The Land of Painted Caves

Minden kisebb-nagyobb hibája ellenére nagyon szeretem A Föld Gyermekei sorozatot. Csakhogy a magyar kiadó (Ulpius-ház) csődbe ment épp mielőtt befejezhette volna. Az utolsó 6. kötetnek már volt magyar borítója, fülszövege, sőt várható megjelenési ideje is, mikor jött a vég. Ez azért volt kifejezetten drámai, mert tudtam, hazánkban egy kevésbé ismert, így kevésbé népszerű könyvsorozatról van szó. Ráadásul meglehetősen hosszú sorozatról, így biztos voltam benne, hogy egyik kiadó sem fog befektetni, hogy ismét piacra dobja ezeket a köteteket és befejezze, amit elődje elkezdett. Sajnos, a könyvpiac nem mindig tartja szem előtt az olvasók igényeit.
Mégsem mondtam le erről a sorozatról. Ott csücsült a polcomon az első öt rész és rettentően kíváncsi voltam a lezárásra. Szóval úgy döntöttem, nincs más választásom, el kell olvasnom angolul.
Jó döntés volt, megnyugtatta a lelkemet.
A Bantam kiadó változatát szereztem meg, ami egy kis méretű, ám rettentő vastag, 848 oldalas könyvecske. A borító szép, passzol a történethez. Nem a táskában cipelhető fajta, mivel a lapok nagyon vékonyak, könnyen megsérülnek, csakúgy mint a szintén vékony borító. Úgyhogy többnyire otthon olvastam - csak néhány indokolt esetben passzíroztam bele a táskámba - és rettentően lassan haladtam vele. Terjedelmes könyv,  elég vontatott (de erről később) és angolul lassabban olvasok, így több hónapig tartott míg átrágtam magam rajta.
Fülszöveg:

"THE LAND OF PAINTED CAVES concludes the story of Ayla, her mate Jondalar, and their little daughter, Jonayla, taking readers on a journey of discovery and adventure as Ayla struggles to find a balance between her duties as a new mother and her training to become a Zelandoni – one of the Ninth Cave community's spiritual leaders and healers. Once again, Jean Auel combines her brilliant narrative skills and appealing characters with a remarkable re-creation of the way life was lived thousands of years ago, rendering the terrain, dwelling places, longings, beliefs, creativity and daily lives of Ice Age Europeans as real to the reader as today's news."

