2016. június 18., szombat

Rózsaszín pöttyök XI.

Ropi
Ebben a bejegyzésben kicsit szembe megyek a sztereotípiákkal. 
Mint mindenki, én is kapok jó néhány előítéletet vagy feltételezést és jókat szoktam mosolyogni, mikor meghazudtolom ezeket.
Kezdem az egyik általános megítéléssel, mi szerint a lányok nem rajonganak a csúszó-mászó élőlényekért. Nos, én oda és vissza vagyok a hüllőkért. Egyszer lesz egy sárkányom, az biztos!
Tehát igen, szeretem a pici, puha és cuki dolgokat, mint a lányok 99%-a, de ha meglátok egy hüllőt, pont olyan lelkesen szeretném megtapogatni, mint egy pelyhes kiscsibét. Ezért is örültem nagyon új lakótársamnak.
Pucca teknőse, Ropi pár hete költözött hozzánk, mivel anyukája nem preferálta, hogy a gyerek otthon hagyta ezt a kis "szörnyet". Igen, ő fél tőle. Ezért is rökönyödött meg, mikor megérkeztek és rögtön barátkozni kezdtem az új lakótárssal. "Fúj, Szellem már simogatja!" - borzongott meg és nem igazán lelkesedett, mikor Puccával megcsodáltuk a páncélja levedlett darabjait.
Ropi egyébként egy ékszerteknős, de hála a napi szintű bőséges etetésnek és a hatalmas akváriumnak, olyan 20-25 centiméteres.

A barátaim ismerik a megszokottól eltérő dolgaimat, például, hogy egyáltalán nem iszom alkoholt, így ha mégis kocsmázni támad kedvem, talán joggal lepődnek meg.
Mivel nincs tévém, az egyetlen esélyem, hogy megnézzem a szerdai meccset az volt, ha beülök egy kocsmába, ahol van tévé. A dologhoz hozzátartozik, hogy egyáltalán nem vagyok focirajongó, sőt talán mondhatnám azt is, hogy nem vagyok sportrajongó. Ez a meccs azonban mégis érdekelt, mint szinte Magyarország teljes lakosságát. Körbe is érdeklődtem a barátaimnál, ki kapható a dologra. Az üzenetem így nézett ki:
"Szia! Lenne kedved beülni velem egy kocsmába meccset nézni?" 
Barátaim agyán pedig a következő gondolatok siklottak át: "Biztos, hogy ezt Szellem küldte?" Hiszen sem az alkohol, sem a sport nem vonz különösebben. Szóval F. barátom és Bond kicsit értetlenül álltak a dolog előtt, de úgy döntöttek, miért ne. Így kötöttünk ki a körút egyik pubjának teraszán, ők sörrel, én jeges teával és miközben beszélgettünk, a meccset is néztük. Illetve befaltunk egy akkora pizzát, hogy megtapasztalhattam, milyen érzés egy hüllőnek, aki több napig emészti az elfogyasztott dolgokat...
óriási négysajtos pizza
Nagyon jól éreztük magunkat, hála a finom pizzának, a jó társaságnak és a hihetetlen hangulatnak. A meccs után ugyanis premier plánból nézhettük végig az örömmámorban úszó Budapestet. Nekem teljesen olyan érzésem volt, mintha szilveszter lenne és nem tudtunk nem mosolyogni a skandáló, mindenkinek pacsit adó tömegen. A legjobb mégis az volt, hogy hangosan, kissé spiccesen meg is állították a forgalmat és ez senkit sem zavart. A lelkesedés ugyanis ragályos és szerintem ezen az egy napon még az is szerette a focit, aki életében nem rúgott még bőrlabdába.

Apropó pizza, nálam az étel kicsit kényes kérdés, mert vegetáriánusként újra és újra ostoba kérdésekre és piszkálódó megjegyzésekre kell felelnem, amihez nem sok kedvem van.
- Ó, nagyszerű! Ki hívta meg a növényevőt?
- Hoztam humuszt.
Szerencsére a barátaim ismernek, elfogadják és például F. barátom hosszú évek tapasztalata után olyan természetesnek veszi, hogy ha közösen rendelünk pizzát, akkor azon nem lesz sonka, hogy ezt már meg sem kell beszélnünk. Szóval igazán nem panaszkodhatok, néha mégis belefutok olyan helyzetekbe, hogy magyarázkodnom kell, aminek nem sok értelmét látom. 
Például nemrég megkérdezte tőlem valaki, hogy akkor én nem is kezdek húsevő fiúval, amin hatalmasat nevettem. Főleg mert még nem jártam vegetáriánus sráccal. 
A másik idegesítő és ostoba megjegyzés, amikor valaki közli, hogy rám való tekintettel nem fog húst enni mellettem. Ez úgy nevetséges és ostoba, ahogy van. Én nem akarok senkit vegetáriánus életmódra biztatni és engem ugyan cseppet sem zavar a nyers hús látványa sem. Szóval, amíg az asztalnál mellettem ülő személy nem egy még élő állatot rágcsál, addig egy szavam sem lesz. Ugyanis ahogy elvárom, hogy a barátaim elfogadják húsmentes étrendemet, ugyanúgy elfogadom mások étkezési szokásait. Senkinek sem fogok beleszólni abba, amit eszik, mert mindenki döntse el maga mit szeretne, avagy nem szeretne enni. 

