Mozgóképek XCVIII.

Márciusban viszonylag sok filmet néztem meg, szám szerint tizenegyet. Volt köztük rövidfilm, dokumentumfilm és mozifilm is, így elég vegyes a felhozatal, és nem épp meglepő módon minőség szempontjából is kifejezetten széles skálán mozognak.

Fontos vagy nekem

"A bíróság által kijelölt gyám rászedi idős ügyfeleit, és saját gondozása alá veszi őket. De utolsó kiszemelt áldozata nem várt háttérrel rendelkezik."

Ezt a filmet szinte azonnal megnéztem, amint felkerült a Netflix-re. Izgalmas téma, jó színészek és egy nyugtalanító hangulat. Nem csalódtam.

Ez az a fajta film, amit nem jó nézni. No, nem azért, mert nem szórakoztató, vagy izgalmas, hanem, mert egy antifős a főszereplője. Itt nem azért drukkol a néző, hogy a főhős elérje célját, hanem épp ellenkezőleg. A film hangulata ezért kifejezetten különleges, a cselekmény izgalmas, a karakterek pedig pont olyan álnokok, mint a történet leírása ígéri.

Nekem tetszett ez a film. Tudom ajánlani azoknak, akik ezúttal egy negatív főhősre vágynak. Aki viszont a klasszikus felállást szereti, nos, ettől bizony valami egészen mást fog kapni.

Ragadozó városok

"Évezredekkel azután, hogy a civilizációt elpusztította egy kataklizmikus esemény, az emberiség alkalmazkodott a körülményekhez, és új életmódot fejlesztett ki. Hatalmas mozgó városok róják a föld felszínét, és könyörtelenül vadásznak a kisebb városokra. Tom Natsworthy, aki a mozgó London város egyik alsó soráról származik, találkozik a veszélyes szökevénnyel, Hester Shaw-val, és kisvártatva a saját életéért kell küzdenie...
A két ellenlábas, akiknek sosem kellett volna találkozniuk, váratlanul szövetségre lép, hogy megváltoztassa a jövő alakulását..."

Ez a film egy ifjúsági fantasy könyv alapján készült, és ez sajnos nagyon érződik rajta. Mikor mozikba került, érdekesnek találtam a steampunk vonal miatt, de aztán olyan sok negatív kritikát kapott, hogy elment tőle a kedvem. Szóval nem voltak magas elvárásaim, amikor mégis megnéztem.

A történet három pilléren nyugszik, a cselekményen, a világépítésen és persze a látványon. Nos, utóbbi az, amely szilárd marad, mert tényleg nagyon látványosra sikerült. A többi viszont több sebből vérzik. Egyrészt az alap miatt, mert egy ifjúsági könyv nem mindig következetes, ha világépítésről van szó. Épp ezért a cselekményben akadnak logikai bukfencek, míg a világban sok-sok kérdőjel. Sajnos a karakterek is hasonló cipőben járnak és az egész nagyon kiszámítható. Ráadásul ordít egy-egy elemről, hogy milyen történetből emelték át.

Szóval nem egy jó film, de egyszer azért nézhető darab. Kizárólag azoknak ajánlom, akiket nem zavar az egyszerű történet, illetve az esetleges hiányosságok felett is el tudnak siklani, ha a látványvilág leköti őket. Aki viszont egy jó steampunk világra vágyik, nos, vegyen inkább kézbe egy könyvet, de ne azt, ami ennek a filmnek az alapját képezte.

Az igazság ára

"Az igazság ára című fordulatos thrillerben Matthew McConaughey a dörzsölt, karizmatikus Los Angeles-i bűnügyi védőügyvédet, Michael „Mick” Hallert alakítja, aki Lincoln Continental kupéjának hátsó ülését használja irodaként. Mick eddig javarészt piti bűnözők védelmét látta el, ám most úgy érzi, megfogta az isten lábát: egy gazdag Beverly Hills-i playboy (Ryan Phillippe) ügyét bízzák rá, akit emberölési kísérlettel vádolnak. Az ügyvéd azt hiszi, könnyű dolga lesz, ám a rengeteg pénzzel kecsegtető eset, amely pofonegyszerűnek ígérkezik, hamarosan halálos játszmává alakul át. Hallernek nemcsak egy hozzá hasonlóan mesteri manipulátorral, de saját lelkiismeretével is meg kell küzdenie."

Teljesen véletlenül dobta fel ezt a filmet a Netflix. Matthew McConaughey miatt pedig nem volt kérdés, hogy megnézem.

Ez egy izgalmas krimi egy csipet ármánnyal fűszerezve. Nem mondom, hogy jó képet fest az igazságszolgáltatás rendszeréről, de ez nem is baj. A filmet azonban nem ezek a jogi kiskapuk viszik el, hanem a főhős. Szórakoztató karakter és persze remek színészi játék.

Tetszett. Bátran ajánlom mindenkinek, aki kedveli az ügyvéd nyomoz felállást és úgy általánosságbam a krimiket.

A chicagói 7-ek tárgyalása

"Ami békés tüntetésnek indult, erőszakos rendőrségi összecsapásba torkollott. Ami utána következett, azt a történelem egyik leghírhedtebb pereként tartják számon."

Az Oscar-díj jelölések kifejezetten jót tettek ennek a filmnek. Én legalábbis ezért figyeltem fel rá, aztán megláttam Eddie Redmayne nevét, és már csaptam is le rá.

Remek film. Egyszerre feszült és szórakoztató. Fontos eseményre hívja fel a figyelmet, miközben nagyon is aktuális kérdéseket is boncolgat. A dialógusok szuperek, a színészekre nem eshet panasz, és van benne néhány annyira erős jelenet, amely később is a néző eszébe jut. Két órás, de egyáltalán nem érződik hosszúnak, pedig a játákidő nagy része egy végtelennek tűnő tárgyalást mutat be.

Nagyon tetszett. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Remek film, fontos üzenettel.

Moxie, avagy a vagány csajok visszavágnak

"Egy texasi tinédzserlány feminista mozgalmat szervez a suliban." 

Hogy miért kellett ennyire meghosszabbítani a magyar címét az számomra érthetetlen. Még szerencse, hogy a Netflix mindent angolul nyom az arcomba...

Nem voltam biztos benne, hogy tetszeni fog ez a film, hiszen a tinifilmekből már régen kinőttem. Azonban néha akad köztük olyan alkotás, amelyre érdemes időt szakítani, és témáját tekintve ez is annak tűnt. Nos, nem voltak magas elvárásaim, és ezeket lényegében hozta. Szórakoztató volt, és bár a karakterek a szokásos klisékre épültek, egész jó témákat vetett fel. Egyedül a főhős volt az, akivel nem bírtam megbarátkozni. Nem is értettem, hogy miért akar mozgalmat indítani, és aztán persze nem lepődtem meg, hogy nem igazán tudta kezelni. Viszont a srác, akivel összejött, na, ő cuki volt a négyzeten. Nem hibátlan alkotás, mert a legfontosabb témát elég lazán kezelte, nem is adott neki időt kibontakozni, de nagyon tudtam értékelni, hogy próbált jó üzenetet közvetíteni. 

Úgyhogy összességében jól szórakoztam rajta. Nyugodtan ajánlom mindenkinek, aki kedveli a tinifilmeket, mert annak tényleg jó.

Ha bármi történik, szeretlek

"A gyászoló szülők útja az érzelmi hullámvasúton, miután a gyermekük egy tragikus iskolai lövöldözés áldozata lesz."

Ez egy rövidfilm, mindössze 12 perces, sokáig mégis halogattam, mert tartottam tőle, hogy érzelmileg megterhelő lesz. 