A történet nagyjából ott folytatódik, ahol az ötödik rész véget ér. Ayla már beilleszkedett új közösségébe és megtalálta helyét társa és kislánya mellett. Képességei miatt pedig egyre jobban belevonódik a Zelandonia életébe is. A könyv első része, így a megszokásokban telt. Ismét belekerültem ebbe az őskori világa, eszembe jutott, mi mindent olvastam korábban a szereplőkről és kíváncsian vártam, milyen csavarokat hoz majd az életük.
A kötet első harmada ezért teljesen rendben volt. Élveztem olvasni a megkedvelt szereplőkről, az állatokról és jó volt felfedezni, hogyan nevezik angolul a könyvben feltűnt, mára már kihalt állatokat. Csakhogy nagyon sok volt a szereplő, nagyon sok volt a név, amit szinte lehetetlen mind fejben tartani, annyira hasonlóak is. Illetve nagyon sok volt a felesleges körítés. Az írónő imádja ismételni magát és ez a terjengős stílusával társulva néha kifejezetten álmosítóan hatott. Mert oké, hogy nem tudnám felsorolni Jondalar minden másod unokatestvérének a nevét, de tökéletesen emlékszem az előző öt kötet cselekményére, így nincs szükségem ötven oldalanként az ismétlésre. Főleg úgy, hogy a legtöbb visszaemlékezés az első és a második részre vonatkozott, amelyek a kedvenceim a sorozatból, így a legjobban épp ezekre a részekre emlékszem.
No, de aztán jött a könyv második harmada egy kis időbeli előreugrás kíséretében. Jonayla itt már viszonylag önálló és egy utazás áll a középpontban. Minden okom megvolt hát az izgalomra, mert végre kiszakadtunk a rengeteg ember közül és kalandok voltak kilátásban. Csakhogy ez a pár-száz oldal volt számomra a mélypont. Irdatlanul unalmas volt. Megszoktam a hosszú tájleírásokat, megszoktam a növény és állat ismertetőket, mert a sorozat harmadik könyve megedzett mindebben, de erre nem számítottam. A kötet ezen harmada másból sem áll, mint barlangleírásokból. Értem én, hogy a főhős a festett barlangok földjén kalandozik, ahogy a könyv címe is hirdeti és értem én, hogy szükséges meglátogatnia több barlangot spirituális fejlődéséhez, de nem értem miért kell mindezt 300 oldalon át részletezni. Nem túloztam, a szereplők bementek egy barlangba, majd ötven oldallal később kijöttek és én ez alatt az ötven oldal alatt azt olvastam, hogy ilyen mamutrajz ott, olyan oroszlánrajz amott és jé ott van néhány repedés a falon. Aztán a következő napon elmentek egy másik barlanghoz és kezdődött mindez újra és újra. Unalom a négyzeten! Egy idő után már ugráltam a sorok között, annyira hidegen hagytak a festett állatok.
Valószínűleg a könyv közepének ezen mélyrepülése okozta azt, hogy az utolsó harmadát felüdülésnek éreztem. Pedig itt is akadt problémám nem is kevés.
A kötet utolsó része megint előre ugrik kicsit az időben. Itt Jonayla már tényleg önálló személyiség, kár hogy az írónő a rengeteg szereplőnek köszönhetően meglehetősen mellőzi. Ebben a részben válik Ayla Zelandonivá és ez önmagában izgalmasabb, mint a barlangrajzok, ám borítékolja a konfliktust. Lényegében ez a rész adja a hatodik kötet cselekményét. Nagy kár, hogy mindez egy szerelmi civakodásra fut ki. Ha a harmadik könyvben ütöttem volna a főszereplőpárost az ostobaságukért, akkor most indítványoztam volna a likvidálásukat. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy még  mindig nem képesek kommunikálni egymással és még mindig magukban duzzognak önmarcangoló gondolataikkal. Aztán persze jött a csattanó, amit fájdalmas volt végignézni, viszont elérte vele az írónő, hogy Ayla ne a megtestesült tökéletességnek tűnjön. A lezárás meg, hát eléggé várható volt és eléggé cukormázasra sikeredett, de legalább pontot tett a sorozat végére.
Tudom, tudom, a sok panaszom alapján úgy tűnhet, hogy nem volt ez egy jó olvasmány, ám ez nem így van. Jean M. Auel ezt még a szokásosnál is jobban túlírta, pár-száz oldalt simán ki lehetett volna hagyni és már megint a főhősök szerelmi életének válságára futtatta ki a cselekményt. Azonban mindezek mellett ott van a szerző alapossága, a környezet hitelessége minden apró részletben és a társadalom, amit kreált. Bár a szereplők fiktívek és a viszonyaik is a fantázia szüleményei, annyira sok hiteles ékkel vannak alátámasztva, hogy az olvasó el tudja fogadni, akár így is történhetett volna. Akár így is élhettek elődeink, így gondolkodhattak és így formálhatták a világukat megalapozva a miénket. Ahogy tetszett az első könyv végén Creb víziója a jövőről, úgy tetszett most a "Hogyan lesz a gyerek?" kérdéskörének problematikája. Főleg, hogy ezzel az írónő végérvényesen lezárta a sorozatot, mert ahogy az utolsó bekezdésben írta, az új tudással az emberek világa teljesen meg fog változni. Mi, modern kori emberek pedig csak helyeselni tudunk, mert valóban ez történt, akár pont így alakult ki ez a változás, akár kicsit máshogyan.
Összességében tehát még mindig nagyon szeretem ezt a sorozatot. Pontos, precíz, bár néhol nagyon-nagyon terjengős, mégis kreatív. Egyedülállónak számít olvasmányaim között és mindig különleges helye lesz a polcomon. Csak azt sajnálom, hogy ez az angol nyelvű utolsó kötet kicsit elüt a korábbi magyar kiadásoktól.
Egyébként, ha valaki kíváncsi a történet befejezésére, ne habozzon kézbe venni idegen nyelven. Az előzmények ismeretében nem okoz gondot a szöveg megértése.

Lednice és Brno

Mikor Prágában jártunk, út közben elhaladtunk Brno mellett. Az autópályáról is gyönyörűnek tűnt a katedrális és több ismerősöm járt már ott (például Queen B.) és pozitívan nyilatkoztak róla, így egyszer szerettem volna közelebbről megnézni. Mivel nincs túl messze, meg is beszéltük San Diegóval, hogy következő úti célunk Csehországban ez a város lesz. Az ünnepek után kihasználtuk az új év még nyugis napjait és be is váltottuk tervünket.

