2012. május 31., csütörtök

Lady L.

Most írok erről a könyvről, vagy soha!
Szóval az úgy kezdődött lassan egy éve, igen kedves erre tévedő olvasó, jól látsz, valóban csaknem egy teljes évig húztam ezt a "zsebkönyvet". Épp vizsgaidőszak vége volt. Nagyon meleg és Pucca-val elegünk volt mindenből, a köddé váló tanárokból, a jegyzetekből és tankönyvekből, hogy még mindig nincs nyár és hogy már a jövő évi órarendünket tervezzük. Úgyhogy a hűvös szobába vonultunk vissza puha párnák közé, laptop elé és könyvekről kezdtünk beszélgetni.
Pucca szintén szeret olvasni, szokott is rendszeresen, ámbár más műfajban mozog, mint én. Ő elsősorban a krimit preferálja, vagy a valósághoz közeli alkotásokat.
Belelendültünk a beszélgetésbe, emlékszem én épp A mennyország várhat-ról zengtem neki ódákat, amit épp akkor olvastam, ő meg elkezdte kipakolni a könyvespolcát. Nagy lelkesedésünkben két könyvet adott kölcsön: Kedves, mint egy kéjgyilkos, illetve a bejegyzés témáját adó Lady L.
Utóbbit ehhez hasonló mondatokkal kommentálta: "Imádom ezt a pasit! Annyira jó könyveket ír! Ezt is vagy milliószor olvastam, úgyhogy nagyon vigyázz rá!" Kell ennél jobb ajánlószöveg? Hát nekem nem kellett, elvittem és még most is itt van velem. (Holnap visszaadom jogos tulajdonosának sértetlenül.)
Ténylegesen olvasni csupán októberben kezdtem, mivel nyáron megfeledkeztem róla, aztán meg túl sok érdekesebbnek tűnő könyv volt a közelemben. 
Fülszöveg:
"Lady L., az előkelő angol arisztokrata hölgy, ódon kastélya csodálatos termeiben ünnepli nyolcvanadik születésnapját. A díszes családi összejövetelt váratlan esemény zavarja meg: közlik a bájos és akaratos francia származású Lady L.-lel, hogy ötezer holdas parkja szélén álló kerti házát le kell bontani, mert az állam kisajátítja ezt a területet. Lady L. felháborodva tiltakozik ellene, majd karon fogja hűséges rajongóját, a híres „Koszorús Költőt”, és lassan sétálgatva a házacska felé, bevallja neki ellenkezése okait és rugóit.  A vallomás – az egykori párizsi kurtizán izgalmas és váratlan fordulatokban bővelkedő élettörténete – nemcsak az angol királyi ház „Koszorús Költőjét” döbbenti meg, hanem az egész álszenteskedő és erkölcseire oly büszke, sznob angol uralkodóosztályt."
Valóban aprócska könyv, a maga alig százhetven oldalával. Épp ezért választottam olyan időszakban, mikor nem volt túl sok hely a táskámban.
Ahogy Pucca-tól megtudtam, az író minden könyvét egy verssel kezdi, ami a történet végére érve értelmet és jelentőséget nyer. Nos, valóban. 
Mikor elkezdtem olvasni érdekesnek találtam. Tetszett a főszereplő szarkazmusa. A visszaemlékezős történetekkel sincs semmi bajom, ha szépen van megalkotva. Mégis, ahogy kezdtem elmerülni az emlékekben, bekövetkezett a legrosszabb dolog, ami olvasás közben történhet velem, untam. Valahogy nem kötött le, nem haladtam vele. Túl sok volt a leírás, a szereplők háttértörténete, a körítés.
Ez a sok plusz információ amúgy végigkíséri a könyvet.
Félreértés ne essék, nem unalmas a könyv, csak nem az én világom. Szórakoztató irodalomhoz vagyok szokva elsősorban, így ez a műfaj meglehetősen távol áll tőlem. Pedig a pasi tényleg tud írni, mondanivaló is van, meg a stílusa is jó, (szarkazmus jöhet nekem minden mennyiségben) ráadásul olyan szépen van felépítve. És talán itt a bökkenő, hogy én nem vagyok elég hozzá. A könyv ugyanis beépül a valós történelembe, az események, személyek mind-mind valódiak, persze átalakítva a cselekményhez idomulva. Akkor tudtam volna igazán értékelni ezt a könyvet, ha pontosan tudom, ki kicsoda, mi, mikor, miért történt és milyen volt a visszhangja, illetve a politikai közhangulat. Sajnos, ilyenkor látszik, hogy alig lettem okosabb az egyetemtől. (Mentségemre szolgáljon, korszakügyileg még le vagyok maradva.)
A történet tehát annak, aki nincs tisztában a fent említett dolgokkal, unalmas lehet, viszont aki átlátja, élvezni fogja.
Ami a szereplőket illeti, egyik sem lett a szívem csücske. Amennyire bírtam Lady L.-t az elején, annyira viszolyogtam tőle a végére. Közben meg pont az a típusú női szereplő volt, akitől kiráz a hideg.
Armand egy fokkal könnyebben emészthető figura. Bár meglehetősen sokszor csóváltam lemondóan a buksim azon amit mondott, vagy tett. Egy pozitívuma viszont mindenképp volt ennek a könyvnek, eddig még nem olvastam terroristákról. 
A kettejük viszonya pedig nekem túlzás. Amúgy is elviseltem volna még több információt a szereplők lelkéről, viszonyukról, mondjuk a tapéták és festmények leírása helyett. Nekem kissé hiányosnak tűntek. 
Mikor december környékén tartottam olvasás közben egy hosszabb szünetet, Pucca azzal próbált lelkesíteni, hogy ha túlesem a lapos részeken, tetszeni fog, főleg a vége.
Valóban túl kell esni a körítésen, hogy ténylegesen is történjen valami a könyvben. Ez azonban úgy a századik oldal környékén következik be, ami több mint a könyv fele. Innen pedig tényleg felpezsdül, épp ezért volt erőm befejezni, na meg mert fúrta az oldalamat a kíváncsiság és kezdtem nagyon szégyellni magam, amiért már majdnem egy éve nálam van.
És túljutottam, és beindult a cselekmény, könnyebb lett olvasni és a vége valóban üt. Ez azonban nem elég ahhoz, hogy elfelejtsem az előzményeket. A kissé morbid csattanó, bármennyire is meglepő és hatásos nem elég. Két oldal miatt szenvedtem végig több mint százhatvanat. Nem jó üzlet.
Összegezve tehát Lady L. nem könnyű olvasmány és nem is igazán tudom, milyen típusba soroljam. Így inkább csak azoknak ajánlom, akik kitartóak, ha lapos egy könyv, és akik a nagy csattanókat szeretik. Nem szórakoztató irodalom, nem romantikus és nem az az izgalmas fajta, így tessék megfontolni.

Egy kis hiúság:
A kreativitás nálam olyan, mint egy védekező mechanizmus. Mikor belefásulok valamibe, megunom az egyhangúságot, az agyam átáll kreatív üzemmódba. Ilyenkor pedig valamit alkotnom kell. Legyen az jegyzetmargóra készült rajzocska, vagy, mint jelen esetben, egy  új körömdizájn.
Már régóta ki akartam próbálni a tornacipő mintát, csak sosem vettem rá a fáradtságot. Most viszont elértem azt a pontot, hogy minden más, ami nem tanulnivaló, sokkal csábítóbb lett. Így körömlakkot ragadtam és elkészült a képen látható dizájn.
Igen, ez az én kezem, ez az én körmöm (Hangsúlyozom, nem műköröm, attól rosszul vagyok.) és igen, én festettem rá a mintát.
Hozzávalók: fekete, fehér, szürke, átlátszó körömlakk, fogpiszkáló és sok türelem.
Elkészítés: kend le feketével, a végére vigyél egy kis fehéret (Vigyázz, nehogy túl vastag legyen, mert akkor hamar megsérül.), rakj körmönként hat szürke pöttyöt, (Én ezt kifejezetten vékony ecsetű, díszítőkörömlakkal tettem, de a fogpiszkáló is megfelel a célnak.) aztán jöhet a "cipőfűző", (No, ezt már fogpiszkálóval készítettem.) majd egy-egy fekete pötty a szürke tetejére, ahol találkozik a fehér csíkokkal és végül egy fekete kontúrvonal a köröm végére a tökéletes összhatásért. Ha megszáradt szükség van még egy réteg átlátszóra, hogy jobban tartson. Egy órás munka, így nem pár napig érdemes csak élvezni a gyümölcsét.

