2013. december 31., kedd

2013 könyves értékelése

"A holnap egy 365 oldalas könyv első üres oldala.
Írj valami jót."
Eltelt egy újabb év és a tavalyi értékelés nyomán, szeretném számba venni, mi történt az elmúlt 365 nap alatt olvasás frontom és ehhez kapcsolódva itt a blogon is.

Kezdetnek jöhet egy kis statisztika:
2013-ban...
...150 blogbejegyzést írtam
... 90 könyvet olvastam
... egy új rovatot indítottam

Amint a számokból is látszik, meglehetősen aktív voltam és mind blogolásban, mind olvasásban felülmúltam magamat a 2012-es évhez képest. Remélem, jövőre elérem a bűvös 100-at elolvasott könyvek terén.
No, de ha már könyvek és az elmúlt év olvasásai, hoztam róluk egy kis összegző értékelést.
Először néhány számadat erről a 90 kötetről:

90 könyv
34 996 oldal
25 kiadótól
amiből 17 képregény
           55 könyvtári
           6 kölcsön
           6 ajándék
           1 angol nyelvű

2013-as olvasmányaim / 1
kiadók szerinti bontásban:
20 Könyvmolyképző
7   Ulpius-ház, Vad Virágok, Európa
5   Egont
4   Ciceró, Fumax, Alexandra, Mangafan
3   Agave, Maxim, Libri
2   Cor Leonis, Cartaphilus
és egy-egy Kelly, Kossuth, Magyar Könyvklub, Geopen, Orlando, Gabo, Pioneer Books, Trivium, Aba, Jaffa, Mangaattack

A sok számadat után jöhet a részletekbe menő összegzés különböző szempontok alapján.

Melyik volt a leghosszabb?
1216 oldalával George R. R. Martin könyve, Kardok vihara joggal kiérdemelte az elmúlt év legvaskosabb olvasmánya díjat.

2013-as olvasmányaim / 2
Melyik volt a legrövidebb?
Érdekes, hogy nem a képregények közül került ki 2013-ban a legrövidebb olvasmányom, hanem a klasszikusok polcáról. William Shakespeare vígjátéka, Szentivánéji álom volt a legrövidebb, mindössze 128 oldal. 

Melyik tetszett a legjobban?
2013-ban nem avattam új kedvenc könyvet, viszont így is akadt bőven remek olvasmányom, amikből a bejegyzés végén szeretnék egy csokorra valót összegyűjteni. Ha viszont muszáj kiválasztanom egyet, csak egyetlen egyet, akkor az Angyali játszmát mondanám. Carlos Ruiz Zafón úgy érzem, kezd a kedvenc írómmá válni (egyelőre ez a pozíció betöltetlen), így ez a könyve joggal kiérdemelte 2013 legjobb olvasmánya címét.

Melyik tetszett a legkevésbé?
Sajnos, idén is akadt bőven olyan könyv, amelyik elindulhat a citromdíjért. Mind más-más okból esett ki kegyeimből, ám mivel próbálom mindenben meglátni a jót is, nem állíthatom ezekről a könyvekről, hogy olvashatatlanok lennének. Biztosan van olyan, akinek jobban tetszik, mint nekem. Mégis akad egy, a Pusztító angyal, amit senkinek sem tudok ajánlani. Sokat szenvedtem vele, míg elolvastam, így másokat inkább megkímélném tőle.

2013-as olvasmányaim / 3
Melyik olvasása tartott a leghosszabb ideig?
A leghosszabb ideig Cecelia Ahern könyvét, Where rainbows end olvastam, méghozzá lustaságból kifolyólag. Ez volt az év egyetlen angol nyelvű olvasmánya, amit még 2012 decemberében kezdtem el és csak 2013 februárjában fejezetem be. Nem mintha olyan bonyolult nyelvezete lett volna, könnyedén értettem minden sort és ha rászántam magam, teljesen bele is merültem. Csak valahogy mindig egyszerűbb volt a magyar nyelvű könyvekhez nyúlnom a polcon.

Melyik olvasása tartott a legrövidebb ideig?
Három könyvet is sikerült egyetlen nap alatt végigolvasnom, amiből az egyik képregény, a másik az egyetemre kellett, így a választásom a harmadikra esik. Cynthia Hand trilógiájának második részét, Angyalfény elkezdtem egy délután és estére már végig is lapoztam. Ebben pedig két dolog játszott közre: volt bőven szabadidőm és igazán lekötött a könyv.

2013-as olvasmányaim / 4
Melyik könyvet olvastam újra?
Ebben az évben szakítottam időt a már olvasott könyveknek is. Cassandra Clare sorozatának első négy részét (Csontváros, Hamuváros, Üvegváros, Bukott angyalok városa) olvastam újra. Erre pedig azért vetemedtem, mert megjelent az ötödik kötet, Elveszett lelkek városa és elkészült az első mozifilm is. A film előtt pedig úgy éreztem, nem árt az ismétlés, és ha már az első könyvet újra átlapoztam, folytattam a többivel, hogy frissen felelevenített élmények után állhassak neki az ötödik résznek.

Melyiket szeretném a legkorábban újraolvasni?
Karen Thompson Walker könyvét, a Csodák korát szívesen újraolvasnám. Az év egyik legjobb könyve volt, szerencsére van belőle saját példányom (bár jelenleg házon kívül, mivel kölcsönadtam) és kíváncsi vagyok, másodszorra is olyan nagy hatással lesz-e majd rám.

2013-as olvasmányaim / 5
Melyik volt kölcsönkapott könyv?
Ahogy már a statisztikáknál említettem, 6 könyvet kaptam kölcsön az idén. 
Ribizlynek tartozom köszönettel a már említett angol nyelvű olvasmányért és George R. R. Martin könyveiért.
Kristen adta kölcsön Barna Dávid könyvét, Egy magyar regény és az egyik csoporttársamtól kértem el az egyetlen olyan egyetemi olvasmányt, amiről még bejegyzést is írtam.

Milyen könyveket adtam kölcsön az idén?
Anyukám rendszeresen nyúlja le a polcomon tornyosuló könyveket, amik időnként, átvándorolnak keresztanyámhoz is. No, de mivel így még mindig "családban maradnak" ezeket most inkább nem számolom.
Idén 4 könyvet engedtem ki a kezemből, vagyis pontosabban a könyvespolcomról. A már említett Csodák korát, ami jelenleg is F. barátomnál időzik. A könyvtolvajt Queen B.-nek és két kötetet, Puszták és Csokoládés barack Kristennek. 

2013-as olvasmányaim / 6
Melyik könyv volt a legvidámabb?
Egyértelműen Simon's Cat legsajátabb könyve. Ha még kora reggel, közvetlen vizsga előtt is képes volt megnevettetni, akkor nem eshet másra a választásom. Olyan ez a könyv, mint egy falat csoki, bárhol, bármikor és még jobb kedved is lesz tőle.


Melyik könyv volt a legszomorúbb?
Nem is igazán a könyv maga az, ami szomorú, mégis azt kell mondanom Anne Frank naplója facsarta össze legjobban a szívemet. 

Melyik volt a legizgalmasabb?
Akció és feszültség szempontjából Karen Marie Moning könyvét, Rossz hold kelt fel mondanám a legizgalmasabbnak. 

Melyik volt a legromantikusabb?
Eddig ez a legnehezebb kérdés. Olvastam szép szerelmi történeteket, de általában volt mellette valami, amitől mégsem mondhatom a legromantikusabbnak őket. A legromantikusabb ugyanis az kell legyen, amelyik könnyed, édes, mint egy habcsók. Szóval inkább a hangulatot nézem és azt mondom, legyen A Párválasztó a legromantikusabb. Egyszerű, aranyos, könnyed történet kifejezetten romantikus hangulattal.

2013-as olvasmányaim / 7
Hány könyvet vettem?
2013 folyamán 11 könyvre adtam ki pénzt. És mindegyik akciós volt, hogy mentséggel is szolgáljak pénztárcám vékonyságára.

Hány könyvet kaptam ajándékba?
6 könyv került hozzám ingyen és bérmentve különböző okokból, különböző helyekről.

Hány könyvet olvastam magyar szerzőtől?
5 magyar szerző tollából olvastam, ami pontosan eggyel több, mint a tavalyi teljesítményem, szóval lassan, de biztosan egyre több magyar szerzővel ismerkedem meg. Remélem, 2014-ben ez a szám csak nőni fog.

Ennyi szempont jutott most eszembe, de hogy valóban összesítő értékelés legyen ez a bejegyzés, sorra veszem az elmúlt év 5 legjobb könyvét. Ezt az ötöt, a listában szereplő számától függetlenül, bátran ajánlom mindenkinek, ők voltak ugyanis az elmúlt év azon könyvei, amikért érdemes volt több, mint 30 000 oldalt elolvasni.

