2019. december 7., szombat

Beretva és tőr

Ez a könyv egy kiegészítő novella az Ambrózy báró esetei sorozathoz. Időrendben a második kötet (A Rudnay-gyilkosságok) után foglal helyet, bár igazából előtte is el lehet olvasni.
A borító szépen passzol a sorozatba, a könyv terjedelme viszont jelentősen elüt az előző részektől. Ez a novella mindössze 88 oldal, vagyis egy szuszra át lehet lapozni.
Fülszöveg:
"1900 ​verőfényes őszén Budapest székesfővárosa a mesés Perzsia uralkodóját látja vendégül. Muzaffer ed-din Qajar egész udvartartásával utazgat Európában, két marokkal szórva a pénzt és a kitüntetéseket. A magyar fővárosban négy kellemes napot szándékozik tölteni, amiről a sajtó részletesen be is számol, ám még a szemfüles firkászok sem találnak magyarázatot néhány érthetetlen történésre.

Vajon a perzsa uralkodó Budapestre érkezvén miért azt tartja a legsürgetőbbnek, hogy fehérneműt vásároljon? Mi oka lemondani első napján szinte minden programját, és elzárkózni attól, hogy az ország legfőbb méltóságaival találkozzék? Rudnay Béla rendőrfőkapitány vajon miért zárja le légmentesen a Hungária nagyszállót, ahol a sah és kísérete lakik, és mi lehet a magyarázata annak, hogy a személyzet kísértetjárásról pusmog?

Mikor Vámbéry Ármin, a híres Kelet-kutató és Ambrózy Richárd báró is a szállodába siet, már mindenki sejtheti, hogy a háttérben sötét erők munkálkodnak – pedig Hangay Mili kisasszony még csak eztán érkezik!"
Ez a kiegészítő könyvecske egyetlen gyors lefolyású nyomozás történetét meséli el. Egy olyan nyomozásét, amelyre a második kötetben röviden utalást tettek a főhősök. Ellentétben tehát a sorozat gerincét alkotó nyomozásokkal, ez az ügy meglehetősen egyszerű és kifejezetten gyorsan meg is oldódik.
Míg a sorozat fő sodrába tartozó részeket nem tudnám más történetekhez hasonlítani, mert megvan bennük az egyedi hangulat, addig ez a kiegészítő könyv olyan volt, mintha Agatha Christie mesélné el. Engem legalábbis erősen emlékeztetett rá az egy helyszínen lebonyolított, mindentudó nyomozóval koordinált, gyanúsan csavarosnak látszó, ám valójában roppant egyszerű gyilkossági ügy és ennek komótosan, minden résztvevőt felsorakoztató ismertetése.
Persze a főszereplők továbbra is a megszokott módon viselkedtek, de a többi szereplő, különösen a perzsa uralkodó és udvartartása, olyan bohókásan szórakoztatónak bizonyult, hogy ez a kis történet érezhetősen könnyedebb hangvételű lett. Ez persze egyáltalán nem baj.
Van még egy dolog, amiben ez a novella eltér a regénysorozat köteteitől, nincs lábjegyzetelve. A szerző erre külön fel is hívja a figyelmet, ám rutinos olvasó egyből ki is szúrja a kiegészítő információkat tartalmazó lábjegyzetek hiányát. Na, és most jött el a pont, hogy beismerjem, hiányoztak. Számomra már annyira hozzátartoznak a Böszörményi-könyvélményhez, hogy kifejezetten hiányoltam őket. Pedig nem minden lábjegyzetet érzek mindig indokoltnak, de bizonyos helyeken olvasás közben megjegyeztem magamnak, hogy na, itt kellene lennie egynek. Sajnos nem volt ott, így kénytelen voltam magam lábjegyzetelni az olvasást.
Összességében tehát ez egy szórakoztató kiegészítő történet. Nem igazán tesz hozzá az Ambrózy báró esetei sorozathoz, de aki kedveli ezt a regényvilágot és a szereplőit, az úgyis elolvassa. Nekem tetszett és szerintem a sorozat rajongói nem fognak benne csalódni, legfeljebb, ha olyan komoly lábjegyzet szeretetben szenvednek, mint a szerző, mert akkor bizony lesz bennük némi hiányérzet.

2019. november 29., péntek

Mozgóképek LXXXI.

Még mindig nem sikerült utolérnem magam a bejegyzéseket illetően. Még mindig van hátra három bejegyzés a kínai utazásról és amíg azokat közzé nem teszem, nem írhatok a nyári és őszi másik két utamról. Közben pedig gyűlnek és gyűlnek az egyéb ötleteim (például egy új sorozatajánló) és az olvasásra váró könyvek is a polcomon. A könyvek pedig nálam mindig elsőbbséget élveznek, szóval mostanában többet olvasok, mint írok. Ezért is hozom csak most az októberi filmes élményeimet.
Múlt hónapban öt filmet néztem meg, ezek közül négyet moziban. Ez nem is rossz arány az említett elhavazódásom függvényében.

Akik maradtak
"Egy kamaszlány és egy középkorú férfi egymásra találásának megható hangvételű története a második világháború után. Mindketten sokat veszítettek, és mindketten szeretnének új életet kezdeni, miközben körülöttük már a Rákosi-rendszer diktatúrája alakul. Vajon túl lehet-e élni a múlt és a jövő tragédiáit, ha összekapaszkodnak azok, akik még megmaradtak?"
Nel barátommal mentem el rá moziba.
A film egy regény alapján készült, amit bár még nem olvastam, tudom, hogy jelentős változtatásokkal lett adaptálva. Illetve háttérinfóként azt is érdemes megjegyezni, hogy kifejezetten kis költségvetéssel készült, mert eredetileg tévéfilmnek szánták és nem mozifilmnek. Aztán mégis vászonra került és ezt az alkotást neveztük idén az Oscar-díjra.
Nem hosszú film és nincs nagy cselekménye. Sőt, kifejezetten visszafogott alkotás, mert erőteljesen a két főhősre fókuszál és nagyon sok dologra a nézőnek magától kell rájönnie. Ez azonban egyáltalán nem probléma, mert igazi magyar film. A hazai nézők garantáltan érteni fognak mindent a legapróbb utalásokig. A színészek munkájára nem eshet panasz és eléggé egyben van ez a film. Nekem valami mégis hiányzott, hogy igazán megkedveljem. Olyan kis semmilyennek éreztem, délutáni búslakodásnak mindenféle nagyobb konfliktushelyzet nélkül. Pedig akadt volna benne bőven potenciál egy nagyobb ívű cselekményre, de nem éltek vele. Inkább maradtak a szépen kivitelezett, de visszafogott történetvezetésnél.
Összességében tehát nem rossz film, de nem kiemelkedő alkotás. Azoknak ajánlom, akik egy szomorkás magyar filmre vágynak.

A lelőhely
"Cee, a tizenéves lány és édesapja, Damon a meggazdagodás reményében egy távoli holdra érkeznek, ahol a megbízásuk szerint a hold mérgező erdeinek mélyén rejlő furcsa ásványkincseket kell megtalálniuk és kitermelniük. Hamar kiderül azonban, hogy nincsenek egyedül ebben a bizarr vadonban, és a munkának induló kincsvadászat rövidesen a túlélésért folytatott harccá válik. Miután a lány rádöbben, hogy az erdőség kegyetlen lakosain és konkurens szerencsevadászokon túl saját apja mohóságtól elvakult döntéseivel is meg kell küzdenie, kénytelen a saját lábára állni, hogy kiutat találjon."
Nel nyert két jegyet erre a filmre és bár nem rajongok a sci-fi alkotásokért, elmentem vele.
Hát, ez a film sem fogja megmenteni a világot. A történet nem nagy szám, sőt már-már minden mozzanata ismerős valahonnan máshonnan. A készítők a kreativitást elég szűkmarkúan kezelték. Néhol elég ügyesek voltak, hogy a hétköznapiságot különlegessé tegyék, néhol viszont annyira erőlködve próbáltak valami újat kitalálni, hogy az inkább kiábrándító lett, mint lenyűgöző. Épp ezért nekem ebben a filmben egyetlen dolog volt, ami tetszett, a bolygó. Tetszett az erdő, tetszettek a színek és a levegőben lebegő porszemek és tetszett, hogy minden ismerős, mégis teljesen más hatást keltett. Ezen kívül azonban nehezen kötött le ez a film.
Kizárólag sci-fi rajongóknak tudom ajánlani. Ők talán a sokadik alkalommal is érdekesnek találják a "vissza kell jutni az űrbe, különben itt ragadsz és meghalsz" kissé elcsépelt történetét.

Mű szerző nélkül
"A német művész, Kurt Barnert két egymást követő diktatúra elnyomásában kezdi meg alkotói útját. A fasiszta Németországban születik, majd az NDK-ban válik fiatal felnőtté. Néhány évvel később megszökik Nyugat-Németországba, de sötét múltját nem képes a háta mögött hagyni. A művészi útkeresés, a meghasonlás, a siker visszásságait bemutató és a 20. századi történelem monumentális tablóját képező film az egyik legnevesebb kortárs festő, Gerhard Richter életén alapul."
Erre a filmre én nyertem két jegyet és persze Nel barátomat vittem rá magammal.
Ez egy remek film. Két és fél órás alkotás, de a néző észre sem veszi, úgy beszippantja a történet. Lényegében egy családi drámát mesél el és néhol kifejezetten megterhelő képsorok vannak, amelyek még egy edzett néző lelkébe is bele tudnak gázolni. A film üzenete mégis pozitív köszönhetően a finom humorának, a művészet iránti szeretetének és a szimpatikus főhősnek. A párbeszédek, az események, tele vannak remek gondolatokkal és a tanulság cseppet sem szájbarágós. Ráadásul ami filmes giccsnek tűnhet és a nőző esetleg legyintene rá, hogy "Á, ilyen nincs!", pont az, ami a valóságban is megtörtént. A film ugyanis egy valós festő életén alapszik és a legjelentősebb fordulatok a megtörtént eseményekből lettek merítve. Ebben a filmben egyszerűen minden a helyén van, mint egy művészeti alkotásban. Mindennek van oka, célja és üzenete, csak be kell fogadni.
Nekem nagyon tetszett és csak ajánlani tudom mindenkinek, aki egy remekül összerakott családi történetre vágyik és kedveli a művészetet. Aki pedig nem érti az avantgárdot, mindenképpen nézze meg, mert a film ezt is könnyen megérthetővé teszi.