2016. június 14., kedd

Egy könyvmoly naplójából XII.

Könyvmolyságom nem lankad, sőt olyan, mint az a bizonyos hajlakk. Ha süt a nap, ha esik, ha hideg van, ha meleg, ha egyedül vagyok, ha tömegben, a molyság kitart és mindig velem van.
Ha például utazom, legyen bármekkora a távolság, viszek magammal könyvet. Erre hoztam is egy bizonyítékot, ami pár hete történt:
Hétvégén anyummal kiruccantunk a közeli nagyvárosba. Pakoltunk az útra, mikor megláttam, hogy eltesz egy esernyőt.
– Minek az, mikor verőfényes napsütés van? – kérdeztem.
– Sosem lehet tudni.
Aztán pár órával később, már úti célunknál felemelte a hátizsákomat és gyanakodva megkérdezte:
– Mitől ilyen nehéz? Csak nem hoztál könyvet is?
– Ha te cipelhetsz indokolatlan esernyőket, akkor én cipelhetek könyveket, mert sosem lehet tudni – vágtam rá vigyorogva.
Egy könyvmoly sosem utazik olvasnivaló nélkül. :)
Az időjárás és egyéb körülmények tehát nem gátolhatnak meg az olvasásban, ahogy a szokásos könyvheti túrámban sem.
Igen, ez azt jelenti, hogy idén sem hagytam ki az év talán legnagyobb könyves eseményét. A hagyományt követve immár hatodik alkalommal látogattam el a Vörösmarty térre a 87. Ünnepi Könyvhétre.
Ezúttal a vasárnapot néztem ki magamnak, mert korábbi napokon más programjaim voltak és vasárnap volt dedikálás, ami érdekelt. Tanulva az elmúlt évekből, számítottam esőre és nagyon csábító könyvekre. Azonban igyekeztem erős maradni és ehhez segítségem is akadt, mert anyukám kísért el.
Könyvhéten bóklászva
Nos, megállapítható, hogy mindegy hány éves az ember, ha szülői felügyelet van mellette, visszaredukálódik kisgyerekké. Például standról standra járva magyaráztam neki, melyik könyvet szeretném, mire ő az elmúlt huszonpár év alatt tökélyre fejlesztett NEM!-el szerelt le. Én meg mint a jó gyerek csak motyogtam magamban, hogy akkor is jó lenne...
Aztán persze nevetve megállapítottam: Felnőtt, saját keresettel rendelkező nő vagyok, mi a fenének kérek engedélyt az anyukámtól, ha bármit meg akarok venni? Nos, a válasz nagyon egyszerű: Mert az anyukám és valószínűleg ötven év múlva is duzzogva de megadom magam, ha egyszerűen csak annyit mond, nem.
Szóval eléggé visszafogtam magam, miközben végigjártam a standokat, megsimogattam a könyveket, néhányba bele is lapoztam és csak élveztem a nyüzsgést.
Ráadásul jó volt "ismerős" arcokat látni, legyen az író (Csukás István annyira cuki, hogy arra szavakat is alig találni. Akkor kezdte a dedikálást, mikor megérkeztünk és még akkor is rendületlenül körmölt a nem fogyó sor elején, mikor pár órával később távoztunk.), moly, vagy bármilyen tipikus könyves arc. Már olyan rutinom van könyves rendezvények terén, hogy kiszúrom a molyok és bloggerek 80%-át.
dedikált könyvem
Háromkor pedig elzarándokoltam a Gabo Kiadó standjához, hogy elcsípjem Moskát Anitát.
A Horgonyhely már egy jó ideje a polcomon csücsült, de csak most került terítékre. (Az olvasása folyamatban van, befejezni tehát még nem tudtam.)
Moskát Anita egyébként nagyon mosolygós és rettentően aranyos, mert még saját készítésű kávés sütivel (Ami nagyon finom volt!) is megkínálta olvasóit. Nagyon szívesen cseverészett az olvasókkal és igazán egyedivé varázsolta a könyvemet.
A dedikálás után már indultunk hazafelé és boldogan ölelgettem új szerzeményemet. Azért minden szülői szigor ide vagy oda, egy könyvet vennem kellett. A választásom pedig egy felnőtt színezőre esett. Már többször megcsodáltam ezeket a divatos könyvecskéket, főleg a Titkos kertet, aztán újra és újra lebeszéltem magam róluk. Úgy éreztem ugyanis, hogy nem lenne elég kihívás pusztán színezni, mikor rajzolhatok is. Most mégis kedvet kaptam a kipróbálásához, mert esténként néha már nincs energiám rajzolgatni, pedig szükségem lenne a közben elöntő békére, színezni azonban talán még lesz.
Illetve az autogram és a színező mellett begyűjtöttem még néhány új könyvjelzőt is. A Könyvhét így ismét élmény volt és egy újabb kellemes könyves emlék. Egyszer minden könyvszerető embernek ki kell próbálnia!