2013 legjobb könyvei:


Zárszónak szeretnék minden rendszeres, rendszertelen és alkalmi olvasómnak Sikerekben és Olvasásban Gazdag, Boldog Új Évet kívánni!
Köszönöm, hogy velem voltatok 2013-ban és olvastátok bejegyzéseimet! 

2013. december 30., hétfő

Mielőtt megismertelek

Ez a könyv Molyon jelenleg a 3. legjobb romantikus és a 7. legjobb kortárs könyv, így nem csoda, hogy felfigyeltem rá.
A borító szép, nekem nagyon tetszik ez a színvilág és úgy általában nem lehet panasz a kivitelezésre. Cartaphilus Kiadó gondozásában jelent meg, akik eddigi tapasztalataim szerint, igényes munkát végeznek.
Külön piros pontot érdemel a könyvbe csempészett aprócska ajándék. A hátsó borító visszahajló részének széle ugyanis egy letéphető könyvjelző. Könyvjelzőből pedig egy könyvmolynak sosem elég.
488 oldalával kényelmesen vaskos darab, ám a komoly téma miatt nem lehet rekordsebességgel végigolvasni.
Fülszöveg:
"Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait… Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes…
Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és -pusztán a másik kedvéért- újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?"
Ahogy már írtam, ez egy komoly könyv. Romantikus ugyan, a főhősnő egy szeleburdi lány és a párbeszédek gyakran kacagtatóak, de akkor is egy súlyos témát boncolgat.
Mikor elkezdtem olvasni, egyből egy film jutott eszembe róla (Életrevalók), mivel a koncepció és a téma nagyon hasonló. Mindkettő főszereplője egy kvadriplégiás (mind a négy végtagján lebénult) férfi, aki felfogad egy különösen életvidám gondozót. A két teljesen más gondolkodású és mentalitású ember pedig jelentős változást gyakorol egymásra.
A könyv esetében Will egy teljesen elkeseredett férfi, aki nagy döntésre szánta el magát, míg Lou egy kisvárosi lány, aki mindent megtesz, hogy ezt a döntést megváltoztassa. A cselekmény pedig ennyiben szinte ki is merül, a könyv azonban jóval többről szól.
Moyes stílusa könnyed, hol drámai, hol humoros, pont amire épp szükség van. Nem spórol a részletekbe menő leírásokkal és a karakterek motivációinak megmagyarázásával. A könyv főként Lou szemszögéből íródott, ám nagyjából száz oldalanként átadja helyét egy másik szereplő szemszögének egy-egy fejezetre. Ezek a részek pedig tovább árnyalják a karaktereket, akik vállukon viszik, vagy Will esetében inkább gurítják a történetet.
Mindegyik szereplő kedvelhető figura, bár egyik sem tökéletes. Néhol ostobák, néhol idegesítőek és néhol unszimpatikusak, de mégsem lehet igazán haragudni rájuk, mert a tökéletlenségüktől válnak igazán emberivé.
Öröm olvasni, ahogy Will és Lou összecsiszolódik és bár akad köztük romantikus töltet, nem ezen van igazából a hangsúly. A könyv az életről szól, a nézőpontokról, a lehetőségekről, azok megragadásáról és a folyton változó világról. Ahogy pedig a két szereplő megváltoztatja egymás életét, egy kicsit hatnak az olvasóikra is. Az ember akaratlanul is elgondolkodik közben, hogy mennyire boldog azzal az élettel, amit él. Mennyire nyitott a változásra és a lehetőségekre, ez pedig egy kifejezetten pozitív üzenet.
A mondanivaló azonban nem merül ki a "ragadd kezedbe az irányítást és éld úgy az életed, ahogy szeretnéd" dologban, hanem ennél sokkal súlyosabb erkölcsi kérdést feszeget.
könyv és a meglepetés könyvjelző
Egy egészséges ember számára nehéz elképzelni, mit élhet át az, aki tolószékbe kényszerül. Azt pedig, hogy valaki nyaktól lefelé gyakorlatilag magatehetetlen legyen, még kevésbé lehet felfogni. A kiszolgáltatottság és a tehetetlenség érzése biztosra veszem, hogy az egyik legfojtogatóbb érzelem. Will szemében a világ pedig pont ilyen és ahogy olvastam róla, megértettem, miért döntött úgy, ahogy. Könnyedén tudtam azonosulni vele, ellentétben a szüleivel, vagy néha Lou-val, valamint a könyv végén Lou anyjával. Egyszerűen nem értettem, miért nem értik meg Willt. Szerették, törődtek vele és gondosodtak róla, mégis Nathan kivételével alig jutott eszükbe megkérdezni magát Willt, hogy mi a jó neki, mire vágyik igazán. Mintha azzal, hogy nem tud segítség nélkül meginni egy bögre teát, az értelmi képességei is gyengültek volna. Pedig Will okos, szellemes és keserűen gunyoros, amit imádtam benne. A szerettei viselkedése így engem dühített.
Félreértés ne essék, cseppet sem támogatom az öngyilkosságot, csupán megértem, hogy vannak olyan helyzetek és esetek, amikor valaki joggal és teljesen érthetően gondol arra, hogy köszöni, neki ennyi elég volt az életből. Az életminőség persze mindenkinek mást és mást jelent és vannak kitartóbb és gyengébb emberek is, épp ezért a kérdés nem általánosítható. A dolog súlypontját az adja, hogy míg egy fizikailag egészséges ember akadály nélkül ugrálhat le hidakról, addig egy Willhez hasonló, teljességgel mások segítségére szoruló ember nem. Ezzel pedig felmerül a kollektív felelősség.
Hogy én mit tennék, ha olyan helyzetbe kerülnék, mint Will, arról fogalmam sincs és nagyon remélem, hogy sosem kell megtudnom. Abban azonban teljesen biztos vagyok, hogy a döntés jogát megtartanám magamnak.
Szóval ez egy jó könyv. Elgondolkodtató, mégis szórakoztató és egy nehéz erkölcsi kérdést boncolgat. 
Bátran ajánlom azoknak, akik szívesen töprengenek az élet különböző lehetőségein romantikus környezetbe ágyazva. Azok pedig, akik a fent említett filmet látták és szerették, biztosan nem fognak csalódni benne.

2013. december 28., szombat

Könyves Kívánságlista X.

Eljött az ideje a szokásos hónapvégi könyves rovatomnak.
Tudom, tudom, még van pár nap a decemberből, ám mivel év vége is van és szeretnék éves záró bejegyzést is írni, a rovatot picit előbbre hoztam. No, meg kedvem támadt a klaviatúra püföléséhez.
Szóval könyves kívánságlista, avagy mire csorgatom most épp a nyálamat:


Ahogy a képen is látszik, jelenleg négy könyv piszkálja a fantáziámat. Lássuk őket szépen sorban, katonásan, balról jobbra haladva.

Jean M. Auel - Átkelés a rónaságon
Mivel a sorozat előző három része megvan, volt amit imádtam, volt ami jó volt és volt, ami kevésbé, piszkálja a kíváncsiságomat rendesen. Mostanában jelent meg és csakúgy mint a harmadik rész (A mamutvadászok) két kötet tesz ki egy könyvet. Ez pedig azt is jelenti, hogy dupla áron adják, ami meglehetősen lelombozó. Szeretném elolvasni, csodásan mutatna a polcomon a többi között, de nem merek belevágni. Picit tartok a csalódástól. No, de nem üldöz se medve, se bölény, így meditálok még egy darabig ezen a könyvön.

Maria Teresa Maia Gonzalez - Szeretettel, Beatriz
Hű, de hosszú neve van a szerzőnek! Ez a könyv egy játék miatt került a molyos kívánságlistámra és azóta ott is ragadt. Pográc Kiadónak köszönhetik a magyar olvasók, vagyis ifjúsági regény. A fülszöveg alapján azonban nem egy könnyed tinikönyv. Nagyon is komoly témát boncolgat, az iskolai zaklatásokat, amik sajnos átlagosnak mondhatók. A gyerekek ugyanis rettentően gonoszak tudnak lenni...
Elég rövid könyvecske és eddig senki sem volt elájulva tőle, mégis szívesen elolvasnám.

Joanne Harris - Csokoládé
A várólista rovatom ötödik részében említettem, hogy kaptam egy Csokoládés barack kötetet. Először úgy gondoltam, nem törődöm vele, hogy az a harmadik rész és így is elolvasom. Azóta azonban olyan sok jót és szépet hallottam erről a könyvsorozatról, hogy szeretném sorban végigolvasni őket. Szóval illene a Csokoládéval kezdenem, bár a filmet már láttam, és ha már ott a polcomon a harmadik rész (igaz jelenleg házon kívül van, mert kölcsönadtam), ne árválkodjon egyedül. Ez a könyv tehát mindenképpen beszerzős darab, amolyan új év eleji terv.

