2017. október 24., kedd

Rovinj - tenger

Tovább csúsztam horvátországi beszámolómmal, de talán nem is baj. Nem baj, mert az egyre hűvösebb őszi időjárásban, főleg a hétvégi eső után, jólesik visszaemlékezni a nyárra.
Rovinj városa után ezúttal a tengerpartja kerül terítékre sok napsütéses nyári fényképpel.

Kikötő
úton az óváros felé
Rovinj óvárosa gyakorlatilag egy kis földcsücsök a tengerben. Messziről látszik a templom és tornya által uralt óváros és a csücsköt körbevevő kikötő. Itt tehát a tenger elkerülhetetlen, de ki akarná elkerülni?
Egyszerűen gyönyörű a kékség és a különféle hajók és csónakok sokszínűsége. Éjszakára ugyanis megtelik a kikötő, mindenki, aki napközben  a vizet szeli, hazatér, így igazán hangulatos napnyugta után is errefelé sétálgatni.
Habár gondolkodtunk rajta, hogy felszállunk az egyik sétahajóra, lebeszéltük magunkat róla. Ezt egyrészt azért tettük, mert akkor pár órára egy csoporthoz lettünk volna kötve és ezúttal a spontaneitás és a szabadság diktálta a terveinket, másrészt szkeptikus voltam a reklámokkal szemben.
Sok helyen láttam, hogy delfinekkel hirdették az utat, ám amikor utánajártunk, kiderült, hogy valójában, csak ha nagy szerencsénk van, akkor láthatunk errefelé delfint.
Szóval maradtunk a saját utunkon és inkább magunk fedeztük fel a tengert.

árva csónak a tengeren

a legautentikusabb látkép
óváros és a...

... kikötő

Óvárosi strand
a strand határa
A felfedezést természetesen úgy értettük, hogy csobbanunk kicsit a sós vízben. Azt viszont nem gondoltuk volna, hogy ehhez alig kell elhagynunk a szállásunkat.
Apartmanunk ablakából is jól láttuk a tengert és láttuk rajta a bójacsíkot is. Arra azonban csak később jöttünk rá, hogy a bóják a helyi strand határát jelölik ki.
Igen, ez azt jelentette, hogy alig száz métert kellett megtennünk az ajtónktól a templom felé és már ott is voltunk a strandon. No, nem a hagyományos értelemben hosszan elterülő partszakaszra kell gondolni napernyős nyugágyakkal, hanem egy sziklafalra. Erről a sziklafalról azonban vezet néhány lépcső a tengerbe. Első látásra nem volt kifejezetten bizalomgerjesztő.
Mindketten tudunk úszni, bár San Diego kicsit bizonytalanabb, ha vízről van szó. Ebben a szituációban azonban én voltam a bátortalanabb. Legalábbis, amikor megpillantottam a sziklákhoz csapódó hullámokat és megtapasztaltam, hogy a tengerbe vezető létra nem csak csúszik, de billeg is, ha rálépek.
a strand
Szóval kellett egy kis bátorság és én első körben csak gyorsan megmártóztam ismerkedve a mélységgel. Aztán belevetettük magunkat a kezdő búvárkodásba.
San Diego már próbálta, ezért is kérte kölcsön az egyik munkatársától a felszerelést, vagyis búvármaszkot, pipát és békatalpat női és férfi méretben is. Aztán dobott is egy nem túl elegáns hátast ebben a szettben a tengerbe, amivel nem csak megnevettetett, hanem rá is csábított, hogy kipróbáljam.
Első körben szörnyű volt. A béketalpat előrelátóan a sziklán hagytam, mégis teljesen kényelmetlenül éreztem magam, mert maszkban pipával egészen máshogy kell lélegezni, mint úszás közben. Ráadásul még mindig csak szoktam a mélységet és a hullámzást. Második nekifutásra azonban megpillantottam egy halat, ami kellően elterelte a figyelmemet minden ideges gondolatomról és végre normálisan tudtam lélegezni.
Szóval belejöttem, San Diego meg elkezdett aggódni, miért nem dugom már ki a fejemet a vízből és miért lebegek mint egy hulla. Hát, csak azért, mert szép volt a kilátás odalent...
A víz tisztának tűnt, bár a hullámzás mindig felkeverte kicsit a tenger fenekét és a halakat is keresni kellett. Nem kellett azonban keresni a bébimedúzákat. Azok bizony mindenhol ott voltak, így kicsit kifakadtam, mikor rájöttem, mi a csudák lebegnek körülöttem. Szerencsére azonban a méretükből vagy a fajtájukból adódóan nem csíptek, ami remekül jött, mert kikerülni őket esélyünk sem volt. A lépcsőnél pedig néhány picike rák játszott bújócskát.
Szóval bár első ránézésre kissé ijesztő volt ez a partszakasz, remek élménynek bizonyult és meghozta a kedvemet a további búvárkodáshoz.

