriel úrról, aki szintén egy szerethető karakter. Modern gondolkodású, visszafogott, csupa szív ember egészséges adag bátorsággal és intelligenciával. Nincs is vele semmi baj és kezdeti gorombaságával együtt, remekül kezeli Ismae természetét. Jó kis párost alkotnak ők ketten az udvar intrikáinak sűrűjében.
A cselekmény két fő mozzanatra épül: ármánykodásra és gyilkolásra. Ebből az utóbbi meglehetősen könnyen megy, bár egy profi orgyilkossal a középpontban, nem túl meglepő. Nekem mégis túlságosan sima volt, egyszerű és nem igazán drámai. Talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, elhull néhány mellékszereplő, én mégsem sirattam meg őket. Az egyik inkább meglepett és csipetnyit bosszantott, bár jó hogy ki lett iktatva a történet izgalma szempontjából. A másik pedig haláltusája és utolsó szavai ellenére is teljesen hidegen hagyott. Többet kellett volna szerepelnie korábban, hogy igazán hiányérzetem legyen az elvesztésétől.
Az intrika már egy fokkal jobban van megoldva. Vannak meglepő részek, apró izgalmak, de nem üt igazán. Könnyedén ki lehet találni, ki mozgatja a szálakat, én legalábbis már a könyv elején rájöttem. Ettől függetlenül élvezet volt olvasni az összeesküvéseket és ahogy egymás ellen áskálódtak a szereplők.
Ahogy már említettem, a mellékszereplők kidolgozottságával akadtak fenntartásaim és ide tartoznak az apácák is. A hercegnő karakterén kívül ugyanis nem sok mellékszereplőt lehet igazán megismerni. Ismae nővérei csak felskiccelt jellemek, pedig Sybella egy igazán érdekes figura sok-sok lehetőséggel. Az apátasszony túlságosan sarkított volt nekem. Ráadásul a rendházról sem lehet sokat megtudni az alapvető dolgokon kívül. Mortain szolgálata ködbe vész, amit nagyon sajnáltam. Hiába vezeti az istenség szolgái kezét, a miértek és hogyanok akkor is megválaszolásra érdemesek.
Összefoglalva tehát egy inkább kalandos, mint romantikus történet, kikapcsolódásra ideális.
Azoknak ajánlom, akik szívesen olvasnak intrikákról, középkori hangulatra vágynak és készek belevágni egy újabb trilógiába, valamint feminista hajlamú hölgyeknek.

Kiegészítés:
Szóval trilógia, szóval lesz még két kötet. Megérzéseim pedig nem csaltak a folytatással kapcsolatban, mindegyik könyv más főszereplőre helyezi a hangsúlyt.
Az első kötet meglehetősen lezárt, maradnak ugyan nyitott kérdések és a hercegnő problémája sem oldódik meg teljesen, mégsem érzem, hogy feltétlenül és azonnal kellene a folytatás. Ismae megtalálja helyét a világban, ami egy pozitív végkifejletnek tekinthető.
A második könyv épp ezért Mortain másik lányával, a már említett Sybellával foglalkozik. Ez a rész amúgy még friss, Dark Triumph címmel idén áprilisban jelent meg. Magyar megjelenésre a kiadó tempóját ismerve, nem kell annyira sokat várni. Nagyon kíváncsi vagyok rá.
A harmadik kötet pedig még írás alatt áll és nem láttam előzetes ígéretet a szerzőnőtől. Tippem szerint jövő tavasszal, nyáron van esély a megjelenésére és ha boszorkányos megérzéseim továbbra is helyesek, Annith fog középpontba kerülni.

2013. november 10., vasárnap

Világsiker könyvek olvasása

Ez a bejegyzés egy molyos kihívás dokumentációja. 
A feladat nagyon egyszerű volt:
Alkonyat, Éhezők Viadala, Harry Potter, Gyűrűk Ura
"Olyan könyvek, melyek mind eladási szempontból, mind a belőlük készített filmek bevételéből ítélve hatalmas sikernek örvendenek. Van, amelyeket imádnak és van, amelyeket utálnak, de egy mindegyikben közös: Nagyon híresek, és mindenki ismeri ezeket.
Persze bizonyos szempontok alapján össze sem lehet hasonlítani őket, mindegyik a maga műfajában kiemelkedő.
A kihívás lényege, hogy mindegyiket megismerjük, majd döntsük el, hogy nekünk tetszett-e, valóban megérdemli a hatalmas hírnevet, vagy sem.
A kihívás feltétele, hogy mind a négy sorozatból elolvassunk legalább két részt(Főleg, ha az első nem tetszett, adjunk még egy esélyt) bármilyen nyelven.