Kenneth Oppel - Az élet vize
Molyon figyeltem fel rá, ahol sokan olvasták és szerették. A téma, hogy bepillantást ad Victor Frankenstein fiatalkorába nagyon csábító. A fülszöveg és az értékelések alapján remek hangulata lehet, pont olyan, amilyet szeretek. Csupán egyetlen problémám van vele, sorozat nyitó kötete. Újabb sorozatokba pedig nehezen vágok bele, pedig tényleg szívesen elolvasnám.

"A boldogságot nem lehet megvenni,
de vehetsz könyvet
és ez majdnem ugyanaz"
Ennyi volt a kívánságlistám. Könyves rovattal legközelebb majd jövőre jelentkezem. Jól hangzik, nem igaz?
Mivel kapcsolódik a rovathoz, meg kell jegyeznem, hogy hamarosan új könyvet vagy esetleg két új könyvet fogok venni. Karácsonyra ugyanis nagymamámtól könyvutalványt kaptam. Mintha nem lenne elég olvasnivalóm (3-at olvasok most, 7 pedig a polcomon pihen), könyvekből azonban sosem elég, új könyvekből meg főleg nem elég.
Ez csak azért lehet érdekes, mert még nem döntöttem el, mit is válasszak. Az biztos, hogy a kívánságlista rovat bejegyzéseiben szereplő könyvek közül lesz valamelyik a befutó és vannak esélyesebbek is, de még nincs véglegesen eldöntve.
Ha esetleg valakinek lenne egy jó tippje, melyiket lenne a legérdemesebb megvenni, az ne habozzon megosztani velem.  

2013. december 27., péntek

Surprise

Gideon rénszarvasnak álcázta magát
Mivel tavaly is írtam egy bejegyzést arról a sok kincsről, amivel a családom és a barátaim megleptek Karácsony alkalmával, így gondoltam, idén is megteszem.
Ha már december van és karácsony, legyen nyoma az ünnepnek a blogon is.
Idén is a megszokott mederben folytak/folynak ünnepi napjaim. Kezd kialakulni a sütimérgezésem, bele-belenézek a tévéműsorokba, mert gagyi karácsonyi filmek nélkül nem is ünnep az ünnep, rokonokat látogatok, ajándékozom és próbálok olvasni az ünnepi nyüzsgésben és elhessegetni a bűntudatot, amiért még egy betűt sem tanultam a januári vizsgáimra. Mindezek ellenére azonban cseppet sincs karácsonyi hangulatom. Pontosabban fel-felvillant egy picikét és olyan gyorsan elaludt, mint gyertyaláng a tornádóban.
Talán az időjárás az oka, hiányzik a hó vagy legalább egy kis reggeli fagy és dér. Talán csak ahogy öregszem, egyre távolabb kerülök a gyerekkor boldog ünnepi várakozásától. Talán csak ez egy ilyen év. Nem tudom, de zavar, amit orvosolnom kellene. Ezért is nézek meg minden karácsonyi posztot és ezért is írom ezt most. 
Szóval surprise, surprise, avagy mivel leptek meg engem az idén.

Képeslapok
A képeslapküldés nekem olyan elmaradhatatlan rituálé ilyenkor, mint a mézeskalácssütés. Mindig gondosan megválogatom a lapokat, megpróbálok a legolvashatóbban írni és teleragasztom őket karácsonyi matricákkal. Aztán, miután postára adtam őket, várom a visszajelzést.
Nem kellett csalódnom, idén is meseszép karácsonyi lapokat kaptam, ahogy a mellékelt képek is mutatják.
Most is volt Molyon karácsonyi képeslapküldés, ám ezúttal egy molyocskának küldtem, így egy molyocskától kaptam, a bal oldali képen látható kék, kézzel készített lapot. Szeretem a kézzel készített dolgokat, sokkal személyesebbek.
A többi képeslapot a barátaimtól kaptam.
A nagy fehéret Ribizlytől. A házikósat, csodálkozó pacival a háttérben, Csikoszokni küldte és még egy kis ajándékot is kaptam a levél mellé. A képen is látható ruha könyvjelzőt, amire a tehetség rúnát kézzel hímezte rá. Ennél aranyosabb és személyesebb meglepetést nem is kívánhattam volna.
Még egy képeslap érkezett egy másik kedves barátomtól, nevezzük N.-nek.
Ő a személyes átadás módját választotta. Épp körmöt lakkoztam, mikor betoppant meglepetésemre, a kezembe nyomta a lapot és egy kis csomagot, kellemes ünnepeket kívánt és már ment is. Csak pislogtam erősen. Már több éve váltunk karácsonyi lapokat, idén sem feledkeztem meg róla, ajándékozni viszont nem szoktunk. 
Természetesen örültem a csomagnak és a benne lapuló illatos gyertyáknak. Szeretem a gyertyákat, különösen az illatosakat.
A vicces az, hogy bár biztosan nem beszéltek össze, egyszerre két házikós és lovas lapot kaptam. Kis aranyosak!
Mivel a barátaimtól kinyithatós képeslapot kaptam, velük ékesítettem a könyvespolcomat, míg a molyos lap ment a hűtőre. 

Váratlan csomagok
Nem úsztam meg az ünnepet váratlan meglepetések nélkül. 
Kristen volt az első, aki tekintettel a vizsgaidőszakra, olyan könyvvel kívánt boldog karácsonyt, utó-szülinapot és elő-húsvétot (mert ez túl nagy ajándék egyetlen alkalomhoz), amiben egyetlen betű sincs. Így kaptam meg a mellékelt képen is látható Simon's Cat könyvet, amit már végig is lapoztam. Írtam is róla egy bejegyzést. Imádom!
A sárkány pedig, aki őrzi friss szerzeményemet, egy pihe-puha plüss, valójában ujjbáb. Magamat leptem meg vele, mert imádom a sárkányokat, mindig is akartam egyet, így nem hagyhattam őt a boltban. Hihetetlenül cuki és hihetetlen érzés végre azt mondani: Van egy sárkányom! Tolkien után szabadon Smaugnak kereszteltem el és bármerre járok majd, biztosan viszem magammal.
A második angyalka Applequeen volt, akitől karácsonyi dvd-t és egy kis édességet kaptam.
Tudom, le vagyok maradva, de még nem láttam a Karácsonyi lidércnyomást, pedig igazi kultuszfilm. Eddig még nem volt időm megnézni, de még az ünnepekben biztosan sort kerítek rá egy bögre forrócsokival. Vagy egy tábla Milka csoki társaságában. 
A Milka amúgy a kedvenc csokim és olyan jól néz ki a karácsonyi, fenyőfás különkiadása. Tényleg fenyőfa alakban törik.
Ennek a csomagnak is rettentően örültem, még úgy is, hogy csak egy villámtalálkozás alkalmával nyomták a kezembe. Sebaj, mert tudom jól, hogy Applequeen mindig gondol rám és szakít időt a barátságunkra fiúügyek, suli, munka és egyéb elfoglaltságok mellett is.
A harmadik váratlan ajándékot Queen B.-től kaptam.
Nagyon aranyos volt tőle, hogy gondolt rám és kifejezetten ötletes aprósággal lepett meg, amitől fülig ért a szám és aminek jó hasznát veszem.
Vázlatfüzet mindig jól jön, úgyis kusza lapokra szoktam rajzolgatni, vagy füzetből kitépett oldalakra. Most viszont már van külön füzetem a firkáimnak, ami ráadásul még sárkányos is.
Queen B. maga akart nekem sárkányt rajzolni (Tudja jól, mennyire imádom őket.), ám nem járt sikerrel, így a húgára bízta ezt a feladatot, amit az ifjú grafikus sikeresen meg is oldott. Nekem van a legjobb szobatársam, az már egyszer biztos. 
tésztaangyal
F. barátom is meglepett pár extrán finom szaloncukorral és egy tésztaangyalkával.
Nem írtam félre, valóban tésztából készült ez az ötletes és aranyos karácsonyfadísz. Kétféle száraztésztából, levesgyöngyből egy kis ragasztóval és festékkel. Oda és vissza vagyok érte, annyira helyesek ezek az egyszerű, ám nagyszerű, kézzel készült apróságok.
Ilyen váratlan meglepetéseket kaptam az idén. Mindegyik kedves nekem és mindegyiküknek nagyon hálás vagyok, amiért gondoltak rám. Nem is maga az ajándék okozta a legnagyobb örömet, bár igazán ötletes és személyes mind, hanem a tény, hogy eszükbe jutottam, időt szakítottak rám és fáradoztak, hogy meglepjenek. Köszönöm!

