2022. november 30., szerda

Csodabogár

Még mindig nagyon kedvelem Sarah Andersen munkáit, így mikor megtudtam, hogy jön tőle a negyedik képregény, azonnal meg is rendeltem.
A borítón ezúttal a sárga szín dominál, és az utolsó oldalon van néhány ajándék matrica. Ezek épp olyan cukik, hogy szinte vétek felhasználni őket, szóval jól meg kell fontolni a nagy kérdést: Ragasztani vagy nem ragasztani?
Ezúttal is 112 oldalas lett a kötet hozva a megszokott terjedelmet.
Fülszöveg:
"Random pózok! Furcsa hangok! Kattanj és függj rá megszállottan a legfrissebb őrületre! Egyébként is, kit érdekel a való világ, amikor akár egész álló nap helyszínelős krimisorozatokról és természetfölötti lényekről cseveghetsz?

Csatlakozz Sarah-hoz és a kisállataihoz ebben a kötetben, ahol a felnőtté válás tipikus problémáitól egészen a démonidézésig juthattok. Csodabogárként csodaszép az élet."
Első ránézésre ez a kötet is épp olyan, mint az előző három. Tele van humoros, kedves képkockákkal, amelyekkel az olvasó azonosulni tud. Gyorsan be is lehet falni a könyvet. Csakhogy, mikor befejeztem az egyébként kacarászva lapozását, és minden cicás képkockát odadugtam San Diego orra alá, hatalmába kerített egy kis hiányérzet. Úgy éreztem, valami hiányzik, ami az előző részekben megvolt, meghatározni, hogy mi is ez a dolog azonban nem olyan egyszerű. Szóval most gondolatok és érzések következnek, hátha a bejegyzés végére tisztázom magammal, mi az, amit hiányoltam.
Az első dolog, ami eszembe jut, az az egyes képkockák ismerőssége. Talán nem kellene a művésznőt minden lehetséges internetes felületen követnem... Csakhogy emlékszem rá, hogy a Macskapásztorban is volt néhány oldal, amit korábban már láttam, és ez nem rontotta az olvasási élményt.
Azt sem gondolnám, hogy ne éreznék ugyanolyan hasonlóságot a lerajzolt helyzetekkel. Főleg, hogy már nálam is figyel egy fekete macska, ahogy a mellékelt kép is mutatja. Szóval ezúttal is megvolt a rácsodálkozás, hogy jé, ez rólam szól. Azonban akadt bőven olyan oldal, ahol ez elmaradt, mert minden furcsaságom ellénére, azért misztikus lény nem vagyok. (Pedig a karácsonyfák iránti lelkesedésem rezonált a molyember örömével...)
Élmény szempontjából tehát megkaptam, amit vártam, így hiányérzetem máshol, a kritikus énem jegyzeteiben keresendő tovább.
Míg a korábbi köteteknél egyértelmű volt a téma, vagy épp témák, amelyek köré szerveződött az adott könyv, ezt a részt most nem éreztem ilyen alaposan átgondoltnak. Volt itt minden a már említett lényektől, a macskatartás és művészlét kihívásain át a karanténig. Azt pedig, hogy a főhős egy csodabogár nem éreztem összetartó erőnek, hiszen ezt már eddig is tudta minden olvasó. Nekem tehát nem teljesen állt össze, hogy miért épp ezek a képsorok és miért ebben a sorrendben kerültek bele ebbe a kötetbe. Ráadásul ezt az összeszedetlenséget éreztem abban is, hogy hiányoztak a szerző megjegyzései. Semmi háttérinfó, semmi kiegészítés, csak a képsorok, amelyek bár önmagukban is teljes egészek, kötet formájában azonban többet is adhattak volna.
Összességében tehát tetszett ez a kötet is, jól szórakoztam a képsorokon, ám a többi részhez képest kicsit összeszedetlennek, amolyan csodabogárnak éreztem ezt a könyvet. Nem tudom, hogy ez mennyire volt szándékos, ám bennem, visszatérő olvasóban egy kis hiányt keltett.
Ettől függetlenül bátran ajánlom a könyvet mindenkinek, aki kedveli a művész munkáit. Aki pedig még nem ismerné, sürgősen pótolja, akár ezzel a kötettel is, mert kezdő olvasmánynak még jobb élmény lehet.

