Mozgóképek CXXIX

Kicsit továbbra is megkésve hozom a rovat következő bejegyzését, ami egyúttal a tavalyi filmélményeim lezárása. A decemberben megtekintett filmekről lesz szó egy kis évösszegzővel. 

Kezdjük utóbbival, szóval jöjjön egy kis statisztika 2022-es minta alapján, arról, hogyan alakult 2023-as évem filmes szempontból:

2023-ban a legtöbb filmet, 13 darabot januárban néztem meg, míg a legkevesebbet mindössze kettőt novemberben láttam. Az év során tizenháromszor jártam moziban, a legtöbbet egyébként októberben, amikor minden filmet széles vásznon sikerült megnéznem.

Mindent összevetve 82 filmet néztem meg összesen 2023-ban, ami azért növekedést mutat. 

Ami a minőséget illeti, összesen 6 filmnek adtam maximális pontszámot. Ez épp annyi, mint tavaly.

Műfajt tekintve összesen 6 dokumentumfilm, és 11 animációs film került a listámra, ez épp fordított arány, mint 2022-ben.

Ennyit az éves statisztikáról, lássuk kissé megkésve, melyik az a 7 film, amit még decemberben néztem meg.

Vajon létezik szerelem első látásra?

"Hadley és Oliver között egyre erősebb vonzalom ébred a New Yorkból Londonba tartó járaton, ám a vámon szétválnak – megtalálják-e egymást újra, számos nehézség ellenére?"

Ez a film egyértelműen a repülős vonatkozása miatt érdekelt. Kicsit talán furcsának hat, de hiába szeretek nagyon utazni, a repülés nem tatozik a kedvenceim közé. Nem a levegőben töltött idő miatt, hanem a végtelenbe nyúló reptéri várakozásnak köszönhetően. A legkellemesebb utam ezért tavaly a Koppenhágába tartó járat volt, ahol nem volt időnk várni, mert rohannunk kellett a kapuhoz. Másnak talán ez lenne a stressz, ám én jobban élveztem, mint a négy óra üldögélést Szöulban a csatlakozásra várva.

A reptéri hangulatot jól visszaadta a film, bár a játékidő viszonylag kis része játszódik itt. Ez egy romantikus alkotás, két ember egyébként kedves egymásra találásáról szól csipet családi bonyodalommal a háttérben. Van azonban egy idegesítő eleme, egy mellékszereplő, aki narrátorként mindenhol feltűnik újra és újra, csak hogy a nézőhöz kiszóljon. Bosszantó volt, rettentően szájbarágósnak éreztem. Ettől függetlenül egy könnyed, aranyos alkotás, ha valaki repréti románcra vágyik, nézze meg nyugodtan.

Szerelem első csókra

"A Szerelem első csókra című film Javier (Álvaro Cervantes) történetét meséli el, aki 16 évesen csókolt meg először egy lányt, és felfedezte, hogy látnoki képességgel rendelkezik, legalábbis szerelmi látnoki képességgel. Egyetlen csókkal képes meglátni annak a kapcsolatnak a jövőjét, mielőtt megélné azt, aminek köszönhetően felnőttként soha nem volt tartós párkapcsolata, mivel mindig szakít velük, mielőtt a dolgok rosszra fordulnának. De minden megváltozik azon az éjszakán, amikor megcsókolja Luciát (Silvia Alonso), és boldog házasságban találja magát, gyermekekkel. A probléma? Lucía a legjobb barátja barátnője."

Egy ideig kerülgettem ezt a filmet. Az alapötlet tetszett, ám tartottam tőle, hogy a kivitelezés hagy majd maga után némi kivetnivalót.

Mivel európai filmről van szó, elég sok klisét mellőzött. Persze, így is meglehetősen kiszámítható volt, de összességében megmaradt a szórakoztató vonalon. Tetszett, ahogy a jövőbe látást kezelte. A félelmeim nagy része tehát alaptalan maradt. Nem mondom, hogy ez egy remek film, mert távol áll tőle, ám ha valaki egy nem szokványos romantikus alkotásra vágyik, nyugodtan adhat neki egy esélyt.

