Az elveszett nevek füzete

Hosszú ideje nézegettem ezt a könyvet. Tetszett a borító, megfogott a cím, és a történet is érdekesnek tűnt. Ráadásul svéd szerző munkája, és  az északi szerzőket kifejezetten kedvelem.

Kemény kötést kapott cuki belső borítóval, ami szerintem cseppet fura. Ilyen mintázat egy könnyed, romantikus kötethez illene, és nem ehhez a szomorkás könyvhöz.

286 oldal, tehát egyáltalán nem hosszú olvasmány.

Fülszöveg:

"Egy ​ember életébe annyi szeretet, boldogság és szomorúság belefér. Ha időt szánunk rá, hogy meghallgassuk. Doris 1928 óta ugyanazt a címes füzetet használja. Ebben szerepelnek mindazok, akikkel élete során találkozott. Most egyedül él Stockholmban, a bastugatani lakásában. A füzetben szereplő legtöbb ember neve áthúzva, mellette ott áll: meghalt. Doris magányát mindössze a szociális gondozók látogatása, valamint húga unokájával, az Atlanti-óceán túloldalán lakó Jennyvel való beszélgetései szakítják meg. Egy szép napon Doris elkezd írni a címes füzetben szereplő barátairól, hogy Jenny, az egyetlen ember, aki emlékezni fog rá, örökölhesse az emlékeit is. Az elveszett nevek füzete megható történet, amely mély érzelmekkel írja le mindazokat az élettapasztalatokat, amelyeket egy idősebb ember magában hordoz. A történet átível egy hosszú, megpróbáltatásokkal teli életen, elrepíti az olvasót a tovatűnt idők Párizsába, New Yorkba és Stockholmba."

A történet két szálon, két idősíkon fut. Egyrészt a jelenben, ahol a 96 éves Doris utolsó napjait követhetjük nyomon, másrészt a múltban az idős hölgy visszaemlékezéseit olvasva. Ehhez jön a kötet végére egy külső nézőpont, az unokahúg, Jenny szemszöge.

A könyv felépítése nagyon tetszett, a tagolását kellemesnek találtam, és amúgy is kedvelem a több idősíkon játszódó történeteket. Csakhogy, míg a jelenben zajló események rendkívül részletesen vannak leírva, addig a múlt helyenként ködös. Ez azért zavaró, mert olvasói szempontból Doris múltja sokkal érdekesebb, izgalmasabb. Ráadásul, míg az idős Doris könnyen megérthető a részletességből adódóan (például tudjuk, miért rendezgeti a tárgyait az asztalon), addig a fiatal Doris idegen marad. Nem mindig világos a motivációja, egyik dologból kap bele a másikba mindenféle megfontolás nélkül. Sőt, úgy tűnik, mintha az írónő minél kalandosabb életet szeretett volna írni neki, így alaptalanul hozott ostoba döntéseket, hogy történjenek vele többnyire rossz dolgok, mert attól lesz izgalmasabb a cselekmény. Nos, nem lett. Többször kiestem a könyv világából, annyira hiteltelenné vált számomra a karakter.

Na, és hogy mi a mozgatórugója ezeknek a feleslegesen zaklatott köröknek? Hát persze, hogy a nagy szerelem. Kedvesen és romantikusan indult ez a szál, majd lett belőle egy szenvelgő melodráma. Igen, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami miatt nem igazán tetszett ez a könyv. Ez viszont cseppet spoileres lesz.

Első furcsaság ebben az eltúlzott romantikus történetben a megkésett levél. Mert, ha az úriember volt is olyan hanyag, hogy nem írt dátumot a levélre, akkor is kellett rajta lennie legalább egy postai bélyegzőnek, amin mindig van dátum. Oké, tegyük fel, hogy ez elkerülte a szerelmes hölgy figyelmét. Azt viszont éreznie kellett, hogy az úriember kétszer hagyta minden szó és magyarázat nélkül faképnél, ami nem épp romantikus. Ám ő ezek után belevetette magát egy utazásba a második világháború kellős közepén, hogy aztán a mindenképpen Franciaországba kell jutnom gondolatot az első adandó alkalommal elnegedje, és letelepedjen egy másik országban, ahol a szerelme tuti nem találja meg. Majd mindketten várták a csodát cirka 60-70 évig, de ők akkor is úgy szerették egymást. Csak szólok, hogy a háború után azért lehetett normális körülmények között utazni, egyre elterjettebb lett a telefon, majd lett internet, szóval a postaközpontnak írunk évente egy céltalan levelet nem a legjobb módszer életünk nagy szerelmének megtalálására... 