2012. május 29., kedd

Színes fátyol

Kedvelem a drámákat, talán jobban is mint a többi műfajt, mivel ezek hagynak igazán nyomot maguk után. Persze szeretem a vígjátékokat, néha az akciófilmet vagy a horrort, ha szórakoztató. Viszont a dráma az ami még napokig a fejemben motoszkál, míg a többi csak valami, ami addig van hatással az emberre, amíg nézi. (Kivétel az igazán jó mesék, mint a régi Disney és Miyasaki Hayao csodálatos munkái.) Így ha egy jó filmre vágyom, nem csak szimpla agykikapcs, nézünk valamit dologra, drámát választok. Tegnap este pedig néztem egy igazán szép filmet, amiről írnom kell.
Mire nem jó a Moly.hu, mivel itt ajánlották.
A Színes fátyol egy regényadaptáció William Somerset Maugham műve alapján. A könyvhöz még nem volt szerencsém, de a film önmagában is megállja a helyét.
Rövid ismertető:
"A középosztálybeli orvos, Walter és az elkényeztetett, felsőosztálybeli Kitty házassága elhibázott döntés volt. Kitty, férje munkája miatt, londoni életét hátrahagyva Sanghajba költözik, ahol rátalál a szerelem a helyi konzul személyében. Miután Walter felfedezi hűtlenségét, büntetésképpen a kolera által legsúlyosabban érintett területen fogad el egy állást, és ragaszkodik hozzá, hogy Kitty is vele tartson. Az utazás a gyönyörű távoli kínai faluba és az ott megélt szörnyűségek értelmet és célt adnak elveszettnek hitt kapcsolatuknak."
Megláttam a mellékelt képet és tudtam, ezt nekem látnom kell.
A kelet mindig is vonzott, azon belül legfőképp a távoli csücske: Japán, Kína, Korea. Szeretem az ott játszódó történeteket, a különleges hangulatot és a gyönyörű tájat, ami átitatja. (Mellesleg a kedvenc filmem Egy gésa emlékiratai.)
Ebben a filmben pedig megvan minden, ami Ázsia, megfűszerezve az 1920-as évek hangulatával. Külön-külön is érdekesek, hát még együtt.
A film hangulata a zongora aláfestéssel igazán tetszetős. Ráadásul a képek gyönyörűek. Most nagyon, de nagyon irigykedem Ribizlyre, hiszen ő élőben láthatja mindezt. No, természetesen a '20-as évek óta Kína sokat változott, elvárosiasodott, mégis biztosra veszem, hogy az ország belső része olyan gyönyörű és érintetlen, mint a filmben.
Ami a főszereplőket illeti, mindkettőt kedveltem. Kitty tényleg elkényeztetett, öntelt és kényes liba, valahogy mégsem volt ellenszenves. Minden hibája ellenére nem vált irritáló szereplővé. Én csak drukkolni tudtam neki, hogy összeszedje magát és rájöjjön, milyen szerencsés is, hogy Walter a férje.
Walter egy kedves fickó, aki nem mellesleg okos is. Tud ő ravasz és kemény is lenni, ha akar, és igazán szereti a feleségét. Minden egyes tette, hogy büntesse Kittyt tetszett, mivel tudtam, hogy a nő javára fognak válni.
A film közben felmerült bennem a kérdés, miért vagyunk olyan bonyolultak mi nők. Miért nem tudjuk egyből azt szeretni, aki megérdemli? Mit várunk? Miért nem felel meg nekünk egy Walter? Miért választunk inkább egy Charlie-t? Persze ez nem általánosítás akar lenni, csak túl sokszor láttam már hasonló jelenséget. Igaz, a többségben sarkítva és a kedves pasi papucs is volt egyben, míg a csábító másik egy igazi macsó. De akkor is kiábrándító.
No, visszatérve a filmre, a két főszereplő kapcsolata és annak alakulása nagyon szép. Távol mindenkitől egymásra vannak utalva egy veszélyes (kolera és kínai nacionalisták) helyen, miközben kezdik megismerni egymást.
Kitty jelleme nagyon sokat fejlődik és Walter is megnyílik. Öröm nézni őket.
A romantikát azonban beárnyékolja a kolera, ami felkerült "ahogy semmiképp nem akarok meghalni" listámra. Tudtam, hogy súlyos betegség, de a film után inkább szörnyűséges halálnemnek mondanám.
Közben bemutatják a kínai és az európai mentalitást a kérdésben. Nem ítélkeznek, nem mondják ki, melyiket tartják helyesnek, inkább a kompromisszumra törekednek. Egy babonás és egy tudós ember úgysem fogja meggyőzni egymást. Ez nagyon tetszett.
Ami a film végét illeti, előre tudtam. Könnyen kiszámítható, mégsem ront a történeten. Inkább növeli a feszültséget, ahogy a néző szorongva figyeli, igazak-e a megérzései.
Összességében ez egy csodálatos film. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a drámákat, Ázsiát és valami mély, nyomot hagyó alkotásra vágyik.

Apróságok:
A film zenéje Goldel Globe-díjat kapott, ami Alexandre Desplat nevét dicséri. Megéri meghallgatni, mit alkotott nem csak ebben a filmben, hanem más alkotásokban is. Ízelítő.
Annyira tetszik Kitty napernyője. Ez a fehér, csipkeszegélyű szépség folyton vonzotta a tekintetemet. Úgy szeretnék én is egy ilyen napernyőt, persze ehhez olyan hely is kellene, ahol sétálgathatok vele.
A film egynegyede után a könyvespolcomra pillantottam. Azon belül is a Tanamerára. A hangulat felidézte bennem a könyvet és kedvem lett volna levenni a polcról és újra elolvasni.
A film végén van egy francia szám, ami annyira szép:


Mostanában néztem egy másik szintén tetszetős és szintén dráma kategóriába tartozó filmet.

A felolvasó
Erről a filmről azonban nem igazán lehet beszélni. Bármit mondanék, fontos mozzanatokat árulnék el. Így inkább csak néhány, a film kapcsán felmerülő gondolatot írok le, na meg az ismertetőt.
"A második világháború után a kamasz Michael rosszul lesz az utcán, és egy ismeretlen nő segít neki hazajutni. Felgyógyulása után a fiú felkeresi a nála kétszer idősebb Hannát, hogy megköszönje neki a segítségét. Szenvedélyes és titkos viszony alakul ki kettejük között. Michael rendszeresen felolvas a nőnek, aki idővel váratlanul eltűnik, kétségek közt hagyva a fülig szerelmes kamaszt. Nyolc esztendővel később a joghallgató Michael a náci háborús bűnösök tárgyalásaira jár. Megdöbben, amikor a vádlottak padján látja viszont kamaszkori szerelmét."
Ez a film is könyvadaptáció. Az eleje lassan indul be és kissé kusza is a főszereplők motivációit illetően. Michael persze egyértelműen egy szerelmes kamasz, csak Hanna viselkedése kiszámíthatatlan.
Aztán beindulnak az események és a néző egy szerelmi szálból egy erkölcsi dilemmába csöppen.
Én mindegyik szereplő (beleértve a zsidó író, a többi vádlott és Michael csoporttársait) nézetét értettem. Mindben volt egy kis igazság. Mégis csupán a tanár álláspontja volt az, amit teljesen elfogadtam. Ő tisztán látta a helyzetet és objektív maradt.
Persze lehet ítélkezni a főszereplők felett, azért, amit tettek, vagy azért, amit nem tettek meg. De legyünk már annyira önkritikusak, hogy ettől megkíméljük magunkat. Utólag könnyű okosnak lenni és hangoztatni, mi bátrabbak lettünk volna abban a helyzetben. Nos, erősen kétlem. Nekem nem lett volna bátorságom hozzá és szerintem ezzel a többség így van. Reálisan kell felmérni a helyzetet.
Ami tetszett még a filmben az a széles látókör. Nem csupán egy oldalról mutatja be a dolgokat, hanem igyekszik az érem, vagy jelen esetben inkább sokszög, minden oldalát felvillantani.
Ez egy sokkal komolyabb és komorabb hangvételű film, így kifejezetten drámakedvelőknek ajánlom.

Megjegyzés:
Kate Winslet ezért a filmért bezsebelt egy Oscart, egy Golden Globe-ot, Európai Filmdíjat és BAFTA-díjat. Határozottan megérdemelte.
Ami igazán megfogott ebben a filmben, az nem is az erkölcsi dilemma, vagy a főszereplők kapcsolata, hanem a könyvek. Annyira szeretem az olyan alkotásokat, legyen az könyv vagy film, amiket áthatja a betűk szeretete. Ebben pedig ott van az a varázs, amit a könyvek nyújtanak. Az olvasás kiút, lehetőség, amit becsülni kell.