könyvheti zsákmány és az új kalapom (mert belezúgtam)

2016. június 12., vasárnap

A lány, aki mindig mindent félreért

Geek girl sorozat második kötete. Az első részt (A lány, akit soha senki sem vett észre) szerettem, mert a, megnevettetett, b, olyan szóvirágokkal volt tele, hogy olvasás közben a pupillám duplájára tágult, c, érdeklődést keltett bennem a modellek és a divat világa iránt. Ez a három pont pedig bőven elég ajánlólevél volt a folytatáshoz is.
A cím ezúttal tökéletesen találó, a borító ismét feltűnő és vicces és 328 lapjával ezúttal is kellemes hosszúságú olvasmány.
Fülszöveg:
"Harriet Manners sok mindent tud. 
* Az embernek általában 70 000 gondolat fordul meg a fejében naponta.
* A pillangónak négyezer izma van.
* Egy átlagos ember egy tonna ételt fogyaszt el egy év leforgása alatt.
* Strébernek lenni + modellnek = a cuccaidon újabb és újabb graffitik jelennek meg.
A fiúkról viszont egyértelmű, hogy semmit nem tud. Pedig fergeteges tokiói modellútja alatt minden eddig összegyűjtött tudását becserélné, ha csak halványan sejthetné, mit is kezdjen egy bizonyos sráccal…"
Harriet Manners még mindig egy okostojás. Még mindig számadatok és szükségtelen információk népes csapatával bombázza a gyanútlan olvasókat, még mindig nem úgy viselkedik mint egy modell és még mindig rettentően ostoba, ha emberi kapcsolatokról van szó. Azonban még mindig szórakoztató, még mindig szerethető minden bosszantó tulajdonsága ellenére és még mindig remek karakterek veszik őt körbe.

Mindebből tehát egyenes arányban következik, hogy :
1. Ez a könyv pont olyan szórakoztató, mint az előző.
2. A főhős és úgy szinte minden szereplő szerethető figura.
3. Wilbur még mindig túlságosan sok és indokolatlan jelzőt használ.

Harriet modellkarriere azonban nem garantálja ilyen egyértelműen azt, hogy jobban átlássa a helyzeteket, érettebb legyen vagy egyszerűen, hogy álljon ki magáért. Ahogy a cím is mondja, mindig mindent félreért. Az olvasó a könyv legelején legfeljebb csak sejti, hogy nem minden úgy van, ahogy azt a főhősnő feltételezi, ám aztán megvilágosodik és onnantól se vörös hajtincs, se matekképletek, se hadonászó szempillaspirál nem tudja elfedni mindazt, amit Harriet nem lát a saját orrától. A regény ezért meglehetősen kiszámítható, de ez nem is baj.
Ez a könyv ugyanis nem a bonyolult és fordulatos cselekménye miatt jó, hanem mert a vicces szöveg kézen fogja az olvasót és nem ereszti az utolsó oldalakig. Ráadásul mivel a regény nagyobb része Japánban játszódik, felfogható egy külföldi kalandnak is.
Azon emberek közé tartozom, akik egyszer elmennének Hello Kitty szülőhazájába, ezért legalább olyan lelkesedéssel fogadtam az utazást, mint Harriet. Jó volt olvasni a kissé kaotikus és rettenően színes Tokió utcáiról, a kawai és kevésbé kawai dolgokról és persze a kulturális különbségekről, amelyek még több bajba sodorták a főhősnőt.
Harriet családja, kiegészülve a nagymamával most is tarolt. Oroszlánfiú még mindig nagyon oroszlános a sörénye nélkül is és a szerelmi szál továbbra is tinilányosan kawai. A legérdekesebb Toby volt, aki bár egy kissé bosszantó mellékszereplő, nagyon sok potenciál van benne.
Az egyetlen dolog, ami kicsit levon a könyv, vagy inkább a főhősnő csillámporos fényéből az a konfliktuskerülése. Gondja van a fiújával? Valaki keresztbe tesz neki? Vagy csak aggódik valami miatt? Egyre megy, mert mindig ugyanazzal a két dologgal reagál: elkezd valami másról beszélni vagy egyszerűen elmenekül. Néha kedvem lett volna ráüvölteni: Állj már a sarkadra!
Összességében mégis azt mondom, ez egy jó könyv. Pont olyan szórakoztató, könnyed vattacukorka, mint az első kötet. Engem kikapcsolt, ezért bátran ajánlom mindenkinek, aki valami viccesre vágyik és ennek érdekében szívesen vesz kézbe elsősorban kamaszoknak készült könyveket. Ha valakinek az első könyv tetszett, a folytatásban sem fog csalódni.

