Győztesek

 A Björnstad sorozat első része nagyon tetszett, és a második kötet is jó élményt nyújtott, bár akadtak hibái, így kíváncsian vártam a harmadik és egyben befejező részt.

Három kötet kellett, mire rájöttem, hogy mégsem tetszenek ezek a borítók. Van bennük valami mesterkélt, mint amikor valaki túl sok digitális javítást pakol rá egy képre.

624 lapjával messze ez a leghosszabb része a sorozatnak.

Fülszöveg:

"Két és fél év telt el a zord erdők közepén megbúvó Björnstadban az óta az esemény óta, amit mindenki igyekszik elfelejteni. Csakhogy a bánat és az erőszak beleivódik az emberekbe. Szeretjük a boldogan végződő meséket, de a lelkünk mélyén tudjuk, hogy nem mindegyik lehet az.
Ezúttal egy hatalmas viharral kezdődik minden. Valaki, aki már régóta távol volt, hazatér. Valakit eltemetnek. Valaki szerelmes lesz. Valaki az NHL-ről álmodik, valaki pedig bosszúról. Valaki igyekszik rendbe hozni a házasságát, valaki pedig megpróbálja megmenteni a gyermekeit. Valaki gyűlöl, valaki küzd, valaki fegyvert fog. És nem minden szerettünk éri meg az öregkort. Mit jelent a család? Mit jelent egy hokiklub? Mit jelent egy város? És mit vagyunk készek feláldozni azért, hogy mindezt megóvjuk?"

Kicsit ködösnek tűnhet a fülszöveg, de Backman már csak ilyen. Szeret utalgatni, célozgatni, és ahogy az előző rész értékelésében írtam, szereti betölteni a vészmadár szerepét. Ez vagy tetszik az olvasónak, vagy nem. Vagy felkelti a kíváncsiságot, vagy épp lelohasztja, illetve vagy kiegészíti a cselekményt, vagy mint jelen esetben, ez maga a cselekmény.

A kötet jól indul, az olvasó elégedett, hogy ismét ebben a hoki-őrült picike városban lehet. A szereplők ismerősek, a helyszín otthonos, a hangulat pedig kellemes minden szerzőre jellemző célozgatás ellenére is. Aztán az olvasó csak vár, hogy a jóslat beteljesedjen, és csak vár, még mindig vár, hogy amint beteljesült, kapjon egy újat és kezdhesse elölről. Határozottan vegyes érzéseim vannak ezzel a könyvvel.

Egyrészt kedvelem ezt a világot, ezeket a szereplőket, és ha épp nem károg, akkor a szerző stílusát is kedvelem. Jól olvasni, érdekes, kikapcsol. Igen, itt jön a de...

De ennek a résznek nincs cselekménye. Pontosabban, a kötet elején meghal valaki, eltemetik, és a kötet utolsó ötven oldalán valaki bosszút áll, pont mint a fülszövegben. Vége. Mi történik a haláleset előtt, a haláleset és a temetés között, a temetés után? Hát, emberek beszélgetnek, a szerző meg károg, mint egy sértett öregasszony, akit varjúvá változtatott egy szeszélyes mágus. A kötet 624 lapjából 124 oldal maga a cselekmény (vagyis amikor történik is valami) a többi 500 pedig borús jóslatok áradata. Az a bizonyos ló nagyon elszaladt a szerzővel.

Mielőtt én is ködös utalgatásokba kezdenék, nézzünk néhány konkrétumot, de vigyázat, ez spoiler!

Teljesen felesleges volt Mayát és Benjit hazahozni, mert egyikükkel sem tudott érdemben kezdeni valamit a szerző. Maya sodródott, és már bocsánat, de senkit sem érdekelt. Az ő történetét már elmesélte, lezárta, feloldotta, mégis újra és újra ezen kellett rágódni, mintha nem tudnánk elszakadni a sorozat kiinduló pontjától. (Pedig csak a szerző nem tud elszakadni a szereplőitől, ezért írt egy ennyire semmit mondó történetet két kifejezetten jó könyv után...) Benji pedig azért volt jelen, hogy a három kötetnyi károgás, mi szerint meg fog halni, igazzá válhasson. Nem fejlődött a karaktere, sőt, kifejezetten gyenge lett az előzményekhez képest. Olyan volt, mint egy kirakatbábu az olvasóknak. Szerették, hát legyen benne, legyenek tőle boldogok. Ja, hogy mozognia is kellene, ugyan, minek azt, főleg, hogy mindjárt, de tényleg mindjárt, most már aztán mindjárt meg fog halni. (Nem, nem kommentálom a választott halálnemet, mert lényegtelen.)

Matteo szála épp olyan, mint maga a könyv, 90% károgás és csupán 10% tény. Pedig lehetett volna érdekes, ha elmélyülünk a történetében, és nem úgy kezeli a szerző, mint ahogy a város lakói, mellékes kis semmiségként.

A korrupciós botrány is hasonló cipőben járt. Túl hosszú volt a felvezetése, hogy aztán röviden lezárják, mert bármennyire is ez volt a kötet érdemi része (nem volt ismétlés, és úgy tűnt, vezet valamiféle karakterfejlődés felé) a végére ez is elsikkadt a károgás közepén.

Spoilerek vége!

Összességében ez nem egy jó lezáró kötet, sőt annak kifejezetten suta. Az olvasó megkapja tőle az otthonosság érzését, de semmi többet. Nincs izgalmas cselekmény, alig van olyan karakter, aki változna és olyan, de olyan, de tényleg olyan sok benne a borús károgás, hogy az olvasónak minden kedve elmegy tőle. Nem bánom, hogy elolvastam, de csalódott vagyok, mert ennél jóval többet vártam volna.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik az első két részt nagyon szerették, mert őket legalább 300 oldalon vinni fogja a kellemes nosztalgia, a másik felét meg csak kihúzzák valahogy. Viszont, azok az olvasók, akik már az előző kötetekben sem kedvelték a szerző borúlátó célozgatásait, itt valószínűleg a falat fogják kaparni tőle. Kár érte.

A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

A Björnstad sorozat első kötetének elolvasása után elhatároztam, hogy fogok még mást is olvasni a szerzőtől. Fredrik Backman ugyanis meglehetősen termékeny író és kifejezetten népszerű. Erről a könyvéről is sok jót hallottam.

Nagyon rövid könyvecske, mindössze 88 oldal, ráadásul nagyobb méretűek benne a betűk és a sortávolságok, illetve egy-egy oldal picike illusztrációt is tartalmaz.

A borító kifejező, passzol a történethez és kemény kötést is kapott.

