2017. szeptember 28., csütörtök

Egy könyvmoly naplójából XVII.

Pár hete találtam egy kvízt és bár nem szoktam ilyeneket töltögetni, elkapott a kíváncsiság, így végigmentem a kérdéseken, hogy megtudjam, olvasmányaim alapján hány éves vagyok.
Bírom ezeket az alternatív életkorokat, mert azt eddig is tudtam, hogy lélekben 5 éves vagyok, míg ránézésre 17, de azt nem nem gondoltam volna, hogy könyvek szempontjából nyugdíjas.
Mondjuk a kérdések nem mindegyikével értettem egyet, mert volt olyan, ahol csupa általam nem kedvelt könyv közül kellett kiválasztani egyet azzal a jelszóval, hogy szeretem. Semmi középút. Semmi "mindet utálom" lehetőség és ez eléggé behatárolja a kvíz sikerességét.
Egyébként valószínűleg azért ezt az eredményt kaptam, mert olvasok klasszikusokat is és nem a túlreklámozott romantikus könyveket ikszelgettem, ha volt más alternatíva.
No, de nem keresek mentségeket, hanem vállalom, könyvmolyként bizony öreg vagyok.

Ha már életkor, tegnap különlegessé tehettem az egyik születésnapi ajándékomat. Igen, ez azt jelenti, hogy dedikáláson jártam, rögtön el is mesélem, milyen volt.

Sarah Andersen dedikálás
Ha valaki esetleg nem ismerné, Sarah Andersen amerikai illusztrátor, aki a kócos, csíkos pulóveres fekete-fehér figurájával gyakorlatilag meghódította az internetet. Karaktere és annak történetei annyira népszerűvé váltak, hogy munkáit könyv formátumban is kiadták.
néhány képkocka a tollából
Fumax Kiadónak köszönhetően eddigi két kötete meg is jelent magyarul, így a magyar olvasó is meggyőződhet róla, hogy Felnőni valóban kiábrándító.
Mikor megtudtam, hogy a kiadó meghívta Budapestre, nagyon izgatott voltam. Aztán azt is megtudtam, hogy pont a szülinapom környékén érkezik, így nem is kellett töprengenem, milyen ajándékot szeretnék. Szóval anyukám megbízásából megvettem magamnak második könyvét és bevéstem a naptáramba az első dedikáltatási lehetőséget.
Persze, előtte muszáj volt végiglapoznom, így már egy átpörgetett kötettel érkeztem meg tegnap délután a Nyugatihoz. A program három órakor kezdődött, ám mivel dolgoztam csak később, öt óra körül értem oda. Helyszínül a többemeletes Alexandra könyvesház szolgált és a sor érkezésemkor az épület előtt kígyózott. Beálltam hát a végére és vártam türelmesen.
Nem ez volt életem első ilyen eseménye, így tudtam, mire számíthatok. Ennek megfelelően volt nálam innivaló és kényelmes cipőben mentem. Plusz rádumáltam San Diegót, hogy kísérjen el és szórakoztasson, míg várakozom. Hát, a végére, mire sorra kerültem, pont oda is ért.
A szervezők szakaszosan engedték be az embereket, így nem is látszott a sor vége és tévesen az a hír terjedt, hogy az írónő a 4. emeleten van. Nos, korábban valóban ott volt, míg a beszélgetés zajlott, ám utána leköltözött az első emeletre, így "csak" addig állt a sor.
zsákmány
Nem mondom, hogy gyorsan haladtunk, ám azon kedves embereknek hála, akik kifelé jövet elmondták, mire lehet bent számítani, nyugodt hangulatban telt a várakozás. 
Sarah mindenkinek rajzolt az aláírás mellé és közben lehetett hűtőmágnest is venni. 
Aztán úgy egy óra várakozás után, mikor épp csak elértem az épület bejáratát, a szervezők ajándékot kezdtek osztogatni, ezzel is kitartásra buzdítva a leghátsókat. Egy füzet és egy képregénykötet közül lehetett választani. Nem volt kérdés, hogy a Tarot Café mellett döntöttem. El is kezdtem olvasgatni, ezzel is telt az idő. Aztán San Diego is befutott és még egy laza tizenöt percnyi várakozás után, sorra is kerültem.
dedikált könyvecském
A művésznő igazán mosolygós volt, nekem is rajzolt az aláírás mellé és ugyanilyen mosolygósan tűrte, hogy rázúdítottam, tegnap volt a szülinapom, illetve örömmel fogadta a pandás gumicukrot, amivel ezen apropó miatt megleptem.
Közben San Diego szerzett nekem hűtőmágnest, aztán már mentünk is haza vacsorázni, mert közben hét óra lett és besötétedett.
Szóval igazán jó élmény volt, de azért sajnálom picit, hogy a beszélgetésről lemaradtam.
Ha valaki esetleg kedvet kapott hozzá, hogy lepacsizzon az írónővel, még pénteken megteheti, mivel akkor megismétlik ezt a maratoni dedikálást ugyanezen a helyszínen. Szerintem megéri türelemmel kiállni a sort, én legalábbis nem bántam meg ezt a röpke két óra várakozást.