Joker
"Nem volt még őrültebb, veszélyesebb és viccesebb antihős a képregényvilágban. De hogyan lett Jokerből Joker, a komor Batman örök ellensége és ellentéte? Ez a történet megmutatja, miképpen válhat egy ártatlan lúzerből világok felforgatója, hadseregek legyőzője és szuperhősök méltó ellenfele.
Nem kell hozzá sok – elég a gyilkos humor."
Ezt a filmet San Diegoval néztem meg moziban. Na, és milyen jól tettük, hogy elmentünk rá, mert illik hozzá a széles vászon.
Zseniális alkotás mindenféle tekintetben. Ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy az egyébként nem különösebben filmrajongó F. barátom, aki az összes szuperhős és képregény filmtől kiszalad a világból, lelkesen mesélte nekem, hogy mennyire jó ez a film. Nem kell tehát tudni hozzá, ki az a Joker, csak meg kell nézni és ámulni. Ámulni az összetettségén, a zsigerbe hatoló mondanivalóján, a néhol komikus mégis szívszorító jeleneteken és persze ámulni Joaquin Phoenix játékán. Ha ezért az alakításért nem zsebel be minden díjat, zabos leszek az egész filmszakmára. Elképesztően remek ez a film. Minden képkocka, minden hang minden mozdulat a helyén van és mind-mind árnyalja egy kicsit a főhősről alkotott képet. 
Nekem nagyon tetszett és szerintem Amerikában azért próbálták rásütni az erőszakra buzdító bélyeget (ami egyébként baromság), mert túl jó tükröt tart a mai társadalomnak. Mindenki nézze meg ezt a filmet, de tényleg!

John Wick 3. felvonás
"John Wick (Keanu Reeves), a rémkirály, a rettegett bérgyilkos még sosem volt ennyire szorult helyzetben. A világ összes gyilkosa őt akarja, méghozzá holtan. A befolyásos nemzetközi bérgyilkos szervezet, a Felső Kör ki akarja iktatni, mivel megszegte a legfőbb szabályt: a bűnözőknek menedéket nyújtó Continentál szálloda területén gyilkolt. És ha mindez nem lenne elég, a sebesült Wickre 14 millió dolláros vérdíjat is kitűztek.A magányos harcos a hotel igazgatójától egy órányi előnyt kap. Ám, ha a száműzött státusza életbe lép, egyetlen ember sem lesz a városban, akitől segítségre számíthat. Wick békét akar. A legenda utolsó esélye, egykori bajtársa, a dögös bérgyilkos, Sofia (Halle Berry). A nő támogatásával a profi gyilkos egy mindent elsöprő véres háborúra készül…"
Az első filmmel elvoltam. Nem hagyott mély nyomot, de szórakoztatónak találtam.  A második kevésbé tetszett, de Keanu Reeves miatt még mindig úgy gondoltam, hogy egy akciófilmnek a sok közül elmegy. A harmadik filmet azonban cseppet sem tudtam értékelni.
Akciófilm vagy sem, akkor is kell egy filmnek cselekmény, csakhogy ennek a filmnek nincs. Nincs sztori, amire felfűzhetnék az egymásba átcsapó harcjeleneteket. Nincs logika, nincsenek karakterek. Fél kezemen meg tudom számolni, hányszor szólalt meg a főhős a film alatt és mindig egy vagy legfeljebb két szót vakkantott. A többiek viszont előszeretettel fecsegtek mindenféle érdektelen dologról. A harcjelenetek egy része ugyan még mindig kreatív volt, de a végére úgy éreztem, a Dragon Ball egyik élőszereplős változatát nézem, csak ebben kevesebbet kiabálnak. Fárasztó volt és bugyuta. 
Kár volt rápazarolnom az időmet, szóval ha valakit nem nyűgözött le a második film, meg se nézze, mert ez annak bőven alatta van. Ó, igen, és persze hogy lesz még folytatás. A negyedik film számomra az a kategória , amit tuti nem nézek meg.

Értékelés:
Mű szerző nélkül                      ->  10
Joker                                         ->  10
Akik maradtak                          ->  7
A lelőhely                                 ->  5
John Wick 3. felvonás              ->  3

2019. november 26., kedd

A birodalom bűnei

Brian McClellan új trilógiába kezdett a lőpormágusok izgalmas világában. 
Habár a spin-off sorozatokkal óvatos vagyok, mert nem mindig teljesítik a hozzájuk fűzött elvárásokat, ezúttal nem haboztam lecsapni A vér és lőpor istenei első kötetére. A szerző előző munkái (Lőpormágus-trilógia) meggyőztek tehetségéről és ennek a háttérvilágnak a kidolgozottsága van annyira részletes, hogy elbírjon még jó néhány kötetet.
A borító mutatós és 600 lapjához jogos volt a kemény kötés.
Fülszöveg:
"Fatraszta nem túl nyugodt hely: bűnözők, szerencsevadászok, vakmerő telepesek és az ősidők relikviái után kutató mágusok végső állomása a vadon kapujában. Csak a kancellár asszony vasakarata és a titkos rendőrség acélos ökle tartja egyben az országot – egyelőre. Az elnyomott nép és a nagy hatalmú birodalmak szorítása egyre erősödik.

A fővárost, Szárazpartot fenyegető felkelés ellen ármánnyal és fegyverrel egyszerre lehet csak küzdeni. A feladat súlya három megbízott vállát nyomja: a simlis ügynök, Michel Bravis, egy jogtalanul elítélt, verhetetlen háborús veterán, Őrült Ben Styke és a lőpormágus zsoldostábornok Vlora Flint képezi az utolsó védvonalat a káosszal szemben.

Amikor egy ásatás során ősi, felfoghatatlan hatalmú monolitra bukkannak, a szárazparti vezetésnek rá kell döbbennie, hogy a lázongás volt a legkisebb problémája…"
Nagyon tetszett, hogy a szerző jó néhány évvel későbbre és egy másik országba helyezte ezt az új történetet, hogy mind időben, mind térben különválhasson az előzményektől. Persze így is voltak átfedések a visszatérő szereplők miatt, akiknek többsége a korábbi mellékszereplő státuszból főszereplővé lépett elő. No, de ennyit a párhuzamokról, lássuk milyen ez az új trilógia.
Még mindig nagyon szeretem McClellan stílusát és még mindig szeretem ezt a mágiával átszőtt lőporfüstös világot. Egyszerűen jó volt ismét belemerülni.
A történet ezúttal is több nézőponton fut, konkrétan három szálon. Mindegyik karakter szála elég izgalmas hozzá, hogy fenntartsa az olvasó figyelmét, főleg amikor elkezdenek egymásba fonódni. Ráadásul tökéletes egyensúlyt tartanak az akció, a politikai intrikák hálója és a titkok felderítése között. A cselekmény ezért sosem laposodik el, mindig történik valami, ami tovább lendíti az események fogaskerekét.
Ami még árnyaltabbá és izgalmasabbá teszi ezt a világot és egyben a történetet, az a palók helyzete. Tetszett, hogy a szerző a klasszikusnak mondható felálláshoz nyúlt, amit sajnos mindenki nagyon is jól ismer. Az őshonos lakosság - akiket ránézésre is könnyű megkülönböztetni a külső megszállókkal, vagy inkább gyarmatosítókkal szemben - helyzete teljesen átérezhető és megérthető. Még úgy is könnyen szimpatikussá vált az ügyük, hogy egy zsoldos, egy elnyomó és egy szökevény szemén át látjuk őket. Remélem, hogy ezzel a vonallal az író a jövőben is fog még valamit kezdeni és a nagy csaták hátterében itt is kibontakozik valami.
Apropó csaták, ez a könyv sem maradhatott el egy véres és hosszú hadi esemény nélkül. Remek volt, mint mindig.
A könyv csavarjait illetően pedig kifejezetten elégedett voltam. Szép kis fordulatok és szép kilátások a következő kötetre még több kincskereséssel, harccal és mágiával.
Összességében tehát ez megint egy izgalmas és remek kötet volt. Határozottan szeretem a szerző munkáit és határozottan szeretem ezt a világot. Nagyon tudom ajánlani mindenkinek, aki a Lőpormágus-trilógiát már olvasta, mert ez is garantáltan tetszeni fog neki.

Kiegészítés:
Mivel trilógiáról van szó, van még további két kötet (Wrath of Empire és Blood of Empire), amelyek közül a második már megjelent angolul, míg a harmadik rész most fog debütálni decemberben. Ráadásként az író kiegészítette ezt a történetet egy előzmény novellával is The Mad Lancers címmel, vagyis Ben Styke főszereplésével. Magyar megjelenésről nincsenek információim, de mivel a Fumax Kiadó gyorsan és hatékonyan dolgozik, egyáltalán nem aggódom.