Fülszöveg:

"Noah életében különleges szerepet tölt be nagyapja, akivel nagyon hasonlítanak egymásra, és akivel minden beszélgetés egy új kalanddal ér fel. Nagyapó már rettentően öreg. Olyan öreg, hogy a dolgok kezdenek elmosódni a fejében. Szeretett számjegyei, remek ötletei, egy sátor a szigeten, a képek a fiáról, az unokájáról, nagyanyó emléke. Mindezek gyönyörűséges, szívszorító képekben kavarognak agyának egyre fáradó tekervényeiben. Olyan, mint egy kihunyóban lévő csillag. Vagy egy különleges táj, amely lassan eltűnik a vastag hótakaró alatt.

Ez a kötet az emlékekről és az elengedésről szól. Azért született, hogy az írója megértsen bizonyos dolgokat. És mi, az olvasói is megérthetünk általa valamit. Valami fontosat a búcsúzásról. Mert ez a könyv búcsú és találkozás egyszerre."

A kötet előszavában a szerző megjegyzi, hogy ezt a történetet saját magának írta. A gondolatait szerette volna összegezni erről a nehéz témáról, és olyan formába önteni, hogy a gyerekei is megértésék. Aztán egy történet lett belőle, amit végül a nagyközönség számára is elérhetővé tett.

Az ötlet és a mögötte lévő gondolat szép és dicséretes. Az idős kori demencia illetve az Alzheimer-kór kifejezetten nehéz helyzetbe hoz egy családot, amit még felnőttként sem könnyű megérteni, elfogadni. Ráadásul viszonylag kevés szó esik erről a témáról, pedig sajnos nagyon sok embert érint. A könyv tehát egy kifejezetten hasznos alkotás.

Szóval teljesen megértem, miért fontos ez a kötet, és azt is, miért szeretik olyan sokan, de nekem sajnos kevés volt. Talán a magas elvárásaim miatt - amelyeket a nagyon sok pozitív értékelés táplált-, talán mert inkább a fiatalabb korosztálynak íródott, vagy talán mert a könyv fókuszát én a családi kapcsolatok alapján éreztem, és nem ez volt az, amit vártam ettől a kötettől. A lényeg, hogy egyáltalán nem ájultam el tőle. 

Kedves, aranyos, Backman stílusa kellemes, a karakterek szerethetőek és az illusztrációk is cukik, bár ezek is a kisebbeknek készültek. Számomra azonban kevés volt. Egy pillanatnyi állapotot mutatott meg ebből a szomorú folyamatból, majd hozzácsapta a végét egy kifejezetten kurta lezárással. Nem akarom bántani a történetet, mert ahogy korábban is írtam, dicsérestes, hogy valaki foglalkozik vele, de ennél mélyebb és részletesebb foglalkozás kellene. Legalábbis a felnőtt olvasók számára.

Nem bántam meg, hogy elolvastam és továbbra is szeretnék még olvasni a szerzőtől, de ez most nálam nem talált be igazán. 

Ettől függetlenül bátran ajánlom azoknak, akik picikét belepillantanának ebbe a témába, ám nem szeretnének a dolgok mélyére érni, mert erre bizony ideális alkotás. Fiatalabb korosztály előnyben. Aki viszont a téma mélységei iránt érdeklődik, annak inkább ajánlanék egy filmet (The Father), mert az remekül érzékelteti a helyzet reményvesztettségét. 

Egy kedves idézet a könyvből:

"Azért valami jó is van abban, hogy beteg az agyad, nagyapó, mert megtartasz majd minden titkot. Ez pedig jó tulajdonság egy nagyapánál."

Kiszakadtak

A Csodaidők sorozat második része épp olyan borítóval rendelkezik, mint az első, csak ezúttal kék színben. Nekem egyébként tetszenek az egységes borítók.

416 lapjával kicsivel rövidebb az előző résznél, ám a szószedet így is elfért a végén.

Ugyanabból a könyvtárból kölcsönöztem ki, mint az első kötetet, ezért ismét egy dedikált példányhoz volt szerencsém.

Fülszöveg:

"Judy, a fiatal, különleges tehetségű nő gyerekként került a nagytekintélyű Raas családba, egyesek szerint botrányos körülmények között. A kaveni hagyományoknak megfelelően apjának, Giinnek kell férjhez adnia. Giin, a nagycsalád feje galaxis-szerte ismert üzletember és politikus. Megosztó személyiség, aki egyre szorongatottabb helyzetbe kerül a kiszakadtakkal kapcsolatos álláspontja miatt. Yaan – új nevén Paul – évekkel ezelőtt a Raas családot és ezzel a Kaven világát hagyta el, s lett kiszakadtként egy olyan hatalom magasan képzett katonája, amely régi családját is veszélyezteti.

Az ogfák vöröse című első kötetben megismert szereplők baljós, világégéssel fenyegető események közepette igyekeznek elveik szerint helytállni, s ha lehet, életbén maradni…"

A történet az első kötethez képest jó néhány évvel később veszi fel a fonalat, ám ugyanarra a három főszereplőre fókuszál. Itt már nincs szó alapozásról, a korábban elindult események gördülnek tovább, és lényegében ugyanazok a politikai küzdelmek folytatódnak. Illetve az első kötetben fenyegető jövőként újra és újra szóba kerülő háború is eléri a főhősök otthonának küszöbét.

Ebben a kötetben lényegesen hangsúlyosabb a politika, a már említett háborúval megjelenik az erőszak és a korábbi események kirakósai is kezdenek összeállni. Mindemellett kevesebb a kulturális utalás, egyrészt mert az olvasó már ismeri a szokások nagy részét, másrészt mert nincs idő elmerülni bennük az események gyorsabb tempója miatt. A cselekmény így akciódúsabb lett.

A családtörténeti jellege megmaradt a történetnek, hiszen egy család tagjai a főhősök és családi kapcsolataik hangsúlyos elemei a történetnek, mégsem éreztem olyan erőteljesnek ezt a részt. Talán, mert a politika elvonta róla a reflektorfényt, vagy talán mert a népes Raas család nagyon sok tagja gyakorlatilag statisztává vált, mivel akadtak náluk jóval érdekesebb karakterek. Ez azonban egyáltalán nem volt probléma, hiszen a "ki pontosan kinek a kicsodája" kérdéskör továbbra is mozgatja az olvasó fantáziáját.

Nézzük meg a főhősöset közelebbről külön-külön.

Judy

Judy már nem kislány, hanem kamasz, majd felnőtt nő ebben a kötetben, ez pedig elég erőteljesen megváltoztatta a személyiségét. A változás hiteles, érthető és remekül követhető, miközben megőriz valamennyit a karakter alapvető kedvességéből. Számomra mégis veszített a bájából. Judy a kapocs a családi vonalhoz, és mivel ez a vonal nála egy elrendezett házasságot jelent, nos a problémái nem igazán kötöttek le. Kicsit többet vártam tőle a saját maga sajnáltatásán és duzzogáson kívül. Remélem, a következő részben visszatér ahhoz a céltudatos kislányhoz, akinek megismertem.

