2010. november 25., csütörtök

A két torony

Igen, még mindig A Gyűrűk Ura és nem, még nem unom a témát. ^^
Szóval második kötet, második mozifilm A két torony. A port.hu-ról hoztam egy kis összefoglalót, csak hogy mindenki képben legyen.
"Hamarosan eldől Középfölde sorsa: a gonosz ereje egyre nő, mert szövetséget kötött a két torony: Barad-dúr, Szauron, a sötét úr vára és Orthanc, amely Szarumán, az áruló mágus erődje. Frodó, a Gyűrűhordozó és hű barátja, Samu Mordor földje felé tart, hogy a tűzbe hajítsa terhét: ám egy újabb veszéllyel kell szembenézniük - felbukkan Gollam, aki magának követeli a kincset. Eközben a szövetség még élő tagjai a Kósza vezetésével újabb harcokba keverednek. Rohan lovasai mellett küzdenek és különös szövetségesekre lelnek: az Entekre. Árnyék vetül a világra. A Sötét Úr hadseregei Gondor felé vonulnak. Kezdetét veszi a Gyűrűháború."

A történetről elég ennyi, lássuk inkább a részleteket. Maga a könyv ránézésre jelentősen vékonyabbnak tűnik. Ez az olvasás öröme szempontjából rossz hír, míg annak, aki határidőre akarja kiolvasni (ahogy én tettem) örvendetes dolog. Valójában azonban terjedelme megegyezik az utolsó kötetével csak abba belesűrítettek még egy egész könyvnyi függeléket, de arról majd egy másik bejegyzésben.
Ez a kötet lényegesen izgalmasabb volt mint az előző. Végre volt benn igazi harc és sok sok új szereplő. A cselekmény két fő szálra szakadt és a szálakon belül is voltak kisebb-nagyobb mellékutcák, de teljesen követhető. Ezen a ponton azonban meg kell jegyeznem, hogy a mozifilm nem fedi a valóságot. Rengeteg dolgot átírtak, bár mindezt okkal tették, mivel ha ragaszkodtak volna az eredeti cselekményhez, dög unalom lett volna. Tolkien ugyanis előszeretettel ugorja át magát a csatát. Csak felállnak szépen a harcosok megkezdődik az ütközet és hupsz már vége is van. Míg a film terjedelmének 80%-a harcjelenet. No, az is igaz, hogy egy plusz csatát is alkottak kizárólag a mozivászonra, (Amikor útban a Helm-szurdok felé megtámadják őket. Bár valójában nem is a szurdokba menekültek, hanem a hegyekbe és csak a király meg a serege kötött ki a Helm erődben hogy az ottaniakat segítse.) vittek bele több vért és sérülést, (Megjegyezném, hogy Aragorn egy igazi James Bond a könyvben és karcolás nélkül megússza mind a három kötetet... Ez speciel nekem nem tetszett.) és a szerelmi szálat is felpörgették. Arwen szerepéről már ejtettem szót korábban, úgyhogy hanyagoljuk őket. Csak még annyit tennék hozzá, hogy a 3. kötet függelékében megtaláltam azt a bizonyos részt, ahol összejöttek és ahol végre kiderül, hogy szerelmesek.
De ha már szerelmi szál, akkor fecsegek kicsit az én "szerelmemről". Az egyetlen karakter, aki elnyerte szimpátiámat az Faramír. Annyira aranyos, kedves, okos meg bátor, hogy szinte tökéletes. A könyv legjobb részei számomra, így azok voltak, amikben szerepet kapott. A film viszont tönkre tette karakterét. Felháborodással fogadtam, hogy mennyire el tudnak rontani valakit csupán a hatás kedvéért. Faramír nem térítette el Frodót, meg sem fordult a fejében a gyűrű megszerzése, sőt el is kísérte egy darabig, hogy biztonságban legyenek. Ő annál sokkal bölcsebb, hogy olyan hibát vétsen, mint amit a filmben láthatunk. Nem igazán tudom, mi van benne, de valami nagyon megfogott. Gratulálok Tolkien professzor, alkotott egy igazán jó pasit!
A film amúgy nekem tetszett. A tájak gyönyörűek, a zene szintén és nagy piros pont az entekért (fapásztorok). Szerintem őket nagyon jól eltalálták, bár a tanácskozásuk sem épp úgy alakult, ahogy a filmben láthatjuk, de ez a változás nem rontott az értékükön.
Összességében, jobb mint az első kötet, illetve jobb, mint az első film.



