2011. május 31., kedd

Őfelsége sárkánya


Az Őfelsége sárkánya egy fantasy sorozat első kötete. Az Agave Kiadó gondozásában jelent meg, mint az Anita Blake. Én egy könyvakció során bukkantam rá, amiben párosával adták a jó könyveket egy kötet áráért. Épp névnapom előtt történt, amikor már fontolgattam, hogy melyik könyv kell nekem erre az alkalomra. A rövid ismertető pedig teljesen meggyőzött. Íme:
"A napóleoni háborúk már önmagukban is izgalmasak, ám ha belegondolunk, hogy a csata nemcsak a földön, hanem a levegőben is dúl, méghozzá sárkányok hathatós segítségével, akkor egészen újfajta izgalmak várnak ránk. Amikor Őfelsége Hajója, a Kevély elfog egy francia fregattot és megszerzi a fedélzeten található legnagyobb kincset, egy kínai sárkánytojást, a tengeri ütközetek veterán angol tisztjének, William Laurence kapitánynak beteljesedik a végzete. Megszokott életét és jelenét feldúlja a bizonytalan jövő - és a váratlan barátság a legfurcsább lénnyel, akit valaha látott. Temeraire, a sárkány hátán Laurence kapitány kitapasztalja a légi hadviselés csínját-bínját. Hogy megtörjék Bonaparte arcátlan támadását a brit föld ellen, és hogy megakadályozzák a franciákat saját sárkányaik bevetésében, Laurcnce-nek és Temeraire-nck eleddig ismeretlen veszélyekkel és kihívásokkal kell szembenézniük, amelyeken a Brit Birodalom jövője áll vagy bukik."

Meg kell jegyeznem, hogy a nyomda, vagy a kiadó nagyon benézett valamit, ugyanis rosszul szerepel a főszereplő neve, Johnt írnak William helyett. (A fenti szövegben átjavítottam.) A vicces az, hogy a könyv hátulján is ugyanilyen hibásan szerepel. Ezért nem értettem először, hogy kiről van szó, mikor Willt emlegettek. Persze, a főszereplő a Laurence nevet használja és maximum néhány oldalon hívják Willnek. Mégis bosszantó cseppet ez a baki...
Na, de lássuk a véleményemet.
Nekem nagyon tetszett ez a könyv, magával ragadott és már a következő kötetet bújom és azon agyalok, mikor szerezzem be a többit. Eddig négy kötet jelent meg magyarul és további kettő angolul.
Szeretem a fantasyt és rajongok a sárkányokért, így szinte biztosra vettem, hogy tetszeni fog. A korszak, a napóleoni háborúk pedig még érdekesebbé és élvezetesebbé teszik. Csak azért felveszek majd valamikor napóleoni háborúkról szóló szemináriumot, hogy megnézhessem, mennyire dolgozta fel az írónő a valóságos elemeket. Csak aztán nehogy összekeveredjen a fejemben a történelem és a regény.
Naomi Novik igazán jót alkotott. Gördülékenyen és élvezetesen ír. A sárkányok pedig szinte életre kelnek, ahogy megpróbálom elképzelni őket. Egyedül a csatajelenetekben éreztem némi hiányosságot. A felhők felett, sárkányok hátán vívott harcok elképzeléséhez nem elég a gazdag fantázia, a jó leírás, a részletek elengedhetetlenek. E téren pedig fejlődnie kell még egy kicsit. Megjegyzem, meg is tette ezt a fejlődést a második kötet eleje alapján.
A karakterek szerethetőek, szépen összerakottak és nagyon megszerettem Laurence-t és Temeraire-t. Tetszik a kapcsolatuk és ragaszkodásuk, bár először mókásnak találtam, hogy Laurence egy hatalmas, több mint tíz tonnás hím sárkányt kicsimnek becéz.
Laurence amúgy egy tipikus katonatiszt az elején némi úri fiú és sznob beütéssel, mivel nagyon pedáns a ruháit illetően és nehezen barátkozott meg a gondolattal, hogy egy nő is lehet kapitány. De aztán leküzdi ezeket a dolgokat, így kedvelem.
Temeraire pedig valóban egy "jakobinus" sárkány, ahogy gyakran ugratják. Rendkívül okos, kötelességtudó és cseppet vakmerő és makacs is. Nekem tetszik a gondolkodása, ahogy átlátja a dolgokat. Külsőre pedig gyönyörű fekete, ami nálam plusz pont. A fekete sárkányok sokkal szebbek, mint a színes egyedek, legalábbis szerintem.
Anyukám megjegyezte: "Úgy beszélsz a sárkányokról, mintha léteznének." Mire én: "Mert léteznek." Elég meglepett képet vágott, én meg csak nevettem. Számomra léteznek, a többi meg nem érdekel.
Ebben a kötetben nagyrészt csak ismerkedik az olvasó a sárkányokkal, a helyzettel és mindennel. Akció nincs sok benne, csupán a végén van egy nagy csata, ami mint már említettem, nem lett a leglátványosabb. Mégis leköti a figyelmet. Mikor elkezdtem olvasni, a vonaton ültem hazafelé egy kimerítően hosszú hét, csupán pár óra alvás és egy étel és ital nélkül szaladgálással töltött délelőtt után, mégis bele tudtam merülni, hiába voltam hulla fáradt. Annyira beszippantott, hogy csak pislogtam, mikor el kellett kezdenem összeszedni a csomagjaimat és leszállnom a vonatról.
A kötet utolsó néhány lapja, a reklámok előtt (sajnos telepakolták reklámmal a végét, ami szerintem bosszantó dolog...) különleges ajándék az olvasóknak. Én nem szoktam a frissen kézbe vett kötetek hátulját lapozgatni, így észre sem vettem, míg el nem olvastam. Szóval hátul egy részlet van Sir Edward Howe sárkányokról szóló könyvéből. Amolyan fajleírás, ami nagyon érdekes és mellékletnek kétoldalnyi tintarajzot is szemléltetésként. Szerintem, ez igazán különlegessé teszi a kötetet.
Nekem különben erről a Harry Potterhez készült kiegészítő füzetecskék ugrottak be, amiket még Ribizly adott kölcsön. Érdekesek és kissé a valóságba ültetik bele ezeket a lényeket.
Összességében, az Őfelsége sárkánya egy nagyon jó könyv és egy ígéretes sorozat kezdete, aminek minden darabját a polcomon szeretném látni. Ajánlom mindenkinek, aki vonzódik a sárkányokhoz.