Napóleon

"A film személyes hangvitellel mutatja be Bonaparte Napóleon fiatalságának és gyors karrierjének, császárrá válásának történetét, valamint a feleségével és egyetlen igaz szerelmével, Josephine-nel való függőséget okozó, gyakran ingatag kapcsolatát."

Nagyon vártam ezt a filmet, így lelkesen mentem el rá moziba. Csakhogy olyan csalódottan és dühösen jöttem ki róla, hogy még most, hónapok távlatából is ideges leszek tőle.

Egyetlen pozitívuma van ennek a filmnek, van benne egy hosszú és rendkívül látványos csatajelenet. Ettől eltekintve azonban ez a laza 150 perc nem szól semmiről. Se Napóleonról, se a korszakról, se semmi másról. Mert az, amit itt látunk, nem hogy köszönő viszonyban sincs semmiféle történelmi ténnyel, de még csak meg sem próbál úgy tenni, mintha. Adva van itt egy mentális problémákkal küzdő férfi, aki sodródik az árral, aki helyett mások döntenek és akinek van egy bizarr házassága. Na, ez a figura, az még hagyján, hogy nem hasonlít a valódi Napóleonra, de teljes mértékben hiteltelen önmagában is, mert egy ilyen fickó nem lesz se hadvezér se császár. Az ember csak nézi, és nem érti, hogyan bízna rá bárki nemhogy egy sereget, de még egy hörcsögöt se. A csatákban is úgy veszi ki a részét, mint egy sorkatona, és nem úgy mint egy hadvezér. Sőt, beszélni is alig halljuk, vagy amikor igen, legszívesebben pszichiáterért kiáltanánk. Pedig Joaquin Phoenix egy remek színész, ennél a kétdimenziós szerencsétlenségnél jóval többet lett volna képes eljátszani. Csakúgy, mint a feleségét játszó Vanessa Kirby, aki épp ugyanilyen kihasználatlan maradt. A film fókusza egyébként épp az ő kapcsolatukon van, kár hogy pont annyira van szétesve, mint maguk a szereplők. Értelmetlen és érthetetlen minden, ami közöttük zajlik, és se érzelmi, se fizikai szikra sincs a két karakter között, így nehéz elhinni, hogy viharos házasságban élnek.

Tudom, tudom, a rendező is azzal takarózik, hogy ez egy film és nem történelemóra. Csakhogy, ha valaki egy filmet a világ egyik legismertebb történelmi figurája köré építi, akkor igen is illik utána olvasni, illik ismerni az eredeti alakot és nem, nem illik csak a nevét átvenni. Mert ennek a filmnek konkrétan Pityke őrmester is lehetne a címe, ennyire szól csak Napóleonról.

Nagyon szenvedtem rajta, és dühösen és csalódottan jöttem ki a moziból. Ez egy pocsék film, ami nem szól semmiről, amiben alig vannak értelmes dialógusok és amiben két szellemileg és érzelmileg sérült ember rettentően furcsa kapcsolatát követhetjük nyomon, bár egyáltalán nem érdekel minket. Nem tetszett, nem ajánlom.

Csak egy átlagos karácsony

"Thea hazaviszi Jashant, hogy bejelentsék az eljegyzésüket – de a férfi indiai gyökerei és a nő norvég családi hagyományai káoszba döntik a karácsonyt."

Decemberben mindig akad olyan pillanat, amikor épp karácsonyi filmre vágyom. Nos, 2023-ban ebben a pillanatban ezt a norvég filmet találtam.

Messziről ordít erről a filmről, hogy sztereotípiákból építkezik. Néha azonban ezek a sztereotípiák rendkívül szórakoztatóak. Nos, ez a film is többnyire szórakoztató. Helyenként kicsit sok, kicsit sarkít, de cseppet sem bántó. Nekem tetszett, hogy tele volt norvég karácsonyi hagyományokkal (volt amiről már hallottam és volt amiről még nem) és a hangsúly nem is a tradíción volt, hanem a családi kőbe vésett megszokáson. A film vége persze kiszámítható, de ez egy romantikus karácsonyi vígjáték, nem akar ennél többnek tűnni.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a kulturális különbségekre épülő vígjátékokat, illetve mindenkinek, aki ragaszkodik a megszokott ünnepi forgatókönyvhöz.