2022. november 28., hétfő

Hazatérők

A Csodaidők sorozat befejézése kicsit váratott magára, valaki ugyanis elhappolta előlem az utolsó kötetet a könyvtárban.
A lezárás zöld köntöst és 400 oldalnyi terjedelmet kapott. Igaz, ebből az utolsó tíz oldal egy kislexikon azok számára, akik nem emlékeznek mindenre az előző három kötetből.
Fülszöveg:
"Yaan bebörtönzése után a Csillagunió hódításai megrekedtek ugyan, a küzdelmeknek azonban még nincs vége. Judy megtudja, hogy fia súlyos beteg, és kétségbeesetten veti magát a gyógymód megtalálását célzó kutatásba, mely végül messzebb sodorja otthonától, mint valaha álmodta volna. Az Oderut hosszas habozás után belép a háborúba, fővezérnek Giint szeretnék megnyerni, ő azonban felesége betegsége miatt nem akar közügyekkel foglalkozni. Amikor végül újra fellángolnak a harcok, Yaannak ismét szembe kell néznie az övéivel – de saját magával is számot kell vetnie."
A cím ezúttal is sugallja, mi várható ebben a részben, és a szokásosnak mondható pár éves ugrással indít. A harmadik kötethez képest tehát ismét előrébb vagyunk néhány évvel az időben. A teljes sorozat egyébként cirka 20 év eseményeit meséli el. Nem mondom, hogy nem voltak magas elvárásaim, mert kifejezetten kellemesen magasra tette azt a bizonyos lécet az első könyv, és ez a sorozat további részeiben sem ingott meg. Úgyhogy reméltem, méltó lezárást kapok.
A háború tovább folytatódik ebben a kötetben, ám ezúttal nem olyan hangsúlyos. Jelen van, alakítja a szereplők életét, és lezárása gyakotlatilag a sorozat konfliktusának lezárása is, mégsem követjük annyira részletesen nyomon, mint az előző könyvben. Ez pedig egyáltalán nem baj, mert azzal, hogy a történet ismét katakterközpontú lett, lényegében visszatért a kezdetekhez. Mert hiába háború és bolygók sorsa, ez azért egy családtörténetként indult, és az is maradt.
Lényegében elégedett voltam az események alakulásával, mert elég szépen helyükre kerültek korábban említett dolgok. Az írónő a végére sem bánt kesztyűs kézzel a szereplőkkel, így a veszteségek tovább nőttek, a nagy találkozások pedig megsokszorozódtak. Itt éreztem egyedül megingást az egyébként nagy lelkesedésemben. Kimaradt néhány beszélgetés, ami pedig fontos lett volna. Ezek vagy megtörténtek, csak az olvasó nem kapott róluk tudósítást, vagy nem. Számomra mégis hiányérzetet okoztak. Ha már családtörténet, tessék mindenkivel, a legfiatalabbakkal is foglalkozni. Emilie ennél többet érdemelt volna...
Az előző kötet értékelésénél már írtam róla, hogy kicsit sok a "véletlen" találkozás, és ez itt is jelen van. Értem persze, hogy írói szempontból egyszerűbb, és olvasói szempontból is könnyebb, ha mindig ugyanazok a szereplők futnak össze újra és újra, de helyenként ront a valóságosság illuzióján. A ki kinek a kicsodája és a szegről-végről felbukkant rokonok pedig tovább rontják az összhatást. Ez azonban valószínűleg ízlés kérdése, nekem sok volt, de biztosan van olyan olvasó, akinek nem szalad fel a szemöldöke egy-egy újabb rokoni szál feltüntetése után.
Az események a történet végére kifejezetten felgyorsulnak, így a lezárás is kissé gyorsnak hat, ám ettől függetlenül összességében elégedett voltam a befejezéssel. Az azonban észre vehető, hogy míg az első két könyvnél lassan mesél a szerző, itt hajlamos nagyobb ugráosokat tenni, amitől a cselekmény feszes, olvasmányos, az elmélyülés azonban nem mindig adatik meg. Na, de ehhez nézzük meg a karaktereket.
Judy
Talán az ő szála a leglassabban haladó ebben a kötetben érthető okokból. Mikor kivonódik a háborúból, általa van lehetőség az elmélkedésre, főleg mivel ő hoz be nagyon sok új dolgot. Mintha megint az a kislány lenne, aki az első részben volt, ahogy beleszokik egy új és érdekes életformába. Ez a párhuzam nekem kifejezetten tetszett. Kellemes volt olvasni, és érthetően volt felépítve minden, amit tett. A magánélete viszont egy káosz. Nem csak a már harmadik férjének képbe kerülésére gondolok, hanem általánosságban a szerelmi életére. Értem én, hogy ő a példa a lassan kialakuló, bizalmas kapcsolatokra, de nem igazán éreztem át a kapcsolatait se fiatal korában, se később, se most. Inkább csak sodródott, számomra kevés volt benne az érzelem. Illetve ő is hibás az Emilie vonal kurtán furcsa megoldásaiért.
Giin
Az ő szála lett a legkerekebb ebben a történetben. Az irónő szánt bőven időt rá és a kapcsolataira, így minden találkozás, elválás a helyén volt, és egyáltalán nem érződött összecsapottnak. Szépen vitte a politikai vonalat is, és varrta el a kilógó szálakat. Még mindig nagy kedvencem, így örültem, hogy a lezárásban is megtalálta a számára megfelelő helyet.
Yaan
Ez a karakter elviszi a hátán az egész sorozatot. Nagyon tetszik a személyisége alakulásának íve. A nézőpontja izgalmas, érdekes, és az ő magánélete kifejezetten átérezhető lett. Szuper karakter, a legjobb a sorozatban. Azért ő sem tökéletes, mert a már említett elhallgatott beszélgetésekből kivette a részét, és nála érződik a legjobban a jókor jó helyen és mindenki mindenkivel kapcsolatban áll kevésbé valósághű mozzanatai, de nem rovom fel neki. Viszont, mivel ő oldotta meg lényegében ennek a történetnek a konfliktusát, kicsit jobban alá is lehetett volna támasztani. A lassú fejlődéséhez nem teljesen passzolt ez az éles váltás. A lezárást viszont kifejezetten megérdemelte.
Összességében tehát ez a kötet is hozta a korábbi színvonalat. Szépen elvarrta a szálakat, minden a helyére került és megoldódott. Négy kötetnyi szenvedés és veszteség után pedig senki sem róhatja fel a szerzőnek a boldog befejezést, mert ez most igen is kijárt a karakterekenek.
Nekem nagyon tetszett ez a sorozat, örülök, hogy rászántam magam, és elolvastam. Bátran ajánlom mindenkinek, mert a Csodaidők remek példa arra, hogy hazánkban is vannak kreatív és szepen kidolgozott történetek. Illetve, ha valaki egy remek fejlődéstörténetet szeretne olvasni, mindenképpen pillantson bele, mert Yaan egyszerűen zseniális.

