2014. június 30., hétfő

Elmentem...

Kedves olvasóim!
Két hétre eltűnök. 13 napig ugyanis külföldön, Olaszországban leszek. Holnap reggel indul a repülőm Rómába és csak jövő vasárnap jövök vissza. Ezt a két hetet így munkával egybekötött nyaralással fogom tölteni, amibe - érthető okokból - az interneten lógás nem tartozik bele.
Épp ezért nem lesz új bejegyzés könyvekről (főleg mert csak egy regényt viszek magammal az útra) és más dolgokról sem. Viszont előre megírtam a Mozgóképek rovat következő részét, ami, ha a blogger rendesen viselkedik, a hétvégén automatikusan közzé lesz téve, így teljesen nem áll le az élet.


Talán néhányotokban felmerült pár kérdés. Hová megyek? Mit fogok ott csinálni? Mit viszek magammal? Miért nem írok róla bejegyzéseket? Amiket meg is válaszolok, mert túlságosan izgatott vagyok és a gépelés mindig megnyugtat.
Szóval az örök városba, Rómába megyek nyári szakmai gyakorlatra. Ez lefordítva koszt és kvártély (valójában csak az utóbbi) fejében történő ingyenmunkát jelent. No, nem kell sajnálni, úgy vagyok vele, ha elmehetek egy ilyen gyönyörű városba, akár a kőfejtést is bevállalnám, erről azonban szó sincs. Könyvtárban fogok dolgozni, ami egy könyvmoly számára nem is tűnik munkának. Pontos információim még nincsenek róla meg az időbeosztásomról, ez majd ott kiderül, de nem aggódom.
Sokkal izgatottabb vagyok az utazás miatt, mivel életemben először fogok repülőn utazni. Szerencsére nem egyedül, egyik csoporttársam szintén jön (innentől Pék fedőnéven fogok rá hivatkozni), ketten meg csak megoldjuk a repüléssel járó adminisztratív vackokat. Mert repülni kicsit bonyolultabb, mint vonatozni, ide nem vihet akármit az ember és több óráig tart a várakozás. 
Bőröndömet már tegnap megpakoltam (ahogy a mellékelt képen is látszik) és egész kényelmesen elfértem benne. Anyukám csak ámult, hogyan tudtam az ágyamra halmozott ruhahegyeket mind belegyömöszölni. Egyszerű: rutin meg az évek. Négy éve élek kollégiumban és ez alatt a négy év alatt tökélyre fejlesztettem a bőröndben eltüntetés művészetét.
Csupán két könyvet viszek magammal. Egy útikönyvet, ami a következő két héten a bibliám lesz és egy regényt. Sokat töprengtem melyik legyen. Ilyen hosszú útra csak saját könyvet vihetek, kölcsön könyvekre jobban vigyázok, könyvtári könyvet elhagyni külföldön meg csúnya dolog lenne. Aztán végül a Felszabadulás mellett döntöttem. Erre két okom volt, a témája, hiszen egy emberi lelkekből álló könyvtárról szól, én meg könyvtárba megyek dolgozni, illetve, hogy az előző részét (Az Archívum) megsétáltattam Bécsben, így őt meg megsétáltatom Rómában. Hogy mennyi időm lesz olvasni, azt nem tudom, de nem is fontos. A lényeg, hogy könyvmoly nem utazik könyv nélkül.
Gideon kérdezi:
"Mindent bepakoltál?
Engem is viszel?"
Útra készen állok és már megvan a terv a szabadidő kitöltésére is. Egy napot szánunk majd a Vatikánra és hétvégén lemegyünk a tengerpartra. Akármilyen idő lesz, ki kell próbálnom, milyen tengerben úszni. Munka után pedig fogjuk az útikönyvemet és a fényképezőgépet és felfedezzük Róma minél több szegletét.
Nem tudom, mennyire fogok internet közelébe kerülni, valószínűleg csak annyira, hogy életjelet adhassak magamról. Épp ezért nem megoldható a blogolás, főleg mert az ott töltött időt sajnálnám a gép előtt üldögélésre pazarolni. Viszont, aki esetleg kíváncsi olaszországi élményeimre, az nézze a Twitterem (ott biztosan fogok kiírni ezt-azt), illetve várja ki, míg hazaérek. Szeretnék majd egy élménybeszámolós bejegyzést írni, ehhez viszek is magammal egy füzetet, hogy lejegyezhessek minden fontosabb dolgot, hangulatot, benyomást.
Most még gyorsan átnézem a holmijaimat, megszeretgetem Gideont és indulhat is az utazás. Ma délután vonatozom Pestre, ott töltöm az éjszakát, aztán reggel irány Róma. Szóval, elmentem...

2014. június 29., vasárnap

Könyves kívánságlista XIII.

Ebben a hónapban a könyves rovatok közül a kívánságlista esedékes. Az eddigi bejegyzésekhez képest azonban jóval kevesebb könyv került fel erre a listára, szám szerint kettő. Ennek oka, hogy a nyári megjelenési hullám már lecsengett és nem is csigázott fel igazán. Szóval kevesebb új könyv hívta fel magára figyelmemet, ami a várólistámon tanyázó népes könyvcsoportot nézve talán nem is baj.


Donato Carrisi - Démoni suttogás
Ez a könyv jelenleg a 13. legjobb krimi a molyok értékelései alapján. Csupa jót hallottam róla, mindenki dicséri és izgalmasnak tartja, így nem csoda, hogy felfigyeltem rá. A borító is nagyon tetszik és mivel nincs folytatása (és újra az egykötetes regények felé hajlik a szívem) bátran bele mernék vágni. 

Cassandra Clare - Mennyei tűz városa
Kicsit talán korán vettem fel ezt a kötetet a listámra, hiszen augusztusra vagy szeptemberre tűzték ki a magyar megjelenési dátumát, mégis muszáj írnom róla.
Cassandra Clare első árnyvadász sorozatának hatodik, befejező kötete. Mivel az előző öt könyvet olvastam és itt csücsülnek mellettem a polcomon, mindenképp beszerzős darab. Viszont az Elveszett lelkek városa után vannak bizonyos fenntartásaim. Félek, nem fog annyira tetszeni és nem lesz olyan katartikus befejező élményem, mint az Üvegváros esetében volt. (Na, ott kellett volna leállnia az írónőnek...) Illetve, ha mégis sikerül valami jót kihoznia ebből a ráadás három kötetből és a végére visszahozza lelkesedésemet, akkor attól tartok, elrontja egy förtelmes epilógussal, ahogy az a másik sorozat esetében, A hercegnő végén történt.
Szóval aggódom, nem is kicsit, mert amennyire szerettem ezt a sorozatot, olyan keserű ízt érzek mostanában az árnyvadász világgal kapcsolatban. Ezen pedig nem segített a kiadó.

Jelenleg haragszom a Könyvmolyképző Kiadóra, ezért érzékeny lelkű vörös pöttyös rajongók inkább ne olvassák tovább, mert morgolódás következik.

Az már meg sem lepett, hogy beharangozták a hatodik rész megjelenését a nyár közepére és azt ígérték, nagyjából az eredeti, amerikai megjelenéssel egy időben fogják kiadni, aztán mégsem így lett. Megértem, hogy nagy meló a fordítás, a lektorálás és csak utána jöhet a nyomda, ahol még ezer és egy buktató feltűnhet és én úgy vagyok vele, hogy inkább várok többet a jó munkára. Csak azt nem értem, hogy ha ezzel ők is tisztában vannak, minek húzzák el újra és újra a mézes madzagot az olvasók előtt? Nem először csináltak ilyet és tudhatnák, nem jó feltüzelni a lelkes rajongókat, hogy utána sűrű bocsánatkérésekkel kelljen kiengesztelni őket a csúszás miatt.
Ám, ahogy mondtam, ezt már megszoktam, nem is az eltolt megjelenési dátum húzta ki nálam a gyufát, hanem a könyv ára.
Tudom, üzlet, de ez az üzlet csúnya és gonosz módja, ami cseppet sem illendő egy ifjúsági kiadótól, aki ráadásul hangoztatja, hogy olvasói érdekeit és véleményét is szem előtt tartja.
Ezt az utolsó kötetet ugyanis az eddigi részek 3000 forintja helyett 4000-ért kívánják piacra dobni. Ez pedig felháborít, mert csúnya üzlet semmi más, hiába próbálják ráfogni a vastagságára. A mentség ugyanis úgy szól, hogy a megnövekedett oldalszám okozta az áremelkedést. A Mennyei tűz városa 100 lappal több, mint az eddigiek. 
Ne nevettessetek! Először is ott Az az édes távoli harang című kötet (ami nem mellesleg egy sorozat szintén befejező része), amely további száz oldallal még ennél is több, mégsem drágább. Másodszor pedig a kiadó eddig következetes volt a sorozataival, és amilyen áron elkezdte kiadni a könyveket, úgy is fejezte be. 
Szóval ennek az egésznek a hátterében nem áll más, mint az üzleti érdekek. Nem vagyok naiv, tudom, hogy a könyvkiadók ugyanolyan vállalatok, mint az összes többi és a bevételből élnek, de vannak bizonyos határok, amit nem kellene átlépni. Úgy érzem, ez az eset pont egy ilyen határon áll.
A Mennyei tűz városát kizárólag azok fogják megvenni, akiknek az előző öt könyv is a polcukon van már, rajongók és mindenképpen be fogják szerezni az árától függetlenül. A kiadó tehát rövid távon jól jár hűséges olvasóinak kihasználásán keresztül.  Hosszú távon azonban nem lesz kifizetődő, mert egy ilyen húzás után az olvasó legközelebb ötször átgondolja, mielőtt sorozatba kezdene. 
Én úgy vagyok vele, hogy megveszem, mert szeretném, hogy teljes legyen a sorozatom annak ellenére, hogy túl drága, - főleg ha a sorozat színvonalának esését is beleszámolom -, de ezentúl nem áll szándékomban további sorozatot venni a kiadótól. Megrendült a bizalmam.