Giin

Giin továbbra is az abszolút kedvenc karakterem, bár követett el néhány hibát. Még mindig az ő szála az, ami továbbviszi az eseményeket, tisztázza a politikai játszmákat, és ő az, aki megpróbálja összerakni a kirakós hiányzó darabkáit. Nagyon tetszett, hogy az első rész elején felmerült gyilkossági ügy is haladt valamennyit előre, bár olyan sokáig volt mellékszálon, hogy az olvasó már szinte el is felejtette. Giin kapcsolata Judy-val pedig egyszerűen cuki. Jó őket együtt látni. Remélem, nem hagyja magát megtörni a kötet végi eseményekkel, és okosan cselekszik majd a következő részben.

Yaan

Yaan számomra igazi meglepetés volt. Amilyen unszimpatikusan indult ebben a részben, épp olyan szimpatikussá vált a végére. Nagyon szép a karakterfejlődésének az íve. Remek utat járt be ebben a részben, és megmutatta, hogy van még benne potenciál bőven. Nem gondoltam volna, hogy egy parancsokat követő katona ennyire le fog kötni. Érdekes karakter nagyon izgalmas helyzetekben. Kifejezetten jól áll neki, hogy felnőtt. Sokkal jobban szerettem olvasni az ő részeit, mint Judy fejezeteit, ami azért nagy szó.

Összességében tehát ez egy remek folytatás volt. Izgalmas, feszültséggel teli továbbvitele a cselekménynek és érdekes fejlődése a karaktereknek. A kötet lezárása pedig ismét nagyon sok új kérdést vetett fel a folytatásra nézve. Remek húzás volt a szerzőtől.

Bátran ajánlom mindenkinek, aki az első részt szerette, mert garantáltan nem fog csalódni a folytatásban. Aki pedig még nem kóstolta volna ezt a hazai csemegét, tegye meg, mert tényleg érdemes tenni vele egy próbát a sci-fi iránt érdeklődő és kevésbé érdeklődő olvasóknak is.

Kíváncsian várom, mit hoz a harmadik kötet, merre fognak fejlődni a karakterek.

Egymás ellen

Nagyon kíváncsi voltam a Björnstad sorozat második részére. Egyrészt, mert a Mi vagyunk a medvék nagyon tetszett, másrészt mert az a könyv több kérdést nyitva hagyott, ami érdekelt.  Úgyhogy nem mondhatom, hogy alacsonyak voltak az elvárásaim...

A borító tetszetős, passzol a történethez és 416 lapjával épp csak egy kicsivel hosszabb, mint az első kötet. Ehhez a vastagsághoz egyébként kifejezetten illett a kemény kötés.

Fülszöveg:

"Van ​egy város az erdő sűrűjében, távol mindentől. Szívós és szorgalmas emberek lakják, akik tudják, hogy az élet se nem könnyű, se nem fair. De bármilyen nehéz idők is járnak, van egy dolog, ami lelket önt beléjük, és elfeledtet minden mást: a hoki.

Az előző szezonban történt tragikus események utáni hónapokban járunk. A két barátnő, Maya és Ana egy eldugott szigeten tölti a nyarat, megpróbálják kizárni a külvilágot, de semmi nem úgy alakul, ahogy remélik. Björnstad és a szomszédos Hed közötti rivalizálás a pénzért, a hatalomért és a túlélésért folytatott őrült küzdelemmé fajul, ami a két hokicsapat egymás elleni meccsén tetőzik. Egy fiatal játékos legféltettebb titkáról lehull a lepel, és a város ismét választásra kényszerül. Azt mondják majd, hogy ebben az évben Björnstadba látogatott az erőszak, bár ez hazugság. Az erőszak már rég itt volt."

A történet lényegében ott folytatódik, ahol az első kötet véget ért. A cselekmény tehát szorosan kapcsolódik az előzményekhez. Az átgyűrűzött problémák és a korábbi traumák jelen vannak, és új konfliktusok is adódnak a szereplők között.

Ebben a könyvben több a politika, mint a hoki. Na, nem mintha eddig nem lett volna ilyen tényező a történetben, de most egy új szereplő miatt sokkal nagyobb hangsúlyt kapott. Új szereplőből pedig akad nem is egy, akik kicsit színezik a kisvárosi képet.

A sport azért továbbra is körbelengi a szereplők életét, csakúgy mint a szerelmi szálak. Gyakorlatilag ez a két tényező szítja az ellentéteket (na meg a politikus áskálódása, de őt inkább hagyjuk). A könyv így megint egyszerre sportkönyv és tiniregény, miközben nem épp kamaszoknak szóló problémákat is bemutat.

A kötet legfőbb konfliktusa kikövetkeztethető a fülszövegből (meg persze, aki olvasta az előző részt, már akkor sejthette), az írói megoldások azonban hagytak némi újdonságot. Nekem nagyon tetszett, ahogy a szerző ezt a kérdéskört kezelte. Egyrészt nem választott sablonos helyzeteket, másrészt a szereplők viselkedése megint nagyon hitelesre sikerült.

A könyv talán legnagyobb erőssége a karakterek felépítésében rejlik. A város lakói egyszerre szerethető és utálható figurák, mert mind nagyon emberiek minden pozitív és negatív tulajdonságukkal együtt.

"A jó és rossz emberekben az a bonyolult, hogy a legtöbben egyszerre vagyunk mindkettő."

Olvasás közben az otthonosság érzése - mert bármelyik karakter lehetne szomszédom, ismerősöm is - vegyült bennem az emberi viselkedés negatívumaiból adódó feszültséggel. Ettől egyszerre volt szórakoztató és picurkát dühítő ez a könyv.

Mivel a már említett főkonfliktus nem volt olyan átfogó jellegű, mint az előző kötet nemi erőszaka, a szerző rápakolt még néhány drámai fordulatot. Ez egyszerre tette izgalmasabbá a cselekményt és vitte váratlan, rövid kitérőkre. Mindezt persze a hokiszezon köré szervezve.

Egyetlen problémám volt ezzel, a kötet végi nagy "akció" jelenet, amely lezárta a kitérőket és rövidre zárta a könyv végét is. Ez a probléma pedig az írói stílusban keresendő. Kedvelem Backman stílusát, nagyon gördülékenyen ír, amit kellemes olvasni. Azonban két dolog zavart benne.

Egyrészt a rövid fejezetegységek és a folyton váltakozó nézőpontok olvasmányossá teszik a cselekményt, ám van egy kis hátrányuk. Mikor egy nagy jelenetbe fut ki a sztori, sok-sok szereplővel, akik különböző helyszínekről érkeznek, és állandóan ugrálni kell egyikről a másikra közben, oda a gördülékenység. Úgy éreztem, akadozik a jelenet a folytonos ugrálások miatt, és mivel mindig csak egy picike szeletét láttuk az eseménynek, nehéz volt összerakni a teljes képet. 