A Pókverzumon át

"Miles Morales átrepül a Multiverzumon, ahol találkozik a Pókemberek csapatával, akik épp a puszta létezésükéret küzdenek. Amikor a hősök összecsapnak, Milesnak újra kell definiálnia, mit jelent hősnek lenni."

Az Irány a Pókverzum! egy kifejezetten kellemes filmélményt nyújtott. A folytatásról pedig szinte ódákat zengtek, így rettentően kíváncsi voltam rá. Moziban azonban már nem sikerült elcsípnem, így meg kellett várnom, hogy felkerüljön az HBO-ra.

A látványvilág épp olyan kreatív, mint az előző rész esetében. A cselekmény is halad egy viszonylag lassú tempóban. A hangsúly azonban a multiverzumon van, és rá kellett jönnöm, hogy nekem ez a téma sehogy sem csúszik. Egyszerűen untam, hogy mindig jött egy újabb alternatív Pókember és egy újabb és még egy újabb. számomra ez rettentően monoton volt, és úgy éreztem, megrekedtünk. Hiába kedveltem az indiai Pókembert, hiába volt néhány szórakoztató jelenet, egyszerűen hosszúnak és elnyújtottnak találtam ezt a filmet.

Nekem ez most nem tetszett annyira, mint az első rész, kicsit csalódtam. Ettől függetlenül, aki kedvet érez hozzá, nyugodtan adjon neki egy esélyt, ha még nem unta meg ezt a multiverzum dolgot.

Közelebb

"Aki szerelmes, jól is hazudik. Mindenki másképp, de becsapja szerelmét, élet- vagy házastársát. Az őszinteség csak idegenek között lehetséges. Két férfi és két nő keresi az élet legfontosabb dolgait: szeretetet, bizalmat, őszinteséget. Amit találnak helyette: szerelem, vágy, hazugság és kaland. Mindannyian hazudnak egymásnak, mind olyasmiket ígérnek, amelyről tudják, úgysem fogják betartani. Két házaspár története négy és fél éven át: szent elhatározások, nagy fogadkozások, hazugságok, bevallott és ki nem mondott vágyak története."

Ez egy régi film, 2004-es, ami nekem eddig teljesen kimaradt. A szereposztás miatt adtam neki egy esélyt, de milyen feleslegesen tettem.

Ez a film tipikus példája azoknak a "szerelmi" történeteknek, amelyektől falra mászom. Négy karaktert, elvileg két párt követhetünk nyomon, és mindegyik annyira, de annyira idegesítő. Borzalmasan viselkednek egymással, logikátlanok és önzők. Ez a film ugyanis nem a szerelemről, se nem a vágyról szól, hanem arról, milyen változatai vannak egy bántalmazó kapcsolatnak. Fájt nézni, alig vártam, hogy a végére érjek és a vége, nos, nem adott feloldozást, ám ezen már meg sem lepődtem.

Csak azok nézzenek bele, akik kifejezetten toxikus kapcsolatokról szeretnének filmet nézni. Aki viszont értelmes karakterekre és érzelmekre vágyik, keressen egy másik filmet.

Távol a világtól

"Egy család vakációja káoszba fullad, amikor éjszaka megérkezik két idegen menedéket keresve a kibertámadás elől, amely percről percre egyre ijesztőbbé válik, és mindenkit arra kényszerít, hogy elfogadja a helyét egy széteső világban."

Ez a film rettentően érdekesnek és izgalmasnak tűnt. Amolyan nem megszokott filmélményt vártam tőle, és nagyjából meg is kaptam, ám mégsem teljesen.

Az alap felvetés remek. Izgalmas és érdekes. Ehhez a készítők jó érzékkel adagolták az információkat, és pakoltak bele sok-sok önmagában is elgondolkodtató dolgot. Ezzel pedig meglehetősen sok témát érint a film, bár pár nap alatt és egy kifejezetten szűk térben játszódik. Igen, itt jön az a bizonyos, de. A dialógusok nem voltak elég kidolgozottak, helyenként öncélú rémisztgetésbe kezdett a film, hogy aztán ne igazán foglalkozzon ezekkel a helyzetekkel. A főszereplő család pedig összességében nagyon irritáló volt, ám valószínűleg ez szándékos húzás volt. A lezárás kurtán furcsának hatott, ám így utólag visszagondolva pont tökéletes helyen és időben lett vége.