2017. szeptember 26., kedd

Puha boldog puffancs

Sarah Andersen korábbi munkáihoz már volt szerencsém, írtam is első kötetéről (Felnőni kiábrándító), illetve folyamatosan követem az interneten. 
Mikor értesültem róla, hogy újabb képregénykötet jelent meg a tollából, lelkes voltam, ám közel sem olyan lelkes, mint mikor azt is megtudtam, Magyarországra látogat. Szóval muszáj volt beszereznem ezt a puha (a borítón a cím és a kék pulóver valóban puha plüss borítást kapott), boldog (végigkacagtam az egészet) puffancsot. Viszem tehát dedikáltatni és nem bírtam ki, hogy addig ne lapozgathassam.
Mindössze 128 lapból áll ez a könyvecske, így gyorsan be lehet falni, főleg hogy az ember úgyse bírja ki, hogy "csak még egyet, csak még egy képkockát, na még egyet" ne olvasson el belőle.
Fülszöveg:
"Itt a fürdőruha-szezon! Készítsd fel a strandoláshoz a tested! Dolgozz azon a hasfalon! Emeld meg a feneked!
… Ööö, vagy mégse. Felejtsd el, és légy inkább puffancs. Puha boldog puffancs!
A Sarah Andersen összegyűjtött képregényeit tartalmazó második kötet ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt – vagyis összegömbölyödve egy kupac paplan alatt, figyelmen kívül hagyva a való világ kötelezettségeit. Ezek az új képregények és rajzokkal ellátott személyes jegyzetek a fiatal felnőtt-lét ádáz érzelmi hullámvasútjának magasságait-mélységeit követik: anyagi problémák, nyűglődések, a pulcsilopás rejtelmei, és egy otthonmaradós-pizzázós nap örömei. Mindenki a fedélzetre!"
Ez a kötet pont olyan szórakoztató, mint az előző. Ismét felbukkannak benne azok a kérdéskörök, amelyek az első kötetben is szerepeltek, ám adódik hozzájuk néhány újabb témakör is. A kötet vége pedig kifejezetten képregényesre sikerült.
Míg az elején oldalanként váltják egymást a rövid kis történetek, addig a kötet végén többoldalas történeteket mesél el, mint egy hagyományos értelemben vett képregény.
Mind szórakoztató, mind előhozott valamilyen személyes tapasztalatot (akár rám igaz, akár valakire a környezetemben) és mind pont azzal a bájos egyszerűséggel van grafikailag tálalva, ahogy azt a művésznőtől már megszoktam.
Ezúttal is mazsolázok néhány témából, hogy mások is kedvet kapjanak a puffancs léthez.

Pubertás
A női lét kihívásai nem felnőttkorban kezdődnek, így kapcsolódva ehhez a kérdéskörhöz Sarah gyakran utal a múltra, a pubertás időszakának nehézségeire.
Szórakoztató, ahogy szembe állítja a fiúk és a lányok helyzetét és még szórakoztatóbb, mikor előkerül a múlton merengés. Ebben a kötetben ezért helyet kap az iskola, a szülők és a világ hozzáállása a diákokhoz és a gimnázium borzalma.
A készítő saját életéből merít, vagyis egy introvertált személyiség mindennek az alapja, így a szintén introvertált olvasók azok, akik kifejezetten értékelni tudják mindezt. Én mérhetetlenül átéreztem a lerajzoltakat még úgy is, hogy a gimi kedves emlék maradt.
A könyv tehát ismét mindenkihez szól, főleg mivel olvasás közben a barátomat nyaggattam, hogy "Ez olyan jó! Ezt olvasd el!" és mosolyogva el is olvasta.

Párkapcsolat
Ha már férfiak, akkor szót kell ejtenem a párkapcsolati képkockákról.
Sarah lerajzolta szerelmét is - természetesen ugyanolyan kócos, nagy szemű figurának - és elmesélt néhány általánosan levonható tényt. Például, hogy miért is praktikus, ha férfi van a háznál, amellyel saját esetemben 90%-ban egyet is értek. Sőt, ő is egyetért, mert bóknak vette, mikor közöltem vele, ő az én testhőszolgáltatóm...
Ebben a kontextusban persze ismét felmerültek a férfi-női különbséget (például ruhákban) és az önbizalom hiányos személyiség általános problémaforrásai.
Szóval kapcsolattól függetlenül, ez tényleg minden párra igaz lehet, ami ismét egy rendkívül szórakoztató dolog.

Összességében tehát ez egy olyan könyvecske, ami mosolyt csal az ember arcára.
Csak ajánlani tudom mindenkinek. Ha pedig valaki introvertált, egészséges öniróniával rendelkezik és szereti a képregényeket, oda és vissza lesz tőle. Főleg, hogy tényleg olyan puha a borítója....