Lednice

kastély

Mikor megterveztük az utazást, szomorúan vettem észre, hogy nincs Brno városáról külön útikönyv. Ezért ezúttal kizárólag a technikára hagyatkoztunk. Ez olyan szempontból nem volt rossz megoldás, hogy az alkalmazás figyelmünkbe ajánlotta Lednice városát.
Közel van  Csehország déli határához, így pont útba esett nekünk és rögtön el is bűvölt minket.
A hely érdekessége a kastély és környéke, amely olyan gyönyörű, hogy 1996-ban a Világörökség részévé vált. Nem épp szezonban jártunk itt, így sajnos a kastélyt és a hozzá tartozó pálmaházat csak kívülről csodálhattuk meg. Illetve a hatalmas parkot sem tudtuk teljesen bejárni a hideg idő miatt, ám így is remek döntés volt ez a kis kitérő.

A kastély meseszép, neoromantikus, gótikus és bámulatosan hangulatos, bár viszonylag friss, 19. századi építmény. A körülötte elterülő hatalmas park egyszerre tűnik nagyon rendezettnek (főleg a formára nyírt bokrok és a szabályos ösvények miatt) és természetesnek. Utóbbi kicsit csalóka, mivel a hidak nagy része, amelyek átívelnek a tavacskákon (jó időben itt még hajókázni is lehet) és a kert túlvégében álló minaret teljes mértékben a kertépítész műve.
Ó, igen, akad itt egy minaret is. Szép mutatós, passzol a kastélyhoz és törököt csak turista formájában látott. 1802-ben épült, mikor a park tervezője úgy döntött, kellene egy látványosság és épp a minaret tetszett meg neki. Az építmény ezért kilátóként funkcionál (Sajnos, ottjártunkkor szintén zárva volt.) és remek kilátást ad a kastélytól a park túloldalára igyekvőknek.

minaret

Nagyjából 1,5 kilométer a távolság a kastélytól a minaretig, amit vidáman megtettünk oda és vissza. Nagyon élveztük a csendet, mivel csak néhány helyi lakossal találkoztunk, akik kijöttek sétálni. Az út nagy részét, így kettesben töltöttük, ám időnként akadt társaságunk kacsák, mókus és őzek személyében. Utóbbiak békésen bámultak minket pár méteres távolságból a bokrok között sétálgatva.
A parkhoz tartozik még egy látványosság, a János-vár, ami először nem tűnt túl messzinek a hely térképe alapján, azonban az egyik irányjelző táblára valaki felkiáltójellel felírta, hogy valójában 3 kilométer a távolság. Ezt így, heves szélben és szállingózó havas esőben már nem vállaltuk be. Inkább elsétáltunk az istállókig (ami nyitva volt, de annyira nem vonzott minket) és inkább kerestünk egy meleg helyet forró itallal.
Az időzítés tehát nem volt a legkedvezőbb az időjárás miatt, ám így is Lednice volt az utunk fénypontja. Remekül éreztük itt magunkat és elhatároztunk, egyszer, jobb időben még visszatérünk. Érdemes ellátogatni ide!

a park

Brno
Elsődleges úti célunk, Brno azonban sajnos nem lopta be magát a szívembe, sőt, kifejezetten ellenséges volt velünk. Ez a város ugyanis nem cuki kis cseh városka, hanem az ország második legnagyobb városa Prága után. Iparibb és modernebb jellege van, mint korábbi látogatásaink színhelyeinek, bár a régi belváros és a vár környéke azért kifejezetten szép. Biztonságosnak azonban nem mondható és ezzel el is vette a kedvünket minden zugától, de erről majd később.

forró csoki és sör

Első itt töltött délutánunkon csak egy felfedező körutat tettünk, bejárva a város szép részét és fejben strigulázva, mi mindent fogunk majd másnap megnézni napfény mellett. Illetve hódoltunk a nekünk megfelelő élvezeteknek, ahogy a mellékelt kép is mutatja.
Ahhoz képest, hogy a második legnagyobb cseh város, gyorsan végig lehet érni a nevezetesebb pontokon. Néhány sétálóutca, pár tér és a Szent Péter és Pál- katedrális környéke alkotja a belvárost és a leglátványosabb és a hangulatosabb részeket. Itt tipikus szűk utcák, aranyos házak, sok-sok templom fogadja a látogatót, míg kicsit magasabban, ám nem túl távol a vár trónol.

