2012. december 31., hétfő

Könyves kívánságlista IV.

December utolsó napja van, így esedékes a Könyves kívánságlista rovatom újabb bejegyzése.
Ezúttal rövid lesz, mivel most volt Karácsony, ami gazdag könyves termést produkált a fa alá csökkentve kívánságaim hosszú sorát. No, meg túlságosan sok könyvet vásároltam mostanában és nem akarok újabb költekezésbe esni, így jól megfontolom mi az, ami tényleg kellene.
Szóval most csak két könyv iránt érzek heves vágyat, íme:


Jojo Moyes - Mielőtt megismertelek
Frissen megjelent könyv, ami nagyon jó értékelést kapott molyocskáktól. A történet komoly, ha be kellene skatulyáznom, azt mondanám, lélektani dráma. Szeretem az elgondolkodtató történeteket, így tennék vele egy próbát. 

Gayle Forman - Hová tűntél?
Legújabb kedvenc könyvem, Ha maradnék folytatása, vagyis inkább kiegészítő kötete. Továbbviszi a történetet néhány évvel később és annyira beleszerettem annak a könyvek a hangulatába és úgy megkedveltem a szereplőket, hogy nem bírok ellenállni neki. Bár ilyenkor mindig van bennem egy kis félsz, hogy nem lesz annyira ütős, mint az előző, ebben az esetben elfojtom. Kell és kész.

Jelenleg ez a két könyv piszkálja a fantáziámat. Rajtuk kívül azonban sok könyv van még, amit elolvasnék és még több, amibe majd belefutok itt-ott. 
Éppen ezért írok most egy gyors listát is azokról, amik a könyvtár polcain vannak elrejtve, és amiket biztosan hazahozok majd magammal, amint elfogytak saját könyveim.

Könyvtárban vadászom rá:

Suzanne Collins - A kiválasztott
Trilógia befejező kötete és mivel már az első két részt olvastam (Az éhezők viadala, Futótűz) rettentő kíváncsi vagyok rá. 

Böszörményi Gyula - 6...5...4...
Rémálom trilógia második része. Elsőt (9...8...7...) olvastam, határozottan tetszett, így folytatni akarom a sorozatot, amint időm engedi.

Sarah Dessen - Altatódal
Már olvastam az írónőtől, tetszett a stílusa, így szívesen olvasnám ezt a könyvét is. Benn is van a könyvtárba, de olyan vaskos darab, hogy csak megfelelő mennyiségű szabadidő esetén merek nekivágni. Nem az a cipelgetős fajta.

Scott Westerfeld - Szépek
Ez is egy trilógia második kötete. Az első rész, Csúfok nagyon tetszett és izgalmasnak ígérkezik a folytatás is. Csakhogy valaki már jó ideje ücsörög rajta és nem hozza vissza a könyvtárba...

Andrea Cremer - A keresők
Szintén trilógia második része. (Idén elég sok sorozatba kaptam bele.) Első kötetet (Az őrzők) természetesen itt is olvastam, ezért érdekel a folytatás.

Lauren Oliver - Delírium
Olvastam már az írónő tollából, méghozzá egy nagyszerű könyvet, így bátran vágok majd bele ebbe a trilógiába. Legutóbbi könyvtárazásom során szúrtam ki a polcon, de akkor már nem vehettem ki több könyvet időhiány miatt. Sürgősen pótolnom kell.
"A könyvtár az elme kórháza."

Kami Garcia - Lenyűgöző teremtmények
Egyszer láttam a könyvtár polcán, azóta viszont hiába kerestem. Biztosan ezen is ücsörög valaki... Nemsokára mozifilm is lesz belőle és én jobban szeretem előbb olvasni, aztán megnézni a dolgokat. A film megvár, csak méltóztassák végre visszahozni ezt a könyvet.

Becca Fitzpatrick - Csitt, csitt
Trilógia első része, amiről hallottam már hideget és meleget. Szeretem magam megtudni, mi is az igazság, így el akarom olvasni. Második részbe egyszer belefutottam a könyvtárban, így ennek is ott kell lennie valahol, vagy inkább valakinél. 

Johann Wolfgang Goethe - Faust
Vannak bizonyos könyvet, amiket illik ismerni és ez is azok közé tartozik. Igyekszem bepótolni a kimaradt klasszikusokat és mostanában a Faust felé hajlok elsősorban. Szélesíteni akarom irodalmi látókörömet. 

Most hogy fejben végigjártam kedvenc könyvtáramat, még vagy egy tucat könyv ugrott be, de most itt leállok a listázással. A kölcsönzés legnagyobb hátránya ugyanis az, hogy sosem tudhatod, mit vettek ki épp előtted. Meg amúgy is a szívem sugallatára szoktam választani.
No, de a fenti listából jól látszik, hogy van bőven olvasmány, ami érdekel, szóval nem fogok unatkozni 2013-ban sem.

2012. december 30., vasárnap

Malackák

Malac-pogácsa
Nem vagyok egy konyhatündér, vígan elélek hideg koszton napokig, lustaságom pedig határtalan, ha ételekről van szó. Azonban szívesen csinálok mindent, ami kreatív.
Ezúttal szilveszteri finomságra bukkantam az interneten és azonnal megragadtam az alkalmat, hogy kipróbáljam. Tegnap délelőtt így szilveszteri malackákat sütöttem.
Annyira aranyosak és nem mellesleg finomak, hogy muszáj megosztanom, hátha mások is kedvet kapnak hozzá. Szóval recept következik.

Hozzávalók:
25 dkg liszt, 25 dkg puha vaj, 25 dkg túró, 25 dkg főtt, áttört burgonya és két kiskanál só + egy felvert egész tojás pici sóval ízesítve lekenni a malacokat, hogy aranybarnára süljenek, illetve egész fekete bors a szemeknek

Elkészítés:
sütésre kész malackák
A hozzávalókat keverd össze és gyúrj belőle laza tésztát. (Könnyedén összeáll.) Aztán tedd hűtőbe és pihentesd úgy egy órát. Ezután nyújtsd ki a tésztát 1-1,5 cm vastagra. (Minél vastagabb, annál jobban kiadja sütés után a formát, úgyhogy ne legyen vékony.) Pogácsaszaggatóval (ebből a normál vagy egy kicsit nagyobb méretűt használd) szaggasd ki a tésztát, kend le tojássárgájával, majd jöhet a korongok megformázása.
A korong tetejét éles késsel függőlegesen vágd be és a kettévált részt hajtsd vissza füleknek. A korong alsó részét csippentsd fel és formálj belőle kerek, duci orrot. (A tészta laza, könnyedén alakítható és az orr minél nagyobb, annál jobban megmarad sütés után.)
Tedd a malackákat sütőpapírral kibélelt tepsibe, kenj még egy kis tojássárgáját a fülekre és az orrokra, illetve adj nekik szemet fekete borsból. 
Előmelegített sütőben (220 C°-on) kb. 15 percig süsd, míg aranybarna nem lesz. Nem baj, ha az alja sötétebbre sül, csak ropogós lesz.

elkészült malackák
Én nagyon jól szórakoztam, míg készültek és olyan kis helyesek voltak mikor a sütőbe mentek. Az orrok formázásába a második tepsinél jöttem bele igazán és így utólag vastagabbra is hagyhattam volna a tésztát, mivel a sütőben megdagadva veszítettek formájukból. 
Ám még így is tüneményesek és nagyon finomak. Én mondjuk nem rajongok a krumplis pogácsáért, de ez kifejezetten ízletesre sikerült, talán a túró miatt és másnapra sem száradt össze, hanem megmaradt puha és finom.
Ajánlom mindenkinek  aki egy kis kreatív sütésre vágyik, vagy szilveszteri bulit tart és meg akarja lepni a vendégeket. Garantált sikert fog velük aratni.

Ha már szilveszter meg év vége, akkor megosztom az egyik molyos kihívást.
Tervezek ugyan egy nagy éves könyves összefoglaló bejegyzést, majd január elején, ám ízelítőnek a következő szempontok jók lesznek. A kihívásért Teetee molyocskát illeti a köszönet. 

Milyen volt 2012? (Könyves értékelős ankét)

1. Az év könyvélménye
Gayle Forman – Ha maradnék, ez a könyv ragadott magával idén a legjobban. Olyan mély hatást tett rám, amit csak az igazán jó könyvek tudnak elérni, ezért be is került a szívem csücskébe a kedvenceim közé.

2. Az év felfedezettje
Kerstin Gier – Rubinvörös, amiről nem gondoltam volna hogy tényleg tetszeni fog, ám néhány oldal után megvett kilóra. Olyan jól van összerakva, átgondolt a cselekmény, akad benne fordulat bőven és szerethetők a karakterek, hogy nem tudtam nem szeretni a folytatásaival együtt.

3. Az év csalódása
Rachel Vincent – Kóborok, mert jónak tűnt, vagány, végre nem tinikönyvnek, erre kaptam egy idegesítő főszereplőt, aki még nem nőtt ki a kamaszkorból, sok-sok felesleges körítést és idegtépő szerelmi civódásokat. Kicsit sem vagány, így csalódtam.

4. Az év újraolvasása
Sajnos nem nagyon volt időm újraolvasni, mivel mindig várt rám jó néhány új könyv a polcon, amit meg újraolvasnék, az megvár, nem kell visszavinni a könyvtárba vagy visszaadni barátoknak. Egy könyvecskét mégis sikerült újra fellapoznom, ami nem más, mint Antoine de Saint-Exupéry – A kis herceg. Nagyon szeretem.

5. Az év könyves inspirációja (tettél valamit könyv hatására?)
Ha a tömeges almafogyasztás annak számít, akkor igen. 5-6 almát majszoltam el Sarah Addison Allen – A csodálatos Waverley kert olvasása közben. A jövőmet persze nem láttam meg (Szerencsére!), de így is nagyon hangulatos volt.