2019. november 25., hétfő

Nyári Palota Kínában

Utolsó Pekingben és egyúttal Kínában töltött napunkra hagytuk a Nyári Palotát. Ezt pedig nagyon jól tettük, mert szemben a Tiltott Város csalódást keltő tömegnyomarával ez egy kifejezetten kellemes meglepetés volt. Tökéletes volt tehát záróprogramnak.

Nyári Palota
Kunming-tó
Ahogy a nevében is szerepel, ez volt a császár nyári rezidenciája a Csing-dinasztiától. A palota egy mesterséges tó, a 2,2 négyzetkilométeres Kunming-tó partján fekszik. 1998-ban felvették a Világörökség listájára, mint a kínai kertépítészet mesterművét.
Nos, valóban gyönyörű ez a hely és kellően tágas, hogy az ide ellátogató turisták kényelmesen elférhessenek benne.
A parkban kis csapatunk szétvált és mindenki arra indult, amerre épp megtetszett neki valami. Engem két dolog vonzott nagyon, a magaslaton lévő építmények és a vízpart. San Diegóval így először lesétáltunk a bazársorra a Suzhou Streetre.
Suzhou Street
A víz itt a boltok küszöbénél csörgedez és a látogató keskeny kis úton tud körbesétálni.
Ez a terület már a császári időkben is piac volt, konkrétan a császár saját kis butiksora. Őfelsége ugyanis szeretett volna egyszerű emberként sétálgatni és vásárolgatni, már amennyire ezt egy uralkodó megteheti. Úgyhogy megépítette ezt a látványos kis bevásárló utcát, hogy ha a nyári rezidenciájában tartózkodva vásárolgatni támad kedve, lesétálhasson ide.
kilátás a boltokra
Ez a vízparti utcácska természetesen ma is boltokból áll. Van itt minden a klasszikus kínai termékektől (selyem, csecsebecsék) a szokásos bazári holmikig. Vásároltam itt néhány holmit ajándékba, hogy érezzem, milyen volt a császárnak, de mégsem a tárgyak miatt volt emlékezetes ez a hely, hanem a rendkívüli hangulatossága okán. Mindig nagyon megfogott, mikor tradicionális kínai stílusú helyeken jártam és ez pont ilyen.
A vízben persze úszkáltak halak, több hídon át lehetett kelni és lehetett csónakot is bérelni. Utóbbit nem próbáltuk ki, mivel vonzott a többi látnivaló.
vásárlás a császár nyomában
Bármennyire is szeretem a tradicionális kínai építészetet és tetszenek a buddhista templomok, egy idő után egybemosódtak. Csak magamra vethetek, amiért korábban nem ástam bele magam jobban a buddhizmus világába, ahogy ezt más a Lungmen-barlangok esetében megvallottam. Bár, valószínűleg egy buddhista turistának végigjárni zsinórban húsz római katolikus katedrálist pont ilyen lenne.
Kihívás: Hány Buddhát látsz az épületen?
A lényeg, hogy mikor felmásztunk a következő buddhista templomhoz, már meg sem lepődtem. Pedig elképesztően szép volt a ráfaragott sok kicsi Buddha. Szóval inkább a kilátásban gyönyörködtem és már mentünk is tovább a következő épülethez és csak két dolog miatt álltam meg: gyönyörködni az épületek tetejében és a lenyűgöző kilátásban.
A Nyári Palota minden része meseszép. Rengeteg, de tényleg rengeteg fényképet készítettem, de a képek nem adják vissza azt az élményt, amikor az ember a hegy tetején áll ilyen szép épületek között és a távolban Peking terpeszkedő nagyvárosát csodálja.
Egyébként a tóparton egy Hosszú Folyosó névre keresztelt, fedett fából készült és szépen faragott és festett út halad végig, így ezen is végig lehet sétálni, de mi inkább az összevissza mászkálást választottuk. így volt izgalmasabb.
még a tető is gyönyörű

Zhuanlunzang
Tower of Buddhist Incense
Ez a hely tehát elsősorban a hangulata miatt tetszett, másodsorban a gyönyörű épületei miatt és mert zöld környezetben, egy hatalmas parkban foglalt helyet és harmadszor mert felszívta a rengeteg turistát. Volt, hogy teljesen elhagyatott ösvényeken jártunk, kényelmes tempóban mászhattuk meg a magas lépcsősorokat, mert senki sem tülekedett mögöttünk vagy előttünk és a kisebb kiállításokat (ahol elsősorban porcelán holmik voltak kiállítva) is nyugisan nézhettük meg.
A Nyári Palota tehát remek hely, nagyon tudom ajánlani és zárszónak hozzá az egyik itteni kedvenc épületemet hoztam.
A császár szórakoztatására volt itt színház is, ami épp oly impozáns épület, mint a többi és körben külön páholyok vannak, ahol a főurak iszogattak, beszélgettek, játszottak az előadások alkalmával. Jó volt elképzelni milyen lehetett ez a többszintes színház fénykorában tele nézőkkel.
a színház

páholyok

2019. november 2., szombat

A Rudnay-gyilkosságok

Az Ambrózy báró estei sorozat második kötete is gyönyörű borítót kapott. Körülbelül két hónapot kellett várnom rá, míg megszereztem a könyvtárból - pedig két példány is volt belőle nekik - de megérte a türelmet.
Ez a kötet jóval vaskosabb 558 lapjával, mint az előző és gyilkosság szempontjából izgalmasabb is. Nekem legalábbis jobban csúsztak ezek a rejtélyes ügyek.
A fejezetek eleji fejléces képek sem maradtak el, ahogy a lábjegyzetek sem, de erről majd később.
Fülszöveg:
"1900 ​ősze.
Budapest székesfőváros a perzsa sah látogatására készül. A titokzatos keleti uralkodó teljes udvarházával egyetemben járja be Európát, mindenhol rendkívüli érdeklődést, sőt rajongást váltva ki.

Rudnay Béla rendőrfőkapitányt azonban egészen más nyomasztja: számos olyan gyilkossági ügy aktája hever az asztalán, amit a legkiválóbb detektívjei sem voltak képesek felderíteni. Vajon a ferencvárosi szatócs miért ölte meg a Bécsből öngyilkossági szándékkal Budapestre érkező festőt – a frissen alkalmazott cselédlány miért mérgezte meg úrnője édesanyját, akit addig sohasem látott – a hamburgi kémiatanár miért utazott Triesztbe, hogy ott a vonaton lelőjön egy általa sohasem látott, tízéves kisfiút? A minden lében kanál Hangay Mili kisasszony és az ő morc bárója nyomozásba kezd, nem tudván, hogy életük máris veszélyben forog."
Az újabb nyomozás ott veszi kezdetét, ahol az első kötet, a Leányrablás Budapesten véget ért. Ráadásul nyitánynak máris egy fordulattal indított a szerző, hogy a könyv narrációja ismét két különböző helyszínen és szálon fusson, hogy aztán persze a végére egymásba fonódhassanak. A két cselekményszál közötti egyensúly ezúttal is rendben volt és különösen tetszett, hogy velük lett kiegyensúlyozva a romantikus lányregény és a vérpermetes bűnös város kettőssége is. Ez a rész tehát több szempontból sokkal inkább egyben volt, mint az előző.
A nyomozás zseniálisan volt összerakva. Olyan kreatív és csavaros, ám mégis elképzelhető kapcsolatot teremtett az író a korabeli gyilkossági esetek között, hogy öröm volt olvasni. Ez pedig megalapozta a krimis hangulatot, amit Mili kisasszony toalettjeinek leírásai sem tudtak megtörni.
Továbbra is tetszett a korabeli Budapest leírása és különösen érdekesnek találtam a Tabánban zajló eseményeket. Jó volt a helyi bűnügyekbe a résztvevők szemén át bepillantást nyerni, mivel így sokkal közelebb kerültek az olvasókhoz, mint mikor csak rendőségi jelentések vagy újságcikkek formájában kerültek a lapokra. Ezzel a könyv egy része ismét sötétebb hangulatot kapott, mégsem éreztem úgy, hogy túl erős kontrasztban lett volna a kevésbé sötét részekkel. Ez az erőszakosabb vonal pusztán jót tett a cselekménynek, izgalmasabbá alakította.
A szereplőket illetően is kiegyensúlyozottabb volt ez a kötet. Mili helyenként továbbra is bosszantóan viselkedett, ám volt néhány olyan megmozdulása, amikor végre rászolgált mindarra a dicséretre, amit a környezetében kapott. Például a betörővel szemben tényleg talpraesetten viselkedett. Persze ettől még ő adja a könyv lányosan romantikus vetületét, de ennyi cukormáz kell is a századfordulóhoz.
Richárd továbbra is megnyerő és tetszett, hogy végre nem a többi szereplő véleményéből adódott a titokzatossága, hanem végre ő maga alakította így. Mondjuk úgy, ő is felnőtt a hírnevéhez. A kötet végi viselkedése pedig különösen felcsigázza a kíváncsi olvasókat. Engem legalábbis megnyert a folytatáshoz.
Ami az aktuális rossz fiúkat illeti, ők is teljesen rendben voltak, tökéletesen érthető motivációkkal és jóféle kísérletekkel, hogy megússzák a gaztetteket. Tehát a könyv akcióban dúsabb jeleneteire sem eshet panasz.
Viszont volt két dolog, amit nem igazán tudtam hová tenni. Az egyik Mili feminista élharcosi megnyilvánulásai voltak. Kicsit talán erősnek éreztem, hogy egy vidéki lány, legyen bármennyire is intelligens és szabad szellemű, ilyen gyorsan szakítson a kor minden társadalmi szokásával. Félreértés ne essék, tetszik, hogy az író beleszőtte a női egyenjogúsági törekvéseket és adott hozzá egy szabad szellemű írónő karaktert, csak Mili esetében kissé gyorsnak éreztem a radikalizálódást.
A másik számomra kissé érthetetlen dolog a lábjegyzetekben volt. Tudom, tudom lerágott csont és a szerző a könyv végén megpróbálta elejét venni az ilyen típusú kritikáknak, de akkor is összefoglalom a problémámat. Egyrészt értem az író lábjegyzet fétisét, mert osztozom vele rajta és többségében nagyon tetszett minden kiegészítő információ, de a hatvanadik harmadrangú mellékszerelő lábjegyzetelését akkor is feleslegesnek tartom. Itt pedig kizárólag azokra a személyekre gondolok, akikről csupán annyi információ adódott hozzá lábjegyzet formájában, hogy élt, esetleg itt lakott és pont. Ez ugyanis nem közérdekű információ és bőven el lehetett volna intézni egy előszóval vagy esetleg utószóval, hogy a könyvben szereplő minden név valóban akkor élt személyektől lett kölcsönvéve, ám minden más a fantázia műve. Ez pedig azért lett volna szerencsésebb, mert volt olyan oldal, ahol a regény szövege a lap felét vagy annál is kisebb hányadát foglalta el, míg az ilyen lényegében semmitmondó lábjegyzetek a maradék hely összességét. Szóval én az ilyen típusú lábjegyzeteket teljesen feleslegesnek éreztem. A többi viszont remek volt.
Összességében tehát ez egy remek folytatás volt és önmagában is megállná a helyét a jóféle nyomozással. Nekem nagyon tetszett, jobban is mint az első rész, így tudom ajánlani mindenkinek, aki a leányrabláson már túl van, mert ha az tetszett, garantáltan nem fog csalódni a folytatásban. Ha pedig valaki még nem olvasott volna Ambrózy báróról és a minden lében két kanál Hangay kisasszonyból, akkor ideje változtatnia rajta. Ez egy olyan hazai történet, ami megérdemli a figyelmet.