Spoilerek vége!

Nem vagyok én elég romantikus ehhez a részhez. Sőt, kifejezetten idegesítenek a szenvelgő, önsonsrontó karakterek, és a fiatal Doris bizony ilyen volt. Úgyhogy nekem ez a nagy szerelem nem jött át, sajnálom.

A múltbéli Doris motivációit tehát újra és újra megkérdőjeleztem, és az elbeszélése tele volt hézagokkal, így kissé darabosnak is találtam. Viszont az idős Doris részletgazdag képei már érdekesebbnek tűntek.

A könyv hangulata szomorú, egyrészt a múltbéli megpróbáltatások miatt (amelyek egy részét mondjuk magának kereste a főhősnő), másrészt a öregség és haldoklás nem épp vidám hangsúlyossága miatt. Nem volt épp kellemes olvasni, hogy egy idős ember mennyire elesett, milyen hamar megtörténhet vele a baj, és mennyire rá van szorulva mások segítségére. Nem könnyű téma, ám nagyon is hétköznapi, ami viszonylag kevés reprezentációt kap. Ez a rész tehát tetszett, még úgy is, hogy nem volt kellemes olvasni.

Összességében tahát felemás érzéseim vannak erről a könyvről. A főhőst nem sikerült megkedvelnem, a múltbéli szálat kaotikusnak és meglehetősen hiteltelennek találtam, de a jelenben játszódó részletgazdag jelenetek egy igazán fontos és emberi dologra mutattak rá. Nem jó megöregedni, ám ez enyhíthető, ha van mellettünk valaki.

Azoknak tudom ajánlani, akik kedvelik a szenvedős szerelmi történeteket, vagy az öregségről olvasnának cukormáz nélkül. Nagy elvárásai azonban senkinek se legyenek, egyáltalán nem hibátlan ez a kötet.

Kedvenc idézet a könyvből:

"– Kívánok neked eleget – suttogta a fülembe. – Elég napfényt, hogy bevilágítsa a napjaidat, elég esőt, hogy értékelni tudd a napsütést, elég örömet, hogy megerősítse a lelked, elég fájdalmat, hogy értékelni tudd az élet apró örömeit, és elég találkozást, hogy olykor-olykor kibírd a búcsúzást is."

Mozgóképek CV.

Októberben kiegyensúlyozottabb lettem filmek terén. Összesen 6 filmet néztem meg, és dobpergést kérek, egyet közülük moziban. Nagyon hosszú kihagyás után végre újra eljutottam moziba. Hiányzott.

Raya és az utolsó sárkány

"Kumandra birodalmában egykoron békében éltek egymással az emberek és a sárkányok, miután azonban egy démoni erő nyert hatalmat, a sárkányok feláldozták magukat, hogy megmentsék az embereket. Ötszáz évvel később a gonosz visszatért, így egy magányos harcosra, Rayara hárul a feladat, hogy megtalálja az utolsó élő sárkányt, hogy megmentse az emberiséget a biztos pusztulástól, és hogy visszaállítsa azt az ősi rendet, amely a birodalomban egykor uralkodott. Ez az út azonban nem csupán egy keresésről szól majd, a lánynak ugyanis meg kell tanulnia bízni a másikban."

Szeretem a Disney meséket és imádom a sárkányokat, úgyhogy nem volt kérdés, hogy megnézem ezt a filmet.

Szerencsére nem csalódtam. Szép látványvilág, szerethető karakterek, egyszerű, de szórakoztató kaland, helyenként csipet humor és egy kellemes üzenet jellemzi ezt a filmet. Na, meg vannak benne sárkányok, és nagyon puhának tűnnek.

Jól szórakoztam rajta, tetszett, így nagyon örülök, hogy végre időt szántam rá. Jót tett a lelkemnek.

Bátran ajánlom kicsiknek és nagyoknak, mert ez igazi családi film. Sárkányrajongók előnyben.

Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája

"Shang-Chi azt hitte, végleg lezárta a múltat, ám mikor a Tíz Gyűrű elnevezésű titokzatos szervezet hálójába kerül, kénytelen lesz újra szembenézni vele."