6. Az év találkozása (egy íróval vagy mollyal)
Sokat járok könyvbemutatókra, dedikálásokra és voltam Moly-szülinapon is, így volt alkalmam találkozni írókkal és molyokkal bőven. Ha ki kellene emelni közülük egyet, akkor Gail Carrigert mondanám, vele nem valószínű, hogy összefutok még egyszer.
Nagyon aranyos volt, mikor dedikálta a Lélektelen című könyvét, meg is jegyezte, hogy milyen szép cetlit hoztam a nevemmel. (Sárga post-it-re rajzoltam fel a nevemet narancsszínű filctollal, hogy ne okozzon fejtörést a furcsa magyar név.) Az ékezettel így is megküzdött, először rossz helyre húzta, de amint észrevette, átnyilazta. :)

7. Az év könyvvel kapcsolatos sztorija (lehet vicces, szomorú, megható stb.)
Fogós kérdés. Most hirtelen csak az jut eszembe, hogy karácsonyi könyvvásárlás alkalmával egy kedves nőt rádumáltam A szél árnyékára. Megkérdezte, hogy olvastam-e, mire én nagy lelkesen ecsetelni kezdtem, hogy mennyire tetszett. Végül megvette. :)

2012. december 29., szombat

A boszorka városa

Muszáj egy interjúval és egy kis összefoglalással kezdenem.
Tehát a Bíborhajú trilógia befejező kötetéről lesz szó. (Elvileg befejező, gyakorlatban nem egészen, de erről majd a bejegyzés végén.) Az előző két részről, A Boszorka fénye és A Boszorka démona, már írtam korábban. Mivel velük alkot egységet a trilógia időnként vissza fogok utalni rájuk, így az előzményekre spoileres lehet mondanivalóm, ám ezt muszáj vállalnom, mivel szeretem kontextusban látni a dolgokat.
Könyvbemutatón szereztem be, vagyis a lehető legfrissebben. Erről is írtam külön beszámolót, amit a következő interjú fényében ajánlok minden olvasóm figyelmébe.
Néhány napja került fel a netre egy karácsonyi interjú az írónővel. Úgy évente egyszer támadja le az ózdi tévé, mindig a legújabb könyveivel kapcsolatban. Meg szoktam nézni őket, mivel mindig érdekesnek találom, ha az író mesél a könyvéről, hiszen ő az, aki a legteljesebben átlát mindent. Ezúttal sem volt másképp, most viszont alig jutottam túl az első három percen, mivel sikongatásban és hangos nevetésben törtem ki.
No, nem kell megijedni, senki sem bakizott, csak tudatosult bennem micsoda elvetemült egy alak vagyok a jó értelemben. Még sosem említettek nyilvánosan, pláne nem a tévében, hát most megtörtént.
Benina könyvbemutatós összefoglalásában én vagyok az, akit kiemelt. Én dedikáltattam a fülbevalómat és hogy ez ennyire maradandó volt, igazán feldobta a napomat. (Kép a dedikált fülbevalóról a könyvbemutatós bejegyzésemben látható.)
Íme a beharangozott interjú és Szellem első lépése a világhírnév felé, muhahaha:


A borító szerintem ismét gyönyörűre sikerült, passzol az előző két részhez. Vastagsága is ideális közel három és félszáz oldalával, bár az előző részekhez viszonyítva a legsoványabb kötet. Az utolsó jó néhány lap pedig függelék.
A köszönetnyilvánítás mellett illusztrációk is kerültek a könyvbe, amik nagyon tetszettek. Benina igazán tehetséges. (Ráadásul az egyik rajz eredetiben is megvan a szobám falán lógva.) Sajnos a papírpazarlós olvasói véleményeket ismét nem úsztuk meg. Még mindig teljesen feleslegesnek találom őket.
A külső tehát rendben van, nézzük a belsőt, ám előbb fülszöveg:
"Méltó vagy rá?  
Kellan Black a Sellők átkának hála beléphet a boszorkák ősi városába, Moldomusba. Az ok, amiért vállalja a megalázó szerepet, hogy kivívja a Méltóságot, mellyel elnyerheti szerelme, az egyik Utolsó, Bíborhajú Boszorka, Claire White kezét.  
Világok sorsáról dönthetsz, és megváltoztathatod a jövőt.  
Claire Moldomusba menekül legnagyobb ellensége, az apja támadásai elől. Hamarosan rá kell döbbennie, hogy a csodálatosan tiszta városban minden más, mint aminek első látásra gondolta. Az új bonyodalmak régi ellensége karjába kergetik, és onnantól kezdve kőkemény döntéseket kénytelen meghozni. 
 Belehaltam, kiürültem, állattá váltam nem bírtam érezni többé.  
Victoria Cat, akit Boszorkák védelmére teremtettek mindenét elveszíti, amikor egy Testőr életét előbbre helyezi egy Bíborhajúnál. A több mint négyezer éves szolgalelkű lény története életre kel a lapokon. A Bíborhajú trilógia befejező része feltárja a mágia rejtekeit, elfújja a homályt, és beavat a titkaiba.  
Figyelj! Nehogy szem elől téveszd a sárkányt!"
Benina még mindig jól ír. Könnyed stílusa van, jól csavarja a szavakat és hosszú, tartalmas fejezeteket ír.
Bevallom, kicsit tartottam ettől a résztől, mivel a befejező részek mindig rizikósak kicsit. Először is túl kell szárnyalni az előzményeket, másodszor pedig minden szálat megfelelően lezárni. Feleslegesen aggódtam, mivel többé-kevésbé hozta elvárásaimat.
Tetszett, önmagában tökéletesen megállja a helyét, a sorozatban értékelve viszont számomra csak második lehet.
Egy nagy problémám van a trilógiával, hullámzik a hangulata.
Mindegyik könyvet más hangulat és aura vesz körbe, ami tekintve hogy mindegyik más világban játszódik, nem feltétlenül probléma, engem azonban zavart. Az első rész annyira bűbájos volt, nem tudom megmagyarázni mitől, hogy mindig azt szerettem volna érezni a folytatásban is. Ez sajnálatomra nem teljesült.
Én a második kötetet érzem a leggyengébbnek, szintén a hangulat miatt, mivel ott éles volt a váltás, így került A Boszorka városa ezüstérmes helyezésre a szívemben. Ennek a hangulata inkább A Boszorka démonára hajazott, ám sokkal letisztultabb, átgondoltabb volt. Az írónő fantasy vénája érezhetően sokat fejlődött.
A cselekmény pörög, a 100-150. oldaltól pedig egyre inkább tapad az olvasó kezéhez és egyre nehezebb letenni.
Nem volt különösebb problémám a főszál történetvezetésével, engem mégis Vicky mellékszála fogott meg jobban. Az ő történetének külön atmoszférája volt, ami nekem nagyon tetszett.
A boszorkák világa érdekes, bár nem különösebben rajongok a sellőkért. A sárkányokat ellenben imádom és bár a fülszöveg sárkányt ígért, nem olvadtam a cipőmbe. 
Mániákus sárkány rajongó vagyok, így számomra kétféle változat létezik belőlük, már ami a külsőségeket illeti. A hagyományos európai pikkelyes hüllő nagy szárnyakkal, négy lábbal és hosszú farkincával, vagy a kínai változat, ami szintén pikkelyes hüllő, ám inkább kígyóra hasonlít. Nos épp ezért az itt megjelent "sárkány" nekem nem sárkány. (Megjegyzem, a Végtelen történet "sárkánya" szerintem egy nagyon hosszú kutya, ennyire ragaszkodom a jól bevált sémához hüllőtémában.)
Amúgy elvártam volna valami magyarázatot, hogy mitől nőtt meg a kis aranyos ilyen behemótra. 
Ha már problémák, még egy dolog bökte a csőrömet, méghozzá a fő romantikus szál.
Oké, köztudottan nem vagyok rózsaszín lelkivilágú, mégsem a befejezés romantikus töltete okozta számomra a szemöldökhúzogatást, az tetszett, hanem Claire és Kellan sziámi-szindrómája. Én elhiszem, hogy nagyon szeretik egymást, elhiszem, hogy Kellan védelmezni akarja, de miért nem bírnak ki akár csak egyetlen napnyi távolságot, mikor nincsenek összenőve. 
Kedves molyocskától kapott finom teával jó csak igazán az olvasás
Ami a karaktereket illeti, Cameron végig a szívem csücske volt, így sajnáltam, hogy ennyit kellett szenvednie. Lucas és Vicky tökéletesen kibontakozott, míg Claire maradt szimpatikus, ahogy megismertem. Milan nem sok vizet zavart eddig, ám itt ő is kimutatta, mi minden lakozik a jégpáncél mögött, erről azonban később. Hannah-t pedig végig kedveltem.
Kellan vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Egyrészt csípem a beszólásait és a forró fejét, másrészt egyre jobban hiányzik az "eredeti" Kellan. Ez van, nálam A Boszorka fénye a csúcs, ám ahogy a hangulat sem talált vissza a kezdetekhez, úgy a főszereplő úriember személyisége sem. (Igen, tudom mi az a karakterfejlődés  itt viszont nem fejlődés történt, hanem éles váltás, így nehezen emésztettem meg.)
Mielőtt azonban úgy tűnne, hogy csak negatív dolgokat tudok írni, meg kell jegyeznem, hogy minden fenti problémám ellenére igen is tetszett a könyv. A cselekmény csavaros, a csatajelenetek már sokkal jobbak, a finálé ütközete pedig messze a legjobb volt egyszerű, de nagyszerű megoldásával. 
Tetszett, hogy az írónő nem félt tragédiát vinni a könyvbe és hogy ennyire szemléletesen bemutatta, mit tehet a gyász az emberrel. Tetszett, hogy ismét volt mondanivaló, ahogy azt már megszokhattam.
Szóval összességében méltó befejezése a trilógiának. Aki olvasta és szerette az első két kötetet, az nem fog csalódni, aki pedig még nem, annak ajánlom figyelmébe A Boszorka fényét. Mágia- és romantikakedvelők előnyben.
Örülök, hogy mindhárom kötetet a polcomon tudhatom (főleg hogy dedikálva vannak) és biztosan elolvasom még néhányszor, ahogy időm engedi. 