Amit feltétlenül említsetek meg benne:
– Valóban megérdemli a sikert?
– Ha láttad a film változatát, hogy tetszett? Esetleg jobb volt a könyvnél?"
Valóban a jelenleg legnépszerűbb könyvekről van szó és volt szerencsém megismerkedni velük. Olvasás után tehát joggal foglalhatok állást a kérdésben: Megérdemlik-e a világsikert, vagy sem? 
A következőkben sorra veszem őket és kifejtem, hogyan ismerkedtem meg velük és mennyire nyerték el tetszésemet. Véleményemmel nem áll szándékomban a rajongók lelki békéjébe taposni, csak őszintén kimondom, mit érzek a könyvekkel kapcsolatban. 

A Gyűrűk Ura 
A leghíresebb, legolvasottabb és legtöbb nyelvre lefordított könyvek egyike, így joggal keltette fel kíváncsiságomat. 
Megismerkedésünk nem volt épp szokványos. Először megnéztem a filmeket, amik nagyon tetszettek és erre, na meg fantasy mániámra alapozva felvettem egy kurzust Tolkien munkásságáról. Akkor még nem tudtam túl sokat erről a műről, csak az innen-onnan összeszedett véleményeket. 
Rohamtempóban rágtam át magam mind a három köteten, illetve A babón és A szilmarilokon. Bevallom, jót tett a szoros határidő (kurzus végére be kellett fejeznem mind az öt kötetet), mivel nem kötött le annyira, mint vártam. A film alapján pörgős, akcióban bővelkedő könyvnek hittem. Nos, nem az, bár nem is unalmas. Számomra a felépített világ, a karakterek sokkal érdekesebbnek bizonyultak, mint maga a cselekmény. Más értékek rejtőznek itt, mint néhány véres csata, csak fel kell ismerni őket. 
Cseppet sem bántam meg, hogy elolvastam és a hozzá kapcsolódó kurzus az egyik legjobb volt, amit eddig hallgattam. 
Én azt ajánlom mindenkinek, hogy két külön dologként kezelje a könyvet és a filmet. Hiába a viszonylag pontos adaptáció, a hangulat és az olvasóban/nézőben keltett érzések egész mások.

Megérdemli-e a világsikert? 
Természetesen. Tolkien professzor egy zseni, nincs ezen mit magyarázni. :)


Harry Potter 
Generációm nagy kultuszkönyve, így én sem maradhattam távol tőle, pedig megpróbáltam. ^.^ 
Mikor kiadták magyarul az első részeket, még nem szerettem olvasni. Csak akkor vettem könyvet a kezembe, ha nagyon muszáj volt. Így megismerkedésem vele a mozifilmek által történt. A Bölcsek köve elvarázsolt és utána rendszeresen vártam a folytatást a vásznon. 
Aztán jött egy kedves gimis osztálytársam, aki nagy rajongója a könyveknek és filmeknek egyaránt, és az ötödik rész moziba kerülése előtt újraolvasta a könyvet. Ahogy pedig olvasta, mindig elmesélte nekem, épp mi történik Harryvel és barátaival. Megbeszéltük, hogy együtt megyünk moziba, amint kijön a film, így addig be kell fejeznie a könyvet és elmesélnie nekem, miről szól. Csakhogy nyár volt és néhány dolog közbejött, így nem haladtunk megfelelő tempóban a megbeszélésekkel. Ekkor a kezembe nyomta a könyvet, mivel úgyis csak az utolsó negyede volt hátra, olvassam el. 
Hazavittem, elkezdtem és hajnalig folyamatosan olvastam, míg a végére nem értem. Hihetetlen élmény volt először éjszakázni egy könyv miatt. (Azóta gyakran megesik velem.) Reggel pedig annyira belelkesedtem, hogy elkezdtem a legelejétől és be is fejeztem egy-két nap alatt. Hát így zúgtam bele a varázslók világába. 
Azóta az összes filmet láttam moziban és olvastam a hatodik és a hetedik kötetet is. 
Én tökéletesen elégedett vagyok a filmekkel, bár tudom, aki nem olvasta a könyveket, annak kissé zavaros lehet és néha elhúztam a számat az átírások miatt, de összességében megállják a helyüket.

Megérdemli-e a világsikert? 
Ez komoly kérdés? Na-ná! Olyan sok gyereknek mutatta meg az olvasás szépségét és olyan sok izgalmas várakozással teli évet nyújtott generációmnak, amire eddig más könyv nem volt képes.