Tengeri paradicsom
A tenger igazi csodáját az óvárostól távolabb találtuk meg a város szélén egy nemzeti parkban. Itt már hagyományosabb strand fogadott minket, bár továbbra is sziklás volt. Mondjuk a horvát tengerparton ne is várjon mást az ember, inkább legyen felkészült és vigyen magával úszócipőt. Vittünk is, amit én csak egy rövid próbára cseréltem le a békatalpra.
strand második felvonás
Itt folytattuk hát halnéző vízitúránkat, ami számomra a legnagyobb élmény volt Horvátországban. Úgy éreztem magam, mintha belecsöppentem volna egy természetfilm díszletébe.
Miután térdig bevergődtem a csúszós sziklákon, a csöppnyi vízbe már bele is vetettem magamat, hogy kövessem a halakat. Minél sekélyebb volt a víz, annál több és színesebb halrajok vettek körbe. Ki sem akartam jönni, annyira élveztem a fogócskát a halakkal a sziklák között, annyira jó volt nézni, ahogy nem zavartatták magukat és olyan sokféle élőlényt láttam.
A halak mellett akadt rák szép számban, láttunk hatalmas kagylót, sok korallt és tengeri uborkát és persze a bébimedúzák is megmutatták magukat. Egyszerűen le voltam nyűgözve, így mikor kimentem a sziklákra megpihenni, teljes pánikban voltam, hogyan vergődjek ki anélkül, hogy bármire rálépnék.
Imádtam, amit jól mutat, hogy az itt töltött idő 98%-át a vízben töltöttem, San Diego pedig, mikor megunta az úszkálást velem, azt figyelte a szikláról, hogy merre van a fenekem és a pipám, mert mást ugyan nem látott belőlem.
Jó tanácsom tehát a következő: sekély vízbe kell menni megfelelő felszereléssel és az ember élőben láthatja azt, amit a természetfilmek mutatnak.

napnyugta a strandon

a felszín alatt igazi halparadicsom van

2017. október 15., vasárnap

Hóember

Jo Nesbo meglehetősen népszerű író, könyves berkekben többször találkoztam már a nevével. El is döntöttem, hogy valamikor olvasok majd tőle valamit. Azonban nem vagyok krimirajongó, így jegeltem kicsit.
Aztán megtudtam, hogy filmadaptáció készül szóban forgó kötetéből és filmes vonatkozásban mostanában kifejezetten naprakész vagyok, ami meg is látszik olvasmányaimon. Szóval követve elvemet, mi szerint "előbb olvasom és aztán nézem" kivettem a könyvtárból.
A borító tetszetős, de semmi különleges és vastagságra is megszokott 416 lapjával.
Habár ez a főhős, Harry Hole 7. nyomozása, vagyis a sorozat 7. kötete nem aggódtam az előzmények miatt. Minden könyv egy-egy újabb bűntényt göngyölít fel, vagyis önállóan is megállják a helyüket.
Fülszöveg:
"Harry Hole, az oslói rendőrség különc főtisztje az ősz elején névtelen levelet kap, Hóember aláírással. Amint lehull az első hó, titokzatos eltűnések, bestiális gyilkosságok sora kezdődik a norvég fővárosban. Az áldozatok egytől-egyig családos nők, s az esetek riasztó hasonlóságot mutatnak évekkel ezelőtti eltűnési ügyekkel. A rendőrség sorozatgyilkosra gyanakszik, ugyanis az elkövető különös nyomot hagy maga után: egy-egy hóember őrzi a tetthelyeket."
Ez a könyv tipikus krimi egy hideg skandináv helyszínen. Minden megvan benne, ami a műfaj kelléke. A főhős egy ügyes, ám különc és magánéleti problémákkal küzdő nyomozó. A rendőrségen akad még néhány szerethető figura és a hóban néhány holttest, hogy legyen min nyomozni. Közben rengeteg a mellékszereplő, hogy kellőképpen összezavarja az olvasót és egy kicsit mindenki sáros valamiben. Aztán persze melléfogás és kalandok közepette fény derül a rejtélyre, ahogy elvárt.
Szóval tipikus. Rögtön össze is foglalom, mi az, ami a pozitív fénybe és mi az, ami a negatív sötétségbe löki ki abból a bizonyos krimisorból.
Tetszett a stílusa. Tettszett az írásmód, a sok zenei utalás és tetszett, hogy bár a főhős állt végig reflektorfényben, szépen és könnyedén hagyta kibontakozni a többi szereplőt is. Megvolt a keret, megvoltak a motivációk, ami olvasási szempontból gördülékennyé tette a könyvet.
A tempó is tetszett, mert bár nem rohant az ügy lezárása felé, nem is éreztem lassúnak. Mindig volt kellő mértékű új adalék a nyomozásban, hogy a rejtély iránti kíváncsiság megmaradjon.
Nagyon tetszettek a karakterek. Minden szereplő emberi, mindegyikük gyarló és ez így hiteles. A gyilkos motivációja is érthető volt, ezért látszott, hogy az író jól átgondolta őket. Ahogy átgondolta a sztorit is, ezért az elejtett utalások és morzsák szépen összeálltak a kötet végére.
Csakhogy nem ájultam el tőle.
Nagyjából a könyv háromnegyedénél rájöttem, miért is nem olvasok több krimit. A helyzet ugyanis az, hogy vagy olyan lassan halad, hogy megunom és érdektelenné válok a nyomozás iránt, vagy jó a tempó, csak túl kiszámítható. Itt az utóbbi eset áll fent.
Elég hamar átláttam, hogy ki kicsoda és a nyomozó előtt jóval megfejtettem a gyilkos kilétét is. Így pedig inkább bosszantó volt, mint izgalmas, mikor a főhős vakvágányra futott.
Krimi esetében azt várom, hogy hitessen el velem valamit, aztán a végén lepjen meg egy hatalmas fordulattal. Nos, ez a fordulat itt elmaradt, mert bár az utolsó ötven oldal tényleg pörgött, a végkifejlet kiszámítható maradt. Pedig volt egy pont, ahol megcsaphatta volna kicsit az olvasót, az író mégsem élt vele.
A katarzis tehát, amit egy krimi lezárásától várok, elmaradt. Ettől függetlenül azonban kellemes olvasmány volt, nem bántam meg, hogy kézbe vettem.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a klasszikus nyomozós történeteket, főleg ha nem zavarja őket az sem, ha idő előtt megfejtenek néhány titkot.
Habár nem ájultam el tőle, lehet, hogy fogok még olvasni az író tollából.