Fa alatt
A karácsonyfa is rejtett néhány kincset.
Könyvmolynak nincs karácsony könyv nélkül. Így került két kötet a fa alá.
Az egyik Cassandra Clare trilógiájának harmadik, frissen megjelent része, A hercegnő. Előző két rész megvan, olvastam és tetszett is, így nagyon kíváncsi vagyok a befejezésre. A második részt, A herceg pont egy éve olvastam, mivel ő is karácsonykor került hozzám.
A másik új szerzeményem, Veszett lelkek városa szerepelt a kívánságlista rovatom nyolcadik bejegyzésében. Rá is nagyon kíváncsi vagyok.
A szokásos ajándékokon kívül, mint a zokni és a naptár, kaptam még anyukámtól egy helyes baglyot is. Könyvmolyságom bagolyszeretettel társul, így kedvelek mindent, amin baglyok vannak. Ez a nagy és aranyos bagolydísz pedig egy újabb darab a baglyos dolgaim között. Már fel is lógattam a karnisomra, hogy jól láthassam.
Szóval idén is sok szép meglepetés ért és karácsonyi hangulat hiánya ide vagy oda, ez akkor is a legkedvesebb ünnepem.
Zárszónak hoztam még egy képet, hogy meg legyen a bejegyzés keretes szerkezete, és hogy ezzel a kis "játékkal" kívánjak utólag is Boldog Karácsonyt minden rendszeres, rendszertelen vagy épp alkalmi olvasómnak.

Keresd meg a képen a "kakukktojást"!

2013. december 24., kedd

Vigyázzatok Anyára!

Egy újabb arany pöttyös könyv és egy újabb családi kapcsolatokat boncolgató történet. Ezúttal azonban mindennek a hátterét Korea adta.
A bortó szép, kifejező. Nekem csak második pillantásra tűnt fel az ablak túloldalán az anya alakja, annyira elvonta a figyelmemet az ábrándos lány és a szép porcelán.
246 oldal, vagyis nem egy vaskos kötet, mégsem lehet gyorsan haladni vele. Én legalábbis nehezen merültem bele és többször letettem egy kicsit pihenni.
Fülszöveg:
"Amikor a 69 éves Szonjo (So-nyo) elszakad férjétől a szöuli metróállomás forgatagában, családja kétségbeesetten indul a keresésére. Mégis, ahogy a régóta lappangó titkok és a személyes sérelmek szépen lassan napvilágra kerülnek, mindenkiben felmerül a kérdés: vajon mennyire ismerik az asszonyt, akit anyjuknak neveznek? A szívhez szóló hangokon, a lány, a fiú, a férj és az anya szemszögéből elmesélt történet egyszerre nyújt hiteles képet a mai Koreáról és egyetemes betekintést a családi szeretet témájába."
Komoly téma, komoly hangvételű könyv. Emlékekről és érzésekről szól, no meg sok-sok kérdésről és feltevésről. Mivel pedig a központjában a család, azon belül is az édesanya szerepe és helye áll, bárkinek érdekes lehet.
Hiába játszódik Koreában, én nem éreztem a kelet ízét. A neveket, az ételeket és az ünnepeket leszámítva mindent teljesen hétköznapinak találtam, ami a világ bármely pontján megeshetett volna. Hiszen mindenhol vannak nagycsaládok,  sajnos sok helyen van szegénység is és mindenkit egy anya szült erre a világra. Aki tehát megrettenne a keleti helyszíntől, ne tegye, akit viszont pont ez vonzana, az csalódni fog. Én sajnáltam, hogy nem volt elég keleties.
A történet lassan halad, lassan bontakozik ki, és ahogy már említettem, nem a tetteken van a hangsúly. Ez pedig a pörgős könyvekhez szokott olvasóknak talán unalmas lehet, ám a kérdés: "Hol lehet anya?" végig fenn tart egy kis feszültséget. Közben pedig kiderül, ki is ez az anya, vagyis pontosabban az, ki milyennek látta.
Én szeretem a töprengős könyveket, így a tempóval és a sok visszaemlékezéssel nem voltak problémáim. Mégis volt valami, ami kiakasztott, méghozzá a narráció.
Kyung-Sook Shin a lehető legidegesítőbb módját választotta a narrációnak, amivel eddig (Szerencsére!) még nem találkoztam és nagyon remélem, hogy többet nem is fogok. Ő ugyanis a könyv nagy részét, az öt egységből hármat E/2-ben írt meg. Ez pedig engem az őrületbe kergetett.
Először nem értettem, mikor azt olvastam, hogy "és akkor azt gondoltad, meg kellett volna tenned, de nem tetted meg, mert anya..." Nem értettem, miért szólít meg az író, mért tuszkol bele egy szereplő bőrébe. Folyton jött azzal, hogy te, te te. Én meg erre rávágtam volna, hogy nem én, nem, nem én, hagyj már! Bizonyára úgy gondolta, ezzel a narrációval közelebb hozhatja az olvasókat szereplőihez, ám nem ezt érte el vele, hanem pont az ellenkezőjét. Távolságtartásra kényszerített vele, nem engedte, hogy belemerüljek a könyvbe és feldühített. Nem akarom, hogy egy író úgy kezeljen, úgy beszeljen hozzám, mintha az egyik szereplője lennék. Szeretek belebújni a könyvekbe, az ottani emberek fejébe, bőrébe, de mindezt önszántamból az olvasási élmény által mintegy észrevétlenül. Az olvasási élményemet pedig ez az E/2-es narráció teljesen tönkretette és megakadályozta, hogy igazán belemerüljek a könyvbe.
Így mikor az írónő átváltott előbb E/3-ra, majd a könyv végén E/1-re, fellélegeztem és azok a részek sokkal gördülékenyebben folytak, mint a bosszantó narrációjú többi. 
A szereplőket nem sikerült megkedvelnem, bár akadt néha szimpatikus tulajdonságuk, a narrációból fakadó makacs távolságtartásom megakadályozta a közelebb kerülést. Viszont nem is utáltam őket, mert mindegyik jól volt felépítve és a hibáik nem unszimpatikussá, hanem emberivé tették őket.
A könyv felépítettségével tehát minden rendben van, érthetők a szereplők, érthetők a motivációk és érthető, mi vezetett el az anya eltűnéséig. Ennek pedig remek üzenete van: csak azt tudod igazán értékelni, amit elveszítettél.
A könyv tanulsága szerint ugyanis sem a férj, sem a gyerekek nem értékelték kellően az édesanyjukat, míg el nem veszítették. Természetesnek vették a jelenlétét a feladatokat, amiket elvégzett és meg sem próbálták másként kezelni, mint a megszokott anyát. Ezzel pedig egy skatulyába húzták és mikor olyan dolgok derültek ki róla, amik nem illettek ebbe a skatulyába, megdöbbentek. Ezzel pedig szerintem a könyv szereplői nincsenek egyedül. A családi kapcsolatok tele vannak ilyen megszokásból kialakult skatulyákból, amikből nehéz kitörni.
Összességében tehát nem rossz, töprengős könyv. A narrációja idegesítő, ám ettől függetlenül tudom ajánlani, azoknak, akik szeretnek családi kapcsolatokon és szerepeken agyalni. Nem bánom, hogy elolvastam, de ezentúl mindig bele fogok lapozni a könyvekbe megnézni a narráció típusát...
Zárszónak csak annyit fűznék még hozzá, hogy mindenki vigyázzon az anyjára. Édesanyából csak egy van és ő pótolhatatlan.

Kedvenc idézet a könyvből:
"Emberként születtél erre a világra, csak egy másik emberrel lehetsz igazán boldog."