Kiegészítés:
Az első kötetnél már megjegyeztem, hogy a szerző készített egy másik sorozatot is Időcsodák néven. Ugyanúgy 4 kötet, és ugyanazok a szereplők. Csakhogy ez a sorozat egy alternatív kidolgozása az eredetinek, vagyis azt meséli el, mi lett volna, ha Yaan első nagy döntését máshogy hozza meg. Érdekes ötlet, biztosan jól átgondoltan kidolgozta a szerző, de nem szeretném elolvasni. Nekem ez a történet így volt kerek egész, és ezt a remek élményt nem szeretném elrontani.

2022. november 20., vasárnap

Végzetes varázsigék

Ezt a könyvet kizárólag a borítója miatt vettem kézbe. Megláttam a lila macskát, és már nem is volt kérdés, hogy jön haza velem a könyvtárból. Igen, néha hozok ilyen felszínes döntéseket, igen, többnyire meg is bánom, de ezért is szeretek könyvtárba járni.
A borító tehát mutatós, 336 lapjával pedig nem egy terjedelmes olvasmány. (Szerencsére!)
Fülszöveg:
"Dan és Liss boszorkányok. Hatalmukat a Fekete Könyvtől kapták. Szeretik használni ezt a hatalmat, különösen akkor, amikor az életben nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnék.
Egy rosszul sikerült varázslat során Liss fiúját elragadja egy gonosz lény, és mindenki halottnak hiszi őt. Dan és Liss barátsága is véget ér azon a végzetes éjszakán. Hogyan gyakorolhatják a mágiát, miután megidézték a sötét erőt? Hónapokkal később Liss felfedezi, hogy a barátja életben van, a föld alatt rekedt egy ősi démon szorításában. Meg kell mentenie őt, de ehhez szüksége van Danre és a Fekete Könyv erejére. Dan azonnal visszatér Liss életébe, és ezzel egyidejűleg ellöki magától új legjobb barátnőjét, Alexát. Alexa azonban maga is nagy titkokat rejteget, és meg kell küzdenie a saját mágikus tragédiájával.
Amikor egy újabb fiatal is eltűnik, a lányok tudják, hogy ez nem lehet a véletlen műve. Vajon milyen mohó mágiát ébresztettek fel? És mit akar ez a varázslat azoktól a tinédzserektől, akiket magával ragadott?"
Mivel hirtelen felindulásból elkövetett olvasás volt, előzetesen csak annyit tudtam róla, hogy ifjúsági történet és boszorkányokról szól. Gondoltam, borongós őszi olvasmánynak ideális lesz, így nem igazán voltak elvárásaim, csak egy kis könnyed mágikus kikapcsolódásra vágytam a borító alapján remélhetőleg macskával. Nos, a macskát megkaptam, a kikapcsolódás viszont elkerült.
Mikor belekezdtem, úgy gondoltam, ez egy boszorkányokról szóló történet lesz tinédzser főhősökkel kiegészítve. Csakhogy elég gyorsan rájöttem, épp fordítva. Ez egy tinédzser lányokról szóló történet, a boszorkányság pedig, nos mellékes. A könyv ugyanis két rettentően bosszantó lány rettentően bosszantó kapcsolatára épít, amit szokásos tini hülyeségekkel fűszerez, ja és mellesleg vannak varázslatok is. De a varázslatok senkit sem érdekelnek, mert fejezetről fejezetre az a lényeg, hogy épp össze vannak-e veszve, vagy épp kibékültek, vagy mivel bántják meg a másikat, amin lehet duzzogni, aztán nem beszélnek, majd mégis megbeszélik, hogy kezdjék az egészet előről. Ez a történet hihetetlenül fárasztó. Folyamatosan az egyébként cseppet sem szimpatikus páros vergődését kell nyomon követni, ja és mellesleg embereket rabolnak, meg van valami gonosz, de kit érdekel, majd lesz valami. Egyszerűen FÁRASZTÓ. Lehet, hogy már túl öreg vagyok az ilyen ifjúsági se veled, se nélküled barátságnak csúfolt kapcsolatokhoz, de ez most egyáltalán nem esett jól. 
Ordít a szereplőkről, hogy nem mágiára, hanem terápiára van szükségük, de sürgősen. A könyv ugyanis tele van negatív viselkedési mintákkal. Akár ki is lehetne írni a borítóra: 300 oldal arról, hogyan NE kezeld a problémáidat. Persze ezzel lehetett volna kezdeni is valamit. A szerző behozott a képbe nem is egy mentális problémát (péládul depresszió és szorongás), amit részletesen be is mutatott, csak aztán nem kezdett vele semmit. Oké, a könyv végén van egy mondat, hogy az egyik lány terápiára jár, mintha ezzel minden meg lenne oldva... A "barátság" problémái is részletesen, helyenként már-már szájbarágósan be lettek mutatva, ám az, mégis hogy lett jóban két ennyire különböző ember, rejtély maradt. A könyv 90%-át kitevő tinihiszti, így fárasztó, vontatott és céltalan. Egyszerűen hiteltelenek a kapcsolatok, a reakciók, és tényleg mindegyikre ráférne egy terápia.
Gondolom, ebből érezhető, hogy a főhősök nem épp szimpatikusak, talán még Alexa van a legközelebb a kedvelhető kategóriához, mivel ő értelmes és érthető reakciókat produkál (legalábbis többnyire). A kamasz nyafi következtében pedig kifejezetten lassú és unalmas a cselekmény. Na, de rendben, ez egy ifjúsági könyv ifjú főhősökkel, előfordul az ilyesmi, ettől még lehet egy szórakoztató boszorkányos történet. Igen, lehetne, de nem az.
A kötet nagyon kis része foglalkozik a mágikus konfliktussal. Ráadásul ez is a főszereplők tinigondjain nyugszik, amitől nem lett kerekebb. A könyv egy varázslattal indít és többször felbukkan benne egy-egy szertartás, csakhogy ezek olyan kis semmilyenek. Meglehetősen súlytalanok, amin az "igazi" boszorkányság bejövetele a képbe sem segít sokat. Van itt egy több évszázados gonosz erő, amit meg kell állítani. Van erre szakosodva egy boszorkány csoport csupa képzett, felnőtt boszival. Mit tesznek? Persze, hogy semmit, mert a tapasztalatlan tinik majd megoldják. Na, ettől az egész boszorkány közösség hiteltelenné vált a szememben. Ráadásnak a gonosz szektavezér motivációja ismeretlen, a főgonosz démon pedig nevetséges. Komolyan gagyi, olyan, mint egy rajzfilmfigura. 270 oldalon át ő a legyőzhetelen, halhatalan veszély csupa nagy betűvel, majd cirka 50 oldal alatt úgy kitapos belőle minden tartást ez a három idegesítő tinilány, hogy az olvasó csak pislog. Mondjuk a démon belelát az emberek szívébe, és ha ott nagy dózisban megkapta azt a hisztit, amivel a könyv kis adagokban de folyamatosan fárasztotta az olvasót, nos, valahol mégis megértem. Ez tényleg pusztító. De viccet félretéve, ebben a könyvben semminek sincs súlya. Se a mágiának, se a gonosznak, se a kapcsolatoknak. Ó, és van benne egy leszbikus szál, na de minek? Ez is egy a sok megválaszolatlan kérdés közül...
Összefoglalva ez egy durván ifjúsági kötet mentális problémák terjedelemes skáláját felvonultató tinédzser lányokkal a főszerepben, amit egy se izgalmasnak, se csavarosnak, nem mondható, súlytalan mágikus szál egészít ki, hogy aztán legyen egy giccsesen rózsaszín lezárása. Kár érte, mert ha csak Alexa nézőpontjából íródott volna, és több lett volna benne a beszélő macska, akkor esetleg tudnám ajánlani valakinek. Így viszont inkább nem tenném.
Kizárólag ifjúsági olvasók vegyék kézbe, de ne számítsanak tőle nagy cselekményre. Ha pedig bárki hasonlóságot vél felfedezni a karakterekkel, tegyen egy szívességet magának és menjen el terápiára!