Zárszónak életem nagy problémája képekben:


2017. szeptember 22., péntek

Szlovénia - barlangok

Szlovénia bővelkedik természeti kincsekben, amit legutóbbi áradozásom tavairól is jól mutat. Egyszerűen gyönyörű tájon fekszik, tele van hegyekkel, erdőkkel és bár picike ország, még picikébb az a rész, amit a városok foglalnak el benne. Természetbarátok számára tehát ideális környezet.
Azonban nem csak a felszínen találni látnivalót, hanem alatta is. Akad itt bőven olyan barlang, amit érdemes megnézni, máris adom a tippet, hogy hol kell keresni.

Predjama
Még szép, hogy barlangnéző túránkat is egy várnál kezdtük! Várfetisiztáknál ez már csak így megy...
Predjama vára Szlovénia délnyugati régiójában foglal helyet. A várat a 13. században kezdték el építeni a sziklafalba, ám jelenlegi formája a 16. századra nyúlik vissza. Nincs túl magsason, számomra az Alpok hegységei után kisebb dombnak tűnt csak ez a sziklafal.
A vár alatt ingyenes parkoló van, amit legelésző lovak őriznek. Onnan kell felsétálni a várhoz, amely nem egyszerűen a sziklához van építve, hanem inkább magából a sziklából lett építve. A várat ugyanis, ahogy a magyar audio guide-ból megtudtuk (Imádom, hogy a szlovének mindig gondolnak a szomszédokra!) egy természetes barlangrendszerre építették. Belülről ezért a vár bizonyos részei tipikusan várszerűek, míg más részei tömör sziklafalak. Nem a kényelmi szempontok voltak tehát itt az elsődlegesek, hanem a védelmiek.
folyosó a várban
- balra tégla, jobbra szikla -
A vár története épp ezért kalandos. Itt élt egyrészt a helyi Robin Hood, aki a környéken fosztogatott nemes célból. Aztán a vár egy bizonyos Erasmus kezébe került, aki egyébként Mátyás királyunkat támogatta császári ambícióiban és akit ezért ostrom alá vettek a Habsburgok. Az ostrom nagyon elhúzódott és az ostromló sereg, aki megmérgezte a környező kutat és szándéka szerint épp kiéheztette a várlakókat, nem igazán értette, miért vannak még mindig vígan odabent. Állítólag Erasmus cseresznyét és más ételt dobált a várablakból az ostromlóknak azzal a szöveggel, hogy "Nesztek! Egyetek!" Elég laza hozzáállás ez egy épp kiéheztetés alatt álló várkapitánytól...
A lazaság abból fakadt, hogy a vár alatt húzódó barlangrendszer segítségével ostrom ide vagy oda bármit be tudtak vinni a várba. A történetnek azonban még sincs ennyire vidám vége, mert szegény Erasmust utolérte a vég. Árulás következtében, mikor épp a vécén ült, eltalálta egy ágyúgolyó. Pechére pont az árnyékszék volt a várfal leggyengébb pontja...
Szóval kalandos helyről van szó és kalandos bejárni is.
Fel a lépcsőn! Utánam!
Tele van lépcsőkkel és a már említett sziklafal és barlangosság miatt, óvatosan kell eljárni. Az út csúszós, az ember véletlenül beverheti a fejét és meglehetősen meredeken vezet fölfelé. Maga a várrész is olyan, mint egy barlangrendszer, bár azért itt is akadnak szépen berendezett szobák.
A bútorok rekonstruálják az itteni életet és mesélik el lakói történeteit. Igazi kis labirintus és ez még csak a sziklaszirt csúcsa.
A vár barlangrendszere is látogatható. Vezetett túra indul oda, bár egy jó részéhez felszerelésre is szükség van. Mivel mi egy másik barlangra pályáztunk, ezt most kihagytuk. Szóval csupán magát a várat jártuk be, ám ahogy a mellékelt képek is mutatják, így is kaptunk bőven látnivalót. Utunk legmagasabb pontján már tényleg olyan volt mintha barlangászni jöttünk volna.

Oké, lenézve ebbe a mélységbe mégsem mondanám,
hogy alacsonyan fekszik ez a vár...

Az egyik lakószoba
Még feljebb, még feljebb!

Kilátás a csúcsról
(ennél beljebb már csak felszereléssel lehet menni)
Kilátás a várból