Kiegészítés:
Ahogy az első kötet értékelésénél említettem, van még további két kötet (Ármány és kézfogó, Nász és téboly), ami időközben még egy résszel (Szer'us világ) bővült. A sorozat tehát jelenleg öt kötetnél jár és úgy néz ki, még mindig nincs lezárva. Ez azért is nagyon érdekes, mert ennek a második kötetnek a végén az író úgy búcsúzott, hogy már egy csak könyv van hátra. Kíváncsi vagyok, mitől gondolta meg magát, így igyekszem minél előbb tovább olvasni a báró úr nyomozásait.

2019. október 17., csütörtök

A Fényigéző

A második kötet szórakoztatóságán felbuzdulva nem haboztam lecsapni A mágia árnyalatai trilógia befejező részére. Kár, hogy a lezárás érdektelenebbnek bizonyult, mint a történet nyitó kötete.
A borítóra viszont egyáltalán nem lehet panasz, tökéletesen illik a korábbi részekhez fekete-fehér-vörös színkombinációjával és London térképe ismét hangsúlyosabbá vált rajta.
576 oldalával épp olyan hosszú, mint az előző kötet, ezért is kár, hogy tartalom szempontjából ez a vastagság elég nagy túlzásnak érződik.
Fülszöveg:
"Végigsöpör a sötétség a mágiában gazdag Londonon. A mágia törékeny egyensúlya felborult, uralkodók buknak el, mialatt a gonosz feltartózhatatlanul gyilkol a birodalomban. Kell, az egyik utolsó antari mágus és Szelina Bard, az ügyes tolvajlány felveszi a harcot az ősi ellenséggel, aki magának követelik a hatalmat a főváros fölött. A pusztító mágia ellen csel, hősiesség, kitartás és bajtársiasság a fegyverük."
A történet ott veszi fel a fonalat, ahol a második rész véget ért, vagyis a mágikus viadal után. Ez egy elég izgalmas felütés és elég gyorsan meg is sokszorozódnak a problémák Holland jóvoltából, de aztán valahogy a könyv ellaposodik. A történet fő konfliktusa nyilvánvaló és egyértelmű, az írónő mégis addig húzta és tűzdelte tele mellékszálakkal, hogy az egész egy rettentően elnyújtott és érdektelenné váló problémává alakult.
Egyszerűen túlságosan sok a kitöltő elem: visszaemlékezések, más országokkal kapcsolatos politikai kérdések, furcsa narrációváltások, amelyek kiszólnak a történetből, Szürke London, sőt még Fehér London is egy érdektelen mellékszereplővel, illetve rengeteg felesleges verbális évődés a főhősök között. Helyenként konkrétan untam ezt a könyvet.
Az írónő tehát túlnyújtotta, mint háziasszony a rétestésztát és sajnos még mindig nem döntötte el, hogy milyen legyen az ízvilága. A kötet felütése sötét, már-már apokaliptikus és hullanak az emberek tömegével. Ehhez hozzájön Lina a kiállhatatlan (Rájöttem, hogy sajnos egyáltalán nem kedvelem.), aki mindig bajba kerül, mindig lekaszabol egy tucat embert lelkiismeret-furdalás nélkül, ám mégis ő a női főhős. Az ő karaktere tehát tovább növelné a könyv sötét tónusait, ha nem lenne tinilány és ez nem lenne valójában egy tinikönyv. Attól ugyanis, hogy patakokban folyik a vér, mert az antarik valahogy sosem fogynak ki belőle, nem lesz ez egy véresen komoly kötet, sőt. Lina gyerekes hisztijei és szónoklatai Holland ellen nevetségesek voltak. A hölgy ugyanis épp olyan hidegvérű gyilkos, ha nem rosszabb, mint a fehér londoni srác, csak épp eljátssza a mártírt, mert egy számára kedves ember eltávozott az élők sorából. Ismétlem, a fél lakosság elpusztult díszletként, de mégis ezen haláleset körül forog a világegyetem, vagy legalábbis Lina világa és ezzel a könyvvé is.
A tinikönyv effektust pedig mi sem mutatja jobban, mint hogy itt a világ - vagyis inkább világok - vége, spontán lángra kapnak emberek az utcán, mégis mindenki a szerelmi életével van elfoglalva. Olyannyira, hogy az időhúzásnak is minősülő kis kirándulás nászúttá válik egy indokolatlan ágyjelenettel és "mágikus orgazmussal." Igen, ez a szókapcsolat szerepel ebben a könyvben. Nem, én sem értem, miért volt erre szükség...
Ráadásul, ha már szerelmi szál, az írónőnek nem volt elég Kell és Lina bimbózó románca (pedig nagyon tetszett, hogy a történet elején mellékes szálként volt csak jelen), hanem bele kellett szuszakolnia egy szerelmi drámába a másik herceget is. Ráadásul, hogy csavaron egyet rajta, egy meleg szerelmi drámába gyömöszölte szegényt, akinek amúgy is épp elég érdekes és problémás lett volna a puszta léte is a korábbi varázslatoknak köszönhetően. Nem mintha gondom lett volna a herceggel és hősszerelmes kalózával, de az írónő ezzel sem igazán kezdett semmit az időhúzáson kívül. Elhintette, hogy ebben a világban sem mindenki fogadja el az azonos neműek kapcsolatát, aztán a végén mégis minden egyszerű és boldog véget ért.
Apropó vég, a befejezés a hosszú felvetetés után kurtán furcsán és cseppet sem sötéten hatott. Néhány szereplő ugyan meghalt, de senki hangsúlyos és így a felvezetett világpusztulás és sötétség teljes mértékben hiteltelenné vált. A boldog befejezés még egy strigulával gyarapította a kötet tinikönyv oldalát.
Összességében én egy sokkal feszesebb és összeszedettebb befejezést vártam, ám sajnos ezt nem kaptam meg. A történetet és nagyjából a világok közötti mászkálást is lezárta az írónő, mégis maradtak nyitott kérdések és egyáltalán nem úgy néz ki, hogy Vörös London még száz évig fényesen és dicsőn fog uralkodni.
Azért nem bánom, hogy elolvastam, mert így megtudhattam, hogy mi lett a szereplők sorsa, de el nem vagyok tőle ragadtatva. Kizárólag azoknak ajánlom, akiknek az első két könyv maradéktalanul tetszett, mert nekik valószínűleg ez is fog. Viszont, ha valaki az előzményekben talált kivetnivalót, az óvatosan kezdjen bele ebbe a részbe, mert valószínűleg itt is találni fog.

2019. október 10., csütörtök

Mozgóképek LXXX.

Habár szeptemberben elég sok dolgom volt és ez meg is látszik a bejegyzések számán, kicsit több filmre jutott időm. Szám szerint négy filmet láttam, amiből csupán egyet moziban.