(Spoileresen: Engem nagyon zavart, hogy az autóval és a gyalog érkező szereplők is mind ugyanakkor értek az útnak ugyanarra az egyetlen pontjára. Leo konkrétan lefutott egy autósüldözést. Felejtse el a hokit, ez tájfutói világrekord! Ráadásul Ana esetében ez az épp rosszkor vagyok rossz helyen dolog nekem már sok volt.)

Másrészt az író stílusában van valami, ami eddig nem zavart (meg is lepődtem rajta, mert egyébként zavarni szokott), az állandó előre utalgatás. Backman folyton célozgat, hogy mi lesz a jövőben, ami egyrészt fenntartja az olvasói kíváncsiságot, másrészt pedig kifejezetten idegesítő, mert többnyire rossz dolgokra célozgat, így olyan, mint egy vészmadár. Arról meg már inkább ne is beszéljünk, milyen sokszor félrevezető mindez, lásd az előző kötet lezárása. (Oké, az egy okos húzás volt, de na, most néhol kifejezetten idegesített.)

Összességében ez a könyv hozta számomra az elvárt élményt. Érdekes volt, izgalmas és épp annyira más, hogy fennmaradjon a kíváncsiság. Tetszettek az új szálak, tetszettek az új szereplők és jó volt újra olvasni a régiekről. Ez egyszerűen egy jó sorozat, kedvelem.

Azoknak ajánlom, akik az első kötetet olvasták és szerették, mert nem hiszem, hogy csalódnának a folytatásban. Benji rajongói előnyben.

Kiegészítés:

Habár az író a főbb karakterek szálait ebben a részben elég jól lezárta, a történetnek van még folytatása. A harmadik rész az Animus kiadó ígéretei szerint még idén (őszre vagy télre tippelnék) meg fog jelenni magyarul. Kíváncsian várom.

Az ogfák vöröse

Hosszú évek óta szemeztem ezzel a sorozattal a könyvtárban. Időnként levettem a polcról, aztán meg visszatettem, mert a sci-fi besorolás újra és újra eltántorított. Pedig a borító hívogató, magyar szerző munkája, és kifejezetten jó értékeléseket hallottam róla. Úgyhogy ennyi év után végre beadtam a derekamat, elolvastam az első kötetet, és nem bántam meg.

A 2006-os kiadást olvastam, amelyet egyébként a szerző dedikált is a könyvtár olvasóinak. (Lásd a lenti képen!) 448 lapjával meglehetősen terjedelmes olvasmány, bár az utolsó 6 oldal egy kislexikon a történetben elhangzó, esetleges további magyarázatra szoruló dolgokról. Kifejezetten hasznos volt az elején a világ megismeréséhez, és a szerző kreativitását dicséri. Plusz elfért benne írói elősző (Tolkien után szabadon), köszönetnyilvánítás és még kiejtést segítő útmutató is.

Fülszöveg:

"A Csodaidők világa különös, futurisztikus, gazdag fantáziával megalkotott világ. Amikor azonban átlépünk ebbe a világba – ahol már több bolygón él az emberiség – sok mindent találunk ismerősnek. Mi még ugyan nem utazunk naprendszerek között, nem lépdelünk narancsszín gyepen, nem ismerjük a háromdimenziós sakkot vagy a holokapcsolat döbbenetes lehetőségeit, de jól értjük az árvaházban növekvő Judy vágyait, a zsarnoki apa ellen lázadó Yaan indulatát s Giin, a tekintélyes közösségi és szellemi vezető vívódásait. És ismerős a hagyományőrzés fészekmelege, a fiatalok forrófejűsége, a nagypolitika boszorkánykonyhája is."

Ez a könyv egy négy részes sorozat első kötete, ami egy elképzelt jövőben játszódik, így elég erőteljesen alapozó jellege van. Ez azonban nem áll rosszul neki, sőt, az írónő nagy fantáziáját bizonyítja. A történet ugyanis nagyon kreatív és meglepően alapos. A szerző figyelt a részletekre, ám nem ment ezekkel az olvasó agyára. Úgy építette fel a világot minden látható és háttérben meghúzódó elemével, hogy az olvasó egy idő után beleszokott a szavakba, szokásokba, tájakba, és a kezdeti különösség érzését felváltotta az otthonosság érzete. Ez elsősorban egy szereplőnek köszönhető, de erről majd később.

A világfelépítés tehát részletes és érdekes. A szerző, valódi nevén Görgey Etelka, stílusa kellemes, könnyed, gördülékeny. A szöveggel ezért minden idegen kifejezés, ismeretlen szó ellenére gyorsan lehet haladni.

Kicsit tartottam a sci-fi vonaltól, de szerencsére jók voltak a megérzéseim és ez az a fajta sci-fi, ami még nekem is csúszik. A hangsúly ugyanis nem az űrutazáson és egyéb más technikai izéken van (bár kétségtelenül akad belőlük jó sok, de könnyen fogyasztható tálalásban), hanem az embereken. Ez ugyanis egyszerre egy családtörténetbe ágyazott politikai dráma elég erős társadalmi vonatkozásokkal. Ettől érdekes, izgalmas és nagyon sok mindennel párhuzamba állítható. Akad itt minden a hatalomra törő diktátortól, a háborús fenyegetettségen át, a megosztott üzletemberekig. A cselekmény mozgató rugója ugyanis a háttérben zajló politika, amit egyéb társadalmi problémák (pl.: szegénység, rasszizmus, vallási ellentétek) fűszereznek. A történet ettől komplex és érdekes, és mivel mindezt egy család szemszögén át látjuk, elég könnyen belevonódva érzi magát az olvasó.

A könyv három nézőponton, három szereplő történetén át fut. Ezek hol egymástól távol, hol nagyon is szorosan, egymást kiegészítve haladnak. A kapcsolódási pontjaikat megemlíteni spoileres lenne, így ebbe nem szeretnék belemenni, inkább csak megosztom személyes véleményemet a szereplőkről.

Judy

Judy a legkönnyebben megkedvelhető szereplő. Nem csak azért, mert kislányként a problémái univerzálisak és űrutazás ide vagy oda hétköznapiak, hanem mert egy egyértelműen kedves személyiség. Az a néhány rossz döntés, amelyet meghoz, érthető és átérezhető, így végig pozitív volt a megítélésem róla. Ráadásul az ő karaktere az, aki segíti a háttérvilág megismerését, mivel neki is új minden, ő is épp beleszokik ebbe a környezetbe, így nagy segítség az olvasónak. Kiegyensúlyozottan hozza ugyanazt a karaktert végig, de van egy olyan érzésem, hogy ez a folytatásban változni fog. Kedveltem, az ő fejezetei előtt sosem tettem le a könyvet, ahhoz túlságosan könnyed élmény volt róla olvasni.