Postojna
Predjama várához közel fekszik Postojna, ami egy gyönyörű cseppkőbarlangról híres. A két hely olyan közel van egymáshoz, hogy kombinált belépőjegyet is lehet venni. Szóval mi a várnézés után felszálltunk a kombinált jegyhez járó ingyenes buszra, ami átvitt minket a barlanghoz pont az ottani túra indulása előtt. Ez nagyjából 20 perces buszozást jelent oda, majd a barlangászás után vissza, mégis könnyebb és kényelmesebb így, mint autóval. San Diego például aludhatott kicsit felmentve a vezetés koncentrációja alól, én meg bohóckodhattam az osztálykirándulás érzés hatása alatt.
A Postojnai-barlang 20 km hosszú rendszer, amelybe a látogató 90 percig bóklászhat. Természetesen csak felügyelettel, így folyamatosan indulnak csoportok különféle nyelveken. Mi az angolt választottuk (magyar nyelvű vezetésről nem tudok, de előttünk spanyol csoport ment, mögöttünk pedig valamilyen szláv nyelvű) és okosan, előrelátón, pulóverrel felfegyverkezve belevetettük magunkat a túrába.
kisvasúton
A túra 3,5 kilométeres szakaszát kisvasúton tettük meg. Rendkívül izgalmas utazás volt, végig aggódtam, hogy lefejelek egy cseppkövet, annyira közel süvítettünk el mellettük. Közben megcsapott minket a lenti hőmérséklet, ami nem sok, mindössze 9 C°. Kellett az a pulóver!
Aztán megérkeztünk a barlang közepébe és innen kezdetét vette egy 1,5 kilométeres gyalogtúra a cseppkövek között.
Lenyűgözően szép ez a barlangrendszer. Tele van hatalmas termekkel, bámulatos természeti képződményekkel. Vakut nem szabadott használni, így csupán egyetlen fényképet készítettünk és inkább a szemünkkel gyönyörködtünk. Persze nem mindenki gondolta így, ezért csoportunk le-leszakadozó emberek bevárásával haladt viszonylag lassan.
barlangban
Az egyik leglátványosabb rész egy hatalmas koncertterem volt. Ez akár tízezer embert is be tud fogadni és a barlang remek akusztikája miatt bizonyára hangulatos élményt ad. Karácsonyi koncertet szoktak például itt tartani.
San Diegónak a legjobban a függönyszerű cseppkövek tetszettek, amelyek olyan finoman hullámzónak tűntek, mintha tényleg textilből lettek volna.
Számomra a legérdekesebb azonban a helyi kabalaállat, az emberi hal bizonyult. Túránk végén, mielőtt felszálltunk volna a kisvasútra, ami kivitt minket a barlangból, volt egy nagy akvárium benne ezzel a kis lénnyel.
emberi hal
Ez a mélyen fekvő barlangrendszer tehát nem lakatlan, élnek itt különféle rovarok szép számmal, de a legérdekesebb, legaranyosabb, legelképesztőbb mégis ez a lényecske, akit az akváriumban úgy kellett megkeresni.
Ő egy szalamandra, nagyjából 25-30 cm hosszú állatka, aki a helyi viszonyok miatt: nem lát, de a szaglása kiváló, van kopoltyúja, sokáig, akár 10 évig is kibírja étel nélkül (egyébként tengeri élőlényeket és férgeket eszik) és átlag élettartama 100-150 év.
Szerintem rendkívül aranyos és a szlovének is imádják. Ő a kabalaállatuk, mindenfelé feltűnik és az a hír járja róla, hogy pont olyan, mint egy bébisárkány. Egyszerűen imádom! Legszívesebben hazahoztam volna, de be kellett érnem a plüss változatával. Felnőtt nő vagyok (legalábbis elméletben), de ha puha és aranyos dolgokról van szó, visszavedlek kislánnyá. San Diego szerencsére megszokta már, így csak mosolygott rajtam, mikor elkezdtem mindenhová egy ilyen furcsa kis lényt cipelgetni. Jött velünk vacsorázni, autókázni és még az ágyunkba is beköltözött. (Azt mondjuk nem díjazta, mikor elfoglalta a párnáját...) Szóval igazán a szívemhez nőtt, így illett nevet adnom neki.
Proteusz (alias Kolbászka)
A névválasztás azonban nem volt egyszerű, mivel én a lény latin nevéből (proteus anguinus) adódóan Proteusznak kereszteltem, míg San Diego konzekvensen Kolbászkának hívja. Állítása szerint, úgy néz ki, mint egy bajor kolbász, míg én állítom, hogy csak bosszantani akar. Az első "hármasban" töltött éjszaka utáni reggelen a következő kérdés volt hozzám intézett első mondata: "Na, hogy van a szexi, csupasz állatkád?"
Ja, kétségkívül féltékeny...
Megérte tehát barlangászni kicsit és általánosságban elmondható, hogy megérte elmenni Szlovéniába.
Ezzel a bejegyzéssel végére értem szlovén élményeimnek, ám mivel az utazásunk itt még nem ért véget, folytatom nyári élménybeszámolómat a horvát tengerparttal.
Remélem, kedves olvasóim, még nem unjátok nagyon. 