2022. november 16., szerda

Mozgóképek CXV

Októberben konkrétan nulla darab filmet néztem meg. Ez meglehetősen szokatlan, bár a nyáron volt már egy hasonló időszakom, ám ilyen talán már évek óta soha. Két okot tudnék rá mondani, egyrészt inkább olvastam, másrészt, ha épp mozgóképre vágytam, inkább a sorozatok felé húztam. A mozis kínálat pedig, hát, egyáltalán nem hozott lázba. Úgyhogy az október kimaradt, ám még adós vagyok a szeptemberi beszámolóval, és ezt most pótolom is.

Szeptemberben, bár egy hetet külföldön töltöttem, ami kissé megakasztotta megszokott olvasási ritmusomat (lásd Becsület), filmek terén nem tapasztaltam visszaesést. Összesen hat filmet láttam, és ebből egyet moziban.

Nem várt találkozás
"Egy kettős foglalás miatt az újonnan szinglivé vált nő megtudja, hogy egy cinikus idegennel kell megosztania a villát, amit lefoglalt."
Szeptemberig kitartott az Olaszország nosztalgiám, így a júliusban megnézett Rómában játszódó romantikus film után ez is megvett magának pusztán a helyszínével. Igaz, Veronában még nem jártam, de így is hozta számomra az olasz nosztalgiát.
Ez egy tipikus romantikus vígjáték helyzetkomikumra alapozva. A románc alakulása nem meglepő, sőt, kifejezetten kiszámítható a mellékszereplőkkel (akik egyébként förtelmesen sarkítottak) egyetemben. Csakhogy van valami kellemes az ilyen típusú filmekben, főleg ha a néző épp egy ilyen könnyed kikapcsolódásra vágyik. A helyszín remek, akadnak benne macskák, szóval megkaptam tőle mindent, amit vártam.
Könnyed délutáni kikapcsolódásra tudom ajánlani, nagy elvárásokkal azonban senki se kezdjen bele. Olaszország rajongói előnyben.