2014. június 28., szombat

Megtorlás

Alma Katsu misztikus trilógiájának második kötete.
Az első rész (Halhatatlan) nagyon tetszett, így örömmel kezdtem bele a folytatásba.
A könyv fizikai megjelenésére nem lehet panasz. Kemény kötést kapott szép borítóval, ami ismét fehér és a megfoghatatlanság hatását kelti. Három és félszáz lapjával kellemes vastagságú.
Fülszöveg:
"Lanore McIlvrae az a fajta nő, aki bármit megtesz a szerelemért. Ha kell, téglából és kőből emelt fal mögé zárja a férfit, aki szereti.
Nincs más választása, mint eltemetni Adairt, bosszúálló végzetét azért, hogy megmentse Jonathant, akivel az 1800-as évek elején nőtt fel Maine állam egyik aprócska városában. Azt hitte, Adair örök társa lesz majd, de a férfinak más terve volt Lanore-ral. Titokzatos, túlvilági hatalmát felhasználva örök életet adott neki, a nő viszont túl későn tudta meg, hogy milyen árat kell fizetnie az ajándékért.
Kétszáz évvel azután, hogy Adairt bebörtönzik, Lanore vezekelni próbál a bűneiért. Megválik hosszú évek során összegyűjtött kincseitől, hogy megtisztítsa múltját, és boldog életet élhessen új kedvesével, Luke Findley-vel. Ám ahogy a londoni Viktória és Albert Múzeumban kiállított tárgyait szemléli, hirtelen rá kell eszmélnie, hogy bekövetkezett, amitől kétszáz évig rettegett: Adair megszökött a börtönéből. A férfi újra szabad, és el fog jönni érte. Lanore-nak pedig fogalma sincs arról, hogyan védje meg magát ellene."
A cím és az első kötet alapján igazán kemény megtorlásra számítottam. Aztán, ahogy olvastam és fokozódott a feszültség, még inkább vártam a szembesülést és azt a bizonyos megtorlást. Csakhogy nagyjából a könyv felénél rá kellett jönnöm, nem fogom megkapni.
A könyv első fele tetszett. Tetszett, mert átjárt az a hangulat, ami az első kötet olvasása közben is rám telepedett. Tetszett, mert ismét több évszázadba kaptam egy csipetnyi bepillantást és tetszett, mert szerettem a karaktereket. Aztán eljött két olyan pont, amikor le kellett tennem és mély levegőt vennem, nehogy ordítani kezdjek a lapokkal.
Dióhéjban két problémám volt vele. Egyrészt az első könyv misztikumához képest itt jóval töményebb dózisban jött a mágia. Ez nem is lett volna baj, ha nem a legkényesebb ponton alkalmazták volna. (Erről majd lejjebb bővebben.)
Másrészt amennyire szerettem és dicsértem az első könyv karaktereit, a személyiségük kidolgozottságát és következetes ábrázolását, úgy vágott mellbe a tény, hogy huss, elment az eszük. Azt még lenyeltem volna, hogy Lanore ismét buta lett és érzelmei teljes káosza is betudható gyenge jellemének - igaz, a hajamat téptem tőle -, de hogy Adair is teljesen kiforduljon magából nekem sok volt. Sőt, több, mint sok.
Cselekményleírás nélkül sajnos nem tudom rendesen kifejteni, mi bosszantott fel, így innentől spoiler veszély, úgy tessék olvasni!
Szóval megtorlás, vagyis a könyv arról szólna, hogyan áll bosszút Adair az első könyv pszichopata mágusa az őt kétszáz évre befalazó, halhatatlan lányon. Tiszta sor és tömény izgalom. Csakhogy ez a könyv nem erről szól. Adair ugyanis Stockholm-szindrómában szenved (más magyarázatot nem találok a viselkedésére és még ez is gyenge mint egy bébi harmatcseppecske) és már nem megölni, megkínozni, megsütni nyárson akarja a lányt, hanem romantikus módon levenni a lábáról. Mert - dobpergést kérek - Adair beleszeretett. Az a szociopata őrült tudós, aki több száz embert ölt meg, félmilliót kínzott halálra vagy az őrületbe, aki bárkit megerőszakol, aki csak a saját céljainak és vágyainak él, szerelmes...
Ez nevetséges! Nem, egy ilyen alak nem lesz szerelmes, főleg nem ilyen sajnálkozó nyálgép, mint amivé ebben a könyvben válik. Mert nem egyszerűen szerelmes, hanem hőszerelmes a nyafogó, siránkozó, idegesítő, életképtelen fajtából. Mázlija hogy halhatatlan, különben már belefulladt volna a nyáltengerbe, amit gerjesztett...
Mindezt pedig az koronázza meg, hogy Lanore hasonló elmebajjal küzd, ugyanis felmerül benne, talán mégsem Jonathan volt élete szerelme, mert Adairt is szerette, meg ott van Luke és és és ez a nő úgy hülye, ahogy van. Mi az hogy nem Jonathan élete szerelme? Ezzel az egy mondattal dobhatjuk kukába a teljes előző kötetet...
Ha már szóba került Jonathan, még egy költői kérdés az írónőhöz, aki nem tudom, mit szív, de sürgősen álljon le a szerről. Mi a hupikék törpe fülcimpájának hegyéért kellett életre kelteni? Miért? Indokolatlan nekromancia és zombik nem növelik a misztikumot, hanem inkább agyoncsapják, mint sírkő az eltévedt vakondot. Mentségére szóljon, hogy mindezek ellenére még mindig Jonathan volt a legértelmesebb karakter az egész könyvben, így a puszta kissé túlvilági és oszlásszagú jelenlétével nagyot dobott a könyv megítélésén. Ő még holtában is megtartotta személyiségét és szerethetőségét, ami a többiekről nem mondható el. Még mindig a kedvenc szereplőm.
Spoiler vége!
Szóval Alma Katsu fogta az első könyv zsenialitását és elküldte nyaralni, ráadásnak pedig a második könyv néhány mondatával legyilkolta az első rész minden mondandóját és alappillérét, hogy a helyébe légvárat építsen szappanbuborékokból. Ezek a buborékok pedig cseppet sem mutatnak a véres csontok felett lebegve...
Megvolt a könyvben a potenciál, ismét gördülékeny volt és érdekes. Az olvasót beszippantotta a halhatatlanok világa, csak aztán a szereplők kifordultak magukból és minden elveszett. Ezt pedig jól mutatja, hogy amennyire tetszett az első száz oldal, úgy utáltam az utolsó ötvenet.
Félreértés ne essék, dühös szavaimmal nem azt akartam közölni, hogy ez egy rossz könyv, hanem azt, hogy ez egy nagyon jó könyv ígéretes folytatásának kivégzése. Nem ugorja meg az első kötet mércéjét, pedig szerintem minden olvasó ezt várta volna. Nem lett volna rossz, ha nem érzem és látom, hogy ennél bizony sokkal-sokkal jobb is lehetett volna.
Ettől függetlenül ajánlom azoknak, akiknek a Halhatatlan tetszett és kíváncsiak a folytatásra, de senki se állítson fel magas elvárásokat. Akik pedig még nem olvasták az első könyvet, csak bátran, mert az bizony nagyon jó és önmagában is megállja a helyét.

Kiegészítés:
Ahogy az első könyvről szóló bejegyzésemben is írtam, trilógia, vagyis lesz még egy kötet. Magyar megjelenésről nincsenek információim, de bízom benne, hogy az Agave nem hagyja cserben rajongóit.
A Megtorlás után cseppet tartok a befejező kötetről, főleg mert vannak sejtéseim a cselekményét illetően, de nem adom fel. Talán az írónő észhez tér és visszatér a kezdetekhez méltó befejezést alkotva. Ha pedig nem, nos, nagyon-nagyon dühös bejegyzésre lehet majd számítani tőlem.
Az egyik legbosszantóbb dolog egy könyvmoly számára az, amikor egy remek könyvet elrontanak a folytatással.

2014. június 27., péntek

Így neveld a sárkányodat 2.

Imádom a sárkányokat, ez nyílt titok. Az Így neveld a sárkányodat pedig egy remek mese, ami nagyon tetszett és már többször is megnéztem. Épp ezért, mikor megtudtam, hogy folytatást terveznek, azonnal érdekelni kezdett.
Fenntartásaim viszont voltak, mivel a második részt nehéz jól megcsinálni, hiszen ott az előzmény magas elvárása. Az esetek többségében a második filmet nem szoktam annyira szeretni, mint az elsőt. Mégis úgy éreztem, nekem ezt akkor is látnom kell. Ha pedig megnézem, meg is adom a módját: széles vásznon, 3D-ben.
Nagy örömmel jelentem, nem csalódtam, sőt, imádtam!
Ismertető:
"Hablaty körül mindig történik valami izgalmas. A viking sárkánybűvölő és tűzokádó barátja, Fogatlan visszatér, de úgy, hogy abba beleremeg a Hibbant-sziget. Amíg Astrid, Takonypóc meg a többiek sárkányversenyekkel múlatják az időt, az immár elválaszthatatlan páros meghódítja a tágas eget. Egyre magasabbra, egyre messzebb merészkednek, olyan tájakra jutnak, ahol nem járt még viking.Így fedeznek fel egy titkos jégbarlangot, melyben több száz idomítatlan sárkány fészkel. A tűzköpő fenevadaktól Hablaty nem ijedne meg, ám a barlang őre, a titokzatos sárkánylovas már komolyabb ellenfélnek tűnik. Hablatyék miatta keverednek bele életük legnagyobb háborúságába: a rájuk váró nagy csatán nemcsak az ő életük múlik, hanem az emberek és sárkányok jövője is."
Ez a film pont olyan nagyszerű, mint az előző. Kerek, egész, önálló története van és csak pluszt ad neki, hogy a néző már ismeri a szereplőket és az előzményeket. 
Szerintem, a legtöbb második rész ott bukik el, hogy az elsőt akarja másolni és nem mer újítani, vagy ha mégis újít, azzal felülírja az előzményt. Itt viszont a készítők remek munkát végeztek. 
Öt év telt el az első film óta és ez az öt év látszik. Látszik a szereplőkön - idősödtek, csiszolódtak, változtak, ahogy kell -, és látszik a konfliktushelyzeten is. Még mindig egy aranyos mese kedves humorral és sok bohókás szereplővel, valahogy mégis komolyabb a hangulata. Hablaty felnőtt, ami nem csak a külsején látszik meg, hanem a problémáin is. Míg az előző filmben az apjának akart megfelelni, itt már nem foglalkoztatta mások véleménye, azt kereste, hogyan felelhet meg önmagának. Ettől függetlenül megtartotta egyéniségét, ha úgy tetszik, hablatyságát.
A történet tehát felveszi az előző film végének fonalát és halad előre. Nem szívesen árulnék el semmit a cselekményről, így csak annyit mondhatok, izgalmas és sokkal több benne a drámai elem, icipicit komolyabb, felnőttesebb lett.
No, de felnőtté válás ide vagy oda, ez akkor is egy nagyon aranyos mese. A szereplők szerethetők és a szövegük lehengerlő. A sárkányok változatosak, színesek és látványosak, főleg repülés közben. A sztori kalandos és a végkifejlet felteszi rá a pontot, mert jó meseként tanulsága, mondandója van.
Grafikára nem lehet panasz. Nagyon tetszett, ahogy öregítették a főszereplő srácokat, és hogy még több fajta sárkányt kreáltak. A képi világ színes és szép, különösen a légi képeknél. A sárkányok egymás közötti viselkedéséért pedig hatalmas piros pont jár.
Fogatlan még mindig hihetetlenül aranyos. Kissé macskás, de pont ettől bájos. A barátsága a főhőssel pedig igazán szórakoztató és szívmelengető. Jó csapatot alkotnak. És azok a nagy zöld szemek! Imádom!
A zene is rendben volt, két dal különösen megtetszett. (A bejegyzés alján be is szúrom őket.)
Összességében tehát egy nagyszerű mese. Nagyon tetszett és nagyon örülök, hogy moziban néztem meg. Az ilyen alkotások megérdemlik a széles vásznat. Kedvencem lett, ahogy az előző film is.
Csak ajánlani tudom kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Ez a mese mindenkihez szól és garantált szórakozást nyújt. Mese- és sárkányrajongóknak kötelező!