2012. május 25., péntek

Az angyal (Clockwork Angel)

Könyvfesztiváli egyik szerzeményem Cassandra Clare Pokoli szerkezetek (The Infernal Devices) trilógiájának első kötete.
Köztudottan árnyvadász mániában szenvedek, néha már-már kórosan, így egyáltalán nem volt kérdés, hogy ebbe a sorozatba is belevetem magam a Végzet ereklyéi után. Sőt, mivel Clare stílusát is szeretem, már ez is elég nyomós indokot szolgált. Szóval beszereztem, gyönyörködtem benne és most végre sikerült is kiolvasnom, hiába vizsgaidőszak.
A kötet borítója csodálatos, ahogy ezt már megszokhattuk. Itt is az egyik szereplő pózol a város látképe előtt. A színvilág pedig tökéletesen illik Angliához, szürkés, borongós. Vastagságra szintén hozza a megszokott formát majdnem 500 oldalával.
Csupán egyetlen egy kifogásom van a borítót illetően, méghozzá a reklámszöveg: "A mágia veszélyes, de a szerelem még veszélyesebb." Ez meg mi akar lenni? Tudom, manapság mindent ilyen nagy és csöpögős szavakkal lehet eladni, főleg a YA célközönségének, a tizenéves lányoknak, na de ez a könyv nem olyan. Ez a könyv nem csöpög, nem a szerelem benne a lényeg, így megtévesztő és lelombozó ez a reklámkampány.
Mikor megvettem és nagy boldogan ölelgetni kezdtem a könyvet, Mr. A. elkérte egy percre, hogy megnézze, mi hozott ennyire lázba. Fél perc után elhúzott szájjal vissza is adta a fent említett szöveg miatt. Aztán fél óráig győzködhettem, hogy nem, ez nem egy nyálas lányregény, ez annál sokkal több.
A magyar kiadást igazán megkímélhették volna ettől a félrevezető reklámszövegtől. Az meg már csak hab a tortán, hogy Stephenie Meyer véleményét sem úsztuk meg. De legalább csak a hátsó borítót csúfítja el...
Fülszöveg, aztán rátérek a belső értékekre:
"Amikor a tizenhat éves Tessa Gray Viktória királynő uralkodása idején megérkezik Angliába, valami rettenetes vár rá a londoni Alvilágban, ahol vámpírok, boszorkánymesterek és más természetfeletti lények járják az utcákat a gázlámpák alatt. Teslának nincsenek barátai, és egyetlen pillanatra sem érezheti magát biztonságban, ezért menedéket kér az Árnyvadászoktól, akiknek egyetlen célja, hogy megszabadítsák a világot a démonoktól. Ahogy egyre mélyebben merül a világukba, a lány azt veszi észre, hogy egyszerre varázsolja el két legjobb barát, és nem sokára rá kell döbbennie, hogy a szerelem a legveszélyesebb varázslat mind közül."
Oké, ez is kellően nyálas lett a végére, de hangsúlyozom, ez nem egy csöpögős lányregény.
A történet a viktoriánus Angliában játszódik. Imádom a kosztümös könyveket, a 19. század a gyengém a maga bájával, formaságaival és szigorú etikettjével együtt. Így nagyon vártam a kor hangulatát.
Nos, bevallom ezen a téren nem voltam teljesen megelégedve. A ruhák, a kocsik és a város leírásán kívül semmit sem kaptam a kor szelleméből. Hiányzott a távolságtartás, amit a merev ing és fűző jelképezett a korszakban. Igaz, Clare ezt ügyesen kijátszotta, mivel leszögezte, az árnyvadászok nem ragaszkodnak annyira a formaságokhoz, mint a mondénok. Tessa meg amerikai, így ez is le lett tudva. Szép védés az írónőtől!
Az árnyvadászok világa ismét lenyűgözött, bár nekem kissé kevés volt a természetfeletti. Jobban örültem volna egy csipettel több misztikus lények ellen folytatott küzdelemnek. Vámpírok és boszorkánymesterek, ennyi volt a repertoár. No, de majd talán a folytatásban felbukkannak a vérfarkasok és a tündérek és reményeim szerint, egy-egy démon is randalírozni fog.
A szereplők jól eltaláltak. Clare egyik erőssége a történetszövésen kívül a karakterek. Mind egyedi jellem, saját személyiséggel.
Tessa szimpatikus főhős és a sok titok, ami körüllengi, még érdekesebbé teszi.
Will Herondale pedig, nos ő egy Herondale, amivel mindent elárultam. Bár nem tudom, pontosan milyen rokonságban áll a másik sorozatból megismert Jace-el, a Herondale gén egyértelműen közös bennük. Imádom a beszólásait, a stílusát és tudni akarom, mit titkol, mitől lett ennyire önmarcangoló típus.
Jem egy színfolt. Clare mindig csempész egy kis Ázsiát egy-egy szereplőbe, ami szerintem igazán jó ötlet. Kedvelem a srácot, a nyugodt megfontoltságát és már előre tudom, hogy a szívem fog szakadni érte a későbbi kötetekben.
Henry és Charlotte párosa is szimpatikusnak bizonyult, ellenben Jassmine idegesített. Az elején még nem volt vele bajom, néha kell egy beképzelt liba is. De amit harc közben produkált az valami egészen lehangoló volt.
Aki még tetszett, az Nate. Jól fel lett építve a karaktere és igazán feldobta a cselekményt.
Ami a történetvezetést illeti, nekem néhol lassúnak tűnt, ám ez egy kezdő kötetben bocsánatos bűn. Valahol el kell kezdeni, fel kell építeni a jellemeket, a helyszínt és a titkokat. Titkokból pedig van bőven, hiszen épphogy csak egy kis morzsányi igazságot kaptunk ebben a kötetben. Viszont a cselekmény túl kiszámíthatóra sikeredett. Előre láttam, ki áll a háttérben, így nem okozott meglepetést egyik csavar sem.
A vége, a könyv lezárása nekem tetszett. Kellett Will kis akciója, az epilógus függővége pedig a lehető legbosszantóbb dolog, ám ezt már veterán Clare rajongóként megszoktam. Az írónő állandó edzésben tart.
Összességében nagyon tetszett. Tettszett a kor, az árnyvadász múlt, a karakterek és a konfliktushelyzet is. Izgalmas, misztikus történetre vágyóknak ajánlom, illetve Cassandra Clare rajongóinak.


A képen a trilógiához kapcsolódó képeslapom látható, amit Amerikából kaptam. Balról jobbra: Jem, Tessa és Will. Szerintem, jól eltalálták őket. A háttérben pedig könyvespolcom egy része díszeleg.

Hasonlóságok és különbségek:
Sok helyen olvastam, hogy a Pokoli szerkezetek trilógia nem olyan jó, mint a Végzet ereklyéi, vagy hogy Will egy Jace koppintás. Most a saját nézőpontom szerint szeretnék egy kis okfejtéssel állást foglalni a kérdésben.
Kapcsolat kétség kívül van a két sorozat között, hiszen mindegyiket Cassandra Clare írta és az árnyvadászok világában játszódnak. Ráadásul, mivel a Pokoli szerkezetek a viktoriánus Angliában kapott helyszínt és van néhány közös szereplő (Magnus, Camille és egy másik, akit inkább nem nevezek nevén, legyen titok.)  mintegy előzménynek is tekinthető. Az árnyvadász családok (Lightwood, Herondale, Wayland) mindkettőben felvonulnak, így láthatjuk a felmenőket és az utódokat is.
Ezek a hozzám hasonló árnyvadász rajongóknak igazi csemegét és egy kis pluszt nyújtanak, ám a hasonlóságnak ezzel vége is.
Oké, a főszereplő itt is egy lány, aki keresi önmagát (mint a YA könyvek 90%-ban) és felbukkan a szerelmi háromszög is, (Sajnos, ez szintén nagyon gyakori sablon.) mégsem egyezik a Végzet ereklyéivel. A történet és a szereplők is egész mások, a korszakkülönbségről meg már beszéltem, így ostobaság összehasonlítani a kettőt. Alma és körte, mindegyik fán terem és gyümölcs, ennyi.
Önmagukban kell őket nézni és nem együtt, úgy mutatják meg igazi értéküket.
Ami pedig a Will - Jace párhuzamot illeti, csak az önmarcangolás és a csípős nyelv a közös, de ezt beírhatjuk a genetika számlájára. Will modora sokkal nyersebb.
Összegezve mindkét sorozat nagyon jó, és akinek bejött az egyik, annak tetszeni fog a másik is.

Infók a folytatásról:
A Pokoli szerkezetek egy trilógia, vagyis összesen három kötetet tartalmaz. A második kötet, a Clockwork Prince, már megjelent az USA-ban, magyar kiadásáról pedig folynak a tárgyalások. Remélem, egy éven belül elérhető is lesz. A harmadik és egyben befejező rész, a Clockwork Princess pedig 2013 tavaszán fog megjelenni, így a magyar rajongóknak eltart majd egy ideig, míg teljes lesz a sorozat. Én mindenesetre kivárom türelemmel.