Ízelítő a könyvből:
"– Mikor fog kinyílni a szeme? 
– Nem macskát szültem, Richard. Már kinyílt a szeme. Csak alszik."

Kiegészítés:
Harriet története és persze modellkarriere nem ért még véget japán kalandjával. A lány, aki távolról tökéletes címmel a harmadik kötet is elérhető magyarul. Az írónő pedig már az ötödik kötetet is megírta. Ráadásul a sorozathoz készült néhány (eddig szám szerint három) kiegészítő történet is, amelyek a kötetek közötti kalandokat mesélik el.
Remélem, lassan de biztosan minden rész eljut a magyar olvasókhoz. Addig levadászom a könyvtárban a harmadik kötetet.

2016. június 4., szombat

S.

Könyvfesztiválon figyeltem fel erre a könyvre. Ennyire kreatív ötlettel ugyanis még nem találkoztam.
A bal oldali kép senkit se tévesszen meg, ez csupán a könyv doboza, mert ez nem egy egyszerű kötet. A fekete dobozban egy kemény kötésű könyvtári példány lapul kellően sárga lapokkal, jól összefirkálva és teletűzdelve képeslapokkal, újságcikkekkel, levelekkel, sőt még egy szalvétával is. Nem, nem kell felhördülnie egy könyvmolynak sem, mert ez a kötet gyárilag ilyen. (Mellékelt képeken Gideon közreműködésével szemléltetem is.)
Zseniális ötlet és nagyon aprólékos kivitelezés mind a 456 oldala. A magyar olvasók a Geopen Kiadónak lehetnek hálásak érte.
Fülszöveg:


"Egy könyv. Két olvasó. Egy titkokkal, veszélyekkel, vágyakkal teli világ.
A fiatal lány kezébe kerül egy könyv, amelyet egy fiú kezdett el olvasni, lapszéli megjegyzéseket fűzve hozzá. A kommentárok arról tanúskodnak, hogy szerzőjüket lenyűgözi a történet és a rejtélyes író személye. A lány sem tudja kivonni magát a különös könyv hatása alól, és a margóra írva válaszol az ismeretlennek. Szokatlanul izgalmas, nem mindennapi levelezés kezdődik a két fiatal között, akik egyre mélyebbre ásnak egy rejtelmes eseményekkel és megfejtésre váró utalásokkal teli világban.
A könyv: Thészeusz hajója a címe egy termékeny író, V. M. Straka utolsó művének. Hőse S., a múlt nélküli ember, aki egyszer csak egy idegen hajó fedélzetén találja magát, és az elborzasztó legénység foglyaként hánykolódik ismeretlen vizek és partok, veszedelmek és megmenekülés, pusztulás és újjászületés, múlt és jelen, valóság és képzelet között.
Az író: Straka maga a 20. század egyik legnagyobb rejtélye. Rejtőzködő anarchista, azonosíthatatlan forradalmár, akiről mendemondák keringenek, és csak műveiből ismerheti meg a világ?
Az olvasók: Jennifer végzős egyetemista, Erąic már végzett, de tovább tanulna, ha nem zárják ki. Mindkettejüknek szembe kell nézniük önmagukkal, kik is valójában és kivé válhatnak. És tudniuk kell, mennyire bízhatnak meg abban, akivel megosztják legbelsőbb érzelmeiket és félelmeiket.
S. a filmes J.J. Abrams hőse, akinek történetét a díjnyertes Doug Dorst írta meg. A könyv lapjainak margóján kibontakozó másik történet egy lány és egy fiú regénye. Két fiatalé, akik belekeverednek a náluk hatalmasabb, ismeretlen erők végzetes küzdelmébe. És nem utolsósorban Abrams és Dorst vallomása az írott szó iránti szenvedélyes szeretetről."
Igen, ez egy történet a történetben típusú regény, amit öröm forgatni. Öröm, bár nem könnyű, mert ha az ember óvatlan, különféle dolgok hullanak ki a lapok közül és ha nyilvános helyen olvassa, például egy vonaton, csúnyán néznek rá. (A mellettem ülő hölgy legalábbis elszörnyedt, mikor meglátta az összefirkált oldalakat, azt feltételezve, hogy én voltam a tettes.)
maga a könyv fekete doboza nélkül
Az egyik történet nyomtatva van, míg a másik ennek a margójára firkálva, ezért egy egész más olvasói attitűdöt követel, mint a regények általában. Elkezdeni kissé sok figyelmet igényel, de úgy húsz oldal után az ember rátalál a ritmusra.
Egyrészt felismeri, hogy a férfi főhős ír nyomtatott betűkkel, másrészt képes különválasztani a két történetet, miközben a nyilakat, aláhúzásokat és csillagokat követve csapong egyikről a másikra. Ráadásul, hogy a dolog még rafináltabb legyen a margón szövődő történet nem egészen időrendben halad. A különféle színnel írt megjegyzések különböző időben kerültek oda. Például Eric halvány ceruzával írt megjegyzéseit évekkel korábban, még kamaszként firkálta oda.
Tehát figyelmes olvasót igényel ez a könyv, főleg hogy a történetek sem épp egyszerűek.
Straka története egy kissé fura a múlt nélküli főhőssel és a partizán akciókkal. Illetve, hiába van benne sok veszély és rejtély, számomra nem volt igazán izgalmas. Ha csak ez lett volna a könyvben, valószínűleg kicsit sem hatott volna meg.
"Egy ember valójában nem több & nem kevesebb mint önnön szenvedélyének és tetteinek története."
a könyvben lapuló dokumentumok
A margókra rótt sorok azonban végig fenntartották a figyelmemet. Nem mondom, hogy teljesen elégedett voltam velük, mert néha elég erőltetettnek tartottam Jen és Eric spekulációit és hogy micsoda értekezéseket tartottak egy-egy szó fölött, de érdekelt. Érdekelt, mert jóval izgalmasabb volt az ő nyomozgatásuk, mint S. hadműveletei. Az is tetszett, hogy bár tele volt hézagokkal, nem egyenesen haladt az időben, nagyon szépen kibontakozott. A románc pedig bár borítékolt volt, attól még romantikus maradt.
Az egyik történet tehát megfogott, a másik kevésbé, összefonódva azonban olyan kerek egészet alkottak, ami méltó volt a kivitelezéshez.
Minden elismerésem J. J. Abrams és Doug Drost leleményességéé. A tökéletes összhang az ő alaposságukban és a picike részletekben rejlik. A kiegészítések pont megfelelő időszakonként jönnek és bár néha nincs igazi kapcsolat a két történet között, mert mindegyik megy a saját útján, a harmónia megmarad. Nagyon kíváncsi lennék ennek a kötetnek az alkotási folyamatára.
Összességében tehát zseniális. Kreatív, jól összeszedett és olyan különleges, hogy belopta magát a szívembe. Bátran ajánlom minden könyvmolynak, mert a könyvmolyszív az, ami értékelni tudja a margóra rótt sorokat, a lapok között megbújó dolgokat és egy könyvtári könyv margóján kibontakozó szerelemet.

ennyire van "összefirkálva"

Kedvenc idézetem a könyvből:
"Azért találunk ki történeteket, hogy megkönnyítsük a létezésünket egy kaotikus világban, hogy elviseljük a részrehajlás, az igazságtalanság súlyát, hogy elfogadjuk önnön tehetetlenségünket a természet hatalmával, másokkal, sőt, önmagunkkal szemben."

2016. június 3., péntek

Warcraft - A kezdetek

Habár a számítógépes játékok világa nagyon távol áll tőlem, rettentően kíváncsi voltam erre a filmre. Erre a kíváncsiságra pedig két nyomós okom volt. 
Egy, a játékhoz írt könyvek közül négyet olvastam (Halálszárny és Az Ősök Háborúja trilógia) Richard A. Knaak tollából és nagyon imádtam ezeket a könyveket. Ez volt az első fantasy sorozat, ami beszippantott, tehát nem túlzás azt mondani, miattuk szerettem bele ebbe a műfajba.
Kettő, Travis Fimmel. Nőből vagyok, na. Mióta nézem a Vikingek sorozatot, oda és vissza vagyok a srácért. Vikingnek tökéletes és olyan szép szeme van, hogy ez már merénylet.
Szóval nagy volt a lelkesedésem, de picit tartottam is tőle. Féltem, hogy nem adja vissza azt a hangulatot, amit várok és bár a játék grafikája gyönyörű, egy filmnél a látvány még fontosabb. Azt azonban rögtön eldöntöttem, moziban nézem meg, mert a griffek és Travis kék szeme széles vászonra kívánkoznak. Illetve azt is elkönyveltem, hozzáértő partnerre van szükségem, mert ha néhány barátomat elrángatom rá (mondjuk hat lóval és egy rámenős medvével) abból nem lesz köszönet. Meg is kérdeztem egyik kissé kocka haveromat, nevezzük Bondnak, hogy eljönne-e velem. Válasza, idézem: Hogy a viharba ne!
Beültünk hát az esti vetítésre és rettentően jól szórakoztunk, ahogy előadtuk a játékos és a könyvmoly moziba megy figurát. Néhány részlet a beszélgetésünkből:

"- Ez most akkor ennek a rokona? Vagy honnan kellene ezt tudnom?
- A harmadik játékban benne volt.
- Oké, és abban az is benne van, mitől őrült meg?
- Gondolom. Ez játékfüggőknek készült, ők vágják, nekünk meg hosszú lenne elmagyarázni.
- Vagy elmagyarázzák a folytatásban, már ha nem kaszálják el.
- Biztosan lesz folytatás. Ha csak minden tizedik játékos elmegy moziba a harmincötmillióból, garantált a kasszasiker."