Sosem leszek túl öreg egy jó meséhez, de úgy néz ki, kezdek túl öreg lenni a Marvel filmekhez. Ez volt októberben az egyetlen film, amit moziban láttam, és talán ezért is csalódtam olyan nagyot.

A történet eleje még kifejezetten szórakoztatóan indult. Nem rajongok a röpködő kínai harcjelenetekért, de tudom értékelni a szép koreográfiákat. A buszos jelenet pedig kifejezetten tetszett. Csakhogy, ahogy haladt az egyébként meglehetősen egyszerű történet, és egyre többet néztem a szereplőket, akik vagy közömbösek, vagy kifejezetten idegesítőek voltak számomra, kezdtem kiesni a filmből. A végére pedig, amikor a látványvilág is elszállt, és ronda CGI lények hemzsegtek mindenfelé (fájdalom, de még a sárkányt sem sikerült szépen megalkotniuk) és előjött az összes szuperhősfilm klisé, nagyon unatkoztam. 20 perc digitális csihi-puhi nem köt le, én ehhez már tényleg öreg vagyok. Ráadásul a film humora sem tetszett, mert a poénok nagy részét erőltetettnek éreztem. 

Nem tetszett. Túl hosszú, túl klisés és csak a mozis popcorn vigasztalt. Kizárólag Marvel-rajongóknak ajánlom, illetve a 12-16 éves korosztálynak, ők talán jobban fogják értékelni.

A fordulat

"Egy félreeső maine-i birtokon egy gazdag férfi elárvult unokahúgára és unokaöccsére vigyázó nevelőnő rájön, hogy új otthona sötét titkokat rejt."

Ez a film minden csak nem fordulatos. Kedvelni szoktam a kísértetházas horrorfilmeket, és Finn Wolfhard neve is csábítónak tűnt a szereposztásban, azonban kár volt a rászánt időért.

Ez a film nem más, mint horrorklisék gyűjteménye. A legtöbb horror elem benne van a díszletektől, a karakterek hátterén át a pókokig. Csakhogy ezek listaszerűen jelennek meg, mintha a készítők összeírták, majd szépen sorban kipipálták volna őket. Az összekötésükhöz viszont nem vették a fáradtságot. Sőt, ahhoz sem vették, hogy történetet írjanak a klisékhez, pedig ez elvileg egy könyvadaptáció (nem olvastam és nem is fogom). Szóval se történet, se karakterek (mert ők is csak a klisék halmazát gyarapítják), így ennek a filmnek se eleje, se vége, se füle, se farka és még csak nem is ijesztő. Még az előugró elemeket sem sikerült picurkát is borzongatóvá tenniük, sőt, mivel a néző elég hamar rájön, hogy egy horrorkellék listát néz, előre tudja, mi lesz a következő elem, ami kiugrik a sarokból.

Összefoglalva értelmetlen katyvasz az egész, ami nem hogy ijesztőnek, de még csak hangulatosnak sem mondható. Unalmas, kiszámítható, sótlan, cselekménymentes, vacak film. Kár volt a rápazarolt időért. Senkinek sem ajánlom.

Ezek vagyunk mi

"A francia komikus, Dany Boon által rendezett vígjáték a karantén hónapjai alatt játszódik, és azt mutatja be, hogyan próbálja meg hét család túlélni a helyzetet."

Szeretem a francia filmeket, kedvelem a kissé abszurd humort, és néha nagyon szükségem van egy jó vígjátékra.

Ez a film remek szórakozást nyújt, ha valaki vevő a francia humorra. A helyzet ismerős és aktuális, a karakterek sarkítottak és egy-egy jelenet bizony el van túlozva, de rendkívül szórakoztató. Minden lehetséges víruspoén benne van, minden embertípus képviselteti magát és persze mind bolond. A film helyzetkomikumra építkezik, amitől könnyed és gördülékeny a cselekménye. Akad benne társadalomkritika és egy csipetnyi tanulság is, illetve a film vége feloldja a világjárvánnyal viccelődünk problémáját, ami okos húzás volt a készítőktől.

Nekem tehát tetszett, jól szórakoztam rajta. Azoknak ajánlom, akik kedvelik a francia vígjátékokat.

Fekete Özvegy

"Natasha Romanoff kénytelen lesz szembenézni múltja sötét epizódjaival, amikor egy veszedelmes összeesküvés hozzá is elér. Nyomában egy életére törő, kérlelhetetlen erővel, Natasha számot kell vessen kémes múltjával és családi kötelékeivel, amiket már jóval azelőtt felbontott, hogy Bosszúálló lett."

