2011. július 30., szombat

Szentjánosbogarak sírja


Önmarcangoló típus vagyok egy cseppnyi mazochizmussal.
Ma reggel egy szörnyű hírre ébredtem, ami belengte egész napomat, sőt valószínűleg a teljes hétvégémet. Megérzéseim cserben hagytak, érzékeim nem jeleztek veszélyt és utólag olyan könnyű okosnak lenni. Attól viszont, ha azt mondjuk: "Mi lett volna, ha?" nem lesz jobb. Kár keseregni olyan dolgokon, amiken nem változtathatunk. Az időt nem lehet visszaforgatni...
Tehát depresszív hangulatban vagyok és ezt gyakorlatilag tovább növeltem ezzel a filmmel.
Már nagyon régen meg akartam nézni. Még a Mondo magazin valamelyik korai számában olvastam róla. Tetszett a cikk, ám mikor rákerestem, nem tudtam letölteni. Most viszont a film talált rám.
Mivel sehol sem találtam normális összefoglalót róla, kénytelen vagyok magam alkotni egyet, csak röviden.
A történet egy japán testvérpár életét, annak is a végét mutatja be a II. világháború utolsó éveiben. Szeita magára marad kishúgával és igyekszik gondoskodni róla a szörnyű körülmények között is.

Többet nem szeretnék írni a cselekményről. Inkább a szokásos benyomásokat osztom meg.
Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, ez egy tragédia. Nagyon szomorú, amolyan szívfacsaró történet. Már az első képkockákon szembesül a néző a történet sanyarú végével. Én mégis vártam, hogy valamilyen módon jobbra fordul a sorsuk. Ez azonban hiú ábránd volt csupán.
A kivitelezés mind látványilag, mind zeneileg csodálatos. Szeretek animét nézni és a Ghibli filmek bámulatosak. Kell néhány perc, mire a néző a gyönyörű képi világot összeegyezteti a naturalista, rideg valósággal. Ez nem gyerekmese, ez egy felnőtteknek szóló mű. Attól, hogy rajzolt szereplők vannak benne még legalább annyira, ha nem jobban átérezhető minden.
A film Noszaka Akijuki életrajzi ihletésű regénye alapján készült és méltán kivívta helyét a háborúellenes alkotások sorának elején.
Véleményem szerint, a hátországokban játszódó történetek elrettentőbbek a frontvonalat bemutatóknál. Ezek sokkal jobban átélhetők a hétköznapi emberek számára.
Ebben a filmben is hétköznapi embereket vonultattak fel. Esendőek, hibáznak, irigykednek, szeretnek és próbálnak túlélni.
Először szerintem mindenkiben felmerül a gondolat: "Miért nem segít senki két kicsi árvának? Miért nem adnak nekik önzetlenül ennivalót?". Aztán remélhetőleg mindenki rájön magától is a válaszra: mert nincs mit adni. Hiába kegyetlenség, először mindenki a saját életét, a saját családját védi. Nélkülözésben pedig nincs adakozás, mert ha megteszed, nagy valószínűséggel saját magad sírját ásod meg.
Szörnyű dolog a háború és bár a piac telítve van világháborús történetekkel, nem elég. Nem elég, hiszen háború mindig van. Most is, csak más nevet aggatnak rá.
A filmet mélylélektanilag kell nézni, amihez a sok-sok motívum nagy segítséget nyújt. A szentjánosbogarak tökéletes választásnak bizonyultak, mind látványilag, mind érzelmileg.
Összességében egy csodálatos, de szomorú film, amihez hangulat kell. Egy vidám napon ne álljon neki senki, mert tényleg lehangoló. De ha az ember már amúgy is melankolikus, mint én most, nem zuhanhat nagyot.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a Chibli filmeket és egy komolyabb műre vágynak, ami elgondolkodtatja az elmét és megszorongatja a szívet. Így elsősorban az érettebb gondolkodásúakra gondolok.
Én tudtam, mire számíthatok és egyáltalán nem csalódtam. Nagyon szép mű, érdemes megnézni.

2011. július 28., csütörtök

Az az édes, távoli harang

"Rózsák rózsája, világszép virág!
Vak tenger árja mossa partod át.
Gyász-kikötőben zeng egy égi hang,
Hív az az édes, távoli harang.
Úgy fáj a szépség! Így lehet örök,
Lebeg fölöttünk, s a tenger fölött.
Hajóink szellem-vitorlája hull.
Egyenlő sorsot ígért rég az Úr.
Az ő csatáit vívjuk, míg szabad,
Így süllyedünk el csillagunk alatt.
Többé nem halljuk, szívünk hogy kiált,
Szorongva kérve éltet vagy halált."


/W. B. Yeats - Harcok rózsája/

Nem szeretem a verseket. Biztos bennem van a hiba, de nem váltanak ki belőlem semmit. Elolvasom, meg is értem és ennyi, semmi több. Egyszerűen nem érdekelnek, de ez most valahogy megfogott. Talán csak azért, mert egy jó könyvben olvastam. Bár ez csupán egy részlet, (Amúgy az idézeteket nagyon szeretem.) nekem így kerek. Tetszik, fel lehet jegyezni a naptárba, mert ilyen nem sűrűn esik meg velem.
No, de ennyit Yeats-ről meg a rózsáiról. A regény ugyanis még érdekesebb.