Hát, tényleg szomorú (mi más is lehetne), de valahogy nekem nem ütött akkorát, mint vártam. Tetszett a szimbolika, tetszett, ahogy a témát megközelítette, de talán a rövidsége miatt nem szippantott be teljesen. Talán túlságosan magas elvárásaim voltak. Azért az Oscar-díjat bezsebelte. Az animációja egyébként nagyon szép.

Ajánlom azoknak, akik szánnának néhány percet a gyászfeldolgozás kérdéskörére.

Anyáim története

"A magyar film egy azonos nemű párról szól, akik úgy döntenek, hogy a társadalmi előítéletek ellenére örökbe fogadnak egy gyereket. A film egy napjainkban rendkívül aktuális témát feszeget az elmúlt évek Magyarországára jellemző homofób és kirekesztő hangulatról, hogy tulajdonképpen mit is jelent a család a hagyományos szerepeken túl."

Hú, de kellett ez a film! Teljesen véletlenül figyeltem fel rá az HBO-n.

Remek dokumentumfilm és nagyon durván aktuális. 75 perces, vagyis egyáltalán nem hosszú, mégis nagyon mély. Az, hogy azonos nemű pár áll a középpontjában csak hab a tortán. Ez a film ugyanis szólhatna bármelyik (és bármilyen felállású) párról, akik gyereket szeretnének örökbe fogadni, és ezért készek elveszni a bürokrácia útvesztőiben. A film nagy része ugyanis erről szól, ügyintézésről, a magyar ügyintézés pedig épp olyan, mint a közutak, tele van kátyúkkal, vagy épp bukkanókkal. Aztán megtörténik az áttörés, és bekerül a filmbe a kislány (aki tündéri), és ezzel a film egy csodálatos példát ad a nézőknek. Elképesztő volt látni, hogy egy magára hagyott gyerek, aki nem kevés hátránnyal indult az életben, milyen gyorsan és szépen fejlődik, cseperedik, ha egy olyan közegbe kerül, ahol törődnek vele és nem utolsó sorban szeretik.

Nagyon tetszett ez a film, mert jólesett a lelkemnek egy pozitív példa, még úgy is, hogy tudom, ma ezt a bürokratikus labirintust végigjárni sajnos még nehezebb. Csak ajánlani tudom mindenkinek.

Törvényen kívüli király

"Egy valódi Dávid és Góliát küzdelem története, ahogy a 14. században Robert the Bruce skót király elszántsággal és bátorsággal visszaverte a sokkal nagyobb és felszereltebb megszálló angol sereget."

Szeretem a történelmi filmeket, úgyhogy lelkesen kezdtem bele ebbe a filmbe, ám sajnos csalódnom kellett.

Adva volt egy valós, izgalmas sztori, ám a készítők nem igazán tudtak mit kezdeni vele. A látványos háborús filmhez érezhetően kevés volt a költségvetés, a jó karakterdrámához pedig kevés volt a dramaturgiai érzék. Szóval megragadtak a középszerűség mocsarában egy nem különösebben szimpatikus főhőssel (úgy általánosságban senki sem volt szimpatikus nekem a kutyát leszámítva) és meglehetősen gyér csatákkal. A legnagyobb hibája azonban a filmnek az, hogy bár igaz történeten alapszik, egyetlen képkockáját sem tudtam komolyan venni. Mert ha Robert the Bruce tényleg ilyen bénán szervezett meg mindent, akkor kár volt erre fimet pazarolni. Ha viszont a történelmi lelkesedés iránta valós érdemeken alapszik, miért kellett ezt elrontani egy ilyen középszerű alkotással.

Nem jó film, nem tetszett. Ha valaki a Netflix kínálatából szeretne királyi életrajzon alapuló filmet, inkább nézze meg az V. Henriket, mert az legalább szórakoztató.

Csokoládé

"Az egész világon hatalmas sikert arató Életrevalók sztárja, Omar Sy alakítja a főszerepet ebben a megható és igaz történetben, amely a XIX. század végére kalauzol. Franciaországban ekkor a cirkusz, mint szórakoztatási forma a virágkorát érte. A kubai Rafael Padilla az első színesbőrű volt, aki színpadra lépett: barátjával Footit-tel (James Thiérrée) a műsorszámuk hatalmas népszerűségnek tett szert, bejárták vele az országot, mígnem Párizsban igazi szupersztárrá váltak.
Csokoládé korának tökéletes szórakoztató terméke volt, megihlette Toulouse Lautrec-et és feltűnt a Lumiére testvérek első filmjeiben is.
Roschdy Zem nagyszabású, egyszerre kacagtató és megríkató filmje nemcsak egy elfeledett sztár portréja, hanem egy letűnt kor krónikája, melynek bizonyos problémafelvetései könnyedén átültethetők a kortárs környezetbe is."

Régóta szerettem volna megnézni ezt az egyébként 2016-os filmet, ám valahogy sosem volt igazán kedvem hozzá. Talán mert nem csípem a bohócokat...

Életrajzi alkotás a cirkusz világából. Egyszerre meséli el a siker felé vezető utat, a sztárok életének hátrányait és a nagy zuhanást a mélybe. Korkép és karakterek szempontjából remek, de egyáltalán nem egy vicces film. Sőt, ez inkább egy kemény dráma, mert sokkal több benne a drámai elem, mint a mosolygásra késztető fordulat. Nem bánom, hogy megnéztem, de vidámabbra számítottam.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a cirkusz világát, és szívesen néznek életrajzi drámákat. Viszont, ha valaki könnyed, délutáni, humoros alkotásra vágyik, keresse máshol, mert ezek a bohócok bizony csak a színpadon vidámak.

A barátaim mind halottak

"Egy szilveszteri buliban az események váratlan fordulatot vesznek, ami leleplezett titkokhoz, összetört szívekhez és megdöbbentő végkifejlethez vezet."

Már az előzetes alapján tetszett ez a lengyel film. (Na meg a címe is tetszett, mert egy képes könyvre emlékeztetett.) San Diego viszont morbidnak találta, úgyhogy kellett kicsit győzködnöm, hogy nézzük meg.

Ez a film zseniális. Beteg, de zseniális és rettentően szórakoztató, San Diegónak is tetszett. Az alapötlet a tipikus tini klisé csipet horrorral fűszerezve kreatív megoldásokkal kiegészítve. Szóval, bár első ránézésre ismerősnek hat, ez bizony nem egy újabb bőr ugyanarról a csontról, hanem valami friss és üdítő. A cím mindent elárul, így nem bonyolódnék részletekbe, a lényeg, hogy nagyon vicces. Remekül szórakoztam rajta, mert tudtam értékelni a apró részleteket és a karaktereket.

Remek vígjáték, ajánlom mindenkinek, aki kedveli a kissé morbid dolgokat, és valami frissre vágyik.

Az angyal

"A tizenhét éves Carlos angyali arca és göndör fürtjei mögött egy morális gátlások nélküli szörnyeteg rejtőzik. Amikor összeáll az egyik osztálytársával, kétfős bandájuk sorra követi el az egyre súlyosabb bűncselekményeket, a gyilkosságoktól sem visszariadva, rettegésben tartva a ’70-es évek Buenos Airesét."

Ezt a filmet is régóta halogattam. Szintén egy életrajzi alkotás, és viszonylag pontosan követi a valós események menetét.