Helyzetjelentés:
Végre kiderült, mikor lesz a felvételi elbeszélgetésem. Már ideje volt. Be is szereztem a szükséges szakirodalmat és a könyvtáros srác furán közvetlenül beleokoskodott. A következőképpen zajlott a beszélgetésünk.
- Mihez kell ez a könyv? - kérdezte a könyvtáros srác.
- A felvételihez.
- Jól meggondoltad?
- Igen.
- Nem hiszem.
Furán zavarban éreztem magam, így gyorsan elvettem a könyvet és megköszöntem, mire még hozzátette, mielőtt kisurrantam az ajtón:
- Sok sikert a felvételihez! Bár jobban jársz, ha megbuksz rajta.
Csak nevettem, majd kétszer, háromszor átrágtam magam gondolatban újra és újra ezen a beszélgetésen. Aztán arra jutottam, semmi köze hozzá, mire felvételizek és mire nem. Már a történelem miatt furán néztek rám egyes ismerőseim, de nem érdekelt. Szeretem és lehet, hogy a szakirány később csak nyűg lesz, vagy úgy járok vele, mint a biológiával, mégis ezt akarom csinálni. Érdekel és csak ez számít. Úgyhogy legközelebb határozottabb leszek, ha valaki ilyen beszélgetést kezdeményez velem és csak mosolygok makacsul és nem zavartan.
Holnap Applequeen barátnőmmel töltöm a napot. Régen találkoztunk és már nagyon hiányzott. Ráadásul sok mindent kell megbeszélnünk és sok nevetést bepótolnunk.
Csütörtökön pedig könyvhétre megyek. Már egy hónapja be vagyok sózva miatta. Épp most írtam egy költségvetést, hogy milyen könyveket szeretnék beszerezni és a végösszegtől égnek állt a hajam. Hat kötet van a listámon és bár mindegyik kedvezményes, mégis tízezer feletti kiadást jelent, ami rohadt sok. Anyukám meg fog nyuvasztani, bár ez a bevásárlás saját zsebből megy. De egyszerűen nem tudok választani és annyira csábító a sok kedvezmény. De erre még alszok egyet...

2011. május 28., szombat

Latin


Mostanában elég ingerlékeny vagyok. A fáradt és nyűgös nem épp a legjobb párosítás. De ez van, ha az emberlánya maximalista, míg a világ kiszámíthatatlan, következetlen és elég gyakran igazságtalan. Ilyenkor csupán néhány dolog nyugtatja meg háborgó lelkemet, mielőtt mély depresszióba zuhannék. Az egyik ilyen dolog a rajzolás. Persze, még a komoly lelki válság előtt kell nekilátni, mert ha már a mélypont elért, ahhoz sincs elég erő magamban, hogy felemeljem a ceruzát. De ha idejében elkezdem, nem csusszanok mélyebbre. Így jártam a képen látható rajzocskával, ami nagyon sokat segített. Szeretek mangát rajzolni, mert olyan csodálatosan egyszerű. Csupa fekete és fehér, semmi macera, nincs dilemma, hogy milyen legyen a háttér meg hasonlók.
Most is rám férne egy kis rajzolás, de túl bonyolult dolgot néztem ki magamnak és nem vagyok még eléggé kint a depressziómból, hogy neki is merjek vágni. Egyelőre legalábbis...