Libba Bray trilógiájának utolsó kötetéről van szó. A másik kettőről már írtam korábban egy bejegyzést. (Aki nem ismerné az előzményeket, annak ajánlom figyelmébe Rettentő gyönyörűség címszó alatt.) Mielőtt belekezdtem volna, újra elolvastam az első két kötetet, hogy egy kicsit felfrissítsem a memóriámat, visszataláljak a könyv világához. Elég gyorsan kivégeztem őket és már ugrottam is neki ennek, ami vastagsága miatt, nem ment annyira gyorsan.
Mielőtt azonban belekezdenék a részletezésbe, muszáj írnom a címről.
Az eredeti, angol címe: The Sweet Far Thing vagyis az édes, távoli dolog. Egy jó ideig így, tükörfordításban szerepelt a kiadók honlapján. Először kicsit furának tűnt, aztán megbarátkoztam vele, ahogy a többi olvasó is. Mielőtt azonban a nyomdába került volna, megváltoztatták a címet az az édes, távoli harangra. Ez pedig elégedetlen hangokat váltott ki olvasói körökben. Nem értették ugyanis az okát és picit talán furcsának is hatott az új cím. Viszont reményeim szerint, amint kezébe vette valaki a kötetet, felcsapta az elején és elolvasta a fent említett verset, megvilágosodott. Igen, a vers miatt az a címe ami és ezért nem jó a tükörfordítás. Verseket ugyanis nem szó szerint szokás fordítani. Elégedetlenségre tehát semmi ok. A fordító, a szerkesztő és a kiadó is érti a dolgát és nem kell egyből mindenen felháborodni.
Most, hogy ezt tisztáztam, jöjjön a rövid ismertető csipetnyi spoilerrel az első rész tartalmából:
"Gemma Doyle élete fenekestől felfordult, mióta belépett a Spence Akadémia baljós falai közé. Meggyilkolták az anyját, az apja az ópium rabja lett. Gemma soha nem sejtett erőt fedez fel magában, amelynek segítségével szembeszáll a csípős nyelvű és rosszindulatú iskolatársnőivel, és hűséges barátnőt farag belőlük. Eközben megnyílik előtte egy elvarázsolt világ, a birodalmak, amelyben elszabadult a fekete mágia. Gemma a fenyegető veszélyek ellenére uralma alá hajtja a varázserőt, és páratlanul izgalmas kalandok során szokatlan szövetséget köt az akaratos Felicityvel és a félénk Ann-nel. Valami vonzza Kartikban. Az egzotikus fiatalember egy titkos társaság tagja, akit a szigorú viktoriánus társadalom szabályai eltiltanak tőle, de akihez mégis gyengéd szálak fűzik. Gemma kettős élete most ér a fordulópontjához: egyszerre készül elhagyni a Spence Akadémiát, hogy első londoni báli szezonja alkalmával bevezessék a társaságba és férjet keressen. Ugyanakkor rendet kell teremtenie a birodalmakban, ahol szövetségük negyedik tagja, a gyönyörű Pippa élőhalottként megrekedt, és ahol titokzatos erők támadása fenyeget. Veszélyekkel dacolva, két ellentétes világ határmezsgyéjén egyensúlyozva próbálja a maga és barátnői életét megmenteni és a boldogság útjára terelni."

Kicsit nehéz írnom erről a könyvről, mivel nem akarok spoilerezne, de tekintve a hosszú előzményeket, nehéz kikerülni a dolgot. Mindenesetre, megpróbálom.
Befejező kötet lévén, meglehetősen terjedelmesre sikeredett. Talán cseppet túlságosan is, mivel nehéz kézben tartani egy nyolcszáz oldal feletti darabot. Van súlya, az biztos és körültekintőbben kell bánni vele, ha olyan gyengéden és óvón bánunk könyveinkkel, mint én. Büszkén jelenthetem, hogy nem törtem meg a gerincét.
A terjedelméből kifolyólag, elég sok dolog történik benne. Ezeket inkább nem részletezném, mivel akkor elszólnám magam. Inkább csak a benyomásokat, érzéseket osztom meg.
A karakterek nekem még mindig nagyon tetszenek, bár néha kedvem támadt volna megrázni a főhősnőket, hogy észrevegyék azt, ami az orruk előtt van, vagy tegyenek valami okosat. Ez azonban nem baj, mert ebből látszik, hogy egyik sem Mary-Sue, vagyis emberiek. Szeretem, ha a szereplők hibáznak, kételkednek, ettől igaziak.
Kartik pedig határozottan fejlődőképes fiú. Néhány mondata után, kezdtem beleszeretni. No, nem annyira fülig, de megkedveltem. És végre csinál valami hasznosat a feltűnök, majd eltűnök dolgon kívül, amit az eddigi kötetekben olvashattam. Szóval Kartik kap tőlem egy nagy piros pontot.
A másik szereplő, aki nagyot nőtt a szemembe, az Tom. Már az első kötetben szimpatikus volt, de a sznob viselkedése kissé lelombozott, most viszont kinyílt a csipája. Tehát éljenek a jóképű, viktoriánus pasik!
A cselekmény végig fenntartotta érdeklődésemet és van egy pont a vége felé, ahonnan képtelenség letenni. Délutántól hajnalig, majd egy kis alvás után reggeltől délig olvastam megállás nélkül. Nem bírtam abbahagyni.
Csupán azt sajnálom, hogy a kor társasági életéről keveset tudunk meg. A Lázadó angyalokban több van a viktoriánus korról, itt inkább a varázslaton van a hangsúly.
Apropó varázslat. Nekem van egy olyan rigolyám, hogy olyan dolgokon gondolkozok, amik másoknak fel se tűnnek. Most azon kezdtem agyalni, bár már az első kötetnél is, hogy milyen lenne a történet tényleges varázslat nélkül. Szerintem, megállná a helyét úgy is. Varázslat nélkül is megkapjuk a bontatlan, egész cselekményt és ez igazán érdekes. Amolyan átvitt értelem is lehet, hogy a képzelet és az akarat hatalma. Hiszen, bár a könyvben tényleg varázslatot használtak, nem ezzel fordítottak saját sorsukon, hanem kitartásukkal. Ráadásul, van a trilógiában egy kis egyenjogúsági, feminista hangszín is. Ez pedig különösen tetszett nekem.
A befejezésről is szót kell ejtenem. Sok elégedetlen megjegyzést olvastam ma, hogy kicsit körbekémleltem az interneten ezzel kapcsolatban. Erre reagálva csak annyit mondanék, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni és az író szíve joga eldönteni, hogyan fejezi be. Ez pedig vagy tetszik az olvasónak, vagy nem. Nekem tetszett. Szerintem jól zárta le, bár a végső közdelem legvége hagyott némi kivetnivalót. Van bennem egy csipetnyi: "Na, most akkor mi van?" érzés. Összességében viszont tökéletes. Így jó, nem túl cukorsziruposan, élethűen.
Amúgy a kötet végén van egy interjú az írónővel, ahol többek között a végét is kifejti. Érdemes elolvasni, Libba humora pedig különösen szórakoztató, de ez már a köszönetnyilvánításban is meglátszik. Az elejtett megjegyzés pedig, hogy akár lehetne folytatni is a történetet, szerintem nem reális. Persze, ha nagyon akarná folytathatná, van még néhány nyitott kérdés, én mégis így érzem befejezettnek és megérzéseim azt súgják, az írónő is így gondolja.
Összefoglalva, ez egy nagyszerű trilógia tökéletes befejezése. Csak ajánlani tudom mindenkinek. Örülök, hogy a polcomon van és bármikor levehetem, ha úgy tartja kedvem.