Ez a film lehetett volna nagyon jó, de nem sikerült. Egyrészt mert a pszichopata főhőst nem sikerült úgy bemutatnia, hogy közel kerüljön a nézőhöz, másrészt mert helyenként kifejezetten vontatott volt. Ezt a vontatottságot pedig csak időnként törték meg olyan jelenetek, amelyek kínosan mulatságosak voltak. Félreértés ne essék, nem szerettem volna szimpatizálni vagy azonosulni a főhőssel, de annyira megfoghatatlan maradt, hogy már érdektelenné vált. A többi szereplő, bár nekik legalább volt motivációjuk vagy érzelmi világuk, sem hatott meg, így végig nagyon távolról néztem az eseményeket, ami filmélmény szempontjából nem ideális. Úgy érzem, hogy bőven elég lett volna elolvasnom egy összefoglaló újságcikket az eseményekről, mert ez a közel két óra bizony túl sokat vett el az életemből.

Nem tetszett, inkább nem ajánlom. Akit érdekel a jelenleg is börtönben csücsülő fickó bűnlajstroma, inkább olvasson utána.

Értékelés:

A chicagói 7-ek tárgyalása                                ->  10

Anyáim története                                              ->   10

A barátaim mind halottak                                  ->   9

Az igazság ára                                                   ->   9

Fontos vagy nekem                                           ->   8

Ha bármi történik, szeretlek                             ->    8

Moxie, avagy a vagány csajok visszavágnak   ->    7

Csokoládé                                                         ->   6

Ragadozó városok                                            ->   5

Törvényen kívüli király                                    ->   4

Az angyal                                                         ->    3

Lánytörténet

Van valami figyelemfelkeltő ebben az egyébként nem épp szép borítóban. Egyik munkatársam olvasta, így keltette fel az érdeklődésemet. Rá is kérdeztem, milyen, mire inkább kölcsönadta, hogy magam győződjek meg róla. Most, hogy olvastam, tökéletesen megértem ezt a reakciót.

Nem hosszú kötet, mindössze 148 oldal, mégsem lehet vele gyorsan haladni.

Fülszöveg:

"1958, Franciaország. A vidéki kispolgári családból frissen szabadult tizenhét éves Annie először tölt el egy éjszakát egy fiúval. A fiú számára teljesen jelentéktelen esemény felforgatja a lány életét. Annie Ernaux önéletrajzi ihletésű regénye egy nyomozás története, amelynek során a szerző kíméletlen őszinteséggel igyekszik tetten érni jelenlegi énje születését, miközben az írás folyamatát és nehézségeit is pontosan dokumentálja. Emlékekből, korabeli fotókból, levelekből és dalszövegekből egy letűnt világ kel életre: Franciaország történetének az az időszaka, amikor a híreket az algériai függetlenségi háború uralta, és amikor a szüzesség elvesztése, a kamaszkor érzelmi viharai és az étkezési zavarok még egészen más megítélés alá estek, mint ma – ám e sok szempontból távoli világ felidézése saját világunk megértéséhez is hozzásegít."

Nem egy könnyed olvasmány, így nem is könnyű véleményt írni róla. Egyszerre önéletrajz és irodalmi elmélkedés. A befogadásán pedig nem sokat segít a szöveg tagolatlansága.

Sok gondolatot vet fel ez a rövidke könyv, az olvasó mégis elveszve érzi magát közöttük, ahogy az írónő is elveszik kicsit a sorokban. Ad egy keserű történetet egy fiatal lány felnőtté válásáról, ad rengeteg pillanatképet az '50-es és '60-as évek Franciaországáról és ad egy leírást egy belső írói vívódásról. Ez az egyveleg pedig nem egy megszokott olvasmány, hanem olyan mint egy tömény édesség, csábító, de nem lehet belőle sokat fogyasztani, mert megterheli az embert.

No, de mielőtt én is elvesznék a csapongó gondolatokban, inkább leírom szépen sorban, miről, mit gondoltam.

Kissé csalódott voltam az események alakulását illetően. Tudom, gonosz ez így leírva, de valami sokkal dámaibb eseménysorozatra vártam, mivel a kötet eleje úgy harangozza be az '58-as nyarat, mint a főhős bukásának kezdetét. Hát, inkább csak egy butus lány első rossz döntése volt ez, ami persze ettől még elég sok szenvedést okozott neki. Kissé csalódtam abban is, hogy míg az apró részletek hosszasan voltak tárgyalva, addig a lényegi pillanatok meglehetősen szűkszavúan, távolságot megtartva és cseppet nyersen kerültek papírra. Félreértés ne essék, nem erotikus tartalmat vártam, hanem kicsit részletesebb meghatározását ennek a szinte egy éjszakás kalandnak.

A könyvnek van egy önostorozó felhangja. Tekintve, hogy önéletrajzi ihletésű kötetről van szó, ez talán nem annyira meglepő, ám én mégis helyenként soknak éreztem. Mintha a narrátor úgy próbálna meg elhatárolódni fiatalkori énjétől, hogy minél negatívabb színben tünteti fel, ettől pedig megkeseredett a sorok íze.

Az étkezési zavar bemutatásánál is volt némi hiányérzetem. Kialakulásának kifejtését kifejezetten érzékletesnek találtam, és tetszett, hogy nem csak említés szintjén volt jelen a történetben, hanem végig képben maradt. Viszont, ahogy haladtunk az időben, már nem tért ki többször ennyire mélyrehatóan a lelki okokra, amit sajnáltam.

A kötet tele van utalásokkal irodalmi művekre, zenékre és más a kor Franciaországához tartozó elemekre vonatkozóan. Ettől viszont én, egy jóval később született, nem francia nő, nem kaptam meg azt a hangulatot, amelyet az írónő meg szeretett volna teremteni. Ezek az utalások nekem nem mondtak semmit, ezért úgy érzem, kimaradtam a könyv egy fontos részéből.

A kötet témája azonban csak részben a múlt, mert inkább a múlt és jelen kapcsolatára fókuszál. Az írónő nagyon sokat elmélkedik rajta, mennyiben lehet azonos valaki múltbéli énjével. Újra és újra megjegyzi, hogy mintha két külön ember volna, hiszen a múltbéli lány egy teljesen más világban élt, teljesen más életszakaszban és teljesen más tapasztalatokkal rendelkezett. Ezt a gondolatmenetet pedig kifejezetten érdekesnek találtam. Jó volt eltöprengni rajta, jó volt körbejárni, és jó volt kacérkodni kicsit, hogy mennyiben más a saját múltbéli énem a mostanitól.

Összességében tehát ez az a típusú könyv, amelyik nem tetszett igazán, de cseppet sem bánom, hogy elolvastan. Nem tudtam azonosulni a főhőssel, sem a problémáival, de egy nagyon jót elmélkedtem az időről és az idő által változó személyiségekről.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik szeretik a gondolkodó könyveket, és nem várnak cselekményt. Ez ugyanis visszaemlékezések boncolgatása, így nincs benne klasszikus értelenben vett történet. Idősebb korosztály előnyben. Viszont, ha valaki egy felnőtté válás történetére vágyik, keressen róla egy másik könyvet, mert itt ez bizony csak az ürügy az elmélkedésre.

Vészmadarak

Már a megjelenésekor szemeztem ezzel a könyvvel. Nagyon tetszett a borító és a vagány főhősnő ígérete. Az egyik könyvesboltban bele is olvastam, de a nyelvezete nem fogott meg annyira, hogy meg is vegyem. Szóval eddig csak kerülgettem ezt a könyvet.

Pedig a borító tényleg csodaszép és a terjedelme sem elrettentő 300 lapjával.

Fülszöveg:

"Miriam ​Black tudja, hogyan fogsz meghalni.