Giin

Giin az abszolút kedvenc karakterem, akivel lassan találtunk egymásra. Először csupán azért tetszett, mert az ő szála viszi előre a cselekményt, ám mivel benne van az események sűrűjében a kötet elején rengeteg információt zúdít az olvasóra, amit persze nem fejt ki, mert neki természetes ez az összetettség. A karakterét lehetne unalmasnak mondani, mert ő a tipikus "jó fiú", ám a bennem élő jól fejlett igazságérzet keblére ölelte. Nagyon drukkoltam neki, nagyon kedveltem a megingathatatlan erkölcsi fölényét, és nagyon mérges voltam, amikor keresztbe tettek neki. Rajta érezhető volt egy kis személyiségfejlődés, és ez is csak a javára vált. Kellemes volt róla olvasni, de amikor fáradt voltam, volt hogy eltettem az ő részét későbbre.

Yaan

Yaan szimpatikusan indult nálam, mert sajnáltam, és mert ő adta az első bepillantást a család életébe és ezzel a kultúrába is. Aztán rossz döntéseket rossz döntésekre halmozott, ami egy ideig még érthető volt, de aztán elhatárolódtam tőle. Értem a karakterét, értem a fejlődésének irányát, értem, hogy a történet szempontjából szükséges és jó karakter, de egyáltalán nem kedvelem. Olyan irányba halad, amitől csak rosszabb lesz neki is és a többi szereplőnek is, és amúgy sem kedvelem a befolyásolható figurákat. Ő pedig nagyon durván befolyásolható, és nem látom, hogy a közeljövőben önálló tudatra ébredne. Plusz a radikális csoportoktól és a fanatikusoktól mindig kiráz a hideg. Úgyhogy őt nem kedvelem, de a cselekmény szempontjából értem. Általában az ő fejezetei előtt tettem le a könyvet.

A háromból két főszereplő tehát szimpatikus volt nekem, ami általában jó olvasási élményt szokott okozni. Ez meg is történt, így érdekes volt a könyv, vitt magával a cselekmény, igazán kreatívnak érzem az ötletet, és boldog vagyok, amiért találtam még egy sci-fi könyvet, ami tetszik.

Összességében tehát ez egy jó történet, bátran ajánlom azoknak, akik kedvelik a politikával átitatott családi drámákat. Az pedig, hogy egy futurisztikus jövőben játszódik, senkit se rettentsen el, mert a felmerülő kérdések simán aktuálisak. Ha viszont valaki kemény, technikai adalékokkal átitatott sci-fire vágyik, és nem annyira érdeklik a politikai meccsek, csalódhat.

Kiegészítés:

Ahogy a bejegyzés elején már említettem, a Csodaidők sorozat négy kötetre rúg. Már befejezett sorozatról van szó, így mind a három további rész elérhető. Hamarosan sort fogok keríteni rájuk.

Az írónőnek pedig van egy másik, kiegészítő sorozata is, az Időcsodák. Jelenleg három résznél jár, de jön majd a negyedik is valamikor. Mivel erőteljesen spoileres a Csodaidőkre, amíg ezt a sorozatot be nem fejezem, nem foglalkozom vele.

Mi vagyunk a medvék

Tavaly nem voltak túl jó tapasztalataim a kifejezetten népszerű könyvekkel (lásd éves könyvösszegzésemet), és ez a kötet is a népszerűek táborát gyarapítja, így kissé félve álltam neki.

A borító és a cím kifejező, ráadásul svéd szerző munkája, amitől egy kicsit még érdekesebbé válik. 384 lapjával terjedelmesebb olvasmány, de gyorsan lehet haladni vele.

Fülszöveg:

"Van ​egy város valahol az erdő közepén, ahol a tél hosszú, az emberek pedig kemények, mint a jég. Nincs se turizmus, se ipar, se munka, de a remény még pislákol. Van ugyanis valami, ami mindenkit érdekel. Amihez kivétel nélkül mindenki ért. Ez pedig a hoki. Aki azt hiszi, hogy az csak egy játék, nagyon téved. A hoki itt maga a remény.
Ebben a szezonban mindenki a Björnstad Hockey junior csapatába veti minden bizodalmát. Egy maroknyi tizenévesbe, akikre hatalmas felelősség nehezedik, mert esélyesek arra, hogy visszahozzák a játék és a város dicsőségét.
Fiúk és lányok, apák és anyák története ez a könyv. Egy csapat története, amely mindennél fontosabb. A férfiasságé és a csoportszellemé. A tehetségé. Családoké. És egy bűntetté, amely olyan hullámokat gerjeszt, akár a vízbe dobott kő."

Ez a könyv kifejezetten népszerű, és nem hiszem, hogy azért, mert olyan sok hokirajongó élne hazánkban, bár sportkönyvnek sem rossz. Népszerűségének oka azon egyszerűségéből fakad, hogy bárhol játszódhatna, bármilyen sporttal, mert a kisvárosi emberek egyszerűen ilyenek szerte a nagyvilágban. Ez a ismerős hétköznapiság pedig épp elég, hogy lekösse az olvasót. Igen, ez azt jelenti, hogy engem is lekötött, bár nem csak a hoki, hanem úgy általánosságban a sport sem vonz. 

Fredrik Backman nagyon jól ír, kellemes és gördülékeny a stílusa, mértékletesen adagolja az információkat, és a szöveg tagolása is az olvasási élménynek kedvez. Egyszerűen könnyű olvasni, mert az egyes fejezetek rövid, jól elkülönített részekre vannak osztva, és a szerző helyenkénti kiszólásai folyamatos kíváncsiságban tartják az olvasót. Pedig nagyon sok szereplőt mozgat, és párhuzamosan több konfliktusforrást is kibont közöttük. A szálak azonban szépen összeérnek, a szereplők jól megkülönböztethetőek, és egyedül talán az idő az, ami nehezen meghatározható a párhuzamosan zajló események miatt.

A könyv cselekménye tehát gördülékeny, a történet helyenként humoros, vagy kedves, míg más részeken kemény drámába hajlik. A karakterek kifejezetten emberiek, emberi problémákkal, emberi hibákkal és az emberekre jellemző szűklátókörűséggel. Ettől egyszerre szerethetőek és megérthetőek, és irritálóan dühítőek. Ez a könyv ugyanis egy kisváros dinamikájáról szól, összetartásról, széthúzásról és a nézőpontok megosztottságáról. Nekem nagyon tetszett, hogy bár a főhősök tinédzserek, mivel az ő problémáik adják a cselekmény gerincét, ugyanolyan hangsúlyosak a szülők és a többi felnőtt ebben a könyvben. A történet így kifejezetten átfogó képet ad.

Ahogy korábban már említettem, elmehetne sportkönyvek is. Meglehetősen gyakori, hogy egy író díszletként használ egy sportágat, amit aztán nem fejt ki, és ezzel hiányérzetet kelt az olvasókban. Nos, itt nem ez a helyzet, mert a szerző mindennek utánajárt, mindent leírt és ettől nem csupán részletesebbé és hitelesebbé vált a történet, hanem képes volt egy laikus sportkerülő olvasóval is megértetni, miért rajonganak olyan sokan a sportokért. Ez pedig dicséretes.