Még egy Marvel film, még egy csalódás.

Őszintén szólva nekem nem hiányzott Fekete Özvegy karakterének bővebb kifejtése. A többi filmben egyértelműen mellékszereplő volt, és nem találtam különösebben érdekesnek. Sőt, inkább csak furának, mert míg a többi szuperhős vagy szupererős vagy halhatatlan vagy van egy jó páncélja, addig ő csak egy jól képzett ember. Lássuk be, nem annyira szuper, és a szerepe többnyire kimerült abban, hogy nő. Mégis adtam egy esélyt ennek a filmnek, mert sokan dicsérték, és amúgy is mindig nagy a lelkesedés a képregényfilmek körül.

Ez a történet nekem egyáltalán nem tetszett. Egyrészt a cselekmény egy egyszerű és jól megszokott sémát követ, így nem tud meglepetést okozni. Másrészt ezt a család vonalat már rettentően unom, és erőltetettnek is hatott. Harmadrészt a film egy ponton olyan, mintha a Scooby-Doo egyik epizódját vették volna alapnak. Negyedrészt Scarlett Johansson olyan sótlan ebben a szerepben, hogy mikor megpróbál mégis színészkedni, inkább komikusnak hat. A poénok erőltetettek, a fő gonosz maga a megtestesült orosz klisé, és egy pillanatig sem lehet komolyabban venni, mint a többi szuperhős filmet, sőt. Egyetlen pozitívuma van: Budapest. Szép hátteret adott a film első felének, a másodiknak meg úgyis mindegy, mert CGI parádéba fullad.

Szóval nem tetszett, unatkoztam rajta. Kizárólag rajongóknak ajánlom, na meg azon férfiaknak, akiknek figyelmét könnyű elterelni egy feszes ruhába bújtatott vonzó nővel. (Komolyan már kínos, hányszor volt a kamera konkrétan a főhősnő fenekében...)

Az éjszaka fogai

"Egy sofőr felvesz két titokzatos nőt, akik át akarják bulizni az egész éjszakát. Azonban amikor felfedik valódi énjüket, a férfinak az életéért kell küzdenie."

Egyik este könnyed kikapcsolódásra vágytam, és ez a film az előzetese alapján annak tűnt. Kár, hogy a készítők mégis komolyan gondolták...

Az alapötlet nem egyedi, de azért ötletes. Lehetett volna ez egy kalandos, vicces, abszurd vagy épp borzongató utazás filmje, ám sajnos nem ez lett belőle. A filmnek ugyanis van egy háttértörténete, ami picit sem egyedi, picit sem érdekes és teljesen kidolgozatlan. Ráadásul itt egyértelműen spóroltak a készítők a látványvilágon, amitől még súlytalanabbá vált ez a vámpírmaffia leszámolás. Helyette beleerőltettek egy olyan szerelmi szálat, ami megint csak rontotta a film élvezhetőségét. A karakterek kétdimenziósak, vagy túl vannak tolva. Az akcióval spóroltak, ahogy a logikával is. A film vége pedig konkrétan kiszámíthatóan nyálas. Pedig tényleg lehetett volna ebből valami szórakoztató, ha nem akarják ennyire görcsösen lazának beállítva komolyan venni.

Nem tetszett. Csak azok nézzenek bele, akik kedvelik az elcsépelt leszámolásos történeteket, de a romantikát sem vetik meg. Az meg, hogy a szereplők egy része vámpír, nos, alig tesz hozzá bármit ehhez a történethez.

Értékelés:

Raya és az utolsó sárkány                      ->   10

Ezek vagyunk mi                                    ->   9

Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája      ->   5

Fekete Özvegy                                        ->   4

Az éjszaka fogai                                     ->   3

A fordulat                                               ->   2

Virágot Algernonnak

Ez a könyv jó ideje rajta volt az "illene valamikor elolvasnom" listámon. Azon kívül, hogy egy híres és népszerű regény, nem tudtam róla sokat. Sőt, még a filmes és színházi adaptációihoz sem volt még szerencsém. Ez pedig így volt jól, mert így adhatott igazán kellemes meglepetést.

Több magyar kiadást megélt több borítóval, nekem a mellékelt sárga változat tetszik a legjobban. 254 lapjával nem hosszú olvasmány, ám érdemes beosztani.