Blackfish - Egy kardszárnyú delfin története
"Tilikum, a világ legnagyobb fogságban tartott kardszárnyú delfinje a kaliforniai Seaworld lakója. A dokumentumfilm a hírhedt, 6 tonnás tengeri emlős által megölt három áldozat történetével indul – egyikük a szakma legnevesebb delfintrénereként számon tartott Dawn Brancheau volt, ezért úgy tűnik, jogos a gyilkos bálna elnevezés. A film azonban sokkal többnek láttatja a legnagyobb delfinfaj e tagját, mint izmokból, csontokból és borotvaéles fogsorból álló vadállatot. Elmeséli, hogyan ejtették fogságba Tilikumot 30 évvel ezelőtt, hogyan tartották újszülöttként vaksötétben konténerekben, ahol a többi fogva tartott bálna zaklatta; és hogyan élt 25 éven keresztül egy fürdőkád méretű medencében. Tilikum történetén keresztül a film reflektorfénybe állítja az emberiség azon késztetését, hogy kis ketrecekbe zárjunk állatokat a saját szórakoztatásunkra – és arra is rávilágít, hogy mennyire nem vagyunk képesek szembesülni ennek következményeivel."
Ez egy rendkívül sokkoló dokumentumfilm. Ráadásul 2013-as alkotás, mégsem tűnik úgy, hogy elérte volna a célját.
Ez a film 83 perc állatkínzásról és az emberiség egyik rendkívül undorító tulajdonságáról. Fájt nézni, és rettentően dühössé tett. Nagyon szeretek állatos helyekre járni, ám csak akkor, ha látom, jól bánnak velük. Itt viszont épp azt bizonyították, mennyire csalfa lehet a látszat. Mert ki gondolná, hogy egy ilyen show mögött micsoda kínzás rejlik, főleg ha a gondozók váltig állítják, az állatok jól vannak, ez nekik megfelel. Konkrétan a látogatók arcába hazudtak, sőt, hazudtak maguknak is, mert a munkájukhoz nem kellett szakképzettség, nem kellett, hogy előzetesen bármit is tudjanak az állatokról. Ez pedig nem csupán a delfinek számára veszélyes, hanem rájuk nézve is. A film pedig be is bizonyítja, milyen következményeket von mindez maga után. Mert alapigazság: ha egy állat emberre támad, az az ember hibája. Ők ugyanis a helyzetre ráagálnak, nem bosszú, vagy gonoszság hajtja őket, csak a természetük, és ha egy több tonnás delfin frusztrált, akkor egy cirka 50-60 kilós ember jobb ha nem megy a közelébe.
Borzasztóan lehangoló ez a film. A tény pedig, hogy még mindig vannak ilyen helyek a világon, és még mindig élnek ilyen gyönyörű teremtmények fogságban, csak még nyomasztóbbá teszi az egészet. Már megint csalódtam az emberiségben, rossz volt nézni, de fontos volt. Fontos, hogy tudjuk, hogy tegyünk ellene már csak annyival is, hogy messzire elkerüljük ezeket a műsorokat, mert ha nincs bevétel, nincs show, és akkor a delfineknek sem kell ilyen körülmények között szenvedniük. Aki pedig az óceánok állatvilágára kíváncsi, nézzen inkább dokumentumfilmet, vagy tanuljon meg búvárkodni.
Fontos film, ajánlom.

Mit gondolnak a macskák
"Ebben az elbűvölő és imádni való dokumentumfilmben macskaszakértők próbálják megfejteni a macskaagy rejtelmeit, hogy felfedjék az igazságot karmoló kedvencük valódi képességeiről."
Egy másik dokumentumfilm, ezúttal az aranyos fajtából.
Nem voltak nagy elvárásaim a filmet illetően, így nem igazán lepett meg, hogy nem mondott semmi újat. Lényegében összefoglalt néhány tényt a cicákról, miközben igényes felvételeket mutatott róluk. Macskakedvelőknek semmi új, de ha valaki esetleg nem macskás, nos, meglepődhet.
Szóval nem nagy szám ez a film, ám nézhető, mert nem akarja butaságokról meggyőzni a nézőt (mint a szabad etetés) és szól is valamiről, ellentétben mondjuk a Cicavilággal
Szóval semmi új, de könnyed, kedves dokumentumfilmnek - mondjuk konpenzálva a Blackfisht - megfelel. Ez ugyanis épp arról szól, milyen egy boldog cica élete, ami minden macskatartó célja. Elsősorban cicákat kedvelőknek ajánlom, de azoknak még érdekesebb lehet, akik nem ismerik ezeket a különleges szőrpamacsokat.

Beugrottam
"A gazdagok házait célba vevő graffitiművész aberrált titokra bukkan egy rejtett pincében, és olyan események láncolatát indítja el, amely veszélybe sodorja szeretteit."
Érdekes filmnek tűnt, és az eleje kifejezetten feszült, ami felkelti a néző érdeklődését. Csakhogy a készítők nem igazán tudtak mit kezdeni vele. Volt egy jó gondolatuk egy befolyásos pszichopata fickóról és annak lebuktatásáról, de sehogy sem akart összeállni.
A film legnagyobb hibája a karakterekben rejlik, pontosabban azok hiányában, mert rettentően kidolgozatlanok. A rossz rossz, mert csak, a jó meg ugyanolyan motiválatlanul szaladgál, mert nincs jobb dolga. A film felvezeti, hogy minden szereplőjének egyéni drámája van, aztán nem kezd ezzel semmit. Nem tudjuk, ki, mit és miért tesz vagy épp nem tesz meg. A szereplők elbeszélnek egymás mellett, és olyan nagyokat ugrik a cselekmény az időben, hogy tele lesz hézagokkal, mert a már említett üres karakterek ezt nem képesek kitölteni. Az egyetlen dolog, amit eltaláltak, az a hangulat, mert elég myomasztó érzést kelt a nézőben ez a film. Na, de nem a jó fajtából, hogy még jobban behúzza a történetbe, hanem a másik változatból, amitől az ember azt akarja, legyen már vége akár elkapják a csúnya gonoszt, akár nem. A rendőrök szála pedig egyszerűen nevetséges.
Ez tehát nem egy jó film, elég kidolgozatlan, így csak akkor ajánlom, ha valaki tényleg nem talál mást, mert ennél azért jóval több, jóval jobb thriller van a világon.