No, de hogy értelmesebb irányba tereljem soraimat, most egy nyelv van terítéken.
A latin a többség számára valami régi és haszontalan nyelvnek tűnik, hiszen, már nem beszélik és csupán a templomban lehet találkozni vele. Ez egyáltalán nem igaz.
Tény, hogy holt nyelv, de attól még nagyon fontos. Persze ez csupán nézőpont kérdése.
Szeptemberben kezdtem latint tanulni, mert kötelező jelleggel két félév latin órára kellett járnom. Ez pedig most letelt, de már fel is vettem a harmadik félévre is, nyelvvizsga előkészítő kurzusként, mert elvileg a szakomon elfogadják a latin nyelvvizsgát és tényleg nem ártana még egy nyelv az angol mellé, ráadásul nagyon megszerettem. Megjegyzem, ostobaságnak találom, hogy csupán néhány szakon fogadják el a nyelvvizsgát belőle. Sokkal nehezebb, mint a nyelvek többsége, így megérdemelnének annyi tiszteletet azok, akik megcsinálják, mint azok, akik a jelenleg világnyelvnek számítókat ismerik. De a magyar oktatási rendszer már ilyen következetlen és logikátlan. Ebbe inkább nem megyek bele, mert estig mérgelődhetnék és írhatnám a hosszú sorokat, mi mindent szúrtak el a diákok pechére.
Nem próbálok latin nyelvleckét tartani, mivel ez lehetetlen vállalkozás lenne, inkább csak mesélek a nyelvről, hátha kedvet kap egy erre járó holt nyelvet tanulni.
Eddig a latin a legbonyolultabb nyelv, amivel találkoztam. Szabályok tömkelege, de a legfőbb szabály az, hogy mindenre van kivétel. Ez pedig néha hajmeresztő dolgokat produkál, mikor már rájöttél a logikájára és igyekszel mindent ennek megfelelően ragozni, erre jön egy szó, ami nem illik bele a képletbe. Olyan, mintha egy ezer darabos precíz kirakóhoz még hozzáborítottak volna egy kétszáz darabos másikat és neked kell szétválogatni.
Ez elég ijesztőnek hangzik, de ha az ember túljut az első buktatókon, hozzászokik.
A kiejtés nem bonyolult. Még én is tökéletesen tudom felolvasni a szövegeket, ha odafigyelek, pedig csapnivaló érzékem van az idegen szavak kiejtéséhez.
A nyelvtan pedig, számomra főnevek és melléknevek terén németre, míg igék és igeidők kapcsán angolra hajaz. Valójában a francia, spanyol és olasz áll közelebb hozzá,hiszen ezek a latin úgymond leánynyelvei, vagyis belőle alakultak ki, azonban ezekhez nem volt még szerencsém.
Főnevek tekintetén öt declinatio van, vagyis öt csoport amiket másként kell ragozni, plusz a kivételek hozzájuk. A mellékneveket szintén ragozzák, szerencsére őket csak két típusba sorolva. A névmásokat és egyéb finomságokat szintén, szóval gyakorlatilag mindent ragoznak, ami csak fellelhető a szövegben, ha épp nem kötőszó. Ez nem is lenne probléma, de mikor az emberlánya egy összetett szót próbál ragozni, aminek mindegyik tagját másképp kell, már nem látja olyan egyszerűnek a dolgot.
A főneveknek amúgy, akár a németben, van nemük, de szerencsére nincs a latinban "a" és "az". Nekem például a hajam is égnek áll a der, die, das-tól, bár nem szívlelem különösebben ezt a nyelvet. Latinban ilyen nincs és egyszerűbb is megállapítani a dolgok nemét, legalábbis szerintem.
Az igék talán még bonyolultabbak. Szótanulás esetén sosem egy igét tanul az ember, hanem egyszerre négyet, mivel minden igének négy alakja van. Ez angolból, németből már ismerős lehet, bár ott csak egy részük ilyen. Ráadásul az igéket is négy, vagyis inkább hat (mivel a harmadik csoporton belül is három fajta van) típusba sorolják. Mindegyik alaknak megvan a funkciója és szintén ragozni kell őket igeidőnek megfelelően. Akár az angolban, múlt, jelen, jövő folyamatos és befejezett formában és ezek passzív, vagyis szenvedő alakjai. Az így összesen tizenkettő. Persze vannak bizonyos igék, amiknek a ragozása eltér néhány esetben, csak hogy ne legyen elég bonyolult a dolog.
Ez nagyjából az alap nyelvtani tömény anyag, amihez hozzájönnek még a kisebb nyalánkságok, mint a kötőmód és egyéb szerkezetek, amik megkavarják az egészet. Ráadásul mondatszerkezet terén, ismét a némethez tudnám hasonlítani. A mondat közepét telepakolják mindennel, mellékmondatokkal meg egyebekkel, így az akár több soros mondatot előbb végig kell olvasni, majd részenként elemezni, hogy rájöjjön az ember, mit is akar jelenteni.
Bonyolultnak hangzik és nem szépítek, az is. De ha valaki megtanulja, begyakorolja a fent említett nyelvtani dolgokat, megláthatja a nyelv szépségét. Micsoda dicsőség eredetiben olvasni a latin szerzők műveit. Elolvasni Augustus önéletrajzát pont úgy, ahogy megírta. Persze én még messze vagyok ettől és az a csupán hatsoros Aeneas részlet is sok fejtörést okozott, mégis kezdem értékelni a dolgot. A sikerélmény, mikor a bonyolult és első ránézésre érthetetlen szöveg hirtelen megvilágosodik ad értelmet az egész tanulásnak. Ráadásul jobban megmozgatja az ember agyát, mint bármi más, ahogy összetett gondolkozásra késztet és logikát vár el.
Összességében, megszerettem, így akinek lehetősége van rá, kóstoljon csak bele. Aztán utána eldöntheti, ízlik e a latin, avagy sem.