2012. május 23., szerda

Zöld Teknős

Alapozva korábbi teaházas bejegyzéseimre, ismét írok egy rövid ismertetőt személyes véleménnyel fűszerezve Budapest egyik legismertebb teaházáról. Terítéken tehát a Zöld Teknős Barlangja.
F. barátom mesélt róla. Tudja mennyire teamániás vagyok és mennyire szomjazom a különleges hangulatú helyek után, így egyből megosztotta velem, milyen teaházba látogatott el fővárosi tartózkodása során. El is raktároztam az információt.
Aztán, mikor a Teapalotából (írtam róla külön bejegyzést ezen a címen) baktattunk visszafelé, belebotlottunk a Zöld Teknősbe. Elég impozáns, színes épület, ahogy a képen is látszik. El is határoztam, hogy legközelebb idejövünk.
A legközelebb pedig tegnap jött el.
Mr. A.-val kis bolyongás után eltaláltunk a szóban forgó teaházba.
Megközelítés: 4-es, 6-os villamos ajánlott, az Oktogon és a Nyugati pályaudvar között bújik meg egy utcácskában. Nem igazán lehet eltéveszteni.
Az ajtó kicsit szorul, vagy csak én nem voltam elég erőszakos, mert megrettentem, hogy zárva van, mikor nekiveselkedtem.
A pultban tartózkodó pincér srác egyből kiszúrta, zsír új vendégek vagyunk. Mindig tágra nyílt szemekkel bámészkodom a tea-, illetve kávéházakban. Kedvesen beljebb is invitált minket és mondta, hogy nyugodtan nézzünk szét minden szinten. Meg is tettük.
A bejárattól jobb egy szűk kis folyosó kanyarog, amiről privát szobák nyílnak. A szobák óradíjasak (3000 ft./óra) és mind-mind egyedi berendezésű. Itt vannak az általam annyira kedvelt párnákon ücsörgős részlegek is. Tetszetősek és tényleg meghitt hangulatuk van.
A bejárati szint többi részén fa asztalok és ránézésre kissé furcsa, fonott hatást keltő, de meglepően kényelmes, magas székek sorakoznak. Lehet ablak mellé is telepedni kilátással a szűk kis utcára.
Van egy emelet karosszékekkel és vízipipázási lehetőséggel, valamint egy pinceszint hasonló berendezéssel.
A falakon képek, szobrok, álomfogók, kis vitrinekbe zárt csecsebecsék sorakoznak és a lefelé vezető lépcsőt egy nagyjából életnagyságú indián bábu őrzi. Kissé morcos egy indián a felemás szemével.
A zene kellemes, nem túl hangos és a hangulathoz is passzol.
Mi a bejárati szinten telepedtünk le egy asztalhoz, közel a bárpulthoz.
A légkör érdekes, de nem nyűgözött le. Nekem kissé túlzsúfoltnak tűnt. Egy kicsi ebből, egy kicsi abból, így lesz nagyon extra, vagy inkább extrém. Nekem cseppet sok.
Amúgy épp azon töprengtünk a berendezést csodálva, hogy talán az indiánokat nem tudjuk összeegyeztetni a teával. Mármint, ha tea akkor vagy a távol-kelet vagy Anglia jut eszébe az embernek. Épp ezért vagy egy padlón ücsörgő, kínai, indiai hangulatú helyet képzel el, vagy egy igazi angol közeget a maga merevségével. Itt mintha a kettő lenne összemosva egy kicsit több keleti vonallal.
Érdekesség, hogy minden asztalnál van egy pincérhívó csengő. Bevallom engem zavart. Mármint leinteni sem szeretek pincéreket, hát még csengetni nekik. Nem vagyok az a dáma típus. Praktikus meg minden, ám nekem nem szimpatikus ez a megoldás.
A pincérek amúgy kedvesek, barátságosak és bár fogalmam sincs, hol cseng nekik ha a villanykapcsolóra emlékeztető kütyüt nyomogatom, viszonylag hamar a vendég rendelkezésére állnak.
A tealap vaskos, a helyhez illően teknős alakú. Megjegyzem, élvezet volt itt is, ott is teknősöket látni, szinte megfertőzték a teaház minden zugát. Aranyosak.
No, de visszatérve a teákra és széles választékukra, itt is megvolt a bőség zavara. Hosszú töprengés után a jól bevált klisét követtük, vagyis Mr. A. egy fekete teát, míg én egy zöld teát rendeltem.
Ahogy néztük az árakat, nem tűnt túl drágának, a Sirius teaház (erről is írtam korábban bejegyzést) árszintjére emlékeztetett. Persze a különlegesebb teák borsosabbak voltak. A hangsúly azonban a tűnt szón van...
Pincérsrác megkérdezte, mit kérünk a teához, mire én rávágtam a cukrot (az édesítőtől rosszul vagyok), míg Mr. A. a citromlét. Kis várakozás után meg is érkezett a rendelés aprónak tűnő, nehéz fémkancsókban.
Érdekesség: mikor beléptem a teaházba feltűntek a biztonsági csipogó oszlopok, amik a ruhaboltok ajtajában szoktak lenni lopásgátlóként. Aztán a tealapon olvastam egy udvarias felszólítást, hogy ne vigyem el a teáskannát. Nos mindez értelmet nyert, mikor megpillantottam a valóban helyes kis kannát slusszpoénként lopásgátló csipogóval felszerelve. Vicces volt. Főleg elképzelni, hogy előzményként valaki bizonyára kicsempészett egyet a kézitáskájában. Hiába aranyos és kicsi a kanna, baromi nehéz, nem az a retikülben hordozható típus.
Kényelmesen elszürcsöltük a teánkat és kellemesen eltöltöttük a délutánt. A légkör mégsem tett rám olyan nagy benyomást, mint a másik, már említett teaház.
Aztán úgy éreztük, ideje távozni. Összedobtuk a teák árát és a pulthoz sétáltunk. Ekkor derült fény két dologra: 1. a fizetést is csengetéssel kell elintézni 2. drágább ez a hely, mint hittük. Az történt ugyanis, hogy mire előkerült egy pincér, mert a pultban ülők valamiért nem alkalmasak a számlánk rendezésére, nagyobb összeget kért, mint amit mi kiszámoltunk. Nem, nem számolták félre, csak mi nem olvastuk el az apró betűt.  A tea árában ugyanis, csak a tea van. Minden más pl: cukor, citrom, méz feláras.
Láttatok már olyan tea- vagy kávéházat, ahol a cukor nincs benne az alapárban? Hát én most találtam egy ilyen helyet... Lehet apróságnak tűnik, de valahogy számomra evidens része ez az apróság az alap szolgáltatásnak. Ne a cukron és a citromon akarjon kaszálni egy vendéglátó hely.
Összegzés: egyedi és érdekes hely, amit jó ha lát az ember. Nekem nem annyira jött be ez a stílus, de aki kedveli az indiánokat vagy teknősmániás, az értékelni fogja. Árban nem a legolcsóbb, főleg a fent említett apróság fényében.
Aki kedvet kapott hozzá, ITT utánanézhet.

2012. május 20., vasárnap

Vörös Pöttyös kihívás

Blogolok, mert viszketnek az ujjaim a klaviatúra után, három hét elteltével végre otthon vagyok, tanulnom kellene, de nem vesz rá a lélek és kint süt a nap, a szobámban meg plédbe burkolózva is fázom. Ezen gondokra pedig csak egy megoldás van: könyvek.
Olvasni viszont nem szabad, mert alig van Az angyalból és ha belemerülök, tényleg nem fogok tanulni holnapra. Szóval könyvmániámat egy kihívás blogos teljesítése révén akarom kiélni, ami időügyileg egy kompromisszumos megoldás.
Szóval a Könyvmolyképző Kiadó Facebook oldalán találtam egy lelkes könyvmoly blogger a kiadó könyveihez készített kihívását. Aki esetleg kedvet kapott utánajárni, ITT megteheti.

A kihívás lényege, hogy a Könyvmolyképző Kiadó köteteiből (Bár a cím a Vörös Pöttyös könyvekre vonatkozik, lehet Arany Pöttyös és Sötét Örvény is. Meg persze a többi kategória, csak azokat én nem szoktam olvasni.) csemegézve válaszolni kell 30 kérdésre.
Lássunk neki!

1. Az első VP, amit olvastál
2008-ban ismerkedtem meg a kiadóval és bár angolul belekóstoltam a Twilightba, nagyjából a megjelenése idején, mégsem ez az első Vörös Pöttyös olvasásom. Két fejezet után ugyanis hagytam, majd nem sokkal később beszereztem életem első könyvmolyképzős kötetét. Az első VP-m tehát: Libba Bray - Rettentő gyönyörűség.

2. Kedvenc könyv (olyan, ami egyik sorozatnak sem tagja, kedvenc sorozat kategória lesz külön)
Nehéz kérdés, mivel a kiadó könyveinek 90%-a valamilyen trilógia, vagy esetleg négy-hat-tíz kötetes sorozat része. Szóval nem könnyű önálló könyvet találni. Én eddig négyet olvastam, ami megfelel a kritériumnak, pedig a legtöbb általam olvasott könyv a Könyvmolyképző nyomdájából származik. A kedvenc önálló VP könyv így Cally Taylor - A mennyország várhat.

3. Kedvenc VP író
Zsigerből rávághatnám, hogy Cassandra Clare. Az ő tollából ugyanis minden egyes sor érdekel és amint megjelenik egy újabb könyve magyarul, már rohanok is a boltba beszerezni. Szeretem a stílusát és a történetszövését. Mégis, ha stilisztikai és írástechnikai szempontból közelítem meg a kérdést, más szerző neve ugrik be. Mivel pedig Clare műveit a későbbi szempontok során úgyis magasztalni fogom, választásom nem rá, hanem Maggie Stiefvaterre esett. Maggie egy igazi művész, imádom, ahogy a szavakkal játszik és minden mondatának külön hangulata, aurája van. Ő a kedvenc VP íróm.

4. Kedvenc sorozat
Egyértelmű, hogy Cassandra Clare Végzet ereklyéi sorozata a szívemnek legkedvesebb. Szeretem a karaktereit, a világot, amit alkotott. Szeretem a humort és a drámát benne, hogy minden ott lapul, amitől számomra jó könyv a jó könyv. Néha megnevettet, vagy összefacsarja a szívemet. Van amikor körmöt rágva izgulok, vagy megkönnyebbülten felsóhajtok egy-egy fejezettől. Magával ragad, beszippant az árnyvadászok világa és nem ereszt, míg az összes csavar végére nem jártam. Egyszerűen imádom. 