2017. szeptember 17., vasárnap

Az

A friss filmadaptáció kellő motivációt nyújtott, hogy újra King könyvet vegyek a kezembe. Nos, nem biztos, hogy jó ötlet volt.
Olvasóim valószínűleg meg fognak kövezni, de azt hiszem, King nem az én világom. Hiába talál ki remek történeteket (rengeteg könyve filmadaptációját láttam már), valami nekem hiányzik. Valami, ami elvarázsolna, valami, amitől az állam a padlón landolna, hogy én is úgy gondolhassam, tényleg király.
No, de elég az általánosításból, lássuk milyen Az.
Két kötetről, összesen 1400 oldalról van szó, így nem egy könnyed délutáni olvasmány. Borító tekintetében nekem a legújabb léggömbös tetszik, ám én a mellékelt képen látható változatot kaparintottam meg.
Fülszöveg:
"Heten ​voltak, gyerekek – mind a heten a másság számkivetettjei: Bill, a bandavezér, mert dadogott; Ben, akit kövérsége miatt csúfoltak; Richie, aki mindig előbb jártatta a száját, és csak azután gondolkodott; Stan, akit zsidósága miatt közösítettek ki a többiek; Mike, akit a bőre színe miatt; Eddie, aki félt, szorongott, és persze súlyos asztmás volt, és végül az egyetlen lány, Beverly, aki csak szegény volt, rossz ruhákban járt, és akit az apja ütött-vert, testileg-lelkileg terrorizált. Ők jöttek össze, kötöttek életre-halálra szóló barátságot és vérszövetséget, ami oly nagy erőt adott nekik, hogy még a város életét pokollá tevő, huszonhét évenként feltámadó, gyermekekkel táplálkozó, ezerarcú szörnnyel is szembe mertek szállni odalenn, a város alatti kiismerhetetlen csatornarendszer labirintusában. Meg is sebesítik Az-t, majd felnőttként, drámaian megfogyatkozva újból visszatérnek, hogy gyermekkorukban tett fogadalmukat megtartsák, s ha lehet, egyszer s mindenkorra végezzenek vele – hogy a megmaradt és az eljövendő gyerekeket soha, de soha ne tarthassa többé rettegésben Az."
Szeretem a hosszú könyveket, szeretem a részletes leírásokat, de egek, ez a könyv rémesen túl van írva. Tele van érdektelen kitérőkkel és értem én, hogy a szereplők jellemzéséhez szükség van egy hosszabb karakterbemutatásra, de miért kell megtenni ezt minden egyes felbukkanó alakkal? Mármint kit érdekel, hogy a postás öregapjának köszvénye volt és hat évesen kapott egy kiskutyát, mikor az összes szerepe az, hogy elregéljen egy töltelék gyilkosságot... Ó, igen, töltelék gyilkosság, abból megint akad jó néhány, amelyek ráadásul ötven, száz vagy kétszáz évvel korábban történtek és csak azért töltenek meg vagy 500 oldalt, hogy mindenkinek világos legyen Az gonosz, Az csúnya és Az öreg. Nos, köszönöm, ezt elsőre is felfogtam...
Szóval nagyon sok a kitérő - konkrétan az anekdota - ami körbefonja az elsődleges cselekményt, a hét kiskölyök ádáz csatáját. Ez a cselekmény ráadásul két idősíkon zajlik, a múltban, mikor a kölykök valóban kölykök és pár évtizeddel később, mikor a kölykök már csak lélekben kölykök. A kettősség pedig jót tett a történetnek, fokozatos feszültséget keltve, ahogy mindig csak egy kis szeletet kapott az olvasó a harcból. (Ettől persze a sok anekdota sallang még idegesítőbbé vált.)
Az első kötetnél úgy gondoltam, King jó a gyermekábrázolásban. Tetszett, hogy a kölykök valóban kölykök voltak, úgy viselkedtek, beszéltek, ahogy a koruknak megfelelt. Ez azonban később megváltozott és ott csuktam be felháborodottan a könyvet, de erről majd később.
Még az is tetszett, hogy itt van Az, az alakváltó rémség, aki hol bohóc, hol vérfarkas, hol egy léggömb, mégsem ő követi el a legrémesebb dolgokat - bár kétségtelenül benne van a fehér kesztyűje a dologban - hanem az egyszerű emberek. Az író ebben tényleg jó, az emberi gonoszság bemutatása csillagos ötös, főleg hogy mindig belemászik kicsit a gonosz szereplő fejébe, így ebből a szögből pedig nem is tűnik olyan gonosznak az, amit csinál. A gyerekek csatározása ezért főleg érdekes és izgalmas volt.
Apropó gyerekek, egy gyors jellemzést megérnek. Bill, a tipikus hős, Mike az ész, Eddie a szerethető figura, Richie a mókás - bár jelzem, nekem az agyamra ment, annyira idegesítettek a hangjai - Ben a cserebogár, Stan a felejtős és Beverly a vagány de egyben bosszantó csaj. Volt, akit felnőttként kedveltem jobban, volt akit gyerekként. A barátságuk pedig szívmelengető volt egészen addig a pontig, addig amikor... de erről majd később.
Szóval anekdoták és érdekes cselekménydarabkák váltották egymást, miközben Az a rejtélyes rémből lassan nevetséges figurává alakult. A felnőtt Bennel folytatott párbeszéde számomra annyira komikus volt, hogy itt veszítettem el minden komolyságomat irányába. Ezt pedig tovább mélyítette az "űrhajó" meg az összes többi marhaság, ami a fináléban előkerült.
Igen, ebből következik, hogy nem tetszett a könyv vége. Mit nem tetszett, szabályosan utáltam. A második kötet második felére végre kezdtek összeérni a szálak, végre felpörgött a cselekmény, végre izgalmassá vált kicsit, erre jött a végső nagy csata és tönkre vágta mindezt.
Kisebb dühkitörés és kisebb spoilerek előfordulhatnak.
Az még hagyján, hogy Az, a rettegett Az a végére a legklisésebb ízeltlábú formáját öntötte, az is hagyján, hogy Audra és Tom hiába lettek beharangozva, két fűszálat sem tettek hozzá a lezáráshoz, de a Teknősbékát nem tudom lenyelni. Ennek az egésznek így semmi értelme nem volt. A Chüd szertartása egy merő katyvasz volt és eltüntette Az minden korábbi báját. (Miért nem maradhatott meg bohócnak? Miért?) Mindezt azonban tudtam kezelni egy sajnálatos vállrándítással kísért sóhajjal. De, de, azt a csapatépítést, amit a sötétben csináltak már nem! Tizenkét évesek az ég szerelmére! Felnőtteknél is klisés és gyenge a békülős szex, de gyerekeknél? A könyv nálam ezen a ponton mélyebbre ásta magát, mint ahonnan Az jött. Itt éreztem úgy, hogy kár volt kézbe venni, főleg ennyi időt és energiát elpazarolni rá.
Dühöngés és spoiler vége.
Összességében sajnos azt kell mondanom, hogy nem tetszett a könyv. Voltak benne jó részek, helyenként izgalmas részek és ha levesszük a sok felesleges sallangot, akkor akár jó is kisülhetett volna belőle. Ez azonban elmaradt és helyette az olvasó kapott egy hajmeresztő Chüd szertartást, ami nem a horrorfaktortól állította fel a pihéket a tarkómon, hanem a dühtől.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik nagyon szerezik az írót, ők biztosan megszokták már az őrültségeit.