Ez a rajzocska egy elég bénán sikerült másolat, amit gyorsan firkáltam a jegyzetelős füzetem belső borítójára egyik este. Az eredeti sokkal jobb és élethűbb. Ő ugyanis Chuck Bass akar lenni, csak ahogy Csikoszokni is mondta, túl mangás lett. Ez van, ha az ember lánya főleg ebben a stílusban alkot.
De ha már Chuck, akkor Gossip Girl. Harmadik évadot végzem ki éppen és iszonyatosan jó még mindig. Karakterekről véleményem nem változott, bár Nat megint határozottan szimpatikus a számomra. Váratlan fordulatok és sok-sok bonyodalom továbbra is, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy kikapcsolódjak egy hosszú nap végén.
Sajnos még mindig csak 24 óra áll a rendelkezésemre... ez pedig nagyon nem elég. Főleg most, hogy nyakamon a vizsgaidőszak. El vagyok havazva tanagyaggal, kötelező szakirodalommal és örülök, ha ki tudom aludni magam. De kikapcsolódás mindig kell épp ezért lopok magamnak perceket olvasásra (manga), sorozatnézésre, vagy épp rajzolásra. Az íráshoz viszont nem elég néhány perc vagy akár fél óra. Plusz az se segít ihletemen, ha ötpercenként nézem az e-mailjeimet, mikor írják ki a következő vizsgaidőpontot. Bölcsészek... lusta banda...
Azért némi mazochizmus is van bennem, mert várom a vizsgákat, hogy végre tegyek valamit, valami fontosat és ne csak lézengjek, mint ahogy a szorgalmi időszakban szoktam. De majd kijózanodok, mire eljön az első időpont és tiszta idegroncs leszek, mert szóbelivel indítok, ami egyáltalán nem az erősségem.
Úgyhogy itt most be is fejezem egy gyors helyzetjelentéssel:
Szilmarilok kiolvasva! Beadandó elkészült, meg is mutattam a tanárnak és amint felhasználtam az instrukciót, amit gyorsan közölt velem, postázom is, hogy még felszültebb legyek sorsát illetőleg. Revulsion passz... majd talán hétvégén. Holnap pihenés nap, megyek rájákat tapizni, mert az olyan jó. ^^
De most már tényleg várnak a rómaiak a szappanoperába illő hosszú neveikkel és bonyolult szerelmi életükkel, hogy a gyilkolási hajlamaikról ne is beszéljek.