a havas táj

Második napunkon úgy döntöttünk, a várban kezdünk, míg a város úgy döntött hóval fogad minket. Igazi téli hangulatban vágtunk át az óvároson és kapaszkodtunk fel a várat körülvevő park ösvényein, hogy a Spilberk vár falairól gyönyörködhessünk a tájban.
Igazi mesebeli kirándulás volt a csendes hóesésben az érintetlen hótakarón sétálni. A vár nincs kifejezetten magason (elvileg a város legmagasabb pontján a katedrális fekszik), így nem volt nehéz a terep, ám annál csodálatosabb.
Sajnos ismét megtapasztalhattuk, hogy szezonon kívül vagyunk, mivel a vár kastély részét épp felújítják, míg a torony a hó miatt nem volt látogatható. A pénztáros lány ezért csak két programot tudott ajánlani nekünk, egy babakiállítást (az ijesztő, csúnya babákról) vagy a sétát a várbörtönben. Előbbit a marionett babák bizarrsága miatt mondtuk vissza míg az utóbbit azért, mert már láttunk sok-sok hasonlót. Nem tudom, miért, de Csehország tele van várbörtön és kínzókamra múzeumokkal, ami először izgi, egy idő után egysíkú, majd a hatodik hasonló kiállítás után kifejezetten unalmassá válik. Pedig a vár a börtönéről híres, hiába nyúlik vissza története a 13. századra. A cseheknek kifejezetten van valami börtön-fétise...

Spilberk vár

Szóval a várban csak sétálgattunk és gyönyörködtünk a tájban. Illetve az úton vissza a városba simogathattam pónit, mert két cuki pónit kivittek a hóba levegőzni. Meglepő volt a vár aljában, a park közepén kíséret nélkül látni őket, de én örültem, mert így megvakargathattam az egyikőjük orrát.
Következő úti célunk a katedrális volt. Belülről már megcsodáltuk előző napon (még a karácsonyfák is megvoltak), így elsősorban a tornya érdekelt minket. Fel lehet menni a harangokig magas csigalépcsőn és tartozik hozzá egy kisebb kegytárgy kiállítás is. A katedrális története lekörözi a várét, mivel a 11. században épült ide először egy kápolna. Ez persze nem a mostani, mivel a századok során többször átépítették, hogy megkaphassa ma is látható neogótikus, barokk formáját.

Szent Péter és Pál-katedrális

A tornya tetejének két oldalán lehet kitekinteni a városra. Az egyik oldal a szép óvárosi részre néz és innen látható a vár is, míg a másik oldal a modernebb vasúti pályaudvarral, gyárkéményekkel és panelházakkal körbevett városszakaszt mutatja. Hóval borítva azonban mindegyik kifejezetten szépnek tűnt.
A város még egy nevezetességgel büszkélkedik, ami meglehetősen közel van a katedrálishoz. Épp csak le kell sétálni a Káposztás piacig és befordulni az egyik utcán, hogy elérjük. Ez pedig a Kapucinusok Szent Kereszt temploma.
A templom tövében van egy múzeum, ami bemutatja a helyi kapucinusok történetét és személyesen az egykori kapucinusokat is mumifikálódott formában.
A templom a 17. században épült barokk stílusban és a kapucinus rendnek ad otthont a mai napig. Kriptája látogatható, mivel a klíma és a szellőzés kedvezett a halottak mumifikálódásának, így a barátok teteme jól állapotban megmaradt. Nagyjából negyven látható közülünk ebben a múzeumban.

Kapucinusok Szent Kereszt temploma

A múzeum egyébként nagyon felkészült, több nyelven lehet kérni kísérő füzetet, még magyarul is. A kiállítás azonban nem túl nagy, ám annál informatívabb, mivel a legtöbb mumifikálódott holttestről lehet tudni ki volt és mi lett vele. Érdekes hely, érdemes ellátogatni ide.
Ezzel azonban végére is értünk a nevezetességeknek, így bármekkora is a város alapterülete, az érdekesebb helyszínek meglehetősen végesek. Erre a városra bőven elég egy nap.
Na, de mi kettőt szántunk rá, így tovább sétálgattunk, nézelődtünk és fogyasztottunk forró teát és sört. Ha itt megállt volna az utazásunk, azt mondanám, Brno nem olyan lenyűgöző, mint mondjuk Prága, de nem bántam meg, hogy megnéztem. Csakhogy nem lett vége a napunknak és innentől elrettentés következik kompenzálva még néhány szép fényképpel.