Fülszöveg önkényesen megvágva:

"Ennek a regénynek rendhagyó a története: először novella volt, szépirodalmi és tudományos-fantasztikus antológiáknak egyaránt kedvelt darabja, utána televízió-dráma lett belőle, s csak azután teljes jogú és méretű regény. Nem véletlen, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom is magának követeli Keyes művét: a gyengeelméjű Charlie Gordon zsenivé operálása valóban hálás témája lehet a science fiction népszerű műfajának. De ez a regény több merőben fantasztikus témánál: mélységesen hiteles lélektani rajza egy rokonszenves személyiség fejlődésének, s a tragédiába torkolló befejezés mégsem elkeserítő, hanem felemelő: Charlie Gordon a mesébe illő pálya befutása és a végső zuhanás után is megőrzi emberi tartását, élni akarását, optimizmusát."

Ez a könyv 1959-ben jelent meg és még mindig aktuális, kicsit sem érződik rajta az azóta eltelt jó néhány évtized. 

Habár, mikor elkezdtem olvasni, nem tudtam pontosan, mire számíthatok, rögtön éreztem, hogy nem egy vidám történet lesz. A fejlődés és bukás lehetősége ugyanis elég szorosan összefügg ebben a kötetben. Nem szeretnék a cselekmény részletezésébe belemenni, ezt mindenki fedezze fel maga, inkább az olvasási élményeimről mesélek.

Ez a könyv olyan, mint egy naplóregény, csak itt a főhős nem naplót, hanem előmeneteli jelentéseket ír, a lényeg azonban ugyanaz, végig személyes gondolatokat kap az olvasó. Ez a személyesség nekem kifejezetten tetszett. A főhős könnyen érthető és megkedvelhető volt. Az pedig, ahogy a szövegen nyomon követhetjük a szellemi fejlődését, remek húzás volt az író részéről.

A történet egy tudományosan fantasztikus kísérleten alapul, mégsem erre helyezi a hangsúlyt, hanem az érzelmek és gondolatok világára, a személyiség formálódására. Nekem nem hiányoztak a tudományos részletek, így is tökéletesen átjött a mondanivaló.

A könyv legnagyobb erősségének mégsem a jó ötletet és a megfontolt kivitelezést éreztem, hanem a szép üzeneteket. Olvasás közben ugyanis olyan empátiát éreztem a főhős iránt, hogy kedvem lett volna megölelgetni. A történet ugyanis rávilágít az esendő emberek nem épp könnyű helyzetére, sok negatív viselkedési formát mesél el, és mindezt olyan könnyed kedvességgel teszi, hogy az olvasó cseppet sem érzi szájba rágósnak. Sőt, annyira magától értetődő a nevelési szándék, hogy simán a kamaszok kezébe nyomnám, mint egy toleranciára buzdító olvasmányt.

"Az intelligencia az emberiség egyik legnagyobb adománya. De a tudásra való törekvés túlságosan is gyakran kiszorítja a szeretetre való törekvést."

Persze a könyv nem minden üzenete ilyen egyszerű, ám ettől még mindegyik fontos. A történet egyszerre foglalkozik pszichológiai kérdésekkel (például önmagunk, múltunk megismerése és megértése), társadalmi kérdésekkel, és egyszerű szociális problémákkal. Úgyhogy akad benne bőven olyan téma, amin az olvasó elgondolkodhat.

"Most már megértem, hogy az ember részben azért jár főiskolára, hogy megtanulja: mindaz, amiben egész életében hitt, nem igaz, és semmi sem az, aminek látszik."

A végkifejlet szépen lezárja a könyvet, és kifejezetten passzol a végig kissé baljós cselekményhez.

Összességében tehát ez egy időtállóan jó könyv. Nagyon örülök, hogy elolvastam, és tökéletesen értem, miért ilyen népszerű még mindig.

Bátran ajánlom mindenkinek, érdemes kézbe venni és hasznos is, mert egymás megértésére és elfogadására ösztönöz.

A nő nem férfi

Ezt a könyvet hirtelen felindulásból vettem ki a könyvtárból. Kíváncsivá tett a cím, és a fülszöveg is érdekesnek tűnt, így jött velem haza. Nem bántam meg.

A cím banális kijelentésnek érződik, ám nekem nagyon tetszik, és tökéletesen passzol a történethez. A borító is hangulatos, és alig 400 lapjával épp kellemes terjedelmű olvasmány.