Közben pedig szakértői megjegyzéseket is tettünk, például: "Ez meg fog halni. Ő is biztos meghal. Tuti beleolvas valamibe, amibe nem kellene. Szerelmi szál? Na, ne már! Ő most zöld vagy nem zöld?" Szóval tényleg remekül szórakoztunk. Na, és hogy milyen a film?
Ismertető:
"Azeroth eddig békés birodalma a háború szélére sodródik, civilizációjuk egy félelmetes megszálló fajjal néz szembe: ork harcosok menekülnek haldokló országukból, hogy új hazát foglaljanak maguknak. Amikor megnyílik egy átjáró a két világ között, az egyik seregre a pusztítás vár, a másikra a pusztulás. A szemben álló felek közül két hős összeütközése fogja eldönteni a családjuk, népük, hazájuk sorsát. Így kezdődik a látványos eposz a hatalomról és áldozatról, amelyben a háborúnak sok arca van, és mindenki harcol valamiért."
A film érezhetően a rajongóknak készült. A sztori akkor is összeáll, ha a néző köszönő viszonyban sincs a játékkal, azonban olyan sok a lyukacska, értem például a szereplők motivációira, hogy a lényeg nem jön át. A Warcraft egy komplett, izgalmas világ és értem én, hogy nem lehet egy filmben elmesélni, de ha már a kezdeteknél járunk, illene picit jobban kibontani a szálakat. Úgy éreztem, a készítők túl sokat akartak beletenni. Kicsit sok lett a főhős, akik nem tudtak kellően kibontakozni. Ezen pedig a tábortűz melletti lelkizés sem segített...
Anduin Lothar
No, de ez talán nem is olyan nagy baj, hiszen az egész film egy nagy epikus csata. Hát, nagy meg csata, de nem kifejezetten epikus. Több drámai jelenet van benne, de mivel a néző alig húsz perce ismeri a szereplőket és nem tud róluk szinte semmit, nem igazán vérzik a szíve, ha elhullanak. 
Sokáig nem értettem, miért nem hat meg úgy szinte semmi, aztán rájöttem mi az, ami rettentően hiányzik, a zene. Nem tudom, Ramin Djawadi figyelme hol járt, mikor összerakta a film muzsikáját, de hogy valahol egészen máshol, az biztos. A zene egyszerűen semmitmondó, pedig egy epikus harchoz az epikus zene nélkülözhetetlen.
Ami a látványt illeti, rendben volt, de itt is jóval többet vártam volna. A város és épületek nagyon szépek, a főbb orkok, főleg közelről, szintén, azonban az összes többi ork nem egyszerűen csúnya, hanem gagyi. Mintha csak a játék bizonyos részeiből emelték volna át őket és ez széles vásznon nagyon kevés. Illetve Bond segített rávilágítani, hogy a készítők túlságosan is ragaszkodtak az eredetihez, hogy látványra egyezzen a játékkal. Például ezért kapott az ember hadsereg jó néhány számmal nagyobb páncélszkafandert. Ez egy játékban valóban jól mutat, de hús és vér embereken nagyon komikus. Egy középkori csicsa nélküli páncélban is alig mozog valaki, hát még egy ilyen csupa vért, csupa lemez művészi konzervdobozban.
A szövegíró sem volt épp a helyzet magaslatán. Meg is állapítottuk, hogy jobb, ha a szereplők csak verekednek, mert a párbeszédek nem segítenek az összhatáson. Pedig akadt néhány laza szó (nem, nem mondat, csak pár szó) és jelenet Anduin Lothar körül. A szerelmi szálat pedig inkább hagyjuk, mert indokolatlan, mert Bond szerint gázabb, mint a Hobbit filmekben, mert csak felhúzom magam.
Ezek a szemek...
Mielőtt azonban úgy tűnne, szörnyűnek tartom ezt a filmet, ismét meg kell jegyeznem, nagyon jól szórakoztam. Az elvárásaim egyértelműen túl magasak voltak és ezt képtelen volt megugrani. Kezdeti próbálkozásnak azonban nem rossz. A készítőknek bele kell jönni, a zeneszerző tud ennél százszor jobbat, a rendező bizonyára sokat tanult ebből a filmből és olyan sok potenciál van a folytatás lehetőségében és szerencsére olyan sok a rajongó is, aki megnézni, hogy bizakodó vagyok. Mert bár a film nem nyűgözött le, itt-ott grimaszoltam és értetlenkedtem, azért tetszett. Tetszett, mert eszembe juttatta, mennyire szerettem a Warcraft könyveket, tetszett, mert végre egy újabb fantasy film, amiért izgulhattam és tetszett, mert Travis Fimmel.
Szóval ajánlom mindenkinek, akit kicsit is érdekel a Warcraft világa. Senkinek se legyen magas elvárása, csak értékelje a szándékot és a benne rejlő lehetőséget, hogy egy remek fantasy eposz így vagy úgy, de még több emberhez eljuthat általa.