2017. október 9., hétfő

Tarot Café

Ezt a képregényt ajándékba kaptam. Ennek azért van jelentősége, mert grafikailag távol áll az ízlésemtől.
Manhwa, vagyis koreai művész, Sang-Sun Park munkája és természetesen egy sorozat első kötete. Csupán 184 oldal, így gyorsan végig lehet lapozni.
Fülszöveg:
"Ismerkedjünk meg Pamelával, a Tarot Café tulajdonosnőjével, kinél a kínálat nem mindig az ügyfelek kedvére való. Pamela jósnő, akihez különleges vendégek, vámpírok, tündérek és más, az emberek közt élő természetfölötti lények is betérnek – nem csak egy kávéra, hanem hogy a kártyalapok segítségével feltáruljon előttük a jövő. Azonban Pamela múltjában is sötét titok lappang, és csak ha e múltat lezárja, akkor léphet át következő életébe."
A borító nem tetszik, mert mint mondtam, a grafikai stílusa távol áll tőlem. Ez az elsődleges oka annak, hogy összességében sem igazán tetszett.
Szeretem a képregényeket, bírom a csiricsáré részleteket (A vízisten menyasszonyát például kifejezetten szeretem), ám mérhetetlenül idegesít, mikor egy karakterről nem tudom eldönteni fiú-e vagy lány. Park stílusa pedig pont erről szól, babaszerű lányok és feminin fiúk amerre a szem ellát. Ez pedig nem csak zavaró, hanem egy olyan téma felé mozgolódik, ami szintén távol áll tőlem. Ha japán lenne ez a könyv, valószínűleg megkapta volna a shounen ai (férfi-férfi szerelem) besorolást is, amire nem csak a grafika, hanem az utolsó történet utolsó mozzanata is okot ad.
Na, de visszatérve a rajzokhoz, hoztam két példát:

súgok: a göndör, hosszú hajú a lány, a többi fiú
itt meg pont a göndör a fiú...

Az én ízlésemnek ez a fajta kifejezésmód fura. Olvasás közben megmutattam néhány képkockát a barátomnak azzal a felszólítással, hogy mondja meg, csaj vagy pasi van a képen. Nem túl meglepő módon az összes hímnemű szereplőt lecsajozta... 
A képregény képes fele tehát nem tetszett, lássuk, mi a helyzet a történettel.
Mivel bevezető kötetről van szó, a főhősről, Pameláról nem sok dolgot tudhat meg az olvasó. Látja kicsit munka közben és ennyiben ki is merül a dolog. Apropó munka, ötletes volt minden tarot kártyát leírni, kár hogy nem tett semmit a történethez. Kicsit úgy éreztem, hogy Pamela néhány direkt kérdést leszámítva olyan, mint a televíziós távjósok. Meghallgatja a kuncsaftot, ehhez mérten mond néhány alapigazságot, de valójában nem ad semmit az illető életéhez.
Szóval a kötet lényegében a jósoltató személyekről szól, az ő életüket meséli el. Mivel fantasy történetről van szó, mind a négy vendég természetfeletti lény és mindegyikük központi problémája a másságukból és a szerelemből adódik.
Az első történetet kifejezetten kreatívnak éreztem, vagy csak a macskamániám miatt voltam elfogult. A második történet ezzel szemben klisésnek és rettentően kiszámíthatónak hatott. A harmadik kicsit kevés volt, de azért humoros, egy reggeli metrózáshoz pont ideális. A negyedikről nem tudok kerek véleményt mondani, mivel a második kötetben folytatódni fog. Azonban mégis ez volt az a pont, ahol rájöttem, hogy ez a sorozat nem az én világom.
A cselekmény tehát nem javított annyit a grafikai háttéren, hogy végső ítéletem pozitívabb irányba billenjen. Összességében azt kell mondanom, tömegközlekedésen olvasnivalónak rendben volt, de ha inkább az ablakon bámultam volna ki üveges tekintettel, akkor sem maradtam volna le sokról. Ez a sorozat nem az én stílusom, így nem hoz lázba a folytatás gondolata. (Eddig egyébként 7 kötete jelent meg magyarul.)
Kizárólag azoknak ajánlom, akiket nem zavar, ha nem tudják eldönteni a szereplők nemét és kedvelik a romantikus természetfölötti történeteket.