2010. november 20., szombat

Könnyű nőcske

Mozgalmas hétvége, sok cikázó gondolat, rengeteg új benyomás, vagyis írnom kell. Muszáj kicsit kiadnom magamból, legalább a töredékét.
Habár a bejegyzésem címe egy filmet jelöl, amit épp ma láttam a moziban, mégsem erről szeretnék írni. Most kicsit személyesebb vizekre evezgetek, de csak mértékkel, hogy ha süllyedne a hajó, még partra tudjak úszni. Röviden mégis ismertetnem kell a filmet, hiszen ez hozta felszínre már megint azt a makacs kis gondolatot a fejemben.
Tehát egy vígjátékról van szó. Nem rossz film, főleg ha moziban, kellemes társaságban nézi az ember, de egyszer nézhető darab csupán. A sztori rövid lényege a következő: adott egy nem túl népszerű, szinte láthatatlan lány, aki meggondolatlanul füllent az iskola mosdójában és ezzel el is indult a pletyka, ami váratlanul a figyelem középpontjába helyezi és innentől nincs megállás, hazugság hazugság után. Ez pedig megmozgatta a fantáziámat és újra kacérkodtam a gondolattal, hogy követnem kellene a lány példáját. Nem először fordul meg a fejemben.
A szitu az, hogy míg Applequeen barátnőm egy élő pasimágnes, (Komolyan, úgy tapadnak rá a fiúk, akár méhek a cukros papírra.) addig én szabályosan taszítom őket. Hímneműek 90%-a észre sem vesz, a maradék 10%-nak pedig, ha mégis feltűnnék, nem úgy tekint rám, mint nőre, hanem mint egy húgra, haverra, egy másik fiúra, vagy ki tudja mire. Leszögezném, hogy határozottan cáfolom azt az állítást, hogy fiú és lány között nem lehet barátság. Igen is működik a dolog. Vannak hímnemű barátaim és ugyanolyan jól kijövök velük, mint a lányokkal. Nincs akkora különbség a nemek között, mint ahogy az emberek többsége hiszi. Amúgy is feminista hajlamom van, éljen az egyenrangúság mindenféle tekintetben. A gondom csupán annyi, hogy unom, mikor megkérdezik: "Van fiúd?" Ez pedig elég gyakran előfordul barátok, rokonok és ismerősök körében. A válaszom egy masszív nem. Erre viszont jön a következő kérdés: "Hogy-hogy?" Ezt általában egy vállrándítással intézem, aminél jön a csodálkozó, lesajnáló, vagy épp kétkedő pillantás.
Egy: Miért kell mindenkinek járnia valakivel? Miért nem elég, ha egyedül van, de boldog így?
Kettő: Attól, hogy nincs fiúm, még normális ember vagyok. Nem sírdogálok éjszakánként a szőke herceg után. Kisebb gondom is nagyobb annál, hogy még egy párkapcsolat buktatóival is küszködjek.
Három: Nem, nem vagyok leszbikus.
És négy: Mi köze bárkinek is a magánéletemhez?
Ezen okok miatt utálom ezt a típusú beszélgetést. A fejemben motoszkáló kis hang pedig arra csábít, hogy a fent említett film főszereplőjéhez hasonlóan hazudjak. Próbáljam ki, mi történne, ha hirtelen bejelenteném: van egy fiúm. A kitalált pasi a legkézenfekvőbb, ám hamar lebuknék vele, így gondoltam már arra is, hogy valamelyik hímnemű ismerősömet megkérem, hogy legyen a fiúm csak látszólagosan. A gond az, hogy nem ismerek senkit, aki alkalmas lenne rá. Annak, akivel elég jóban vagyok, hogy meg merjem tőle kérdezni, anélkül, hogy hibbantnak tartana, van barátnője... Persze nem fogok apróhirdetést feladni és nem rágom a körmöm idegességemben, hogy találjak gyorsan valakit, aki lehetne a fiúm. Más dolgok ugyanis ráébresztettek valami fontosra, így az ötlet elvetendő és csak egy dühös pillanatomban merült fel bennem.
Én ugyanis még nem állok készen egy komoly kapcsolatra. Nem tudnám teljesíteni az ezzel járó dolgokat, feladatokat. Totál képtelen vagyok érzelmeim kimutatására és nem szeretem a kötöttségeket. Megszoktam már, hogy mindenben magam döntök. A nem komoly kapcsolat pedig szóba sem jöhet nálam, mivel ha csinálok valamit, akkor azt komolyan, teljes erőbedobással teszem. Jelenleg nem állok még készen egy párkapcsolatra és kész. Majd eljön annak is az ideje és akkor biztosan feloldódik a tudat alatti pasitaszító fal és átmegy egy szirénénekbe, amivel talán magamhoz vonzhatom azt a bizonyos egyént, aki képes elviselni és szeretni olyannak, amilyen vagyok.
Fura, hogy rideg, már-már félelmetesen érzéketlen énem egy határozottan romantikus lélekkel rendelkezik. De én már csak ilyen szokatlan, különc vagyok. Ez van.
Jobban érzem magam, most hogy leírtam és kissé össze is rendezte a gondoltaimat.

Hogy ne csak mindenféle ostobaságot fecsegjek, a filmhez némi plusz információ. A film férfi főszereplője Penn Badgley, aki a Gossip Girlben Dan szerepét játssza. Igazán jól áll neki a kék festék és szerintem látszik rajta, hogy gyúr, mivel a Gossip Girl elején még nem volt ilyen sportos alkat, vagy csak nem figyeltem eléggé és jól titkolta. ^^ Így bátran ajánlom az őt kedvelők figyelmébe, ezt a határozottan szórakoztató filmet.

2010. november 16., kedd

10 dolog, amit utálok benned


Rászoktam a márkátlan instant kávékra. Igaz, nem nevezném kávénak ezt a Mokate nevű mű dolgot, de olcsó, tűrhető az íze és hamar megvan, ráadásul serkentően hat az agyműködésemre. Valójában nem is szeretem a kávét, csak az illatát, meginni viszont nem tudom. Kávázókban inkább forró csokizom vagy cappuccinót iszom. Szóval most épp a napi koffein adagomat fogyasztom és igyekszem hasznosan tölteni a szabadidőmet.
Ismét egy film van terítéken, méghozzá egy elég régi darab: 10 dolog, amit utálok benned. Kezdem egy rövid ismertetővel port.hu-ról.
"Biancát hiába hívják randira a környék legmenőbb srácai. Nem mintha túlságosan tartózkodó lenne, de morc apja a fejébe vette, hogy míg Bianca nővére, Kat otthon ül, húgának is tilos a bulizás. Kat azonban kiállhatatlan, goromba pokróc, nincs senki, aki ki merne kezdeni vele. Amíg színre nem lép egy srác, aki jobban akarja Biancát a többieknél. A csöppet sem szent cél érdekében felbéreli Patrick Veronát, ezt a rejtélyes múltú, rettenthetetlennek látszó fiatalembert, hogy csábítsa el a mogorva Katet. A terv nem egyszerű, de végrehajtása sokkal bonyolultabb. Újabb szerelmes ifjoncok kerülnek elő, a párok kicsit átrendeződnek, senki nem ért semmit és végül hátha mindenki rátalál arra, akit megérdemel."