Az - Második fejezet
"A Vesztesek Klubja legyőzte a kísérteties Pennywise bohócot, túlélte a felfoghatatlan kalandot, tagjai szétszóródtak – felnőttek. De mindannyian tudják, hogy nem hagyhatják maguk mögött a múltjukat. Hiába győzték le a gonoszt, ha az elpusztíthatatlan…
27 évvel később egy telefonhívás ébreszti mindannyiukat: Derryből keresik őket. Újrakezdődtek a megmagyarázhatatlan eltűnések, a kisváros utcáit és házait ismét hatalmába keríti a rettegés.
A Vesztesek hűek egykori fogadalmukhoz: hazamennek, hogy újra szembenézzenek a lisztes képű, festett arcú, kacsázó léptű borzalommal."
Az első film sikere után nagyon kíváncsi voltam a folytatásra. Még az sem tántorított el, hogy olvastam a könyvet és tudtam, hogyan zárul ott a történet és én azt cseppet sem akartam végignézni. (Bőven elég volt szenvedve végiglapozni.) Reméltem ugyanis, hogy a készítők megbirkóznak vele és tényleg sajnálom, hogy nem így lett.
Ami működik gyerekekkel, az egyáltalán nem biztos, hogy működik felnőttekkel is. Az első film sikerének titka a remek gyerekszínészekben rejlett. Annyira rájuk lett szabva a történet, a hangulat és a látványvilág, hogy minden nézőben a nosztalgia érzését keltette. Ráadásul kifejezetten szórakoztató volt, ahogy a gyerekek szörnyek elől menekültek. Csakhogy ebben a második részben ugyanezen szörnyek elől felnőtt emberek menekülnek, ami nem szórakoztató, hanem nevetséges. Kicsit talán a készítők is érezhették ezt, mert minél több visszaemlékezést zsúfoltak bele, hogy a megkedvelt gyerekek is helyet kaphassanak benne. Ettől viszont a film nem csupán rettentően hosszú lett, hanem darabos és érdektelen. A karaktereket nem árnyalták tovább, csak kötelező jelleggel kaptak cirka 20-20 percet, mintha ezzel letudták volna őket. Habár kicsit aggódtam, mikor elkezdték emlegetni a csüd szertartást, szerencsére semmi olyasmi nem történt, mint a könyvben. Ettől azonban nem kapott jobb befejezést vagy értelmesebb magyarázatot a bohóc karaktere. Sőt, kifejezetten következetlen volt, mert Spoiler! Ha a félelem hiányával le lehet győzni, akkor mégis miért nem dobta fel a bohóccipőjét az előző részben? Spoiler vége!
Összességében ez a film nagyon vontatottra sikerült, gagyi volt (már ami az ijesztgetést illeti) és hiányzott belőle minden gyermeki báj, ami az első részt olyan remekké tette. Nem kellett volna ez a folytatás, mert semmit sem tett a történethez, inkább csak elrontotta annak kellemes emlékét. Senki se kezdjen bele elvárásokkal, mert nem fogja teljesíteni. Számomra csalódás volt.

Hajsza a győzelemért
" 1976 - a Forma 1 aranykora, a hihetetlenül izgalmas, és látványos száguldó cirkusz legendás szezonja, két felejthetetlen versenyző harcával: James Hunt, a vagány brit pilóta, a Forma 1 rocksztárja, és Niki Lauda, az osztrák fegyelmezett zseni, az 1975-ös világbajnok néz egymással farkasszemet a világ legveszélyesebb pályáin. Igazi ellenfelek, akik bármire képesek a győzelemért."
Régóta szerettem volna megnézni ezt a filmet, mert csupa jót hallottam róla. Nos, joggal.
Ez egy remek sportfilm. Szórakoztató bepillantást enged a '70-es évek autósport világába és teszi ezt két olyan pilóta nézőpontjából, akikről mindenki hallott, ha kicsit is érdekelte a Forma 1. Mindkét színész remek alakítást nyújt, mert lényegében ők viszik el ezt a filmet, a kocsik és száguldás, csak a ráadás. Szórakoztató karakterek egy szórakoztató versengésben, amiről hiába tudja a néző, hogy mi lesz a vége - legalábbis akkor, ha mond neki valamit Niki Lauda neve - fenntartja a figyelmet. A főhősök szócsatáit pedig egyszerűen jó hallgatni.
Nekem tehát nagyon tetszett ez a film, meglepően szórakoztató volt. Nem csak sportrajongóknak ajánlom, hanem mindenkinek, aki egy izgalmas versengést szeretne látni.

A kutyám nélkül sehova
"Jannisz, a korábbi sikereinek árnyékában élő ciprusi zenész külföldre akar költözni egy jobb élet reményében. Terveit azonban meghiúsítja a kutyája, Hendrix: a költözés előtt nem sokkal átszökik a határon, amely a sziget görög és török részét választja el. Jannisz elindul, hogy hazacsempéssze Hendrixet. Az út során átélt kalandok azonban mindent új megvilágításba helyeznek…"
Már a megjelenésekor érdekelt ez a film és nem csak az aranyos kutyus miatt. Aztán felkerült HBO GO-ra, így kényelmesen meg is tudtam nézni.
Az alapötlet zseniális és a kivitelezés is rendben van. Ez a film nagyon szépen, mégis óvatos könnyedséggel mutatja be azt a lehetetlen helyzetet, amit Ciprus megosztottsága okoz. Nagyon tetszett, hogy mindkét oldal nézőpontját megmutatták, sőt ütköztették egymással és igyekeztek ezáltal teljes képet mutatni a határról, ami nincs, mégis van. Abszurdnak és nevetségesnek tűnik a helyzet, főleg a kutya szempontjából, de sajnos mindez nem túlzás, hanem a valóság.
Örülök, hogy készült erről a témáról film és annak is örülök, hogy ilyen finoman szórakoztató formában. Tetszett és bátran ajánlom mindenkinek, akit érdekel a ciprusi török-görög helyzet vagy csak kíváncsi rá, milyen nehézségei lehetnek egy kutya átcsempészésének a határon.

X-men: Az elsők


"A hatvanas évek Amerikájában járunk. Két különös, tehetséges fiatalember összebarátkozik. Az egyik angol arisztokrata, a másik Kelet-Európából menekült, Auschwitzot túlélt zsidó. Barátságuk alapja, hogy mindkettőjük különös tudást fedez fel magában: az egyik olvassa és irányítja az emberek gondolatait, a másik uralkodik a fémek fölött. Képességeik más hasonló mutánsok körébe sodorják őket, és ők állnak élére annak a közös harcnak, amelyet az emberiségre leselkedő óriási veszély elhárítására kezdenek. De a küzdelem őket magukat is eltávolítja egymástól: Magneto és Xavier egymás ellen fordítja földöntúli erejét."
Elég nagy lemaradásom van az X-men filmek terén. Valahogy ők vonzanak a legkevésbé a szuperhősfilmek közül. Ráadásul a Sötét főnix annyira rossz volt,  hogy nem hozta meg a kedvemet az előzményfilmekhez. Nel barátom biztatására mégis adtam egy esélyt ennek filmek.
Nos, nem lettem X-men rajongó, de ez a film azért rendben volt. Nem váltja meg a világot, de teljesen nézhető alkotás, már ha az ember bírja a szuper erővel megáldott emberek harcait. Szokásosan látványos és szokásosan nem kell komolyan venni, hiszen olyan űrhajószerű géppel röpködnek a '60-as években, hogy csuda. Nem is ez tetszett benne, hanem a karakterek. Ellentétben a sötét förtelemmel, itt a szereplők érthetőek voltak, egyáltalán volt motivációjuk és izgalmas konfliktusokat mutattak meg. Ezt az átgondoltságot pedig úgy is tudtam értékelni, hogy röpködtek a rakéták össze-vissza.
Összességében tehát nem rossz film, nem bánom, hogy megnéztem és tudom ajánlani azoknak, akik kacérkodnak az X-men filmek gondolatával. Kezdésnek szerintem teljesen rendben van.

Értékelés:
Hajsza a győzelemért               ->  9
A kutyám nélkül sehova          ->  8
X-men: Az elsők                      ->  6
Az - Második fejezet               ->  3

2019. október 7., hétfő

Kínai gasztronómia avagy semmi sem az, aminek látszik

Az egyik leggyakoribb kérdés, amit feltesznek nekem, ha elmondom, hogy a nyáron Kínában jártam, a következő: "Mit ettél te ott?
Ebben nem csak a távol-keleti ízek iránti érdeklődés van benne, hanem a kíváncsiság is, hogy én, a finnyás vegetáriánus, mi ehetőt találtam egy olyan országban, ahol mindent megesznek, ami mozog. Nos, valóban nem volt könnyű dolgom és volt néhány zavarba ejtő vagy vicces pillanatunk, így ez a bejegyzés egy útmutató lesz a kínai gasztronómiához, ahol bizony gyakran előfordul, hogy valami nem az, aminek látszik.