Sorozatjelentés:
Végignéztem a Vámpírnaplók második évadját és kiábrándultam belőle. Már csupán Ian miatt nézem. A történet ugyanis egyre szánalmasabb. Nekem nem fekszik ez a folyamatos mártírkodás és csöpögés. "Jaj, majd én feláldozom magam, hogy te élhess! Nem, majd én! Inkább én!" Mindenki meg akar halni, de komolyan. A vége egy csoportos emós öngyilkosság lesz, vagy mi? Folyamatosan jönnek az önként jelentkezők, akik megakarják védeni a másikat. (Aki általában a főszereplő csaj, akit legszívesebben agyoncsapnék egy márványtömbbel.) Aztán jön a bőgés, hogy ne áldozza fel magát, mégis hullanak a mellékszereplők, mint a legyek, míg a főszereplők vígan élik világukat a vértengerben, amit ők okoztak. Gratulálok! Ráadásnak Damon karaktere egyre satnyább lesz. Már annak drukkoltam, hogy haljon meg, mielőtt belőle is nyavalygó mártírka lesz aki még csöpög is. Nem jött be... Elvesztette vonzerejét és már tényleg csak azért néztem, mert bele vagyok zúgva Ian-be.
Odaát ellenben már a hatodik évadnál jár. Én meg már az utolsó részeket fogyasztom belőle. Bár kezdem unni, hogy vagy milliószor meghaltak, kirándultak a túlvilágon, a pokolban, megszállta őket egy démon, vagy maga az ördög, illetve Sam egy kis időre elvesztette a lelkét, de még mindig virulnak. Valahogy mégsem laposodik el a dolog. Az új szörnyek, a jó humor és persze Cass sokat lendít rajta, így még mindig élvezettel nézem.
Gossip Girl kicsit kezd fárasztani. Ez a szeretlek, elhagylak, szeretek valaki mást, majd visszatérek hozzád, elég gáz. Már mindenki kavart mindenkivel és mindig hőszerelmesek és dúl a nagy szerelem, ami két hét után véget ér, majd kezdődik valaki mással. De még reménykedem, úgyhogy folytatni fogom, ha lesz hozzá kedvem.
Most viszont egy új sorozatba kezdtem bele, A Tudorokba. Még exszobatársaim mesélték, hogy nagyon jó és kedvem támadt belenézni. Csak a harmadik résznél járok, de nem rossz. Érdekes megközelítése van és bár nem a leghitelesebb történelmi szempontból, mégis nekem való. Csak az első részben kicsit sokalltam az ágyjeleneteket. Még nem tudtam behatárolni, hogy ki kicsoda és ezen nem segített, hogy össze vissza bújtak ágyba, hol ezzel, hol azzal az ismeretlen csajjal. Ez kicsit megzavart. De már bontakoznak az intrikák, beazonosítottam a szereplők kilétét és árgus szemekkel figyelem Henrik viselkedését, akár egy pszichológus, aki az őrület jeleit kutatja páciensén.

2011. május 20., péntek

Tanamera


Egy nagyon hosszú és fárasztó hét van mögöttem. Ma egész délután csak vegetáltam és próbáltam összerendezni megmaradt agysejtjeimet kevés sikerrel. De egy kis pihenés, amit csupán a szomszéd láncfűrészének hangja zavart meg, az idei első szem eprek édes íze és egy jó könyv, amit napsütésben olvashattam, elég energiát biztosított, hogy végre megírjam ezt a bejegyzést. Már egy hete kivégeztem ezt a könyvet, csak zh és beadandó hegyeim közepette két percem sem volt, hogy átgondoljam és megírjam róla bejegyzésemet, amit határozottan megérdemel.
Szóval Tanamera. Mielőtt azonban belevetném magam a szokásos paraméterek felvázolásába, szólnom kell néhány szót a szerzőről.
Noël Barber egy brit újság-, illetve regényíró volt. 1909 és 1988 között élt, rengeteget utazott és elég termékenynek bizonyult könyvek terén. A legérdekesebb számomra mégis az, hogy 1956-ban Magyarországon tartózkodott és meglőtték a forradalomban.
Nevével először másik regénye, A kairói nő kapcsán találkoztam. Egy kis böngészéssel bukkantam rá és egyből megakadt rajt a szemem két okból. Rettentő vastagnak tűnt és történelmi regény címen futott a könyvkiadó honlapján. Meg is tetszett, így mikor utánajártam, megtudtam, hogy csupán két könyvét fordították le magyarra. (A másik a Tanamera.) Megvennem azonban nem sikerült egyiket sem, mivel rettentő drágának találtam.
Nem is olyan régen azonban felfigyeltem egy könyvakcióra. Csupán egy ezresért kínálták a Tanamerát, így nem haboztam lecsapni rá és állíthatom, egyáltalán nem bántam meg, sőt. Nagyon megérte.
Jöjjön a szokásos leírás ezúttal a Libri honlapjáról:
"John Dexter egy hatalmas pénzügyi és kereskedelmi birodalom örököse. Julié Szung egy dúsgazdag kínai üzletember leánya. Szenvedélyes viszonyuk sárba tiporja a hagyományokat, és ezt a szingapúri elit sem nézheti ölbe tett kézzel. A tiltott úton járó szerelmesek a végzetükbe rohannak... A Tartaméra egy szerelmespár és két befolyásos dinasztia lebilincselő sagája. Akár egy egzotikus Rómeó és Júlia, amelyhez Szingapúr dzsungelei és viharos történelme biztosítanak lélegzetelállító hátteret."