És ez pokollá teszi a hétköznapjait, különösen, mivel semmit sem tehet, hogy megakadályozza az előre látott több száz autóbalesetet, szívrohamot, szélütést vagy öngyilkosságot. Csak meg kell érintenie téged, és látja, hogyan és mikor kerül sor az utolsó pillanataidra.

Miriam már rég nem próbálja megmenteni az emberek életét, mivel azzal csak beteljesíti a végzetüket. De amikor Louis Darling felveszi a kamionjába, és megrázza a kezét, Miriam előre látja, hogy a férfit harminc nap múlva brutális módon meggyilkolják, miközben az ő nevét ejti ki a száján. Louis azért fog meghalni, mert találkozott vele, és a következő áldozat maga Miriam lesz. Bármivel próbálkozik, Louist nem tudja megmenteni. De ha életben akar maradni, mégis meg kell próbálnia."

Voltak elvárásaim, amikor belekezdtem ebbe a könyvbe. A horror címke és a fülszöveg alapján egy sötét és izgalmas történetre számítottam vagány főhősnővel. Nos, horror kellékek voltak benne bőven, ám nem egészen azt kaptam, amit vártam.

Az alapötlet izgalmas és ez az izgalom a háttérben húzódó titkok és a könyv felosztása miatt szinte végig megmaradt. Tetszett, hogy rövid, pörgős fejezetekre volt osztva, amelyek ráadásul több szálon (és időben) haladtak, és fokozatosan csepegtették az információkat. Szeretem, ha egy történet megfontoltan építkezik. Az ötlet tehát jó, és a könyv olvastatja magát, mivel az ember kifejezetten kíváncsivá válik a válaszokra. Azonban mégsem teljesítette a hozzá fűzött reményeimet, ennek pedig egy oka van, a főszereplő.

Vagány főhősnőt vártam, ám Miriam minden csak nem vagány. Egyáltalán nem tudtam megkedvelni, sőt még csak szánni sem, pedig nagyon szerette volna, ha átérzem, milyen szörnyűséges sorsa van. A helyzet ugyanis az, hogy Miriam egy rettentően passzív főhős, aki csak halad az árral, rosszabbnál rosszabb döntéseket hoz, és egyik pillanatról a másikra meggondolja magát. A vagányság álcáját pedig egy részeg tengerész és egy agresszív kocsis szókincsével kívánja megteremteni. Ki kell ábrándítanom, attól, hogy valakinek minden második szava trágár, még nem lesz vagány.

Apropó trrágárság, az író meglehetősen nagyot esett annak a bizonyos lónak a túloldalára, és most nem csak a főszereplő beszűkült szókincsére gondolok. Horror egyenlő kegyetlenség és vér, de ami itt van, az már inkább komikus. Egyszerűen minden túl sok. Túl sok a pszichopata, túl sok az ostoba halál (Darwin-díjat a srácnak, aki a legfőbb kérdés megválaszolása helyett inkább nyakát szegte pár lépcsőfokon!) és túl sok a céltalan erőszak. A túlzásoktól pedig nem hogy izgalmasabb, hanem inkább egysíkú lett ez a történet. Még egy hulla, még egy kis belsőség és leszakadt végtag, és az ember már olyan unottan lapoz tovább, mintha időjárásjelentést olvasna. A kevesebb néha több és ez az erőszakra is érvényes.

Ugyanezen elv igaz a trágár szókincsre. Igen, vagány az a szereplő, aki cifrán be tud szólni, de nem vagány az a lány, aki folyamatosan testrészek és gusztustalan dolgok megnevezésével dobálózik. Egy-egy jó időben elsütött káromkodás üt, míg a folyamatos trágár beszéd épp olyan unalmassá válik, mint a fent említett vértenger. Ráadásul a szerző amerikai, és az angol szókincs nem épp bő, ha sértegetésről van szó. Szóval én nagyobb teret adtam volna a magyar fordítónak, hogy ékes magyar káromkodásokkal tűzdelje tele a könyvet az unalmasan ismétlődő szavak helyett. Bár, most hogy jobban belegondolok, az sem segített volna rajta, annyira nem ismert az író mértéket...

Volt még néhány dolog, ami zavart a főhősnővel kapcsolatban, de ez már cselekményleírást igényel, így Vigyázat Spoilerek!

Egyrészt zavart, hogy nem kaptam választ a képesség eredetére (Köszi, béna lépcsős srác!), de ezt a húzást a folytatás miatt megemésztem. Azt viszont nem, hogy a főhősnő egyszer próbált meg megakadályozni egy halálesetet, ami nem sikerült, és már el is könyvelte, hogy oké, akkor ez lehetetlen. Na, ha vagány lenne a csaj, akkor több kisérletet tett volna. Illetve a szomorú múltja sem volt szomorú. Sőt, nagyon klisés az egyszer szexeltem, rögtön teherbe is estem "fordulat". A szerző rengeteg erőszakos hátteret írt mindenféle mellékszereplőnek, de nem tudott egy értelmes hátteret összehozni a főszereplőnek. Ez egy elég nagy kapufa. Nos, ezek is közre játszottak, hogy képtelen voltam kedvelni vagy sajnálni a főhősnőt.

Spoilerek vége!

Miriam tehát elég idegesítő volt, és ebben társa is akadt, mert Ashley legalább olyan bosszantó figura. Újra megjegyzem, ha a főhős valóban vagány csaj, nem hagyta volna, hogy egy ilyen seggfej szívassa. Ez a kapcsolat is csak arra volt jó, hogy a szerző a felnőtt tartalom repertoárjába felvehesse az erotikus vonalat. Ráadásul ettől is csak kopott a főhősnő vagány álcája.

A történet vége rettentően kiszámítható, én legalábbis előre tudtam, mi lesz, ám ez nem baj a cselekmény szempontjából.

Összességében ez egy ötletes történet egy fantáziátlan főszereplővel és rengeteg túlzással. Nem bánom, hogy elolvastam, mert addig is nézegethettem ezt a csodaszép borítót, de nem nyűgözött le.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik bírják, ha indokolatlanul sok az erőszak és a trágár beszéd, mert ha ettől elvonatkoztatunk, akkor kalandos olvasmány. Viszont, ha valaki vagány főhősnőre vágyik, keresse máshol, mert Miriam egyáltalán nem az. Illetve a felnőtt tartalom széleskörű és nagy mennyiségű jelenléte miatt, csak felnőttek vegyék kézbe.

Kiegészítés:

Ez a könyv bizony egy sorozat (címe a főhősnő nevével megegyező Miriam Black) nyitó kötete. A második rész, Halálmadarak már eléthető magyarul a Fumax Kiadó jóvoltából. Angol nyelven pedig már hat kötetre rúg.

Egyelőre nem tervezem folytatni, bár van egy kérdés, ami piszkálja a kíváncsiságomat, így nem állítom, hogy soha nem is fogom.

Őméltósága

Ismerős írók könyveihez nyúlni mindig biztonságos érzés, mert az ember úgy gondolja, tudja, mire számíthat, így nem érheti csalódás. Az esetek egy részében azonban nem ilyen egyértelmű a helyzet.

Eddig két könyvet olvastam és szerettem Jaume Cabré tollából, és kifejezetten kíváncsi lettem a többi munkájára is. Úgyhogy a fenti gondolat mentén kézbe is vettem ezt a régényét. Azzal azonban nem számoltam, hogy ez bizony egy jóval korábbi (1991-es) munkája.

A borító passzol a történethez, ám egyáltalán nem tetszik. 484 oldalával meglehetősen terjedelmes olvasmány.