Kiegészítés:
A boszorkányok története még nem ért véget. A trilógia befejeződött ugyan, ám lesz egy ráadás kötet, ami a harmadik rész cselekményeit göngyölíti tovább Milan főszereplésével.
Mikor először hallottam róla, nem csigázott fel. Milan valahogy közömbös volt számomra, nem sok vizet zavart és inkább a többi mellékszereplőre irányult a figyelmem. Meg kell jegyeznem, hogy Regina is így járt. Aztán ebben a részben felcsigázott kicsit és mivel bár a fő konfliktushelyzet megoldódott, akadt még bőven galiba a boszik háza táján, ami mind a fagyos Utolsóra zúdult. A könyv epilógusa pedig maradéktalanul meggyőzött, hogy igen, az a könyv is kell majd nekem.
A címe amúgy, ha információim helyesek, Az Iudex végzete lesz. 
És nem bírom megállni, hogy ne kössek bele, úgy látszik ma szurkálódó kedvemben vagyok. 
A Bíborhajúban akadnak bőven varázsigék, amik latin szavakra építkeznek. A iudex is latin akar lenni, ami azt jelenti, hogy hibás a névelő. A latin nyelvben ugyanis az iu betűkapcsolatot j-nek ejtik, vagyis kiejtve helyesen judex, így pedig a kellene és nem az.
Tudom, tudom, szőrszálhasogató boszorka vagyok...

2012. december 26., szerda

Karácsonyi meglepik

A Karácsony nekem mindig fontos ünnep volt. Nem azért, mert ilyenkor kötelezően szeretni kell mindenkit, vagy mert ajándékot kapok, hanem azért, mert nyugodt, fenyőfa és mézeskalács illatú hangulata van, mert forró teát szürcsölök a szobában, míg kint jeges vagy havas a táj, és mert ilyenkor csupa olyan személy vesz körbe, akik tényleg fontosak nekem.
Nálunk is megvan az ünnepi rutin, a mézeskalács készítés és a fenyőfa öltöztetés rituáléja. Mikor küldök képeslapot és mikor csomagolok ajándékot. Hánykor ülünk le az ünnepi menü mellé és hánykor jönnek át a rokonok. December 24-25-26 tehát mindig menetrendszerűen zajlik, mégsem lehet megunni. Minden éveben van valami, ami változtat a terven és ez így van jól. Az apró meglepetések kellenek, ettől telik meg élettel.
Idén is sütöttem mézeskalácsot, ahogy a mellékelt képen látszik, itt is kijött belőlem a könyvmoly. (A Shiver hangulata igazán passzolt a télhez.) 
Idén is küldtem képeslapot távoli, vagy kevésbé távoli barátoknak és idén is vásároltam, vagy készítettem ajándékokat. Én abba a kategóriába tartozom, aki jobban izgul, mikor az általa elkészített csomagot bontogatják, mint mikor ő tépi szét a papírt. Tényleg igazi öröm nekem, ha adhatok. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem szeretek ajándékot kapni, sőt, mindig meglepődöm, milyen jól eltalálják, mivel lehet nekem kedveskedni.
Nos, ezt a bejegyzést ezeknek a karácsonyi meglepetéseknek szánom, hogy egy kicsit eldicsekedjek, milyen kreatív és aranyos embereket ismerek. 

Képeslapok
Molyon volt egy esemény, amiben a részvetők meghatározott számú, random molyocskának küldtek karácsonyi képeslapot. Mivel a könyvek mellett a képeslapok a fő szenvedélyeim, nem haboztam jelentkezni rá.
Képeslapok molyocskáktól
Három molyocskának küldtem képeslapot (no meg egy kis meglepit) vörös borítékban. Cserébe én is kaptam három másik molytól három meseszép lapot, amik jelenleg is a hűtőszekrényt díszítik.
Mivel decemberben még vizsgáim voltak, épp az ünnepekre értem haza, így őket kézbe véve alapozódott meg karácsonyi hangulatom.
Nagyon szeretek képeslapot kapni, nem csupán a lap szépsége miatt, hanem azért a pár kedves sorért, amit ráírnak. Mikor elolvasom, tudom, hogy abban a néhány percben, míg papírra vetette őket, az illető még ismeretlenül is rám gondolt és ez igazi öröm.
Egyik kedves molyocska ráadásul egy finom teával is meglepett. Teaimádó vagyok, így nagy hasznát veszem majd egy jó könyv mellett.
Néhány barátommal is szoktam karácsonyi lapot cserélni. Tőlük is épp akkora öröm ez a pár sor.
Ribizly egy csinos, hosszúkás, sötétkék lappal lepett meg. 
A zöld sapkás kutyás lapot egy másik kedves régi ismerősömtől kaptam, akivel gimi óta együtt koptatjuk az iskolapadot. 
Az alsó kettőt pedig Applequeen barátomnak köszönhetem. Igen, fura hogy kettőt küldött, de idén úgy elkapta a karácsonyi hangulat, hogy túlzásokba esett. A bal oldali mikulásos lap amúgy zenél és világít, ha kinyitom. Ez életem első zenélő képeslapja, így vigyorogva játszottam vele és nagy becsben fogom tartani. 
Őket a szobám polcain helyeztem el a könyvek előtt. 

Meglepetések
Ajándékozni már évek óta családon belül szoktam. Barátoknak vagy képeslapot küldök, vagy sms-t, esetleg beülök velük valahová egy ünnepi forrócsokira. Épp ezért lepődtem meg mikor hárman is kisebb-nagyobb meglepit nyomtak a kezembe.
Az első Kristen volt, akivel karácsonyi vasárban nézelődve alapoztunk az ünnepekre. Igaz, én is készültem neki egy aprósággal, mégis meglepett, mikor elővarázsolta a nevemre szóló hógömböt.
Szeretem a hógömböket, gyerekkoromban volt is egy, ami azóta elveszett, így vígan rázogattam új szerzeményemet. 
Jelenleg épp a karácsonyfa egyik ágán lóg, miután a családom körében is sikert aratott. Pont passzol a fehér díszek mellé.
Pár napra rá Applequeen is meglepett, sőt inkább megdöbbentett egy hatalmas csomaggal. Nem szoktunk ajándékozni, így nem is értettem, mi ütött belé, hogy ennyi mindennel elhalmozott az idén. 
A két szép képeslap mellé ugyanis kaptam egy csomagot, benne csupa lila holmival. Fura, de csak később esett le, hogy minden lila. Szobatárs persze egyből megjegyezte, mit csodálkozom ezen, mikor a lila a kedvenc színem. Nos, valóban.
A lila körömlakk, a körömreszelő és az illatos gyertya még lazán belefért a meglepetésbe, ám a felsőt már túlzásnak éreztem. Természetesen nagyon tetszik és még a méret is stimmel, mégis annyira zavarba hozott vele, hogy még most sem tudtam megemészteni. 
Aranyos gesztus, tudom, hogy nem vár el cserébe semmit, csak örömet akart szerezni, mégis rosszul érzem magam, hogy én ellenben csak egy apróságot adtam neki Karácsony címszó alatt. Applequeen, dinka vagy! 
A harmadik személy, aki meglepett F. volt. Igaz, neki előre beharangoztam, hogy kap tőlem mézeskalácsot, mégis kikerekedett a szemem, mikor egy kék, szaloncukor formájú csomagot nyomott a kezembe.
Szerencsére ő nem esett túlzásokba és egy igazán ötletes és aranyos ajándékkal lepett meg.
Kaptam tőle egy illatos füzért, ami igazi ünnepi atmoszférát varázsolt a szobámba, mikor felakasztottam a csilláromra. 
Van benne minden, narancs, csipkebogyó, vaníliarúd, paprika és más orrnak kedves dolgok. 
Az ötletet a karácsonyi vasár ihlette, ahol állt egy külön stand csupa illatos füzérnek. Én is megszimatoltam ott a dolgokat, ám meg kell jegyeznem, hogy F. barátom füzére sokkal jobb. Itt nem csupán a fenséges aromákat érzem, hanem a barátságát is, a törődést és kedvességet, amivel madzagra fűzte őket. Tökéletes meglepi.
Mindig nagyra értékelem a saját készítésű holmikat és magam is jobban szeretek ilyen dolgokkal kedveskedni.

A fa alatt
Természetesen a karácsonyfa árnyékában is bukkantam kincsekre, bár ezek nem értek váratlanul.
Nálunk a könyv már olyan rutinajándéknak számít, mint a zokni. Biztos, hogy lapul belőle egy-kettő a csomagokban.
Unokatestvérem, mikor épp a fát öltöztettem és betoppant egy kis mézeskalácsra, megkérdezte anyukámat, mit kapok karácsonyra. Hiába voltam én is jelen, nem zavartatta magát. Mire anyukám visszakérdezett: "Szerinted?" Erre unokatestvérem vigyorogva: "Ja, persze, tizenöt könyvet!"
Hiába, ismernek már jól, de nem tizenötöt kaptam, hanem csak ötöt.
Ebből egy (A mamutvadászok) nem is csupán az enyém, hanem anyukámmal közösen osztozunk rajta. Én vettem neki meglepetésnek, ami kifejezetten jól sikerült, ám az én polcomra kerül majd az előző részek mellé.
A hajnalra várva szintén saját zsebből ment, magamat leptem meg vele, így még a csomagolást is megúszta.
A maradék három (A herceg, Csodák kora, Angyali játszma) sem volt igazi meglepetés, mivel bár hivatalosan karácsonyra kaptam Jézuskától, gyakorlatban én vadásztam és rendeltem meg őket, illetve cipeltem haza. 
Egy könyvmolynak azonban csak az számít, hogy frissen nyomott oldalakat lapozhat, a hogyan és a kitől csupán részletkérdés. 

Ezúton szeretnék, egy kicsit ugyan megkésve, Boldog Karácsonyt kívánni minden rendszeres és alkalmi olvasómnak, illetve az erre tévedő kíváncsi egyéneknek. :)
Remélem, nálatok is járt a Jézuska/Angyalka/Mikulás/Jótét egyén és békés családi idillben teltek a napok bejgli, süteményhegyek és ünnepi menük mellett.