Már vagy ötször láttam, mégis tudok rajta nevetni.
Habár első ránézésre azt mondaná az ember: "Egy újabb vacak amerikai tinifilm." Erre azonban rácáfolnék. Se nem vacak, se nem tucatfilm. 1999-es, vagyis meglehetősen régi. Persze senki se várjon el tőle mélyebb mondanivalót és nem állíthatom, hogy a sztori teljesen egyedi volna. Viszont a saját műfajának tökéletesen megfelelő alkotás. Nevetni lehet rajta, helyzetkomikumokból és vicces karakterekből (Itt megjegyezném, hogy az igazgatónő nagyon nagy arc. ^^) bővelkedik, romantika is szerepet kap, hisz tinédzserekről szól. Mégis van benne valami, (bár lehet, hogy csak nekem) amitől jobb, mint a műfaj legtöbbje. Talán mert cseppet kiszámíthatatlan. Azzal nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, boldog vége lesz, szerelmi tökély meg minden rózsaszín, de míg eddig eljutnak a szereplők, fordulatokban lehet részünk. Néhány egyszerű helyzetben máshogy alakulnak a dolgok, mint ahogy a néző várná és itt van talán a megoldás. Ettől több, jobb a film más hasonló alkotásoknál.
Nekem tetszik és csak ajánlani tudom azoknak, akik könnyű kikapcsolódásra vágynak, szeretnének jót nevetni és nem irtóznak a romantikus tinivígjátékoktól.
Meg kell említenem még egy dolgot. Ezzel a filmmel vált ismertté Heath Ledger. Szerintem jó színész (volt, sajnos...) Ebben a filmben pedig még énekel is, ami talán az egyik legjobb rész. Így a színészt kedvelőknek is bátran tudom ajánlani.

Helyzetjelentés:
Zsúfolt két hét áll előttem, aminek kifejezetten örülök. Végre egy kis kiszakadás a hétköznapokból. Nem szeretek terveket szövögetni, mivel általában nem jönnek be, most mégis terveztem, aztán majd kiderül, sikerül e a kivitelezés.
Végre befejeznem a beadandót és holnap le is adom, úgyhogy előre izgulok, elfogadja, vagy sem. Jó lenne, ha elfogadná, mivel 10 vizsga bőven elég nekem...
Pénteken találkozom Csikoszoknival. Már úgy hiányzott és annyi mindent kell megbeszélnünk, főleg olyan dolgokat, amiket mással nem tudok. De erre való a legjobb barátnő. Hmm tényleg ő nyerte el ezt a címet...
Aztán este gólyabálba megyek. Na, ettől nem várok túl sok jót. De legalább jön Pucca is és ha már egyszer van ruhám, ne csak a szekrényben álljon. Néha belőlem is előjön a női hiúság, vagy inkább a vágy a nem hétköznapi megjelenésre. Igazából szívesebben mennék jelmezbálba, de ez is megteszi. Talán megúszom a hajnali gyalogtúrát is, amiben tavaly részem volt gólyabál után...
Szombaton pedig korán kelek, mert azt a napot egy másik nagyon jó barátommal töltöm Applequeennel. Mozi, cukrászda és vele is a nagy beszélgetés. Őt is régen láttam, pedig most egy városban vagyunk, csak az órarendünk nem épp kompatibilis.
Hogy írni mennyit fogok ebben a két hétben, azt nem tudom. A koliban nem szeret az ihletem, vagy csak akkor látogat meg, amikor aludnom kellene, vagy épp tanulnom. Könyvmolyságom viszont nem lankad.
Jelenleg olvasom: Anita Blake - Lidérces álmok (döcögősen indult, de kezd belejönni), Szilmarilok (csak mert muszáj), és két mangát: Scott Pilgrim kivételes átlagélete (Eszméletlen jó!) és Princess Ai - Pletykák a másik oldalról.
Unatkozni nem fogok és van bőven olyan témám, amit szívesen leírnék, úgyhogy a bejegyzések is szaporodni fognak ebben a hónapban, ahogy időm engedi.