Nagyon vastag kötet, több mint ezer oldal, így el voltam vele egy jó ideig, főleg, hogy csak a vonaton olvastam. El is zsibbadtak a karjaim, ahogy több mint két órán át tartottam kézben a vonatülés korlátozott terjedelmén. Mégis, annyira lekötött, hogy szinte repültek a percek, amíg a vonat vánszorgott velem. A borítója, szerintem nagyon szép. Meg is csodálták mindig a mellettem ülők.
Ennyit a külsőségekről, jöjjön inkább a lényeg.
Először is leszögezem, hogy az ismertetővel ellentétben, nem egy Rómeó és Júlia történet. Egyáltalán nem csöpögős és semmiféle párhuzamba nem hozható Shakespeare művével. Még szerencse, mert a Rómeó és Júliától szabályosan futkos a hideg a hátamon. A Hamlet százszor jobb...
Persze van benn szerelem, romantika, de csak mértékkel, épp annyi, amennyi kell. A cselekményét nem foglalnám össze, mert hihetetlen bonyolult, csavaros és izgalmas, így járjon mindenki utána. Inkább néhány benyomást említenék meg.
Szinte egy egész életet foglal össze. Egy életet, ami nem épp hétköznapi, mégis olyan közelinek hat, hogy könnyen bele lehet zuhanni a könyv világába. A karakterek szerethetőek, esendők és a legfontosabb, hogy emberiek. (A legnagyobb arc egyértelműen a nagypapa. Hihetetlen az öreg.) Hús és vér szereplőket tár elénk, miközben egy tényleges és hiteles környezetbe helyezi őket. Szingapúr leírása csodálatosra sikerült. Szinte érezni a tikkasztó, párás forróságot, a város ricsaját, a szagokat, mindent. Ráadásul a hozzám hasonlóknak, akik még nem tették ki lábukat Európából, egy olyan világot ad, amiben talán másképp sosem lenne részünk.
Ahogy már a Jáde átkánál is írtam, vonzódom a kelet iránt és mivel nyitott természet vagyok, érdekel az ottani kultúra és mentalitás. Talán már kezdem megérteni az ázsiaiakat, bár teljesen sosem fogom, hisz nem ott nőttem fel. És itt kell megjegyezem, hogy Johnnie, a főszereplő az ékes példája a két kultúra keveredésének. Brit, ugyanakkor Szingapúrt tekinti otthonának és ahogy a könyvben is olvasható, jobban meg tudja érti a japán katonák viselkedését, mint a németekét.
A történet nagyrészt a 2. világháború idején játszódik, amit az író tökéletesen hitelesen és pontosan ír le. Ezért történelmi regény, hiszen minden egyes történelmi információ valóságos a japán csapatok mozgásától, az újságcikkekig. De ez talán egy újságírótól el is várható, ha épp nem valami ostoba pletykalapnál dolgozik és nem szervezte be a titkosszolgálat. A könyv veleje, maga a valóság, míg a szerelem és egyéni sorsok csupán a körítés, amitől még hátborzongatóbban valóságos lesz. Hisz akár tényleg akkor és ott élhettek volna, mikor mondjuk Londont bombázták, hajókat süllyesztettek el a tengeren és katonák szállták meg a házakat.
Csak azt sajnálom, hogy olyan keveset tanítanak Ázsia történelméről. Még én, mint történelem szakos egyetemista sem ismerem az ottani viszonyokat, ha nincs európai vagy esetleg amerikai vonatkozásuk. Így nem állíthatom teljesen bizonyosan, hogy például a kórházi mészérlás tényleg megtörtént e, a könyvben említett hajók valóban elsüllyedtek e, vagy sem, viszont a politika és a főbb hadmozdulatok stimmelnek. A britek tényleg így reagáltak a helyzetre, ahogy a kínaiak, malájok és japánok is. Így a könyvet azok figyelmébe is ajánlanám, akik többet szeretnének megtudni az ázsiai eseményekről.
Összességében egy nagyon izgalmas és lebilincselő olvasmány, így bárkinek meleg szívvel ajánlom, bár ahogy a Vágy és vezekléshez, ehhez is kell bizonyos mértékű érettség, hogy a leíró részekben is megtaláld a varázst, ne riadj vissza a vérontástól és a rövidke ágyjelenetektől. Tényleg nagyon jó könyv. Most épp körbejár a családban, mindenki el akarja olvasni.