Fülszöveg:

"1799 tele. Barcelona arisztokráciája egy nagyszabású estély lázában ég. Az estélyt Dosrius márki adja, aki szokása szerint zenei csemegével is szolgál: a híres francia énekesnőt, „az orleans-i csalogány”-t lépteti fel. A nagy sikerű dalest után a művésznő pásztorórára hívja leglelkesebb hallgatóját, egy izzó tekintetű, fiatal költőt. Másnap reggel „az orleans-i csalogány” halott: átvágott torokkal találják a szobájában. És a korabeli igazságszolgáltatás gépezete beindul…"

Ez a könyv nagyon sok meglepetést okozott és nem feltétlenül a jó értelemben. Egyrészt a borító alapján azt feltételeztem, hogy őméltósága az egyház szolgálatában áll, pedig valójában nagyon is világi figura, egy bíró. Másrészt pedig azt az aprólékosan és körültekintően kidolgozott történetet vártam, amit a korábban olvasott regényeiben megszokhattam. Nos, cseppet ezzel is mellélőttem.

Ebben a könyvben nincs meg az a kiforrottság, ami a szerző későbbi munkáit jellemzi. Persze itt is akad sok szálon futó cselekmény, és egy alkalommal még az időben is visszaugrik kicsit, ám ezen kívül nem sok ismertetőjegyet lehet felfedezni ebben a korai munkájában.

A történet a fülszövegben is megemlített gyilkosság köré szövődik, azonban ez az ügy nagyon hamar mellékessé és érdektelenné válik. (Spoiler: nem is derül ki a tettes kiléte, bár van rá egy jó tippem.) Egy korábbi gyilkosság esete ugyanis hamar háttérbe szorítja. Viszont gyilkosság ide vagy oda, ez bizony nem krimi. Egyrészt, mert az egyik esetnél senkit sem érdekel a tettes, míg a másiknál mindenki tudja, ki volt. Másrészt, mert ebből következően itt bizony nincs nyomozás, ami egy krimiben elvárt. Joggal kérdezheti hát az olvasó, hogy akkor mégis mi a fészkes fenéről szól ez a könyv? Az igazságszolgáltatás igazságtalanságáról. A bűnesetek ugyanis teljesen mellékesek, mivel ebben a könyvben mindenki gyarló, és inkább azon van a hangsúly, hogyan úszhatnák meg kisebb-nagyobb bűneiket, hogyan érhetnék el önző céljaikat, na meg hogy ki, kivel kavar a főurak társasági eseményein.

A történet nagyon sok szereplőre építkezik, amelyekben egy közös van: mind unszimpatikus volt számomra. (Kivéve egyet, ő viszont hamar meghalt...) A szerző szándékosan rossz színben tűntetett fel mindenkit, és ez rendben is van a történet üzenete szempontjából, ám már korán sincs az olvasmányosság felől közelítve. 

Rettentően lassan haladtam ezzel a könyvvel és nem csak azért, mert letettem egy hétre a Könyv Kemping miatt. Egyszerűen nem érdekeltek a karakterek. Volt, akit teljesen feleslegesnek találtam, például az egyik figuráról a könyv feléig azt sem tudtam, kicsoda, és mit keres itt. Időről-időre felbukkant egy-két oldalra köhögni és a halott feleségén sopánkódni, én meg félhangosan morogtam: Ki a fene ez? A kötet második felére szerencsére kiderült kiléte és fontossága, de addig rettentően bosszantónak találtam. Bosszantottak továbbá a felesleges töltetékek, mint a csillagászati okfejtések hosszú oldalakon át és a terjendős levelezések a semmiről. Bevallom ezek néhány oldalát egyszerűen átugrottam.

Jöhet a következő jogos kérdés: ha ennyire nem tetszettek a szereplők, és ennyire unatkoztam, miért olvastam végig? Két magyarázatom is van. Egyrészt, amint a könyv fele után összeállt, mire fog kifutni a történet, elégedettséggel vártam a bűnös bukását. Kicsit olyan volt, mint egy Columbo epizód, amikor már mindenki tudja, ki a gyilkos, de még jól megszívatja a nyomozó. Másrészt nagyon szerettem a narráció stílusát.

Korai munka ide vagy oda, Jaume Cabré nagyon tud írni. Szépen megfogalmazott sorai csöpögtek a szarkazmustól, és én ezen sokkal jobban szórakoztam, mint a cselekményen. Úgy tálalta ezt a romlott világot a romlott társadalmával, hogy közben ki is figurázta. Mondok két páldát, hogy érthető legyen:

A főhős hosszú oldalakon fejtegette matematailag kiszámítva, egy évben hány napon hálhat a feleségével, és mivel a napok száma meglehetősen alacsony lett, levonta a konklúziót, hogy ő is és az asszony is jobban jár, ha szeretőt tart. A könyv egyik papi figurája pedig magában végig morgott egy akasztás ceremóniája közben a kolléga latintudása miatt. 

Bizarr gondolatok, de nagyon emberiek és a szerző tálalásában rettentően viccesek. A narráció volt az, ami számomra megmentette ezt a könyvet, és nem hagyta, hogy a szerzőbe vetett hitem végleg csorbát szenvedjen.

Összességében tehát nem tetszett a cselekmény, nem tetszettek a szereplők, de nagyon tetszett a narráció. Úgyhogy, bár ezt a könyvet nem szerettem meg, a szerzőt továbbra is nagyon kedvelem.

Kizárólag azoknak ajánlom ezt a kötetet, akik egy gyarló társadalomról szeretnének olvasni, szeretik a szarkazmust, és nem zavarja őket, ha egy könyv helyenként terjengős. Aki viszont klasszikus történelmi regényre vagy épp krimire vágyik, keresse máshol, mert ez a kötet egyik kategóriának sem felel meg. Ha pedig valaki a szerzőre lett igazán kíváncsi, és olvasna tőle valami jót, A Pamano zúgását tudom ajánlani kezdésnek.

Könyv Kemping

Ritkán veszek részt könyves kihívásokon, mert nem szeretem, ha bárki bármilyen módon megszabja, hogy épp mit olvassak. Ezt a kötelező érzést nem kedvelem, meg amúgy is kivettem már bőven belőle a részemet korábbi tanulányaim során. Szóval Molyon kizárólag olyan kihívásokra jelentkezem, amelyek amúgy is egybeesnek a várólistámon pihenő könyvekkel. Ami az olvasási maratonokat illeti, hasonló okokból nem vettem részt rajtuk eddig. Az időm beosztásába történő beleszólást ugyanis még nehezebben viselem. 

A mostani életkörülmények mégis arra ösztönöztek, hogy jelentkezzek egy olvasási maratonra. Több nyomós okom is volt rá. Először is épp egy olyan hétre esett, amikor kevés volt a munkám, a nyelvtanfolyamom pedig éppen szünetelt, így még több időm volt olvasni. Másodszor egybeesett a Húsvéttal, amit ezúttal is a családom nélkül kellett töltenem, így még több időm volt olvasni. Harmadszor a kihívás teljesítéséhez könnyedén tudtam válogatni várólistámról. És negyedszer annyira hiányoznak a könyves rendezvények, hogy már egy ilyen virtuális olvassunk együtt dologgal is beérem.

Szóval részt vettem a Könyv Kempingen, és mivel kellemes élménynek bizonyult, gondoltam írok róla egy kicsit.

Az esemény, ahogy a fenti kép is hirdeti, a múlt héten volt. Lényege, hogy az ember ezen egy hét alatt minél több és változatosabb könyvet vegyen a kezébe, és olvassa őket együtt sok-sok másik lelkes könyvszeretővel. (A molyos eseményen 322-en vettünk részt, ami nem kevés.) 