2010. november 7., vasárnap

Csokoládé


Épp most fejeztem be egy egész jó filmet. Meghozta a kedvem az íráshoz, amit egész nap kerestem. A hétvégém mégis terméketlenül ér véget. Nem sikerült befejeznem az esszét, sőt egy betűt sem írtam hozzá és ez elég nagy baj. A történeteimmel sem haladtam semmit. A kedvem ugyanis ihletemmel együtt eltávozott a hétvégére pihenni, vagy ki tudja mit csinálni. Egyszerűen ahhoz is nagy erő kellett, hogy reggel felkeljek, nemhogy még alkossak is valamit.
Lustaságomban pedig filmet néztem. Pucca adta kölcsön DVD-n a Csokoládé című filmet. Igazából csak azért adta, mert Johnny Depp játszik benne és nagy rajongója és mivel én is kedvelem, elkértem tőle. Előtte természetesen részletesen megbeszéltük véleményünket a szóban forgó hímneműről. ^^
Na, de akkor lássuk a filmet.
Rövid ismertető:
"Egy titokzatos csokoládébolt megnyitása valóságos háborút robbant ki a francia kisvárosban, Lansquenet-ben. Itt ugyanis úgy tűnik, mintha száz éve semmi sem változott volna. Az üdítő fuvallatot Vianne Rocher (Juliette Binoche) érkezése hozza meg: a lányával céltalanul utazgató asszony csokoládéboltot nyit Lansquenet-ben, amely édes ínyencségeivel felszabadítja a helybeliek rejtett vágyait. Ám Reynaud grófja (Alfred Molina) meggyőződéssel vallja, hogy Vianne csokoládékülönlegességei erkölcsi romlásba taszítják a várost. Ellenségeskedésük egészen addig megosztja a kisváros lakóit, míg kis híján tragédia történik."

Először leszögezném, hogy senki se várjon tőle nagy izgalmakat. Ez amolyan könnyed film, amit egy délutáni pihenésnek ajánlanék némi édesség mellé. Szinte kínzásnak minősül, ha közbe nem ehetsz csokit. Én sem bírtam sokáig, de szerencsémre volt itthon csokiöntet, amit egy kis tejjel felhígítva megmelegítettem és tejszínhabban fogyasztottam. Hmmm tökéletes kényeztetés...
Az alapsztori nagyon egyszerű, mégis tanulságos. Van mondanivalója és azért mindenki agyát megmozgatja kicsit a kérdés. Mennyire akarunk beilleszkedni? Mit vagyunk hajlandók ezért megtenni, vagy épp mit nem teszünk meg, hogy elfogadjanak? Miért nézünk ferde szemmel azokra, akik kicsit különböznek? Tényleg annyira különböznének? Ilyen és ezekhez hasonló kérdések motoszkáltak a fejemben. Bár a filmben elég éles a kontraszt a főszereplő nő és a falu között, mégis mindenkinek ismerős a szitu. Hisz így működnek a közösségek. Van a többség, aki diktálja a szabályokat és ha közéjük akarsz tartozni, betartod őket. Ám vannak olyanok, akik nem hódolnak a birkaszellemnek és valami újba kezdenek. A megszokás azonban nem engedi, hogy kételyek nélkül elfogadják az újítást. És máris megvan a konfliktus.
Jómagam a különc kategóriába tartozom. Nem akarok mindenáron tartozni valahová. Csak vagyok és alakítom magam körül a dolgokat. Az pedig, hogy másoknak erről mi a véleménye, hidegen hagy. Igaz már meglehetősen unom, hogy folyton sokkolom az embereket dolgaimmal, mégsem vagyok hajlandó lemondani elveimről, vagy eltitkolni őket, csak azért, hogy megfeleljek másoknak. Természetesen nekem is vannak elvárásaim a többiekkel szemben, de ha nem felel meg nekik valaki, hát ez van. Megyek tovább és nem próbálom megváltoztatni a saját ízlésemnek megfelelően.
Egy személyes példát felhozva, itt van például táplálkozási szokásom. Vegetáriánus vagyok. Néhány közkedvelt mondatom: "Nem eszem olyat, aminek szeme van." illetve egy idézet "Nem azért vagyok vegetáriánus, mert szeretem az állatokat. Azért vagyok az, mert utálom a növényeket." (Alan Whitney Brown). Ezzel sokkoltam már néhány embert, bár nem értem, miért olyan nagy csoda. Mindegy, ez a magyar mentalitás, vagyis ha ebéd, akkor rántott hús rántott hússal... A legmegdöbbentőbb mégis az, amikor elmegyek valakivel ebédelni és azt mondja: "Tekintettel vagyok rád és ma én sem eszem húst." Mire én: "Heh? Mi van?". Nem akarom én megváltani a világot, vagy hasonlók. Mindenki azt eszik, amit akar. Ameddig pedig nem még lélegző állatot majszol mellettem, tőlem akár nyers húst is ehet. Nem zavar. Egyáltalán miért zavarna? Mi közöm hozzá? Nem szeretem, ha beleszólnak abba, mit eszem, épp ezért én sem szólok bele mások dolgába. Mégis az emberek többsége rosszul fogadja az átlagostól eltérőt, vagy szokatlant.
A film jól mutatja ezt és a végén bebizonyítja, hogy igen is képesek vagyunk elfogadni másokat a különcségükkel együtt, csak egy kis idő kell házzá. Hát én teljesen ráérek. És vállalom, hogy fura vagyok. Sőt, egyik barátnőm azt mondta rám: "kicsit különc", mire én: "Mit kicsit? Nagyon különc!" :)
Végszónak csak annyit mondanék, azoknak ajánlom ezt a filmet, akik szeretik a könnyed, romantikus dolgokat és a csokoládét, (Van egyáltalán olyan, aki nem szereti?) vagy épp kedveli Johnny Depp filmjeit.