2016. június 1., szerda

Mozgóképek XLV.

Picit megcsappantak filmes élményeim. Egyrészt mert nem igazán szántam rá magam arra, hogy leüljek és két órát töltsek a képernyő bámulásával, főleg mikor az olvasnivalóim csak állnak a polcomon. Másrészt meglehetősen sokfelé csatangoltam, így nem is fért bele az időbeosztásomba. Ezért, bár a hónapban kétszer is jártam moziban, most csupán négy filmmel szolgálhatok.

A dzsungel könyve
"A Vasember-t is jegyző Jon Favreau ezúttal Rudyard Kipling klasszikusából forgatott élőszereplős filmet, amelyet a Disney azonos című animációs filmje inspirált. A kaland során Maugli, akit farkasok neveltek, a félelmetes tigrissel Sir Kánnal találja magát szembe. Mivel a rettentő ragadozón korábban már komoly sebeket ejtett az Ember, ellenségként tekint a fiúra. Maugli ezért elhagyja az egyetlen otthont, amit eddig ismert és egy lenyűgöző utazásra indul, amely során önmagát is jobban megismerheti. Szigorú mentora, Bagira a párduc és a szabad szellemű medve, Balu társaságában Maugli a dzsungel számos lakójával találkozik, akik nem biztos, hogy a legjobb szándékkal közelítenek a fiúhoz."
Habár A dzsungel könyve nem a legkedvesebb Disney rajzfilmem,  azért természetesen szeretem ezt a mesét. Miért is ne szeretném, mikor tele van állatokkal és nagymacskák állnak a főszerepben? Kicsit mégis szkeptikus voltam az élőszereplős filmmel kapcsolatban. Egy agyzsibbasztó nap és több goromba ember elviselése után azonban tökéletes kikapcsolódásnak bizonyult és bár a grafikától nem ájultam el, megérte a moziélményt.
Ez a film pont olyan, mint a mese és ezért szórakoztató. A szöveget, főleg Balu esetében, nagyon eltalálták és a mondanivaló is befigyel a háttérben. Maugli igazából nem sok vizet zavar, mert az állatok elviszik bundás hátukon ezt a filmet. Egyetlen egy dolog volt teljesen indokolatlan, Lajcsi dalra fakadása. Összességében tehát tetszett és bátran ajánlom mindenkinek, aki a rajzfilmet szerette, mert ez egy jó átdolgozás.

Ao Haru Ride Live Action

Ao Haru Ride című anime élőszereplős változata.

Az élőszereplős adaptációkkal szemben mindig vannak fenntartásaim. Főleg, ha az eredetit nagyon szeretem és ez most sem volt másképp.
Az anime nagy kedvencem és összességében ezzel az átdolgozással sincsenek nagyobb problémáim, csak néhány kisebb.
Egy, hogy továbbviszi a történetet, mint az anime, én pedig inkább rajzolt változatban néztem volna tovább és tovább.
Kettő, mivel mozifilmről van szó, a készítőknek egy órába kellett belesűríteni 12 epizód eseményeit, így bár a cselekmény pörgősebb lett, a mondanivaló kicsit elsikkadt. A néző nem érzi a dolgok súlyát, mert minden olyan gyorsan történik.
Három, a japán színészek játéka valljuk be, nem tudja visszaadni azt, amit egy rajzolt figura. A mentalitás és viselkedésformák sokkal könnyedebbnek tűnnek, ha nem hús és vér embereken látjuk őket. Számomra legalábbis a rajzfilmek túlzásait valósággá tenni mindig kissé erőltetettnek hat.
Szóval, bár nem mondom, hogy rossz lett, mert a készítők ragaszkodtak az eredeti alapokhoz, nem is nyűgözött le. Kedvet hozott a sorozat újranézéséhez és bár a cselekményt továbbfűzte, még mindig úgy érzem, inkább egy második évadot kérek az animéből.
Elsősorban azoknak ajánlom, akik szeretik az élőszereplős átiratokat és már látták az eredeti művet. Nekik egy könnyed délutáni kikapcsolás lesz.