Fülszöveg:

"Ahonnan ​én jövök, ott megtanultuk hallgatásra kényszeríteni magunkat. Azt tanították nekünk, hogy a hallgatás megment minket.

Palesztina, 1990. A tizenhét éves Isra inkább könyveket olvas, mint hogy az apja által választott kérőket szórakoztassa. Egy hét múlva azonban a naiv, álmodozó lányt sebtében eljegyzik és feleségül veszik, s hamarosan már Brooklynban él. Isra küzd, hogy megfeleljen zsarnoki anyósának, Faridának, valamint újdonsült furcsa férjének, Adamnek, és a nyomás csak fokozódik, amikor négy leánygyermeknek ad életet… fiúk helyett, akiket Farida szerint szülnie kellene.

Brooklyn, 2008. A tizennyolc éves Deya, Isra legidősebb lánya egyetlen vágya, hogy főiskolára mehessen, ám a nagyanyja, Farida nyomására kénytelen férjjelöltekkel találkozni. Vajon más választása lett volna, ha a szülei túlélik a halálos autóbalesetet, amikor ő még csak nyolcéves volt? Nagyanyja azonban eltökélt a kérdésben: Deya méltó jövője kizárólag a megfelelő férfival kötött házasság révén biztosított.

Ám a sorsnak megvan a maga akarata, Deya hamarosan sokkoló titkokat derít ki a családjával kapcsolatban, ami arra készteti, hogy megkérdőjelezze mindazt, amiről azt gondolta, hogy tudja a szüleiről, a múltjáról és saját jövőjéről."

Amikor belekezdtem a könyvbe, tudtam, hogy női sorsokról lesz benne szó megfelelési kényszerrel fűszerezve, és hogy valószínűleg nem lesz vidám. Hát, nem tévedtem sokat, ám meglepően mélyre ásott ez a történet, így a hangulata tükrözi a borító színvilágát.

A cselekményről nem szeretnék írni, a fülszöveg úgyis mindent elmond róla, amit pedig nem említ, az jobb, ha meglepetés marad. Inkább összefoglalom a kötetben említett nem kevés és nem épp könnyű témákat, mert az, hogy női sors, bizony jelen esetben nem elég.

Igen, nőkről szól ez a könyv. Igen, olyan kultúrális környezetben élő nőkről, ahol a nő helye otthon van, szava halk, tetteit pedig a férfiak irányítják. Nem ez az első kötet, ami ezzel a témával foglalkozik, ám meglepően következetesen teszi. A nézőpont ugyanis végig a nők szemszögénél marad, és mégis rendkívül változatos. Persze kapnak benne helyet férfiak, az ő hangjuk még így közvetetten is erős, de nem veszik el a hangsúlyt. Ez pedig nekem nagyon tetszett. Tetszett, mert bemutatja, hogy ezt a férfiak uralta világot bizony a nők tartják fenn. A nők azok, akik egyik generációról a másikra adják át traumáikat, a megtapasztalt negatív mintákat, és bár érzik, hogy ez nem jó, megszokták, így nehezen változnak. Letörik a lázadást, mert az ő lázadásaikat is letörték, és ez egy olyan ördögi kör, amelyből nehéz kilépni, és ha mégis sikerül, nagy ára van.

Tetszett, hogy a könyv nagy része Amerikában játszódik, az új világban, a modern világban, ahol elméletben nagyobb a szabadság. Azonban, ha valaki egy elzárt közösségben él, nem ismeri jól a nyelvet, sem a várost, teljesen elszigetelődik ettől a modern világtól. Ezt az elszigetelődést pedig még dicsérik is, mert ebben látják a kultúra megőrzését.

Apropó kultúra, a vallás nagyon szépen jelent meg ebben a könyvben. Kerültek elő iszlám tanok, amelyek persze nincsenek épp átfedésben a gyakorlattal, szó volt benne a hitről és a kétmutató vallásosságról. A kultúra nagy része azonban viselkedési formákban, ételekben és néha szavakban jelent meg. Ezzel kapcsolatban pedig akadt hiányérzetem. Mindössze egy lábjegyzet található ebben a könyvben, ami rendkívül kevés. Örültem volna, ha minden arab szót, ételt, ünnepet megmagyaráznak egy kicsit, sokkal érdekesebb és informatívabb lett volna tőle ez a könyv.