Alkonyat 
Ó, igen, engem is elért a csillámvámpír láz. Bár még a hiszti előtt ismerkedtem meg a könyvvel angolul. Igaz az első negyed után félbehagytam, mivel nem kötött le. Aztán kitört az őrület. 
Még gimibe jártam és osztálytársaim között áhítattal járt körbe a könyv és a film is. Kíváncsi lettem, mire az a nagy felhajtás, így megnéztem a filmet. Tudom, sokan szidják, de nekem tetszett. Egyszer megnézni tökéletes volt. Osztálytársaim azonban ezen túltettek, ahogy napi szinten (vagy akár naponta többször) repetáztak belőle. Gondoltam, biztos a könyv miatt van ez is, így ismét nekiveselkedtem, immár magyarul. Nem kötött le jobban. 
A láz pedig tovább tombolt, míg én értetlenül figyeltem. Aztán kedves szomszédomról is kiderült, elkapta a kórt és mivel meséltem neki, hogy az első részt már olvastam, kezembe nyomta a második kötetet. Könyvmoly lévén, ha könyv kerül a kezembe, már olvasom is. Ez azonban majdnem a torkomon akadt. Szörnyű volt és unalmas, valahogy mégis sikerült átrágnom magam rajta és elhatároztam: „Ilyet többet soha!” Ezzel befejeztem alkonyatos olvasási pályafutásomat. 
A hiszti tovább tombolt, csapból is vámpírok kezdtek folyni és megint felpiszkálta a fantáziámat a kérdés: „Mi a fene?” Ezért a filmeket szépen apránként, sorjában végignéztem, főleg a sorozatot kedvelő barátaim miatt. Egy résszel a vége előtt pedig még mindig nem értem, mire fel a nagy őrület. 
A könyvek (két kötet alapján) tucat tini love sztorik megspékelve kicsavart fantasy elemekkel, sok nyavalygással és szemforgató szerelmi háromszöggel. Meg se próbálok benne logikát keresni, ehhez én kevés vagyok. 
A filmek, bár nem kiemelkedő alkotások, egy fokkal jobbak számomra, mivel a cselekmény összesűrítése jót tett a terjengős történetnek és a zenéket jól eltalálták. 
Az egészet övező kultuszra pedig csak egy okot tudok felhozni: reklám.

Megérdemli-e a világsikert? 
Nem nyújt semmi pluszt a vámpírdilin kívül és a marketingesektől bűzlik, így határozottan kijelenthetem: NEM!. Nyomába sem ér A Gyűrűk Urának, vagy a Harry Potter könyveknek. Ez nem világsiker, ez reklámkampány.


Éhezők Viadala 
A sok lelkes rajongó hívta fel rá figyelmemet. Megragadott a disztópikus vonal és úgy álltam neki az olvasásnak, hogy én most valami fantasztikus könyvet fogok olvasni. Aztán az első kötet végére értem és csalódtam. Nem szippantott be, sőt még a fantáziámat sem piszkálta fel túlzottan, mivel laposnak éreztem a történetet. Kis pihenő után kíváncsiságból folytattam a trilógiát és a Futótűz kellemesen meglepett. Sokkal jobban élveztem, mint az elsőt és további olvasásra buzdított.A befejezés azonban ismételten csalódást okozott. Csalódtam a világban és bosszantónak találtam az erőltetett epilógust. 
Engem tehát cseppet sem fogott meg Panem, amiről alig tudok valamit a háttérvilág sötét foltjai miatt, és bár valahol értem a lelkesedést, nem igazán tudom, mire fel van ekkora felhajtás körülötte. Nem ez az első disztópia és nem is a legjobb a műfajában, ráadásul hiányzik belőle a pozitív üzenet. 
Az első rész filmjét láttam, remek adaptációnak tartom és a többit is meg fogom nézni. Vásznon ugyanis kifejezetten jól mutat, hála a felpörgetett cselekménynek és a plusz háttér információknak, amik kitöltik a politikai és ideológiai fekete lyukakat.

Megérdemli-e a világsikert? 
Véleményem szerint nem. Ez a történet a „nagyobb a füstje, mint a lángja” kategóriába esik, ami bár most rendkívül népszerű, nem hiszem, hogy hosszú évek távlatában is az maradhat.

Összefoglalva tehát a négy kultusztörténetből kettőt tekintek megérdemelten sikeresnek. Ez pedig cseppet sem rossz arány.