2011. július 17., vasárnap

Underworld


Nem tudom, mi van ebben a filmben, de tetszik. Már harmadszorra néztem meg, ha jól számolom, és még mindig ugyanazt érzem. Van benne valami, ami megfog, amitől nem unalmas. Pedig már kezdenek a könyökömön kijönni a vérszívók, ezt mégsem untam meg.
Csakúgy, mint a legtöbb esetben, itt is az első részt találom a legjobbnak. Persze a második, vagy épp a harmadik sem rossz, de elmaradnak mögötte. Információim szerint pedig, úton van a negyedik rész. Kíváncsian várom.
Annak, aki nem ismerné ezt az alapművet, íme a rövid tartalom:
"Évszázadok hosszú során át két faj fejlődött ki, valahol az emberi kultúra mélységeiben rejtőzködve - az arisztokratikus, kifinomult Vámpírok és a brutális, vadállatias Lycanok (farkasemberek). Az emberek számára a létezésük csupán egy mítosz suttogása. De egymás számára egy életen át halálos riválisok ők, akik titkos háborúra esküdtek fel egymás ellen, háborúra mindaddig, míg végül csak az egyik faj marad majd életben. A folyamatosan zajló küzdelem közben egy Vámpír harcos, Selene (Kate Beckinsale) egy Lycan összeesküvés nyomára bukkan: egy embert, egy fiatal, az egész háborúról mit sem sejtő "földi" orvost akarnak túszul ejteni. A harcos vámpírlány mindenhová követi Michaelt (Scott Speedman), s közben azon kapja magát, hogy eddig soha nem tapasztalt kötődést érez a férfi iránt. Ahogy Selene minden követ megmozgat, hogy megmentse Michaelt és felderítse a férfit fenyegető Lycan összeesküvést, a vámpírlány olyan titok nyomára bukkan, amelynek félelmetes következményei vannak mindkét törzs számára."

Talán a hangulat fogott meg. Olyan sötét, borongós és mégsem érzem hatásvadásznak, hogy állandóan éjszaka van és szakad az eső. A bakancsos, bőrkabátos, talpig feketében nyomjuk szitu is bejön. Igaz, kicsit Mátrix feelingje van a bőrcuccban lövöldözünk össze-vissza életérzésnek, de kell néha ilyen is. Sőt egész ötletes, hogy a hagyományos 17-18. századi kardozós vámpírok után igazi modern, városi közeget adtak neki.
Hiába az agyonrágott vámpírok kontra vérfarkasok küzdelem és a tiltott szerelem, mégsem sablonos. Nem nyáladzanak, nincsenek benne tökéletesen belőtt hajú szépfiúk, meg hisztis macák. És még egy jó pont, amiért a Mary-Sue gyanús főhősnő nem tűsarkúban lövi szét a rossz fiúk hátsóját és néha látni rajta egy-egy sérülést.
Amúgy, maga a sztori teljesen jól felépített. A végére a jó fiúkból rossz fiúk lesznek és fordítva, kapunk egy nagy adag múltbéli titkot, rengeteg szabályt, amit meg kell szegni és csöpögésmentes szerelmet egy csipettel.