2017. szeptember 15., péntek

Szlovénia - tavak

Szlovénia legcsodálatosabb részei kétség kívül két tó környékén helyezkednek el. Ezek voltak elsődleges úti céljaink, ahogy azt utazásunk bevezetőjében már említettem.
Mindkét tó gyönyörű, mindkettőt érdemes megnézni, ám míg a Bled nagy köztudatnak és népszerűségnek örvend, addig a Bohinj kicsit megbújik. Talán pont ezért van az, hogy rettenetesen örülök, hogy utóbbi partjához közel sikerült szállást találnom, mert a Bohinj lett a tó-szerelmem. Egyszerűen gyönyörű, egyszerűen nem tudtam betelni vele, szóval imádom.
A következőkben elfogultság, kislányos rajongás és indokolatlanul sok fénykép előfordulhat.

Bled
tó szigettel és várral
Ha Szlovénia látnivalóiról szóló bármit néz az ember, akkor abban biztosan szerepel a Bled. Ez egyrészt jogos, hiszen gyönyörű tóról van szó a Júlia-Alpok lábánál. Másrészt érthető, mivel a tó közepén álló sziget a templommal mesébe illő látványt nyújt, amit a part-menti sziklaszirten őrködő vár csak fokoz. Harmadrészt viszont ez okozta azt is, hogy turistaközpont lett belőle.
Szóval a hely csodás, de rengeteg az ember.
Vállaltan antiszociális vagyok, ha túlzsúfolt helyekről van szó, így bár lenyűgözött a látkép, elszörnyülködtem a strandolók, fotósok, autók, külföldiek és minden más, ami ezzel jár csődületétől. A népszerű helynek sajnos megvan a maga keresztje...
Ezért jól jártunk, hogy az első délutánon, amit itt töltöttünk, borult volt az idő. A szemerkélő eső miatt megfogyatkozott a parton a népsűrűség, aztán míg megvacsoráztunk egy helyi étteremben, olyan vihar kerekedett, hogy minket is megfutamított.
várudvar
No, de nem adtuk fel a vár meghódítását, másnap korán reggel ezzel kezdtünk. Bledet úgysem lehetett kikerülni, mindig rajta keresztül vezetett az út.
A várba érdemes korán érkezni, mert ahogy telt az idő újabb és újabb buszok érkeztek tele turistákkal. Mi, korai pacsirták azonban még kevésbé szűkösen nézelődhettünk, ami fényképezés szempontjából igazi előny.
Nagyon kedvelem Szlovéniában, hogy számol a szomszédokkal. Itt is kaptunk magyar nyelvű leírást, sőt még magyar nyelvű audio guide is volt, ami ingyenesen elérhető telefonról.
Innen tudom, hogy ezen a hegyen mindig állt vár (egyébként 11. századi építésű) és csupán átépítették kicsit a századok során. Habár múzeum is található a várban és a meghallgatott információk is nagyon érdekesek voltak, elsősorban a látvány az, ami miatt betér ide az ember. Impozáns épület magaslati helyen, kell ennél több?
Nekünk nem, úgyhogy jól körbe is fényképeztük. Egyszerűen meseszép.