PS: Nem tetszett egyik kép sem, amit a filmről találtam, így egy saját fotót töltöttem fel hozzá. A dicséret anyukámat illeti ezért a finomságért (Somlói Galuska).

2010. november 4., csütörtök

A gyűrű szövetsége



























Megint gépelhetnékem van és ezúttal igyekszem hasznosan tenni. Nem a leghasznosabban, de azért elmegy. Hiszen mit csináljon a magamfajta egy átlagos csütörtök este? Másolhat jegyzeteket, (ami már megvolt és még lesz is...), olvashat (könyv formában csak a Szilmarilok érhető el, gépen csak Anita Blake van és a kötelező szakirodalom, ezekhez azonban semmi kedvem, az AFS pedig ismételten bemondta az unalmast),nézhet filmet, vagy mehet aludni. Nincs jó film a gépemen és nem vagyok álmos. Tehát maradt az írás. Ihlet azonban nincs, így blogolok.

Régen írtam könyvismertetőt és már nagyon hiányzott.
A Gyűrűk Ura első kötete van ma terítéken. Nem rossz, de mégsem desszert kategória, inkább főfogás. Kezdem talán ott, hogy végeztem az egész könyvvel, vagyis mind a három kötettel. Igen, ez egy darab könyv és nem trilógia, ahogy emlegetni szokták. Most pedig az esszét kellene írnom belőle, ha nem lennék ennyire lusta. A témát nagy nehezen eldöntöttem, neki is láttam, de úgy érzem, valami még hiányzik. Talán az ihlet szikrája. De addig is leírom a véleményemet az első kötetről ezzel is felelevenítve az olvasottakat.
Hoztam egy ismertetőt is, bár nem hiszem, hogy bárkinek be kellene mutatnom az alapsztorit.
"A Gyűrűk Ura tündérmese. Mégpedig – legalábbis terjedelmét tekintve – alighanem minden idők legnagyobb tündérmeséje. Tolkien képzelete szabadon, ráérősen kalandozik a könyv három vaskos kötetében – vagyis abban a képzelt időben, mikor a világ sorát még nem az ember szabta meg, hanem a jót és szépet, a gonoszat és álnokot egyaránt ember előtti lények, ősi erők képviselték. Abban az időben, mikor a mi időszámításunk előtt ki tudja, hány ezer, tízezer esztendővel a Jó kisebbségbe szorult erői szövetségre léptek, hogy a Rossz erőit legyőzzék: tündérek, féltündék, az ősi Nyugat-földe erényeit őrző emberek, törpök és félszerzetek, erdő öregjei fogtak össze, hogy a jó varázslat eszközével, s a nagy mágus, Gandalf vezetésével végül győzelmet arassanak, de épp e győzelem következtében elenyésszen az ő idejük, s az árnyak birodalmába áthajózva átadják a földet új urának, az emberfajnak."