2017. október 6., péntek

A Hollókirály

A Hollófiúk sorozat befejező kötete, így nagy várakozásokkal ugrottam neki. A borító alapján, amely ismét gyönyörű lett, csupa jót feltételeztem róla és a harmadik rész mindezeknek alapot is adott, most viszont, hogy befejeztem, szomorú vagyok.
440 oldal, vagyis nem vékony könyv, mégis olyan üres szegényke.
Fülszöveg:
"Gansey már évek óta egy eltűnt király nyomait kutatja, és szép lassan a barátait is bevonja a küldetésbe: Ronant, aki álmokat rabol meg; Adamet, aki elérte, hogy más rendelkezzen az élete fölött; Noah-t, akinek már nincs is igazi élete; és Blue-t, aki szerelmes Gansey-be… miközben jól tudja, arra rendeltetett, hogy megölje a szerelmét. A végjáték megkezdődött. Az álmok és a rémálmok egybefolynak. Szerelem és veszteség elválaszthatatlanná válnak. És a keresés már nem egy konkrét útvonalra szorítkozik."
Csalódott vagyok és szomorú. Szeretem Maggie Stiefvater stílusát, szeretem az élénk fantáziáját és az egyedi karaktereit. Még a "lassú víz partot mos" tempót is szeretem. Azonban nem szeretem, mikor felültetnek. Igen, most pont úgy érzem magam, mint Gansey, mikor megtalálta Glendowert...
Az eddigi három könyvben kaptam mágikus rejtélyeket, legendákat, érdekes karaktereket, kusza szerelmi szálakat és rengeteg, de tényleg rengeteg utalást a jövőre, vagyis erre a befejező kötetre. Szóval joggal voltak elvárásaim. 
Elvártam, hogy a rejtélyek kibogozódjanak, hogy a karakterek története lezáruljon, hogy a mágia, már amennyire a varázslat fizikailag leírható, megvilágosodjon előttem. Ja, és joggal vártam valami királyt ettől a királyfüggő történettől. Sajnos azonban nem kaptam semmit.
A könyv eleje kellemes, mert kellemes a megszokott karakterekről olvasni. Ötven oldal után azonban megint belesikkad a kényelmes aludttej tempóba és elkezd unalmassá és kissé túlírttá válni, bármennyire is szeretem az írónő stílusát. A legnagyobb fájdalom azonban az utolsó száz oldalon következik be.
Kisebb spoilerek előfordulhatnak!
A könyv tempója a végére felgyorsul, a szálak kezdenek összefutni. Az írónő legalábbis megpróbálta ezt a látszatot keltei azzal, hogy minden karakteréről közölte, hogy ez a történet akár róla is szólhatna. Csakhogy sajnos ez a történet valójában egyikről sem szól.
Ó, igen, itt van az az angol király elásva, ez a történet üres. A várt végkifejlet üres, a kincsesláda üres, a sír üres és a jóslat elmehet a búsba az összes egységes masszaként mozgó jósnőjével együtt. Nem, nem Glendowerrel volt problémám, mert az a csavar pont tetszett. (Talán mert ez volt az egyetlen csavar eben a könyvben...) Azzal volt problémám, hogy három kötete kajáltam, hogy a démonok és a műkincs vadászok veszélyesek, hogy a mágiának vannak azért szabályai, hogy a jóslatok borongósak, mégis éhes maradtam. A démon szála nem lett befejezve, a mágia (meg úgy általánosságban semmi) nem lett megmagyarázva és még a karakterek sem jutottak sehová, hanem hevertek tovább parlagon. Se válasz, se megoldás, se magyarázat, csak a semmi. A sok pusztítás, ami drámai hatást kívánt kifejteni, pedig tét nélküli tintapaca maradt. Még egy hülye darázs sem csípett meg senkit! Sőt, megkockáztatom, hogy semmi, de tényleg semmi nem történt ezen a több mint négyszáz oldalon.
Spoiler vége.
Összességében tehát azt kell mondanom, bár fájó szívvel, hogy nem tetszett. Nem ezt vártam, nem ehhez vagyok szokva és nem, a gyönyörű borító nem kompenzálhatja azt az ürességet, ami a lapokból árad. Csalódtam.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik úgysem bírják ki, hogy ne olvassák el, ha már az előző három részen túljutottak. Csak egy jó tanácsom van: ne várjatok semmit, mert ebből a kalandból bizony üres kézzel fogtok távozni...

2017. október 4., szerda

Rovinj - város

Mindig megfogadom, hogy nem húzom sokáig az élménybeszámolós bejegyzések megírását, aztán valami mégis mindig közbejön. Az új élményeknek hely kell, kitöltik a gondolataimat és néha sürgetőbbek, mint a távolodó emlékek, ezért nem jutottam még el addig, hogy leüljek, átgondoljam és megírjam, milyen volt Horvátország.
Augusztus utolsó és szeptember első napjain jártam ott, így egy hónap csúszásban vagyok, tovább azonban már nem halogatom. Három bejegyzést szánok ennek a témának, ez ebből az első.

Utcakép
Hogy miért épp ide jöttünk, arról már írtam pár sort, így nem ismétlem magam. Inkább belevágok az élménybeszámolóba.
Szlovénia hegyei után Horvátország radikálisan másnak tűnt. Igazi mediterrán környezetbe csöppentünk pár óra autókázás után csillogó tengerrel a láthatáron. A növényzet és a hőmérséklet is a mediterrán légkört erősítette, ám a leglátványosabban az utcai látkép jelezte, hogy bizony mediterrán tengerpartra értünk.
Egyszerűen imádom ezeket a szűk, macskaköves, kacskaringós, dimbes-dombos utcákat. Oda vagyok a cseréptetőkért és leanderekért. Imádok bóklászni az éttermek utcai vagy épp tengerparti teraszai között és úgy általánosságban azt a légkört, amit egy mediterrán város nyújt.
Ráadásul az óváros le van zárva az autók elől, így a bámészkodni vágyók szinte nyugodt szívvel csodálkozhatnak rá bármire, ami megtetszik nekik.
Mivel a szállásunk az óváros szívében volt, az autót kívül kellett leparkolnunk, ami előzetes nyomozást igényelt. Még indulás előtt felmértük, hogy Rovinj tele van fizetős parkolózónákkal, ezért elkezdtem olyan helyet keresni térkép és fórumok alapján a városban, ami nem esik bele egyik zónába sem és nyugodtan ott hagyhatjuk az autót pár napra. Sikerült is találnom egyet egy étterem mellett, ez viszont azt jelentette, hogy mindent be kellett cipelnünk a szállásunkra.
Érkezésünk az óvárosba így filmszerű és klisés volt. Én lenge nyári ruhában, kalapban tipegtem egy kisebb hátizsákkal, mellettem pedig San Diego baktatott hátizsákkal és két bőrönddel. Mondtam is neki, hogy úgy érzem magam, mint egy filmben, mikor a díva elmegy vásárolni, a sofőr meg cipeli a motyóját. Csak nevetett és közölte, hogy az útvonalra koncentráljak, mert én vagyok a navigátor, ő meg a férfi, akinek néhány csomag semmi.
Térképen egyébként nagyobbnak tűnt a távolság, így laza 15-20 perc séta alatt már el is értük a szállásunkat.