2013. november 9., szombat

A kiválasztott

Végre sikerült a híres madaras, tüzes trilógia végére érnem.
Előző két részt természetesen olvastam és a filmet is láttam. (Futózűz filmváltozatára is sort fogok keríteni hamarosan.) Értem a lelkesedés okát és tapasztalom a felhajtást, mégis azt kell mondanom, nem vagyok rajongó. Engem nem fogott meg ez a történet. Az első részt laposnak találtam, míg a második kötet megcsillantotta báját visszaadva hitemet a cselekménnyel kapcsolatban. 
Szóval bizakodva kezdtem bele az utolsó részbe és nagyjából a feléig ki is tartott reménykedésem. Azon túl viszont mélyrepülésbe kezdett a sztori és a kedvem is.
Lehet megkövezni, de ez nekem nem tetszett. rögtön ki is fejtem, miért, előbb azonban fülszöveg:
"Bár minden ellene szólt, Katniss Everdeennek kétszer is sikerült élve kikerülnie az Éhezők Viadalából. Túlélt minden megpróbáltatást, de még mindig nincs biztonságban. Mert a Kapitólium bűnbakot keres a lázadás miatt. Snow elnök pedig egyértelművé tette: Kapitólium haragja elől senki sem menekülhet. Sem Katniss családja, sem a barátai, sem pedig a 12. Körzet lakói.
De közeledik a végső forradalom ideje. Amikor a nép végre szembeszáll a Kapitólium zsarnokságával. És ebben a forradalomban Katnissnak döntő szerepe lesz. Az ő bátorságától, kitartásától és eltökéltségétől függ Panem jövője. Mert ő a kiválasztott. De maradt-e elég ereje hozzá, hogy megvívja az utolsó, mindent eldöntő harcot?"
Sajnos nem tudok teljesen spoiler nélkül írni, így aki a meglepetés varázsára vágyik, most hagyja abba az olvasást. 
Azért tetszett a második kötet, mert abban volt bőven izgalmas akció és sok-sok lázadás. Valahol belül pedig vérbeli lázadó vagyok, aki nem rest szembeszállni a hatalommal, ha az igazságérzete csorbát szenved. Szóval drukkoltam egy jó kis Kapitólium elleni fellépésért, vártam a világ politikájának felélénkülését és a mozgatórugók kipattanását. Ezt pedig csak csekély mértékben kaptam meg.
Ez a rész alulmúlta az elsőt izgalmakban, pedig azt sem tartottam kifejezetten pörgősnek. Nem is lenne baj, ha a lázadás ideológiája került volna a főszerepbe. A kiválasztott azonban nem erről szól, hanem egy mentálisan sérült lány kálváriájáról némi vérrel és szakadó hússal fűszerezve.
Nincs semmi problémám Katniss személyével, jó főhősnőnek tartom, de mindenkinek el kell ismernie, hogy erre a részre ő már egy igen labilis lelkű lány, aki nincs épp józan ítélőképessége magaslatán. Meg is lehet érteni. Ki ne roppanna össze ennyi szörnyűség közepette? Mégis, ő a főszereplő, a kiválasztott mindenféle tekintetben, az ő szemszögéből épülnek fel a könyvek, így nem engedheti meg magának a teljes idegösszeomlást. Katniss mégis megteszi, összeomlik és vele párhuzamosan hullik atomjaira Collins felépített világa is.
Mint már említettem, drukkolok a lázadóknak, éljenek a forradalmak meg minden, de itt nem tudtam kedvelni őket. Az egyetlen épeszű ember ugyanis Peeta volt, aki tekintve az ő mentális zavarait, elég rossz arány. Mégis csak ő látta a lázadás okát és értelmét, míg a többieket elkapta a harci kedv meg a bosszúszomj. Persze ezt is meg lehet érteni valahol, de nem egy ilyen típusú ifjúsági könyvben.
Collins ifjúsági disztópiát alkotott, vagyis fiatalokhoz szól kemény mondanivalóval, ami felelősséggel jár. Egy disztópia attól jó, hogy az olvasó tanul belőle. Elképzeli, átérzi, megborzong, majd fellélegzik és egy kis plusz nézőponttal gazdagabban fejezi be a könyvet. Itt az olvasó elképzeli, megborzong, homlokát ráncolja, kiveri a víz, aztán katatón módon pislog és szorong a könyv hangulatától az utolsó sorokig. Ebben a kötetben ugyanis cseppnyi pozitív üzenet sincs. 
Egy összetört lány, összetört társakkal bolyong a véres harcok sűrűjében, küzd a túlélésért, pedig lélekben már nem is él. A túlélésen kívül pedig nem sok cél lebeg sem Katniss, sem más szereplő, sőt még az olvasó szeme előtt sem. A történet vége ugyanis nem hozza el a várt felemelkedést. 
Mi lett végül Panem sorsa? Mi lett a körzetekkel? Milyen az államforma? Sőt, van egyáltalán államforma? Fogalmam sincs, mert ebből semmit sem tud meg az olvasó. Csak átéli egy fiatal lány lélekcafatjainak kínjait, néhány tűzharcot, egy újabb viadalt (mert Collins nem tud elszakadni tőle és a lázadásból is miniatűr viadalt csinált), pár szereplő brutális halálát (akik csak azért haltak meg, hogy még sötétebb legyen az amúgy is nyomasztó hangulat), egy elfuserált merényletet, egy robbanást, még több kínlódást és a végére kap egy cukorszirupos utolsó fejezetet förtelmesen rózsaszín epilógussal. Nekem a befejezés megfeküdte a gyomromat és feldühítette az agyamat.
Suzanne Collins disztópikus világalkotása nálam megbukott kidolgozatlansága, üressége és értelmetlensége miatt. Ennek a három könyvnek ugyanis csak annyi értelme volt, hogy az olvasó átélje Katniss életének kisiklását, testi és lelki kínjait, hogy a végére egy megtört felnőtt legyen, aki nem is hasonlít az Éhezők Viadalába önként jelentkező, bátor lányra. 
Összefoglalva tehát nekem nem tetszett ez a könyv és a történet sem lett a szívem csücske. Túlságosan sok benne az elmaradhatatlan tévés mozzanat meg a viadal, amitől képtelenség megszabadulni, a háttérvilág nem elég kidolgozott, a motivációk hiányosak és nem ad semmi pozitívumot. Egy ilyen nyomasztónak szánt könyvnél pedig csak kivételes esetekben nézhető el a pozitív üzenet hiánya.
Elfogult fecsegőposzáta rajongóknak ajánlom, azok viszont, akik az előző két kötetben kivetnivalót találtak, óvatosan álljanak neki, mert előfordulhat, hogy csalódni fognak.