A karakterek is jók voltak, mert valahol mindegyiket meg lehetett érteni. Szépen be lettek mutatva gondolataikkal, kétségeikkel, múltjukkal, és ezzel az írónő elejét vette egy nagyon rossz dolognak, az áldozatok hibáztatásának. Sőt, mikor ez előjött (mert persze, hogy előjött), nagyon szépen bemutatta, miért helytelen és borzasztóan káros.

A családon belüli erőszak is épp ilyen részletgazdagon jelentkezik a könyvben. Nem könnyű olvasni, sőt, érzelmileg helyenként megterhelő, ám ez így van jól. Ez nem egy cukorszirupos lányregény, hanem a valóság köntösébe bújtatott kemény, családi dráma. Ettől a hangulata alapból melankólikus, és bizonyos fejezeteknél konkrétan depresszív. Úgyhogy egyáltalán nem egy vidám olvasmány, ám van benne mégis valami pozitív: a könyvek szeretete. Újra és újra előjön benne, hogy egy sivár, zárt, boldogtalan életben a papír és a szavak milyen segítséget, mentőkötelet nyújthatnak. Ráadásul tetszett, ahogy ezt az elnyomó közeg is felismerte, mert nem véletlenül tiltották a nőket az olvasástól.

Még egy elem kíván részletesebb kifejtést, mivel erről bizony hazánkban is érdemes lenne beszélni: a családi és társadalmi nyomás fojtogató jelenlétéről. A könyv nagyon szépen bemutatja, hogy igazából mindegy, férfi vagy nő az illető, a családnak, a környezetnek megfelelni lehetetlen küldetés. Nagyon tetszett, hogy bár elsődlegesen a nőt okolták azért, mert lánya született (Ami egyébként nem új keletű dolog, a történelem során rengeteg nő esett ebbe a szörnyű csapdába, pedig a biológiai nagy büdös igazság az, hogy a gyermek neme az apán múlik. Persze, nem tudja befolyásolni, hogy épp melyik hímivarsejtje legyen a gyorsabb, de ha okolni lehetne valakit ezért a befolyásolhatatlan tényezőért, akkor az bizony a férfi, mert sejtszinten rajta múlik.) a kritikát ugyanúgy megkapta a férfi is. Amikor pedig egy harmadik személy kezd el beleszólni egy házaspár életébe, hogy hány gyermeke legyen és azok fiúk legyenek vagy lányok, az már régen rossz. Sőt, erőszaknak minősül a modern büntetőjogban. Úgyhogy akadnak ebben a könyvben olyan problémák, amelyek jóval túlnyúlnak a keleti kultúrákon.

Ha már kelet, nagyon tetszett, hogy néhány visszaemlékezéssel a könyv ízelítőt adott Palesztina történelméből és a menekültek borzalmas életkörülményeiből. Na, ez megint aktuális, megint olyan, amit többeknek kellene elolvasni...

Összességében tehát ez egy szépen összerakott könyv, ami rengeteg nehéz kérdést boncolgat. Nem kellemes olvasni, mert érzelmileg megterheli az embert, ám nagyon is érdemes. Érdemes megismerni a problémákat, érdemes elgondolkodni rajtuk, és érdemes leásni a gyökerükig, mert csak miután megértettük őket, próbálhatunk meg megoldást keresni rájuk.

Bátran ajánlom mindenkinek, legyen férfi vagy nő, ha elmerengene a fent említett problémákon vagy csak szeretne új nézőpontokat megismerni. Ha viszont valaki egy romantikus könyvre vágyik, rossz helyen keresi, mert ez se nem romantikus, se nem boldog és még csak nyomokban sem tartalmaz szerelmi szálat.

Valahol

A Bexi sorozat utolsó előtti része nem sokban különbözik a korábbi kötetektől. Hasonló borító, hasonló terjedelem, hasonló konfliktusok és hasonlóan könnyed olvasási élmény.

Fülszöveg:

"Márk vagy Tomi? Bexi sokáig azt gondolta, hogy ez a kérdés nem létezik: Márkkal való kapcsolata már a múlté. A legutolsó szakításuk óta eltelt időben Bexi élete végre nyugvópontra jutott, és ebben fontos szerepe volt Tominak is az Üres Utcák együttesből. A nyári turné azonban felforgatott mindent a zenészek életében.
Fesztiválok, koncertek, fülledt turnébusz, őrült bulik Aszádékkal, zsarolás… Valahol a Balaton-parton."