2013. december 23., hétfő

Ki nem mondott szavaink

Elvárások nélkül, csupán az arany pötty miatt kezdtem el olvasni ezt a könyvet. Komolyabb hangvételű történetre számítottam, ami elgondolkodtat és talán ad valamit. Egy új perspektívát, egy kis kikapcsolódást vagy akár néhány jó gondolatot. Hát, egyiket sem kaptam meg...
358 oldal és mivel a fejezetek tovább bomlanak kisebb egységekre, nagyon gyorsan lehet vele haladni. (Hacsak az embernek nem lesz elege a szereplőkből és csukja be a könyvet.)
A borító igényes, ahogy az a Könyvmolyképző Kiadónál általában lenni szokott. Nekem kifejezetten tetszik ez a piros postaláda.
A külsőségekkel így nincs is semmi baj, ellentétben a belsővel.
Fülszöveg:
"Julia Walsh amióta az eszét tudja, sosem volt felhőtlen viszonyban az apjával. Alig találkoztak, alig beszéltek, akkor sem értettek egyet semmiben. Esküvője előtt néhány nappal a lány telefonhívást kap apja személyi titkárától. Ahogy azt előre sejtette, Anthony Walsh nem tud részt venni az esküvőjén. Ez egyszer azonban Julia kénytelen elismerni, hogy apjának kifogástalan mentsége van. Meghalt.
A temetés másnapján Julia rájön, hogy apja nem csak az esküvőjét hiúsította meg a halálával, hanem még egy utolsó, elképesztő meglepetést is tartogat a számára…
Jóvátehető-e vajon, amit a múltban elrontottunk? Kaphatunk-e még egy esélyt a sorstól, hogy elmondjuk egymásnak mindazt, amit elmulasztottunk elmondani? Túlélhet-e egy szerelem majdnem húsz évnyi távolságot?
Egy apa-lánya kapcsolat és egy, a leomló berlini fal tövében szövődött szenvedélyes első szerelem története."
Megkapó nem igaz? Mindenkinek volt már veszekedése a szüleivel, sőt, megeshet, hogy a kapcsolat nem épp ideális mederben folydogált. Épp ezért a fülszöveg alapján ez egy olyan könyv, ami mindenkihez szólhat. Szülő és gyerek kapcsolata izgalmas téma, a romantikus máz pedig csak további étvágycsináló körítés.
Azonban, ha az olvasó belekezd, rájön, korán sem egy ennyire egyszerű és letisztult történetről van itt szó, hanem valami egész másról. 
Ha két szóval kellene jellemeznem a könyvet, azt mondanám rá: ostoba és abszurd.
Ostoba mert az összes szereplője idióta. Egyik karaktert sem sikerült megkedvelnem, pedig próbálkoztam erősen. 
Anthony Walsh egy manipulatív görény, aki meg van győződve róla, hogy csak ő ismeri igazán a dörgést. Persze, nem állítja, hogy mintaapa volna, mégis úgy keveri a kártyákat, hogy mások elhiggyék. Én azonban nem tudtam együtt érezni vele és nem azért, mert úgy gondolom, nem érdemelne második esélyt, hanem mert szörnyen rossz módszert választott, és bár elméletben a lányán kívánt segíteni, az egész csak a saját lelki békéjét szolgálta. Teljességgel unszimpatikus figura.
Julia sem sokkal jobb, mivel mérhetetlenül buta tud lenni, időnként hisztis és elfelejt felnőtt módjára viselkedni. Hagyja, hogy mások irányítsák az életét, pedig ő lenne a lázadó lány, ami így teljességgel nevetségesen hat. Mikor pedig ténylegesen tennie kellene valamit a boldogságáért, csak várja a csodát. Egyáltalán nem követendő példa, egyáltalán nem erős nő és egyáltalán nem kedveltem.
A könyv többi szereplője is nehezen kedvelhető az idegesítő tulajdonságaik miatt. Stanley sztereotíp és sablonos barát. Adam totálisan érdektelen figura, aki a sztoikusság mocsarába süppedt. Tomas meg az egekig lett magasztalva, ám az észjárása neki sem sokkal gyorsabb, mint Juliáé. 
Az abszurditást pedig az ostoba karakterek által megélt cselekmény adja. Olyan "fordulatok" voltak a könyvben, amiktől kedvem lett volna asztalt fejelni, vagy "Ne már!" felkiáltásokat közbeékelni. Az író egyedi megoldásán kívül, ami mondjuk teljességgel átlátszó és nevetséges (itt Walsh papa állapotára gondolok), a könyv tele van sablonokkal és nem a jobb fajtából. Mintha csak egy középkategóriás romantikus filmeknek szóló kézikönyvből vette volna őket. Véletlen találkozások, nagy elkerülések, egymásra találások, kiegészítő mellékszálak, mind-mind ismerősek voltak. 
A sablon természetesen nem feltétlenül rossz, csak itt olyan mennyiségben volt jelen, hogy az idegeimre ment és ezen nem segített az író stílusa. 
Marc Levy szinte csak párbeszédekből építkezik, alig-alig ejt el néhány leírást és azok sem épp kifejezetten érdekfeszítőek. A párbeszédek ráadásul a szereplők ostobaságából adódóan elég fárasztóak, elbeszélnek egymás mellett, míg a jelentéktelen dolgokat megvitatják, az igazán fontosak nem. A címben szereplő szavak nem lettek kimondva, legfeljebb csak leírva néhány érzelemben bővelkedő levélben. Ehhez pedig hozzájön az állandó és gyors nézőpontváltás, ami még jobban megakasztott az olvasásban.
A narráció E/3-ban van végig, ám ugrál egyik szereplőről a másikra, néhol indokolatlanul. Például Julia és Stanley telefonon beszélnek és míg az elején a narráció a lányra koncentrál, a végére átvált a barátjára, hogy érdektelen információt oszthasson meg róla, vagy elejtsen egy izgalmasnak szánt, ám inkább idegesítő utalást a folytatásra nézve. A könyv ugyanis tele van ködösítéssel és utalgatással és mivel a cselekmény nem túl bonyolult, az olvasó az abszurditás mellett is átláthatja a szálakat, ezek nem kimondottan vonzóak.
Nekem tehát nem igazán tetszett ez a könyv. Nem volt sem komoly, sem elgondolkodtató és izgalmasnak sem találtam.
Azoknak tudnám ajánlani, akik kifejezetten szeretik a tucat romantikus filmek abszurd helyzetekben bővelkedő sablonjait, de szerintem senki sem veszít sokat, ha ezt a kötetet kihagyja.

Jó tanácsok:
A könyv nem szolgált semmiféle útravalóval, én mégis leírom a belőle kivonható következtetéseket, amiket ha a szereplők megfogadtak volna, sokkal könnyebb lett volna az életük.
- Csak akkor hidd el valakiről, hogy halott, ha láttad a holttestét!
- Az életbevágóan fontos információk közlését ne bízd a postára!
- Ha el kell gondolkodnod azon, hogy akarod-e az esküvőt, azonnal fújd le az egészet!
- Legalább önmagadhoz légy teljesen őszinte!

2013. december 22., vasárnap

Simon's Cat legsajátabb könyve

Simon's Cat a világhírű macskák egyike.
Már nagyon régóta szeretem a tipikus macskák rajzolt megtestesítőjét. Nagyjából 3-5 videó lehetett még csak róla, mikor megismerkedtem vele és azóta figyelemmel kísérem és itt-ott belebotlom spontán módon.
Például a mellékelt bal oldali képet egyik nyáron Budapesten készítettem, mikor az egyetem felé battyogva szó szerint belegyalogoltam Simon's Cat-be. Egy ismeretlen magyar rajongó ugyanis a város különböző pontjain felfestette a járdára ezt a kajáért kuncsorgó kövér macskát. Egész sokáig bírta az időjárási viszonyokat.
No, de ha valaki nem ismerné Simon Tofield művész urat és rajzolt cicáját, annak írok pár sort, hogyan is indult ez az egész.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy grafikus animátor, aki szerette a macskákat. Volt is neki nem is egy, így átélhette mindazt, ami a macskatartókkal megeshet. Gondolt egyet, ceruzát ragadott és papírra vetette kalandjait, majd mozgásba hozta és feltette a YouTube-ra. A világ macskabarátai pedig lelkesedve kezdték nézni az újabb és újabb cicás eseteket, mivel a saját macskájukra ismerhettek Simon cicájában. Így indult Simon's Cat karriere és így lett egyre népszerűbb szerte a világban.  

A sikere hatására pedig nem csupán videó készült ezzel a pufók cicával, hanem képregény is és még sok más a bögrétől a pólóig. 
Az első kötet Simon's Cat legsajátabb könyve címet viseli és elérhető a magyar könyvesboltokban a Könyvfakasztó Kiadónak köszönhetően. Sőt, már a második kötet, Simon's Cat világgá megy is megjelent hazánkban. 
Kristennek hála, az első könyv boldog tulajdonosa lehetek. Ezúton is szeretném még egyszer megköszönni neki. Nagyon megleptél és nagyon boldoggá tettél. Köszönöm! :)
Mielőtt azonban rátérnék, milyen is egy macskás képregény, hozok egy kis ízelítőt a videókból.