Helyzetjelentés:
A fenti képen a mostanában beszerzett könyveim láthatók. A Tanamera kipipálva és ahogy látom, az Őfelsége sárkánya sem fog sokáig tartani. Alig bírtam ma letenni, pedig hulla fáradt voltam az ötórányi alvás, vércukorszintem alacsonysága, a reggeli rohanás, a nehéz bőrönd és agysejtjeim sztrájkolása miatt. Róla is kell bejegyzést írnom, bár egyértelmű, hogy minden egyes kezembe kerülő könyvről, ami nem szakirodalom, legalább néhány mondatot szánok bejegyzéseimben.
A rajzolás még mindig a legjobb módja a feszültséglevezetésnek.
Végre vége van a szorgalmi időszaknak, gyűlnek a jegyeim és készülhetek a vizsgákra és a sok nem várt kellemetlen meglepetésre, ami ilyenkor szerves tartozéka létemnek.
Talán kicsit több lesz a szabadidőm mostanában, így foglalkozhatok szívemnek kedves kedvteléseimmel...

2011. május 11., szerda

Tudod-e?

Most nagyon mérges vagyok magamra és csak azért blogolok, mert az írás megnyugtat, helyreteszi a gondolatimat és jól esik.
Ma szépen elrontottam az általam legkönnyebbnek ítélt zh-mat, ami elég gáz. A rövidtávú memóriám nem a legjobb, mégis mindig megpróbálkozom vele. Aztán meg morgok a saját ostobaságomon, hogy hol járt az eszem, mikor fatális dolgokat vittem papírra... Mentségem persze nincs, hiszen vállalom tetteim következményeit és tisztában vagyok a reális helyzetekkel. Ezt most bebuktam és kész. Ha keresek szánalmas kifogásokat, ha nem, attól még így marad.
De hogy ne a kis lelkem pátyolgatását kelljen olvasnia az erre tévedőnek, inkább leírok néhány érdekességet, amiért érdemes egyetemre járni.

Tudtad, hogy...

- Gárdonyi Géza A láthatatlan ember című regényéhez felhasználta egy középkori történetíró, Iordanes Getica című művét...

- James Bond karakterét egy Donald Maclean nevű MI6 ügynökről mintázták...

- A Török Birodalomban a kivégzési mód a horogra vetés volt. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a bitófára kötél helyett egy hegyes, nagy fémhorgot erősítettek és a halálra ítéltet egyszerűen ráhúzták. A szerencsétlen persze nem halt bele azonnal, így akár több napig csünghetett a horgon, mire végzett vele a szenvedés, vérveszteség, szomjúság, vagy egy arra járó, aki megsajnálta és agyoncsapta...

- Magyarország három részre szakadásának idején, a törökök magyarul leveleztek a bécsi udvarral, mert nem találtak latinul jól értőt, míg magyarul írni tudó akadt bőven és elvárták, hogy az osztrákok válaszaikat szintén magyarul küldjék...

- Sobieski János, lengyel király fülig bele volt esve feleségébe és a kor legszebb szerelmesleveleit ő írta. Érzelmei azonban nem találtak viszonzásra maradéktalanul és egyszer rajta is kapta az asszonyt egy másik férfivel, de elhitte, hogy csak a szoknyáját segített megigazítani a királynénak és megbocsájtott...

- Az ókori makedónok is görögök. Más dialektusban beszélnek ugyan, de teljesen jól megértik a hagyományos görögnek nevezett nyelvet...

- Nagy Sándor a tévhitekkel ellentétben, nem volt alkoholista. Ivott ugyan rendesen, hiszen ez hozzátartozott egy katona életéhez. Csata, pia, menetelés, csata, pia. De azokon a léha éjszakákon kívül, amit egy-egy győzelme után eltöltött, nem vágyódott az alkohol után. Ha ugyanis olyan mértékben fogyasztotta volna, mint azt egyes filmek állítják, még a kardját sem bírta volna felemelni, nemhogy meghódítani Perzsiát...

- A trágár szavak nem fejlődtek túl sokat az idők folyamán. A kora újkor emberei ugyanolyan cifrán tudták kifejezni magukat (ha akarták), mint napjaink szülöttei. Erre jó példa a kozákok levele, amit a török szultán megadásra felszólító levelére írtak válaszul. Csupán a befejezést idézem: "csókoljad meg a seggünket"...

- A középkor embere hitt a sárkányok létezésében. Azért van olyan sok sárkányvár nevű erődítmény, mert úgy gondolták, ha egy sárkányról nevezik el a várukat, akkor mások feltételezni fogják, hogy ott valóban egy sárkány lakik, így nem merik megtámadni őket. Ez be is jött...

- Kánikula kifejezésünk a latin canicula szóból ered, ami annyit tesz: kiskutya. A legmelegebb napokat ugyanis a Kis Kutya csillagképhez kötötték...?