Záró megjegyzések:
Aki még egyszer a jelenlétemben a Battle Royale-hoz meri hasonlítani ezt a történetet, az jobb ha vigyáz a fejére, mert Shakespeare összessel fogom kupán csapni.
Hiába nyomasztó és hiába akad benne erőszak, nem tartom durva könyvnek, ami persze nem is baj, hiszen ifjúsági regény. Épp ezért túlzásnak érzem, mikor horrorhoz illő lelkesedéssel beszélnek róla. Akad ennél jóval ütősebb disztópia bőven.
A filmadaptációkat minden ellenérzésem mellett lelkesen várom. Remélem, hogy a vásznon pont annyit fognak még belenyúlni a cselekménybe, hogy tompítsák az általam érzékelt hiányosságokat. 
Tetszik vagy sem, ez a történet jelenleg meghatározó népszerűségét tekintve, így cseppet sem bánom, hogy elolvastam.

2013. november 3., vasárnap

A Párválasztó

Ez a könyv meglehetősen friss, szinte ropogós, amiről eddig csupa szépet és jót hallottam.
A borító meseszép, tetszik a színvilág, passzol a cselekményhez és a tiara a címen csak ráadás. 360 oldal, így vastagságra kényelmesnek tűnik, aztán ahogy halad az olvasó, rájön, cseppet sem az. Rövid, túl rövid, ahogy minden jó könyv.
Mikor belekezdtem valami könnyed, romantikus kikapcsolódásra vágytam és semmi extrára. Ezt pedig meg is kaptam, sőt jóval többet is. Remekül szórakoztam és teljesen beszippantott.
Fülszöveg:
"Harmincöt lány. Egy korona. Egy lehetőség, ami az életben csak egyszer adódik. A Párválasztóban részt vevő harmincöt lány számára ez életük legnagyobb esélye. Egy lehetőség arra, hogy kiszabaduljanak abból az életből, amibe beleszülettek. Hogy belépjenek egy világba, amiben csillogó ruhákat és felbecsülhetetlen értékű ékszereket hordanak. Hogy palotában lakjanak és a csodás Maxon herceg szívéért vetekedjenek egymással. America Singer számára azonban kész rémálom Kiválasztottnak lenni. Azt jelenti ugyanis, hogy hátat kell fordítania titkos szerelmesének, Aspennek, aki egy alsóbbrendű kasztba tartozik. El kell hagynia az otthonát, hogy beszálljon az ádáz közdelembe egy koronáért, amire nem is vágyik. Egy palotában kell élnie, amit a lázadók erőszakos támadásai fenyegetnek állandóan. Aztán America megismeri Maxon herceget. Lassan megkérdőjelezi addigi terveit, és rádöbben arra, hogy az élet, amiről mindig is álmodott, talán köszönő viszonyban sincs a jövővel, amit korábban még csak el sem képzelt volna."
Ez a könyv aranyos, romantikus, humoros, klasszikus meséket idéző, mégis modern. Remek egyveleg.
Nem nézek tévét, de tényleg, egyáltalán nem, mert minden ostoba műsor fáraszt és időpocsékolásnak érzem. Sosem kötöttek le ezek a kiválasztós műsorok, legyen szó tehetségkutatóról vagy párkeresőről. Sőt, a szimpla divattippeket adó átalakítós dolgok sem. Teljességgel hidegen hagynak vagy épp a hideg futkos tőlük a hátamon. Itt viszont kifejezetten tetszett ez a szelektálás, a sürgés-forgás és minden nyilvánosság, ami vele járt. Ezt pedig az írónőnek köszönhetem. 