Ami a kivitelezést illeti, nem sok panaszom van. A képi világ igazán gyönyörű, kicsiny hazánk pedig pont egy ilyen hangulathoz illő háttért biztosít éjszaka.
A vámpírok szépen megalkotottak. Nekem Kate kontaktlencséje nagyon tetszik. Olyan világítóan kék szeme van. A vámpíroknak van szemfoguk, ami nem valami nagy műanyag izé, amitől be sem tudják csukni a szájukat, hanem a szépen megbúvó, mégis látszó fajta.
A vérfarkasokat illetően ellenben már sokkal több a negatívum. Nem a szívem csücskei a nagy behemót majomemberszerű lények. Amúgy csak nekem van hiányérzetem, amikor a bundás szőrmókok hátsójára tekintek? Hol van a farkas farkinca? Egész szépen megy az átváltozás, látványos, átérezhető és a farkasfej sem a leggagyibb munka. A karmok, lábak, bunda oké, de semmi farkinca. Ha tényleg farkassá változik valaki, úgy is mozog nagyjából, mint egy farkas, akkor szükséges kellék a lompos farok. Már fizikailag vagy biológiailag is alapkövetelmény, ha ilyen egyensúlyt akarunk elérni. A legnagyobb szívfájdalmam mégis az a számítógépes munka, amivel ezeket a lényeket mozgatják. Kiábrándító a sok látványos lövöldözés, verekedés és vér mellett.
A színészekkel nekem nem volt gondom. Selene frizurája pedig nagyon tetszik. Még vizesen is jól áll neki. Igazán szép haja van.
Összességében, egy igazán jó történet és a részek tökéletesen illeszkednek, kiegészítik egymást. Persze mindegyikben ott a nagy és tiltott szerelem talán a legnagyobb sablon a világon, amit egyszerűen nem lehet megunni.
Ajánlom azoknak, akik pörgős és látványos filmre vágynak és még nincs allergiájuk a vámpíroktól. Megjegyzem, a hagyományos vérengzős vámpírokra gondolok, nem a világfájdalomtól gyötrődő kamaszokra.


Helyzetjelentés:
Gondolataimat mostanában egy dolog tölti ki, diákmunka. Végre találtam magamnak munkát néhány hétre és igazán felnőttnek éreztem magam. Aztán elcsúsztam egy banánhéjon, amit iskolalátogatási igazolásnak hívnak. Kiment a fejemből ez az apróság és mivel kis híján kétszáz kilométerre, cirka két-három órás vonatútra lakom a fővárostól és így az egyetemtől is, nem olyan egyszerű beszerezni ezt a lapocskát. Ráadásul, szembe kell néznem a ténnyel, hogy a semmiért fogok minimum nyolc órákat éjszakázni, ha sikerül beszereznem minden iratot. A fizetés ugyanis nem túl magas és hála a drága minisztériumban dolgozó okoskáknak, diákbérletet csak lakhely és az iskola között lehet venni. Ergo, a fizetésem harmada elmegy arra, hogy buszozgatok. Szóval kiakadtam rendesen. Menyi mindent kell túlélnie egy diáknak, ha nyáron a henyélés helyett szeretne egy kis pénzt keresni, hogy valamiből fizethesse majd a következő félév költségeit. Mert bármit is hisznek az okoskák a minisztériumban, nem mindenkinek tudja apuci kifizetni a tanulmányokkal járó kiadásait...

2011. július 8., péntek

A Barlangi Medve népe


Erre a könyvre, mint ahogy a jó könyvek többségére, véletlenül bukkantam rá.
Épp a Temeraire sorozat első két kötetét szereztem be, amikor a könyvek mellé egy reklámfüzetet is tettek a táskámba. Mikor pedig kiléptem a boltból (Libri), megnéztem, mit reklámoznak mostanában. A csupán néhány lapos füzetecske tartalmazta A Barlangi Medve népe fülszövegét, néhány érdekességet a sorozatról és apró részletet a könyvből. Elkezdtem olvasni az utcán, majd a villamoson és ismét az utcán. Csupán izmaim emlékezetére hagyatkoztam, hogy merre kell menni, annyira belemerültem. Fel sem néztem, míg a részlet végére nem értem. Akkor pedig megszületett bennem az elhatározás: kell nekem ez a könyv.
Mielőtt azonban jobban belemerülnék, jöjjön a rövid tartalom:
"Valamikor, az emberiség hajnalán, a félelmetes és lenyűgöző jégkorszakban egy aprócska gyerek és egy kicsiny törzs küzd az életben maradásért. A kislány egy pusztító földrengésben elveszti otthonát, családját, menekülni kényszerül. Sok-sok viszontagság után egy másik civilizációhoz tartozó, totemállatáról a Barlangi Medve népének nevezett törzs fogadja be. A szőke, kék szemű, sudár Aylára eleinte gyanakvással tekintenek társai, hiszen más, nagyon más, mint ők. Ám jótevőinek, Izának, a javasasszonynak, Crebnek, a sámánnak és főként akaraterejének, kitartásának, ügyességének köszönhetően végül sikerül elfogadtatnia magát a törzs többségével. De van, aki továbbra is ferde szemmel néz rá, a hatalmát félti tőle, és bosszút forral ellene…"

Ha be kellene sorolnom, akkor ismeretterjesztő regénynek titulálnám.
Nem egy szokványos kalandregény, nem egy szerelmi történet és nem is száraz ténykönyv, inkább ezek megfelelőarányú egyvelege.
Mivel a fő szakom történelem, némi tudományos kíváncsiság is vegyült elhatározásomba. Ehhez egy kis ízelítő:
"Egy távoli elődünk és letűnt Neander-völgyi rokonaink mindennapi élete elevenedik meg ebben a nem mindennapi történetben, amely – csakúgy, mint minden emberi történet az azóta eltelt harmincezer évben – a szeretet és a gyűlölet, az egymásrautaltság és a széthúzás, a múlt és a jövő folyamatosságának és összeütközésének a hőskölteménye."