Most ennyi jutott az eszembe.
Természetesen, a legtöbb érdes dolog, vagy akár a jelentéktelennek tűnő morzsák, akkor törnek utat elmémben, amikor nem számítok rájuk. De már ezzel a kis ujjtornával és egy kis csokival, sikerült helyretennem lelkem békéjét, így újult erővel vethetem vele magam a topográfiába és a kötelező irodalomba.

2011. május 5., csütörtök

A lány és a farkas

Hétfőn moziban voltam. Ismételten egyedül ültem be több okból is. Hirtelen jött az elhatározás, így még annyi esélyem sem lett volna valakit csatlakozásra bírni, mint amennyi egyébként szokott lenni. De egyáltalán nem bántam, sőt egész délután kényeztettem magam és tökéletesen jól szórakoztam egyedül is. Mint már korábban is írtam, soha többé nem várok másokra. Ha valahova el szeretnék menni, hát megyek. Ha jön velem valaki, örülök neki, de ha nem, akkor sem maradok otthon siránkozni.
Ha valamit meg akarsz tenni, tedd!
Egy elég kemény hétvége és egy hosszú egyetemi nap után, amin két referátumot is tartottam, kellett a kikapcsolódás. Főleg annak fényében, hogy másnapra maratoni dolgozatírást terveztem és valósítottam is meg. Így bár előbb vége lett az utolsó órámnak, szinte azonnal a mozi felé vettem az irányt. A hatórási vetítést lekéstem, így a negyed kilencesre váltottam jegyet. Volt nagyjából egy teljes órám tekeregni a WestEnd-ben. Mindig ide járok moziba. Jó helyen van, kényelmes, kifizethető az ár, vagyis pont nekem való. Azt az egy órát pedig kényelmesen nézelődéssel, fagyizással és bevásárlással töltöttem. Vettem másnapra muníciót a dolgozatíráshoz, vagyis két liter ásványvizet, egy kis ropogtatnivalót, meg három nyalókát. Csoki és elegendő koffeinforrás, vagyis kávé és tea pedig volt még készletben a koliban.
Aztán eljött a vetítés ideje, beültem a hátsó sor közepére és azon gondolkoztam, míg nem kezdődött a film, hogy már megint én leszek csak szólóban. Sejtésem kezdett beigazolódni, ahogy néhány szerelmespár és kisebb baráti társaság foglalt helyet körülöttem. Aztán elméletem romba dőlt. Egy srác ült le mellém, szintén egyedül. Meg is lepődtem rendesen, de jó volt látni, hogy nem csak én gondolkozom így.
Na, de inkább rátérek a filmre, tehát A lány és a farkas:
"Valerie (Amanda Seyfried) meg akar szökni. Szeret egy fiút (Shiloh Fernandez), de a szülei egy ismerős család gazdag fiának (Max Irons) szánják. Ám azon a napon, amikor a fiatalok nekivágnának az erdőnek, holtan találják Valerie nővérét. A tettes valószínűleg az a vérfarkas, aki régóta a falujukat körülvevő sötét erdőben él. A fenevad mostanáig megelégedett a helybeliek neki szánt ajándékaival. De felkelt a vérvörös telihold, és a farkas többre vágyik. Újabb és újabb áldozatokat szed, még akkor is, ha tudja, kivívja az emberek haragját. A falusiak a híres vérfarkasvadászhoz (Gary Oldman) fordulnak segítségért, aki azt állítja: a farkas nappal a faluban élhet. Már csak az a kérdés, ki az. Valerie sejti, hogy olyasvalaki lehet, aki nagyon közel áll hozzá. Ez teszi őt egyszerre gyanúsítottá, a következő lehetséges áldozattá és csalétekké is."
Amint megláttam az előzetesét, elhatároztam, hogy megnézem moziban. Szeretem a meséket és a Grimm testvérek gyűjteményét különösen kedvelem. Én is ezeken nőttem fel és bár akkor is szórakoztatóak voltak, most kezdem igazán értékelni őket. Ezek ugyanis felnőtteknek szólnak. Az összes mai mese eredetileg felnőtteknek készült. Persze a rajzfilmek már egy fokkal lebutítottabb változatban ábrázolják őket és ha Disney az alkotó, akkor ki is szépíti egy boldog véggel.
Nos, ebben a filmben a Piroska és a farkas lett feldolgozva és meg kell mondjam, nagyon is ügyesen. Persze, van néhány negatívabb észrevételem is, mert lehetne cseppet véresebb, de így is igazán jól megalkotott filmről van szó.
Az alapsztorit, gondolom, mindenki ismeri.
A piros ruhás lány elmegy a nagymamához és találkozik a csúnya, gonosz farkassal, aki a végén rút sorsra jut. Ebben a filmben a farkas egy vérfarkas, a kislány pedig egy fiatal nő bonyolult szerelmi élettel. A cselekményről nem írok, mivel a mese alapján mindenki tudja, mire számíthat és a meglepetés erejét sem szeretném elrontani. Inkább néhány benyomást és megjegyzést vinnék monitorra.