2014. június 20., péntek

A rossz lányok nem halnak meg

A könyv címe volt az, ami megfogott. Miért nem halnak meg a rossz lányok? Mitől rosszak ezek a lányok? - tettem fel gondolatban a kérdéseket és nem haboztam felcsapni a könyvet, hogy választ is kapjak rájuk.
A borító passzol a történethez, különösen a képkeret, ami dombornyomást is kapott. Mindössze 300 oldal, így gyorsan végig lehet lapozni.
Fülszöveg:
"Alexis kishúga, Kasey megszállottjává válik egy antik babának, de Alexis nem igazán foglalkozik a dologgal, mert Kasey egyébként is elég fura. Ami azt illeti, Alexist is furának tartják az iskolatársai és a szülei, sőt, még a saját goth haverjai is. A dolgok egyre különösebbek lesznek, amikor a régi házban, ahol a lányok laknak, különös dolgok történnek: ajtók nyílnak ki és csukódnak be maguktól, a víz felforr a meggyújtatlan gázon, és a kikapcsolt légkondicionáló úgy lehűti a levegőt, hogy látszik az ember lehelete is.
És Kasey is megváltozik. Kék szemei zölddé válnak, elkezd régiesen beszélni és több óra is kiesik az emlékezetéből. A legnyugtalanítóbb azonban Kasey ellenséges viselkedése: az addig kedves, babaszerető kislány eltűnik, az új Kasey pedig dühös. Alexis az egyetlen, aki megállíthatja a húgát – de mi van, ha a zöldszemű lány már nem is Kasey?"
Ez  egy tipikus kísértettörténet. Akad benne minden, ami ehhez kell: gonosz szellem, ajtócsapkodás, ijesztő fények, zajok, fura viselkedés, elátkozott ház és egy csúf baba. Mindenki hallott, olvasott vagy látott már hasonlót ebből a műfajból.
Bírom a kísértetsztorikat, de inkább könyvben, mint filmen. A filmekkel sokkal kritikusabb vagyok, mert ott az ember készen kapja a megszállás tüneteit, míg egy könyvben saját maga képzelheti el. Épp ezért, ha ezt a történetet képernyőn néztem volna, nem szórakoztam volna ilyen jól.
Az alapok már lerágott csontnak minősülnek és a rejtély sem igazán csavaros. Nagyon könnyen ki lehet találni, mi bújuk meg a háttérben a csipkefüggöny mögött. Főleg mikor a főhős rossz nyomon tapogatózik, míg az olvasó szinte kiabál a könyvvel: Vak vagy? Vedd már észre! Mégis szórakoztató.
Ennek kulcsa pedig a főhősben keresendő. Alexis szimpatikus figura, bár néha nem veszi észre azt, ami az orra előtt van. Igazi lázadó, gyakran kerül bajba és ő lenne ugyebár az egyik rossz lány. Csakhogy szerintem nincs benne semmi rossz. Néhány lógás, agresszív környezetvédelem és éles nyelv még nem ok arra, hogy valakit ezzel a címkével illessünk. Ő egyszerűen lázad, mint a kamaszok 99%-a, amit a rózsaszín haja is jól mutat. Ezzel a lázadással pedig jóval szimpatikusabb lesz, mint a hasonló könyvek főszereplőnőinek többsége. Egy kedvelhető főhős szemüvege sokat lendít a történeteken.
Különösen itt, mivel a kishúga, Kasey merő borzalom. Akár meg van épp szállva, akár nincs, elviselhetetlen. Elvileg 13 éves, mégis egy hatéves kislány értelmi és érzelmi szintjén áll (Elnézést kérek érte minden hatévestől.) a hisztijeivel és a teljesen gyerekes megnyilvánulásaival. Egy gonosz szellem tehát nem sokat rontott rajta...
Apropó szellem, meglehetősen klisés és szörnyen ostoba. Egyik percben mindent tud, amit Alexis a háta mögött próbál megtenni, másik percben pedig teljesen idióta és egy kényelmes fotelben hátradőlve nézi, hogyan rombolják le őrült terveit. Ezek az őrült tervek meg, nos, elég tipikusak: bosszú a négyzeten.
A többi szereplő csak azért kellett, hogy kerek legyen a sztori. Mert mindig kell egy srác, jelen esetben Carter, akiből jóval többet ki lehetett volna hozni, mint az ügyeletes szépfiú unalmas szerepe. Megan hasonlóan szükséges karakter, ám ő már egy fokkal jobban tetszett. Tetszett, mert remekül szemléltette az előítéleteket és az oktalan utálatot. Alexis szülei viszont nem sok vizet zavartak.
A cselekmény végig pörög és izgalmas a maga kiszámítható módján. A vége viszont ehhez képest elég lapos és ismételten tipikus. Az epilógus pedig csöpög, mint egy vízihulla szakadt ruhájának szegélye. 
Összességében minden hibája ellenére egy szórakoztató könyv. Délutáni vagy inkább éjfél utáni kikapcsolódásnak ideális.
Azoknak ajánlom, akik kedvelik a kísértettörténeteket, illetve mindenkinek, aki erős késztetést érez arra, hogy az éjszaka közepén kísérteties házakat fényképezzen. Aki viszont valami kifejezetten egyedire és borzongatóra vágyik, keressen mást, mert ez neki kevés lesz.

Kiegészítés:
Ez a könyv egy sorozat nyitó kötete. (Ne, ne is kérdezzétek, minek neki folytatás, mert én sem értem.)
Az írónő, Katie Alender további két könyvet írt (From Bad to Cursed és As Dead as it Gets) Alexis természetfeletti kalandjairól. Mindegyik kötet önálló kerek történettel rendelkezik, így bár sorozat, bármikor ki- illetve beszállhat az olvasó.
A folytatás magyar megjelenéséről nincsenek információim, de ha kiadják és összefutok vele a könyvtárban, adok egy esélyt a következő kötetnek is. 

2014. június 19., csütörtök

És a hegyek visszhangozzák

Afgán szerzőtől egy afganisztáni történet.
A borító nagyon szép és kifejező, azonnal beleszerettem. Kemény kötést kapott és 500-as oldalszáma ellenére sem tűnik vaskos könyvnek. Kényelmes olvasni és cipelgetni, így a külsőségekre nem lehet panasz.
Fülszöveg:
"Hosseini mestere a rabul ejtő egzotikus történeteknek és a finoman szőtt mondatok mögött rejlő, mélyen emberi érzéseknek. Új regényében arról mesél, hogyan szeretünk, hogyan viselünk gondot egymásra, és a döntéseink hogyan rezonálnak a minket követő nemzedékek életében. Könyve nem áll meg a szülők és gyermekeik kapcsolatánál, hanem a testvérek és unokatestvérek kötődéseiből bámulatosan gazdag tablót festve mutatja be, hogyan sértjük meg, áruljuk el, becsüljük meg és áldozzuk fel egymást. Hogy milyen gyakran lepnek meg bennünket döntéseikkel és tetteikkel a hozzánk legközelebb állók amikor a leginkább számítanánk rájuk. Miközben lap, lap után, a Földet körbeutazva követjük a regényszereplők ágas-bogas életét, sorsukat és szerelmeiket – Kabultól Párizsig és San Franciscótól a görög szigetvilágig –, az érzelemgazdag és magával ragadó történet belénk költözik és életre kel."
A fülszöveg kicsit ugyan hangzatosnak tűnik, mégis jól összefoglalja a könyvet.
Ez lényegében egy családtörténet egy kis falutörténettel egybekötve, mégis jóval több annál. Minden egyes fejezetben új szereplő kerül a középpontba, új életút terítékre és új helyszínek bemutatásra. Az újdonság mellett azonban marad egy kis régi is, a múlt, a gyökerek. Khaled Hosseini remekül fűzi össze őket, mindig érezteti a kapcsolatot közöttük, akár a vér, akár a hely az a kapocs.
A nyelvezetére sem lehet panasz, gördülékeny, könnyedén leköti az olvasót és egy-egy nagyszerű gondolattal, vagy leplezetlen igazsággal még a szívét is megérintheti. A múlt és jelen szépen megfér a sorok között és az ugrálás cseppet sem zavaró. A fejezetek elején szereplő dátumok pedig tovább segítenek az eligazodásban. 
A könyv emberi sorsokat mesél el és többnyire Afganisztánban játszódik, így az ottani viszonyok is megelevenednek. Ebből már könnyű kitalálni, hogy nem egy cukormázas mese, hanem nagyon is valóságos. Minden szereplő megküzd a saját sorsával, álmodik, szeret és gyűlöl, mindnek megvan a maga keresztje. Ezek a keresztek néhol kifejezetten szívszorítóak.
A történet így teljesen valóságos, valóságos élethelyzetekkel, döntésekkel és azok következményeivel. Pont olyan, mint maga az élet, néha nehéz és lehangoló, máskor könnyed és vidám. Meg lehet látni benne a szomorúságot és a boldogságot egyaránt. Utóbbihoz pedig nem kell sok, csak egy apró kedvesség, például egy zöld pávatoll.
A könyv elsősorban az emberi kapcsolatokat boncolgatja, azon belül is a család szerepét. Van itt bőven érdekes felvetés a szülő-gyerek kapcsolattól, a testvérek közötti köteléken át az unokatestvérek hálójáig. Ha úgy tetszik, a vér szava az, ami a szereplők többségét összeköti. Akad, aki jobban és akad, aki kevésbé jól kezeli ezeket a kötelezettségeket és ettől csak még valóságosabbnak tűnik az egész.
Nagyon tetszett Afganisztán, mint háttér. Szépen meglapult az események mögött, csupán a díszletet adta, mégis olyan komoly és erős díszlet volt, hogy az olvasó egyre kíváncsibbá vált. Mert minden, amit egy európai az országról tud, az, amit a híradásokból hallott, ez pedig cseppet sem hízelgő. Nem, nem a legbékésebb hely a Földön, de nem csak harcokból áll. A háború csak egy része a dolognak - bár sajnos meglehetősen nagy és véres része -, a másik felén ott van a lakosság, az egyszerű emberek, akik csak próbálnak élni, ahogy tudnak. Ez a könyv inkább az ő történetük.
Tetszettek a kulturális utalások, pedig ők is megbújtak a sorok között. A vallás nem került előtérbe, inkább csak a szokásokon volt a hangsúly, illetve azon, ami változásnak indult. A család átformálódó közege és a nő szerepének módosulása. Finom fűszerként jelentek meg az egyéni gondolatokban és sorsokban, így az olvasó kapott valamit az afgán kultúrából úgy, hogy szinte észre sem vette.
Összefoglalva ez egy jó könyv és ezt a hegyek - no, meg az olvasók - nyugodtan visszhangozhatják. Érdekes, érzelmes amennyire kell, elgondolkodtatja az embert és megismerteti valami mással, ami cseppet sem tűnik idegennek. Nekem nagyon tetszett a felépítésétől (mert nagyon jól van összerakva az első fejezettől az utolsóig) a nyelvezetén át a történet magjáig.
Ajánlom mindazoknak, akik szívesen olvasnak magáról az életről, akik szeretnek belepillantani más emberek sorsába, vagy akik megismerkednének a Közel-Kelettel. 