Persze, bármennyire is támaszkodott az írónő tudományos alapokra, nem kell mindent készpénznek venni. A régészeti feltárások alapján tudjuk, hol éltek, milyen eszközöket használtak, a maradványokból következtetünk kinézetükre, illetve a néprajzi és antropológiai kutatások révén megpróbálhatjuk rekonstruálni szokásaikat, esetleg gondolkodásmódjukat. Megjegyzem, ez utóbbi a legnehezebb és talán lehetetlen is. Ahhoz, hogy megértsünk ugyanis egy Neander-völgyi embert, az ő fejével kellene gondolkodnunk, közöttük kellene élnünk és a legfőbb, hogy meg kellene szabadulnunk minden eddigi tapasztalatunktól, gondolkodásunktól. Ez pedig nem egyszerű, csaknem lehetetlen. Így tudományosan, bár valóban a lehető leghitelesebb, mégsem teljes. De ezt senki sem várhatja el tőle, hiszen egy regényről van szó.
A regény célja pedig a szórakoztatás, amit teljes mértékben ad ez a kötet.
A leírások által az olvasó szinte visszamegy a múltba, látja az érintetlen természetet, megismeri az akkor élt embereket. Aztán pedig rájön, hogy alig különböznek tőlünk.
Számomra épp ez a könyv varázsa, rámutat a tényre, hogy évezredek ide vagy oda, nem sokat változtunk. Ayla érzései, gondolatai, céljai, mindennapi élete ugyanolyan, mint bármelyik mai nőé. Hiszen ő is vágyik a társaságra, szeret, gyűlöl, küzd és néha felad dolgokat. Ellátja magát, a családját, megtanul túlélni és beilleszkedni, felveszi a szokásokat és része lesz a közösségnek.
Nem írnék túl sokat a cselekményről, mert nehéz lenne spoiler nélkül, inkább csak a benyomásaimat osztom meg.
A karakterek jól kidolgozottak. Ayla és a többség nagyon is szerethető, míg Broud a teljesen negatív figura számomra is. A végére már szinte úgy gyűlöltem, mint a főhős. Persze, ennek legfőbb oka az, hogy eléggé feminista beállítottságú vagyok. A könyv kis közössége pedig a sztereotípiák rabja. Ayla helyében én sokkal többet lázadtam volna. Nem szeretem, sőt képtelen vagyok elviselni, ha korlátok közé szorítanak. A könyvbeli asszonyok pedig teljesen alá vannak vetve a férfiaknak. Félreértés ne essék, nem bánnak rosszul velük és tisztelik is őket, az én lelkemnek mégsem eléggé.
A legérdekesebbnek a világról alkotott képüket találtam. Ez persze tudományosan a legbizonytalanabb terület, mégis nagyon érdekes és jól felépített.
Tehát a könyv szerint a totemizmus áll a Neander-völgyi világképének közepén. Mindent a szellemekkel magyaráznak, ami nem meglepő. A primitív társadalmak mindegyikében találnak valami általános magyarázatot az olyan dolgokra, amit másként nem tudnának megmagyarázni. Az arab társadalmakban például mindent a boszorkányokkal magyaráznak, jót és rosszat egyaránt. Ettől megnyugszanak, hiszen csak a bizonytalanság ijesztő. De visszatérve a könyv szereplőihez, ők még a fogantatást is a szellemek tettének tulajdonítják. Nem kötötték össze a szexuális életet a gyerekszületéssel. Náluk a szex egy hétköznapi dolog, mint az evés vagy az alvás. A testvéreken kívül pedig bárki hálhat bárkivel, ha az illető hajadon, ugyanis a férjes asszonyok a férj tulajdonát képezik. A gyerekek pedig gyakran játszanak "párosodásdit", így fiatalon elvesztik ártatlanságukat és akár teherbe is eshetne. Ekkor persze gyorsan férjhez adják őket, hogy meglegyen a rend. És itt van a másik érdekesség. Mivel az átlagéletkor jóval alacsonyabb, mint a mostani, korábban érnek. Egy nyolcéves lány, már asszonynak számít, míg egy harmincéves aggastyánnak. Ez valójában teljesen logikus.
Nos, ami még a szellemvilágot illeti, az ő vallásuk is olyan, mint a többi. Megvan a saját istenük, történeteik, szokásaik, szertartások és hiedelmek, akár bármelyik mai vallásban. Ez is azt mutatja, milyen kevésben különböznek tőlünk.
Érdekes továbbá a két faj összehasonlítása. Ayla sok tekintetben kitűnik közülük és most nem csupán a külsejére gondolok, hanem agyi fejlettségére is. Képes az alkalmazkodásra, érti a számokat és gyorsan tanul, ugyanakkor hiányzik belőle a kollektív emlékezet. Az írónő a Neander-völgyi megnagyobbodott nyúltagyára vezeti vissza a kollektív emlékeztet, ami kissé hihetetlen nekem, mégis csodálatos. Ez azonban a könyvből teljesen megérthető, így most meg sem kísérlem elmagyarázni.
Összességében egy csodálatos könyvsorozat első darabja. Mivel nagyon tetszett, érdekel a folytatás. Alig várom, hogy Ayla népe, őseink életébe is belepillanthassak.
Azoknak ajánlom, akik érdeklődnek a múlt iránt, nem riadnak vissza egy kis tudományosságtól és a hosszabb leírásoktól. Ayla sorsa nem könnyű, senki se számítson cukorszirupos történetre, inkább a valóságot adja vissza úgy, ahogy van.
Még egy megjegyzés. A könyv alapján készült egy film is, ami viszont nem nyerte el az írónő tetszését, így részemről nem is vagyok kíváncsi rá. Szerintem, ez a könyv, tipikusan olyan, amiből nem lehet jó filmet készíteni. Így tökéletes, ahogy van, a betűk világában, az olvasó képzeletében.