Szállás
A szállásunk egyszerűen tökéletes volt. Egyrészt sikerült az óváros szívében foglalnom egy apartmant, másrészt tengerre nézett a konyha ablaka, harmadrészt pedig igazi mediterrán stílusú volt. Női szemmel maga a csoda, körbe is fényképeztem rendesen.
reggeli kávémat szürcsölve
Apartman jellegéből adódóan mindennel fel volt szerelve és végre megkaptam a hatalmas franciaágyat is, amire vágytam.
Az egyetlen hátránya az volt, hogy sötétnek (mindössze két ablaka volt csupán) és kissé dohosnak bizonyult. A törülközőink és a fürdőruhák nem akartak megszáradni.
Ezt azonban kompenzálta a tenger hullámzása, a kis terasz az ajtótól balra, illetve a környék macskapopulációja. Macskaimádóként mindig plusz pont számomra, ha cica is jár a szálláshoz, itt pedig nem is egyet kaptam.
Fekvését tekintve ennél jobb helyet nem is találhattam volna.
Első nap nem leltük a templomot, ami pedig Rovinj fő nevezetessége. Nos, ez azért történt, mert konkrétan a szállásunk fölött volt, így folyton csak megkerültük.
Aztán, mikor strandolni vágytunk, rájöttünk, hogy az is a templom alatt van, így gyakorlatilag öt percre a bejárati ajtónktól. Elég laza dolog volt, hogy úszkáltunk, majd mikor kiültünk a sziklára napozni és éreztem, hogy pisilnem kell, csak felkaptam a lakáskulcsot, magamra tekertem egy törülközőt és hazacsattogtam papucsban majd vissza. Ennél kényelmesebbek már nem is lehettünk volna.

cicasimogatás a szomszédban

Látnivalók
Ahogy említettem, az utcák és a tenger látványán kívül a templom az igazi nevezetessége a helynek.
A Szent Eufémia-székesegyház a város védőszentjéről lett elnevezve és 12. századi alapokra nyúlik vissza. A barokk stílusú épület lényegi része a 63 méter magas harangtorony, amely már messziről is jól látható. A templom és a harangtorony is látogatható, ám mi utóbbit kihagytuk. Nekünk bőven elég volt az a kilátás, ami a templom lábánál fogadott minket.
Szent Eufémia-székesegyház
A legfőbb nevezetességet így kipipáltuk és csak élveztük a város hangulatát. Órákig sétálgattunk, mert bár a templomban, kikötőben és egy múzeumban kimerülnek a helyi látványosságok, minden érdekes. Még az ablakokban száradó ruhákat is érdeklődéssel figyeltem, így cseppet sem unatkoztunk.
Ehhez persze nagyban hozzájárult a tenger, de erről majd a következő bejegyzésben áradozom.
Kicsi város, remek hangulattal és kellemes éjszakai élettel és ami engem illet, a macskák bőséges választékával.
macska kilátással
Ebből adódik, hogy a legtöbb fényképet macskákról készítettem. (Meg persze végigtapiztam az összeset, mert olyan barátságosak.) Tudom, tudom, menthetetlen vagyok, de amikor az épületek homlokzatát csodálva kiszúrok egy macskát az egyik ablaktábla tetején egyensúlyozni, nem tudok ellenállni neki.
Rovinj látnivalói tehát bundát viselnek és négy lábuk van.
Volt is két bajszos figura, akiket ki kell emelnem. A már említett szálláskörnyéki macskák mind barátságosak voltak, így elkönyveltem, hogy a horvát cicák (ellentétben cseh félénk rokonaikkal) bírják a turistákat. Nem is haboztam hát, mikor kiszúrtam egy ablakpárlányon szunyókáló cicust. Csakhogy ő nem rajongott érte, hogy megzavartam, így le lettem teremtve egy határozott fújással. San Diego persze jól szórakozott rajta és még meg is örökítette eme kevésbé nemes pillanatot.
Az esetet kompenzálva azonban másnap összefutottunk a város legjobb fej macskájával. A szóban forgó foltos kandúr épp egy bokorban gubbasztott, mikor betértünk a parkba, hogy egy kis árnyákot leljünk a tűző napsütésben. Hamar összebarátkoztam vele, majd velünk pihent, vagyis inkább rajtunk. No, de nem elégedett meg egyikünkkel, mindkettőnkre igényt tartott, így bár az én lábamon dorombolt, az egyik macskát San Diego térdén pihentette jelezve, hogy ő is kell neki. Kétségtelenül ő volt a kedvenc cicám.

morcos macska
kedves macska

2017. október 3., kedd

Mozgóképek LXI.

Szeptemberben négy filmre jutott időm. Ez végeredményben nem rossz arány, főleg ha hozzáteszem, hogy közülük hármat moziban néztem meg.