Az első, amit láttam:

És ha már december van, legyen még egy téli:

Most, hogy már minden olvasómat kellően ráhangoltam a macska témára, elmesélem "olvasási" élményemet, vagyis jöhet Simon's Cat legsajátabb könyve. 
A kötet 240 oldalas, hosszúkás formájú darab, amiben egyetlen betű sem szerepel. (Oké, a csörgős nyakörv hangja kivétel: "Tinkle") Ez pedig azt jelenti, hogy csupa kép, csupa rajz és csupa-csupa macskahumor. 
Gyorsan végig lehet lapozni, ám én inkább beosztottam, hogy minden napra jusson egy kis nevetnivaló és ráérősen kiélveztem minden vonalat. Lassan olvasom ugyanis a képregényeket, mert nem csak azt nézem, miről szól, hanem azt is, hogyan van megalkotva. Mivel én is szoktam rajzolgatni, állandó jelleggel lesem el az újabb fogásokat.
Simon Tofield stílusa pedig egyszerű, mégis kifejező és nagyszerű. Ráadásul könnyen felismerhető minden munkája. Remek rajzok.
A könyv felépítése is piros pontot érdemel. Nem össze-vissza történeteket tartalmaz, hanem mintegy tematikusan, egyik kalandból a másikba vezeti az olvasót. Így adva egy kerek egész könyvet a cica és gazdája egy évét elmesélve. A kötet végén pedig az éjszakai jelenetek megoldása (itt a sötét háttérre gondolok) zseniális húzás. Itt található az egyik kedvenc részem is, a baglyos.
Kedvenc részem persze sok van, mert imádom ezt a macskát, még akkor is, ha néha kifejezetten gonoszkodik. Ez a viselkedés azonban hozzá tartozik a macskaléthez és tapasztalatból tudom, nem mindig szándékos. 
Összességében tehát egy remek képregény, nem csoda hogy Molyon jelenleg a 38. legjobb a képregények között. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti a cicákat, azoknak pedig, akik rendelkeznek saját doromboló négylábúval (vagy inkább ő rendelkezik felettük...) garantáltan szórakoztató "olvasmány". 
Én nagyon sokat kuncogtam rajta és biztosan végiglapozom még jó néhányszor. Ha rossz kedvem lesz, csak leemelem a polcról, megnézem, miben sántikál egy tipikus macska és már vidámabb is lesz a napom.

Gideon

Ha már tipikus macska, az én Gideonom is pont ilyen. Ráadásnak pont ennyire pufók is. Imádom!
Olyan gyorsan megnőtt, májusban még elfért a tenyeremben, most meg fél kézzel alig bírom megemelni. Még mindig nagyon játékos, de hihetetlenül kedves cica. Elég szólnom hozzá, vagy megérintenem és már dorombol is.
Tegnap például, mikor két hét után hazajöttem és végre megölelgethettem, látszott rajta, hogy ő is örült a találkozásnak. Együtt is szunyókáltunk ebéd után. Olyan jó, mikor egy doromboló, puha, szőrmók bújik az emberhez. Nem tudok betelni vele. ^^
Hoztam is róla egy videót, amiben a kezemet vadássza épp le:


2013. december 21., szombat

A hobbit - Smaug pusztasága

Nem vagyok lelkes és harcos Tolkien rajongó, de megemelem a kalapom a professzor előtt. Amit ő teremtett az örök és vitathatatlan siker. Olvastam a könyveket, láttam a filmeket és mert A hobbit első felének filmfeldolgozása (Váratlan utazás) tetszett, repesve vártam a folytatást.
Tegnap sikerült is végre eljutnom a moziig és áhítatot várva ültem le közel három órára a vászon elé. Nos, volt, mikor megkaptam az elvártakat és volt, amikor nem. 
Ismertetőt ezúttal mellőzném, mert aki olvasta a könyvet, úgyis tudja, minek kell benne lennie, míg aki nem, jobb ha megmarad a meglepetésnél. 
Úgy érzem, képes vagyok objektíven tekintetni minden filmadaptációra, vagyis nem kap el az olvasók népbetegsége. Nem kezdek azonnali hőbörgésbe, hogy "a könyv sokkal jobb mint a film", nem várom el, hogy minden úgy jelenjen meg előttem, mint a képzeletemben, sőt, kifejezetten értékelem is az ésszerű változtatásokat. Ez pedig szerintem így a helyes, mivel a könyv és a film két külön műfaj.
Viszont, ha adva van egy jó könyv, egy nagyszerű hangulat, amit ráadásul már sikerült is vászonra adaptálni, akkor fújok, mint egy dühös macska, ha megfosztanak tőle. Sajnos ez a film nézése során megesett velem. Épp ezért előbb azt veszem sorra, mi váltotta ki belőlem a dühös macska effektust, majd pedig azt, mitől néztem úgy a vászonra, mint egy kisgyerek a cukorkabolt kirakatára és doromboltam elégedetten.


Két nagy problémám volt ezzel a filmmel, amik egymásból következtek.
Vártam a Tolkien világát betöltő hangulatot, még ha csak az első film alapján inkább a bohókás változatban, mint az eposziban, ami A Gyűrűk Urát belengi. Ezt azonban legnagyobb sajnálatomra nem kaptam meg. 
Leszámítva Bilbo és Gandalf verhetetlen karakterét, no meg a kifogástalan színészi alakításukat, nem éreztem igazi varázslatot. (Smaugról majd később...) 
Az még hagyján, hogy sok volt a felvezetés, átkötő rész és eszmecsere, mert ezek a leendő harmadik filmet voltak hivatottak előkészíteni. Nekik tehát volt létjogosultságuk, ellentétben a totálisan szánalmas és sehogy sem passzoló új részel, a szerelmi szállal.
Jól olvastad, kedves Tolkien rajongó, szerelmi szál. Igen, én is csak pislogtam nagyokat kérdőjelekkel a fejem körül és ismételgettem: Mi van? Mi az hogy szerelmi szál? Egyáltalán ki a fene ez a csaj és mit keres itt?
Ebbe a filmbe ugyanis sikerült a készítőknek beleszuszakolni egy szerelmi történetet is, mikor az eredeti műben még hírmondója sem volt. Sőt, fél kezemen meg tudnám számolni, hány női karakter szerepelt a könyvben, akár említés szintjén is. Erre itt ez a tündecsaj, aki szép meg ügyes, meg minden és semmi más feladata nincs, mint egy gagyi szerelmi vonallal, mit vonallal, egy bontakozó szerelmi háromszöggel! nyújtani még jobban a cselekményt.
Oké, hogy Legolasnak több szerep kellett, de igazán megoldhatták volna okosabban is. Vagy, ha már szerelmi szálat akartak kreálni, miért nem próbáltak Tolkien-féle románcot alakítani. Ja, hogy az nehéz és a tucatfilmek románcai sokkal egyszerűbbek? Valóban, épp ezért NEM kellett volna ilyennek még próbálkozni sem! Biztosra veszem, Tolkien bácsi szívesen fültövön csapná az egész alkotói bandát miatta. Én szívem szerint odaadnám Smaugnak reggelire, azt akinek a fejéből kipattant...
Ez a vonal pedig olyan szánalmas és nevetséges, hogy ebből következik a kettes számú problémám: nem jött át az elvárt hangulat. 
Bohókás? Igen, mert Bilbo zseniális, a törpök poénjai még mindig jól vannak összerakva, Gandalf megszólalásai ütnek és az akciójeleneteken is lehet kuncogni (lásd: hordólovaglás) annyira lazák, mégis ez a film érezhetően komolyabbnak lett szánva, mint az előző. Csakhogy nem merte meglépni igazán ezt a komolyságot. Nem lett drámai, mint A Gyűrűk Ura filmek és így megragadt a két fontos pólus között, ami nekem elrontotta a hangulatot. Én több drámára szavaztam volna és zéró románcra.
Szóval nem vagyok elragadtatva, ahogy nagy valószínűséggel A hobbit könyv többi rajongója és A Gyűrűk Ura filmek imádói sem. Az első rész igényes színvonalát sajnos nem érte el.
Azonban a Smaug pikkelyei közül potyogó aranyérméknek is két oldala van. Jöjjön hát az, ami tetszett.
Itt a sárkány. Hol a sárkány?
A színészekre egy rossz szavam sem lehet, ahogy a látványvilágra sem. Az akció jelentek rendben voltak, a zene is (leszámítva a betétdalt, ami cseppet sem passzolt), a smink ütős és úgy általában minden, ami a könyvet követte, remekül volt megalkotva. 
Végig lekötött és feszültségeben tartott, mert már szinte lélegzetvisszafojtva vártam, mikor érik el végre a törpök a hegyet és mikor lép, vagy inkább szárnyal be a képbe Smaug.
Sárkányimádatom van. Gyakorlatilag Smaug miatt néztem meg a filmet, őt vártam és ő volt az, aki nem okozott csalódást.
A grafika gyönyörű, az egész sárkány bámulatosan szép és ahogy mozog és beszél, miközben érmék és drágakövek gurulnak alatta és mellette, lenyűgözően látványos. Ám nem csupán a külsőségekre figyeltek a készítők, hanem a karakterére is. Bilbo és Smaug pátbeszéde rendkívül izgalmas, és ahogy a hatalmas sárkány mély, dörgő hangján előadja magát, zseniális. Csak ültem és bámultam. Mikor pedig közeli képet mutattak a fejéről kedvem lett volna megsimogatni....
Hát nem bűbájos?
Van egy jelenet, mikor a törpök aranyat olvasztanak és pár pillanatra egy hatalmas tömör arany törpszobrot alkotnak. Smaug pedig, mikor megpillantja, annyira édes, mint egy kölyökkutya. Még a mimikáját is tökéletesen eltalálták, ahogy a kleptomán, szarkalelkű sárkány meglátja a legszebb és legnagyobb aranytárgyat, amit valaha látott. Szinte elolvadt a gyönyörűségtől, én meg attól, hogy láthattam.
Olyan szép, egyszerűen nem tudom, nem szeretni. Sőt, már-már inkább neki drukkolok, mint törpöknek vagy tündéknek. Biztosan krokodilkönnyeket fogok hullatni utána...
Smaug tehát levett a lábamról és miatta azt mondom, ezt a filmet minden hibája ellenére látni kell. Sárkányimádóknak kötelező darab.
A vége pedig mézesmadzag, mivel még nem értek a készítők a mese végére és az átkötő rész közte és A Gyűrűk Ura között is sok-sok remek ígérettel kecsegtet. Gandalf mellékszála tökéletesen el lett találva.
Szóval várom a folytatást, várom, hogy még több Smaug legyen és hogy végre visszataláljanak az igazi Tolkien hangulathoz. Bár nem teljesen elégedetten hagytam el a mozit, bizakodó vagyok. 