Spotlight - Egy nyomozás részletei
"Az igaz történet alapján készült film egy bostoni újság oknyomozó munkatársainak rendkívüli munkáját követi életük egyik legfontosabb és legizgalmasabb cikksorozatának elkészítése során. A Boston Globe új főszerkesztőt kap (Liev Schreiber), aki arra utasítja munkatársait, hogy járjanak utána egy rég óta szőnyeg alá söpört ügynek: egy helyi pappal szembeni gyerekmolesztálási vádnak. A kis csapat (Mar Ruffalo, Michael Keaton, Rachel McAdams) elképesztő, addig minden erővel titkolt, megrázó tények nyomára jut, és egyre szenvedélyesebben követik a szálakat. Amit találnak, megrázza és megváltoztatja őket. És az újságjukat. És Bostont. És az egész világot."
Oscar-díjas film remek színészekkel, nekem ennyi ajánlólevél elég is volt.
Rendkívül érdekes film. Nem könnyű témát boncolgat és nem is szokványos köntöst választott hozzá. Lényegében tényleg csupán egy újságírói nyomozást követhet nyomon a néző, ami nem hangzik túl izgalmasnak és valóban nem sűrűsödik az akciótól, mégis leköti a nézőt. Egy ideig féltem, hogy el fogom unni magam, de aztán annyira beszippantott a szereplők munkája és az apró sikerek és kudarcok, amelyek vele jártak, hogy már nem is tűnt olyan szürkének az irodai munka. Ehhez persze tényleg szükség volt a nagy nevekre és a rutinra, ami mögöttük van. Illetve kellett egy olyan sztori, ami megfog, amiről mindenkinek van véleménye. A film tehát nagyon jól van összerakva, nem esik túlzásokba, nem akar többnek tűnni, mint ami, mert ez tényleg egy részletes oknyomozói munka dokumentációja.
Nem mondom, hogy ha csak rajtam múlik megkapja a szobrocskát, de tetszett. Ajánlom mindenkinek, akinek egy picit is felkeltette a figyelmét.

Rendes fickók
"Mi a jobb egy tökös és nagypofájú nyomozónál? Két tökös és nagypofájú nyomozó. Igaz, az egyik inkább csak verőlegény (Jackson Healy - Russell Crowe), a másik meg a világ leggázabb detektívje (Holland March - Ryan Gosling), de mindketten lelkesek, szeretik az alkoholt, és nem restek erőszakot alkalmazni a jó ügy és a jó nők érdekében. Jó ügyekből és jó nőkből pedig nincs hiány: elsőként egy gyönyörű pornósztár látszólagos öngyilkossága után kezdenek el nyomozni, majd a titokzatos és csinos bírónő (Kim Basinger) kérésére annak nem kevésbé csinos lányát, Ameliát próbálják meg előkeríteni. És ami egyszerű rutinmelónak ígérkezett, arról hamarosan kiderül, hogy az évszázad bűnügye, amelyben érintett a Los Angeles-i alvilág színe-java..."
Egyik munkatársam, Nel rendkívül szerencsés, ha nyereményjátékokról van szó. Egyszer már elkísértem egy filmre (Ifjúság) , amire úgy nyerte a jegyet és most ismét mellé állt a szerencse. Illetve mellém is, hogy engem kérdezett meg, elmegyek-e vele. 
Ez a film zseniális! A történet ütős, a poénok fergetegesek és a szereplők remekelnek. Végigkacagtuk a filmet és végre elértem azt a pontot, hogy értem, miért van minden nő oda és vissza Ryan Goslingért. Ha be kellene skatulyáznom, akció és vígjáték címkét kapna, ám mindkét kategóriában az élmezőnyben landolna. Ez a film ugyanis minden őrülete ellenére ezerszer hihetőbb, mint akciófilmek tucatjai és ezerszer szórakoztatóbb, mint az ostoba vígjátékok. Van benne egy kis meghökkentő különlegesség, talán a '70-es évek légkörében, a karakterek emberi viselkedésében vagy abban a sok tökéletesen elhelyezett poénban, ami úgy üt, mint kidobó a műszak végén. Vastaps a rendezőnek és a színészeknek!
Imádtam ezt a filmet, ezért csak ajánlani tudom mindenkinek függetlenül attól, szerelmes-e Ryanbe, bírja-e Russel Crowe-t és úgy egyáltalán lázba hozza-e egy kis nyomozás nem épp megszokott nyomozókkal. Egyszerűen látni kell és kész, mert garantáltan elszórakoztat mindenkit.

Értékelés:
Rendes fickók                                         ->  10
Spotlight - Egy nyomozás részletei        ->  9
A dzsungel könyve                                 ->  8
Ao Haru Ride Live Action                      ->  7