Néhány dolog, amit jó ha tudsz
első ebédem Kínában
Kínában a következő néhány dolog megkerülhetetlen:
- Evőpálcika használata
Európai ember jól teszi, ha előre felkészül, hogy nem fog kapni sem villát, sem kést, még akkor sem, ha megpróbál pofátlan módon kérni, mert egyszerűen nincs nekik. (Hotelek kivételt képeznek, mert ők külföldi turistákra vannak berendezkedve.) Szóval a turista vagy megtanulja és megszokja az evőpálcika használatát, vagy vigyen magával saját étkészletet.
- Furcsa fűszerezés
Nem feltétlenül az erős fűszerekre kell gondolni, hanem a szokatlan ízvilágra. Az ételek nagy része sótlan (Többnyire sót is hiába kér az ember, mert nem mindig van nekik...), ám előszeretettel tesznek ipari mennyiségű koriandert és csilit a fogásokba.
mogyorós csirke
- Egy tál étel több főre van
Kínaiak csoportosan járnak étterembe és a nagy körasztalokat körbeülve közösen esznek. Közösen, vagyis több tál ételt kérnek és mindenki beleeszik mindegyikbe. No, nem kell megijedni, kap az ember hozzá saját kis tálkát, amibe külön szedhet magának. A lényeg, hogy ha azt mondod, kérek egy adag mogyorós csirkét, akkor legalább két emberre elég mennyiségben fogják kihozni. 
Konklúzió: csoportosan menjetek étterembe és beszéljétek meg, mit esztek KÖZÖSEN. Ha nem így tesztek, úgy jártok, mint ahogy néha mi jártunk, hadseregre elegendő mennyiségű kaját vesztek, amit aztán nem bírtok majd megenni.
kínai Coca-Cola
- Nem biztos, hogy a gyomrod szeretni fogja
Európai gyomrot esetenként megterhelhetnek az új ízek és új baktériumok. Itt nem feltétlenül a higiéniai sajátosságokra kell gondolni (Azért Luoyang piacát turistáknak inkább nem ajánlanám, mert a magyar ÁNTSZ bezárná, földdel tenné egyenlővé és sóval hintené...), hanem arra, hogy az ázsiai bacik nem európai bacik, így a szervezet nincs hozzájuk szokva. Épp ezért figyelni kell, hogy az embernél legyen fertőtlenítő eszköz és széntabletta az esetleges balesetek elkerülése miatt.  
San Diego a fertőtlenítést hagyományosan magyar módon oldotta meg, minden este belekortyolt nagybátyám házi szilvapálinkájába. Tökéletesen működött és semmi baja nem volt (bár mindenhol végigette az étlapot), míg el nem fogyott. Szerencsére ez már utolsó napon történt és a széntabletta megoldotta. Én, mivel nem iszom alkoholt, a kevésbé rossz mellett döntve kólával fertőtlenítettem. Ez az ital mindenhol kapható és működött, semmi bajom nem volt a helyi fogásoktól. Igaz, összességében nem ettem sokat...

A legextrémebb ételek
egy kupac nasi
Habár számunkra minden különleges és új volt, láttunk néhány olyan fogást, amit felénk biztosan nem enne meg senki. 
Zhujiajiao-ban volt egy bolt, ahol mindenféle állatokat kínáltak nyárson. A teljesség igénye nélkül a menü a következő állatokból állt: kukacok, bábok, százlábú, kígyó, tengeri csillag, gyík, skorpió, csikóhal, cápapénisz, pók és néhány nehezebben beazonosítható valami.
Ribizly barátom korábban már kóstolta a skorpiót, így az apja sem akart lemaradni és bevállalt egyet. Állítólag a potrohának csirkemáj íze van.
Én meg elkezdtem cukkolni San Diegót, aki korábban azt mondta, hogy mindent meg fog kóstolni, hogy válasszon valamit. Nem volt túl lelkes, de nem hátrált meg. Először a kukacokat nézte ki, ám abból darabra nem adtak, csak egy egész tányérral, így megkereste a legkisebb falatot, a csikóhalat és azt majszolta el. Állítása szerint csak a fűszert érezte, amibe sütés előtt beleforgatták és textúrára rágós volt, mint egy haluszony.
Egyébként a kínaiaknak nem szokása uzsonnára kukacot vagy százlábút enni, viszont tudják róluk, hogy ehetőek. Ez azokra az időkre vezethető vissza, amikor éhínség pusztított. Éhes ember pedig nem válogat, főleg ha a túlélés a tét. Manapság azonban ezek az ínyencségek a turistáknak szólnak. Helybéliek tehát nem egy ilyen kisboltba ugranak le, ha megéheznek. Igaz, van néhány bizarr dolog a mezei boltokban is, mint például a szárított pillangó, amit teaként fogyasztanak, ám nem ez a legjellemzőbb helyi étel.
a menü

Megtörtént velünk
Volt néhány szórakoztató esetünk az étkezéssel kapcsolatban, ami elég jól bemutatja, milyen egy igazi kínai étteremben.
asztal egy kínai étteremben
Ahogy már írtam, a kínai étterem csoportokra van kitalálva. Mi azonban hiába voltunk csoportban, mindig túl sok ételt rendeltünk. Az egyik ilyen nagy mennyiségű ételfogyasztás idején megkértük a pincért, hozzon nekünk még néhány tényért, amire szedhetünk magunkat a közösből. Az alapból kiosztott tálkákat ugyanis mi európaiak túlságosan kicsinek ítéltük. Ezzel a kéréssel teljesen megakasztottuk az éttermet. Egyszerűen nem volt tányérjuk, mert azokat a közös ételek felszolgálására használják, így elmostak ugyan nekünk néhányat, de többet nem adtak, mert ha betévedt volna még valaki, nem tudták volna kiszolgálni.
száznapos tojás
Egyébként érdemes velük próbálkozni, de nem épp kompromisszumkészek.
Egyik étteremben például a következő beszélgetés zajlott le:

Mi: - Ezt szeretnénk.
Pincér: - Csípősen?
Mi: - Nem.
Pincér: - Azt nem lehet, ez csípős.

Szóval nem rugalmasak, ha valami csípősnek van kitalálva az csípős is marad, hiába kéri anélkül a tudatlan turista. Azért legalább udvariasan figyelmeztetik rá az embert.
"babsaláta" és mogyorós csirke
A másik vicces történet San Diegoval esett meg, aki egy másik asztalnál meglátott egy ételt és megkívánta. Nem volt angol étlapjuk (ez teljesen általános), viszont minden ételről volt fénykép a kínai nyelvű étlapon. Szóval lelkesen rábökött a képre és elkönyvelte, hogy milyen jó babsalátát rendelt a mogyorós csirkéje mellé. Aztán kihozták az ételeket (mellékelt kép) és mikor belekóstolt a salátába, rájött, hogy bár valóban hagymával van felszolgálva és ecetes lében ázik, ez bizony nem bab, hanem mogyoró...
Bármennyire is furcsán hangzik az ecetes mogyoró, nem volt rossz, még én is megkóstoltam. Viszont egy hatalmas tál mogyoró egy nagy adag mogyorós csirkével nem a legváltozatosabb párosítás.
A mennyiségekkel kapcsolatban, nekem is volt egy esetem.
egy fazék gombaleves
Pekingben gombalevest rendeltem. Tudtam, hogy nem lesz kevés és hogy más nem fog kérni (San Diago azért természetesen belekóstolt), de ez volt számomra a legszimpatikusabb. Aztán kihoztak nekem egy egész fazék levest. Nem vicc, olyan mennyiség volt, amit otthon legalább két főre és kétnapi fogyasztásra készít az ember. A furcsa világos színe ellenére nem volt rossz, de a felét sem tudtuk megenni.

2019. október 3., csütörtök

A Tiltott város és a turisták

Ha Peking és a nevezetességei szóba kerülnek, akkor biztosan mindenkinek a Tiltott város jut eszébe. Kínai utunk során mi sem hagyhattuk ki ezt az első számú látványosságot. Ebben a bejegyzésben elmesélem, milyen az, amikor egy különleges hely már egyáltalán nem tiltott és veszít jelentőségéből és mi az, ami inkább felértékelődik mellette.

Tiltott város
a Tiltott város bejárata
Peking fővárosként betöltött szerepéről már írtam korábban, így rendszeres olvasóim nem fognak meglepődni, ha azt mondom, ez a város közel 500 évig volt Kína központja. (Konkrétan a Ming-dinasztiától a Csing-dinasztiáig.) A város 1406 és 1420 között épült és összesen 980 épületből áll, amelyekben szám szerint 8707 szoba van. Szóval nem épp picike, egy látogatónak legalább három órát rá kell szánnia.
Azért hívják tiltott városnak, mert a császár engedélye nélkül nem lehetett ide belépni. Illetve később, 1966-tól 1971-ig zárva tartották és ekkoriban senki sem léphette át a kapuját. Erre azért volt szükség, mert a 20. század háborús időszakában többször veszélybe került: műkincsgyűjteményét a második világháború után szétosztották különféle helyszínekre, a Kínai Népköztársaság fontolgatta átépítését és a kulturális forradalom műkincsrombolásai is veszélyeztették.
1987-ben a város felkerült a világörökség listájára és több felújításon esett át, hogy a látogatók eredeti fényében csodálhassák meg. A dolog annyira jól sikerült, hogy a belföldi és külföldi turizmus egyik központjává vált.
tömeg a városban
A Tiltott város lényegében egy vastag, 7,9 méter magas vörös fallal körbevett palotaegyüttes. Olyan nagy, hogy az ember megtesz egy hosszabb sétát, míg eljut a bejáratáig. Aztán sétálhat tovább és tovább az épületek közötti hatalmas térben vagy bolyonghat kicsit a szélső, kisebb épületek között.
Kétségkívül monumentális alkotás van egy hangulata, ahogy az ember végigsétál benne, csak ne lenne ekkora a tömeg.
Hiába hatalmas ez az épületkomplexum, olyan sokan vannak benne nap mint nap, hogy időnként tömegiszonyom volt. Úgy éreztem magam, mint a Vatikáni múzeumokban, ez a csodálatos történelmi helyszín a rengeteg embertől elvesztette jelentőségét. Nem az alapján jártam végig, hogy melyik épület tetszett meg, vagy hol csodálható meg egy kisebb park, hanem hogy hol van kevesebb ember. Semmi kedvem nem volt ugyanis hömpölyögni a tömeggel egyik épülettől a másikig és összezsúfolódni a szűkebb folyosókon.
egy ritkább népsűrűségű szakasz
A turistaáradat elkerülése miatt ezért többnyire nem a város közepén haladtunk, hanem a szélén. Itt kicsit levegősebb volt a tér és találtunk néhány kisebb épületet, ahová be is lehetett menni megcsodálni néhány kiállított bútort vagy szobrot.
A kínaiak egyébként nem arról híresek, hogy a látogatókat elárasszák információkkal. Többször szembesültünk vele, hogy nem nagyon vannak feliratok, ismeretterjesztő táblák, vagy ha akad is belőlük egy-egy, az kínaiul van. Itt azért szerencsénk volt, ne általánosságban igaz, hogy jobb ha a turista előre felkészül például egy útikönyvvel.
Mivel nyáron jártunk itt, nem csak a sok emberrel, hanem a hőséggel is meg kellett birkóznunk. Szerencsére több bolt is akadt és voltak jégkrémárusok is és bár kezdetben ódzkodtam a kínai jégkrémtől (láttam néhány bizarr ízválasztást, például zöldborsósat...) találtam egy finom ananászosat, amit minden külföldinek szívesen ajánlok.
látkép a városra
Egyébként elég jó üzlet ez a hely, mert tele van szuvenír boltokkal és van két kiállítás (órakiállítás és a kincstár), amire külön belépőjegyet kell fizetni. Mivel elég sokan álltak ezeknél sorba, inkább lemondtunk róluk.
A Tiltott város tehát egy lenyűgöző hely, de annyira el van turistásodva, hogy közel sem azt az élményt adja, mint ami a császárok korában jellemezte. Nem bántam meg, hogy ellátogattunk ide, de utólag belegondolva nem ez volt a legjobb élményem Pekingben.