2013. december 15., vasárnap

Üldöztetve

Egy újabb sorozat, A Vas Druida krónikái első kötete. Friss, ropogós megjelenésű, a Könyvmolyképző Kiadó sötét örvény címkéjével, ami vagány fantasyt ígér.
Nagyon kíváncsi voltam rá, mert régen olvastam ütős fantasyt és megtetszett a druida téma is. A borító pedig meseszép. A főszereplő könnyen felismerhető rajta (bár a színvilág miatt szőkének látszik az eredetileg íren vörös üstöke) és a kis ikonok, amik a fejezetek elején szintén feltűnnek, impozáns darabok.
286 oldalával kényelmes vastagságú, könnyedén hordozható könyv. Ennyi azonban elég is lesz a külsőségekről.
Fülszöveg:
"Atticus O’Sullivan, a druidák utolsó képviselője, békésen éldegél Arizonában, és egy ezoterikus könyvesboltot vezet. Szabadidejében pedig alakot vált, hogy ír farkaskutyájával vadászatra induljon. Szomszédjai és vásárlói abban a hiszemben élnek, hogy ez a helyes, tetovált, ír srác egy nappal sem több huszonegynél – pedig éppen huszonegy évszázada él a földön. Azt már ne is említsük, hogy energiáját a földből nyeri, éles nyelve van, és egy még élesebb varázskardja: Fragarach, a Válaszadó.
Csak az a probléma, hogy egy fölöttébb dühös kelta isten is szemet vetett kardjára, és évszázadok óta üldözi. Ez a kitartó istenség Atticus nyomára lelt, és barátunknak minden erejére – továbbá egy csábító halálistennő segítségére, vámpír- és vérfarkas ügyvédeinek falkájára, egy szexi csapos lányra (akinek fejét egy hindi boszorkány bérelte ki), és egy adag régimódi, ír szerencsére – szüksége lesz, hogy szétrúgjon néhány kelta ülepet, és megszabadítsa magát a gonosztól…"
Az alapötlet remek és egy kis újdonságot is hoz a fantasypalettára, bár már kezdenek lecsengeni a vérszívók meg az angyalok. A kivitelezéssel azonban nem voltam teljesen elégedett.
Atticus (hadd ne kelljen leírnom az ír nevét) könnyen megkedvelhető főhős. Igaz, az elején tudálékosnak éreztem és a női nem iránti már-már túlságosan heves érdeklődése sem volt számomra kifejezetten szimpatikus. Értem én, hogy csodálja a női test bájait és nem veti meg a testi örömöket, de hogy pont ez legyen a gyenge pontja 2000 éves pályafutása alatt, az már nevetséges. Aztán valahogy mégis sikerült szimpatizálnom vele, amit talán a szarkasztikus megjegyzéseinek számlájára írhatok. Amellett ugyanis hogy spontán latin szavakat használ és Shakespeare-t idézget, üde, fiatalos beszólásai is vannak mindenféle századból kölcsönözve. Ráadásnak szórakoztató körítést ad a legnyilvánvalóbb megállapításoknak is. Szóval, ha az  olvasó belejön a stílusába, meg is kedveli. 
A gondom nem is vele volt vagy a többi karakterrel, hanem a cselekmény haladásának menetével és a mellékszálakkal.
Nem mondanám unalmasnak, de nem is az a végigharcolós fajta. Inkább a kettő között húzódik meg, mivel mindig történik benne valami izgalmas hol kisebb, hol nagyobb jelentőséggel és ezek között a könyv világát megismertető fejezetek szolgálnak átvezetéssel. És itt van az ír farkaskutya elásva...
Hearne fogta a világ teljes mitológiakészletét, a bevett vallásoktól a rég elfeledett ősi kultuszokon át a szektákig, és belegyömöszölte ebbe a könyvbe. Ez nagyjából olyan vállalkozás, mint egy kétajtós szekrényt beletuszkolni egy kézitáskába. Itt-ott ki is lóg.
A cselekmény haladtával a sorok ki-kiköpnek egy-egy istenséget tetszőleges vallásból, hogy belesimuljanak az eddig már kilógottak közé, ez pedig enyhén szólva is sok. Félreértés ne essék, remek ötletnek tartom ezt a "minden vallás panteonja létezik és köztünk jár" figurát, csak szerintem az író túlságosan sokat ragadott meg. Ha mondjuk ebben a részben csak az ír mitológiára koncentrált volna, bőven elég istenség szaladgált volna Atticus nyomában és az olvasó sem kapott volna fejfájást a sok mitológiai névtől. Aki olvasott már görög mitológiát, tudja milyen népes lehet egyetlen típus is, hát még ha ezt megszorozzuk pár ezerrel...
Az istenek népsűrűségét így én soknak éreztem, főleg a cselekmény akciójához és bonyolultságához mérve. Áskálódtak egymás ellen, Atticus feladata és szerepe azonban végig egyértelmű volt.
Ha már istenek meg mitológia, írnom kell kicsit a druida képességekről, amik ebben a kötetben nem bontakoztak ki teljesen. Atticus druida, a földből nyeri hatalmát és mindenféle kántálás helyett teák és amulettek készítésével foglalkozik. Ez pedig ötletes és praktikus, csak kár hogy nincs teljesen kifejtve, mihez ért és mik a korlátai. No, de majd a folytatásban bizonyára sok-sok druida gyorstalpalóval lepi meg olvasóit a szerző.
A könyv nagy színfoltja amúgy Oberon, az ír farkaskutya, aki a főhős legjobb barátja is egy személyben. A párbeszédeik (amik amúgy gondolatok útján működnek) kacagtatóak. Oderon annyira tipikus kutyus, hogy öröm hallgatni.
"Az elmúlt három napban végigsmároltál három istennőt" – jegyezte meg Oberon, miután Brighid távozott. "Cserébe jössz nekem háromszáz uszkárral, és kvittek vagyunk."
A másik színfolt a kedves öreg hölgy, Mrs. MacDonagh, aki laza, zugivó és utálja a briteket. Az ő beszólásai is nagyot dobnak a könyv humorán. 
A szereplőkre tehát nem lehet panasz legyen vérfarkas ügyvéd, hisztis boszorka vagy istenség. Ha pedig az olvasó cseppet jártas a vallásokban és mitológiákban, nem fog állandóan fennakadni, mégis ki kicsoda.
Összességében tehát, bár nem nyűgözött le, szórakoztató volt és tetszett. Szívesen olvastam, a rajongás szelleme azonban még a közelembe sem merészkedett.
Azoknak ajánlom, akik kedvelik a pimasz férfifőhősöket, nem zavarja őket a tömény mitológia és fantasy olvasmányra vágynak.