Wind river - Gyilkos nyomon
"Holttestet találnak a Wind River indiánrezervátumban. A világtól elzárt térségbe hamarosan egy FBI ügynök érkezik, aki megállapítja, hogy a tinédzser lány gyilkosság áldozata lett. A holttestre rátaláló tapasztalt nyomkövető és az ügynök együtt próbál a bűnügy végére járni, ám a zárkózott, bizalmatlan helyiek nem segítik az ügy felgöngyölítését. Ráadásul az Egyesült Államok egyik legelszigeteltebb térségében a legtöbb gyilkossági ügyet sosem oldják meg, a legtöbb bűnözőt sosem fogják el."
Ismét ránk mosolygott a szerencse és erre a filmre nyertük a mozijegyet. Szóval Nel barátommal premier előtt néztük meg.
Elég kemény film. Elég fagyos, elég gyönyörű benne a táj és eléggé odacsap a nézőnek. Kicsit művészfilm, kicsit krimi, de velejéig dráma. Lassan bontakozik ki, nagy meglepést krimi vonalon nem okoz (ám így is akad benne elég megdöbbentő mozzanat), ám állandó feszültségben tartja a nézőt és egy olyan mondanivalót ad neki, amitől kényelmetlenül érzi magát, mégis gondolkodóba esik. Nehéz kérdések, remek karakterek és feldolgozandó jelenetek. Női szemmel ez egy kemény dráma.
Nekünk nagyon tetszett, tudjuk ajánlani, ám az élvezetéhez az kell, hogy a néző kedvelje a drámát és az erőteljes mondanivalót, illetve hogy ne zavarja, ha szép lassan fagy össze a kép.

Csábítás
"Az amerikai polgárháború idején járunk. A fogságba esett, sebesült északi katonát a konföderációsok egy bentlakásos leányiskolában tartják bezárva. A fogoly megpróbálja belopni magát az ott élő magányos nők szívébe. A nők előbb egymás, majd a katona ellen fordulnak..."
Már régóta tervezgettük Nellel és Madonnával, hogy elmegyünk hármasban mozizni, ám mindig közbejött valami. Vagy valamelyikünk nem ért rá, vagy nem tudtunk megegyezni a filmet illetően. Nos, most végre sikerült! Ennyiben azonban ki is merül a sikerélmény.
Mindegyikünk nagyon várta ezt a filmet, mert szeretjük a kosztümös alkotásokat, érdekelnek minket a női intrikákon alapuló sztorik és azért a szereposztás sem tűnt rossznak. Épp ezért rettentően sajnáltuk mindhárman, hogy ebből a remek alapanyagból csak egy ilyen középkategóriás alkotást tudtak kihozni.
A történet túl kiszámítható és rettentően lassú. Az ármánykodás nagyon kevés és a hölgyek nem is ugranak igazán egymásnak, pedig elvárt lenne. A szerencsétlen egyedüli férfi szereplő pedig olyan ostoba, hogy arra szavakat sem találok. Ráadásul a karakterek kihasználatlanok maradtak, mivel mindegyiküknek csak egy szelete került fénybe, illetve volt, akiből még ennyit sem mutattak meg a nézőknek. Azért a pufi kislány vitt mindent. Pedig tényleg remek szereplőgárdát szedtek össze, így kár érte.
Ez a film tehát nem csábít, olyan mint egy olcsó kölni, megpróbálja elfedni a hiányosságokat, de nem jön neki össze. Aki mégis megnézi, ne várjon tőle sokat.

Beszélnünk kell Kevinről
"Eva feladja karrierjét és szakmai ambícióit, hogy életet adjon Kevinnek. Az anya és gyermeke közti viszony már a kezdetektől bonyolultan alakul. Mikor Kevin tizenöt éves lesz, egy egészen elképesztő és az egész közösség számára feledhetetlen dolgot művel. Eva saját érzéseivel, a bánattal és a felelősséggel küzd. Szerette valaha egyáltalán a gyerekét? Kevin hibája vajon mennyiben volt az ő hibája, ha másképp neveli, máshogy alakulnak a dolgok?"
Nagyon régóta szerettem volna megnézni ezt a filmet. A megfelelő hangulat azonban nem nagyon akart eljönni. Halogattam hát, míg egyik este San Diego közölte, válasszak én filmet. Mozitárunkból ez tűnt abban a pillanatban a legérdekesebbnek, amitől nem lett lefekvés előtt jobb kedvünk, mégis megérte.
Ez a film remek. Remekül van összerakva, remekek a színészek, remek a látványvilág, remek a hangulat és remek a mondanivaló. Teljesen beszippantja a nézőt és érzelmileg kicsit összefacsarja, ám egy ilyen témánál ez így dukál. Rengeteg gondolatot ébreszt, így mikor vége lett, csak ültünk a kanapén és bámultunk magunk elé, ahogy megpróbáltuk mindezt feldolgozni. Aztán persze egy hosszú beszélgetés lett az eredmény, ami ideális egy ilyen beszédes címnél.
Nagyon ajánlom mindenkinek. Nem könnyű film, nem könnyen emészthető és nem vidám, de érdemes megnézni. Néha kell egy-egy ilyen gondolatébresztő, lelkileg kissé sanyargató alkotás.