Kiera Cass könnyedén fűzi a mondatokat, nem esik túlzásba sem a ruhákkal, sem az ételekkel, élvezhetően tálal mindent, még egy tévés interjút is. Ráadásul mindig csempész bele egy csipet őszinte érzelmet és ezt mindig nagyra értékelem.
America szerethető főhős. Érthetőek a motivációi és gondolatai még akkor is, mikor az olvasó nem ért vele teljesen egyet. Ő is nagyon jól van összegyúrva a tündérmesék jólelkű főhősnőiből és a vagány lányokból. Persze nem tökéletes, ám ettől élő, igazi lány. Kedveltem.
Maxon pedig pont olyan, mint egy igazi herceg. Nem vetkőzik ki magából női társaságban, hanem megtartja stílusát, amit belé neveltek. Ehhez pedig egy remek egyéniség társul gyors felfogóképességgel. Hiába riasztják meg a könnycseppek, tűnik karót nyeltnek, szerintem teljességgel átlátja a dolgokat, talán jobban, mint bárki más. Ráadásul végre egy igazi uralkodó, aki tényleg dolgozik és nem rest használni a tekintélyét. Nagyszerű férfifőhős, én neki drukkolok.
A romantikus szál azonban nem ilyen egyszerű, hiszen ott van még Aspen. Nincs is a fiúval semmi baj (na, jó talán a túlzott büszkesége egy picurka akadály lehet) érthető és szerethető ő is, mégsem tudtam igazán megkedvelni. Úgy érzem, nem ő illik igazán Americához, a társadalmi különbségeken kívül is vannak olyan dolgok, amikben nem biztos, hogy megtalálják a közös nézőpontot. 
A szereplőkre, America családját és vetélytársait is beleértve, tehát nem lehet panaszom. 
A cselekmény izgalmasan alakul, folyamatos kisebb fordulatokkal tűzdelve. Mindig történik valami, amin az olvasó izgulhat vagy egy jót kuncoghat. 
Ahogy már írtam, a tévéműsor jelleg szépen van tálalva, mégsem csak erről szól a könyv. Ha csak szimpla női versengésről lenne szó, nem tetszett volna ennyire. Van ugyanis egy egész más része is, a mondanivaló és az igazi izgalom, ezt pedig a felépített világ adja.
Jövőbeli országban játszódik, ahogy a kasztok határoznak meg mindent, így remek lehetőség nyílik a társadalmi feszültségek bogozgatására, ami több helyen is megnyilvánul. Ugyanakkor ott vannak a lázadók, akik egy másik konfliktushelyzetet képviselnek, az ország külső fenyegetését. A kettő pedig összekapcsolódik a történelemkönyvek hiányában. Ezek a mozzanatok ugyan csak kisebb-nagyobb utalások szintjén állnak, mégis bőven látok bennük potenciált. Nagyon remélem, hogy az írónő a további kötetekben részletesen kifejti őket.
Az aranyosan romantikus szálat és az annak háttért adó szórakoztató felhajtást, tehát átjárja egy csipet mondanivaló is, ettől lesz igazán jó kis könyv A Párválasztó.
Nekem nagyon tetszett és bátran ajánlom minden lánynak.