kilátás a katedrális tornyából

Káposztás piac

Közérdekű, tanulságos történet
Második napunk estéjén visszaérve szállásunkra fogadott minket a tény: kiraboltak minket.
Apartmant béreltünk, aminek jó értékelése volt korábbi vendégek által, közel volt a belvároshoz, nem volt drága és a képek alapján kellően tisztának és felszereltnek tűnt. Ez megérkezve többé-kevésbé (a konyha cseppet sem volt felszerelt, az ágy pedig irdatlanul nyikorgott, nem is tudtunk tőle aludni) igaznak bizonyult. Csakhogy észrevettük, ez nem épp a legjobb környék. Ez volt az első intő jel. Mi azonban nem foglalkoztunk vele, hiszen pihenni és várost felfedezni jöttünk és nem ideköltözni huzamosabb időre. Ráadásul az apartman egy új építésű házban, belső udvaron volt, nem gondoltunk semmi rosszra.
Pedig az ember jobb ha felkészül minden eshetőségre, van azonban valami, amire nem lehet felkészülni: ha kulcsa van a betörőnek.
Bizony, betörőnk, míg mi várost néztünk, saját kulcsával bement az apartmanunkba, összeforgatta a cuccainkat és elvitte azt, ami neki tetszett és ami érték volt. Például euró, amit a szálláson hagytam, hiszen Csehországban a fizetőeszköz korona, úgy gondoltam, csak a hazaúton lesz szükség rá, felesleges cipelgetni. (Nem tudom, ki hogy van vele, de eddig úgy gondoltam, nagyobb eséllyel zsebelnek ki az utcán, mint egy bezárt lakásban...) Majd a kedves betörő távozott és még be is zárt maga után.
Szóval a szállásra érve észrevettük, itt valaki járt és itt bizony sok dolog hiányzik. Ment is a telefon a szállásadónknak, majd a rendőrségnek. A rendőrök hamar ki is értek (nem csoda, mert alig volt a rendőrség két utcára tőlünk), helyszíneltek, majd megkértek minket menjünk be velük vallomást tenni. Közben kiderült, szállásadónk tudta, hogy valaki ellopta a kulcsokat, de elfelejtett zárat cserélni és szólni is nekünk... A laza 4 órás vallomásfelvétel  után pedig megkaptuk a konklúziót: rossz környéken foglaltunk szállást, így jártunk.
Valójában tehát semmit sem tehettünk, mert hiába rendőrök, feljelentés, eltűnt kulcsok és kamerák az épületben, az ellopott holmijaink már nem lesznek meg. Szállásadónk mossa kezeit és a biztosítónk is, mert lehetetlen feltételeket kér a kártérítéshez.
De nem ez a legnagyobb baj itt, hanem a biztonságérzet elvesztése. Az éjszakát ugyanis egy olyan szobában kellett töltenünk, ahol megloptak minket, ahova a betörő saját kulccsal bármikor visszajöhet és ahol nem vett körbe minket semmi, csak sajnálkozó vállat vonogató emberek.
Ez az eset tönkretette a pihenésünket és beárnyékolta az addigi kellemes élményeket. A minket ért kár pedig sok-sok megoldandó gondot generált számunkra, míg a biztonságérzet hiánya több napig tartó ideges és feszült légkört eredményezett. Mert azt tettük, amit minden áldozat: magunkat okoltuk. Kerestük a hibát, mit tettünk rosszul, mivel érdemeltük ki, pedig ez butaság. Itt mi egyszerű áldozatok voltunk, mert ezt nem lehetett kivédeni. Ezt azonban feldolgozni nem volt épp könnyű.
Azért írtam le mindezt, hátha segíthetek elkerülni, hogy más is így járjon.

Minden kedves utazónak a következőket tanácsolom:
- Nézd meg leendő szállásod utcaképét, és ha gyanúsnak tűnik, inkább válassz másikat!
- Ne vigyél magaddal olyan technikai eszközöket, amelyekre nem biztos hogy szükséged lesz és amelyek túl értékesek számodra, ám nélkülözhetők pár napig!
-  Mindig tartsd magadnál a pénzedet!
- Ha bármi gyanúsat tapasztalsz, inkább lépj le!

Mozgóképek LXXI.

A december nem a filmekről szólt, hanem az ünnepekről, így az elmúlt hónapban csupán 3 filmet néztem meg, ebből egyet moziban.

Gravitáció

"Dr. Ryan Stone-nak, a kiváló orvosmérnöknek ez az első küldetése a világűrbe, a veterán Matt Kowalskynak pedig az utolsó, mielőtt nyugdíjba menne. Éppen rutinjellegű szerelési munkát végeznek, amikor egy meteorzápor elpusztítja az űrbázist és az űrhajóstársaikat, és a két asztronautát elszakítja az űrsiklótól. Az összeköttetésük megszakad a Földdel, egymáshoz kötve sodródnak a végtelen világűrben. Hamarosan fogytán az oxigén. A félelmük fokozatosan pánikba fordul, semmi esélyük a megmenekülésre."