A sport által gerjesztett érzelmek és persze annak anyagi oldalai is részletes bemutatásra kerülnek a könyvben, ahogy az elsődleges konfliktus kifejtését sem spórolta meg a szerző. Tetszett, hogy hosszú sorokat szánt a "tett" lelki feldolgozására, több oldalról is bemutatta, milyen sok emberre hat egy ilyen cselekedet. Hiteles volt és nem utolsó sorban átérezhető, még akkor is, ha közben rettentően dühítő is.

Számomra tehát pozitív meglepetés volt ez a könyv. Jó volt olvasni, nagyon örülök, hogy kézbe vettem, és kíváncsian várom, mi lesz a folytatásban. Ez ugyanis egy sorozat első része, és a második kötet, Egymás ellen már elérhető magyarul.

Bátran ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki kisvárosi emberekről szeretne olvasni, akár kedveli a sportokat, akár nem. Ha pedig valaki szereti a sportot, és olyan történetre vágyik, ahol hangsúlyos szerepet kap, mindenképpen kezdjen bele.

Idézet a könyvből:

"Tehát az első, hogy mindig kiválasztjuk, melyik oldalon állunk, mert azt könnyebb, mint állandóan eltérő gondolatokat latolgatni. A következő lépés, hogy olyan tényeket keresünk, amelyek igazolják azt, amiben hiszünk. A harmadik pedig, hogy vakká válunk az ellenség emberi mivoltára."

Hóember

Jo Nesbo meglehetősen népszerű író, könyves berkekben többször találkoztam már a nevével. El is döntöttem, hogy valamikor olvasok majd tőle valamit. Azonban nem vagyok krimirajongó, így jegeltem kicsit.

Aztán megtudtam, hogy filmadaptáció készül szóban forgó kötetéből és filmes vonatkozásban mostanában kifejezetten naprakész vagyok, ami meg is látszik olvasmányaimon. Szóval követve elvemet, mi szerint "előbb olvasom és aztán nézem" kivettem a könyvtárból.

A borító tetszetős, de semmi különleges és vastagságra is megszokott 416 lapjával.

Habár ez a főhős, Harry Hole 7. nyomozása, vagyis a sorozat 7. kötete nem aggódtam az előzmények miatt. Minden könyv egy-egy újabb bűntényt göngyölít fel, vagyis önállóan is megállják a helyüket.

Fülszöveg:

"Harry Hole, az oslói rendőrség különc főtisztje az ősz elején névtelen levelet kap, Hóember aláírással. Amint lehull az első hó, titokzatos eltűnések, bestiális gyilkosságok sora kezdődik a norvég fővárosban. Az áldozatok egytől-egyig családos nők, s az esetek riasztó hasonlóságot mutatnak évekkel ezelőtti eltűnési ügyekkel. A rendőrség sorozatgyilkosra gyanakszik, ugyanis az elkövető különös nyomot hagy maga után: egy-egy hóember őrzi a tetthelyeket."

Ez a könyv tipikus krimi egy hideg skandináv helyszínen. Minden megvan benne, ami a műfaj kelléke. A főhős egy ügyes, ám különc és magánéleti problémákkal küzdő nyomozó. A rendőrségen akad még néhány szerethető figura és a hóban néhány holttest, hogy legyen min nyomozni. Közben rengeteg a mellékszereplő, hogy kellőképpen összezavarja az olvasót és egy kicsit mindenki sáros valamiben. Aztán persze melléfogás és kalandok közepette fény derül a rejtélyre, ahogy elvárt.

Szóval tipikus. Rögtön össze is foglalom, mi az, ami a pozitív fénybe és mi az, ami a negatív sötétségbe löki ki abból a bizonyos krimisorból.

Tetszett a stílusa. Tettszett az írásmód, a sok zenei utalás és tetszett, hogy bár a főhős állt végig reflektorfényben, szépen és könnyedén hagyta kibontakozni a többi szereplőt is. Megvolt a keret, megvoltak a motivációk, ami olvasási szempontból gördülékennyé tette a könyvet.

A tempó is tetszett, mert bár nem rohant az ügy lezárása felé, nem is éreztem lassúnak. Mindig volt kellő mértékű új adalék a nyomozásban, hogy a rejtély iránti kíváncsiság megmaradjon.

Nagyon tetszettek a karakterek. Minden szereplő emberi, mindegyikük gyarló és ez így hiteles. A gyilkos motivációja is érthető volt, ezért látszott, hogy az író jól átgondolta őket. Ahogy átgondolta a sztorit is, ezért az elejtett utalások és morzsák szépen összeálltak a kötet végére.

Csakhogy nem ájultam el tőle.

Nagyjából a könyv háromnegyedénél rájöttem, miért is nem olvasok több krimit. A helyzet ugyanis az, hogy vagy olyan lassan halad, hogy megunom és érdektelenné válok a nyomozás iránt, vagy jó a tempó, csak túl kiszámítható. Itt az utóbbi eset áll fent.

Elég hamar átláttam, hogy ki kicsoda és a nyomozó előtt jóval megfejtettem a gyilkos kilétét is. Így pedig inkább bosszantó volt, mint izgalmas, mikor a főhős vakvágányra futott.

Krimi esetében azt várom, hogy hitessen el velem valamit, aztán a végén lepjen meg egy hatalmas fordulattal. Nos, ez a fordulat itt elmaradt, mert bár az utolsó ötven oldal tényleg pörgött, a végkifejlet kiszámítható maradt. Pedig volt egy pont, ahol megcsaphatta volna kicsit az olvasót, az író mégsem élt vele.

A katarzis tehát, amit egy krimi lezárásától várok, elmaradt. Ettől függetlenül azonban kellemes olvasmány volt, nem bántam meg, hogy kézbe vettem.

Azoknak ajánlom, akik szeretik a klasszikus nyomozós történeteket, főleg ha nem zavarja őket az sem, ha idő előtt megfejtenek néhány titkot.

Habár nem ájultam el tőle, lehet, hogy fogok még olvasni az író tollából.

Hírvivő

Az emlékek őre annyira tetszett, hogy az írónő második könyvének (Valahol, messze) csalódása sem tudta teljesen elvenni a kedvemet ettől a "sorozattól".

A kötetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, (ez épp összeköti az előző kettő történetét) mégis önálló mesét mondanak el.

A borító jó választás és a vastagsága is szokásosnak mondható 168 lapjával. Ránézésre tehát rendben van, pont mint Lois Lowry regényeinek közösségei. A problémák ugyanis a felszín alatt keresendők.