Kiegészítés:
Nem túlságosan meglepő módon, ez a könyv egy trilógia nyitó része. Ezt azonban cseppet sem bánom, mert amilyen tempóban halad a női rivalizálás, sok-sok idő lesz még a világ kibontakozásához és a mondanivalók kifejtéséhez. No, meg a romantikus szál alakulgatásához.
A második kötet, Az Elit hamarosan megjelenik magyarul, a Gabo Kiadó legalábbis novemberre ígérte. A harmadik és egyben befejező részen (The One) pedig most dolgozik az írónő, aminek elkészülését 2014-re tervezi.
Akinek pedig nem lenne elég ez a három könyv, az elolvashatja Cass rövid novelláját is. The Prince előzménytörténetnek számít, Maxon életébe enged bepillantást még a 35 lány kiválasztása előttről. Ez a novella azonban csak e-bookban jelent meg, így a magyar megjelenése nem valószínű.
Mindenképpen végigolvasom a trilógiát, ha tehetném, már kapnék is a következő kötet után.

2013. november 2., szombat

Mozgóképek XIV.

Az elmúlt hónapban négy filmre szakítottam időt meglehetősen változatos témákban.
A rovatban szereplők eddig kivétel nélkül otthon kényelmében megtekintett mozgóképek voltak, mivel a mozis élményeimnek általában külön bejegyzést szentelek. Most mégis megtöröm a hagyományt, mivel a terítékre kerülő első filmet moziban láttam. Ki kellett használni a moziünnepet, még akkor is, ha enyhén szólva is túlzsúfolt volt a csütörtököm. Megérte megnézni és hosszú eszmecsere és sok nevetés követte, mégsem akartam külön írni róla, mert úgy éreztem, nincs elég mondanivalóm egy teljes bejegyzéshez. Így került a rovatba a Fogságban a másik három film mellé. Jöhetnek a részletek:

Fogságban

"Milyen messze mennél el, hogy megvédd a családodat? Keller Dover (Hugh Jackman) minden szülő rémálmával néz szembe, mikor 6 éves kislánya, Anna, barátnőjével együtt eltűnik. A kétségbeesés óráiban teljesen eluralkodik a családon a pánik. Az egyetlen nyom egy rozzant lakókocsi, amit az utcájukban láttak parkolni. A nyomozást vezető detektív (Jake Gyllenhaal) letartóztatja a sofőrt, Alex Jonest (Paul Dano), de bizonyítékok hiányában mégis szabadon kell engednie.Az őrjöngő apa tudva, hogy gyermeke élete forog kockán, és a rendőrség egyetlen nyomot követve nem bukkant a kislányokra, úgy dönt, nincs más esélye: kezébe veszi az irányítást, kerüljön bármibe. De vajon egy elszánt apa mire képes, hogy megvédje a számára legfontosabbat?"
Elsősorban a színészek miatt esett rá a választásom. No, persze a téma sem volt mellékes.
Ez egy izgalmas thriller, amiben a pszichológia is fontos szerepet játszik. Voltak könnyen kitalálható csavarok, mégis a néző sokáig csak gyanúsítgat vaktában. Egy idő után ugyanis mindenki gyanús, aztán jön a nagy finálé, mikor minden összeáll és értelmet nyer. Engem nem csapott földhöz a film és picit húztam a számat a vége miatt, bár elismerem, ilyen befejezés illett hozzá. A körülöttem ülők azonban fel-felhördültek néha és szerintem, mindenki elégedetten távozott a moziból. 
Szóval jó film és bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti ezt a műfajt.

Hisztéria
"Dr. Mortimer Granville-t a túlzottan modern nézetei miatt elbocsátják állásából a viktóriánus Londonban. Az ifjú orvos a női betegségek specialistájánál kap munkát, Dr. Robert Dalrymple segédje lesz. A doktor sajátos módon, altesti masszázzsal kezeli a hisztériaként ismert betegséget. Dr. Granville hamarosan roppant népszerű lesz a hölgyek körében, sőt, Dr. Dalrymple kisebbik lánya is lelkesedik érte. Emily nővére, a női jogok élharcosa, Charlotte azonban egyszerű kuruzslónak tartja az orvost."
Ez egy rendkívül aranyos, szórakoztató, romantikus vígjáték. 
Régóta szerettem volna megnézni, mivel ez volt az utolsó hiányzó darab egy korábban összeszedett filmes listámról.  Nem kellett csalódnom.
Tipikusan olyan vígjáték, ami mindenkit megmosolyogtat és nem zsibbasztja le az agyat a humorával. Könnyed és romantikus hangulata van, hiába dolgoz fel egy kicsit szaftosabb témát. Üdítő volt nézni, hogy mennyire remekül vitték vászonra a korszakhoz hűen az altesti örömöket. Semmi túlzás nem volt ebben a filmben, csak az egyszerűség bája. Így is lehet foglalkozni a szexualitással, nem kell feltétlenül elvenni tőle a sejtelmesség intimitását, mint ahogy a filmek többsége teszi. A karakterek pedig különösen szerethetők voltak. Öröm volt nézni a két főhős egymásra találását. 
Csak ajánlani tudom.