2011. július 6., szerda

Trónok harca


Egyre hamarabb kiábrándulok a sorozatokból. Már nem igazán kötnek le, mert ahogy húzzák az egyes részeket, egyre unalmasabbá válnak. Azonban találtam egyet, ami a képernyő elé szegezett és teljesen lekötötte minden figyelmemet.
A Trónok harcára először a metrón figyeltem fel. Szinte egész Budapest ki volt plakátolva vele egy ideig. Kíváncsi lettem, mire ez a nagy felhajtás, így egyik délután elhatároztam, hogy belenézek. Pozitívan csalódtam.
Előre le kell szegeznem, hogy könyvadaptációról van szó. Talán épp ezért olyan jól megalkotott. Port.hu-n csupán ennyit írnak róla:
"George R.R. Martin nagy sikerű, A tűz és jég dala című regényciklusának első kötete sorozat formájában, amelyben két nagyhatalmú család vív halálos harcot a Westeros Hét Királyságának irányításáért, a Vastrónért."

Még nem volt szerencsém a regényhez, bár bookline-on már felfigyeltem rá, mivel a sikerlista elején tanyázik egy jó ideje.
Információim szerint, a sorozat szinte teljes mértékben követi a könyvet. A párbeszédek néhol szó szerinti idézetek és igazán jó étvágyat csinálnak a könyvhöz. Szívesen elolvasnám, hiszen szeretem a fantasyt és a sorozat alapján egy fordulatokban gazdag, izgalmas könyv lehet. Na, de most a sorozat van terítéken, így inkább arról írok.
Az HBO-n sugározták, illetve sugározzák hazánkban még most is. Gondolom, nem főműsoridőben adják és valószínűleg magas korhatárt kapott. Nagyon is remélem, hogy így van, mivel nem gyerekeknek való semmiféle tekintetben. A fantasyról talán sokaknak helyes kis tündérek meg fehér unikornisok ugranak be. Tévednek. Ebben nincsenek kedves kis manók, hanem kemény emberek, akik mindenféle tekintetben valóságosak. A sorozat legnagyobb pozitívuma ugyanis a valóságos képi világ. Minden óvatoskodás nélkül fejeznek le embereket, vagy akár lovakat teljes képernyőnagyságban. Az emberek pedig nem csupán apróságoktól dőlnek ki és ha kidőltek, úgy is maradnak. A kardok véresek, bárkit utolérhet a vég és kiszámíthatatlan a következő politikai lépés. Ráadásul, az ágyjelenetekkel sem fukarkodtak és elég gyakran sétálgatnak benne meztelen nők, ahogy egy-egy jelenet a bordélyban játszódik. Bár a cselekményt a fenti összefoglaló szinte pontosan írta le, többről van itt szó, mint holmi hatalmi játszmáról. Itt mindenki a túlélésért küzd legyen az felnőtt vagy gyerek. És tényleg bárki meghalhat.

A szereplők jól megalkotottak. Mindegyik egy külön egyéniség saját célokkal és persze titkokkal. A kedvencem a képen látható Daenerys, aki az elején egy szende lányka, míg az évad végére egy céltudatos nő válik belőle. Fejlődése jól nyomon követhető, ahogy a többieké is. Plusz a házi kedvencei sem épp elhanyagolhatóak...
A Starkok szinte kivétel nélkül szimpatikusak voltak nekem. Ők a megtestesült becsület. A Lannisterek viszont már nehezebb esetek. Nem mondanám őket teljes mértékben negatív szereplőknek, hiszen igazából senki sem az, mégis elég unszimpatikusak. Tyrion persze kivételt képez. Ő a másik kedvenc karakterem, akinek hihetetlen szövege van. Méretéhez képest pedig nagyon is talpraesett és könnyen feltalálja magát egy-egy nehéz helyzetben.
Összességében színes egyéniségek egy fordulatokkal és izgalmakkal teli, szövevényes cselekményben. A tájak gyönyörűek, a képi világra nem lehet panasz, a zene pedig csodálatos benne. Remélem, készítenek második évadot is, mert ez a tíz rész korán sem elégítette ki kíváncsiságomat és mivel a regény több kötetes, van még mit feldolgozniuk. Így reménykedem, hogy elég népszerűnek bizonyul, hogy a csatorna áldását adja a folytatásra. Ha viszont mégsem jönne össze, akkor ott a könyv, ami bizonyára jóval többet nyújt. Talán, ha akciós lesz, be is szerzem magamnak.
Azoknak ajánlom ezt a sorozatot, akik kicsit komolyabb dolgokra vágynak és nem riadnak vissza a vértől illetve a fantasztikus elemektől. Megjegyzem, ebben az évadban még nem sok fantasztikum van.

Muszáj még egyszer leszögeznem egy alapvető tévedést. Mikor utánajártam a regénynek, olvastam néhány kritikát is és persze a kiadó reklámját. Nagyon sokan hasonlítják A Gyűrűk Urához. Ismételten mondom, Tolkien NEM! fantasyt írt, hanem mitológiát. Hasonlóság, átfedés kétség kívül van a két műfaj között, de aki azt állítja, hogy Tolkien művei fantasyk, az téved. Erre kényes vagyok, úgyhogy tessék végre megjegyezni.