Azonban ez nem egyszerűen egy esemény, hanem egy kihívás is, vagyis az ember közben próbára teszi magát, na meg az olvasási tempóját. Ehhez pedig adva volt tíz szempont, amelyek alapján a könyveket ki lehetett választani. Könnyítésként a szempontok összevonhatók voltak, vagyis egy könyvvel többet is ki lehetett pipálni. Közülök két szempont kötelező volt, a többi szabadon választható, ám a sikerhez legalább hatot teljesíteni kellett. Félreértés ne essék, a szervezők nem ellenőrizgették a résztvevőket, mindenki magának felelt, és ha esetleg nem sikerült teljesítenie a kitűzött célokat, akkor sem történt semmi. Legfeljebb a maximalista résztvevő egója sérült...

Ráadásnak volt egy közös könyv maximalizálva a közös olvasás élményét, ami nem volt kötelező, de azért a résztvevők nagy része elolvasta. Illetve rengeteg egyéb program, de ezekről majd a bejegyzés végén.

Az esemény egyik szervezője, nem csupán mutatós grafikákat készített a kempinghez, hanem egy térképet is a vizuális beállítottságúak nagy örömére. Nos, ezt a térképet, egy borús, semmihez sincs kedvem, ezért inkább rajzolok napon kicsit átdolgoztam az általam választott szempontokhoz igazítva:

Könyv Kemping térképem

A térképen is látszik, hogy a tíz szempontból kilencet választottam. A csillagok között szempont ugyanis egyáltalán nem passzolt a jelenlegi várólistám könyveihez, és A Dűne még mindig frissnek ható élménye után nem vett volna rá a lélek, hogy már megint sci-fi könyvet olvassak. Ezt a kilenc szempontot pedig sikerült öt könyvvel kipipálnom, mert egyet leszámítva mindegyik jó volt kettőhöz is. Sorra is veszem őket kötetenként.

Carlos Ruiz Zafón: Éjféli palota

Mikor jelentkeztem az eseményre, tudtam, hogy a még tíz perc szempontot biztosan ki fogom pipálni. Ez ugyanis azt a könyvet jelentette, amit az esemény hivatalos kezdete előtt kezdett el az ember és a kemping alatt fejezett be. Sokáig kétséges volt, hogy mi lesz ez a könyv, de pár nappal a kezdet előtt világossá vált számomra, hogy aktuális olvasmányom (Őméltósága) nem alkalmas erre a szerepre, mert ki van zárva, hogy egy hét alatt más könyvek mellett befejezzem. Így nyúltam egy nappal a kemping kezdete előtt egyik kedvenc íróm könyvéhez. Két nap alatt kiolvastam, tehát jó döntés volt.

Peter Wohlleben: A fák titkos élete

Ez a könyv az esemény közös könyve, ami ugyan korábban nem volt rajta a várólistámon (bár hallottam már róla) további kedvet hozott nekem a részvételhez. Mivel ismeretterjesztő kötet, két szempontot is kipipálhattam vele. Egyrészt a tanösvényt, aminek lényege nem túl meglepő módon, hogy ismeretterjesztő legyen. Másrészt a hálózsákot, ami egy konfortzónán kívül eső könyvet jelent. Ritkán olvasok ismeretterjesztő köteteket, így már ezért megérte nekem részt venni az eseményen. Sokkal jobban csúszott így, hogy tudtam, még sok-sok más ember is épp ezt lapozza. Egyébként meg érdekes könyv volt, tetszett.

Sarah Andersen: Puha boldog puffancs

Ez volt az egyetlen újraolvasásom a héten, amivel a két kötelező szempontot tudtam le. Az egyik a fotóalbum, ami képregény kellett legyen, nekem pedig most épp nincs olvasatlan képregényem. A másik pedig a kincsesláda, vagyis egy olyan könyv, ami valamiért különösen értékes. A dedikált könyveimet nagy becsben tartom, és ez a cuki képregény is dedikáltatva lett még 2017-ben.

Ráadásul még mindig nagyon szeretem, így olvasás közben épp olyan boldog fejet vágtam, mint a képen is látható puha avokádóm. Ezt a képregényt egy puha, boldog puffancs társaságában az igazi olvasni.

Leiner Laura: Hullócsillag

Ez a könyv kicsit hátrébb állt várólistám sorában, ám az esemény miatt előbbre vettem, hogy két szempontot is ki tudjak pipálni vele. Az egyik az otthonról hoztam, ami azt jelenti, hogy hazai szerző tollából válogassunk. A másik pedig a válogatáskazi, amelynek két értelmezése is volt, vagy listáról kell válogatni, vagy legyen benne zene. Értelemszerűen az utóbbi megközelítést húztam rá a könyvre.

Extra adalék, hogy ezzel a könyvvel szinte tényleg kempingeztem. A húsvéti jó időt kihasználva San Diego autót szerelt. Nem csupán az esedékes kerékcserét intézte el, hanem más alkatrész (hűtő, ha bárkit is érdekel) cseréjét is. Ehhez pedig nem csupán lebontotta az autó ejejét, hanem néhol szüksége volt egy segítő kézre. Szóval a napot az útpatka mellett a fűben üldögélve töltöttem ezzel a könyvvel a kezemben megadva az esemény kempingező élményét és begyűjtve némi D-vitamint.

Einar Kárason: Viharmadarak

Az utolsó betervezett könyvet meglehetősen a végére hagytam. Szombat este kezdtem el olvasni, de pár oldal után becsuktam, mert túl fáradt voltam, hogy felfogjam a hajók alkatrészeit. No, de nem estem ettől kétségbe (pedig maximalista vagyok), mert másnap délutánig könnyen és lazán befejeztem kipipálva a maradék két szempontot. Egyrészt ez volt a sprint könyvem, ami egy rövid kötetet jelentett, másrészt a vízpart kék borítójához és a vizes tartalomhoz is tökéletes volt.

Elolvasott könyvek egy kupacban
(Bal felső az e-olvasóm, mert kettő e-könyv volt.)

A teljesség igénye miatt szeretném még megjegyezni, hogy mivel a szervezők YouTube-on is aktívak, nem csupán a Moly felületén voltak programok. Egyrészt sok-sok videó készült a könyvkemping alatt, másrészt voltak könyves kvízjátékok, illetve a Discord felületén is voltak beszélgetések, na meg Instagramon sok-sok kép. Mivel nem igazán vettem részt ezeken, a közös könyvet kibeszélő videót is csak utólag néztem meg, nem tudok érdemben nyilatkozni róluk.

Összességében azonban kifejezetten pozitív élménynek találtam ezt az eseményt. Nekem már az jó volt, hogy múlt héten nem egyszerűen sokat olvastam, hanem másokkal együtt olvastam sokat. Ez most jólesett, így nem zárkózom majd el hasonló könyves események elől, főleg hogy már egy éve ezek is csak online vannak.

Viharmadarak

Szeretem az izlandi irodalmat. Az izlandi könyveknek mindig olyan különleges a hangulata, szép a nyelvezete és kifejezetten valós a története. Nem meglepő tehát, hogy erre a könyvre már a megjelenésekor felfigyeltem.

Nagyon tetszik a borítója, és a Magvető Kiadó kifejezetten igényes munkát végzett ezzel az aranyosan kicsi könyvvel. Kivül és belül is mutatós darab, jó kézbe venni. Mindössze 120 oldal az egész.