kilátás a tóra

vár

kilátás a városra és a hegyekre

Bohinj
Ha az embert lenyűgözi a Bled látványa, akkor Bohinj tavához érve a szava is elakad.
Bohinj nem csak nagyobb és ősibb, hanem sokkal békésebb is. A Triglav Nemzeti Park része, háborítatlan terület. A partközelben egyáltalán nem lehet építkezni és vizét még a naptejtől is óvják. Ez pedig teljesen jogos és dicséretes, mert ezt a látványt védeni kell.
Bohinj
Gleccsertó, így még nagy melegben is kellemesen hűvös volt a vize és olyannyira érintetlen, hogy a partközelben lelátni a kristálytiszta víz aljára, ahol fürge halacskák úszkálnak. Habár lehet benne fürdeni, csupán néhány tucat ember pancsolt itt. Annál több volt azonban a túrázó, mivel a nemzeti park túraútvonalainak nagy része a tótól indul.
Mi nem vállalkoztunk nagy túrára, csak körbesétáltunk. Erre azonban ráment a délelőttünk, mivel 12 km barangolást jelentett a tó partján hol ösvényen, hol fák között, hol folyócskán átvágva.
Érintetlenségének újabb bizonyítéka, hogy míg folyton jöttek velünk szembe, illetve mögöttünk más túrázók és itt-ott úszkált a vízben valaki, sem a tóban, sem a tó környékén nem volt nyoma emberi létnek. Igen, ez azt jelenti, hogy egyetlen elhagyott zsebkendőt vagy csokoládés papírt sem láttam. A szlovének igazán vigyáznak kincseikre, tanulhatnánk tőlük!
Az itteni túrázók pedig a tipikus turistáknak teljes ellentétei. Mindenki mosolygott, köszönt annak aki szembe jött, sőt, mikor megálltunk megvárni, hogy a sziklák között átvergődjön egy csapat, mindegyikőjük külön megköszönte a türelmünket. Szóval, bár elfáradtunk, nagyon megérte körbesétálni.
tópart

úton a tó körül
- San Diego kicsit megpihent -

szikla a tóban

sífelvonó a hegyen

még mindig úton egy patak partján

körbeértünk

újra civilizáció

Mikor elterveztem ezt az utat, kijelentettem, hogy csónakázni akarok. Igazi romantikus ringatózásra vágytam a tó közepén és szerencsémre San Diego nem volt ellene. Sőt, bevállalta, hogy végigevez, míg én, mint egy dáma süttetem magam a napon. Oké, valójában én is akartam evezni, de féltünk, hogy helycsere esetén felborulunk. Ez azért sem volt kecsegtető kilátás, mert a tó 45 méter mély. Már akkor, mikor belegázoltam éreztem, hogy nem egy Zamárdi. Combközépig sétáltam be és csak azért nem tovább, mert nem volt rajtam fürdőruha és tudtam, még egy lépés és mellig elsüllyedek.
A tervet Szlovéniában töltött utolsó napunkon teljesítettük. Reggel lementünk a tóhoz, béreltünk egy klasszikus, fából készült csónakot és egy órát lebegtünk vele a tavon. Nagy élmény volt.

Csónakáztunk!

Egy ilyen csónakban!

Azért jó, hogy nem én eveztem...

2017. szeptember 9., szombat

Szlovénia - várak

Ezt a bejegyzést a várfetisizmusomnak szentelem.
A gondosan megtervezett útvonaltervben több vár meglátogatása is szerepelt és ezt sorra teljesítettük is. Aztán, mikor hazafelé beugrottunk Ljubljanába (ami csupán úgy szerepelt a programban, mint "a hely, amit ha lesz időnk még megnézünk") és volt még cirka két óránk, amit elüthettünk itt, San Diego megkérdezte, merre érdemes elindulnunk. Felcsaptam hát az útikönyvemet és kis böngészés után csillogó szemmel közöltem, hogy van itt egy vár. Az ő szeme is felcsillant, úgyhogy habozás nélkül elindultunk a hegytetőn terpeszkedő vár felé. Pár lépést tehettünk, mikor nevetve megkérdezte: "Nem gondolod, hogy várfetisizták lettünk?"
Belegondolva, hogy szinte mindegyik utunkon útba ejtettünk egy-egy várat, van ebben valami. Ráadásul ezúttal magát az utat is várlátogatásokkal kezdtük, mivel a szlovén szállásunkhoz vezető úton két kitérőt is tettünk, nem túl meglepő módom mindegyiket egy várnál.
Most ezekről fogok beszámolni, illetve a már említett fővárosról.