Fülszöveg:

"Matty hat éve, fékezhetetlen, vadóc kölyökként érkezett Faluba, s azóta egy vak férfi neveli, akit különleges képességei miatt Látónak neveznek. Matty immár a felnőtt kor küszöbén áll, s hamarosan megkapja igazi nevét, ami reményei szerint a Hírvivő lesz. Ám Faluban, ebben a különös, a boldogság szigetének tűnő kis világban valami baljós változás veszi kezdetét. Az emberek, akik eddig szívesen fogadták a hozzájuk menekülő idegeneket, ellenségesen kezdenek gondolkodni a külső világból, az Erdőn túlról érkezőkre. Mivel Matty az egyetlen, akit a titokzatos Erdő mindig baj nélkül keresztülenged, neki kell elvinnie a hírt az Erdőn túli közösségeknek, hogy Falu határát hamarosan lezárják. De van még egy kötelezettsége is: át kell juttatnia Erdőn Kirát, nevelőapja lányát, ameddig még lehet…"

Sajnos, ismét csalódtam. Meg sem közelíti az első kötet színvonalát, azonban nem is olyan unalmas, mint a második, mégis nagyon sok problémám volt vele.

Egyrészt már az első pár oldalon tönkreteszi Az emlékek őrének befejezését.  Mintha az írónő meggondolta volna magát és visszatáncolt volna a merészség mezejéről a középszerűség mocsarába. Ezzel pedig rettentően felbosszantott.

Másrészt ostobának nézi a gyerekeket. Ezek a könyvek gyerekeknek íródtak és tény, hogy a fiatalabb korosztálynak nem kell mindig minden apró részletet megmagyarázni, így a háttérvilág java megbújhat a ködben. Itt viszont nem köd volt, hanem szuroksötét. Az írónő nem vette a fáradtságot, hogy rendesen kidolgozza a világot, a miérteket és a hogyanokat, mintha nem venné elég komolyan olvasóit. Attól azonban, hogy egy tízévesnek nem igazán számít, demokráciában él-e a bemutatott közösség vagy sem, igen is érezni fogja, ha valami hiányzik. Ebben a könyvben pedig rengeteg dolog hiányzott. Kezdve a falu létrejöttétől, Vezető vezetői pozícióba emelkedésén át az Erdő indáiig. Egyszerűen semmi sem volt megmagyarázva, így a történet egymásra dobált kérdőjelekből és sötét foltokból állt.

Adva volt a főhős, Matty, aki cseppet sem hasonlított a második kötetbeli énjéhez és a küldetése. Csakhogy nem lehetett tudni, miért kellett elindulnia (vagyis mi a fene történt és legfőképp hogyan történhetett a cserepiacon), sem azt, hogy Erdő miért ilyen szeszélyes, sem pedig a végkifejlet "Ezt meg mégis hogyan?" kérdéskörét.

Egy nagy katyvasz ez a könyv, fura természetfeletti elemekkel és csak a hosszú és viszontagságos út teszi érdekessé. Mert azt azért elismerem, hogy egy gyerek számára sötét erdőben való bolyongás tényleg izgalmasan érdekes lehet.

Ami pedig a mondanivalót illeti, szintén kusza. Az írónő felvet néhány okos gondolatot és megmozgatja a felnőtt olvasók agyát egy-egy szimbolikus momentummal, de ennyi és nem több. Nem ad útravalót, nem ad kapaszkodót, hogy legalább ezáltal értelmet nyerjen ez a könyv.

Összességében tehát csalódtam. Megközelítőleg sem azt kaptam, amit elvártam volna és még az első könyv kellemes emlékeit is megkeserítette picit.

Csak azoknak ajánlom, akiknek a második kötet is tetszett. Nekik valószínűleg ezzel a résszel sem lesz gondjuk, ám akiknek csupán az első könyv lopta be magát a szívükbe, inkább ne próbálkozzanak ezzel, mert illúzióromboló.

Kiegészítés:

A sorozatnak van még egy része, A fiú címmel. Ebben a könyvben futnak össze és teljesednek ki végleg a szálak, azonban ennyi csalódás után már nem fűzök hozzá nagy reményeket. Egy csipetnyi kíváncsiság azonban még mindig van bennem, így lehet, hogy valamikor azért kézbe veszem.

Valahol, messze

Az írónő első könyve (Az emlékek őre) után nagyon kíváncsi voltam további munkáira, így mikor sikerült levadásznom ezt a kötetet, rettentő boldog voltam.

A borító ismét tetszetős, tökéletesen passzol a cselekményhez, mert kék és szövésmintát idéz. 

200 oldalával kellemesen vékony könyvecske, a kivitelezésre tehát nem lehet panasz.

Fülszöveg:

"A Föld ki tudja, melyik zugában, valamikor a jövőben él egy közösség, melyben annak, aki egyedül marad, akinek valami testi hibája van, nincs sok reménye a túlélésre. A sántikáló Kira serdülő lányként jut árvaságra, ám az Őrzők Tanácsa nem csupán megvédi az ellenségeitől, de szinte fényűző körülményeket is biztosít a számára, s egy igen fontos feladattal bízza meg. Mihez kezd a lány megbízatásával, melyet egyedülálló tehetségének köszönhet?"

Lois Lowry előző könyve után jogosan magas elvárásaim voltak ezzel a "gyerekkönyvvel" kapcsolatban. Sajnos, azt kell mondanom, semmit sem kaptam belőlük, így hatalmasat csalódtam.

Az eleje jól indult. Első tíz oldal után ismét azt éreztem, ez nem egy gyerekkönyv és nem adnám kiskölyök kezébe, ahhoz ugyanis túlságosan nyomasztó ez a világ. Aztán valahogy olyan lassú lett a történet, annyira nem fogott meg a főhős és a fonalfestés, hogy elkezdtem unni. Egyedül az tartotta bennem a kíváncsiságot, hogy vártam, mikor robban a bomba, mikor derül fény a háttérben megbúvó dolgokra. Csakhogy ezt sem kaptam meg a könyvtől...

A világ persze nyomasztó, sok a szörnyűség és ez megint gyerekszemszögből van tálalva, de ennyi és nem több. Az olvasó egyetlen kérdésére sem kap választ ezzel a messzi közösséggel kapcsolatban és a könyv végi csavar annyira átlátszó, hogy nem is nevezném fordulatnak.

Még a szereplőket sem tudtam megkedvelni. Egyedül Matty volt szimpatikus, mert Kira túlságosan direkt volt az én ízlésemnek és Thomas nem sok vizet zavart. Erőteljes karakterek nélkül pedig még laposabbá vált ez a történet.

Pedig olyan sokat ki lehetett volna hozni belőle. Mintha az írónő nem vette volna elég komolyan ezt a világot, vagy csak gyakorlásnak szánta volna a következő könyvéhez. Az emlékek őréhez képest ez bizony unalmasan lapos volt és a mondanivaló sem tudott kibontakozni. Hiába volt adva a kitaszítottság, a küzdelem és a színek, minden elvesztek valahol útközben, így viszont a könyv nem vitte igazán messze az olvasókat.