Összességében nem volt rossz, de nem volt kiemelkedően jó élmény sem. Viszont bátran ajánlom mindenkinek, aki egy furcsa, nem megszokott alkotásra vágyik világvége kérdéskörben.

Értékelés:

Távol a világtól                                         ->   8

Vajon létezik szerelem első látásra?         ->   7

Szerelem első csókra                                ->   7

A Pókverzumon át                                    ->   6

Csak egy átlagos karácsony                     ->    5

Napóleon                                                 ->    3

Közelebb                                                 ->   2

Az utolsó vándorlás

A megkapó borítón kívül a természetvédelmi téma vonzott nagyon ebben a könyvben. Mi van, ha eltűnnek az állatok, ha nincsenek már madarak? Ez egy nagyon erős gondolat, ami azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Nagy kár, hogy ez a történet bizony nem erről szól...

Fülszöveg:

"Valamikor ​a közeli jövőben, amikor a globális klímaváltozás miatt egymás után halnak ki a fajok, Franny Lynch eltökéli, hogy követi a sarki csérek utolsó ismert kolóniáját az egész földgolyót átszelő utazásukon. Az apró madarak évente kétszer teszik meg az északi sarkkörtől a déli sarkkörig tartó távot, és a tudósok szerint ez lesz utolsó vándorlásuk, miután élőhelyeik pusztulása miatt nem élik túl az utat.
A fiatal nő a kihalt tengereket hiábavalóan kutató halászhajó, a Saghani fedélzetén ered a madarak nyomába a kiüresedő világban, valódi céljai azonban nem csupán a legénység többi tagja, hanem önmaga előtt is rejtettek. Milyen traumák, tragédiák és kétségbeesett remények hajtják őt és a legénységet ezen az őrült úton, Grönland partjaitól az Antarktisz olvadó jégmezőiig, és miért akar vándorlása végén Franny véget vetni az életének?"

Mikor belekezdtem ebbe a könyvbe, úgy gondoltam, egy természetközpontú regényt fogok olvasni, ami elgondolkodtat, és a szükséges gyomorszorító érzést is biztosítja majd a klímaválságról. Félreértés ne essék, nem akartam nagy dolgokat, bőven megelégedtem volna, ha a sarki csérek mindennapi dolgait követjük. Mert igen, elég lett volna egyetlen állatfajra fókuszálni, hogy lássuk, mi a helyzet, mit tartogathat a jövő. Csakhogy elég hamar rá kellett jönnöm, hogy itt bizony a csérek csupán mellékszereplők, a klímaválság pedig egy hangzatos díszlet, ami előtt a szerző felvonultathatja sérült karaktereit, hogy a nyomorukban dagonyázhassunk.

Mielőtt azonban rátérek a kiállhatatlan főszereplőre és hasonló kaliberű mellékszereplő társaira, nézzük meg, miért nem szól ez a könyv a természetről.

Feltételezhetően a nem túlságosan távoli jövőben játszódik ez a történet, ahol szinte minden vadon élő állat kihalt, például nincsenek madarak. Az emberek pedig úgy élnek tovább, mintha mi sem történt volna. Oké, tüntetnek a halászat ellen, és többnyire vegán életmódot folytatnak, de ennyi és semmi több. Csakhogy, ha nincsenek madarak, és most ne az egzotikus madarakra gondoljunk, hanem a leghétköznapibbakra, mint a veréb, varjú vagy sirály, akkor bizony oda az egész ökoszisztéma, és kis túlzással de mind meghalunk. Főleg, ha nem csak a madarak, hanem a többi állat is mind eltűnik, akkor bizony az ember sem húzza sokáig, vagy legalábbis biztosan nem éldegél a saját felsőbbrendűségének trónján egy jóléti társadalomban. Mert itt bizony nincs társadalmi összeomlás, nincs éhínség, nincs megingott rendszer, csak emberek vannak, akik az utolsó élő farkast is agyon akarják ütni, mert túl sok gyerekmesét olvastak. Oké, az emberiség van ennyire ostoba, de nem úszná meg ennyivel, az biztos.