Kedvcsinálónak néhány idézet:
"… ha a kultúra egy ház, akkor a nyelv a kulcsa a bejáratának, és benne minden szobának. Enélkül, folytatta, valami furcsa szerzet leszel, igazi haza és megalapozott személyiség nélkül." 
"A szépség óriási, meg nem érdemelt ajándék, amit véletlenszerűen, ostobán osztogatnak." 
"Az idő olyan, mint a vonzerő. Az embernek sosincs annyi, mint amennyit gondol."
Kiegészítés:
Khaled Hosseininek ez a harmadik könyve. Előző két munkája szintén megjelent magyarul és nagyon remélem, hogy valamikor lesz lehetőségem elolvasni azokat is. Különösen az Ezeregy tündöklő nap érdekelne, mivel ez női sorsokról szól, de a Papírsárkányok is érdekesnek tűnik. Természetesen ezek a könyvek is Afganisztánról szólnak, ami csak növeli vonzóságuk mércéjét. 

2014. június 17., kedd

Visszatérés Párizsba

Ezt a könyvet Queen B. ajánlotta, illetve adta kölcsön.
Több szempontból sem szokványos olvasmány. Egyrészt életrajzi regény, másrészt tele van receptekkel. 
A borító egyszerű, de nagyszerű, mert hangulatot teremt a címmel. Mindössze 256 oldal, vagyis könnyen lehet haladni vele, főleg mert az olvasó - hacsak nem elkötelezett szakács a lelke mélyén -, egy idő után átugrik a recepteken.
Fülszöveg, bár elég spoileres:
"Párizs, 1947. A romos főváros kezd feltámadni a háború után. Colette, aki Kairóban vészelte át ezt az időt, visszatér az édesanyjával párizsi nagyanyjához és testvéréhez, ám amint megérkeznek, szórakozni vágyó anyja ismét magára hagyja. A magányos, rémült és boldogtalan kislány a konyhában talál vigaszt, ahol barátságtalan nagyanyja szakácsnője, Georgette veszi a szárnyai alá, és megismerteti a francia konyha örömeivel. Hamarosan már maga is kezdi felfedezni a háború utáni Párizs kulináris gyönyörűségeit: a fokhagymás báránysültet, a tejszínhabos epret, a kesernyés sajtokat, a szószok, ízek kavalkádját. A családi konyha után következnek a párizsi kisvendéglők házias ízei, és a leghíresebb balparti éttermekben kóstolt ínyenc szarvasgombák. Colette ebben a kötetben meséli el, miként keresi a boldogságot, hogy lóg az iskolából, hogy a finomságokért szintén rajongó új mostoha apjával éttermekbe vagy piacokra járjon, és hogy találja meg élete nagy szerelmét tizenhat évesen egy Párizsba látogató szívtipró amerikai fiú személyében."
Ez a néhány sor lényegében teljesen összefoglalja az eseményeket. Mielőtt azonban bármit írnék róla, kell néhány szót szánnom az írónőre.
Colette Rossant saját életét és élményeit vetette papírra ezzel a könyvvel, ami sokat dob rajta. A hitelesség ad neki bájt, mert enélkül sajnos csak egy elnyújtott mese, amit egy kedves, hasát szerető nagyi mesél el az unokáinak vasárnap délután. Az írónő elsősorban szakácskönyveket ír, másodsorban újságíró és csak harmadsorban próbálkozik a hosszabb, cselekményes írással. Ez pedig meg is látszik a könyv felépítésén és a stílusán.
Az olvasó pillanatképekből ismeri meg Colette sorsát, amit gyakori ugrálások tesznek kicsit még darabosabbá. A lényeg persze így is tökéletesen összeáll, nekem mégis kevés volt. Hiányoltam a gördülékenységet, az íveket és az összekötő kapcsokat, mert bár érdekes volt egy ilyen színes életet megismerni, nem igazán tudtam, hova fut ki mindez és mire helyeződik a fő hangsúly.
Téma persze van bőven. Egyrészt a huszadik század dereka, másrészt egy gazdag francia-egyiptomi család helyzete, amit megfűszereznek a vallási kérdések és ott van még a felcseperedés, a férj és karrier kérdése, no meg a sok-sok gasztronómiai szóáradat. Az olvasó egyszerűen nem tudja eldönteni, mire figyeljen, mint mikor egy hosszú asztal előtt áll döntésképtelenül a sok finomság láttán.
Ráadásul a könyv eleje egyértelművé teszi, hogy visszaemlékezésről van szó és a jelen eseményeibe ágyazza a múltat, mintha keretet kívánna adni neki. Ezt azonban a végén nem teszi meg. Egyszerűen csak véget ér a mese, mintha a nagymamának gyorsan félbe kellett volna hagynia, mert már sípolt a teavizes kanna a tűzhelyen.
Pedig mindegyik téma rettentő érdekes. Nagyon megfogott ez a multikulturális közeg, amiben mindenki ragaszkodik a gyökerekhez. Colette vívódása nem csupán nemzetiségi, hanem vallási és identitási szempontból teljesen érthető volt. Nem könnyű megtalálni a helyet a világban, főleg mikor itt is és ott is akadnak gyökerei az embernek. Épp ezért nem tudtam elítélni a következetlenségét, ahogy csapongott egyik tőről a másikra.
A családját ellenben kifejezetten ellenszenvesnek találtam. Nagyanyját néha kedvem lett volna megcsapkodni egy nagy, nehéz és giccses kalappal a förtelmes viselkedése miatt. Colette anyja felbosszantott, ahogy a rokonai többsége is.
Az útkeresés tehát tetszett, bár a kezdeti nyíltság átcsapott egy kis visszafogottságba. A sok utazást pedig irigylésre méltónak találtam. Colette bejárta a fél világot és rengeteg mindent látott, mégis csak az ételek ragadták meg a figyelmét. 
Itt kell szót ejtenem a receptekről és a rengeteg gasztronómiai "ömlengésről". (Bocsánat, nem találtam jobb szót rá.) Nem vagyok kulináris típus, nem tudok főzni, nem hoznak lázba a drága éttermek kínálatai és elélek joghurton és kiflin akár napokig. Ennek ellenére tökéletesen tudom értékelni a jól elkészített ételeket, a konyhából kiszivárgó illatokat vagy akár a frissen sült kenyér zamatát. Egyszerűen csak arra van szükségem, hogy valaki lázba hozzon, hogy megteremtse a hangulatot, felkeltse az érdeklődésemet és a kíváncsiságomat egy-egy jó fogás iránt. Ez pedig itt sajnos nem történt meg. 
Colette oda meg vissza volt minden falat ételért, de nem tudta ezt a lelkesedést átragasztani az olvasóra. Ehhez ugyanis egy kicsit jobb stílusra és írói fondorlatra lett volna szükség. Éhes lettem, miközben olvastam, de nem azokra a falatokra, amiknek még a receptjét is mellékelte a szerző. A varázslat tehát nálam nem működött és meg is törte a hangulatot.
Apropó hangulat, kicsit többet vártam a bejárt országok és városok légköréből, de sajnos nem kaptam meg.
Összefoglalva érdekes könyv, de nem több, mint amit az alcím sugall: Memoár receptekkel
Nem bántam meg, hogy megismertem Colette életét, így nyugodtan ajánlom azoknak, akik szívesen olvasnak életrajzi könyveket, illetve a konyhaművészet szerelmeseinek. Aki viszont nem kifejezetten gasztronómiai alkat és valami lelkesítőt szeretne, keressen másik könyvet, ami jobban meghozza az ember kedvét a sütés-főzéshez. 

Extra:
Colette Rossant még egy könyve, Sárgabarackok a Níluson megjelent magyarul. Ez akár előzménykötetnek is tekinthető, mivel Colette Kairóban töltött éveit foglalja össze természetesen sok-sok étellel. 
Bár Egyiptomot nagyon vonzónak találom, nekem elég volt az, amennyit a fent tárgyalt könyvben elmesélt róla, így nem valószínű, hogy kezembe veszem a barackokat még akkor sem, ha a Níluson úsznak.

Ajánlás:
Ha már azt mondtam, vannak olyan könyvek, amik jobban meghozzák az ember kedvét pár órához a konyhában, úgy érzem illene pontos címeket is adnom. Mondok is hármat, amiben az ételeket különleges hangulat lengi be: 
A citromtorta különös szomorúsága - minden ízhez érzelmek és hangulatok társulnak
A csodálatos Waverley-kert - varázslat van minden fogásban, az almákkal viszont csak óvatosan
Csokoládé - tökéletes desszert

2014. június 16., hétfő

85. Könyvhét

Idén is sikerült eljutnom a Könyvhétre. Ez már a negyedik év zsinórban, hogy könyves standok körül lézenghettem a Vörösmarty téren. Tavaly is írtam beszámolót élményeimről (aki kíváncsi rá, elolvashatja ITT) ezért tartva a hagyományt, most is megteszem.
Ezúttal két napon is sikerült arra vetődnöm, a szombatot előre elterveztem, míg a péntek teljesen spontán jött.
ingyen angol könyv
A dolog úgy indult, hogy olvastam az Utazó Olvasó oldalán, hogy pénteken délután az olvasás népszerűsítésére könyvosztást tartanak a Deák téren. Többször volt már ilyen esemény, ám eddig mindig csak utólag értesültem róla, vagy elkerültem, így most még lelkesebb voltam. Azonnal el is meséltem Queen B.-nek, aki szintén kapott az ötleten.
Délután így fagyiztunk és begyűjtöttünk egy-egy ajándékkönyvet. Ezúttal idegen nyelvű (angol, német és francia) köteteket osztogattak különféle műfajokból. Szerencsére mindketten angolt kaptunk, ami bár témájában nem fogott meg igazán, nyelvgyakorlásnak jó lesz. (A képen is látható Louis L'amour író memoárja.)
Ha pedig már a belvárosban voltunk, Queen B. felvetette, nézzünk el a H&M-be, hátha van néhány csinos nyári ruha. A Vörösmarty téren lévő boltra gondolt, így a következő beszélgetés zajlott le: 
"- Biztos vagy benne, hogy a Vörösmartyra akarsz menni velem Könyvhét idején? - kérdeztem.
- Miért ne? Holnap úgyis egész nap ott leszel, nem? 
- Aha, de ha már útba esik, nem nézhetnénk körül?
- Oké, 15 perc ruhanézés, 15 perc könyvszemle. Áll az alku?
- Áll!"
Így kötöttem ki pénteken a Könyvhéten. Előbb ruhát néztünk, méghozzá sikeresen (de erről majd a Rózsaszín pöttyök rovatban) aztán gyorsan körbejártuk a standokat.
Céltudatosan kerestem néhány kiadót, hogy tudjam, másnap hová is kell majd mennem, mikor megláttuk a dedikáltatni kívánók hosszú sorát. Egyből beugrott, hogy ez a tömeg csak Darren Shanra várhat. Igazam lett, valóban ő dedikált és míg végigkövettük a kígyózó sort, kiszúrtam Ribizly barátomat. Oda is mentünk hozzá köszönni és hogy megbeszéljük a másnapi programot. (Szegény, még több órát volt kénytelen várakozni, mire sorra került, de megérte. Darren Shan mindenkivel kedvesen elbeszélgetett, így Ribizlyvel is elcsevegett.)
Ez a gyors látogatás remekül felkészített másnapra, főleg a dedikálások soraira.