Korlátlan befolyás
"A lenyűgöző látványvilágú romantikus drámában egy rendkívül tehetséges fiatal nő mély és pusztító szerelembe esik csúcstartó szabadtüdős merülési oktatójával."
A film sportrésze, vagyis a szabadtüdős merülés vonzott, mert láttam erről egy dokumentumfilmet, amit kifejezetten érdekesnek találtam. Reméltem, hogy egy elvileg valóságra építkező film kicsit jobban bemutatja, miért vállalkozik valaki egy ilyen extrém és nagyon veszélyes sportra. Hát, csalódtam.
Ez a film nem a merülésről, a sportról szól, hanem egy bántalmazó kapcsolatról két sérült ember között. A merülést pedig úgy megoldották, mintha semmiség lenne, mintha erre születni lehetne. A hangsúly így végig a két unszimpatikus főhős egyértelműen mérgező kapcsolatán volt. A többi karakter pedig csak aszisztált nekik, így ők sem lettek szimpatikusak. Az pedig, hogy az egyértelműen bekövetkező tragédia is ennek az abuzív kapcsolatnak volt köszönhető, nos, megkoronázta ezt a szutykot.
Ha valakit a szabadtüdős merülés érdekel, nézze meg az említett dokumentumfilmet, ezt pedig kerülje el messziről. Ha pedig valaki egy bántalmazó kapcsolat iskolapéldáját szeretné filmen végignézni, csak tessék, de garantáltan nem lesz jó élmény. Ja, egyébként a film francia.

Ahol a folyami rákok énekelnek
"Egy kislány él egyedül a mocsárban. A családja elhagyta, ő kitanulja, hogyan maradhat életben, és nagy nehezen egyedül is boldogul. És boldog. Kivéve akkor, amikor be kell mennie a közeli kisvárosba: mert ott gúnyolják, kinevetik és félnek tőle. És ő is szívesebben választja a magányt.
De felnő, gyönyörű, titokzatos, rejtőzködő lány lesz belőle, és eljön számára a szerelem ideje – amikor azonban az egyik srác, aki udvarolt neki, meghal, mindenki egyértelműnek tartja, hogy ő lehet a gyilkos.
Mit tehet a magányos lápi lány? Azt amit mindig csinált a mocsárban: beleolvad a természetbe, menekül, bujkál és berendezkedik a túlélésre."
A film alapjául szolgáló könyvet olvastam, de nem igazán tetszett, sőt, 2020-as olvasmányaim közül a leginkább túlértékelt olvasmánynak találtam. Ezért nem egészen tudtam, mit gondoljak a filmről. Valahol érdekelt, mert a tájképek kifejezetten szépnek tűntek benne, és kiváncsi voltam, mennyire fogja követni az alapanyagot. Másrészt viszont az alapanyag annyira nem fogott meg, hogy ismétlésre vágyjak. Aztán volt egy ingyenes mozijegy kuponom, így úgy döntöttem, adok neki egy esélyt.
Ez egy nagyon korrekt adaptáció. Kifejezetten könyvhű, a cselekmény összesűrítésén kívül nem nyúltak hozzá. Sőt, még a sűrítést is finoman kezelték, mert lássuk be, a könyvben is ripsz-ropsz felnő a főhősnő. A tájképek tényleg szépek (bár nem értettem, miért kellett a sirályokat animálni, mikor akad belőlük bőven), a zene passzol, és a színészek is rendben voltak. A film minden hibája az alapanyagban keresendő. Ezért hiteltelen, ezért giccses és ezért ugyanolyan bosszantó a befejezése.
Összességében ez egy jó adaptáció, így mint filmélményt tudtam értékelni, még úgy is, hogy az alapanyagot nem igazán szerettem. Akinek a könyv tetszett, nyugodtan megnézheti, nem hiszem, hogy csalódna. Akit viszont a könyv nem győzött meg, nos, ez sem fogja, mert a korrekt adaptálás miatt épp ugyanolyan lett.

Értékelés:
Blackfish - Egy kardszárnyú delfin története          -  10
Ahol a folyami rákok énekelnek                             -   8
Nem várt találkozás                                                 -   7
Mit gondolnak a macskák                                        -   6
Beugrottam                                                              -    5
Korlátlan befolyás                                                    -   4