Nem is fűznék hozzá semmit a cselekményhez, inkább csak személyes gondolatokat firkálgatok.
Az eleje kétség kívül unalmas. Előbb a filmet láttam, azután olvastam, de szerintem, ha nem így lett volna, akkor is unalmasnak találtam volna. Szörnyen lassan indulnak be az események. Mire Frodó útra kel, vagy hatszor tettem félre a könyvet. Amint azonban mozgásba lendül, egyre izgalmasabbá válik. Szeretném megjegyezni, hogy az első film hűen követi a könyvet és tényleg csak az elejét sűríti, ami egy nagy piros pont a készítőknek. Viszont néhány szereplőt egyszerűen kihagytak, vagy nyom nélkül, vagy a szerepüket másra ruházták át. Így például eredetileg nem Arwen megy Frodóért, mikor leszúrják, hanem Glorfindel. Ám ennek is meg van az oka. Ha ugyanis nem iktatnak be plusz szerepeket Arwennek, szinte nem is szerepelne a filmben, ahogy a könyvben is csak kétszer tűnik fel. Egyszer az első kötetben és másodszor a harmadik kötet végén. Igazából, ha nem láttam volna a filmet és nem ismertem volna már a történetet, fel sem tűnt volna, hogy Arwen és Aragorn a szerelmi szál két főszereplője.
Kedvenc karakterem nincs, mivel egy szereplőt szeretek csak igazán és ő majd később lép színre, addig meg megtartom magamnak kilétét.
Összességében nem rossz könyv, de nem lett a kedvencem. Nekem túl vontatott és van néhány apróság, ami böki a csőrömet, de ez szintén inkább a későbbi kötetekre vonatkozik, így most nem mennék bele. Írni fogok a másik kettőről is bejegyzést és ott majd bővebben kifejtem.
Őszintén szólva, ha nem lett volna kötelező elolvasnom, (bár saját magam tettem kötelezővé és már nagyon régóta el szerettem volna olvasni) akkor lehet, hogy úgy jártam volna, mint Ribizly barátnőm, aki az első ötven oldal után feladta és azóta sem folytatta. De szerencsére én szívósabb vagyok, átrágtam magam az egész terjedelmes művön és még megterhelőnek sem éreztem. Azoknak ajánlanám ezt a könyvet, akiket érdekel az eredeti történet, plusz információkra vágynak, amiket a filmből nem kaphatnak meg, vagy csak kíváncsiak egy sikerkönyv titkára. Bár a titok szerintem egyszerű, és ez nem más, mint az újdonság varázsa. Eredeti ötlet eredeti kivitelezésben és bumm világsiker. Na, persze ehhez egy eredeti figura is kellett Tolkien professzor személyében, aki elmémben, mint egy őrült zseni ölt alakot.De ez csak az én képzelgésem.

2010. november 2., kedd

Kapcsolatok

Tegnap néztem egy South Park részt. Az egyik ismerősöm linkelte be Facebookon. Még mindig nem jöttem rá, hogyan kell normálisan linkelni, úgyhogy marad a Ctrl C Ctrl V módszer:
http://www.indavideo.hu/video/South_Park_14evad_4resz_Fraszbook/

Eléggé megmozgatta a gondolataimat.
Szeretem a South Parkot. Nagyon rá tudnak tapintani a lényegre, bár néha túlzásba viszik és átesnek a ló túloldalára. De ez a rész tökéletes. Annyira igazuk van, hogy ez már félelmetes. Este pedig nem tudtam aludni, amit az óraátállításnak, a mai latin gyakorlatnak, a szünet végének, a folyosón üvöltöző lakóknak, vagy csak simán kiújuló álmatlanságomnak tulajdoníthatok. Ilyenkor pedig akarva, akaratlanul is gondolkozom, sajnos...
Gondolataim pedig a modern kapcsolattartás körül forogtak.
Szomorú, hogy a modern ember nem tudja, milyen is az igazi kapcsolattartás. Mindenkinek van mobiltelefonja, internete, bárhol és bármikor elérhető és mégsem az. Közösségi fórumokra gyűlünk, beszélgethetünk akár egy a világ túlsó csücskén elő emberrel és mégsem lettünk szociálisan többek. Nem nevezhetjük kapcsolatainkat fejlettebbnek, vagy mélyebbnek a száz évvel korábban élt emberekhez képest. A világ fejlődik, ahogy mi is, ám van, ami inkább visszamarad. Hisz állandóan a telefonon lógunk, beszélgetünk sms-ben, e-mailben, mégsem ismerjük jobban egymást. Lehet hogy több "barátunk" van Facebookon, iwiwen, vagy ki tudja milyen nevű hasonló portálon, mégis csoda ha közülük, akár csak egyet igaz barátnak nevezhetünk. Ez pedig szomorú. Hiába minden modern kényelem és könnyítés, elfelejtettünk kapcsolatot tartani.