Szombat:
Ezúttal csupán egy célom volt a Könyvhétre, szerettem volna dedikáltatni az egyik könyvemet. Így teljes mértékben rábíztam magam Ribizlyre, aki csakúgy mint a Könyvfesztiválra, ide is kisebb könyvhadsereggel érkezett. Szóval ő több könyvet szeretett volna aláíratni, én pedig készségesen mentem vele.
Az első célszemély Vavyan Fable volt. Okulva az előző napi sorból, egy órával előbb érkeztünk a helyszínre. Csakhogy tíz percig a stand rossz oldalán álltunk és mikor egy szervező felvilágosított miket, hogy a Fable-sor a túloldalon van, már egy komplett tömeg volt előttünk.
Letáboroztunk hát a sor végén 45 perccel kezdés előtt és vártunk. Aztán a sor mögöttünk egyre nőtt és nőtt, kicsit beszélgettünk a mellettünk állókkal és megtudtuk, az írónő egy embernek csak maximum 3 könyvet ír alá. Ribizly cseppet túllőve a célon hozott vagy tízet, így duplán kapóra jöttem. Én dedikáltattam az ő könyveit, ő pedig az anyukája gyűjteményének válogatott darabjait. Tízből hat könyv nem is rossz arány.
Míg várakoztunk, ami 12:15-től egészen 14:10-ig tartott, Ribizlyt elcsípték egy interjúra, összefutottunk Szürke Gandalffal és simogattunk egy helyes kölyökrókát. Utóbbi szintén sorban állt családostól.
Bár cseppet tartottunk az időjárástól, egész kegyesnek bizonyult. Volt bőven árnyék és nem is volt annyira meleg, ráadásul a szervezők vizet osztottak, amiért nagy piros pontot érdemelnek.
Miután sikerült végre a sor elejére araszolnunk és aláíratni a könyveket, felmértük a standokat.
Bár eddig ez volt a legjobb Könyvhét, még mindig úgy érezem, nem az igazi. A Könyvfesztivál nekem sokkal jobban tetszik, kicsit átláthatóbb és sokkal gazdaságosabb. A standok nagy része ugyanis 20% körül akciózott, ami az olyan gyakorlott könyvfüggőknek, mint amilyen én vagyok, jóval az ingerküszöb alatt van. Ennyiért bármelyik webárházban bármikor be tudok vásárolni. Persze akadt néhány doboznyi olcsóbb könyv is (Agave, Libri, Ulpius), ám ezek vagy megvannak, vagy olvastam, vagy cseppet sem érdekelt. Úgyhogy büszkén jelenthetem, erős voltam és nem vettem könyvet.
Ribizly viszont elcsábult, így ő két új könyvvel gazdagabban ment haza. Egyrészt begyűjtötte a Maxim Kiadó egyik újdonságát (Amy Kathleen Ryan - Szikra). Ajándék Angyalsorsos jegyzetfüzetet is kapott hozzá, amit nekem adott, így végül én sem mentem haza teljesen üres kézzel. (Kissé szétszórt vagyok, jegyzetek nélkül elveszek, szóval nagyon jó hasznát fogom venni.) Másrészt az olcsó könyvek között talált még egy kötetet (Eve Ensler - Vagina Monológok), amiről - miután beleolvastam - megállapítottam, elég fura könyv. Érdekes, de cseppet abszurd téma, legalábbis számomra.
dedikált könyvecske
Az idő csak úgy repült, így hamar eljött a három óra és egy újabb dedikálás. Benyák Zoltán írta alá regényeit és kissé megszeppenve mentem oda hozzá. Félszegségem oka az volt, hogy egy elég régi könyvet vittem magammal (első regényét), amit ráadásul álnéven írt. Épp ezért még nagyobb volt örömöm, mikor mosolyogva bemutatkozott és kedvesen elbeszélgetett velem, míg aláírta a Veszett lelkek városát.
Nagyon szimpatikus író. Érdeklődő, közvetlen és mosolygós, bár a képeken mindig kicsit mogorvának tűnt. Kíváncsi volt, mikor szereztem be a könyvet és mikor olvastam, hiszen elég régi kiadásról van szó. Aztán megjegyezte, hogy van két új regénye is (meg is lehetett nála venni), amit bólintással nyugtáztam. (Valamikor majd beszerzem azokat is és remélhetőleg dedikáltatom, talán pont a következő Könyvhéten.) Mielőtt pedig utamra bocsájtott volna, adott két házilag készített könyvjelzőt.
Szóval könyvheti egyetlen célomat sikeresen teljesítettem. Nagyon feldobott, ahogy a kedves írók általában szoktak.
A délután további részét, így napozással és várakozással töltöttem. Ribizly még három írót (Fábián Janka, Vass Virág és Dr. Czeizel Endre) keresett fel, én meg mentem vele. Jó könyvmolyként letelepedtem a járdaszegélyre, majd később a szökőkút szélére olvasni a csomagokkal, míg Ribizly körbejárt az írók után.
Nézelődtem, olvasgattam, cseverésztem, szóval jól elvoltam. Mégis mikor végeztünk és elindultunk, hogy együnk végre valamit, szembesültem a Könyvhét egyetlen nagy hátrányával. Elég szépen sütött a nap, amit a szél miatt észre sem vettem, így a pár óra napozás az én fehér bőrömmel nem túl szerencsésnek bizonyult. Sikerült leégetnem a vállamat és a hátamat. Tanulság: jövőre viszek naptejet is.
zsákmány
Összességében tehát nagyon jól éreztem magam. Cseppet sem bántam meg, hogy elmentem. Sok élménnyel gazdagodtam. Hiszen hol máshol simogathat az ember rókát, pacsizhat le kedves írókkal és állhat órákat sorban egy aláírás miatt? Illetve hol lehet még egész nap csak könyvekről beszélgetni úgy, hogy a körülötted lévők nem néznek furcsán rád?
Még mindig csak ajánlani tudom ezt a könyves programot, akár könyves bevásárlólistával érkezik az ember, akár nem. Csupán sétálgatni is érdemes kimenni, így is sok szép dolgot lehet begyűjteni.
Ahogy a mellékelt képen is látszik, szereztem könyvjelzőket, szórólapokat és könyves újságot is. Utóbbit az egyik gólyalábas nyomta a kezembe néhány kedves szóval. 

2014. június 15., vasárnap

Éjszakai cirkusz

Nem vagyok a cirkusz nagy rajongója. Valahogy sosem vonzott igazán. Talán mert együtt jár a bohócokkal, akiket cseppet sem kedvelek. Épp ezért sosem akartam beállni egy vándorcirkuszba és az ilyen témájú filmek és könyvek sem érdekeltek különösképpen.
Ez a könyv viszont megbabonázott. Rám kacsintott a Könyvfesztiválon, hipnotizált a gyönyörű kötésével és meghozta a kedvemet egy éjszakai cirkuszhoz.
A borító (fekete és fehér védőborító és piros kemény kötés egyaránt) meseszép, a belső csíkokról és csillagokról nem is beszélve. A szép könyvek mintapéldánya.
400 körüli oldalszámával meglehetősen vaskos darab, viszont a rövid fejezetek miatt gyorsan lehet haladni vele. Fizikai megjelenésével mindössze egy problémám volt, a sok elgépelés, ami kifejezetten zavaró helyeken bukkant fel újra és újra.
Fülszöveg:
"Az éjszakai cirkuszban nincs porondmester, aki hangszóróján keresztül bejelentené a következő számot, sem bohóc, aki gúnyt űzne a közönségből. Ezekben a fekete-fehér sátrakban páratlan élmény vár rád: az öt érzék ünnepe!
A varázslat és a szemfényvesztés hátterében ádáz küzdelem folyik: a két fiatal mágust, Celiát és Marcót kisgyermekkoruktól fogva azért tanították, hogy mágikus erejük segítségével győzelmet arassanak a másik felett. Amikor Celia véletlenül rájön, hogy Marco az ellenfele, együtt lenyűgöző varázslatba kezdenek.
Erejüket ettől kezdve csak arra használják, hogy örömet szerezzenek vele a másiknak, és az új játék közben észrevétlenül egymásba szeretnek. Mély és varázslatos érzéseiktől hunyorogni kezdenek a lámpák, és a helyiséget elönti a forróság. Sokáig nem is sejtik, hogy olyan játszmába kényszerítették őket, amelynek a végén csak egyikük maradhat életben.
Mikor mestereik megelégelik, hogy kicsúszott kezükből az irányítás, közbelépnek. Celiáék rádöbbennek, hogy nem kerülhetik el a játszma végkifejletét. Csak egyetlen megoldás marad számukra, de ahhoz minden tehetségükre szükség lesz…"
Bár a fülszöveg romantikus történetet ígér, itt nem a szerelmen van a hangsúly.
Ez a könyv a cirkusz és varázslat nyomtatott és fűzött dicsérete. Még azokat is elbűvöli, akik nem különösebben rajonganak az illuzionisták és sátrak iránt. A könyv légköre ugyanis a csokoládés pattogatott kukorica, a forralt bor, a varázslat füstjének és csillámainak illatába burkolja az olvasót. Szinte hallani lehet, ahogy a szél lobogtatja a csíkos sátrak ponyváit, és ahogy az ámulat és nevetés felcsendül a háttérben. Garantáltan meghozza az ember kedvét egy kis varázslathoz és úgy általában a cirkuszokhoz.
A történet több idősíkon fut, ám ez cseppet sem zavaró. A fejezetek elején pontos dátummal és hellyel nyomon lehet követni a dolgokat az időbeli és térbeli ugrálások ellenére is, hiszen sosem lehet tudni, a cirkusz hol bukkan fel legközelebb.
Az írónő, Erin Morgenstern bizonyára nagyon szereti a varázslatokat és talán vett is néhány órát egy mágustól, mert a stílusa mágikus. Nagyon tetszett a gördülékeny, néhol teljesen képszerű, néhol picit ködös leírása és ahogy a szavakkal hangulatot teremtett.
A szereplői egyéniségek, akiket lehet kedvelni és utálni is. Azonban úgy éreztem, nem rajtuk külön-külön áll ez a történet, hanem a komplett társulaton. Együtt adták meg azt az egészet, amire a cselekménynek szüksége volt. Épp ezért inkább a hangulatok, érzelmek és varázslatok domináltak jobban és ez cseppet sem probléma.
Nagyon tetszettek a sátrak leírásai, a szereplők különleges képességei és a misztikum füstje. Ezek mellett azonban a szereplők kapcsolatai kicsit háttérbe szorultak. A fülszövegben ígért tiltott szerelem így lett csupán egy adalék a sokból és épp ezért nem is fogott meg igazán. Kedveltem a két főhőst és mivel van szívem, drukkoltam is nekik, de nem ők kötöttek le a legjobban.
A kedvenc szereplőm Friedrick Thiessen. Az ő karaktere fogott meg a legjobban, mert vele tudtam igazán azonosulni. Pont úgy lettem fokozatosan a cirkusz rajongója, ahogy ő és nagyon tetszettek a leírásai.
A történet hátterét adó párbaj, ahogy az a varázslatok többségénél lenni szokott, meglehetősen ködös alapzaton állt. Mégsem ez volt vele a problémám, hanem az, hogyegyáltalán nem láttam benne értelmet két unatkozó mágus kicsinyes bizonyítási vágyán kívül. Ráadásul a ködös szabályok és a végcél semmitmondósága nem tette igazán izgalmassá ezt az összecsapást. Így eshetett meg, hogy a könyv végét és egyben a párharc lezárását kifejezetten laposnak találtam. A sok csoda és varázslat mellett, amit a cirkusz nyújtott, teljesen eltörpült.
Összességében mégis azt mondom tetszett. Tetszett a fekete és fehér hangulata, tetszett a sok apró varázslat, ami áthatotta minden sorát és igazán meghozta a kedvemet egy vándorcirkuszhoz. Ha legközelebb felbukkanna a közelemben, mindenképp megnézném szigorúan feketébe öltözve egy piros sállal a nyakamban.
Meleg szívvel ajánlom azoknak, akik szeretik a cirkuszokat és élvezik, ha egy illuzionista bűvkörébe kerülnek. Azoknak pedig, akik nem lelkesednek a cirkusz iránt és szkeptikusak a varázslatra, különösen ajánlom. Ettől a könyvtől más színben fogják majd látni ezeket a dolgokat, nem pusztán feketében és fehérben.