2022. november 14., hétfő

Csendélet

Ez a kötet, csakúgy mint A könyvkötő, könyvheti elcsábulásom eredménye. Gyönyörű borító kemény kötésen, festett szélű lapok, minden, amitől egy könyv igazán szép lehet. Viszont, mivel említett párja csalódást okozott, sokáig halogattam az elolvasását.
430 lapjával viszonylag terjedelmes olvasmány, ám a már említett gyönyörű kivitelezésnek köszönhetően, mindig jó kézbe venni.
Fülszöveg:
"1944, hullanak a bombák Toszkánában, és egy borospince romjai között találkozik két idegen. Különleges estét töltenek együtt.Ulysses Temper fiatal brit katona, Evelyn Skinner hatvanas művészettörténész. Talán kém is?
Evelyn azért utazott Olaszországba, hogy festményeket mentsen meg a pusztulástól, és felidézze, milyen volt, amikor találkozott E. M. Forsterrel, és belehabarodott egy olasz szobalányba Firenzében, egy kilátással rendelkező szobában.
Ahogy Evelyn az igazságról és a szépségről beszél, Ulysses fejében szárba szökken egy gondolat, amely évtizedekre megváltoztatja életpályáját, sőt a szeretteiét is."
Be kell vallanom, hogy a könyv eleje épp olyan csalódást okozott, mint amitől féltem. Egyszerűen nem szippantott be, nem kötöttek le a szereplők, és nehezen találtam a ritmust a szövegben. A párbeszédek nincsenek jelölve, ami - eltekintve az izlandi szerzőktől - mindig zavarja a szememet. Az írói stílus pedig csapongó. Hol kifejezetten szép, már-már szépirodalmi sorok olvashatók, hol kifejezetten nyers, tényszerűen profán leírások váltakoznak benne. Ráadásul a szereplők is épp ilyen kettős érzést keltettek.
Az eleje tehát nem tetszett, kedvem támadt félre tenni a könyvet, ám makacsságom meggátolt benne. Így jutottam egyre mélyebre a szövegben, és jöttem rá, hogy ennél a kötetnél a kitratás bizony gyümölcsöző. Elkezdtem szórakoztató részeket találni a könyvben, ha úgy vesszük ráéreztem a szerző humorára, írásmódjának ritmusára. Ez pedig annyira feldobott, hogy hol kuncogtam, hol csak élveztem a már említett helyenként felbukkanó szépen megfogalmazott sorokat. Oda és vissza vagyok, mikor egy karakter fákkal beszélget, engem ezzel meg lehet venni kilóra.
"Kösz mindent, mondta a fa. Megkedveltelek.
Én is téged, mondta Cress. Megleszel?
Fa vagyok. Ezerszer csináltam már.
Mit?
Az elválást.
Komolyan?
Gondolj bele. Lomb."
Ez a történet tehát nem adja könnyen magát, meg kell küzdeni vele, ám ha ez sikerül, akkor egy kifejezetten kellemes olvasási élményt ad. Na, de miről is? Nos, kifejezett cselekmény nincs, mivel ez épp az, amit a cím is sugall, egy csendélet, a létezés pillanatainak gyűjteménye. Lényegében egy családtörténet egy nem épp hagyományos családról, amelynek tagjait nem a vér köti össze. Az olvasó bepillanthat a szereplők életébe, nyomon követheti a változásokat, a felnövést, a kapcsolatok alakulását, és az új szereplők fel- és eltűnését. Szóval nincs itt semmi eget rengető, valahogy mégis olvasmányos (ha az ember rákapott az ízére) és szórakoztató (ha rákapott a humorára is).
A karakterek, bár első ránézésre nagyon furcsának tűnnek, és van jó néhány megkérdőjelezhető döntésük vagy nem épp hízelgő tulajdonásguk, valahol szerethetőek. Van aki jobban, mint Cress és Ulysses, és van aki kevésbé, ám mindegyiknek lehet drukkolni, hogy jó fordulatot vegyen az életük, és megtalálják a boldogságot. Illetve van benne egy papagáj, aki mindig feldobja a beszélgetéseket.
"Lehet, hogy ő Shakespeare, mondta Petrus. 
Hogy mi van?, így Ulysses.
Lehet. Hogy. Ő. Shakespeare, mutatott Petrus Claude-ra.
Hogy ez a papagáj?, így Cress. A valaha élt legnagyobb drámaíró?
Petrus vállat vont. Nem állítom, de…
Vigyetek, mondta Claude.
A madár felé fordultak mindhárman. Claude féloldalasan hevert egy párnán, egy hosszú szárnytollat – mint egy írótollat – irányozva rájuk. Vigyetek, mondta úgy, mint akit ez megillet."
Cselekményről tehát nem érdemes szólni, mert azt az idő múlása és a világ eseményei diktálják. A szereplőkről sem szeretnék több szót ejteni, mivel meg kell őket ismerni pár száz oldal alatt, hogy érdekessé és érthetővé váljanak, és amúgy is szépen fejlődnek az évek alatt. Inkább néhány olyan dologra térnék ki, ami olvasás szempontjából érdekes lehet.
Ez egy lassú könyv, nem pörög, inkább csak döcög, mivel 430 oldal alatt 1901-től 1979-ig jutunk benne, no de nem időrendben, hanem ugrálgatva előre és kissé hátra is. Aki nem kedveli az ilyen ugrásokat, annak megjegyzem, hogy minden fejezet elején jelölve van, épp melyik évben járunk, és csupán a könyv eleje és legvége ad nagyobb időbeli változást, a közepe szépen megfontoltan halad évtizedről évtizedre.
A történet tele van utalásokkal több művészeti irányból. Egyrészt Evelyn művészettörténész, így a képzőművészet nagy szerepet kap a kötetben. Másrészt írói körökben is megfordul, így nem csupán egy-egy festő, hanem egy-egy író is fel-feltűnik a lapokon. Harmadrészt a már említett papagáj többnyire Shakespeare műveket szaval. Ezt megfejelik az egyik karakter kifogyhatatlan tényei, aki mindig racionális ismeretekkel fűszerezi a beszélgetéseket. Az idő haladtával pedig előkerül a zene, ami változik az évtizedek során, illetve a filmművészet is. Több klasszikusnak számító filmet említenek a könyvben.
"Nyomot hagytunk a barlang falán vagy a papírlapon. Hogy megmutassuk, kik vagyunk, megosszuk a világlátásunkat, az életet, amire lettünk."
A könyv másik hangsúlyos eleme, ami a már említett művészetti utalásokkal kart karba öltve végighalad a történeten, a város, Firenze leírása. Valószínűleg a csevegő kedvű fák mellett ez az olasz hangulat volt az, ami beszippantott. Az olvasónak egyszerűen kedve támad elutazni, és kiülni egy napsütötte térre megenni egy igazi olasz tésztát. Én erre az olaszországi hangulatra pedig mindig vevő vagyok. Persze megjelenik a könyvben London is, illetve még néhány másik település, de nyomába sem érnek Firenzének, ahol a történet nagy része játszódik.
Mivel ez egy családtörténet és a szereplők szinte teljes életét magába foglalja, a kapcsolatok közül külön kiemelt helyet foglal el a szerelem. Már-már nevezhetnénk romantikusnak is ezt a könyvet. Akad itt minden az első szerelemtől, a viszonzatlan szerelmen át az öröknek mondható érzésekig. Csakhogy a szerző itt sem ragaszkodott a megszokott elvárásokhoz, így néhány kapcsolat épp olyan emberien esendő, mint a szereplői, bemutat több azonos nemű kapcsolatot, és a már említett kettős nyelvezet miatt helyenként kifejezetten nyers leírások vannak a szerelmi légyottokról. A költői romantikát így mindig megtöri egy kis testiség.
Ez a könyv tehát épp olyan, mint a címe, egy csendélet, amit tarthat valaki unalmasnak és érdektelennek, vagy megpróbálhatjuk megérteni, mögé látni, és akkor kibontakozik egy történet. Na, nem valami fennkölt vagy csavaros, csak egy hétköznapi, ám mégis különleges kalad néhány hétköznapi, ám mégis különleges ember életébe bepillantva. Nagyon örülök, hogy a kezdeti nehézségek ellenére nem adtam fel az olvasást, mert összességében egy remek élményt adott.
Kísérletező kedvű és kitartó olvasóknak ajánlom. Azoknak, akik hajlandóak megküzdeni a szöveggel, akik megelégszenek az élet apró örömeinek leírásával, és nem várnak se megszokottat, se nagyszabásút. Olasz hangulat szerelmesei előnyben. Aki viszont cselekményt akar és könnyen skatulyázható szereplőket, keressen egy másik, mozgalmasabb könyvet.
"Változatlanok e tárgyak formái és funkciói. Rögzültek, érdektelenné váltak a megszokás világában, adottnak tekintjük őket. Pedig ezek a formák hatalmat hordoznak: Folytonosság. Emlékezet. Család."