5. Könyv, amin sírtál
Érzéketlen dög vagyok, nem lehet egykönnyen megríkatni. Nem is emlékszem, hogy sírtam volna könyv miatt. Talán a Kisasszonyok egy bizonyos része bökte a szememet, más viszont nem. Szóval nincs ilyen VP kötet.

6. Könyv, amin hangosan nevettél
Ó, ebből sok volt. Képes vagyok hangosan vihogni, mérgelődni vagy akár veszekedni egy könyvvel attól függetlenül, hol vagyok (vonaton, buszon, utcán, szobában akár egyedül, akár társaságban). Clare kötetei rendszeresen megnevettetnek (főleg a Jace és Simon párbeszédek), de ott vannak a listán Maggie egyik karakterének (Cole) megnyilvánulásai is. Ha viszont ki kellene emelni egyet, amin végig csak vigyorogtam, akkor Claire Loup - Amikor életemben először című kötetét mondanám. Ezen derültem a legtöbbet. 

7. Kedvenc VP női karakter
Hmmm... Fogós kérdés. Dupla X kromoszómával egyértelműen a férfi karaktereket kedvelem meg előbb. Persze a nők is szimpatikusak, valahogy mégsem nyűgöznek le annyira, nem túl meglepő módon. De ha mindenképp választani kell, akkor olyan személyt emelnék ki, aki vagány, erős jellem és példaképnek is tekinthető. Így két Izabella névre hallgató egyén jöhet szóba: Isabelle Lightwood a Csontvárosból és Isabel Culpeper a Shiverből. Mindkettő erős és jellegzetes személyiség. Izzy azonban néha nekem túl könnyelmű, így a kedvenc VP női karakterem Isabel Culpeper.

8. Kedvenc férfi VP karakter
A bőség zavara... I love Simon! (Csontváros) I love Jace! (Csontváros) I love Cole! (Linger) És most kezd kialakulni az I love Will! és I love Jem! (Az angyal). Választani viszont csak egyet lehet, úgyhogy erőt veszek magamon, esdeklem Simon Lewis bocsánatáért és azt mondom, a kedvenc férfi VP karakterem nem más, mint Cole St. Clair. Éljen a NARKOTIKA!

9. Legjobb VP páros (szerelem)
Ezek a kérdések egyre nehezebbek, vagy én vagyok egyre döntésképtelenebb? 
A jelöltek: Jace és Clary (Csontváros), Sam és Grace (Shiver), Cole és Isabel (Linger) és talán még Magnus és Alec (Csontváros). 
Gondolatmenetem a következő: olyan páros, akiket az ég is egymásnak teremtett, akik csupán együtt adnak ki egy egészt és akik közé soha senki nem állhat, (nem is próbálkozott ilyesmivel) csupán egy van. A legjobb VP szerelmes pár tehát Sam és Grace. Tiszta szívből szeretik és elfogadják egymást minden különbözőség és felmerülő probléma ellenére is. Ez kérem valódi örök szerelem.

10. Legjobb VP barátság
Jelöltek: Clary és Simon (Csontváros), Jace és Alec (Csontváros), valamint  Will és Jem (Az angyal)
Mivel az első kettőnél itt-ott befigyel más érzelem is, választottam Will és Jem. Bár még nem értem Az angyal végére és tudom, hogy még két kötetnyi folytatás is hátra van, mégis az ő barátságukat érzem a legtisztábbnak. Remélem, ez később sem változik.

11. Legjobb világ
Egyértelműen Cassandra Clare fantáziájának szüleménye. Az árnyvadászok világa beszippantott és mániákus rajongóvá tett. Kell ennél több?

12. Kedvenc idézet
"Az emberek nem változtatják meg magukat. Csak az változhat, amit kezdeni akarnak magukkal." /Maggie Stiefvater - Forever/
13. Legidegesítőbb VP karakter
Akad néhány irritáló személy, ami persze nem baj, senki sem kedvelhet mindenkit. Ráadásul néha szükségesek is a történet szempontjából, színesebbé teszik. Erre a citromdíjra azonban csak két jelölt ugrott be: Bella (Twilight) és Hannah (13 okom volt...). Mindkettőtől lúdbőrzik a hátam, olyan elfuserált személyiségük van. No, de illik választani.
És a legidegesítőbb VP karakter címet kapta... Hannah Baker! Gratulálok, Jay Asher, írtál egy hisztis, nyafka libát, akiért nem kár.

14. Legjobb VP gonosz
Ezen még gondolkozni sem kell. Valentine Morgenstern (Csontváros) az ideális gonosz karakter. Annyira bírom a pasit minden ördögi tette ellenére és annyira jól ki van dolgozva a személyisége, hogy minden elismerésem az írónőnek.

15. Könyv, aminek a filmváltozatát legszívesebben megnéznéd (Nem számít, hogy készül(t)-e belőle film.)
Benina - A Boszorka fénye
Szerintem könnyen adaptálható lenne mozivászonra és mivel magyar író tollából származik, még a hazai filmiparnak is adna egy esélyt, hogy olyat alkossanak, ami elnyeri  a tetszésemet. Sajnos kiver a víz a magyar filmektől. Ezen pedig csak valami fantasy adaptáció segíthetne, semmi más.

16. Könyv, ami a legkevésbé tetszett
Alyson Noel - Evermore, nem érdemes rá szavakat vesztegetni.

17. Hány VP-t olvastál eddig a pillanatig?
Vörös Pöttyös: 22 kötet, Arany Pöttyös: 1 kötet, Hard Selection: 2 kötet

18. Hány VP-d van eddig a pillanatig?
Vörös Pöttyös: 17 kötet, Arany Pöttyös: 1 kötet, Hard Selection: 2 kötet

19. Könyv, ami még nem jelent meg magyarul, de örülnél, ha VP lenne
Nem szoktam előre keresgélni a könyvpiacon, megvárom, mire bukkannak a kiadók. Viszont, ha már felmerült a kérdés, lenne egy ötletem. Van ugyanis egy sorozat, Rob Thurman tollából, amit a Tuan Kiadó kezdett el megjelentetni. Eddig az első két kötetet sikerült kicsikarnunk tőle. Szabályosan kicsikarni, mivel a második kötetet csak heves olvasói kampány után voltak hajlandóak nyomdába küldeni, hiába készült el már több mint egy éve a fordítás. Nos, ha ezt a kiváló urban fantasy sorozatot átvenné a Könyvmolyképző Kiadó a Sötét Örvény kategóriájába, a rajongók tapsikolnának örömükben és egy új olvasóbázist nyerne a kiadó. A vérfrissítés sosem árt.

20. VP könyv, aminek szívesen lennél a főszereplője
Nem igazán bújnék egyik VP főszereplő bőrébe sem. Viszont az árnyvadászok világát szívesen megismerném személyesen is. Ha lehetőségem nyílna választani, melyik könyv által kreált világba utaznék el, Idrist mondanám.

21. VP szereplő, akire a leginkább hasonlítasz
Chloé Saunders A szellemidézőből. Eddig vele tudtam a leginkább azonosulni mindenféle tekintetben.

22. Kedvenc VP-s természetfeletti lény
A kedvenc természetfeletti lényem a sárkány. Sárkánnyal azonban nem találkoztam VP könyvekben, vagyis az Éjangyal trilógia második kötetében volt valami sárkányszerű lény, de ő nem kimondottan tetszett. Más természetfeletti lény pedig csak az elmegy kategóriába tartozik. Szóval ilyen nincs.

23. Kemény vagy puha borító?
Bár a kemény tartósabb, mégis a puhára szavazok gyakorlati okok miatt: olcsóbb és könnyebb kézben tartani.

24. Melyik VP könyvet olvastad a legtöbbször?
Mivel olyan kevés az idő és olyan sok a jó könyv, nem nagyon szoktam újraolvasni. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem is fogok, csak egyelőre nem fér bele az időbeosztásomba. Libba Bray trilógiájának első két kötetét viszont már kétszer végigolvastam. Egyszer, mikor megkaptam őket és egyszer, mikor megjelent a harmadik és egyben befejező rész, hogy felfrissítsem emlékezetemet.

25. VP könyv, amit még nem olvastál, de nagyon szeretnél
Brent Weeks - Túl az árnyakon
Nagyon kedvelem az Éjangyal trilógiát és már csak ez, a befejező kötet hiányzik a polcomról. Egyelőre azonban nincs keret, amiből beruházhatnék egy ilyen borsosabb árú könyvre. Marad a nyálcsorgatás a könyvesboltban.

26. Mi a véleményed VP Manó játékairól?
Szeretem őket. Ha van lehetőségem, mindig részt veszek rajtuk és egyszer sikerült is nyernem könyvvásárlási utalványt. Szerintem nagyon jó dolog, hogy a kiadó ennyire interaktívan bevonja az olvasóközönségét. Nagy cuppanós puszi a Manónak!