Kedvenc idézet a könyvből:
"Megeshet, hogy a történet, amit elmesélsz, beköltözik valakinek a lelkébe, a vérévé válik, része lesz a személyiségének és az élete céljának."

2014. június 8., vasárnap

A bukott lány

Ezt a könyvet egy könyvbolhapiacon adoptáltam. (Írtam róla pár sort az egyik rovatomban.) Megtetszett a cím, a szomorú lány a borítón és mivel több kiadást megélt, úgy gondoltam, nem lehet rossz.
A borító kicsit retró, fülszöveg az én változatomon (1989-es kiadás) nem is volt, kis méretű könyvecske és mindössze 200 oldalból áll.
Balázs Anna munkájához, bár József Attila-díjas írónő és meglehetősen termékeny (30 könyv jelent meg a tollából), még nem volt szerencsém. Talán azért, mert a huszadik századi magyar irodalomból vannak hiányosságaim. Ez a könyv pedig 1965-ben jelent meg először.
Fülszöveg:
"Ilus mai kislány, és társadalmunkban minden feltétel megvan az Iluskához hasonló leányok emberi kiteljesedéséhez. Ám Oszkó Ilona körülményei fölöttébb kedvezőtlenül alakulnak. Az iszákos apa elviselhetetlen légkört teremt a kis Oszkó-családban, és a jobb sorsra érdemes Ilus útja messze elkanyarodik a megszokott iránytól. És ez a rendellenes út a javítóintézetbe vezet. Ki a felelős Ilusért és az Oszkó-család hányattatásaiért? Van-e út, amelyen Ilus kijuthat a javítóintézetből a becsületes emberek társadalmába? Van-e lehetőség az Oszkó-féle félrecsúszott emberek megmentésére?"
Érdekes és talán egy picit provokatív téma, nem igaz? Nos, az is és mégsem.
A történet nem csupán a bukott lányról szól, hanem a családjáról is és néhol pár sorban kiegészül egyéb mellékszereplők rövid ismertetésével.
Az olvasó először Iluska anyjának szemszögéből ismeri meg az eseményeket, az Oszkó család helyzetét, múltját és meglehetősen borús jövőjét. Már ennél a résznél le lehet vonni a következtetést, ez egy nyomasztó történet. Nincsenek ugyan benne nagy tragédiák és lángoló dráma, csak a mindennapi élet apró nyomorúsága. A szegénység, a társadalmi nyomás, az alkoholizmus és az emberi kapcsolatok nehézségei.
Aztán a könyv közepén Iluska kerül középpontba és ő is előadja a saját verzióját bukásáról. Itt pedig bőven van lehetőség a betekintésre más züllött lányok életébe. Például Lizi sorsa nyomorúságosabb, az olvasónak mégsem lesz jobb kedve tőle. A sötétséget ugyanis legfeljebb csak egy kis szürkület váltja fel néha, a pozitív dolgok pedig annyira fásultnak tűnnek, hogy elvesztik jelentőségüket. Így lehet, hogy nem éreztem együtt egyik lánnyal sem és a javítóintézet nevelőit is teljesen unszimpatikusnak találtam. Egyszerűen képtelen voltam bárkit megkedvelni, mind annyira lehangoló volt.
Hogy kerek legyen a sztori, a könyv utolsó harmadán, az apa is szót kap, ami nem segített sokat a vidámságon. Bepillantani egy alkoholista gondolataiba érdekesen hangzik ugyan, de cseppet sem jó dolog. Rettentő nyomasztó volt.
A fülszöveg kérdéseket ígér, amit az olvasó meg is kap. Elgondolkodhat, mi okozta Iluska bukását, hol hibázott, mit lehet tenni, viszont választ nem talál. Ez csupán a bukás története, az a bizonyos út lefelé az előzményekkel tarkítva, nincs benne a felemelkedés, nincs benne a jövő, csak egy lehetőség és az is gyenge. Épp ezért a nyomasztó légkört, amit ez a könyv teremt, az utolsó lapok sem oldják fel. Az olvasóban megmarad a keserű szájíz.
Miért keserű? Mert annyira valóságos. A hatvanas évek korképe tökéletesen kirajzolódik elvtársakkal, szegénységgel, irigységgel és keserűséggel, a hétköznapi emberek bújával és bajával. Ezt pedig olyan családi problémákkal fűzi tovább, amelyek jóval túlnyúlnak a rendszerváltás évein.
Alkoholizmus nem a legszebb téma. A részeg emberekben nincs semmi báj vagy kellem, különösen, ha ezek az emberek a rokonaik szeme előtt kerülnek ilyen állapotba. A legszomorúbb pedig az, hogy az ital bizony most is családok tömegét mérgezi meg. Szerintem, mindenki ismer legalább egy olyan családot, ahol akad alkoholista családtag. Én sajnos nem csak egyet tudnék mondani...
Épp ezért a történet ezen vonalát közel éreztem magamhoz, talán túlságosan is. Vidéki lány vagyok, jártam már sok falusi kocsmában fröccs fölött kornyadozó bácsikákat látva és még mindig érzem az állott alkohol és cigaretta szagát, ha ezekre az emlékekre gondolok. Sajnáltam őket, de soha egy percig sem gondoltam, hogy önhibájukon kívül kerültek ebbe az állapotba. Ez a betegség ugyanis nem olyan, mint a nátha, nem véletlenül kapja el az ember, hanem maga jár utána, ő kezdi, megállni viszont már nem tud.
Érdekes, hogy nem is Iluska bukása és a prostitúció kérdése nyomasztott igazán, hanem az a bormennyiség, amit az apja benyakalt munka után.
A fülszövegben feltett fő kérdésre, vagyis hogy ki felelős mindezért, én csak egy választ látok: mindannyian. Az egész családot terheli a felelősség (a kisgyerekeket kivéve), mert nem csak hibáztak, hanem  egyetlen szó nélkül elnézték a másik hibáit is. A család lényege az összetartozás, ez pedig Oszkóék esetében hiánycikknek minősült. A bajban is inkább vádaskodtak, minthogy összefogtak volna.
Összefoglalva ez egy nagyon nyomasztó könyv, amitől az olvasónak biztosan nem lesz vidámabb a napja. Épp ezért nekem nem tetszett. Lehet egy könyv szomorú, nyomaszthat, ha kell, sőt akár meg is kínozhatja az ember szívét-lelkét, de csak akkor, ha cserébe ad valamit. Ha a szenvedés végét valami pozitívval koronázza meg, ha van értelme. (Erre a legjobb példa A Hold színe. Mélységesen szomorú, néhol nagyon lehangoló, mégis csodálatos alkotás, mert minden fájdalom és keserűség mellett van egy cseresznyefa.)
Kizárólag azoknak ajánlom, akik szívesen olvasnának valamit a '60-as évekből vagy a '60-as évekről. Illetve azoknak, akiket nem riaszt a nyomasztó hangulat és belepillantanának egy alkoholista kisember gondolataiba.