Az
"Egyenként eltűnnek egy kisvárosból a gyerekek. Derry gyászol, azután elfeledkezik a tragédiáról, csak hét gyerek képtelen kiverni a fejéből a rettegést. És a bohócot, aki talán felelős mindazért a megmagyarázhatatlan szörnyűségért, ami történt.
Ha ők heten idejében megértik, mi is történik velük, akkor talán megállíthatják a gonoszt... akinek ezúttal piros krumpliorra, és hatalmas, színes cipője van."
Nagyon vártam ezt a filmet, ezért kezdtem el olvasni a könyvet. Aztán elolvastam a könyvet és olyan nagyot csalódtam, hogy egy ideig jegeltem a film gondolatát. Közben viszont mindenki az egekig magasztalta az új filmadaptációt, így erőt vettem magamon és elrángattam San Diegót a moziba. (Azért kellett rángatni, mert nem szereti a horrorfilmeket.) Hú, de milyen jól tettem!
Habár könyvrajongó vagyok, dicsőítem azokat az alkotásokat, amelyek a jó cél érdekében mernek elrugaszkodni az alapanyagtól. Ez a film pedig pont ilyen. King kusza katyvaszából készítettek egy szórakoztató, kerek történetet. Ehhez jött a remek díszlet, a szépen megtervezett bohóc, - aki szerencsére többnyire bohóc is maradt - és az a plusz varázs, amit a gyerekszínészek adtak. Rettentően jól szórakoztam, végigkacagtam az egészet és nem azért mert gagyi volt, hanem mert humoros. Kellő önirónia és kellő gyermeki mulatságosság volt benne, hogy mindegyik szereplőt megkedveljem és érdekeljen a sorsuk. Egy percig sem unatkoztam.
Összességében tehát egy remek adaptáció, ami önállóan, a könyv nélkül (óva intek mindenkit 1600 oldalnyi kuszaságtól meg teknőstől) is tökéletesen megállja a helyét. Nem mondanám kifejezetten ijesztőnek (bár azért ugráltak jó néhányan körülöttem a moziban), de szórakoztatónak igen. Ha valaki egy kicsit borzongató filmre vágyik gyerekekkel a főszerepben, mindenképpen nézze meg.

Értékelés:
Beszélnünk kell Kevinről                 ->  10
Az                                                     ->  9
Wind river - Gyilkos nyomon          ->  8
Csábítás                                            ->  6

2017. október 2., hétfő

Steampunk Panda Party

Ez most egy puszta örömködő bejegyzés lesz.
Eddig is tudtam, hogy nekem vannak a legjobb barátaim, de ez most már mindenki számára nyilvánvaló ténnyé vált. A bizonyítékot pedig most írásba adom és képekkel alá is támasztom.
A történet ott kezdődik, hogy bár mindig megemlékeztem a születésnapomról (általában szűk családi körben) és szoktam kapni ezt-azt néhány barátomtól, sosem volt még igazán nagy bulim. Oké, tizenhárom-tizennégy évesen áthívtam a barátaimat, amolyan tinizsúrra, de ez minden. Épp ezért eddig a 17. születésnapomat tartottam a legjobbnak. Azért ezt, mert ekkor leptek meg először. F. barátom és a fiúja, aki egyébként nagyon jó barátom volt, állítottak be este váratlanul muffinnal, hogy boldog születésnapot kívánjanak. Ez pedig annyira jólesett és olyan boldoggá tett, hogy egészen idáig a legkedvesebb szülinapi emlékemként tartottam számon. Nos, ez most megváltozott.