Nem tudtam, ki a farkas és ez nagy bók a készítőknek. Szépen félrevezettek. Szinte az ember szájába rágják a gyanúsítottakat aztán a végén, bumm, egész más sül ki a dologból.
A képi világa csodálatos a zenékről nem is beszélve. Egész héten Fever Ray számokat hallgatok. A színészekre sem lehet panaszom. Nekem tetszett a főszereplő játéka és mégiscsak két vonzó srác küzd a kegyeiért, ami látványnak egyáltalán nem rossz. De erről később.
Ahogy észrevettem, próbálták visszaadni a történet eredeti hangulatát, bár ez a szerelmi háromszög csak egy belevitt plusz dolog. Tetszett, hogy farkast alkottak és nem szörnyet, amitől rosszul vagyok. Olyan nevetségesek ezek a szőrmók majomszerű lények. Igaz, grafikából van még mit tanulniuk a készítőknek, de egy igazán jó fogással leplezték a dolgot. Kevés képkockán szerepel a vérfarkas, így elviselhető a nem túl szép grafika.
A fő problémám az erőszakos jelenetekkel volt. Mint említettem, igyekeztek hitelesen ábrázolni a dolgokat és ezek a mesék eredetileg véresek, szexuális utalásokat tartalmaznak és hemzsegnek a szimbolikától. A filmben a levágott végtagok és a süssünk embert élve, pont ezt sugallta, de csak sugallta. Valószínűleg a tizenhatos korhatár miatt, gagyin halnak az emberek. Az első áldozaton csak egy karmolás van. Egy kicsit odacsap a farkas és már dőlnek is ki a statiszták. Semmi vér és belsőségek, ami azért elvárható, ha egy ragadozó szedi áldozatait. Vagy talán túl sok Anita Blake-et olvastam és Odaátot néztem?
És itt kell megemlítenem, hogy a film utolsó negyededéig a farkasnak drukkoltam. Amint megérkezett a pap, aki tipikusan olyan karakter, akinek magam tekerném ki a nyakát a saját két kezemmel, a fenevad pártjára álltam. Hiszen ő gyilkol, míg a lelkeket megmenteni jött pap, kínoz, terrorizál, és egy seggfej. Tényleg az. Az ő agyából pattan ki a sütögessünk embert, ami nem is lenne rossz, ha az égési sérüléseket a sminkmesterek megcsinálták volna, de e nélkül csak egy felesleges hatásvadász jelenet. Amúgy is a falu lakossága jól példázza az emberi viselkedést, ami nem mindig szívderítő látvány. De ez van a kis közösségeknél.
A technikai dolgok után rátérek a szereplőkre. Nekem Henry szimpatikusabb. Szerethetőbb karakter és helyesebb is az én ízlésem szerint egy fokkal. Ráadásnak kovács, ami szimbolikáját tekintve tovább emeli presztízsét. Max Ironst, amúgy igazán árgus szemekkel figyeltem, mert ő is felmerült a Mortal Instruments szereplői között, mint lehetséges jelölt. Persze Shiloh Fernandeznek is megvan a maga bája. Elsősorban karakterének neve vonzott, aztán a sötét haj, ami nálam jobb elbírálást kap, mégsem fogott meg igazán. Próbálták a két srácot úgy beállítani, mint egymás ellentéteit. Henry a jó fiú, aki megbízható, kedves és kiszámítható, míg Peter ennek a fordítottja és bár én kedvelem az önfejű és kicsit negatívabb karaktereket, mégsem nyerte el igazán a szimpátiámat. Nekem erőltetettnek hatott. Amanda Seyfried pedig bár adva volt a két srác figyelmét élvező és hisztis, döntésképtelen fruskává válás lehetősége, mégsem élt vele, szerencsére. Nem nyáladzik, nem nyafog, pont ideális. Először nem tudtam, hova tenni, mert a fiúkkal ellentétben, ő ismerősnek tűnt. Most azonban már tudom, hogy már volt hozzá szerencsém korábban. Legutóbb a Jennifer's Body-ban láttam. Elég érdekes filmjei vannak...
Még néhány észrevétel az apróságokkal kapcsolatban. A piros köpeny olyan szép. Kell nekem egy, de komolyan. Persze Valerie összes ruhája tetszik, szeretem ezt a stílust.
Mikor utánajártam a filmnek, sok negatív hozzászólásra bukkantam, amikre muszáj reagálnom. Először is, semmi köze a Twilighthoz. Ez egy egész más mű mindenféle tekintetben. Az pedig, aki azért zárkózik el előle, vagy illeti negatív kritikával, úgy hogy még nem is látta, mert egy újabb Alkonyatot lát benne, az igazán szűk látókörű.
Összességében, nekem tetszett és egyáltalán nem bántam meg, hogy moziban néztem meg. Jól szórakoztam és csak ajánlani tudom minden korosztálynak. A fiatalabbaknak a romantikus vattafelhő miatt, míg az idősebbeknek a mese eredeti tartalmából kifolyólag. Érdemes a mese szemszögéből nézni és nem csak a szerelmi szálra koncentrálni. De majd ha lesz időm, kedvem és energiám, írok a mítoszokról és a szimbolikáról egy külön bejegyzést, ami igazán tanulságos lenne mindenkinek.
Végezetül, Max Irons, a lehetséges árnyvadász...