Kedvenc idézetem:
"Az a barát, aki segít neked eltűnni, de az az igazi barát, aki segít eltüntetni a hullát!"
Kiegészítés:
Tudtam jól, hogy sorozat része ez a könyv, mégis kicsapta nálam a biztosítékot, mikor pontosan utánajártam a dolgoknak.  Kapaszkodjon meg mindenki, A Vas Druida krónikák köteteinek teljes száma: 9!
Csak én érzem úgy, hogy Kevin Hearne nagyzoló hóbortban szenved vagy kompenzál valamit? Nem elég neki a világ összes istene, még 9 könyvet is ír róluk...
A megjelenésekkel egész jól is áll, mivel az USA-ban már az első hat kötet kapható. A hetediket pedig 2014 nyarára ígérte, míg az utolsó kettő a jövő homályába vész. 
Ez a tempó a magyar olvasóknak csak jó lehet, különösen, hogy a Könyvmolyképző Kiadó a második kötetet, Megátkozva címmel már elérhetővé tette. Ez a gyors utánpótlás pedig meglehetősen biztató, igaz, a könyvek fogyása nagyban befolyásolja majd a további megjelenés tempóját.
Akinek tehát az első rész tetszett, már most kezdhet spórolni a többire... 
Kíváncsi vagyok a folytatásra és bízom továbbra is rendületlenül kedvenc könyvtáramban. Addig meg akad bőven más kötet a várólistámon.

Technikai infó:
Több kiadónál is szokássá vált a dupla cím, vagyis hogy meghagyják az eredeti angol címet és alá biggyesztik kisebb betűvel a magyart. Értem a logikáját, néha tényleg jobban hangzik az eredeti, de mivel magyar nyelven szeretek olvasni, úgy döntöttem, ragaszkodni fogok a magyar címhez is. Szóval mostantól a bejegyzéseimben csak a magyar címmel illetem ezeket a könyveket. A korábbi bejegyzésekhez nem nyúlok, innen lép érvénybe a dolog. 

2013. december 11., szerda

Mézeskalács

December van, ideje megalapozni a karácsonyi hangulatot. 
Már korábban is írtam néhány süteményreceptről blogbejegyzést és volt, ami nagy sikert is aratott olvasóim körében (Baglyos süti), így úgy érzem, muszáj megosztanom a legjobb mézeskalácsreceptet is. Hátha valaki ez alapján kedvet érez majd egy kis karácsonyi sütögetéshez.
Lehet furán hangzik, de amennyire nem szeretek főzni, sőt még egy szendvicset összeütni sem, annyira kedvelem a sütemények elkészítését. Ezek az édes kis finomságok ugyanis mindig kedvesebbek a lelkemnek, talán pont azért, mert nem csupán magamnak készítem őket. A mézeskalács pedig hagyománynak számít nálunk. Minden évben sütök, ez az én készülődésem az ünnepekre. Az évek során pedig sok tapasztalatot gyűjtöttem és egyre több formát a szaggatáshoz. Jelenleg annyi van, hogy nem is tudom mindegyiket felhasználni, sőt idén volt olyan, amit sajnos elfelejtettem. (Pedig a holdacska annyira cuki!)
Néha azért meggyűlik a bajom velük, főleg ha kész hadseregnyit kell előállítani, és a cukormáz elkészítése egy kálvária, ami csapatmunkát igényel. Tehát előfordul, hogy nem úgy sikerül, ahogy én szeretném, bár ez csak a szépségére vonatkozik, az ízére nem, mert az mindig isteni.
Idén viszont kifejezetten mutatósra sikerültek, ahogy a mellékelt képeken is látszik. No, meg meglehetősen népesre. A mézik világuralomra törnek...

Teljes hadsereg
Hozzávalók:
1 kg liszt, 4 dkg porcukor, 2 kávéskanál őrölt fahéj, 2 kávéskanál szódabikarbóna, csipet só, 10 dkg margarin, 3 egész tojás, 2-3 dl méz, tetszőleges szaggató formák és egy kis türelem.

Elkészítés:
Lényegében csak össze kell keverni a hozzávalókat és tésztává gyúrni. Szóval egyáltalán nem bonyolult.
Egy nagy tálba beleöntjük a lisztet, porcukrot, fahéjt, szódabikarbónát és a sót. Összekeverjük őket, majd belemorzsoljuk a puha margarint. A porszerű halom közepére öntjük a mézet és hozzáadjuk a tojásokat is. Aztán addig gyúrjuk, míg össze nem áll.
Ez a művelet eltart egy ideig, mivel a ragadós tészta nehezen áll össze. Nagyobb adag készítésekor érdemesebb ketté venni a tésztát és úgy gyúrni össze.
Amint összeállt, egy darabot kinyújtunk belőle bő lisztezés mellett. A méztől tényleg nagyon ragadós a tészta, így érdemes folyamatosan lisztezni a deszkát és a sodrófát is. Mézeskalács vékonyan az igazi, ám nem szabad túlságosan laposra sem hagyni, mert akkor könnyedén megéghet sütés közben. Az ideális fél - egy centi vastag.
hagyományos karácsonyi figurák
A kinyújtott tésztát lisztbe mártott szaggatóformával formára vágjuk és sütőpapírral bélelt tepsibe tesszük. A megtelt tepsit közepesen forró sütőbe helyezzük és folyamatosan figyeljük. Hirtelen sül, így nem szabad magára hagyni. Amint aranyló barna lesz és az alja is megsült, már lehet is kivenni.

Tipp:
Ha nincs szaggató forma, késsel is ki lehet vágni a tésztát. Én a képeken látható mézeskalácsembereket és a halacskákat késsel szaggattam ki. Kartonpapírra megrajzoltam a formát, kivágtam, rátettem a kinyújtott tésztára és egy hegyes késsel körbevágtam. Lassabb, mint a szaggató formával dolgozni, de megéri.
A többi forma bolti szaggatóval készült és aki állatos formát szeretne (rénszarvas, farkas, medve, csiga, mókus, süni) az látogasson el az IKEA-ba, mert ezeket ott lehet kapni. A többit innen-onnan szereztem be.

Díszítés:
Ez talán a legmacerásabb része az egész műveletnek.
állatos mézeskalácsok
Kétféleképpen lehet megoldani: magokkal vagy cukormázzal.
Magokkal én az állatos formákat szoktam díszíteni, mivel szerintem hozzájuk jobban passzol, mint a fehér máz. (A csiga kivétel, annak kifejezetten jól áll a cukorvonal.)
Lehet kapni zacskós magkeveréket, amiben van szotyola, tökmag és mandula. Az ízük is jól passzol a mézes tésztához.
A díszítés módját azonban időben el kell dönteni, mivel a magokat még sütés előtt a kiszaggatott tésztába kell nyomni. Ez tehát a dekorálás egyszerűbb módja, bár a huszadik süti kimagozása után elég monotonnak tűnik.
A másik módszer a cukormáz, ami már több türelmet igényel, illetve csipet kreativitást és kézügyességet.

csigabiga és pöttyös gomba
Cukormáz receptje:
Sajnos kézzel kell elkészíteni és meglehetően sokáig tart.
Csipet sóval felverünk egy tojás fehérjét. A kemény habhoz 6-7 kanálnyi porcukrot keverünk. Aztán fakanállal keverjük és keverjük és keverjük... Nagymamám szerint fél óra kell neki. Akkor jó, ha nem folyik és szép fényes. (Állítólag egy picike ecetet is lehet hozzá adni, mert attól fényesebb lesz a máz. Szerintem ez elhanyagolható.)
Ha kész a cukormáz, akkor jöhet a művészi dekorálás. Ehhez a legjobb eszköz egy közönséges zacskó. Sok módszert kipróbáltam az injekciós tűtől a papírtölcséren át a fogpiszkálóval való festésig, ám a zacskó a leghatékonyabb.
Az egyik sarkának végét levágjuk, beletöltjük a cukormázat és a kis lyukon át kinyomjuk a tésztára. Ha rendesen ki lett keverve a máz, akkor nem fog becukrosodni és nem tömíti ez a lyukat. Azért érdemes gyorsan dolgozni.
A minta egyéni ízlés kérdése. Én jobban szeretem a pontos mintákat, míg anyukám az absztrakt kuszaság pátján áll. Épp ezért, ahogy a képeken is látszik, nálam lett ilyen is, olyan is.
A máz lassan szárad, így ha megoldható akár egy éjszakára is lehet pihentetni, mielőtt dobozba tennénk őket. A tészta amúgy sütés után kemény, ám egy-két napon belül puhulni kezd és finom porhanyós lesz.

még több állatka

mézik
Mézeskalácsokkal nem csupán a rokonságnak lehet örömet szerezni, hanem barátoknak és kollégáknak is.
Én megleptem egy adaggal Queen B.-t, vittem egy dobozzal az egyetemre, ami órák között életmentőnek minősült és a "munkahelyi" karácsonyi bulin is nagy sikert aratott. Családom pedig élvezettel pusztítja a maradékot, ám még így is kerül majd egy tálcával az ünnepi asztalra.
Szóval, ha valaki kedvet érez egy kis sütéshez, vagy meg akarja lepni szeretteit néhány aranyos és finom figurával, ne habozzon. Szerintem megéri a fáradtságot és az illata meghozza az ünnepi hangulatot is.