Ugye senki sem gondolja komolyan, hogy a fülszöveg nyitó kérdése picurkát is megalapozott? Na, ugye. Most, hogy ezt tisztáztuk, enyhe spoilerekkel folytatom.

Ez a kötet romantikus vonalon előrelépést jelent, mert már nem a hosszúra nyújtott se veled, se nélküled kapcsolatról szól. Sőt, szerelmi téren kifejezetten kiegyensúlyozottnak mondható. Persze akadnak benne konfliktusok, hogy ne legyen olyan egyszerű a képlet, és amúgy is mindig kell egy kis izgalom. Ez azonban összességében jót tett a sorozatnak, mert végre továbblendült egy bizonyos ponton.

Az írónő újra hozzáadott egy kis kreativitást a turnéval, de nagy kár, hogy alig kezdett vele valamit. Reméltem, hogy igazi utazásos cselekménye lesz, vagyis egyik helyszínről a másikra haladnak a főhősök, de sajnos két helyszínben ki is merült a dolog. Írói szempontból kényelmes megoldás, olvasóiból unalmas. A könyv nagy részében ugyanis így alig történik valami. Ráadásul a mellékszereplők a szokásosnál is mellékesebbé váltak.

Kijelenthetem, hogy az írónőn kívül (bár ebben is kételkedem kicsit) senki sem tudja megmondani, ki Bogyó, ki Pepe és ki Puding. Semmi, de tényleg semmi ismertetőjegyük nincs, így mikor külön válnak, és megszűnik az Aszádék amőba, teljes mértékben megkülönböztethetetlenek. Teljesen mindegy, melyikőjük marad a főhősnővel, a másik kettő is épp így viselkedne, épp ennyit tenne hozzá a cselekményhez, és épp ennyire sarkított jellem lenne. Evelint ráadásul egyetlen okból nem olvasztotta még magába ez az amőba: azért mert ő lány. Úgyhogy nem voltam kibékülve a mellékszereplők mellékes jelenlétével, mert csak a szokásos vicces faktort hozták, és még véletlenül sem többet, egy hangyalábnyit sem.

A kötetben két fontos esemény van, mindkettő kiszámítható. Az egyik Beki jövője, ami elég egyértelmű és kissé könnyen jött, de tetszetős. Végre úgy néz ki, csinál valamit a főhősnő a múlton merengésen kívül, és ez jó, nagyon is jó, sőt inspiráló. Szóval tetszett.

A másik a könyv végén helyet kapó nagy botrány, ami épp ilyen kiszámítható volt, ám ez már kevésbé tetszetős. Értem én, hogy szükséges, értem én, hogy kell valami, ami ösztönözi az olvasót a következő és egyben utolsó kötet kézbe vételére, de na, ez egy kicsit fájt. Fájt, hogy már megint egy teljes köteten keresztül hallgathattam, hogy "akkor még nem sejtettem, milyen rossz lesz". Komolyan falra mászok az ilyen jósló mondatoktól. Fájt, hogy Beki rémesen ostoba és naív volt, mert kedvem volt egy ponton becsukni a könyvet, úgy felbosszantott. És az is fájt picit, ahogy Márk a helyzetet kezelte, és ahogy a két kötettel korábbi mondvacsinált konfliktust huss, semmissé tették. Mondanám, hogy a főhősnő fejlődött, de nem, továbbra is butus. Ráadásul az is furcsa volt, hogy egyetlen bulvárlap egyetlen negatív híre tönkre tehet egy ünnepelt zenészt. A valóságban ennél ugyanis jóval csúnyább dolgokat is elnéznek a rajongók, a pletykalapok meg amúgy is hiteltelenek, még saját olvasóik körében is.

Összességében tehát, volt, ahol előre lépett ez a rész, és volt, ahol nem igazán. Ismét volt egy kiaknázatlan jó ötlet, és a szokásos könnyed vidám hangulat is adva volt. Szóval, bár nem vagyok maradéktalanul elégedett, az előző résznél ezt bizony jobbnak éreztem, és megkaptam azt a kikapcsolódást, amire vágytam.

Azoknak ajánlom, akik az előző köteteket már olvasták és szerették. Ha pedig valaki kedvét vesztette a negyedik kötet után, ne aggódjon, ez a rész picit visszaadja.