Elég sok jót hallottam már erről a filmről és San Diego is dicsérte,  mivel látta moziban. A sci-fi azonban nem különösebben az én műfajom, így a Mentőexpedíció pozitív meglepetése kellett ahhoz, hogy rászánjam magam a megtekintésére.

Ez a film egyértelműen széles vászonra és egyértelműen 3D-re készült, az otthoni filmélmény ezért nem üt elég nagyot. Nem volt rossz film, izgalmas volt a főhősök küzdelme és a tévé képernyőjén nézve is gyönyörű volt a látvány, mégsem ájultam el tőle. A történet ugyanis eléggé kiszámítható és itt-ott elég hihetetlen. Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy megnéztem és tudom ajánlani azoknak, akik egy világűrben játszódó filmre vágynak.

Madeline a mélyben

"A New Jersey-i tinédzser, Madeline lelkes tagja egy jó nevű, progresszív kísérleti színházi társulatnak. Édesanyja szemében Madeline egy védtelen, mentálisan sérült teremtmény, akinek állandó felügyeletre és kezelésre van szüksége, ezért aggódva figyeli, hogy lánya egyre fontosabb szerepet kap a csapat munkájában. Amikor a társulat karizmatikus vezetője, Evangeline a lány tehetségétől megbűvölve arra ösztönzi Madeline-t, hogy szője bele problémás múltját és gazdag belső világát a kollektív alkotói folyamatba, a valóság és a performansz közti határvonal kezd elmosódni, meglepő és destruktív fordulatokat véve a biztonságos próbák teréből a valóságba. De mi is a valóság?"

Nel barátommal nyertünk jegyet a film premier előtti vetítésére. Nos, nem ez volt a legjobb mozis évzárás.

Ez a film pont olyan, mint az előzetese. Kusza, furcsa, néhol értelmetlen és nem lehet igazán meghatározni, miről szól. Értem én, hogy a készítők mindezt szándékosan tették és ezzel próbálták átadni a főhős zaklatott elméjét, de ez mozifilmnek nem igazán állja meg a helyét. A néző csak sodródik a bizarr képekkel és az unszimpatikus szereplőkkel (senkit sem tudtam megkedvelni a macskán kívül) és várja, csak várja, hogy összeálljon valami. Persze, hogy a végére sem áll össze.. Ettől akart művészi lenni, ám én ettől akadtam ki igazán. Nem tetszett, mert nem adott semmi támpontot a nézőnek, mert nem szeretem a kortárs, modern, elvont táncokat és az olyan filmeket, amelyekben nincs egy darab épkézláb párbeszéd sem. Szóval hiába értem, mit akartak kifejezni vele, nem jött át.

Kizárólag elvont művészfilmek rajongói kezdjenek bele, mások inkább kerüljék.

Jurassic World

"Steven Spielberg producerként tér vissza nagy sikerű, úttörő sorozatának legújabb részével, a Jurassic World rendkívül látványos, torokszorítóan izgalmas, nagyszabású kalandjával, melyben újra megnyílik a híres sziget őslény parkja. A helyszín az eredeti Nublar sziget, amely dinoszaurusz élményparkként működik, de nem túl sikeresen. Hogy feltornázzák a bevételeket megalkotnak egy genetikailag módosított hibrid dinoszauruszt, az Indominus Rexet, de természetesen semmi sem alakul a terv szerint."

Nem akartam megnézni ezt a filmet, sőt kifejezetten ellene voltam, mert a Jurassic Park trilógia volt gyerekkorom egyik kedvence. Nem akartam, hogy egy új elgondolása az éltre keltett dinoszauruszoknak elrontsa nosztalgikus élményeimet. Az ünnepek alatt azonban kapcsolgattam a tévét egy lusta estén és épp akkor kezdődött és egyszerűen ott ragadtam.

Az új film is hozta azt a hangulatot, amit a régi filmek keltenek és ezzel elég gyorsan megnyert magának. Persze nem tökéletes alkotás, mert eléggé sablonos, kiszámítható és helyenként az első film újraforgatott jeleneteit tartalmazza. Ráadásul a látványvilág sem volt olyan hatásos, mint korábban. Míg a régi filmek dinói fizikailag is ott voltak, addig itt a többség csak a zöld háttéren működött. Jó dolog a modern technika, de én még mindig a kézzel fogható dolgokat preferálom.