27. VP könyv, amit a legtöbbször ajánlottál az ismerőseidnek
Mivel elvetemült árnyvadász rajongó vagyok, a Csontvárost szinte kampányszerűen reklámozom. Néha ajánlom, néha belelkesülve mesélek róla és néha csak rúnákkal a bőrömön szaladgálok, mint egy élő árnyvadász-hirdetőtábla.

28. VP könyv, aminek az elolvasásához kapcsolódik valami konkrét történeted
Minden könyvemnek története van. Mindegyikhez tudnék egy-egy anekdotát fűzni akár arról, hogyan szereztem tudomást róla, akár arról, hogyan vettem meg, sőt néha még az olvasás közbeni eseményeket is pontosan fel tudom idézni. Nem lehet csupán egyet kiemelni közülük.

29. VP könyv, amit legszívesebben minden emberrel elolvastatnál
Ilyen nincs. Olyan sokfélék vagyunk, mi könyvmolyok és olyan széles a könyvek választéka, hogy nem tudnék olyat mondani, ami mindenkinek tetszene. Ízlések és papucsok, vagy valami ilyesmi...

30. Milyen hatással volt a Vörös Pöttyös az életedre, és mit jelent számodra?
A legnagyobb hatásának az árnyvadász mániám kialakulásában nyújtott szerepét mondanám.
Hogy mit jelent nekem? Egy olyan kiadót, aminek mindig érdemes a kínálatából mazsolázni és ami közvetlenségével még közelebb engedett a nyomdák bűvös világához.

Megjegyzés: A fenti rajzot zh-ra tanulás közben készítettem a jegyzeteim mellé.

2012. május 13., vasárnap

Bosszúállók

Tegnap éjjel moziban voltam. Megnéztem a mostani kasszasikert és úgy érzem, megérdemel egy bejegyzést.
Mielőtt azonban rátérnék a szóban forgó Bosszúállókra, egy kis önkéntes reklám következik.

Kedves erre tévedő olvasó, szeretsz moziba járni? Szomjazod az igényes és szórakoztató filmeket? Szeretnél naprakész lenni a premierekből? Ha mindez igaz rád, ajánlom figyelmedbe a Hollywood Hírügynökséget és annak vezetőjét.
A Hollywood Hírügynökség egy video blog (vlog) egy lelkes, humoros és a film világához értő srác kamerájából. Heti rendszerességgel kritizál filmeket rövid, szórakoztató videóiban. Mindig naprakész és mindig szakértő a témában.
Elég nagy népszerűségnek örvend az internetes világban. Hozzám is ajánlás útján ért el és azóta függő vagyok. Alig várom a szombatot, hogy megnézhessem az újabb mozifilmről alkotott véleményét. Kedvelem a humorát és 90%-ban egyet is értek nézeteivel. Tudja, mit csinál és egy a filmszakmában jártas egyéntől könnyebb hiteles és reális ajánlást szerezni arról, hogy mit nézzünk meg legközelebb, mint a szomszédtól.

Ízelítőnek a bejegyzésemben tárgyalt film kritikája:


Most pedig jöjjön az én véleményem, mivel bár egyet kell értenem a mellékelt videóval, azért érthető okokból (nincs két egyforma ember, filmek terén laikus lány vagyok) megvan a saját véleményem.

No, de előbb jöjjön a rövid ismertető, ahogyan szoktam:
" A The Avengers - Bosszúállókban olyan szuperhőscsapat áll össze, melyet korábban soha nem láthattunk még együtt mozivásznon. Egy váratlan ellenfél tűnik fel a színen, aki minden eddiginél nagyobb veszélyt jelent a Földre, ezért Nick Fury (Samuel L. Jackson), a S.H.I.E.L.D. névre hallgató nemzetközi békefenntartó ügynökség vezetője azon kapja magát, hogy sürgősen szüksége van egy csapatra, amely visszarántja a bolygót a katasztrófa széléről. Ezért kezdetét vesz a földkörüli toborzás - kizárólag szuperhősöket keresnek!"
Nem vagyok képregény rajongó. Természetesen ismerem a Marvel világát, kedvelek is néhány karaktert, de semmi több. Így nem igazán vonzott ez a film, míg meg nem néztem a Hollyvood Hírügynökség kritikáját. Ritka az ennyire pozitív videó, így elkezdte piszkálni a fantáziámat. Az utolsó lökést azonban Mr. A. adta. Ő ugyanis látta moziban és annyira lelkes volt, hogy kijelentette, ha meg szeretném nézni, szívesen elkísér másodjára is.
Hát így kerültem a moziba méghozzá az IMAX-be. Gondoltuk nézzük 3D-ben. Én viszont nem rajongok a digitális változatért és árban nincs is olyan nagy különbség az IMAX és a digitális 3D között, így az Aréna plázára esett a választás.
Amúgy nem vagyok 3D rajongó. Azt viszont le kell szögeznem, hogy igen is van különbség a két változat között. Az IMAX jóval látványosabb és kevésbé fájdul meg tőle az ember feje.
Szóval elmentünk egy éjszakai vetítésre és cseppet sem bántam meg.
Az előzményfilmek közül láttam a Vasember első részét (legalábbis részben), az Amerika kapitányt és a Thort. Így képben voltam a főszereplők nagy részét illetően.
Maga a sztori sem nem új, sem nem egyedi és főleg nem agymozgató. Tipikus akciófilm, amiben a látványra mentek. Nagy robbanások, hősies csaták és pusztuló épületek. Akkor mégis mit kerestem én, a mondanivaló hiányára nagyon is érzékeny, nem kimondottan akciópárti egyén ezen a filmen? Ráadásul hogy voltam képes élvezni?
A válasz egy szó: karakterek.
Olyan nagy arcok vannak ebben a filmben. Ott van Vasember, aki köztudottan nárcisztikus, bosszantó és laza, ott van Thor, aki előbb üt és csak azután kérdez, ott van Amerika kapitánya, aki tipikus jó fiú és ott van a nagy zöld behemót, akit jobb nem felbosszantani. Ha pedig ezek együtt vannak, ott garantáltan elszabadul a szájkarate, ami előbb vagy utóbb bunyóba torkollik.
Öröm nézni, ahogy gyilkolják egymást verbálisan és fizikálisan is. Olyan nagy beszólások hangzanak el szinte percenként, hogy a néző csak kapkodja a fejét, hacsak le nem esett a székről nevetés közben.
Kedvenc mondatom a következő: "Nyikhaj istenke!" (Aki látta a filmet, az érti, aki pedig nem látta, sürgősen nézze meg, mert ez üt.)
No, de hogy ne csak áradozzak, vannak bőven hibák, vagy inkább számomra nem épp ideális dolgok. Az imént említett, nagyon eltalált és nagyon szeretem karakterek mellett van még két hős, aki számomra teljesen érthetetlen és felejtős lett.
Róluk nem tudtam semmit, amin ez a film nem is változtatott. A csaj tudom, hogy csak azért lett beletéve, mert különben nagyon nagy lett volna a hímek aránya és éljen az esélyegyenlőség, de én meglettem volna nélküle. A másik számomra felesleges szereplő pedig az íjász, aki még nagyobb homályos folt a szememben. Ráadásul ők elvileg emberek. Vagyis nincs semmi szuper erejük, nem védi őket páncél, genetikai mutáció vagy isteni származás. Akkor meg, hogyan bírják ilyen jól a strapát?
A főgonosz, Loki sem lett a szívem csücske, pedig én kifejezetten tudom szeretni a negatív karaktereket is. Ő valahogy mégsem volt az igazi. De már a Thor filmben sem tetszett. A serege, azok mibenléte és az egész szövetségesdi, ami körbelengte, szintén homályba merült. Oké, lesz még folytatás, de akkor is. Információt a népnek, legalább egy morzsányit!
Szóval a sztori nem nyűgözött le, kicsit hatásvadász volt ez a mentsük meg a Földet dolog, mégis tetszett a film. Szórakoztató. Megéri megnézni pusztán a szereplők miatt és azért a sok jó poénért, ami elhangzik ebben röpke 142 perceben. Garantáltan nem unatkozik az ember.
Elsősorban képregényrajongóknak ajánlanám, illetve azoknak, akik látták és szerették az előzmény filmeket. Náluk borítékolt a siker, viszont azok is élvezni fogják, akik csak most csöppennek bele ebbe a világba. Szórakoztató és látványos, kikapcsolódásnak ideális.