2012. december 24., hétfő

Tövisek hercege

Béke és szeretet ünnepe van, én meg vértől csöpögő könyvet olvasok. Na, ja, ezért sötétlila a lelkem.
Mentségemre szolgáljon, hogy a karácsonyfa már áll, a sütemények elkészültek, ajándékok becsomagolva, az ünnepi vacsora meg nem az én feladatom (a világ nagy örömére), szóval van egy kis időm olvasni, illetve blogolni. Ezt a könyvet pedig már egy jó ideje, október óta bújom, így ideje volt már a végére érnem.
Megismerkedésem vele úgy kezdődött, hogy bedőltem az ajánlásnak. Brent Weeks Éjangyal trilógiája után valami hasonlóan sötét fantasyra vágytam. El is kezdtem szemezgetni a Tövisek hercegével és sokáig rágódtam a gondolaton. Aztán végül elhatároztam, teszek vele egy próbát.
Kedves molyocskától vásároltam meg igazán jó áron. Mikor pedig átvettem, megjegyezte: "Nem olyan jó könyv, mert a főszereplő gonosz." Ettől azonban nem csappant lelkesedésem, sőt, egyre kíváncsibb lettem. Mikor pedig elegem lett a romantikából, a cukorszirupos izékből és a semmitmondó történetekből, rávetettem magam, mint éhező a kenyérmorzsára. Be is váltotta sötétség és vér iránti vágyaimat és kirántott a rózsaszín kátyúból. 
Fumax Kiadónak köszönhető a magyar változat, akiktől mostanában meglehetősen sok könyvet lapozgatok, így örömmel jelenthetem, igényes munkát végeznek. 
Kemény borítós, ami szerintem kifejezőre sikerült, és több, mint 300 oldal. A betűméret azonban elég nagy, míg a fejezetek rövidkék, néhány soros bevezetéssekkel közöttük, így gyorsan lehet haladni vele. Feltéve, ha az olvasó bírja a tömény erőszakot és szívesen cipeli magával a nem épp vékony kötetet. Én csupán azért ültem rajta két hónapig, mert nem fért bele a bőröndömbe (mindig cipelek magammal néhány könyvet, néha többet is, mint feltétlen szükséges), így csak két-három hetente lapozhattam bele.
Fülszöveg:
"Óvakodj a Tövisek Hercegétől…
Kilencévesen végignézte, ahogy anyját és öccsét meggyilkolják. Tizenhárom évesen már egy vérszomjas rablóbanda vezére.
Tizenöt évesen király akar lenni…
Elérkezett az idő, hogy Honorous Jorg Ancrath herceg visszatérjen a várba, amelynek egykor hátat fordított, és elvegye, ami jog szerint őt illeti. Mióta egy tüskebokor tövisein vergődve végig kellett néznie, ahogy Renar gróf emberei lemészárolják anyját és kistestvérét, Jorgot pusztán a harag vezérli. Élet és halál számára csak játszma – és nincs vesztenivalója.
Ám atyja várában ármány leselkedik rá. Ármány és fekete mágia. Bármennyire megingathatatlan is az akaratereje, legyőzheti-e egyetlen fiatalember az elképzelhetetlen hatalommal bíró ellenséget?"
Mielőtt belemennék a részletekbe, meg kell jegyeznem, hogy ez a könyv egy trilógia, A széthullott birodalom nyitó kötete.
Ütős és sötét fantasyként harangozták be, ennek megfelelő elvárásaim voltak, amiket azonban nem teljesített maradéktalanul.
Sötétnek sötét, hiszen szinte tocsog a vérben, belsőségekben és gonoszságban. Jorg valóban nem egy vajszínű főhős, hanem egy igazán kegyetlen, kemény és céltudatos alak. Kedvelem a negatív szereplőket, ha jól vannak felépítve, így az ő jellemével sem voltak kifejezett problémáim. Azonban akadt egy-két apróság, ami tövisként böködött egészen az utolsó oldalakig. 
Szóval, mivel vegyes érzelmeket váltott ki belőlem, sorra veszem, mi tetszett és mi nem.

Kezdjük a jó dolgokkal:
Jorg sötét, szarkasztikus természete tetszetős volt. Bírtam, hogy hosszú monológok nélkül gyilkolt és hogy mindig mindent jól átgondolt.
Volt két kedvenc mellékszereplőm. Az egyik Makin, a rossz útra tért lovag, akinek bírtam a humorát és becsültem a hűségét, ugyanakkor az esze is jól vágott, nem csak a kardja. A másik a Núbai, aki bár alig beszélt, ha megszólalt, bebizonyította, hogy értelmesebb az egész szedett-vetett társaságnál. Volt mélység a karakterében, így könnyen a szívemhez nőtt.
A megfogalmazás nagyon szép, bár az, amit megfogalmaz, már kevésbé. Jó volt naturalisztikusan, ám igényesen megírt sorokban olvasni a sok feketét és vérvöröset.
Tetszett, hogy a fantasy elemek szépen lassan bontakoztak ki. Itt egy kis lápi szellemecske, ott egy kis mágus, amott meg egy seregnyi holt. Nem zúdult az egész mágikus katyvasz az olvasó nyakába, hanem szépen lassan lepte el, mint a futóhomok. Piros pont érte.
A cselekmény, bár néhol nem látszott teljesen összeszedettnek, fel volt építve és meglepő fordulatokat produkált. Nem lehetett előre tudni, ki éli túl az újabb csatát és ki nem, ami kifejezetten tetszetős az öldöklős, harcolós könyvekben. A visszaemlékezések pedig segítettek összerakni a dolgokat és szerencsére nem nyomták el a jelen eseményeit.

Az érem másik oldala, avagy azok a fránya tövisek:
Nem tudtam teljesen megkedvelni Jorgot, mivel nem stimmelt a kora. Rémes gyerekkori trauma és fekete mágia ide, vagy oda, egy gyerek nem így viselkedik, nem így gondolkodik. 10 évesen senki sem hidegvérű gyilkos, még az elfajzott pszichopaták sem. 14 évesen pedig tapasztalatok nélkül, pusztán könyvek alapján nem lehet megnyerni egy csatát. Szóval a karakter jó, de egyáltalán nem hiteles. Még a gondolkodása és a beszédstílusa is rikítóan idősebb volt, mint beállították. Értem én, hogy fiatal főhőst szeretett volna az író, hogy ütősebb legyen, de ha még egy-két évet hozzáad a korához, akkor is taknyosnak számít a felnőttek világában, viszont könnyebben emészthető lett volna.
Írói stílus, mint már mondtam tetszett, ám elviseltem volna egy kicsivel több leírást a világról. Először fiktív környezetnek tűnt, aztán itt-ott felbukkant néhány helyszín (Róma) vagy név (ókori görög szerzők) akik a való világhoz húztak. Mindezt középkori köntösben tálalva, kezdtem belőni, hol is vagyok, mikor bumm úgy kólintott fejbe a poszt-apokaliptikus vonatkozás, mint egy csatabárd. Lehet elhallgatni dolgokat, de egy ilyen alap információt nem. Ez nem meglepetés, ez szándékos összezavarás. 
A romantikus cérnafoszlány nagyon nem tetszett. Nem értettem, minek bele, simán ki lehetett volna hagyni, valahogy nem illett a hangulathoz.
A végkifejlet, bár tetszett a háttérben lapuló ellenség kiléte, szánalmasan egyszerűen lett lecsapva, igaz, máshogy nem is lehetett volna megoldani. Ezt elnézem.
Van azonban valami, ami felett nem tudok elsiklani, a legmakacsabb, leghegyesebb tövis, ami sajnos spoileres, de muszáj kiadnom magamból.
Spoiler veszély! Folytatás csak saját felelősségre!
A könyv hullámzóan volt elmegy és jó kategória. Aztán felpörögtek az események és a 200. oldal körül jártam, mikor elkezdtem szeretni a könyvet, de aztán jött egy fejezet, ami romba döntött mindent. Miért, ó miért kellett beletenni egy számítógépet? Nem szeretem a sci-fi műfaját és főleg nem szeretem, ha belerondít a fantasyba. Erre itt, a mágia közepén, egy lezárt ajtó mellett mit találnak a főhősök? Egy nyamvadt számítógépet, ami nemcsak beszél, hanem önálló döntéseket is hoz. Ettől pedig olyan dühös lettem, hogy becsuktam a könyvet és elvonultam valami mást csinálni. 
Na, ezért kellett volna már az elején leszögezni, hogy egy alternatív jövőképpel van dolgunk. Lehet, hogy bele sem kezdtem volna. Fantasyt akartam, tömény mágiát, varázslatos lényeket és nem napalmot és beszélő notebookot. 
Spoiler vége!

Tehát vegyes érzelmeim vannak ezzel a könyvvel. Tetszett, mert sötét és pont ilyenre volt szükségem a sok felszínes cukormázas történet mellett, ugyanakkor a negatív pontok felett nem tudok elsiklani, belém akaszkodtak, mint a horgos tövisek. 
Folytatom-e a trilógiát? Fogalmam sincs, előbb meg kell emésztenem és átgondolnom ezt a részt. Az idő majd eldönti.
Azoknak ajánlom, akik kifejezetten sötét kötetre vágynak, nem riadnak vissza az erőszaktól és nem zavarja őket, ha véres foltok száradnak a főhős lelkén. A műfaj megtévesztő lehet, egy csipet mágia, egy csipet racionalizmus, egy csipet középkori hangulat, így ebből a szempontból a kardcsaták, páncélok és antiutópiák kedvelőinek figyelmébe ajánlanám.  

Kiegészítés:
Mark Lawrence brit író diadalmenetben vonult be a könyvpiacra ezzel a kötettel. Neves díjakra jelölték és szépen felmagasztalták. Egyedi és hangulatos világot alkotott és szépen is ír, így értem az okát. 
A trilógia második része, King of Thorns (Tövisek királya) idén jelent meg, míg a befejező kötet, Emperor of Thorns (Tövisek császára) 2013 augusztusára van kiírva.
Ami a magyar megjelenést illeti, nincsenek pontos információim az időpontokat illetően, ám a Fumax Kiadó bizonyára nem feledkezik meg róla és előbb vagy utóbb eljut a magyar olvasókhoz is.