Lenyűgöző teremtmények
"Gatlin nevű kisvárosba újonnan érkező Lena Duchannes (Alice Englert) hamar felkelti Ethan Wate (Alden Ehrenreich) érdeklődését. A fiú elvágyódik a szerinte reménytelenül unalmas városkából, ám rövid időn belül annyi izgalom zúdul rá, amennyire sosem számított: Lena ugyanis természetfeletti képességekkel bír. Lena és Ethan bimbozó szerelmét Lena családjának sötét öröksége is veszélyezteti, és hogy a lány Igéző, akinek a tizenhatodik születésnapján örökre eldől: a Fényé vagy a Sötétségé lesz-e, a jó vagy a gonosz oldalára áll-e."
Miután olvastam a könyvet, nem volt kérdéses, hogy a filmváltozatot is megnézem. 
Több negatív, mint pozitív kritikát hallottam róla, mégsem érzem úgy, hogy annyira rossz lenne. A színészek jól adták vissza a könyvbeli karaktereket, talán csak Amma sántított picit. A látványvilág is rendben volt a költségvetéshez mérve, bár a pörgő asztalt elég gagyinak találtam. Azzal viszont egyetértek, hogy eléggé belenyúltak a történet lényegébe. A forgatókönyvíró átírta a múltbeli eseményeket, ami egy könyvrajongót kiakaszt, viszont látom a módosítás értelmét, így inkább nem panaszkodom. 
Szerintem tehát nem olyan rossz adaptáció, én kifejezetten jól szórakoztam rajta a megváltoztatott mozzanatok ellenére is. Kár, hogy nem hozta vissza a belefektetett pénzt, így nem lesz folytatás. Szegény Jeremy Irons mindig megszívja ezekkel az ifjúsági könyvekkel (Eragon is elbukta a folytatást). Persze, akit érdekel a szereplők további sorsa, az elolvashatja könyvben.
Aki olvasta a könyvet és nem zavarják a kisebb változtatások, bátran nézze meg. Aki pedig még nem olvasta és valami mágiával átszőtt ifjúsági filmre vágyik, ne habozzon, hátha utána kedvet kap pár kötetnyi olvasgatáshoz is.

A zongorista
"1939, Varsó. Wladyslaw Szpilman zongoraművész egy lemezstúdióban dolgozik, amikor bombázni kezdik a várost. A felvétel félbeszakad, Wladyslaw hazatér. Otthon zsidó szülei és testvérei megpróbálják eldönteni, mit vigyenek magukkal, ha a növekvő náci fenyegetés miatt menekülniük kell Varsóból. Wladyslaw nem akarja elhagyni a várost, mivel szereti, s legalább annyira rajong Dorotáért, a fiatal csellistáért. A nő nagyon aggódik a növekvő antiszemitizmus miatt. Családja nem sokkal azelőtt költözött be a fallal körülvett gettóba, és megpróbálnak alkalmazkodni az ottani élethez."
Nagyon híres film, amit illett már megnéznem.
A képi világa hihetetlenül hangulatos, igaz ez a hangulat sötét, komor és rideg. Mivel láttam a varsói gettóban készült eredeti  felvételek egy részletét, csak ámultam mennyire hűek maradtak a valósághoz. Sokkoló és borzongató film, de épp ez a célja. Ha pedig az ember belegondol, a filmen látottak épphogy csak megközelítik a valójában megtörtént események borzalmát, még nagyobbat üt.
Ajánlom mindenkinek, aki holokausztról szóló filmet szeretne nézni, ám előre szólok, hosszú és lehangoló lesz. Ettől függetlenül azonban mindenképpen érdemes megnézni.

Értékelés számszerűsítve:
A pontozásnál nem figyelem a műfajt, egyedül csak a rám gyakorolt hatását, így kaphat egyformán 10-est a valóságos borongás és a könnyed kikapcsolódás.

A zongorista                          ->    10
Hisztéria                                ->    10
Fogságban                            ->     9
Lenyűgöző teremtmények      ->     8

Végezetül egy kis muzsika, mert sosem késő.