Némi személyes tapasztalatot felhozva.
Napi 24 órában be van kapcsolva a mobilom. Az már persze más kérdés, hogy jó ha hetente keres rajt valaki és az a valaki általában anyukám, aki azért hív hogy megtudja, mikor érek haza. Különben jobban szeretek smsezni mert sokkal lényegre törőbb. Én tehát nem vagyok egy nagy telefonfüggő, de akármerre megyek, mobilon beszélő emberekbe botlom, akik akár órákig is képesek úgy beszélgetni valakivel, hogy még csak a szemébe sem tudnak nézni. Csak mondják és mondják a teljesen jelentéktelen dolgokat és ebben ki is merültek, ugyanis arra képtelenek, hogy egy asztalhoz üljenek a barátjukkal, rokonukkal, akiben igazán megbíznak és kiöntsék a szívüket szemtől szemben. Ha valakinek valami nagyon nyomja a lelkét azt inkább msn-en vagy e-mailben rendezi. A leggázabb szakításforma, így lett az sms és az msn beszélgetés. Nem egy ismerősöm van, akinek a párja msn-en közölte vele, hogy vége, már nem szereti. Ez pedig nem mutat mást, csak hogy gyávák vagyunk. Itt a nagy szabad világ, ahol mindenki felvállalhatná magát büntetlenül vallási, politikai vagy egyéb meggyőződésével egyetemben, mi mégis rejtőzködünk és élünk a könnyebb lehetőséggel. Barátkozás terén a mennyiségre megyünk és nem a minőségre. Teljesen elbűvölt minket a számok világa és minél többet és többet akarunk. Több ismerőst Facebookon, több e-mailt a postaládánkba, több nevet a telefonkönyvünkbe, de bele sem gondolunk miből van nekünk olyan sok. Felteszem, ha valakinek az ismerősei közt ráböknék találomra az egyikre és megkérdezném: Ennek a barátodnak, mi a legfőbb vágya? biztosra veszem, hogy nem tudna választ adni.Felszínesek vagyunk, csak élünk egymás mellett és meg se próbáljuk igazán megérteni a másikat. De az is lehet, hogy én vagyok túl borúlátó, vagy túlságosan romantikus lélek.
Személy szerint többre értékelem, ha valakivel akár havonta egyszer beülhetek egy kényelmes kávézóba és igazán megoszthatom vele a gondolataimat, mint ha naponta ötször felhív és mesél valamit, ami épp az eszébe jutott. Ráadásul az e-mailekért sem rajongok. Személytelenek és a mai emberek már nem képesek leírni egy mondatnyi üzenetet mosolygós jel nélkül. Ha pedig véletlenül valaki elfelejt odatenni a mondat végére egy vigyorgós jelet, akkor már kezdhet is magyarázkodni, mivel az túl komolynak hat és könnyen félreérthető. Hányszor kellett már órákig magyarázkodnom azért, mert valamit poénnak szántam és nem tettem utána smileyt... Pedig ha élőben beszélgettünk volna, egyből hatott volna a poén.
Mennyivel elegánsabb és szebb volt régen, mikor az emberek még leveleztek hagyományos levélpapíros, borítékos formában. Mikor lehet, hogy csak egy tucat embert ismertek, de őket igazán. Talán túl sok kosztümös könyvet olvasok és túl sok bunkó paraszttal találkozom nap, mint nap, vagy túl antiszociális vagyok, hogy nem látom át a százmillió ismerős rendszerét, de így érzem. Nekem csak néhány igazi ismerősöm van, akikkel köszönő viszonyban vagyok és ha összefutok velük, váltunk pár szót. És még ennél is kevesebb barátom, akiben megbízom és akire tudom, hogy számíthatok, mégis jól érzem így magam. Hacsak egy ember van, aki ha megkérdezi Hogy vagy? tényleg arra kíváncsi, mi van a lelked legmélyén, már elégedett vagyok...

De hát az értékrendek emberenként változnak és túl sokat agyaltam ezen tegnap este. Ráadásul ért ma néhány benyomás, ami csak tovább vitte gondolataimat ebbe az irányba. Mire nem jó az antropológia előadás, na meg az, ha szökő évente egyszer bejelentkezem msn-re...