Fülszöveg:

"Egy izlandi halászhajó Új-Fundland partjainál hatalmas, jeges viharba keveredik 1959 telén. A Máfurön egyre több a jég, hiába törik és zúzzák rendületlenül, a víz megfagy, és gyorsan körbevesz mindent: kötelet, sodronyt, korlátokat, ablakokat és hajóhidat. A fedélzeten tartózkodó harminckét férfi számára hamar világos lesz, hogy már nemcsak a hajó megmentése, hanem az életük a tét.
A Viharmadarak csodálatos gazdagsággal mutatja be ember és természet soha véget nem érő harcát, a világ egyik legveszélyesebb munkáját végző halászok életét és a tenger mindent elsöprő erejét."

Ezt a könyvet egy valós esemény ihlette. 1959 februárjában tényleg szörnyű viharba keveredett néhány izlandi halászhajó Új-Fundland partjainál. A történet többi része azonban fikció, már ami a szereplőket és a vihar pontos eseményeit illeti.

Ez a könyv ismételten hozta számomra az elvárt hangulatot és a szép megfogalmazást. Pont azt adja, amit a fülszöveg ígér, egy halászhajó megpróbáltatásait. Kicsit azonban mégis meglepődtem, mert nem gondoltam volna, hogy ilyen mélyen belemegy a szakma rejtelmeibe, és vártam benne egy személyes drámát is, ami javarészt elmaradt. A kötet ugyanis egy eseményleírás, még csak tagolva sincs. Egy mély lélegzetvétellel meséli el a történetet, és csak helyenként, néhány érdekes írói eszközzel távolodik el ettől az eseménytől.

Einar Kárason narrációja kifejezetten érdekes. A gördülékeny sorok hol egy külső elbeszélő nézőpontjából íródtak, hol olyan, mintha egy ott lévő bennfentes szereplő kalauzolna minket. Ez talán cseppet furcsának tűnhet, ám a kötet végére értelmet nyer. Az események leírása is egy kissé csapongó, mivel a történet a viharban nyit, majd vissza-visszatér a viharba vezető út pillanataihoz, mint az elindulás, illetve a halászat. A szöveg tagolatlansága miatt ezek az ugrások bekezdések között történnek, ami talán nem minden olvasónak lesz ínyére, ám a szép megfogalmazás kárpótolni fogja őket.

A könyvnek van is főhőse meg nem is. Ez részben a narráció miatt érződik így, részben azért, mert amennyi hangsúlyt Lárus kapott, nagyjából annyit kapott a fedélzetmester is. Ráadásul itt nem egy-egy ember küzdelmét lehet olvasni, hanem egy hajóét, így az ő tetteik, bár helyenként kifejezetten fontosak, eltörpülnek az ember és természet összecsapásában.

A történet hansúlya a halászok életén van, amiről meglehetősen átfogó képet ad. Nem csupán azt mutatja meg, mennyi veszéllyel kell szembenézniük egy viharban, hanem az olyan apróságnak tűnő, de nem elhanyagolható dolgokra is kitér, mint életkörülményeik a hajón, motivációjuk, munkarendjük, ruhájuk és szerszámaik. Ráadásként pedig egy-egy pillanatképet is ad magánéletükből. Ehhez hozzájön a tenger ellen folytatott küzdelem heroikus munkájának részletes bemutatása, amitől meglepően izgalmas olvasmánnyá válik ez a könyv. Komolyan meglepett, hogy a sok technikai részlet mellett is volt annyira izgalmas, hogy feszülten várjam a következő hullám megérkezését.

Összességében tehát tetszett ez a könyv. Kicsit más volt, mint amit vártam, de jó olvasási élményt adott.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik az izlandi irodalmat, illetve mindenkinek, aki bepillantana a halászok életébe, és nem riad vissza, ha ez a bepillantás kifejezetten mély lesz. Aki viszont egy klasszikus cselekményű regényre vágyik a tergerről, keresse máshol, mert ez izlandi, itt a nyers valóság szép szavakba öntése a lényeg és nem a cselekmény.

Kedvenc idézet a könyvből:

"Izlandról a tengerre indulni egyet jelentett a katonáskodással háború idején."

Hullócsillag

A Bexi sorozat második része ránézésre épp olyan, mint az első, a Késtél volt. A borítóra egy gitár került, de a színvilág maradt, csakúgy mint a terjedelem 400 oldalával.

Fülszöveg:

"Már bő egy év eltelt azóta, hogy Budai Rebeka posztolta barátjának a Késtélt, és ezzel immár Bexiként berobbant a köztudatba.
Azóta megjelent második lemeze, az Offline, melynek sikere végleg kiírta Bexit az egyslágeres előadók sorából.
Úgy tűnik, Gerivel is rendeződhetnek a dolgaik, bár ezt Körte, Lili, Anti és a Fogd be Aszád eszement (nevű) tagjai egy emberként elítélik.
És persze ott van még Ő is. Nagy Márk, akinek a Pop/Rock sztár leszek! döntője után nagyobb szüksége van a barátaira, mint valaha."

A cselekmény nem rögtön ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész letette, hanem pár héttel később. Ez jót tett a könyvnek. Nekem legalábbis tetszett, hogy változott kicsit a szereplők kapcsolata a két kötet között, így frissebbnek éreztem az új konfliktusokat.

Leiner Laura jó a megújulásban, és kreativitásban sem szenved hiányt, az új rész ezért egy új programra épült. Bevallom, örültem, hogy elszakadtunk kicsit a tehetségkutatók világától. Azonban az új kaland csupán a könyv felénél került elő, addig felvezetésnek tekinthető. No, és hogy milyen ez a felvezetés? Elnyújtott. Már megint tele van ismétlésekkel az előző kötetre vonatkozóan (Nagyon jó az olvasási memóriám, így én ezt mindig feleslegesnek és szájbarágósnak érzem.) és a szokásos belső monológok végtelen körét is tartalmazza. Ami pedig a szereplők már említett változó kapcsolatát illeti, az új karaktert leszámítva ez is túl lett picit nyújtva. 

A könyv elejét tehát kissé unatkozva olvastam, mert nagyon sokáig csak vártam és vártam, hogy beinduljanak az események. Azonban, amint beindultak, meg is sokszorozódtak, már ami a főszereplő problémáit illeti. Ennek kifejtése viszont cselekményleírással jár, így Vigyázat, innentől Spoilerek!

Az új program, amely köré az események épültek, nagyon szimpatikus volt. Talán, mert az ilyen típusú műsorok, meg úgy általában minden, ami utazással kapcsolatos, sokkal jobban vonzanak, mint a tehetségkutatók. Úgyhogy lelkes voltam, talán lelkesebb is, mint a főhős. Az utazás azonban nem egészen úgy alakult, ahogy a szereplők várták, és nem is úgy, ahogy én vártam. Kissé felemás érzéseim voltak. Egyrészt tetszett London és az utazás leírása a közlekedési bakikkal és a pocsék szállással. Másrészt viszont többet vártam tőle és itt most nem a Big Ben részletes leírására gondolok, hanem a kalandban rejlő humor kiaknázatlanságára. Ez a rész ugyanis kevésbé volt vicces, mint az előző. Hiába bohóckodtak a fiúk az új szereplővel karöltve, nem voltak annyira szórakoztatóak. Mondjuk ebben valószínűleg közrejátszott Beki rajzfilmbe illő pechsorozata. Hirtelen és gyorsan összeveszett mindenkivel, elhagyott fontos dolgokat, és kavart maga körül egy nagy magánéleti gubancot. Ettől pedig rossz lett a kedve, így a könyv átvette az angol időjárást a megszokott magyar napsütés helyett.

Spoilerek vége!

Beki megítélése nem változott számomra, bár ebben a részben elég látványosan vágta maga alatt azt a bizonyos fát. A mellékszereplőket még mindig nagyon kedvelem, és az új karakter igazi színfolt volt. Nagyon tetszett, ahogy rázúdította az érvényesülés valóságát a főhősre.