Az Ég temploma
A Tiltott város után elbuszoztunk egy hatalmas parkba, amelynek nagyjából a közepén áll az Ég temploma.
az Ég temploma
Ez a hely is a császárok korához köthető, itt imádkozott a császár minden évben a jó aratás érdekében és ezért van a parkban több különleges épület. Persze a leghíresebb és a legnagyobb az Ég temploma.
Ez a templom gyakorlatilag egyidős a Tiltott várossal, mivel 1420-ban építették. 1998-ban pedig felvették a világörökségek listájára.
A park egyébként belépőjegyes, ám nyugdíjasoknak ingyenes. Ez is, mint Kína több másik parkja az idősek törzshelye, itt kártyáznak, madzsongoznak, táncolnak és élnek közösségi életet. Míg haladtunk a templom felé nagyon sok ilyen csoportosulással találkoztunk.
pavilon
Szerencsére a turisták, bár összesűrűsödnek az épületeknél, szétszóródnak ebben a parkban, így ez a helyszín nem tűnt olyan zsúfoltnak.
Kényelmesen körbe tudtuk járni a templomot és a többi pavilont. Megnéztünk egy kiállítást a császár szertartásáról és csak üldögéltünk kicsit ebben a megnyugtató zöldövezetben.
Kína kétségtelenül tele van csodálatos épületekkel, ám az ember jobban jár, ha beosztja őket. A hatalmas Tiltott város után ebben a parkban már nem nyűgözött le annyira a kínai császárkori építészet, hanem inkább a csendes természet közelebbi légkörét értékeltem igazán. Egyszerűen nem tudtam több műemlék épületet befogadni, megteltem velük. Ezért is nagy szerencse, hogy a Nyári Palotát másnapra tartogattuk, de erről majd egy másik bejegyzésben, mert megérdemli.

2019. október 1., kedd

A medve és a csalogány

Nagyon megtetszett ez a könyv a gyönyörű borítójával, jól csengő címével és egy téli mese ígéretével. Még az sem tántorított vissza a megvásárlásától, hogy a folytatás bizonytalannak tűnt.
Igen, ez is egy sorozat, Az északi erdő legendája trilógia első kötete, azonban önállóan is megállja a helyét. Bár, ha valaki a végére ér, szívesen olvasná még tovább és tovább.
382 oldalával viszonylag hosszabb könyv, ám gyorsan lehet haladni vele.
Fülszöveg:
"Gyilkos ​szél fúj a vad orosz vidéken, messze északon; nagyon rég nem volt ilyen fogcsikorgató hideg. A fák között suttogások, léptek zaja hallatszik. A medve ébredezik, egyre erősebb, és ha eltépi köteleit, talán senki sem állíthatja meg többé.

Vaszilisza zöld szemű, vadóc kislány, aki egy faház kemencéjének melegénél dadája régi időkről szóló meséire alszik el. Napközben lovagol, fára mászik, az erdőket járja; ott érzi igazán otthon magát, az állatok és növények között. De Vászja nem fiú, az a sorsa, hogy nővé érve gyermekeket szüljön és ellássa urát. A kislány már egészen fiatal kora óta tudja, hogy neki nem ezt írták meg, édesanyja nem ezért hozta a világra, mielőtt belehalt volna a szülésbe. Életével együtt különleges tudást adott a kislánynak, olyat, amely megváltoztathatja egész népe sorsát."
Ez valóban egy téli mese. Tökéletesen ideális egy borongós időjárású napon a bekuckózáshoz. A cselekmény ugyanis a havas, erdős és kissé zord orosz vidéken játszódik és maga a fagy is nagy szerepet kap benne.
A történet családregénynek vagy inkább orosz népmesének indul és lassan fókuszál a főszereplőre. Ez azonban egyáltalán nem baj, mert tökéletesen megalapozza a világot a mondákkal és mesékkel és bemutatja a karaktereket minden motivációjukkal és jellemvonásukkal együtt. Engem tehát cseppet sem zavart, hogy az írónő kicsit messziről indította a cselekményt. A könnyed stílusa olvastatta magát és végig lekötött.
A könyv konkrétan egy mesével indul, ám magába a történetbe fokozatosan szövődik bele a varázslat és ezt nagyon szerettem. Szeretem, amikor a mágia, a különleges lények és minden "természetfeletti" finom természetességgel van jelen és itt pont ez történik. Minden mágikus vagy mesebeli elem annyira valósnak és inkább természetközelinak hat, hogy az olvasóban fel sem merül a kétség gondolata, sőt, egyre több és több ilyen varázslatos pillanatot akar.
A távolról indítás ellenére, a főhős egyértelműen Vászja, így a könyv az ő életét követi nyomon és rajta keresztül azt is megmutatja, milyen lehetőségei voltak a korban a fiatal lányoknak. Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, nem épp sok, vagy feleség lett belőlük vagy apáca. A történetbe így beleszövődik egy klasszikus értelemben vett feminista szál is, ahogy Vászja nem épp szokványos hölgyhöz méltó módon viselkedik. Ez azonban csak árnyalja a karakterét és nem uralja azt.
Nagyon tetszett, ahogy a szerző a valláshoz állt. Kezdetben a katolikus vallás mint egy hódító új irányzat szerepel ebben a könyvben, valami, ami tönkre teszi a régi értékeket, ám ahogy halad a történet, kiderül, hogy egyáltalán nem erről van szó. Ezen a szálon sem hangzik el értékítélet és ez kifejezetten dicséretes. Ezt a vonalat nagyon szépen megoldotta az írónő.
Szóval nagyon sok dolog volt, ami tetszett ebben a könyvben, mégis a kedvenceim a különleges orosz mondavilágból származó lények voltak. Nagyon kedveltem őket és bár időnként bosszantóan rébuszokban beszéltek, minden mondatuk érdekes és elgondolkodtató volt.
Ez tehát egy remek könyv, kellemesen varázslatos hangulattal, szerethető mondabeli lényekkel, emberi karakterekkel és egy erős és bátor főhősnővel, akinek lehet drukkolni, hogy megtalálja helyét ebben a havas orosz világban.
Nekem nagyon tetszett és bátran ajánlom mindenkinek, aki egy jó téli mesére vágyik.

Kiegészítés:
Habár a kötet önmagában is megállja a helyét, van folytatása. A második rész, A lány a toronyban a héten fog megjelenni magyarul. Már elő is rendeltem, így hamarosan a polcomon tudhatom. A harmadik és egyben utolsó részről egyelőre nincsenek megjelenési információk, de remélem, hogy nem kell sokat várni rá.

2019. szeptember 30., hétfő

Mozgóképek LXXIX.

Kicsit sűrű volt az augusztus, na meg a szeptember is, mert csak most tudok beszámolni arról az összesen két filmről, amit múlt hónapban megnéztem. Az egyiket moziban láttam, míg a másikat otthon, a kanapé kényelmében.

Volt egyszer egy Hollywood

"1969, Los Angeles. Egy munka nélkül maradt, western tévésorozatából kikerült, munkanélküli színész (Leonardo DiCaprio) és jó barátja, kaszkadőre (Brad Pitt) együtt próbálnak boldogulni Hollywood kegyetlen világában.
Ez a világ azért kegyetlen, mert változik: Rick és Cliff eddig kiismerte magát a showbizniszben, de most bármerre járnak, arra kell rácsodálkozniuk, hogy minden megváltozott: a szabályok, a főnökök és a nők is…."
Nem vagyok Tarantino rajongója. Néhány filmjét szeretem, míg néhányat egyáltalán nem. Az új filmjeinek azonban mindig adok egy esélyt, hiszen egy kifejezetten kreatív rendezőről van szó. Ráadásul San Diego nagyon kedveli, így nem volt kérdés, hogy az új Hollywood dicsőítő filmjét megnézzük moziban.
Ez a film nagyon hosszú, amit a rendezőtől már megszokhattunk. Kicsit kusza és nem feltétlenül van cselekménye, bár történik benne ez-az, ám ezt szintén megszokhattuk már. A szereplőválasztás jól sikerült, a képi világ mutatós és minden nagyon a helyén van. Ezt a filmet azonban csak az tudja igazán értékelni, aki nem vár sokat cselekmény szintjén és aki tisztában van vele, mi történt Sharon Tate-tel. Előzetes ismeretek nélkül ugyanis nem olyan szórakoztató, sőt kifejezetten lassan vánszorgónak tűnhet és a zseniális végkifejlet is csak egynek minősülhet a sok Tarantino-féle lezárás közül.
No, de én tisztában voltam a valós eseményekkel, amelyek megihlették a filmet, és könnyed szórakozásra vágytam mindenféle elvárás nélkül, így pedig nagyon tetszett. Nem ez életem filmje, de nagyon tudtam értékelni a belefektetett munkát és azt a kreativitást, amivel a lezárást megoldották.
Tarantino rajongóinak kötelező darab, ám ha valaki csak Brad Pitt vagy DiCaprio szép szeméért ülne be rá, előbb inkább olvasson utána, mi történt a '70-es évek Hollywoodjában.