Ráadásul a könyv eleje felvázolja, hogy minden állat kihalt, aztán jé, ebből is látni egy példányt, jé, mégis akadnak még halak, jé, a sarki csérek tudják mit csinálnak. Szóval teljes következetlenség (nem én ezt nem éreztem sem reménynek, sem bizonyítéknak, hogy a természet majd megoldja valahogy) és totális fércmunka az, ami ebben a kötetben természetvédelem és klímaválság címszó alatt szerepel. Ez pedig utólag egyáltalán nem meglepő, hiszen ez volt a szemfényvesztés ebben a könyvben.

A kötet ugyanis nem egy természetvédelmi kiáltvány, vagy egy gyomorszorító klímakatasztrófa leírása, hanem egy egyszerű karakterközpontú dráma. Méghozzá abból a fajtából, amelyet én személy szerint egyáltalán nem kedvelek.

Adva van egy terhelt családból származó, depresszióra, önmarcangolásra és önsorsrontásra hajlamos főhősnő, akinek szörnyű titkot rejt a múltja. Ez a titok persze egyértelmű, ahogy az is, hogy mindig van valami, amit épp elhallgat. Az ő szenvedésében tapicskol ez a történet, ahogy "kutatja" a cséreket, és vissza-visszatekint múltjára. Közben találkozik egy hasonlóan önmarcangoló kapitánnyal, és kart karba öltve mennek együtt a csérek után, vágyaik szerint a halálba. Igen, elég depresszív ez a könyv, kár, hogy nem az eltűnt állatvilág miatt, hanem mert a főhősnő szomorú. Gonosz vagyok, vállalom, de kit érdekel, hogy "elhagyta" az anyukája, mikor kihalt az állatvilág! Hahó, ez egy picikét nagyobb probléma, mint egy feldolgozatlan gyerekkori trauma, főleg, hogy a hölgy nem is akar mit kezdeni, vele, csak dédelgeti sérelmeit, és jobban vigyáz rájuk, mint a kötet társadalma az élővilágra. Szóval jobban együtt tudtam érezni az utolsó farkassal, mint a főhőssel.

Na, de még mindig meg lehetett volna menteni ezt a kötetet, ha a vége nem hiteltelen és borzasztóan nyálas. Egyrészt a főhősnek pár napi jégtáblán vándorlás és sarkvidéki tengerben való úszkálás után nem kellene életben lennie. Másrészt, a karaktere semmit sem fejlődött, semmire sem ébredt rá, semmit sem csinált jobban, csak rájött, hogy mégsem akar meghalni, és rögtön meg is kapta az újrakezdés lehetőségét. Mert neki dolga van, meg kell mentenie az állatokat... Vannak még állatok? Ő akarja megmenteni őket, aki még saját magán sem képes segíteni? Tényleg kellett ez a giccses befejezés?

Illetve felmerül még egy kérdés, ami kiverte nálam a biztosítékot: Hogyan kívánja megmenti az állatokat? Mert, ha úgy, mint a férje, akkor inkább hagyja az egészet a fenébe. Volt ugyanis a könyvben egy jelenet, ahol egy kihalás szélén álló (Vagy már kihalt? Ezt sosem lehet biztosan tudni ebben a könyvben...) varjú fiókát talál a kedves, állatvédő, biológus férj. Na, és mit tesz? Semmit, hagyja a sorsára, mert nem akarja kézhez, emberhez szoktatni... Na, ez aztán az állatvédelem! 

Rettentően felhúzott az a könyv. Tele volt a dolgok elkenésével, a problémák felszíni kapargatásával és biztos vagyok benne, hogy csak azért került bele a klímaválság, mert anélkül egy lenne a sok tucat önmarcangoló kortárs dráma közül. Csakhogy ezzel a színjátékkal többet ártott, mint használt.

Nekem tehát nem tetszett, nem is ajánlanám senkinek. Csak az vegye kézbe, aki szereti azokat a történeteket, amelyek mások nyomorában dagonyáznak. Ha pedig valaki egy értelmes, valósághű történetre vágyik a természetvédelemről, olvassa el az Égig érő történetet, amiben ugyan nem madarak vannak, hanem fák, de bármelyik bekezdésében több az üzenet, mint ebben a teljes kötetben.