2014. június 7., szombat

A szépség és a szörnyeteg

A szépség és a szörnyeteg az egyik kedvenc Disney rajzfilmem. Épp ezért, mikor megtudtam, hogy újra feldolgozzák, méghozzá egy látványos francia mozifilm keretein belül, azonnal tudtam, hogy látnom kell. Nem is haboztam elmenni miatta a moziba.
Ismertető (bár szerintem a történet főbb vonalait mindenki ismeri) :
"Valamikor a XIX. század elején járunk. Egy jómódú tengeri kereskedő vállalkozása hirtelen csődbe jut, így a fényüző palotából kénytelen egy vidéki majorba visszavonulni. A hat gyermekét egyedül nevelő apa mindent megpróbál sorsuk jobbra fordítása érdekében megtenni, de hiába. Egy, a városban tett fárasztó, és sikertelen útja során az erdőben hazafelé menet véletlenül egy rejtélyes kertbe téved, ahol egy szál rózsát tép le legkedvesebb gyermeke, a legkisebb lánya számára. Ártatlannak tűnő cselekedetével azonban magára haragítja a kert, és a hozzá tartozó romos kastély titokzatos urát. A Szörnyeteg a letépett rózsáért cserébe az apa életét követeli. A család legifjabb leánya, önmagát hibáztatva a balszerencséjük miatt, magára vállalja az ítéletet, és otthonról megszökve önként veti magát a Szörnyeteg karjaiba. Csakhogy a kínok és a halál helyett valami egészen más vár rá: minden este csodaszép ruhákban a Szörnyeteg dúsan terített asztalánál vacsorázik a kastélyban. A napok múlásával, ahogy minél jobban megismeri a Szörnyeteget, annál inkább bizalom alakul ki közöttük. A lány álmaiban felsejlenek a Szörnyeteg múltjának darabkái, s lassan összeáll ezekből az egykor jóképü és kedves herceg igaz története. A Szépségre hárul a feladat, hogy bátorságával felülemelkedjen a veszélyen, és kimentse a herceget a gonosz varázslat hatása alól."
A történet már rengeteg változatot megélt, mindig akadt benne valami újítás és ez az új film sem kivétel.
Ahogy kicsit utánaolvastam, a rendező, Christophe Gans egyrészt visszanyúlt az első változathoz (ez jól látszik Belle családján), másrészt nagyobb hangsúlyt szánt a főhősnőre, mint a szörnyetegre. Mindezt pedig, hogy meglegyen a szükséges tündérmese hangulat, még több varázslattal fűszerezte.
Bevallom, nagy elvárásaim voltak, amelyeket nem sikerült maradéktalanul teljesítenie. Épp ezért sorra veszem, mi tetszett (de az nagyon), majd pedig azt is, mi nem.
A látványvilág lenyűgöző. Már ezért érdemes volt elmenni a moziba. A széles vászon előtt szinte elfolytam gyönyörűségemben ettől a sok barokk-rokokó díszlettől. Remek mesés hangulat áradt minden egyes képkockából. A sok növény - legyen rózsa, vagy csak néhány fűszál -, a kastély, a ruhák, a szobrok igazán varázslatos környezetet teremtettek. Mindig tudtam, mire számíthatok, olyan jól megalapozták az események hangulatát.
Ehhez a látványhoz pedig tökéletes zene társult. A dalok passzoltak a mesés jelleghez és néhány különösen belopta magát a szívembe. Pierre Adenot piros pontot érdemel.
A színészek is rendben voltak. Kicsit ugyan tartottam a szörnyeteg ábrázolásától, de ez alaptalannak bizonyult. Látszott, hogy rá kifejezetten sok időt és energiát szántak. (Ez mondjuk nem mondható el a kutymákokról és az őzsutáról...) A külsőségeken kívül, a személyiségük is szépen kibontakozott. Itt is elsősorban az úriembert lehet kiemelni.
Vincent Cassel tökéletes volt a szerepre, mert pont olyan mogorva és néhol arrogáns volt, ahogy egy szörnyetegnek lennie kell. Közben mégis tudott egy-egy kedvesebb félmondatot elejteni, hogy a néző lássa, még sincs kőből a szíve.
Az is tetszett, hogy mindkét szereplő kapott hátteret, volt múltjuk, saját életük és nem csak onnantól kezdtek el létezni, hogy találkoztak. Azonban míg Belle előélete, itt elsősorban a testvéreire gondolok, nagyon tetszett, addig a szörnyeteg múltja kevésbé. Itt értem el a fordulóponthoz.
Ebben a mesében a mondanivalót szeretem a legjobban. Az üzenetet, hogy nem csupán a külső számít, hogy meg kell ismerni a másikat, mielőtt ítélkeznénk felette és azt a szép fokozatosságot, ahogy az ellentétek találkoznak és lassan összecsiszolódnak. Ezt vártam ebben a változatban is, de sajnos nem kaptam meg.
A szörnyeteg múltja kicsit túlságosan mesés lett (nem elégedett meg egy tündérrel, kellett neki nimfa és istenség is), bár ezt leszámítva jó volt. Szomorú, de tanulságos történet, ami jól magyarázza miért viselkedik az úriember úgy, ahogy. 
Csakhogy ez a múltbéli történet van fenntartva arra is, hogy megtartsa a jelen románcát, ez pedig túl sok. Belle az álmaiban ismeri meg a történetet és közben ébren még csak meg sem próbálja megbeszélni a dolgot a szörnyeteggel. Sőt, alig van kommunikáció a két főhős között. Napi egy órára találkoznak, akkor is csak összekapnak, majd bumm, már fülig szerelmesek is a másikba. Miért? Nincs alátámasztva Belle vonzalma. Annyit lehet tudni, hogy megismerte a múltját, de ez csupán az első lépés egy kapcsolathoz, mert ami múlt, elmúlt. A jelenben nincs kibontva a vonzalom, nincs változás a kapcsolatukban csak hopp ma utállak, hopp ma meg már szeretlek. Ezzel pedig nálam elveszett az üzenet.
Még néhány dolog zavart, az aktuális negatív figura - aki amúgy nem sok szerepet kapott -, és a szörnyeteg visszaváltozása. 
A filmvégi csata cseppet sok volt, túlságosan epikusra szerették volna és átestek a hátasló túloldalára, majd jött a szörnyeteg csatabéli képességeinek hiányossága, a sérülés és a menekülés. Menekülés? Mi a fenének? Ha az erdő istene megtámadta őket akkor utána miért engedte visszaváltozni? Oké, Belle két tizedmásodpercnyi hókuszpókusz következtében belezúgott, de ennyi miért elég? Nem értem az öreget...
A rossz fiú leradírozása a képről pedig szerintem mindenkit hidegen hagyott. Unszimpatikus volt, de tényleg nem sok vizet zavart, akár meg is úszhatta volna, az sem érdekelt volna senkit, még a kutymákokat sem.
Na, igen, kutymákok, jobban szerettem volna egy órát és egy gyertyatartót helyettük...
Összességében tehát tetszett is, mert nagyon látványos és hangulatos, és nem is, mert a sztorin esett változások nem mindegyike volt ínyemre.
Ettől függetlenül ajánlom mindazoknak, akik szeretik a szépség és a szörnyeteg románcának történetét. Érdemes ezt a változatot is megismerni, de kétségtelen, hogy a Disney mesét semmi sem múlhatja felül.


Kedvcsinálónak két dal a filmből:



2014. június 4., szerda

Otome Youkai Zakuro

Ez egy tipikus shoujo anime, vagyis kifejezetten lányoknak szól, azok közül is inkább a tizenéveseknek. Ezt nem csupán a grafika teszi nyilvánvalóvá (sok virág és helyes fiúk), hanem a történet erőteljes romantikus, ám inkább plátói mivolta is.
Kellemes hosszúságú, mindössze 13 részes. Ismertető AnimeAddicts-ról kölcsönözve:
"A Meiji-restauráció nyugatosító hatásai felbolygatják az emberek és a youkai-ok amúgy sem túl békés egymás mellett élését Japán szerte. Az egyre fokozódó feszültség megoldására jön létre a Youjin-ügyi Minisztérium, melynek különleges „osztagának” egyik felét a japán katonaság három hadnagya (Agemaki, Riken, Ganryuu), másik felét meg az emberek és youkai-ok megvetendő nászából született, ám különleges képességekkel rendelkező félvér leányzók adják (Zakuro, Susukihotaru, Hotaru, Bonbori). A két külön világhoz tartozó csapat összeszokása és együttműködése persze nem megy zökkenőmentesen. A megtévedt és agresszívvá vált youkai-okat kergető csapat tagjai kénytelenek szembenézni saját előítéleteikkel, múltjukkal és titkaikkal, ha el akarják végezni a rájuk bízott feladatot – és ha életben akarnak maradni."
Az utolsó mondat talán kicsit túlzás, mert bár elméletben egy harcos csapatról van szó, az estek 90%-a békés úton oldódik meg. Mivel pedig shoujo, a harc egy kis pózolással, énekléssel és virágesővel jár. Szóval senki se várjon sok vérre menő csetepatét.
A fő hangsúly a szerelmen van. A katonák és a lányok között szinte azonnal felcsapnak a szikrák, sorra jönnek a pirulós helyzetek, a visszafojtott érzelmek és minden, ami ezekkel jár. A néző már az első rész fele után tudja, kinek kiért dobod pici rózsaszín szíve és ezzel nincs is semmi baj. A kiszámíthatóság ugyanis nem ront a szórakozáson.
Remekül lehet derülni a szereplőkön, ahogy kerülgetik egymást, célozgatnak, elpirulnak és kínos helyzetekbe bonyolódnak egymással. A romantika mellett ugyanis a humor is nagy szerepet kap.
Elsősorban helyzetkomikummal operál, néhány rész nem is szolgál másra, mint néhány vicces, romantikus jelenet kidomborítására. Mindegyik szereplő megkapja a kellő figyelmet, hogy az érzelmek ki tudjanak bontakozni. Természetesen csak mértékkel, mert a nagy vallomások sem olyan eget rengetően hatalmasak és egy-egy érintésen kívül nem sok fizikai vonzalmat mutatnak.
A romantikus töltet mellett a dráma kerül még előtérbe és itt van egy éles váltás. Ez egy könnyed kis mese, közben meg felvet néhány cseppet sem könnyed dolgot, mint a kegyetlenkedés, hatalomvágy, a bosszú és a vérfertőzés megdöbbentő eshetősége. Épp ezért lehetne komolyabb is, mégis valahányszor kilép a bohókás és rózsaszín határból, úgy iszkol vissza a következő percben, mintha égő fáklyákkal kergetnék. Így viszont nem lehet igazán komolyan venni, pedig akadna benne mondanivaló is.
Az alap kérdéskör, amit igyekszik virágokkal elfedve romantikus ágyon tálalva boncolgatni, a kitaszítottság kérdése. Az emberek és youkai-ok kapcsolata nem felhőtlen. A megbélyegzés, a félelem, az idegenkedés mindattól, ami más és első ránézésre furcsának tűnhet, nem új keletű dolog és mindig aktuális. Legyen szó rókafülről, bőrszínről, vallásról, érdeklődési körről vagy akár kulturális aspektusokról a megkülönböztetés bárhol feltűnhet. Ezt pedig kezelni kell, így az anime egy pozitív üzenetet hordoz. Megmutatja, hogyan lehet túllépni az előítéleteken.
A másik érdekes kérdés, ami felbukkan a sorozatban az a korszak, amiben a cselekmény helyet foglal. Részben szintén kapcsolódik az előbbi témához, hiszen a japán és a nyugati kultúra összeütközéséről van szó. A Meiji-restauráció egy igazán érdekes időszak, amit igyekszik picit bemutatni. Nagyon tetszett a nyugati ruhák és ételek fel-felbukkanása és az is, hogy a támogató oldal mellett helyet kapott az ellenállás is, pont a főhősnő személyében. A végére azonban csakúgy, mint a youkai - ember konfliktus, itt is kompromisszum született.
A történet vége kissé lapos lett, több akcióra számítottam és egy kicsit talán komolyabb végkifejletre. Csakhogy ez nem egy olyan anime, ez egy rózsaszín vattacukor, így egy hatalmas boldogságvirág illett a megkoronázásához. Az már más kérdés, hogy ezt én túlságosan sziruposnak találtam.
Összefoglalva tehát egy igazi rózsaszín shoujo minden bájával és hibájával együtt szép, díszesen virágos kivitelezésben a hozzá passzoló zenével egyetemben.
Szórakoztató, nem bántam meg, hogy végignéztem, mert néha kell egy kis édesség, csak nem túl nagy adagokban. Inkább lányoknak ajánlanám, de nekik nyugodt szívvel.