Ptuj
Irány a vár!
Az első kitérőt Ptuj váránál tettük.
Nem nagy város, de rendkívül hangulatos, mivel az első században a rómaiak alapították, amelynek nyomait ma is őrzi. Kanyargós, macskaköves kis utcák vezetnek a vár felé. Már itt meg kellett állnom fényképezni, pedig ez csak egy kis kitérő volt.
Szlovéniában egyébként minden ami szép és érdemes megnézni, valamilyen magaslaton van. Szóval itt is fel kellett másznunk a macskaköves utakon és lépcsőkön, hogy elérjük a vár kapuját, majd tovább másznunk fölfelé, hogy magát a vár épületét is megnézhessük. A kilátás ennek fényében igazán mutatós volt a városhoz tartózó tóval és a cseréptetős helyes kis házakkal.
Úton a várba
A várban található a Ptuji Tartományi Múzeum, így az épület megcsodálásán kívül egy kis néprajzi és történelmi látókört is kap a látogató. Mi a túrát a néprajzi részen kezdtük, ahol a Kurentovanje (karneváli) jelmezeket állították ki. Gyakorlatilag a helyi busójárás kellékeiről van szó.
Aztán még följebb mentünk a várba, ahol a szobákban bútorokat, festményeket és fegyvereket állítottak ki. Mivel nem tolong itt olyan sok turista, egy fiatal nő engedett be minket egyik teremből a másikba és gyakorlatilag magunkban nézhettünk meg mindent. Szeretem az ilyen nyugodt múzeumokat.
A vár, amelyet a 12. században építettek, legmutatósabb része a barokk várudvar, ahol le lehet ülni egy kávéra is. Mi nem maradtunk, mivel indultunk tovább a következő vár felé.

karneváli jelmezek

barokk várudvar

egy szoba a sokból

kilátás a várból

Celje
Másik kitérőnk Celje volt, ami szintén római alapítású város és amelynek vára még magasabban, konkrétan egy hegy tetején helyezkedik el. Igazán szép középkori darab, csak sajnos romos állapotban maradt meg és bár látszik, hogy gondozzák, sokkal szebb is lehetne.
Elsősorban várszínpadként funkcionál, na meg persze turisták kedvelt helye, de várjátékokat is szoktak itt rendezni. Mi csak körbejártuk, megcsodáltuk és közben majdnem lángra kaptunk.
Celje vára, vagy legalábbis egy része
Rettentően meleg volt, mikor odaértünk és míg bejártuk a meglehetősen hosszú várfalat (itt van Szlovénia legnagyobb várrendszere) szinte leolvadt rólunk a ruha. Persze volt aki élvezte a helyzetet, a vár udvarán rengeteg gyík volt. (Imádom a hüllőket, így megpróbáltam legalább egyet megsimogatni, de ahogy a mondás tartja, fürgék...) Épp ezért, na meg mert a belépőjegyhez italkupont kaptunk a bárba, leültünk kicsit jeges limonádét szürcsölni.
Fontos gasztronómiai információ: szlovén limonádé víz és citromlé elegye, ne számítsunk rá, hogy cukrot is tesznek bele.
Itt is van picike múzeumocska, egy helyiség a nyomdászatról (kedvelt szlovén téma, nem csak itt találkoztunk vele), de magán az épületen kívül nem ad mást a hely. Oké, a gyönyörű kilátást azt még adja, de ez egy ilyen csodálatos hegyes vidéken az alapcsomag része.

várudvar

kilátás a hegyek felé

kilátás Celje városára

Ljubljana
A fővárost hazafelé néztük meg, így nem volt rá túl sok időnk. Ebből adódóan csak megcsodáltuk a Sárkányok hídját és már mentünk is a vár felé - ahogy arról a bejegyzés elején beszámoltam - a borongós időjárástól függetlenül.
a vár oldala
A vár 16. századi, bár korábban is állt itt egy erőd. Mint minden helyi vár, a hegy tetején trónol és onnan néz le a városra.
Manapság kifejezetten modern épület csupa üveg kávézóval, modern kiállításokkal (modern képzőművészeti alkotások és Virtuális Múzeum), mégis érdemes meglátogatni.
Egyrészt várfetisizták nem csalódhatnak, másrészt kifejezetten jó túra felgyalogolni ide (van egyébként sikló is, ami felvisz) és a környező parkban is jó sétálni, ha szép az idő. A kilátás pedig hozza a megszokott ámulatot.
Tehát nem bántuk meg, hogy a városból szinte csupán a várat néztük meg, bár a folyópart is nagyon vonzónak tűnt. Igaz, itt is időztünk picit, míg vettem egy forró kávét, San Diego pedig egy isteni finom helyi rétest citromos ízesítésben.

vár egy másik oldalról



várudvar

kilátás a szlovén fővárosra

Nos, így utaznak a várimádók, ám ezzel még nem merítettük ki a fetisizmusunkat, mivel az egyik tó partján is találtunk egy meseszép várat. Erről azonban majd a következő bejegyzésben fogok írni.