A szerelmi szál alakulásával nem vagyok kibékülve. Egyrészt Geri a probléma maga csupa nagy betűvel, másrészt Márk még mindig az önimádat élő szobra, és sajnos még mindig ugyanabban a két dimenzióban mozgott, mint az előző kötetben. Ráadásul ez egy terjedelmes sorozat, így nem sok esélyt látok egy közeli happy endre ezen a vonalon.

Összességében ez a rész hozta a megszokott dolgokat annak minden pozitív és negatív felhangjával. Azonban nem volt annyira szórakoztató, mint az előző, se annyira kiegyensúlyozott. Szóval lehetett volna jobb is, és a szokásos függővég miatt nagyon remélem, hogy ez a jobb a következő kötetben be fog következni.

Azoknak ajánlom, akik az első könyvet olvasták, kedvelték és kíváncsiak a folytatásra, a történet tovább lendítése ugyanis mindentől függetlenül megtörténik ebben a részben. Aki viszont az elsőt nem érezte magához közelinek, az valószínűleg ezt sem fogja.

A fák titkos élete

Ennek a könyvnek zseniálisan jó címe van. Emlékszem, hogy egyszer már felkeltette az érdeklődésemet, ám a tény, hogy ismeretterjesztő kötet, eltántorított tőle. Szóval szükségem volt a Könyv Kemping eseményre és a közös olvasás élményére, hogy rászánjam magam. Nem bántam meg, sőt, kár lett volna kihagyni.
A Park Kiadó gondozásában két borítóval is megjelent, nekem a mellékelt tetszik jobban. 

Alig több 200 oldalnál.

Fülszöveg:

"Az ​erdő a csönd, az érintetlen természet, a mese és a titkok birodalma. Egy hely, ahol bármi megtörténhet. Peter Wohlleben, a neves német erdész a fák titkos életébe enged betekintést, és meglepő dolgokat tár fel. Mert az erdőben ámulatba ejtő dolgok történnek: a fák beszélgetnek egymással. Nemcsak utódaikról gondoskodnak odaadóan, de idős és beteg szomszédaikat is ápolják. A fák éreznek és emlékeznek. Hihetetlen? Pedig igaz!Peter Wohlleben fényt visz az erdő sűrűjébe, és bepillantást enged egy titokzatos világba. A fák eddig nem is sejtett képességeiről írott lebilincselő tudományos esszéiben a legújabb felfedezéseket éppúgy figyelembe veszi, mint saját tapasztalatait és érzéseit. És az olvasó nem győz álmélkodni a természet csodáin."

Ritkán olvasok ismeretterjesztő könyveket (útikönyveket nem számítva), így kifejezetten kellemes csalódás volt ez a könyv. Sokkal olvasmányosabb volt, mint vártam.

Nem egy terjengős kötet, és jó érzékkel rövidebb fejezetekre lett osztva. Ez egyrészt azért dicséretes, mert segít fenntartani az érdeklődést, ahogy mindig csupán egy aktuális kérdésre fókuszál, másrészt pedig az olvasó észre sem veszi, hogy milyen sok információt zúdítanak rá. A könyv ugyanis ebből áll, információkból a fákról, ami talán elsőre nem hangzik túl érdekesnek, ám Peter Wohlleben tolmácsolásában mégis az.

A kötetben a fák érző lények (Gondolom, azzal mindenki tisztában van, hogy élőlények.), ám nem akármilyenek, hanem néha kifejezetten emberiek. A szerző ugyanis előszeretettel él párhuzamokkal, hogy olvasói könnyen megértsék, mire akar kilyukadni. Ez a megszemélyesítés pedig nem csupán az olvasási élményt növeli, hanem a könyv célját is teljesíti, közelebb hozza az emberhez a fákat. A cél ugyanis ez, megmutatni, milyen a fák világa, bepillantani a nézőpontjukba, és szimpátiát kelteni feléjük. A könyv pedig mindezt tökéletesen teljesítette.

"Csak, aki ismeri a fákat, az képes védelmezni őket."

Nem szeretnék belemenni a részletekbe, hogy miről szól a könyv, mivel a cím mindent elárul, inkább leírom, nekem milyen élmény volt az olvasása.

Viszonylag gyorsan haladtam vele, mert az olvasmányos, rövid fejezetek szinte maguktól peregtek. Közben egyre inkább éreztem, hogy én bizony szeretem a fákat. No, nem mintha eddig ne szerettem volna őket, ám érzelmeim csupán addig terjedtek, mint amennyire a napsütést, a bárányfelhőket és a hegyeket szeretem. Szóval úgy szerettem a fákat, mint természeti képződményeket, ám a könyv után úgy szeretem őket, mint érző élőlényeket. Persze eddig is tisztában voltam vele, hogy éreznek, ezért sem néztem jó szemmel, ha valaki dekorálni kezdte a törzsüket egy bicskával, (Most viszont letörném a kezét...) ám nem feltételeztem róluk ilyen összetettséget. A könyv tehát kifejezetten pozitív irányba billentette a szemléletmódomat. Közben kellemes nosztalgiát okozott megboldogult biológia tanulmányaim iránt, és erős késztetést váltott ki belőlem, hogy megölelgessek egy fát.

A szerző nagyon szépen fogalmazta meg a gondolatait, a magyar fordítás pedig remek, nagy köszönet érte Balázs Istvánnak. Tetszett a közvetlen stílus, a sok hasonlat, a hivatkozások, és a hozzáállás, mert a könyv nem arról szól, hogy ez a német fickó most megmondja a tutit, hanem arról, hogy jelenleg mit lehet tudni a fák valóban titkos életéről, és ezért sok kutatót és szakértőt megemlített benne.

"Amikor erdészként megkezdtem szakmai pályafutásomat, nagyjából annyit tudtam a fák titkos életéről, mint egy mészáros az állatok érzelmeiről."

A kötet célja tehát nem a szerző tudásának bizonyítása, hanem az ismeretterjesztés. Ezt pedig egy nemes ügy, a környezetvédelem érdekében teszi. A könyv ezért tele van kritikával az emberi tevékenység iránt (Meglep még valakit, hogy amihez a természetben nyúlunk, azt elrontjuk?), és most nem csupán az ipari fakitermelésre kell gondolni, hanem az erdészek munkájára is. Mert ahol a cél az ember jóléte, ott a természet érdeke csupán másodlagos lehet. Nagyon érdekes volt olvasni, hogy az emberi nézőpontból okénak tűnő, sőt néha logikusnak ható dolgok is károsak lehetnek az erdőre nézve. Tényleg sokat tanultam ebből a könyvből.

"Egy fa ugyanis csak annyira lehet jól, amennyire az őt körülvevő erdő is jól van."

Összességében tehát ez egy remek ismeretterjesztő kötet. Nekem nagyon tetszett, örülök, hogy elolvastam, így bátran ajánlom mindenkinek. Olvasmányos, így ne riadjon vissza tőle senki, aki többet szeretne megtudni a fákról. A nyitott szemmel túrázóknak és a természetet szeretőknek pedig kifejezetten javasolt könyv.

"Több bátorságot az ősi természethez!"

Kiegészítés:

Peter Wohlleben több könyvet is írt a természetről és elsősorban az erdő élővilágáról, amelyeket a Park Kiadó szorgalmasan meg is jelentet magyarul. Mivel tetszett a stílusa, valamikor kézbe veszem majd másik kötetét is. Az állatok érzelmi élete például kifejezetten megmozgatja a fantáziámat.