2012. május 11., péntek

Az időutazó felesége

Mielőtt rátérnék bejegyzésem témájára, muszáj kicsit kidühöngenem magam.
Tegnap ismételten bebizonyosodott számomra, hogy valami nagyon nincs rendben hazánkban. Kezdek paranoiás lenni, de más magyarázatot nem tudok találni arra, ami tönkre vágta tegnap esti terveimet.
A héten volt a LEN (Lágymányosi Eötvös Napok) és tegnap szerettem volna részt venni rajta. Ki is néztem magamnak a legideálisabb programot, a Paddy and the Rats koncertet (korábban írtam már erről a bandáról) és amúgy is régen jártam a TTK-n. Ennek fényében alakítottam a hétzáró lazulásos csütörtök délutánom programtervét.
A koncertet 20:00-ra írták, ott is voltunk negyed órával előbb. Szeretem kicsit feltérképezni a környéket, mielőtt belevetem magam. Hát ennyi embert a kémiás épület előtt még sosem láttam... No, szóval megérkeztünk, megkerestük a sátrat, ami első ránézésre icuri-picurinak tűnt. Komolyan mondom kisvárosomban nagyobb sátor szokott lenni egy unalmas május elsején.
Első gyanús pont az volt, hogy a sátor bejáratát kis kordonnal lezárták és nem engedtek be senkit. Gondoltam, biztos azért mert még pakolják az elektronikai cuccokat és nem hiányzik láb alá néhány sörtől vigyorgó egyetemista. Ennek fényében letelepedtünk a gyepre és vártunk.
Nyolc körül aztán kiszúrtam, hogy nagy a mozgolódás, így mi is megindultunk. Egy csinos kis sor gyűlt össze a sátor bejárata előtt és nagyon lassan szállingóztak befelé az emberek árgus tekintetű biztonsági őrök felügyelete alatt. Ez volt a második gyanús pont. A programok ugyanis ingyenesek, így nem értettem mire fel ez az óvatosság.
Beálltunk a sor végére, ami úgy a sátor hosszúságára nyúlt. És megkezdődött a lassú araszolás és várakozás, na meg bennem az egyre nagyobb gyanakvás, hogy valami itt nagyon nincs rendben. Néha bosszantó, hogy igazam van.
Mire elértük a bejáratot és csak úgy egy tucat emberke volt előttünk a morcos biztonsági őrök egyszerűen az orrunkra csapták a kordont. Ó, igen, létszámkorlát.
Ezen a ponton szállt el az agyam.
1: Miért nem szabadtéri? Minek kellett egy sátormakettbe besűríteni a "nagyszínpadot"?
2: Miért engedtek be csak fele annyi embert, mint a sátor befogadó képessége?
3: Mi a frásznak nem lehetett előre szólni?
A válasz persze vállrándítás volt a kordont őrző morcos alakoktól, meg a rizsa, hogy biztonsági okokból. Hát kérem szépen én ezt nem veszem be. Legutóbbi Paddy koncert, amin részt vettem, egy nagyobb nappali méretű helyiségben volt kétszer annyi ember társaságában, mint amennyit beengedtek most, érthetetlen okokból mégsem tört ki az anarchia.
A kordon külső oldalán, ahol jómagam is nyomorogtam még néhány percig, míg felfogtam, mennyire elcseszték az estémet, azonban reggeli 7-es buszt meghazudtoló tömegnyomor és nagy morgolódás támadt.
Körülöttem, mint valami futótűz, úgy terjedt a West Balkán rémképe.
Nem óhajtok állást foglalni az emlegetett esetről, inkább összegzem ezt a mostanit.
Egy cél van: a minél nagyobb irányítás, a szabályozás, semmi más. Az ember alaptermészete azonban nem birka, amit hajlamosak elfelejteni a média által agymosott tömegek miatt.
Szánalom, ami itt folyik és ez csupán egy picurka részlete a kirakósnak, ami elkeserítő.

A kis kitérés után rátérek a bejegyzésem közhasznú részére. Ezúttal egy filmet hoztam.
Az időutazó felesége egy könyvadaptáció a meglehetősen felkapott Audrey Niffenegger regénye nyomán.
Sok jót hallottam, mind a könyvről, mind a filmről. Ez persze általában gyanús és elrettentő számomra, így hanyagoltam a témát. Ma viszont egy csipetnyi bambulásra vágytam, mielőtt megzápul az agyam a revíziós tervektől, így botlottam ismét ebbe a műbe.
Mielőtt részletezem, íme az ismertető:
"Henry, a chicagói könyvtáros ritka genetikai rendellenességben szenved. Egyfajta időutazóként a legváratlanabb pillanatokban más-más idősíkban találja magát. Az egyetlen biztos pont az életében Clare. A férfi harmincéves volt, amikor találkoztak, a lány hat. A férfi harmincéves volt, amikor összeházasodtak, a lány huszonkettő. Különös kapcsolatuk során megélik a fiatalságukat, öregségüket, a szerelem téren és időn át is összeköti őket. Boldogságukat csak két dolog árnyékolja be. Vajon a gyermekük is örökli apja betegségét? És meddig térhet vissza Henry, akit láttak meghalni."
Első ránézésre egy romantikus film. Belegondolva viszont a fő konfliktushelyzetbe, inkább tudományos fantasztikumnak tűnik. Valójában azonban egyik sem. Nekem legalábbis nem jött át egyik vonal sem.
A lényeg a romantika, a nagy és időtlen szerelem eszméje lenne. Bizonyára túl sötét lelkű vagyok, de én akkor sem éreztem, hogy a két főszereplő halálosan szerelmes lenne.
A lány egyértelműen bele volt zúgva a pasiba, megjegyzem nem túl egészséges módon, míg a férfi főhős egy vállrándítással elintézte a dolgot és már bumm, egymás karjaiban is voltak. Innen meg elkezdődött valami eszméletlen nyúlós, unalmas és zagyva házassági kálvária.
Untam, untam és untam. Azon kívül, hogy Henry időnként szó szerint köddé válik, semmi sem történik. Semmi. Semmi dráma, semmi feszültség csak a végtelen várakozás, hogy csak lesz már valami, de nem.
Ennyit a szerelmi szálról, pedig ez volt az emészthetőbb része a dolognak. (Persze csak ha romantikus alkat az ember és nem olyan hangulatromboló, mint amilyen alapjáraton én szoktam lenni.)
Sajnos a tudományos fantasztikum része csapnivaló. Nem rajongok ezért a műfajért, de tudom értékelni ha jól fel van építve és szépen kidolgozzák. Nos ebben az esetlen erről szó sincs.
Az időutazást nem veszi be a gyomrom. Ellent mond mindennek, így képtelen ötlet számomra. Olyan mint a kis zöld űrlényék, akik kukoricamezőn amőbáznak és innen-onnan felcsípett homo sapiens sapiensekkel játszanak barkóbát. Mese habbal és kész.
Mégis fel lehet építeni úgy a dolgot, hogy ne zavarjon. Ehhez pedig nem kell más, csak következetesség, ami ebből a történetből teljes mértékben hiányzik. Itt az időutazásnak nincsenek szabályai és az események folyamatosan ellent mondanak egymásnak.
Csak egy példa: Nem lehet megváltoztatni a múltat, jelentik ki nagy bölcsen. Aztán az időutazó férjecske egy lottószelvénnyel tér vissza a jövőből és láss csodát, hirtelen milliomosok lesznek. Ez még egy szellemileg visszamaradott fókabébinek is szemet szúrna...
És a sor végtelenül folytatható a "Lehet-e valaki egyszerre két helyen?", a "Mi számít jövőnek?", "Miért nem tűnik soha fel senkinek a pasi köddé válása?" kérdésekkel és így tovább. Ezt azonban meghagyom azoknak, akik esélyt adnak a filmnek. Érthetetlen, következetlen katyvasz az egész.
Most kellene azt mondanom, hogy a könyv biztosan jobb, kidolgozottabb, ezt azonban nem tehetem. Utánanéztem kicsit Molyon és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a vélemények többsége szerint, a könyv olyan kidolgozatlan az időutazás témáját tekintve, mint a film. Kiábrándító. Amúgy sem értem, mi ez a nagy divat, hogy adjunk neki egy álbiológiai magyarázatot és el van rendezve. Gondolom, mert ha tudomány álcája mögé bújunk, kevésbé kötnek bele. Hát nem és nem! Ez nem magyarázat, ez a kérdések szőnyeg alá söprése, a strucc effektus, semmi több. Tessék leszokni róla és használni azt a szervet, ami nem csupán arra való, hogy méreganyagokkal pusztítsuk a sejtjeit, hanem gondolkodásra. Kéretik rendeltetésszerűen is igénybe venni.
Meg kell még jegyeznem, hogy a vége borzalmas. Annyira boldog befejezést akartak kreálni, hogy a következetlenségtől megszédülve belezuhantak egy ipari méretű cukorsziruptartályba és a nézők arcába vágták a totális őrültséget. (Aki hisz abban, hogy nem csupán hús és vér egy élőlény, hanem egy csipettel több, amit léleknek hívnak, az asztalt fejel tőle.)
Nos, most, hogy így lehúztam ezt a történetet a szikkadt földig, jöhet az ajánlás.
Bár nekem egyáltalán nem tetszett, elvetemülten romantikus alkatoknak és olyan egyéneknek, akik képesek kikapcsolni a korábban említett központi szervet még nyújthat szórakozást.

Tudom, most kicsit negatívnak tűnök, pedig egy kis fáradtságon kívül tökéletesen jól érzem magam.
Ha már panaszkodtam a bejegyzés elején, örömködöm egy kicsit a végén. Boldogan jelentem, hogy elindultam a szakdolgozat felé vezető rögös, kénköves és nagyon-nagyon hosszú úton. Sikerült eldöntenem a korszakhatárt és a legnagyobb boldogság, hogy levadásztam hozzá a legmegfelelőbb tanárt. Már csak egy konkrét téma kellene és nem görcsölnék ennyit. No, de van két teljes hónapom ezen meditálni, csak megvilágosodom előbb vagy utóbb.