Munkatársaimat elkapta az ünnepi láz és ez pont nálam csúcsosodott ki. A durva unikornispartiról már beszámoltam korábban, ami nem volt semmi, mégis eltörpül amellett, amit én kaptam a múlt héten.
Tudtam, hogy a munkatársaim (akik a barátaim is) szerveznek valamit, mert ismerem őket és mert gyanús volt, hogy egyikőjük sem akart velem ebédelni. Sőt, azt is sejtettem, hogy San Diego be van avatva, mivel szülinapom reggelén mélyen hallgatott az esti programunkról. Oké, előtte nap elvitt vacsorázni előre ünneplés címszó alatt, így gyanítottam, hogy az volt a kettesben ünnepelünk része a dolognak.
Belépés csak a pandák felelősségére!
Szóval tudtam, hogy készül valami, ám álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen zseniális szervezés áldozatává válok. Ennek elsődleges oka az volt, hogy munkaidő előtt fél órával megbeszélésre kellett mennem. Igen, szerveztek nekem egy kamu megbeszélést, csak hogy az irodámat átvarázsolják a pandák csodálatos birodalmává.
Szóval, mikor kiszabadultam a tárgyalóból a mellékelt kép fogadott az irodám ajtaján. Kíváncsian léptem hát át a küszöböt, majd valószínűleg sokkot kaptam, ami még nagyjából egy napig tartott is.
Az irodában minden fekete és fehér volt és mindent, de tényleg mindent - még a monitoromat is - pandák borították. Az említett sokkhatás miatt akkor nem fényképeztem, így csak a későbbi, már szolidabb állapotokról vannak képeim.
Tehát mindenhol pandát láttam, ám én leragadtam a ténynél, hogy három, ismétlem HÁROM plüsspandát kaptam. Rajtuk kívül pedig volt pandás kitűző, dobozpanda, pandás gumicukor, pandás süti, pandás képeslap és minden mi bulinak kelléke. No, de nem álltak le ennyinél, mivel az ajándékom legjava csak ezután jött.
Pandavilág
Kaptam egy szép dobozt instrukciókkal együtt. Ezek alapján meg kellett fejtenem egy rejtvényt, ami közölte, hogy hová és hányra kell mennem. A dolog azonban nem volt ennyire egyszerű, mert az is meg volt szabva, mit kell felvennem. Konkrétan ott lógott a szekrényemen.
Elsőre kissé ijesztőnek tűnt a dolog, ám megnyugtattak, hogy ők is át fognak öltözni és így már nem volt több kérdésem.
Szóval kezdetét vette a szendvicsek, sütik, ropogtatni valók és üdítők eltüntetése, miközben civilből átvedlettünk steampunk hercegnőkké.
Később többen kérdezték tőlem, miért nem ellenkeztem vagy legalább lepődtem meg, mikor ruhát és teljes stílust kellett váltanom. Természetesen azért, mert már megszoktam. Ha Nel vagy Madonna azt mondja, hogy öltözzek, hát öltözöm és nem akadékoskodom. Ez nálunk megszokott. Főleg, hogy ők a mindeneseim beleértve az öltöztetőt, a fodrászt és a sminkest. Ezen a jeles napon is rájuk bíztam magam.
Rejtvényes ajándékaim
Miközben készültünk, betoppant még két meghívott, Dörmi barátom a fiújával szintén steampunk szerelésben, bár ők hozzánk képest lazábbra vették a figurát. Aztán előkerült egy zöld hajfesték is Nel táskájából, így a bevállalósak - természetesen közöttük voltam én is - zöld tincseket is kaptak. Indulásra készen álltunk hát és a rejtvénymegoldások alapján sietnünk kellett, hogy odaérjünk a megfelelő időpontban a megfelelő helyre.
A villamoson nagyon megbámultak minket, ám ez a buli része volt, így csak jót nevettünk rajta. Aztán jött az újabb meglepetés.
A megjelölt címhez közeledve kiszúrtam egy ismerős alakot és meg is jegyeztem Nelnek, hogy vagy meghívta őt is, vagy magyarázkodhatok erősen, miért zöld a hajam. Szerencsére előbbi volt, mert kedves kollégáim képesek voltak közösségi oldalon levadászni és beszervezni gyerekkori barátnőmet. Kis csapatunk így kiegészült F. barátommal, aki visszafogottan, de szintén steampunk vonalon válogatta meg a ruháit és fény derült a helyszín kilétére.
A ruhám
Szabadulószobához érkeztünk, méghozzá a Maytery Games rezidenciájára, ami nem túl meglepő módon steampunk díszletbe öltözött, így meglett az oka a ruhaválasztásnak is.
Mikor megpróbáltunk bejutni a lezárt üvegajtón, újabb meglepetés fogadott: San Diego bent várt rám.
Nevetve megjegyeztem, mikor az üvegajtó nem akart kinyílni, hogy biztos az a játék, hogy kimentsem a pasimat, de aztán kimentette magát megfejtve az ajtónyitás titkát. Úgyhogy csak a nyakába vetettem magam, mert már annyira fel voltam dobva, hogy majd kipukkantam a boldogságtól. Mindeközben pedig az egyik plüsspandámat ölelgettem, azt amelyiket magammal cipeltem, mint egy dilis óvodás és amelyikről kijelentettem, hogy ő a partiállat panda.
Szóval nyolcan (hat lány és két fiú) beszabadultunk a szabadulandó szobába, kissé lesokkoltuk a helyi arcot a szerelésünkkel és a betépetten boldog (pedig rám való tekintettel alkoholmentes italokkal koccintottunk) viselkedésünkkel és megpróbáltunk túljárni az alkimista eszén.
Steampunk szabadulószoba előtere
Büszkén jelentem, 45 perc alatt kijutottunk a szobából. Ez alatt az idő alatt azonban volt minden, így végignevettük az egészet.
Dörmi fiúja úgy törte át az egyik ajtót, míg San Diego, mikor nem találtunk kulcsot a lakathoz megkérdezte: "Van nálad hajcsat? Feltöröm a zárat." Habár volt a hajamban vagy öt, nem adtam neki, mert figyelmeztettek minket, hogy ne szedjünk szét semmit és ez főleg a mérnök fiúmnak szólt. Aztán leltünk egy kulcsot és rohantam a ládához, hogy kinyissam. Ott viszont Madonna és Nel trónoltak kellemesen csevegve, míg mi, mint a mérgezett egerek rohangáltunk a megoldások után. Szóval szabályosan lehessegettem őket, mert be voltam zsongva. A számkombinációk azért megdolgoztattak minket, így esett meg a következő jelenet:
- Próbáljátok ki a 8, 4, 5, 8 -as kombinációt! - kiáltottam át a szoba túlvégére.
- Oké! De miért pont ezt? - jött a válasz.
- Mert ezzel a kombinációval tettem tönkre ezt a lakatot.
A kód nem működött, de a fiúk jöttek segíteni, így megnyugodtam, hogy mégsem rontottam el a lakatot.
Kiszabadulva a sikerélménytől még lelkesebbé váltunk, így beültünk egy kocsmába, hogy tovább élvezzük az estét és további embereket botránkoztassunk meg a megjelenésünkkel.
pandás muffinok
Egy pub sarkában kaptunk helyet és valahányszor valaki felénk nézett, kikerekedett a tekintete. Még a pincér is kissé furán méregetett minket cilinderben, tüllben és csipkében, főleg hogy a lányok többségének zöld volt a haja és egy plüsspandát ölelgettem. Aztán, mikor megkínáltam gumicukorral - az irodai bulimról vittem magammal a zsákmányt - megenyhült.
Pár órát még beszélgettünk és nevetgéltünk, aztán mivel másnap reggel mindenki ment dolgozni, szép lassan hazafelé indultunk. Életem legjobb születésnapja azonban annyira feldobott, hogy nem bírtam elaludni. Hajnalig csak vigyorogtam a sötétben egyik oldalamon San Diegoval (akinek nincsenek alvásproblémái) a másikon pedig a partiállat pandával. Ez az öröm pedig kitartott egész héten.
Azt hiszem, mindezen információk után senkinek sincs kétsége afelől, hogy nekem vannak a legeslegaranyosabb, legkedvesebb és legvagányabb barátaim. Imádom őket!