2014. június 3., kedd

A vízköpő

Nem mostanában figyeltem fel erre a könyvre. Pár éve láttam először a könyváruházak weboldalain és a fülszöveg alapján érdekesnek tűnt, csak a borító elbizonytalanított. Aztán egyik karácsonykor épp Ulpius boltban jártam, mikor rám kacsintott a szépséghibás könyvek dobozából. Csakhogy az ünnepek ürügyén már bőven túlköltekeztem, így nem jöhetett haza velem. Ilyen múlt után nem csoda, hogy a könyvtár polcán megpillantva azonnal lecsaptam rá.
A borító talán nem a legszerencsésebb választás, mert más típusú könyvet ígér, mint amilyen valójában, mégis nagyon kifejező. A tetoválások és az égő szív tökéletesen illik a történethez.
Kicsit több mint 500 oldal és a végére került jó néhány lapnyi ajánló is.
Fülszöveg:
"Kívánatos, szexi, unott és cinikus férfi volt. Autóbalesetekor nyílvesszők repültek át az égen, testét majdnem teljesen elemésztette a tűz. Egy kórteremben elzárva várja a biztos halált, amikor az angyali külsejű, bár démoni szobrásznő Marianne Engel jelenik meg az ágyánál, és fülébe súgja: „Egyszer már megégetett a tűz, amikor szeretők voltunk a középkorban. Te sebesült zsoldos katona voltál, én apáca, és megmentettem az életed.” Marianne ezek után éjjelente egy káprázatos és egzotikus szerelmi történetet mesél, és lassan visszahozza az életbe a hitehagyott férfit, akinek bűnös múltja nem ismeretlen a nő előtt. Meséje gyógyítja a lelket, és varázsa szerelembe ringatja a megkövült szívű és meggyötört testű beteget. De vajon mi igaz mindebből? Marianne Engel vajon egy zavart nő csupán, vagy a túlvilág hírnöke, akinek földi idejét furcsa vízköpők mérik?"
Ez most lehet kicsit szexistán hangzik, de annyira érződik, hogy férfi írta és ez annyira jó. Több női író munkája kerül a kezembe, mint férfié és mindenféle minősítés nélkül kijelenthetem, máshogy ír a két nem és ez így van jól. Van olyan téma, amihez a női hang jobban passzol és van olyan, amihez egy férfi mélyebb orgánuma szükséges. Ez a könyv pedig pont az utóbbi.
Egy cinikus és keserűen realista férfi nézőpontját egy másik - valószínűleg szintén cinikus - férfi tudja a legjobban előadni. Főleg ha az egész könyvet a valóság illúziójába kívánja ágyazni, nem kevés sikerrel. A legjobb bizonyíték rá az, hogy most, mikor szerettem volna nevén nevezni a főszereplőt, jöttem rá, hogy nem tudom a nevét. Az egész könyv E/1-ben meséli el az eseményeket és sehol egy apró utalás az úriember nevére, és ez még csak fel sem tűnt (egészen mostanáig). A főhős és a mesélő így teljesen egybeforr. Zseniális húzás.
A stílusa tehát remek. Persze csak azoknak, akik kedvelik a szarkazmust, nem zavarja őket a kormosan sötét humor és a nyers valósággal is elboldogulnak. Andrew Davidson ugyanis nem kertel, pontosan és érzékletesen elmesél mindent a "hamuba sült pogácsa" életről kezdve az égő emberi hús kínjával, a lélek sötét hegein át a Pokol lávával kikövezett turistaútjaiig.  Szókimondó, mindent a nevén nevez.
A történet ehhez a nyelvezethez idomulva, hol a legutolsó porcig és bőrfoszlányig valósághű, hol olyan megfoghatatlan mese, mint az utolsó lélegzet. Ez a kettősség pedig lebilincseli az olvasót és arra készteti, hogy újabb és újabb fejezetet faljon be, mintha csak a kígyólotyó sóvár falánkságának engedne.
A karakterek jól összerakott és szerethető személyiségek, az események izgalmasak még akkor is, ha egy szimpla fürdőről van szó, bár harmadfokú égési sérüléssel ez cseppet sem olyan kicsi dolog.
Aztán ott vannak Marianne meséi, amelyek aztán mesék a javából. Minden megvan bennük, ami a jó mesékhez kell és olyan szépen simulnak bele a történet folyamába és a végén olyan tiszta képben egyesülnek, hogy öröm olvasni. Mert minden mese jelentéssel bír, kapcsolódási pontokat ad és elgondolkodtat. Marianne saját meséje pedig olyan jól felépített mindenféle szempontból, hogy nem csak a főhős kezd kacérkodni valódiságának gondolatával, hanem az olvasó is. Erre a könyv vége teszi fel a koronát, bár a befejezéssel nem vagyok teljesen elégedett. Kicsit grandiózusabb véget vártam, de mivel ez az egyetlen olyan momentum, ami nem tetszett ebben a regényben, nem kekeckedem.
Két dolgot kell még kiemelnem. Az egyik a címben is szereplő vízköpő. Nekem mindig tetszettek ezek a kőszörnyek és igazán érdekes volt cseppet misztikus fűszerezésben olvasni róluk. Marianne művészete még a mániákusság ellenére is inspiráló.
A másik a vallás. A teljes történetet áthatja a hit és bár akad benne bőven egyházi utalás, igaz nem csupán keresztény megközelítésből, cseppet sem zavaró. Az ateista főhős szép lassan ismerkedik a hittel és a végére megtalálja azt, amiben ő is képes hinni. Ez pedig egy kifejezetten pozitív mondanivaló, mert itt nem dogmákról és istenségekről van szó, hanem a hétköznapi élet értelméről. A célról, amiért az ember nap, mint nap egyik lábát a másik után teszi, amiért érdemes reggel kimászni az ágyból, amit lehet várni és remélni, az apró, de színtiszta hitről.
Az egész vallásos, mégis realista, mesés, mégis igazi történetet egy jó adag romantika is fűszerezi. Romantika a szó eredeti, műfaji értelmében, vagyis semmi nyálas vattacukor, csak egy kis érzelem, egy kis szenvedély és picike csillogása a boldogságnak. Mert ez bizony lángok, fájdalom és morfium ide vagy oda, egy szerelmi történet.
Összefoglalva tehát remek könyv, nekem tetszett és szívesen utazgattam volna még Davidson Poklának ösvényein néhány vízköpő társaságában.
Csak ajánlani tudom mindazoknak, akik már megégették magukat bármilyen értelemben, akik érdeklődve néznek egy vízköpőre és akik hisznek vagy hinni szeretnének a valódi mesékben.

Néhány idézet kedvcsinálónak:
"A könyvek oly nagy értékkel bírtak, hogy az írószobák gyakran egy bevehetetlen torony csúcsában helyezkedtek el; magukban a könyvekben is szerepeltek a rablás és a vandalizmus következményeire intő feljegyzések. E szövegek szerint a könyvtolvajt betegség támadja meg, elönti a láz, kerékbe töretik és felakasztatik. Nem válogathat, e sorok egymás után sújtanak le rá."
"… az a baj a keresztények többségével, hogy hetente egyszer betérnek a templomba, és imádkoznak, hogy legyen meg Isten akarata, aztán panaszkodnak, mikor ez bekövetkezik."
" A történelem arról szól, hogy egyik ember el akar venni valamit a másiktól, ami általában egyiküknek sem a tulajdona."

2014. június 2., hétfő

Mozgóképek XXI.

Hihetetlenül precíznek és pontosnak érzem magam ezzel a filmes rovattal kapcsolatban. Sikerült az elmúlt két hónap filmhozamát tartanom.  Az elmúlt 31 napban ismét háromszor ültem le az otthon kényelmében filmet nézni és ismét sikerült egyszer eljutnom a moziba is (Hosszú út lefelé). Szétszórtságom és szeszélyes természetem miatt ez igen is nagy teljesítmény. 

Gimme Shelter
"Vanessa Hudgens játssza a 16 éves Apple-t megtörtént esetet elmesélő Gimme Shelter drámában. Rosario Dawson formálja meg drogfüggő és prosti édesanyját, aki folyamatosan megalázza, a lánynál betelik a pohár és lelép, felkeresi a Wall Streeten dolgozó eddig soha nem látott édesapját (Brendan Fraser), de onnan is gyorsan továbbáll. Időközben kiderül, hogy terhes. Majd egy pap veszi gondjaiba őt."
Ez egy tipikus dráma. Épp drámahangulatban voltam, mikor ráakadtam erre a filmre és nagyon passzolt az aktuális kedélyállapotomhoz.
Megtörtént eset ide vagy oda, ez a sztori cseppet sem új. Lecsúszott lány, szörnyű anya, terhesség és csipet vallás, ezt a koktélt mindenki ismeri már. A történet így nem mond semmi újat és kifejezetten magasröptűnek sem mondanám. A szokásos "Küzdj, bízz és rendbe jön minden!" üzenete van, mégis tetszett.
Tetszett, mert hangulatot tud teremteni (vagy mert pont én is ilyen hangulatban voltam) és nem kell mindig az újdonságot várni, néha jó a megszokottság érzése. Az is tetszett, hogy a hitet hangsúlyozta és nem a vallást. 
Szóval nem rossz film, mégis kizárólag drámakedvelőknek ajánlom. No meg mindenkinek aki, épp melankolikus hangulatban van.

A boldogság sosem jár egyedül
"Sacha-t három dolog élteti: a barátai, a zongorája és a bulizás. Éjszakánként egy jazz klubban játszik, az estéket pedig szemrevaló nőkkel zárja agglegénylakásában. Charlotte-nak három gyermeke van, egy jól menő munkája, no meg két exférje. Életébe már csak a szerelem nem fér bele.
Sacha és Charlotte annyira különböznek egymástól, hogy megismerkedniük sem volna szabad, ám a sors máshogy egyengeti útjukat. Amikor Charlotte egy esős délutánon belebotlik Sacha-ba, azonnal megváltozik az életük. Találkozásuk szerelem első látásra. De vajon van-e hely gyerekek számára is a szerelemben?"
Francia vígjáték minden hozzávalóval, ami ebbe a kategóriába beletartozik.
Két okból néztem meg, egyrészt vígjátékra vágytam, másrészt Sophie Marceau. Szeretem a francia filmeket, szeretem a könnyedségüket és azt a kissé suta bájt, ami árad belőlük. Ez a film is ilyen, mert a humor fő forrása az esetlenség, mégsem lesz erőltetett az egész. Ráadásul, bár felhasznál néhány jól bejáratot csavart, olyan ügyesen tálalja egy csipet öniróniával megszórva, hogy a néző friss finomságnak érzi.
Könnyed és humoros, így csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti a francia vígjátékokat. Egy üveg bor és egy tál sajt mellé tökéletes körítésnek.

Nyárutó
"A Nyárutó főhőse a 13 éves Henry Wheeler, aki azon igyekszik, hogy a ház ura legyen, és gondját viselje zárkózott anyjának, Adele-nek, miközben a kamaszkor kínjaival küszködik. Egy alkalommal, amikor az iskolából hazafelé bevásárolni mennek, Henry és az anyja találkoznak Frank Chambersszel, aki ugyan félelmet keltő alak, ugyanakkor nyilvánvalóan segítségre van szüksége. Frank meggyőzi őket, hogy vigyék magukkal az otthonukba, ám később kiderül róla, hogy szökött fegyenc. Ami ezen a hosszú nyárvégi hétvégén történik, mindhárom embert egy életre átformálja."
Ezt a filmet azért néztem meg, mert Queen B. hozott róla egy posztert (épp mint a mellékelt kép) az ajtónkra.  Ha pedig már ott díszeleg, nap mint nap látom és Kate Winslet játszik benne, úgy éreztem, illene megnéznem.
Könyvadaptációról van szó a dráma műfajában. Csakhogy ez nem olyan dráma, mint a bejegyzésben elsőként tárgyalt film. Ez karakterközpontúbb, több szereplő lelki vívódásait meséli el egy kis fülledt izgalomba ágyazva. Pont olyan, mint a címe, igazi nyár. A hőség mozdulatlan és nyomasztó, ugyanakkor ott a vihar ígérete. Mindenki tudja, hogy ez az állapot nem tart örökké és jön majd a szél esővel karöltve, hogy változást hozzon. A mesélő egy fiú, így több dolog csupán utalásként van jelen és megbújik a háttérben, mégis szépen kibomlanak az életutak. Aztán persze eljön a várt zápor és bár sok mindent elmos, enyhítően hat.
Összefoglalva töprengős, érzelmi dráma. Aki kedveli a lassú, emberi sorsokra építő filmeket, az nem fog csalódni, égzengésre és villámokra azonban senki se számítson.

Értékelés:
A boldogság sosem jár egyedül     ->   9
Nyárutó                                         ->   8
Gimme Shelter                               ->   7