2012. december 23., vasárnap

Emily the Strange - Elveszett emlékek

Ezzel a könyvvel könyvesbolti nézelődés során találkoztam először. Egyből kiszúrtam a borítót, mivel fekete és vörös (kedvelem a fekete dolgokat), rajzolt és van rajta cica. Belelapoztam és érdekesnek tűnt a sok skiccel.
Aztán, mikor legutóbbi könyvtárazásom során a gyerekeknek fenntartott részlegnél bóklásztam mangák után kutatva, belebotlottam. Ez volt az egyetlen regény, amit akkor kihoztam, mivel megfogadtam, csak képregényeket veszek ki, mert nincs időm olvasni. Emlily is csak azért került ebbe a kupacba, mivel sok benne a rajz, nagyok a betűk, így gyorsan lehet vele haladni.
Mint mondtam, a borító nagyon tetszik, vastagságra pont ideális 266 oldalával. Fumax Kiadónak lehet megköszönni a magyar változatot.
Fülszöveg:
"Emily, a különc: 13 éves. Képes toronyházakat átugrani, ha épp úgy tartja kedve. De sokkal valószínűbb, hogy inkább négy fekete macskájával szunyókál; vagy részecskegyorsítót eszkábál össze gézből, lencséből és biztosítótűből; vagy teljes hangerővel dobol/gitározik/szaxofonozik/citerázik; vagy egy fertelmesen drasztikus penetráns freskót fest; vagy rávesz valakit, hogy kimondja: „fertelmesen drasztikus penetráns freskó” 13-szor gyorsabban… és közben gúnyosan hahotázik."
Fülszöveg semmit sem árul el a cselekményből, ami így van jól. Nem is voltak nagy elvárásaim, mikor belekezdtem. Gondoltam, valami könnyed, humoros történet lesz, ami leköt itt-ott felbukkanó szabad perceimben. Cipeltem magammal órára, találkozóra, plazába stb. 
Érdekesen indult. Tetszett a sok rejtély és a vázlatrajzok, aztán egyre furább lett.
Meg kell jegyeznem, hogy az én szótáramban a fura, a különc pozitív jelentést takar. Szeretem ha valami nem szokványos, ha egyéniség és eltér az átlagtól. Én is fura szerzet vagyok, mondták már többen, amit büszkén vállalok. A birkákat ugyanis egyáltalán nem kedvelem.
Épp ezért volt szimpatikus a könyv, aztán sajnos rá kellett jönnöm, hogy ez nem a nekem való módon fura. Nem hittem volna, hogy különcségem nem lesz elég hozzá.
Olvasás közben valami hiányzott. Valami, amitől megkedvelem a főszereplőt, bár itt-ott igazán szimpatikus volt a gondolkodása, hiányzott, valami, ami fenntartja érdeklődésemet a rejtélyek megoldása iránt, és valami ami értelmet ad az egésznek.
Ez a könyv nekem túlságosan kusza volt. Csak halmozódtak a sötét foltok és közben semmi sem oldódott meg leszámítva a cicák valódi nevét.
Szeretem a fantasyt, nincs problémám a mágikus elemekkel, itt mégis elég zavaróak voltak, ahogy a mágia és a tudományos fantasztikum összemosódott megspékelve egy kis valósággal.
Mégis szemet hunytam volna felette, ha a humor eltereli gondolataimat. Sajnos azonban a keserű szarkazmus elég gyenge lábakon állt és alig-alig tudtam mosolyogni még a beszólásokon is. A könyv egy idő után így csak azért került újra és újra a kezembe, mert a végére akartam érni minél előbb. Igazán nem tudott lekötni.
Hiába tetszettek a lapszéli rajzok, az újra és újra felbukkanó 13 pontból álló listák, nekem kevés volt. Kevés volt a cselekmény, nem voltak elég kidolgozottak a karakterek és a végkifejlet sem szólt akkorát, mint vártam.
Talán nem vagyok elég fura Emily világához, talán már kinőttem ebből a stílusból, ezért nem nyerte el tetszésemet.
Ezt a könyvet a fiatal korosztálynak ajánlom (10-15 éveseknek). Ha az illető kedveli a különc dolgokat, szereti a cicákat és valami mágikusan tudományos nyomozásra vágyik, akkor nem fog csalódni. 

Kiegészítés:
Emilynek meglehetősen nagy kultusza van a tengerentúlon. Készült hozzá mindenféle kiegészítő, a  kiskamaszok utánozzák öltözködési szokásait és imádják a könyveket.
Ó, igen, ebből is több kötet van a piacon, aminek első része a fent tárgyalt könyv. A folytatás három részből áll (Emily's Secret Book of Strange, Emily's Good Nightmares, Emily's Seeing is Deceiving). Magyar nyelvű folytatásról egyelőre nincsenek információim. Igaz, az Elveszett emlékek is csupán ebben az évben, annak is a második felében került piacra, így még bármi megtörténhet. Fumax nem szokott félbehagyni sorozatokat, így van esély a folytatásra.

Csipetnyi színes hiúság:
Egy kis színt adva a bejegyzésnek, megmutatom, milyen lett a karácsonyi körömdizájnom. 
Ahogy a mellékelt képen is látszik, ezúttal a lila és a fehér dominál. Ezt a mintát még Szobatárs küldte nekem néhány hete. (Nem is értem, miért bombáznak ismerőseim körömlakkmintákkal...) Akkor még kicsit bonyolultnak találtam és nem is szerettem bele egyből. Azonban, mivel a Rudolfok elég csúnyán megkoptak és nem volt kedvem újrafesteni őket, friss mintára volt szükségem.
Hát így ragadtam tegnap délután körömlakkot, illetve fogpiszkálót (Sajnos a fehér lakkomnak hagyományos vastagságú ecsete van így kénytelen voltam más alternatívát használva felvinni a mintát.) és megalkottam új művemet. Határozottan tetszetős lett, főleg a rénszarvas a hüvelykujjamon. Remélem, sokáig kitart, egy kicsit beleszerettem ebbe a mintába.

2012. december 21., péntek

Démonnapló 2.

Blogos pályafutásom során másodszor fordul elő, hogy duplázom a napi bejegyzésadagot. Ez történik, amikor felhalmozódnak közlendőim és elhavazódnak napjaim. Szóval lemaradásban vagyok magamhoz képest, amit igyekszem behozni.
Ezt a manhwát tegnap fejeztem be és gyakorlatilag úton-útfélen olvasgattam. Mindig cipeltem magammal, ha volt egy kis esélyem az utazás közbeni, vagy elfoglaltság melletti olvasgatásra.
Sorozat második kötete, első részről írtam már korábban.
Épp ezért egy hasznos információval kell kezdenem, amolyan javításfélképpen. 
Első résznél megjegyeztem, hogy szerzőpárosról van szó, akik közös fedőneve a Kara. (Kara néven szerepeltettem a sorozatot a szerzők között és ezután is így fogok tenni.) Azonban ennek a kötetnek az elején megjegyzik, hogy az egyik szerző kivált a csapatból, mivel gőzerővel tanul a felvételire (Gimis felvételire, ami ne lepjen meg senkit, az ázsiai oktatási rendszer ugyanis több fokozatból áll, mint a hazai.), így nincs ideje rajzolgatni. A páros második tagja azonban töretlenül folytatja a sorozatot egyedül is.
Nos, én mégis úgy döntöttem maradok a Kara szerzőség mellett, hiszen bár kivált az egyik szerző, attól még alapítónak számít, így a folytatás is bár kis részben, de hozzá kapcsolódik.
Ez a felvezetés csak azért volt, mert nem akarok senkit félrevezetni. 
A Fumax Kiadó tehát, akiknek köszönhetjük a sorozat magyar változatát, okosan tüntette fel a borítón, kinek a tollából is származik ez az egész. 
Fülszöveg:
"Miután tanítója, Eclipse minden intelme ellenére (démonhoz nagyon nem illő módon!) megkímélte egy ellensége életét, az ifjú Raenef úgy dönt, hogy elhagyja otthonát, amíg igazi démonnagyúr nem válik belőle. Csakhogy az élet nem olyan egyszerű a csúf és gonosz nagyvilágban egy kétbalkezes démon számára.
Néhány kellemetlen helyzet után Raenef Rased templomába téved, ahol olyasvalakivel találkozik, aki a legszívesebben holtan látná a démonfiút.
Szerencsére azonban nem csak Raenef szorul még némi gyakorlásra…"
Ez a rész jóval vastagabb, mint az előző, így a cselekménye is sűrűbb kicsit, ami jót tett a történetnek.
Még mindig szórakoztatónak találom. Jót mosolyogtam Raenef újabb botlásain, ahogy állandó jelleggel került bajba. Chris feltűnése pedig csak tovább növelte a vicces képkockák számát. 
A szereplők neme még mindig nehezen beazonosítható, ám rájöttem, az első rész végén megismert lovag lány, míg Christ egyértelműen fiúnak véltem. Hogy miért vagyok ilyen óvatos a nemi meghatározásokban? Csak rá kell nézni Raenefre. Komolyan annyira lányos minden egyes szögben, pózban, mozdulatban, hogy csak nagy nehezen tudom észben tartani, egy fiúról van szó.
Számomra talán ez a furcsa megtévesztés a manhwa egyetlen hátránya.
A rajzolás hozza az előző részben megszokott színvonalat, a cselekmény meg fokozódik.
Nagyon tetszett a visszaemlékezős rész, mivel ezáltal egyre több apró információ kerül az olvasók elé a démonok világáról. Nem is olyan egyszerű a démonlét, mint az ember elsőre gondolná.
Eclipse és védence kapcsolata is szépen alakul, továbbra is boys love mentesen, ha a hajhúzogatás, mint ovis szerelmi vallomás párhuzamát nem számítjuk.
A kötet vége pedig függővég, ami tovább szítja az olvasók kíváncsiságát.
Összességében tetszett ez a rész is, talán jobban is mint az első, mivel kezdenek kibontakozni a szereplők.
Kíváncsian várom, mi lesz még a későbbiekben. Hogyan boldogul a vajszívű démonúr egy lovaggal és egy főpapörökössel, na meg hogy mindezt Eclipse meddig bírja cérnával.
Ajánlom mindenkinek, aki olvasta az első részt. Szerintem megéri folytatni.

Olvasásjelentés:
Közelednek az ünnepek, decemberi vizsgákat letudtam, így van egy kis időm olvasgatni. Ez pedig a blogbejegyzések emelkedett számával fog járni.
Tegnap egy másik könyvet is befejeztem, amiről majd holnap formálok véleményt. Ma pedig ismét elmerültem a Tövisek hercegének világában. Napokon belül őt is befejezem és hozom róla véleményemet.
Közben elhatároztam, még Szenteste előtt elolvasok egy másik könyvet is várólistámról, valószínűleg A Boszorka városát. Utána úgyis beáll a bőség zavara, mivel cseppet nagyon sok könyvet vettem, rendeltem, kaptam mostanában Karácsony ürügyén. Szabadidőm azonban korlátozott, hiszen januárban folytatódik a vizsgakálvária. Egy könyvmoly azonban a kötelező irodalom tengerében is moly marad.  