Rocketman
" A ROCKETMAN egy nagyszabású zenés fantázia Elton John áttörést hozó éveinek hihetetlen emberi történetéről. A film azt a fantasztikus átalakulást követi nyomon, ahogyan a félénk zongorista csodagyerek Reginald Dwightból világszerte ismert szupersztár lesz Elton John néven. Az inspiráló történet – mely Elton legkedveltebb dalaira van felfűzve, a főszereplő Taron Egerton előadásában – nyomon követi a kisvárosi srácot azon az úton, melynek során a popkultúra egyik legikonikusabb figurájává nőtte ki magát."
Kedvelem Taron Egertont és a merész filmválasztásait és Nel barátom sokat áradozott erről a filmről, így adtam neki egy esélyt. Nem kellett volna.
Nem vagyok Elton John rajongó - bár magam is meglepődtem a film során, milyen sok dalt ismerek tőle - és ennek nem kellett volna problémának lennie, mégis az volt. Egyszerűen untam ezt a filmet. Félelmetesen semmitmondó, szájbarágós, egyoldalú és darabos volt. Egyszerűen nem volt íve a filmnek, a spontán dalra fakadások pedig idegesítettek. (Mondjuk nem vagyok egy musical kedvelő típus...) Nagyon zavart, hogy bele-belekaptak érdekes témákba - nem túl csinos srác popszár karrier építése, szexuális beállítottság kérdése, drogproblémák, családi gondok - de egyiket sem dolgozták ki rendesen. Nem volt kifutásuk, csak megemlítették őket és aztán már meg is oldódtak vagy nem, de teljesen mindegy mert jöhet a következő dal. Számomra ez a film olyan volt, mintha Elton (a producer és ötletgazda) akart volna magáról egy filmet, mert miért ne és ha már egyszer lesz, akkor legyen úgy, ahogy ő szeretné, az ő szemszögéből. Ráadásul attól, hogy nyíltan ágyjelenettel megmutatták, hogy a főhős meleg (amit egyébként mindenki tud) nem lett ez egy bevállalós film, inkább csak szenzációhajhász.
Számomra ez a film, unalmas, semmitmondóan elfogult és hiteltelen volt. Ezen pedig a színes és tollasan tarka fellépőruhák tárháza és Taron Egerton remek játéka sem tudott segíteni. Kizárólag Elton rajongóinak ajánlom, mert aki nem rajongó, nem ettől a filmtől fog azzá válni, sőt.

Értékelés:
Volt egyszer egy Hollywood      ->  9
Rocketman                                ->  3

2019. szeptember 25., szerda

Peking a főváros

Bár már szeptember van, még mindig nem fogytam ki kínai utam élményeiből, sőt, a végére igazán érdekes élményeket hagytam. Mielőtt azonban egy újabb útmutatót közzé tennék vagy a Top 3 kínai élményem hátralévő helyszínéről beszámolnék, mesélnem kell az utolsó városról, amit megnéztünk. Ez a város Peking, a főváros, a császárok és diktátorok központja és nem csak a kacsákról híres.

Várostörténeti összefoglaló
pekingi vasútállomásra lépve
Peking vagy más néven Beijing Kína második legnépesebb városa (Sanghaj után). 21-22 millióan lakják ezt a 16 808 négyzetkilométert.
(Viszonyításként területe annyi, mint Magyarország egyötöde.) Szóval ez is egy hatalmas és igen népes nagyváros, ami szó szerint ősi múltra tekint vissza. Időszámításunk előtt 25 000 évvel ezelőttről is találtak itt leleteket, vagyis már a Homo sapiensek is laktak itt. A város története azonban a császári dinasztiák korától igazán érdekes. A harmadik Ming császár ide tette székhelyét 1421-ben és az ő átépítései során nyerte el a város máig meglévő formáját. A várost ekkor négyzet alakú fallal körbevett erőddé alakították, hogy az akkori ellenségeknek, a mongoloknak is ellen tudjon állni. A Ming-dinasztia a 17. században hanyatlani kezdett és utolsó császáruk öngyilkossága után (a városban akasztotta fel magát) a mandzsuk uralma következett, akik meglapították a Csing-dinasztiát és továbbra is Pekinget tekintették fővárosuknak. A várost ők is átalakították kicsit, elsősorban lakosságra nézve. A belső területekről kitelepítették a han kínaiakat és helyükre mandzsukat költöztettek.
A 18.  században a brit ópiumcsempészek és az egyre több ópiumfüggő miatt a várost teljesen lezárták a külföldiek elől és szigorú ópiumellenes szabályokat vezettek be.
a Tiltott város bejárata
A Csing-dinasztiát 1911-ben polgári forradalommal a köztársaság váltotta le. A volt császár miniszterelnöke Jüan Si-kaj lett a köztársasági elnök, aki eredeti tervek ellenére és a zavargások elkerüléséért, székhelyét továbbra is Pekingben tartotta. Jüan azonban egyeduralkodói babérokra tört és saját magát nevezte ki császárnak. Elég népszerűtlenné vált ezzel a lépéssel és hamar meg is halt, így az országot különböző katonai vezetők, hadurak osztották fel, akik egymással háborúzva próbálták megszerezni a hatalom központját, Pekinget.
Aztán jött az első világháború, majd a Kuomintang, a kínai kommunista párt hatalomra jutása, aztán egy újabb világháború, majd egy polgárháború 1949-ben, majd Mao Ce-tung uralmának kezdete és ismét Peking lett Kína fővárosa. A kommunista vezér arcképe még ma is a Tiltott város bejárata fölött díszeleg.

Tienanmen tér
a tér este, üresen
Mindig van néhány ikonikus épület vagy helyszín, ami az embereknek eszébe jut egy-egy városról. Nos, Pekingben az egyik ilyen híres helyszín a Tienanmen tér vagy lefordítva a Mennyei béke tere.
A tér területe 440 000 négyzetkilométer ezzel kiérdemelte a világ egyik legnagyobb tere címet.
Első napunkon Pekingben, úgy döntöttünk, meg is nézzük magunknak ezt a híres helyszínt, ami a kínai történelemben több eseményhez köthető. Sötétedésre értünk ide, mivel Peking hatalmas és két utcát lesétálni majdnem egy órát vesz igénybe. Ribizly barátom előre felkészített minket, hogy nem lehet csak úgy besétálni ide, mint mondjuk a Hősök terére és egy hét kínai tartózkodás után már meg sem lepődtünk a biztonsági intézkedéseken. Szóval beálltunk a kínai sorba (Korábban már írtam róla, hogy a kínaiak nem tudnak sorba állni.) és tülekedtünk az ellenőrzőpont felé araszolva. Megnézték a táskánkat és útlevelünket, átmentünk a szokásos fémdetektoros kapun kamerákkal figyelve és már ott is voltunk a térnél.
Fontos: Külföldinél legyen útlevél, mert más fényképes igazolvánnyal csak hosszú vita árán engedik át az embert.
Túljutva az ellenőrzésen további katonákat vettünk észre őrhelyeken szobrozni - mindegyik gyanúsan magas volt a kínai átlagméretekhez képest - és több kamera figyelte a teret. A teret, ami le volt zárva. Nem tudom, hogy a tér esténként nem látogatható vagy csak az 1989-es diáktüntetés évfordulója miatt volt ekkora az óvintézkedés, a lényeg, hogy nem léphettünk a térre. Megnézhettük ellenben messziről, a négysávos főút túloldaláról teljesen üresen. 
a tér nappal, forgalommal
Egyébként biztosan bennem van a hiba, mert valahogy ez a tér cseppet sem nyűgözött le. Jó nagy az tény, ám később nappali fényben a közepén állva, turisták százaival körülvéve sem éreztem különlegesnek. Egyszerűen nem hatnak meg a terek.
Megítélésén a végében álló mauzóleum sem segített. Ott lehet megtekinteni a bebalzsamozott Mao Ce-tung testét. Ribizly tervezte, hogy megnézi, ám már megint szandálban érkezett a térre és a mauzóleumba csak zárt cipőben engedik be az embert, így lemondott róla. Én elvből nem bámészkodom diktátorokra legyenek élők vagy holtak, így nem is terveztem beállni a hosszan kígyózó menetbe, hogy lépésben elhaladjak egy tartósított test mellett.
Szóval szép nagy tér és örülök, hogy kihúzhattam a kínai látnivalók listámról, de a túloldala, a Tiltott város sokkal jobban érdekelt. Erről azonban majd egy másik bejegyzésben mesélek.