Összességében meglepően jó volt és örülök, hogy mégis adtam neki egy esélyt, mert a hangulat most is megfogott. A kedvencem azonban még mindig az első és utánozhatatlan Jurassic Park, mert a raptorok a konyhában még felnőtt fejjel sokadjára is félelmetesek. Ajánlom mindenkinek, aki dinókra vágyik.

Értékelés:

Jurassic World                                   ->   7

Gravitáció                                         ->    6

Madeline a mélyben                         ->    2

2018 filmösszegzése

Talán mondhatom, hogy az elmúlt év igazi filmes év volt számomra. Így jár az, akinek filmmániás barátja van és rászokik a mozira. Épp ezért úgy gondolom, illene egy filmes összegzést írnom, mint ahogy a könyvekkel tettem.

Az óévben összesen 80 filmet néztem meg. 

Ebből több mint a felét, szám szerint 42-őt moziban.

Műfajok szerinti bontásban a következőképp néz ki a statisztika:

32 dráma, 14 akciófilm, 8 vígjáték, szintén 8 horror, 5 fantasy és 5 sci-fi, 3 zenés film, 2 krimi és szintén 2 animációs film, valamint egy dokumentumfilm.

Nem tervem ennél több filmet nézni az újévben, de az biztos, hogy 2019-ben is fogok moziba járni.

2018 könyvösszegzése

Gyere, igyunk egy teát és beszéljünk boldog dolgokról

Ismét véget ért egy év, az évzárás pedig az előző 365 nap számvetésével és új célok kitűzésével kezdődik. Nos, célok vannak bőven, a visszatekintés pedig most kezdődik. Természetesen éves szokásomhoz híven, ez az összegzés a szívemnek igen kedves dolgokról, vagyis a könyvekről fog szólni.

Jöjjön hát 2018 könyvösszegzése számokkal és különféle szempontokkal értékelve.

2018-ban nem olvastam annyit, mint szerettem volna, ám így is sikerült majdnem a tavalyi létszámot hoznom. 

39 és fél könyvet olvastam.

Ez összesen 14 748 oldalt jelent.

Ebből 2 kötet útikönyv és egy képregény és egy verseskötet.

A félbehagyott könyvem Jean M. Auel kötete és bár nem sikerült az óévben befejeznem, igyekszem az új évben minél előbb a végére érni. Szegényt különféle okból mindig csak váratom a polcomon...

Az elolvasottakból 12 saját tulajdonban van, míg 2 kötetet kölcsönbe kaptam (egyiket ex-munkatársamtól, másikat pedig nagymamámtól), a többi könyvtári szerzemény volt.

Olvasmányaimból 10 magyar szerző tollából származott, így az elmúlt év kifejezetten sikeres volt "olvassunk többet hazai szerzőktől" fronton. 

Kiadók szerinti bontásban 19 kiadótól a következő eloszlásban olvastam:

Könyvmolyképző Kiadó - 8 kötet; Athenaeum - 4 kötet; Ciceró, Kossuth és Fumax - 3 kötet, Európa, Gabo, Maxim és Manó Könyvek - 2 kötet, és egy-egy kötet a Booklands 2000, Bluemoon Könyvek, Delta Vision, Lingea, L&L, Libri, Gondolat, 21. század, Magyar Nyugat és Ventus Libro gondozásából.

Ennyit a statisztikákról, jöhetnek a szempontok!

Melyik volt a leghosszabb?

816 lapjával a Lelkek labirintusa fölényes győzelemmel kiérdemelte a 2018 leghosszabb olvasmánya címet. Nem volt épp egy kézitáska-kompatibilis olvasmány.

Melyik volt a legrövidebb?

Idén is Sarah Andersen egyik képregénye, a Macskapásztor nyerte el ezt a címet. Csupán 112 lap, de micsoda szórakoztató lapok!

2018-as olvasmányaim / 1.

Melyik tetszett a legjobban?

Erre a kérdésre általában elég nehéz választ adni és gondolkodóba is eshetnék, hiszen több olyan szerzőtől olvastam az óévben, akiket szeretek, mégis könnyen tudok dönteni. 2018 legjobb könyve a Sárkánycsalogató volt. Imádtam minden sorát és olyan élvezettel faltam be, mint Egon a bosszantó lovagokat.

Melyik tetszett a legkevésbé?

Sikerült rögtön, az év elején belenyúlnom a legrosszabba. 2018 első olvasmánya ugyanis egyben az év legrosszabbika is volt. Az Itt vagyok annyira dühítően buta és hiteltelen volt, hogy minden későbbi olvasmányom kacagva lekörözte. Pedig nem csupán jó könyveket olvastam az elmúlt 365 napban...