Lehet, hogy túl magasak voltak az elvárásaim, de ez most nekem cseppet sem tetszett. Épp ezért csak azoknak ajánlom, akik félre tudják tenni az írónő másik könyvének mércéjét vagy esetleg nem olvastak még semmit tőle. Azonban gyerek kezébe még így, hogy nincs foga a történetnek, sem adnám.

Kiegészítés:

Most kicsit elment a kedvem Lois Lowry további könyveitől. Félek, hogy nem tudják visszahozni az erőteljes kezdeti szintet, így kicsit várok velük.

A következő könyvet, Hírvivő így nem a közeljövőben fogom elolvasni, de valamikor majd sort kerítek rá, hátha mégis kikerekedik ebből a történetből valami ütősebb.

Az emlékek őre

Erről a könyvről sok jót hallottam korábban és már egy ideje szemeztem vele a könyvtár polcán. Csakhogy, mivel a gyerekkönyvek között szerepel és a borítója alapján egyértelműen decemberi olvasmánynak tűnt, hanyagoltam. Nemrég azonban megtudtam, hogy filmet készítenek belőle, így rám tört a "sürgősen el kell olvasnom, mielőtt megnézném" érzés és már rohantam is érte a könyvtárba.

A borító nem tetszett, olyan kis semmilyennek találtam. Miután azonban a végére értem a történetnek, rájöttem, a szánkó tökéletes választás volt.

Szóval gyerekkönyv (ezzel majd később vitába szállok), kemény kötéses és alig több mint 200 oldal. A betűméret is meglehetősen nagy és ha az ember elkezdi, nem tudja letenni. Nekem legalábbis a kezemhez ragadt, így egy levegővel végig is olvastam.

Fülszöveg:

"A tizenkét éves Jonas olyan világban él, melyben nincs igazságtalanság, éhezés, erőszak, nincsenek kábítószerek, a családok életében is teljes a harmónia. Ezt a tökéletesnek tűnő világot a bölcsek tanácsa vezeti. Ők azok is, akik a tizenkettedik évüket betöltött fiúk és lányok egész életre szóló pályáját kijelölik egy évente megrendezett ceremónián. Történetünk hősét valami egészen egyedi feladatra tartják alkalmasnak. Miközben egy különös öregember felkészíti őt hivatása betöltésére, Jonas előtt feltárul, milyen titkok lapulnak az őt körülvevő világ békéje mögött. A fiú vakmerő tettre szánja el magát…"

Ez a könyv nem egy karácsonyi mese, mint amit a borítója első látásra sugall, hanem egy negatív utópia gyerekszemszögből. 

Valószínűleg túlságosan sokat olvastam már ebből a témából, túl sok látszólagosan tökéletes világ rothadó mélyére pillantottam már be, így nemhogy meglepődtem, tudtam mindent. 

Első fejezet végére tudtam, hogy itt bizony nagy disznóságok vannak a háttérben és émelyegni kezdtem. Émelyegtem a "családi" megbeszélésektől, a folytonos bocsánatkérésektől és a komikusnak tűnő tapintatosságtól. Stílusosan azt is mondhatnám, megvolt bennem a túlralátás képessége. Tudtam, mit jelent az elbocsátás és hol van az a bizonyos Máshol. Ez a tudás pedig elég nyomasztó volt. Egyrészt szerettem volna felrázni a közösséget, hogy fenébe a tablettákkal, nyissák már ki a szemüket, másrészt viszont féltettem őket ettől. Ahogy pedig Jonas szeme fokozatosan kinyílt, együtt szomorodtam el vele.

Ez a történet ugyanis egy remekül bemutatott negatív utópia, annak minden csontig hatoló igazságával és mélységével. Épp ezért nem hiszem, hogy kisgyerekek kezébe való volna. Ők valószínűleg nem látnak úgy a színfalak mögé, mint egy felnőtt, de attól még érzik. Érzik, hogy baj van, hogy ez bizony nem egy boldog világ és ez az érzés nem túl kellemes. Szóval én egy 14-es korhatárt nyomnék a könyvre, hogy az olvasó értse is, mitől szorong.

Ami pedig az idősebbeket illeti, ők bizony nem csalódhatnak ebben a könyvben. A világ ugyan nem teljesen kidolgozott, picivel több mint 200 oldalon nem lehet mindent teljesen megmagyarázni, így több kérdés függőben maradt, ám ez nem rontotta az értékét. Hogy néhány felmerült kérdést említsek: "Hogyan érték el a kollektív színvakságot?" "Szülőanyák vannak, de mi a helyzet a szülőapákkal?" "Hogyan tudták befolyásolni az időjárást?" "Meddig terjed a közösség határa?" "Milyen mély az a bizonyos szemétledobó, hogy nem érezni a bomló holtestek bűzét?" Igen, biztosan túl sokat olvastam már ebből a műfajból...

A szereplők tökéletesen illeszkednek ebbe a világba és egyértelmű, ki kerülhet közel az olvasóhoz. Jonas szimpatikus főhős és rajta kívül csak az örökítő és Gabriel érhet a nyomába nem véletlenül. A többiek hol jobban, hol kevésbé, de egy csapat beszívott zombira emlékeztettek. 

A cselekmény szépen halad, van íve a történetnek és nincs egyetlen mozzanat sem, amin az író sokáig rágódna. Ezzel pedig csak fokozza a nyomasztó hangulatot és szépen csillogó koronát tesz a végére. 

A könyv befejezése szerintem zseniális. Megvan végre az áttörés, amit az olvasó végig remélt és meg van benne a valóság is, akár tetszik, akár nem. Nekem tetszett, nekem így sokkal többet adott ez a történet és egy újabb érvet tett a "miért ne adjuk oda kicsiknek" listámra. 

Összefoglalva ez egy nagyon jó könyv. Felnőtt mesének mondanám, mert bár egyszerű, igényel egy kis érettséget. Nagyon tetszett, elgondolkodtatott.

Csak ajánlani tudom mindenkinek. Egy újabb bizonyíték, hogy sötétség nélkül bizony fény sincs.

Kiegészítés:

A bejegyzés elején említett mozifilm adaptáció szeptemberben kerül bemutatásra és az előzetese alapján a készítők adtak neki egy kis szteroid löketet. A cselekményt kiszínezték és felhígították látványos elemekkel. Ez azonban nem feltétlenül baj, így is kíváncsi leszek azokra a színekre. Viszont, előre figyelmeztetek mindenkit, hogy a könyv hangulata egész más, külön érdemes kezelni a két alkotást. Meg fogom nézni, de nagyon örülök, hogy előbb sikerült elolvasnom, így igazi élményt kaptam.

Lois Lowry írónő további 3 negatív utópiát is írt lazán kapcsolódva ehhez a könyvhöz. Ha információim nem csalnak, mindegyik kötet (Valahol, messze, Hírvivő, A fiú) különálló történetet mesél el és csak a tökéletesnek álcázott világ köti össze őket. Mindegyiket el szeretném olvasni.