A hobbit - Váratlan utazás

Nagyon szeretem Tolkien munkásságát. Szerintem egy zseni, így okkal nézek fel rá. Épp ezért nem volt kétséges, hogy megnézem a bejegyzésnek címet adó, frissen mozikba került filmet.
A babót (Nekem a könyv már örökre ezen a néven marad.) természetesen olvastam, írtam is róla egy véleményszösszenetet, ami elolvasható ITT
A cselekmény tehát nem volt ismeretlen számomra. A Gyűrűk Ura filmeket nagyon szeretem, szerintem gyönyörűen oldották meg a vásznon és sikerült igazán egyedi hangulatot kölcsönözniük nekik. Valami hasonlót vártam ettől a filmtől is, főleg mivel maradt a rendező (Peter Jackson). 
Csupán egyetlen dolog szegte kicsit a kedvemet, három filmre bontották. Ez azért tűnt rossznak, mivel bár sűrű a könyv cselekménye, elég vékonyka és nem szeretem, ha valamit túlságosan elnyújtanak. Aztán olvastam egy cikket, amiben megmagyarázták az okokat és megnyugtattak.
Azért lett három film, mivel nem csupán a könyvet szerették volna vászonra vinni, hanem keretet is akartak adni ennek, illetve A Gyűrűk Ura filmeknek. Az első két film A babó cselekményét adja, míg a harmadik egy átkötő film A Gyűrűk Urához.
Szóval megnyugodtam. Éppen ezért csütörtökre, vagyis tegnapra foglaltam jegyet IMAX moziba. Úgy gondoltam, ez megérdemli a 3D-t és akkor már legyen igazi, jó minőség. A déli vetítésre mentem, mivel délután jöttem haza az ünnepekre, reggel meg még vizsgám volt. Tökéletes helyet választottam, pont középen ültem a 10. sorban, így a hatás nem maradt el. 
No, de mielőtt belemegyek a részletekbe, azért hozok egy ismertetőt is:
"Hatvan évvel járunk A Gyűrűk Ura történetének kezdete előtt. A békésen éldegélő Zsákos Bilbó (Martin Freeman) akaratlan kalandba kényszerül: Szürke Gandalf (Ian McKellen) tűnik elő a semmiből, s szervezi be őt egy váratlan utazásba, melynek során tizenhárom törppel és azok legendás vezetőjével, Tölgypajzsos Thorinnal együtt kell visszakövetelniük az elveszett Törp Királyságot, Erebort a rettegett sárkánytól, Smaugtól. Utazásuk temérdek veszélyes földön át vezet, találkoznak koboldokkal, orkokkal, halálos vargokkal, óriáspókokkal, alakváltókkal és mágusokkal. S noha végső céljuk a keletre fekvő Magányos Hegyet övező sivár vidék, előbb ki kell menekülniük a kobold alagutakból, ahol Bilbó találkozik azzal a lénnyel, aki örökre megváltoztatja az életét - Gollammal. Itt, a földalatti tó partján, egyedül Gollammal, a szerény Bilbó nem csak arra jön rá, hogy bátorsága és furfangja még őt magát is meglepi, egyszersmind megszállottjává válik Gollam "drágaszágának", a titokzatos gyűrűnek, amely kiszámíthatatlan és hasznos tulajdonságokkal bír. Egy kicsiny aranygyűrű, amely egész Középfölde sorsára hatással lesz, és amelyről Bilbó ekkor még semmit sem tud."
Nekem nagyon tetszett. Igazán látványosra tervezték, ami jól mutatott a vásznon, főleg 3D-ben. 
Az eleje, ahogy összekötötték a korábbi Tolkien adaptációkkal, igazán jó húzás volt. A néző így ismerősként köszönthetett egy-egy szereplőt és könnyedén elhelyezte időben. A későbbi utalások is tetszettek, kicsit megtörték a bohókás hangulatot, ahogy a nagy gonosz eljövetelét sejtették. Főleg, hogy már mindenki tudja, van alapjuk.
A szereplőkre nem lehet panasz. Martin Freeman tényleg tökéletes Bilbó. Ian McKellen örökre Gandalf lesz és a törpöket is eltalálták.
Egyik-másik színészt meg sem lehet ismerni, olyan jól sikerült a sminkje. Én a leginkább Kilit követtem figyelemmel, mivel az őt alakító Adrian Turner fogja játszani a Csontváros filmadaptációjában Luke-ot. Nagyon kedvelem, de még mindig nem tudom elképzelni abban a szerepben, amin nem segít, ha egy vidám, fiatal törpként nevetgél és nyilazgat előttem.
A jelmezek és a háttér csodálatos volt, ahogy azt megszokhattuk Tolkien világában. Külön piros pont jár, amiért nem csupán a tündéknek volt anyanyelvű monológja, hanem az orkokat is szóhoz engedték jutni, természetesen ork nyelven. Ettől még jobban átjött a professzor kidolgozott világa.
A film szinkronos, ami ismét megmutatja, hogy igen is lehet jó magyar szinkront csinálni, ha elég időt és energiát fordítanak rá. Kicsit tartottam ugyanis a dalok fordításától. 
Ebben a történetben fontos szerepet kapnak a törpdalok, amit nem haboztak a filmben is alkalmazni. A színészek éneke pedig igazán ütősre sikeredett, azért tartottam kicsit a magyar változattól. Félelmem azonban alaptalan volt, tökéletesen oldották meg.
Ami még a zenét illeti, Howard Shore ezúttal is varázslatos munkát végzett. Minden dallam passzol a képkockákhoz és sokat segít a hangulat megteremtésében.
Ez lényegében egy mese, bohókás és kevésbé drámai, mint A Gyűrűk Ura, több benne a humoros jelenet és az elejtett poén. Ettől azonban nem lesz kevésbé izgalmas. Majdnem három órás, a végére teljesen elzsibbadtak a végtagjaim, mégis annyira lekötött, hogy szinte elvesztettem az időérzékemet.   
Meg kell még említenem a grafikát is, hiszen van néhány olyan lény, amit nem lehet színészekkel megoldani, mint a trollok, a vargok, a sasok és persze a sárkány. Nem nyűgöztek le, lehettek volna szebbek is, főleg a vargok, ám ők a negatív figurák, így van mentség csúnyaságukra. Mégis úgy érzem, kicsit kiütöttek a látványvilágból, ahogy a trollok is. Nekem a sasokkal ellenben nem volt problémám, mivel ahogy repültek, olyan látványos hátteret kaptam, amitől csak ámultam. 
Ami pedig a szívem csücskét illeti, nem szerepelt egészben, amit előre tudtam. Biztosra vettem, hogy nem fogják lelőni a sárkány kinézetét már a legelején. Azonban adtak belőle egy kis ízelítőt. Egy farkincát, egy-egy sárkánylábat, amik nem tetszettek és kissé lelomboztak. Kényes vagyok, ha sárkányokról van szó. A film utolsó képkockája azonban elhamarkodott ítéleteim visszavonására késztetett. Belenézni egy sárkány szemébe, széles vásznon, 3D-ben igazi élmény. Főleg, ha az emberlánya sárkányimádó. Szóval várom a folytatást és Smaug színre lépését.
Ajánlom a filmet mindenkinek, aki szerette A Gyűrűk Urát és/vagy olvasta a könyvet. Igazán jól megalkotott adaptáció nem lehet rá panasz. 
2013-ban jön a második rész, amit repesve várok.

Egy kis muzsika ízelítőnek:

2012. december 16., vasárnap

Diótörő

Életemben először voltam balettelőadáson, méghozzá a Diótörőn, ami az ünnepi hangulat megalapozására tökéletes választás.
Az egész úgy kezdődött, hogy szobatársam (későbbiekben Szobatárs) egyszer megemlítette nekem, hogy szeretné megnézni a Diótörőt, mert még nem látott balettelőadást és biztos hangulatos lehet.
Nos, én sem láttam és mikor október végén, november elején olvastam, hogy az orosz társulat turnét tart és Budapestre is ellátogat, kíváncsiságból utána jártam, mennyi a jegy. Mondanom sem kell, nem egyetemista zsebekhez mérik az ilyesmit. Én azonban találékony vagyok, úgyhogy gyors kutatás után rájöttem, olcsóbban is kivitelezhető a dolog, méghozzá a Nemzeti Táncszínházban. 
A jegybeszerzéssel akadt ugyan egy kis problémánk (Jó tanács: személyesen foglalj helyet!), kétszer is bebuktuk a foglalást az online jegykezelő felületnek hála. A második alkalommal azonban elegem lett és személyesen mentünk megoldani az ügyet. A jegypénztáros néni pedig nagyon kedvesnek és segítőkésznek bizonyult, keresett is nekünk egy előadást, amire még volt szabad hely, így kötöttünk ki a ma délelőtti bemutatón.
Rettentően vártuk, már szinte számoltuk vissza a napokat és izgultunk, hiszen ez volt életünk első balettja. 
Aztán elérkezett a nagy nap, alkalomhoz öltöztünk és nekivágtunk a ködös és esős fővárosnak, hogy a várban elmerüljünk a karácsonyi hangulatban.
Vicces volt, hogy először azon izgultunk, érteni fogjuk-e, amit látunk, hiszen táncolni fognak, mi meg nem vagyunk ehhez hozzászokva. Aztán ahogy megérkeztünk a színházba, rájöttünk, az átlag életkor 10 alatt van, és ha a gyerekek értik, nekünk sem okozhat gondot a dolog. Amúgy is ismertük már a történetet.

Azok kedvéért, akik esetleg nem tudják, miről szól, íme:
"A történet főszereplője, Marika, aki karácsonyi ajándékként egy diótörő babát kap a keresztapjától. Az ajándékozást követően a kislány elalszik és az ünnep éjszakáján félelmetes csatáról álmodik. A harcban a Diótörő által vezetett katonák az egérkirály és hadserege ellen küzdenek. Az ütközetben Marika a Diótörő bábú segítségére siet. A kivívott győzelem után a fabábú herceggé változik, majd Marikával mesebeli utazásra indul az édességek birodalmába."
A darabot E. T. A. Hoffmann Diótörő és Egérkirály című meséjére írta Tchaikovsky.