Melyik olvasása tartott a leghosszabb ideig?

Ez most ismételten egy könnyű kérdés, mert a Tört Szem elolvasása 4 hónapot vett igénybe. Még 2017 októberében kezdtem el olvasni, de csak 2018 februárjának végén sikerült befejeznem. Rettentően unalmas volt, ki is ábrándított ebből a sorozatból.

Melyik olvasása tartott a legrövidebb ideig?

Az elmúlt év egyetlen verseskötete volt az, amit elkezdtem és pár óra alatt be is fejeztem. Ez pedig Haász János tollából a Felnőtteknek nem.

Melyik volt kölcsönkapott könyv?

Ahogy már említettem a statisztikai bevezetőben, két könyvet kaptam kölcsön. Ebből egyet, Jogáért ki felkél nagymamámtól kaptam, míg egy másikat, A varázslat tava ex-kolléganőm adta oda.

2018-as olvasmányaim / 2.

Melyik könyv volt a legvidámabb?

Könnyedén tudnám ismételni magam, mivel mind a legrövidebb, mind a legjobb kötet megkaphatná ezt a címet is. Azonban mégsem teszem, mert A marsi annyira szórakoztató olvasmány volt, hogy megérdemli ezt a díjat. Remek a könyv humora, jókat nevettem olvasás közben.

Melyik könyv volt a legszomorúbb?

Egyértelműen A babaház úrnője volt a legszomorúbb olvasmányom. Ez a történet kifejezetten nyomasztó volt és nem adott a végére teljes feloldozást. Persze, ez nem hiba, sőt, ebben rejlik a történet egyik pozitívuma.

Melyik könyv volt a legizgalmasabb?

A Hideg bőr volt a legizgalmasabb. Majdnem fent maradtam miatta a villamoson...

Melyik könyv volt a legromantikusabb?

A legromantikusabb olvasmányom a karácsonyi olvasmányom volt. A Hol lehet Noel? kifejezetten cuki, kedves és romantikus darab.

2018-as olvasmányaim / 3.

Melyik könyvet értékelik túl?

Amekkora felhajtás volt a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei körül, legalább akkora csalódást okozott, mikor elolvastam ezt a sorozatot. Tekintve, hogy a cselekmény nem épp érdekfeszítő és meglehetősen kaotikus, illetve tele van lukakkal, meglepő, hogy ilyen sokan mondtak róla pozitív véleményt. Nem érdemli meg ezt a népszerűséget.

Melyik könyvet értékelik alul?

Csak nem úszom meg az évértékelést ismétlés nélkül. A már említett Hideg bőr durván alul van értékelve. Értem én, hogy nem mindenkinek zsánere ez a műfaj, ám egy remekül felépített történetet műfajtól függetlenül is lehet értékelni. Ez a könyv sokkal több olvasót érdemelne.

Melyik könyvnek volt a legszebb a borítója?

Időláda, mert olyan különleges az illusztrációk grafikája. Engem megfogott.

Melyik könyv volt a legnagyobb csalódás?

Sajnos ismét ismételni fogok és sajnos egy Carlos Ruiz Zafón kötetet fogok mondani. Hiába az egyik kedvenc íróm, a Lelkek labirintusa akkor is hatalmas csalódást okozott.

2018-as olvasmányaim / 4.

Melyik könyv volt a legnagyobb meglepetés?

Minden madár az égen, mert bár voltak vele problémáim, visszagondolva pozitív érzéseket kelt bennem. Az alapötlet tényleg remek volt és meg is maradt bennem, míg egy-egy másik könyvnél agyalnom kell, mit is gondoltam róla olvasás közben. Ez pedig egy pozitív meglepetés.

Hány új sorozatba kezdtem bele?

Próbálom visszaszorítani a sorozatok számát, azonban nem könnyű és időnként véletlenül kezdek bele olyan olvasmányba, amelynek van folytatása. 2018-ban így 9 új sorozatba kezdtem bele.

Hány sorozatot fejeztem be?

Sikerült 3 sorozatnak a végére érnem. Nem egy kimagasló arány, de szerencsére nem vagyok mazochista, így ha egy sorozat nem tetszik, inkább félbehagyom, így ezek a befejezések minőségi olvasmányokat jelentenek.

Nos, így és ennyit olvastam 2018-ban és remélem, hogy az új évben is legalább ennyi kötet megfordul majd a kezemben és pozitív lesz az értékelési mérleg.

Miden kedves olvasómnak Boldog Új Évet kívánok!