2011. július 3., vasárnap

VOLT fesztivál


Még mindig nem pihentem ki magam, aminek bizonyítéka a vízhólyag a sarkamon és a megdagadt lábujjam. De úgy érzem, most kell megírnom ezt a kis összesítő bejegyzést.
Ha azt mondom, VOLT fesztivál, akkor a legjobb nyári programomra gondolok. Az idei volt a negyedik alkalom, hogy elmentem és lehet, hogy az utolsó is. De mielőtt rátérnék tegnapi, illetve ma hajnali élményeimre, egy gyors összefoglaló az eddigi évekről.
Mindig csak egy napra mentem, de nekem ez bőven elég, hogy kitomboljam magam. Még megvannak a karszalagjaim és egyéb ereklyéket is gyűjtögettem. (felső kép)

2008: Életem első VOLT-ja és egyben a legjobb is. Hihetetlen nagy élmény volt élőben tombolni az egyik régi kedvencemre, The Offspring-ra. Azóta is csak emlegetem, pedig leégtem, napszúrást kaptam és egy részeg hátba rúgott. Ezekkel együtt is ez volt számomra a csúcs.

2009: Már rutinosabban mentem. Limp Bizkit koncerttel koronáztam meg egy esős napot, amin gyakorlatilag szétáztunk. Úgy festettem, akár egy menekült, mikor egy kölcsönkapott (több mérettel nagyobb) férfipulcsiban, csapzottan, sárosan ücsörögtem a tömött vonat padlóján. De ez így volt jól.

2010: Amikor a nagy név (Prodigy) nem adott sokat, ám új kedvencre találtam. Az első The Moog koncertem. A társaság az előzőekhez képest változott, amit egyáltalán nem bántam. Talán ekkor volt a legtöbb ismerős körülöttem és egy fesztivál csapatosan jó móka.

És elérkeztem az idei évhez, ami várakozásaimhoz képest csalódást okozott. No, nem a koncertek miatt, amikre később visszatérek, hanem mert a szervezési harakiri után nehéz volt felfejlődni.
A társaság vegyesnek indult, aztán meg széthullott. Ketten az utolsó pillanatban mondták vissza, ami iszonyatosan bosszantó. Mikor már hetek óta készülsz valamire és az indulás időpontjában kiderül, hogy gyakorlatilag magadra maradtál, az nem valami felemelő érzés. Okokat hagyjuk, nem is mindet tudom és különben se változtatna a lényegen. A lényeg pedig az, hogy bár nagyjából bármire vállalkozom egyedül is, egy fesztivál nem szóló manőver. Egy teljes napot egyedül tölteni nagy tömegben egész más, mint csupán néhány órát. Sokkal lehangolóbb.
Oké, nem voltam teljesen egyedül. Nem egyedül indultam, hanem két másik fesztiválarccal, akik közül igazán csak az egyiket kedvelem. Velük alapoztam, miközben kezdtem a szokásosnál is láthatatlanabb lenni.
Addig nem volt semmi gond, míg koncerten táncolhattam. Akkor ugyanis hidegen hagy, hogy ismerem e a mellettem állókat vagy sem. Csak a zene van, meg én. Így a Riddim Colony kellemesen felülmúlta várakozásaimat. Utána azonban szembe kellett néznem a helyzettel, mi szerint vagy a magam útját járom, vagy tényleg szellem leszek. Így elhagytam rögtönzött kísérőimet és egyedül lazultam Irie Maffia koncerten. Utána azonban ismét társaságra vágytam és nagy nehezen (mivel ők csak később jöttek) sikerült megtalálnom azokat, akikkel tényleg jól tudom érezni magam. Így akár a régebbi VOLTokon, nagyjából összeállt a banda. Belehallgattunk néhány stílusba, 30y koncerten megállapodtunk kicsit, sokat nevettünk, szóval élveztem a társaságukat.
Aztán eljött a várva várt koncert időpontja és mivel a csapatot lehetetlen volt elvontatni Hiperkarmáról, egyedül mentem tombolni 30 seconds to mars-ra. Utána szerencsémre, újra rájuk bukkantam és együtt ingáztunk Subscribe és valami Paul dj között. Előbbi nekem megfelelt, szeretem a rockot és mostanában úgyis hörgős metálra vágyom. A djk világa azonban hidegen hagy. Szívesebben maradtam volna a dmb sátornál. Ott igazán jó zenék mentek, de fáradt voltam és a többieket vonzotta a nagy név meg a tuc-tuc zene. Így hajnalba letelepedtünk a fűben. Mivel a barátaim bérletesek voltak, sátoroztak, így csak később indultak haza, én viszont nem bírtam volna kivárni míg sátort bontanak, ezért a hazaúton törtem a buksim. Azonnal írtam egy sms-t, hogy merre vannak rögtönzött kísérőim, hiszen együtt jöttünk és úgy beszéltük meg, együtt is vonatozunk haza. Ekkor ért az idei VOLT utolsó csalódása. Nem tudom, megfeledkeztek rólam, vagy csak nem érdekelte őket élek e még, de elindultak nélkülem. Már úton voltak, én meg azt sem tudtam, mikor megy pontosan a vonat. Szóval egyedül baktattam haza hajnalban, fáradtan és csalódottan. Mázli, hogy egy élő GPS vagyok és sötétben is jól tájékozódom, ráadásul nem esem kétségbe ha magamra maradok. Miért tenném, hiszen az esetek 99%-ában egyedül vagyok.
Arra viszont rájöttem, hogy egy fesztivál nem jó móka szólóban. Tehát csak társasággal érdemes menni. Ezzel viszont az a baj, hogy az emberek megbízhatatlanok. Valószínűleg ez volt az utolsó VOLT-om és minden buktató ellenére élveztem, nagy élmény volt és nem bánok semmit.
A kis panaszkodás után, jöjjön a lényeg:

30 Seconds to Mars koncertjelentés:

A kezdést 23:00-ra írták ki. Mint említettem, barátaimat nem tudtam magammal csábítani. Elég meglepő, hogy a többségük még nem is hallott erről a bandáról. Szóval háromnegyedkor átvágtam a tömegem, ami Hiperkarmára gyűlt össze és betámadtam a nagyszínpadot.
Mivel már elég nagy rutinom van ilyen koncertek terén, okosan a színpad jobb oldalára mentem, ahol mindig kevesebben vannak. Már így is elég nagy tömeg fogadott, igaz nem pályáztam az első sorra. (Már The Offspring koncert óta tudom, hogy az első sorok felérnek egy öngyilkossággal.) Így kényelmesen bevackoltam magam a színpadhoz elég közel néhány szerelmes pár mellé. (Egy kis szakmai titok, hogy a párok mellett nagyobb biztonságban vannak a hozzám hasonló alacsony és vékony nőneműek. A pasik ugyanis féltik párjukat és megóvják a lökdösődéstől. Ha pedig elég szemfüles az emberlánya, akkor bekerülhet a védelmi vonalba.) Szóval amint befurakodtam a dög magas srác elé, aki kitakarta előlem az egész színpadot, tökéletesen láttam. Ráadásul a kivetítő is közel volt hozzám, én mégis inkább a hús-vér emberkéket szeretem figyelni.
Picike csúszással kezdtek és állíthatom, tudják jól, hogyan kell műsort csinálni. Csak azt sajnáltam, hogy a közönség kevés hányada volt rajongó, míg a többség csak kíváncsiskodó. Ráadásul, úgy éreztem magam, mint szardínia a konzervdobozban. Nem volt elég mozgásterem még az ugráláshoz sem. De a látvány kárpótolt.
Jared igyekezett bevonni a közönséget és miután megszidott néhány passzív tagot, sikerrel is járt. Vicces volt, ahogy rámutatott egy-egy emberre és megkérdezte: "Hé, te! Mi a farnc baj van veled? Miért nem ugrálsz?" Aztán gyakorlatilag felhatalmazott mindenkit, hogy billentse fenékbe a passzív tagokat. Én persze ugráltam és sikoltoztam, ahogy azt elvárta.
Első látványelemük néhány nagy piros lufi volt, amit a közönségbe dobtak. Aztán szálltak a konfettik is. Volt, hogy elsötétedett a színpad, hogy egy kis romantikus, akusztikus számmal kedveskedjenek, miközben mi, nézők telefonnal vagy öngyújtóval adtuk a kellő hangulatot.
Amikor elkezdődött a koncert, Jared poncsóban volt. Egyből az jutott eszembe, hogy meg fog főni, mire vége a koncertnek. Aztán megértettem, miért öltözött be ennyire. Szokásához híven, Sopronban sem hagyta ki a lehetőséget, hogy a közönség közé vesse magát. Igaz, most nem szó szerint tette, csak végigfutott a kordonok között, ahol sikeresen el is hagyta poncsóját és farmerdzsekiben, illetve pólóban folytatta. A kordon szélére fel is állt, kissé bedőlve a tömegbe testőrei legnagyobb rémületére. Aztán sértetlenül visszamászott a színpadra. A dzseki sorsát nem tudom, de egy idő után az is lekerült róla.
Aztán még jobban bevonta a közönséget. Először az ugrálás és a sikoltozás meg az éneklés ment, aztán már a lányokat is nyakukba kapták a vállalkozó szellemű fiúk egyetlen szavára. Sikerült bemelegítenie mindenkit, bár a guggolás nem igazán ment a tömött tömegnek.
A finálé pedig zseniálisra sikeredett. Jared kijelentette, hogy őrült dolgot szeretne és miután mindenkit még közelebb hívott a színpadhoz, vagy húsz embert fel is invitált rá. Ott ugrálhattak a színpad közepén és az egyikük, egy vállalkozó szellemű srác, aki beszél angolul, még külön feladatot is kapott. Fordítania kellett, így Jared magyarul szólalhatott meg cuki akcentussal. Szerintem, ez volt a legaranyosabb gesztus.
Ez a koncert tökéletes megkoronázása volt az idei VOLT-os napomnak és beillik az eddigi évek sorába. Nagy élmény VOLT!



Egy kis közérdekű információ:
Mivel szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy hazánkban nem valami ismertek, írok néhány szót a bandáról is. 30 Seconds to Mars egy rock banda. Kissé punkos beütéssel.
Három tagból áll, (fenti kép) akik közül ketten testvérek (jobb oldali kettő). Jared az énekes, aki színészként is tevékenykedett és jelenleg, barna haja van. Koncert előtt sem borotválkozott, ezért választottam ezeket a képeket róla, na meg mert nem bírtam ellenállni a napszemüveg és kiskutya párosításnak.
Akinek felkeltettem az érdeklődését, hallgasson bele néhány számukba és érdemes a szövegre is figyelni, mert ellentétben a manapság divatos egyénekkel, nekik igen is van mondanivalójuk.