Szóval izgatottan siettünk a helyünkre, ami a második sor szélére szólt. Nem tudtuk, milyen a nézőtér elhelyezkedése, így jó helynek tűnt. Aztán, mikor leültünk, megállapítottuk, hogy a közepe, kicsit hátrébb sokkal jobb lenne. Ezt az elméletet azonban a függöny felgördülése elnyomta és nem csak azért mert fél pillanat alatt csillogó szemű nézővé váltam és megszűnt a külvilág, hanem mert kimondottan jól láttunk.
Szinte az orrunk előtt táncoltak és az egész légkör magával ragadott. Több dolgot is megállapítottam, míg néztem őket.
1. A balett táncosoknak eszméletlen állóképessége és izomzata van. Szeretnék olyan fitt lenni, mint ők.
2. Ez a darab bűbájos. 
3. Imádom Tchaikovsky-t. Eddig is szerettem a zenéjét, ám most megtelt élettel, ami csak még tovább növelte vonzalmamat.
4. De jó lett volna már gyerekként is megnézni. Ajánlom minden szülőnek, hogy vigye el rá a csemetéjét. Hihetetlen élmény.
5. Szeretem a balettet.
A Szegedi Kortárs Balett kitűnő munkát végzett. A díszlet, a jelmezek kifogástalanok voltam (Bár nem tütüben nyomták, hiszen elsősorban a gyerekek számára készült a koreográfia.) a táncosok pedig vastapsot érdemelnek.
Külön piros pont, amiért bevonták a nézőket is, a hógolyócsatába (vattahógolyókkal megdobálták a nézőtért is, a gyerekek meg persze felvették a kesztyűt) és cukorkát is röptettek időnként.
Minden jelenet, mozdulat pontosan érthető volt, akár ismeri valaki a történtet, akár nem.
Én végig kerek, csillogó tekintettel és üdvözült mosollyal csüngtem a színpadon. Olyan voltam, mint a körülöttem helyet foglaló gyerekek népes tábora. Épp ezért állt görcs a nyakamba a szélső hely egyetlen hátrányaként, ahogy állandóan jobbra kellett kicsit fordítanom a fejemet.
Összegezve tehát nagy élmény volt, mindenkinek csak ajánlani tudom. Egyszer ki kell próbálni a balett előadást és egyszer látni kell a Diótörőt. 
Mi annyira rákaptunk a dologra, hogy megegyeztünk, máskor is megyünk. Legközelebb a Hattyúk tava van betervezve. Mondtam már, hogy imádom Tchaikovsky-t?


Áfonyás finomságom
Nyamm!
Az előadás utánra két programot terveztünk még. 
Egy sétát a Deák tér és az Andrássy környékén, hogy lefényképezhessem a szereplők kiállított szobrocskáit (mellékelt képek), illetve egy kis kávés kényeztetést.
Szobatárs oda meg vissza van a Sturbucks-ért. Így megegyeztünk, ma kiélvezünk mindent és beülünk egy kis kényeztetésre.
Így betámadtuk az egyik Sturbucks kávázót és kértünk karácsonyi különlegességeket. Áfonyás Fehér Mochát választottam, ami nagyon drága (990!!) volt, ám észveszejtően finom. Egy litert simán elszürcsöltem volna belőle. 
Most már legalább értem, miért van mindenki oda ezért a kávézóért. Tényleg nagyon jó, amit adnak, aranyos a téli poharuk, amire még a nevedet is ráírják, de még így is iszonyatosan borsos az ára. Extra különleges alkalom kell, hogy még egyszer betérjek ide, ami igazán sajnálatos. 
Ami magát a helyet illeti, szerintem semmi extra, tipikus kávézó, szóval itt az árban tényleg az ínycsiklandó kávét kell megfizetni, nem a körítést. 
Azért erre is azt tudom mondani, hogy aki teheti, próbálja ki.

A héten Karácsonyi KönyvFieszta is volt, amit nem hagyhattam ki.
Zsákmány
Előzetesen elhatároztam, hogy nem veszek semmit (így is bőven elég könyvet vadásztam össze Karácsony címszó ürügyén), amit be is tartottam.
Épp csak lenéztem a fiesztára, ami mellesleg elég picike volt. Hamar körbejártam a standokat, megcsodáltam néhány szépséget (A citromtorta különös szomorúsága még mindig nagyon vonzó.) begyűjtöttem néhány könyvjelzőt, illetve elcsevegtem a Rukkola standjánál. Ott szereztem egy kitűzőt is, ami már fel is került az egyik táskámra. 
Az a különös az egészben, hogy maximum fél órát lézengtem csupán ezen a könyves eseményen és nem vettem semmit, mégis mosolyogva távoztam. 
Úgy szeretem az ilyeneket, kellenek, mint egy falat kenyér.

2012. december 13., csütörtök

Annyira király vagy! 1.

Ezennel véget ért a szorgalmi időszak és hétfőtől megkezdődik a vizsgák zsarnok uralma. Ezt az utolsó napot pedig manhwa olvasással jó színezni, főleg jegybeírásra sorban állva.
Három hosszú órát vett ugyanis igénybe, míg méltóztattak 20 plusz-mínusz egy főnek beírni egy jegyecskét az indexébe. Engem azonban nem lehet elriasztani holmi várakozással, hiszen mindig van nálam könyv. 
Elő is kaptam a táskámból az éppen aktuális manhwát környezetem meglepetésére. Most azonban kivételesen megértő tekintetre is találtam egy sorstársban, akivel meg is vitattuk, ki milyen mangát olvasott, vagy milyen animét nézett mostanában. Közben pedig felvilágosítottunk néhány másikat, hogy melyik típust, hogyan kell olvasni. Olyan jó néha hasonló "különcökbe" botlani.
No, de ennyi körítés bőven elég, jöjjön a lényeg:

Találomra vettem ki a könyvtárból. Megtetszett a rajzstílusa és könnyed, romantikus sztorinak tűnt, ami jó kikapcsolódást ígért.
Nekem ez a borító mondjuk kicsit sok. Túl rózsaszín, túl virágos, túl lányos. (Ezért is szúrtak ki vele egyből, bármerre mentem.)
Vad Virágok Könyvműhely munkája, akiket bőven megillet a hála, hiszen A vízisten menyasszonyát is ők adták ki, ami nagy kedvencem. 
Vastagsága a szokásos, amit már megszokhattunk a kiadótól. 
Ennyit a külsőségekről, jöjjön a belseje. Fülszöveg:
"Szung-Ha minden lány álma, az iskola fényesen ragyogó csillaga. A tökéletes herceget persze egyáltalán nem könnyű meghódítani, így Nanu számára Szung-Ha csak álom – egy elérhetetlen álom. Az álmok azonban néha valóra válnak! Nanu eleinte nem is sejti, hogy milyen nagy árat kell fizetnie a valóra vált álomért. Hiszen ki hitte volna, hogy a tökéletes herceg valójában egy önző szemétláda?!"
Tényleg romantikus történet, ám nem épp szokványos. Bevallom, sablonra számítottam, a kívülről rideg, ám belül kedves srácra. Nos, pont a fordítottját kaptam.
Szung-Ha a történet elején teljesen megnyerő, kedves, udvarias, aranyos és okos. Csupán egyszer viselkedik keményebben, ám még ez sem tűnt túl éles váltásnak, így meg lehet érteni, mit eszik rajta Nanu (és az egész iskola lányokat és fiúkat is beleszámítva). Aztán olyan radikális változáson megy keresztül mind külsőleg, mind viselkedését tekintve, hogy jogos Nanu feltételezése, talán több személyisége van. 
Nanu amúgy szimpatikus főhős, bár rettentő ügyetlen, folyton elesik, bajba kerül és eljár a szája. Az olvasó persze nevet rajta, ám ha jobban belegondolunk, néha olyan túlzásokba esik, amik már cseppet sem mulatságosak. 
A túlzás a manhwa alap jellemzője. Nekem legalábbis néha túl sok volt. Egyik véglet jött a másik után, így pedig nem lehet komolyan venni. Ám nem is kell, hiszen könnyed kikapcsolódásra készült.
A főszereplőkön kívül több mellékszereplő is felbukkant, mint Nanu "barátnője", aki minden csak nem barát, amiért mindig cserben hagyja. Nanu családja, ami kicsit még sötét folt. Nem egészen tiszta, hogy jók-e a megérzéseim és az apjával, illetve a bátyjával lakik együtt, vagy két bátyjával. Rettentően hasonlítanak a főhősnőre, bár mindegyik kifejezetten lányos. Dzsei különösen, simán lánynak néztem volna, ha az elején nem azzal indít, hogy bőg, amiért kidobta a nője. El is indított egy egyelőre gyenge lábakon álló boys love szálat, ami bár nem szeretem a műfajt, érdekesnek tűnik.
Ez a rész lényegében a szereplők bemutatásáról és a fő konfliktushelyzet vázolásáról szól. Nanu megtudja, milyen is Szung-Ha és csak itt kezdődnek az igazi bonyodalmak, ám ezek a folytatás titkai.
A rajzolással nem volt problémám. Szépen kivitelezett, könnyen felismerhető a stílusa. Néha azonban itt is nehéz belőni a szereplők nemét, ami cseppet bosszantó. Lényegében azonban azt mondhatom, igazán szépen megrajzolt mű. (Bár nem ér A vízisten menyasszonya nyomába, amivel cseppet elfogult is vagyok.)
Összességében tetszett, jól szórakoztam rajta és bőven kíváncsivá tett, ahogy a jó nyitóköteteknél kell. Érdekel, miért olyan Szung-Ha, amilyen, mi rejtőzik két énje hátterében és kíváncsi vagyok Nanu hogyan birkózik meg ezzel. Szóval van még bőven homályos folt.
Romantikakedvelőknek ajánlom, akik szeretnek nevetni és valami újra vágynak. Nem szokványos történet.

Kiegészítés:
Li Jong-Hi összesen hat kötetesre tervezte a sorozatot. Ez a hat kötet pedig el is érhető magyarul. Ha jól láttam, mind benn van a könyvtárban, így biztosan végigolvasom. A második kötet már itt pihen a polcomon (előrelátóan egyszerre két részt vettem ki) és valószínűleg hamarosan neki is állok. Vizsgák mellé kell valami kikapcsolódás és egy humoros képregénynél nincs is jobb erre a célra. 