2012. május 7., hétfő

Teapalota

Jelentem, élek. Nem evett meg egy jeti, nem raboltak el kis zöld emberkék és öngyilkos hajlamaim sincsenek (még). Akkor mégis miért hanyagolom virtuális dolgaimat? Mert a fontossági listámon a virtuális hátrébb sorolandó mint az organikus. (Meg mert rohadtul el vagyok havazva...)
Egyszerűen egyre kevesebb időt töltök gép előtt. Na, jó, tegnap folyamatosan a laptop előtt görnyedtem, de csak azért mert valaki minimum tízoldalas beadandót szeretett volna. Tízet! Tíz oldalt egy versről! Egy barokk versről és annak politikai mondandójáról! Nem tudom, kedves erre tévedő olvasóim észrevették-e, de én képtelen vagyok a semmiről írni. Nálam nincs üres járat. Így pedig nem épp egyszerű összehozni a megfelelő terjedelmet. No, de nem nyafogok, mert akkor elkezdenék zh-król, vizsgákról és szakdolgazati harakiriről firkálni, ami senkinek sem jó. Inkább leírom, most épp mit találtam annyira érdekesnek, hogy blogot ragadtam.


Kis bevezetésnek egy szösszenetnyi magánszféra.
Magánéletem tabu, tabu a blognak, tabu a családomnak, tabu a barátoknak. Mr. A. az én magánügyem és pont. Így nem részletezem, milyen ő, milyen a kapcsolatunk vagy ilyesmi. Azonban mivel időbeosztásom jelentős részét képezi, vagyis szabadidőm nagy részét vele töltöm, így a nagyközönségnek is érdekes dolgok szintén hozzá köthetők. Úgyhogy egy rövid eszmefuttatás következik a randizásról, visszareflektálva egyik korábbi bejegyzésemre (Randi).
Az én szótáramban randi az, ha egy fiú és egy lány (vagy akármilyen identitású pár) találkozik ismerkedés és kapcsolatépítés céljából. Elengedhetetlen, hogy a randi pozitív, kellemes érzéseket váltson ki az illetőkből, különben nincs értelme még egy alkalomnak.
Nos én heti x alkalommal randizok Mr. A.-val. Igen, már egy pár vagyunk, de attól ez még randizás.
Mivel az érdeklődési körünk meglehetősen egyezik, könnyű olyan helyeket találnunk, ahol jól érezzük magunkat. Persze egy koliszoba is tökéletes tud lenni, ha fáradtak vagyunk és csak egymást akarjuk bámulni vigyorogva. Mégis jobban preferáljuk az érdekes helyeket. Így találtunk a korábbi bejegyzésemben szereplő Sugar! cukrászdára is.
Tartva formánkat, megint gyöngyszemre akadtunk Budapest szívében. Ezt pedig muszáj megosztanom kicsiny közönségemmel.
Szóval Mr. A. gondolt egyet, tudja, milyen helyeket szeretek, és elvitt a Teapalota a potalához nevű teaházba. Nem tudtam, hova készülünk, így teljesen váratlanul ért ez a különleges, keleti közeg. Nagy pozitív meglepetés volt, sok sok piros pont érte, annak ellenére, hogy egész úton nyafogtam, mondja már meg hova készül elrabolni.

Teaházjelentés következik:
El van dugva, mint minden igazán jó hely. Megközelíteni legegyszerűbben az Oktogon felől lehet, mivel a Jókai utcában van. (Megjegyzés: közel van az Istanthoz, amiről szintén írtam korábban, illetve a Zöld Teknős is errefelé található, ahova még nem sikerült eljutnom, de a randihely listám egyik pontja.)
Amint belép a gyanútlan teára szomjazó vendég, igazi keleti környezetben találja magát. Füstölők illata száll, minden fonott, szőtt, selyem vagy hal. Van egy pici tavacska pont a bejárat mellett, aranyhalakkal természetesen és egy akvárium az emeleti részen.
Az alsó szint rendes asztalos, székes, gyönyörűen festett falakkal körbevett, tágas hely. A mellékelt jobb oldali képen látható is. (Saját képekkel nem tudok szolgálni, mert sajnos túl sötétek lettek.)
Mi azonban valami különlegesre vágytunk, így egyből a lépcső felé vettem az irányt. A fenti rész maga a kelet. Selyemfüggönyökkel szegélyezett, puha szőnyegű szoba akváriummal, apró asztalokkal és sok-sok párnával. Cipőt szigorúan le kell venni és a polcra tenni, vagy ha valaki nagyon ragaszkodik lábbelijéhez, kap egy zokniszerű papucsot, amit ráhúzhat.
A kiszolgálás tetszetős. A pincér illett a környezetbe keleti vonásaival és nagyon kedves és mosolygós volt. A pultos lány pedig jót mosolygott a körmeimen (most épp katica mintás).
Rettentően sok tea van. Bőség zavara a négyzeten. Mire mindet végiglapoztuk, átolvastuk, megfontoltuk, teljesen belekeveredtem, épp milyen fajta teákat is nézegetek. Sokáig tartana végigkóstolni az itallapot az már egyszer biztos. Nagy nehezen azért sikerült választanunk:
Mr. A. teája:
Ceylon Pekoe Lovers Leap (’szerelmesek ugrása’) A legenda szerint Nuwara Eliya hegyei között van egy szikla, ahonnan a szerelmesek, akiknek tiltott volt összeházasodniuk, együtt a mélybe vetették magukat. Ez a tiltott szerelem adta a nevét az ültetvénynek, és így ennek az exkluzív teának is, amely lágy, erdei illatával kóstolója szívét is rabul ejti.
Az én választottam:
Tibeti boróka ORGANIC Ez az organikus tea biotermesztésű tealevelekből készült, aromát nem tartalmaz, ízvilágában kizárólag a szálas fekete tea és az erdei gyümölcsök, az érett eper, a mézédes málna és az áfonya íze teszi varázslatossá és egészségessé ezt a különleges teakeveréket. Fekete tea, búzavirág, málna és eperdarabok, kékáfonya.
Egy adag egy kancsó teát jelent, vagyis 3-4 csészényit. Kellemes mennyiség és nagyon finom. Bár mindketten fekete teát ittunk, az enyém gyengébb volt. Jól választottunk, mert én édesebben szeretem a dolgokat.
Amúgy csak azért döntöttem végül a boróka tea mellett, mert már régóta ki akarom próbálni a szárított borókát, csak eddig még nem láttam boltban. Még a sámánizmus tanárom mesélte, hogy a füstje igazi szakrális légkört teremt. Hát az íze sem rossz.

Ezen a fenti részen (bal oldali kis kép) körben tibeti fényképek sorakoznak. Sok szerepel a Dalai Lámáról, aki hihetetlen egyéniség. Kedvelem a bölcsességeit és mindig megnézem a vele készült interjúkat.
Az ablakból pedig láttam, hogy kívülről az épületre kis színes zászlókat aggattak. Nagyon hangulatos ez a hely. És meglehetősen forgalmas is.
Megérkezésünkkor a fenti rész üres volt, alul viszont szinte minden asztalnál ültek. Aztán ahogy telt az idő, szürcsölgettük a teánkat, a meghitt hangulatnak vége szakadt. Egyre több vendég telepedett le a többi párnára körülöttünk.
Érdekesség, hogy a teaházban teákon kívül füstölőket, sőt még könyveket is lehet kapni. Nagyon meglepődtem, mikor kiszúrtam néhány Anita Blake kötetet a pénztár mellett.
Megéri betérni ide, igazán hangulatos, egyedi és, ha nem csúcsidőben megy az ember, meghitt hely. Teázó pároknak ideális egy randihoz, mindenki másnak pedig a keleti hangulatért vagy egy igazán jó forró tea kedvééért  érdemes lehet ellátogatni ide.
Megjegyzem, nem olcsó mulatság. A magasabb érkategóriájú helyek közé tartozik, de csakúgy, mint a Sugar! esetében, a díszletet is meg kell fizetni, nem csak a teát.
Akinek felkeltettem az érdeklődését, itt utánanézhet: Teapalota a potalához

Helyzetjelentés:
Ahogy a bejegyzés elején is írtam jelenleg a zh-któl szenvedek. Viszont így is bújom a regényeket, két óra közti szünetben levezetésként. Cassandra Clare nem okozott csalódást, imádom ezt a trilógiát is. Na meg az összes Herondale srácot.
Ha már könyvek, muszáj elújságolnom, hogy mit vettem ma. Nagy mázlim volt, hogy észrevettem egy akciót, így 60%-os leértékeléssel tudtam beszerezni Naomi Novik negyedik könyvét. Már csak ez, az Elefántcsont birodalom hiányzott a sárkányos gyűjteményemből, mivel a további részek még nem érhetők el magyarul.
Szándékomban áll újra felvenni blogolási és írási ritmusomat, csak mindig közbejön valami. No, de tervezek néhány érdekes dolgot, amit megoszthatok az internetes világgal is, ilyen a mozi és a koncert.