2012. december 11., kedd

Angyalcsók

Angyali vadász sorozat második kötete.
Első részről, Angyalvér már írtam korábban és bár nem nyűgözött le teljes mértékben, találtam benne kivetnivalót, azért tetszett. Szórakoztató volt és cseppet sem untam. Így a bejegyzés végén meg is jegyeztem, hogy mindenképp folytatom a sorozatot. Nos, betartottam elhatározásomat, lecsaptam rá a könyvtárban, érlelgettem kicsit a polcomon, aztán nekiláttam.
A borító ismét ötcsillagos. Nekem nagyon teszik, mert egyszerű, ám kifejező. Ráadásul, míg az első rész borítóján Manhattan volt a háttérben, hiszen ott játszódott a cselekmény, itt Peking került rá, bár oda csak a könyv legvégén jutnak el a szereplők. A véres tollpihe és a rúzsnyom (Vagy vérnyom?) ismét jól kiemeli a szürkés alapot. Egyszerűen csodálatos munka, nagy piros pont az Egmont Kiadónak és vastaps Redl Anna borítótervezőnek. A dicséret azért is jogos, mert számomra a borító volt a könyv legjobb része...
A kötet amúgy meglehetősen vaskos darab, 432 oldal, el is nyammogtam rajta. 
Ismertető, ami erős spoiler az első részre nézve, úgyhogy, aki még nem olvasta az Angyalvért és még szándékában áll ezt bepótolni, az itt hagyja abba az olvasást.
"A vámpírvadász, Elena Deveraux álma valóra vált: angyallá változott – de időre van még szüksége, hogy megerősödjön és szárnyra kaphasson. Pedig éppen ideje nincs: gyorsan fel kell készülnie a legrosszabbakra. Lijuan, a legősibb arkangyal, aki már a halálon is uralkodni akar, rettenetes meglepetést készít elő a lány számára. Rejtélyes bűncselekmények jelzik: valaki ki akarja használni, hogy az arkangyalok között megbomlott a hatalmi egyensúly – a felderítéshez is szükség lenne Elena vadász képességeire.
A lányt nem csak saját gyengesége bosszantja: azt sem tűrheti, hogy bárki irányítsa őt – lenyűgöző és veszélyes arkangyal szerelme, Raphael azonban már túlságosan hozzászokott az uralkodáshoz. Szerelmük megkérdőjelezhetetlen, de a gyakorlatban halálos is lehet."
Mint fent írtam, kíváncsi voltam a folytatásra, hiszen olyan sok titkot rejtegetnek az arkangyalok, hogy bőven láttam lehetőséget izgalmakra, megoldásra váró rejtélyekre és kalandokra. Aztán ahogy elkezdtem olvasni ezt a részt, rájöttem, nem biztos, hogy megkapom. Majd kiderült, nem teljesíti egyik elvárásomat sem és elkezdtem szenvedni a könyvvel. Szinte kényszerítenem kellett magamat a folytatásra, ami bosszantó és lehangoló. Olyan sok szép könyvem van otthon a polcomon és olyan kevés időm az olvasásra, erre keserű szájízzel rágódok egy érdemtelen köteten. Csalódtam.
Azt azonban, hogy mi okozta csalódásomat nem tudom kisebb spoilerek nélkül kifejteni, illetve a korhatár emelése nélkül, mivel épp az erotikus tartalommal voltak problémáim. A sorozat rajongóinak ez pedig valószínűleg nem fog tetszeni, a lelki békéjüket megzavarhatja, úgy tessék folytatni az olvasást.

Szóval innentől Vigyázat, spoiler! Vigyázat, 18+-os tartalom! Vigyázat, dühöngés!
A könyv, mint írtam, több mint négyszáz oldalas. Ebből 300 oldalnyi a szexuális utalgatás és ágyjelenet, 100 oldalnyi a vérengzés és 32 oldalnyi a kaland. Ez pedig egyáltalán nem jó arány.
Nem olvasok erotikus könyveket, mivel ahogy a sci-fi, illetve a krimi műfaja, ez sem hat meg, nem köt le. Azt szeretem, ha felnőtt tartalom ezen része fűszerként jelenik meg a könyvekben. Ha két szereplő egymásra találásának beteljesedését jelenti, vagy színezi a cselekményt, esetleg konfliktushelyzetet teremt. No és persze, ha mindez igényesen van megírva. 
Az első részben épp az tetszett, hogy bár volt benn ilyen tartalom, illett a cselekménybe és nem rontotta a fő szálat, vagyis az Urram utáni nyomozást. Itt viszont az egyensúly felborult, az agyvizem meg felforrt.
Az még oké, hogy Elena egy évig kómában volt és ezalatt Raphael hűséges cölibátusban élt, így mikor kedvese újra eszméletéhez tért, a szexuális feszültsége csúcspontjára ért. Ám ez nem volt ilyen egyszerű, hanem az írónő ismét bevetette a késleltessük a dolgot manővert méghozzá pocsék és logikátlan módon.
Raphael kijelentette, nem fekszik le Elenával, mert a lány nem elég erős még ahhoz, amit tenni akar vele. Mire én: "Miért, mégis mi a francot akar vele csinálni? Végigvenni a Káma-szutrát egy éjszaka alatt?" Nem igazán tudtam elképzelni és talán nem is akartam. 
Még azzal sem volt különösebb bajom, hogy a főszereplő nőszemélyt annyi vonzó pasi vette körül, mint egy szupermodellt. (Anita Blake köteteken edződtem.) Nem is Dimitrivel volt bajom, hanem a fő párossal.
Szóval arkangyalunk tartózkodott, Elena meg tüzelt, mint nősténymacska tavasszal. Közben minden második oldalon kiderült, mennyire szexi Raphael, legyen épp félmeztelen, öltönyben, vagy szkafanderben, az olvasó orra alá lett dörgölve, hogy ő márpedig egy görög isteneket megszégyenítő férfiállat. Szóval kétszáz oldalon olvashattam, mennyire kívánják egymást, hogyan elégíti ki az angyal szerelmét alternatív módszerekkel, miközben nem sok minden más történt. 
Oké, volt néhány gyilkosság, elég véresen, meg Elena folyton rémálmokkal küzdött. De ebből is mi lett? Mikor Raphael végre ágyba vitte barátnőjét (már komolyan vártam, mikor lesz már vége az erotikus évődésnek, ami baromi unalmas volt) a dolog átesett annak a bizonyos lónak a másik oldalára. A szokásos minden második oldalon Raphael férfiasságának dicshimnusza után jöhetett egy kis kufirc. Az nem számított, hogy épp egy széttrancsírozott hullától siettek az ágyba, az sem hogy Elena lidérces álmai után, csak dugtak, mint a nyulak. Mikor pedig kiderült, Elena rémálmai, amik az elfojtott emlékeit hozták a felszínre, nemi erőszakban sem szenvednek hiányt, a főhősnő mégis angyala férfiasságához menekül vigasztalódni, elszakadt nálam a cérna. Ki az az elvetemült nőszemély, aki a nemi erőszak emléke után férfire vágyik? Pszichiátert a csajnak, de sürgősen!
Ami még magukat a jeleneteket illeti, semmi extra, így nem értem, mi a francnak kellett a körítés az elején, hogy a lány még nem elég erős hozzá. Igaz, volt egy rész (nem tudtam már követni hányadik menetnél), mikor nem értettem, mi is van Elena bugyijával. Először csak az van rajta, aztán az angyal megszabadítja tőle, két mondattal később azonban már a bugyin keresztül kényezteti és gondolom nem a bokáját...
Szóval a sok körítéssel csak azt akartam jelezni, hogy a 300 oldalnyi násztánc baromi fárasztó volt. Már forgattam a szememet, valahányszor egymásnak estek. Rohadtul nem érdekelt, milyen pózban és mikor csinálták, mekkora orgazmusuk volt, mikor akadt elég megcsonkított hulla, akiknek az ügyét még nem zárták le. A nyomozás és kaland teljesen hátérbe szorult. Ezt pedig még az angyalok világának bemutatása sem enyhítette
Az utolsó ötven oldal pedig, amiben végre pontot tettek a gyilkosságok végére szánalmasan lapos volt. Semmi csavar, semmi izgalom, még a finálé csatajelenete is lassú volt csipetnyi logikátlansággal fűszerezve.
Az egész könyvet el lehetett volna intézni 100-150 oldalon, ha kicsit megvágták volna az erotikus jelenteket.
Figyelmeztetések vége!

Nem tetszett, mert terjengős és unalmas, néhol nem elég átgondolt és alig van értelmes cselekménye. A karakterek pedig nem fejlődtek. A szokásos "ki a tökösebb" játék még mindig megvan a két főszereplő között, ám Elena egyértelműen vesztésre áll, hiába játssza a vagány csajt, mikor folyton ágyba akarja vinni a pasit, kicsit hitelét veszti a dolog.
Az arkangyalokban is csalódtam. Lijuan olyan félelmetesnek és legyőzhetetlennek van beállítva, erre röhejes hibákat vét. Szánalmas egy banda. 
Nem érte meg folytatni, sokkal gyengébb mint az első rész, így csak azoknak ajánlom, akiknek az Angyalvér nagyon tetszett és kedvelik az erotikus könyveket. Mert ez az. Nem krimi, nem fantasy, hanem erotikától túlfűtött ponyva.
Én ezennel befejeztem Angyali vadász olvasó pályafutásomat. Nem érdekel a folytatás, mert ez már nem az én műfajom. 

Kis megjegyzés (kirohanás) a végére:
Nem értem, manapság miért szexszel akarnak eladni mindent, még a könyveket is. Nem hiszem, hogy valóban ekkora kereslet lenne az erotikus irodalomra. Valahogy mégis egyre több író esik a sikk hatása alá és kezd el egyre több és több erotikát vinni a történetbe, mert attól jobban fogy a könyv. Ez pedig elég sűrűn a cselekmény és a minőség rovására megy, ami lehangoló.
Ráadásul ezek az ágyjelenetek annyira egy séma alapján vannak megírva, hogy szánalom. Ha nem lenne néha megjegyezve a szereplő neve, nem lehetne megmondani, melyik regényből ragadták ki. A ponyvapornó sajnos terjed, mint a szifilisz.