2022. november 5., szombat

Kritikus rendszerhiba

Már megint egy sci-fi kötet, ami felkeltette az érdeklődésemet. Még mindig fenntartom, hogy nem ez a kedvenc műfajom, sőt, még a közelében sincs, de kezdem tudni, mi az, amit mégis szeretek a zsáneren belül. Nos, a szórakoztató vonalat. (Meg a társadalmi-politikai vonalat, de az egy másik téma egy másik könyvhöz.) Szóval Andy Weir könyveinek köszönhetően jöhet minden, ami humoros, egy sorozatfüggő gyilokdroid pedig épp ilyen.
Kisregényről van szó, ami ugyan egy sorozat (Az Öldöklő-naplók) része, mégis kerek egészt alkot mindössze 152 lapjával.
A borító tetszetős, hangulatában és elemeiben egyaránt illik a történethez.
Fülszöveg:
"A ​jövő emberisége felett nagyvállalatok uralkodnak, minden egyes bolygóközi küldetést csak a cég szerelhet fel, és csak ők hagyhatják jóvá. A felfedező csapatok saját biztonságuk szavatolása érdekében mindig a cég által delegált biztonsági androidok társaságában utaznak.Sajnos egy olyan társadalomban, ahol a szerződéseket rendszerint az nyeri el, aki a legalacsonyabb összegért bármit elvállal, a biztonság nem éppen elsődleges tényező.
Mint például azon a távoli bolygón, ahol egy csapat tudós éppen felszíni vizsgálatokat végez a céges biztonsági droid felügyelete alatt. Ez a BiztEgység azonban már korábban feltörte saját vezérmodulját, és öntudatra ébredt. Magára csak Az Öldöklőként gondol – bár ezt azért nem hangoztatná, ha megkérdeznék.
Az embereket viszont mélyen lenézi, és csak arra vágyik, hogy legalább addig mindenki békén hagyja, amíg rájön, kicsoda is ő valójában. Azonban amikor egy másik, bolygójukhoz közeli küldetés tagjaival megszakad a kapcsolat, a tudósokra és Az Öldöklőre hárul a feladat, hogy kiderítsék, mi történt velük."
Első ránézésre ez egy keményvonalas sci-fi történet. Űrutazás, bolygók feltérképezése és az ehhez kapcsolódó kütyük, beleértve a robotokat és módosított embereket. Csakhogy a szerző fogta ezt a jól ismert, lerágott csontot és vitt bele egy kis színt egy kifejezetten egyedi főhőssel és egy csipetnyi humorral.
A narráció a főhős BiztEgység (Öldöklőnek hívja magát, de pszt, ez magánügy) nézőpontjából mutatja be az eseményeket, ezt a "világot" és az embereket is. Őt azonban sok dolog egyszerűen nem érdekli, vagy épp nincs kedve visszanézni, mi is történt pontosan, így a leírások, jellemzések meglehetősen szegényesek. No, de ettől rövid és feszes ez a történet és ettől (is) egyedi a főhős.
"Tömeggyilkos is lehettem volna, miután feltörtem a vezérmodulomat, de aztán rájöttem, hogy hozzáférhetek a cég műholdjain át sugárzott szórakoztató csatornák összes tartalmához."
Ez egyértelműen egy karakterközpontú történet, így minden, ami jó benne a BiztEgységhez és annak nézőpontjához kötehető. A szerző remek munkát végzett vele, mert nem egyszerűen szórakoztatóvá tette (ahogy a fenti kötetnyitó első mondat is hirdeti), hanem egy kifejezetten egyedi megközelítést adott neki. Gondolom, mindenki hallott már olyan történetről, ahol a gép életre kel, és elkezd úgy viselkedni, mint egy ember. Hát, ez nem egy ilyen történet. A főhős egy konstrukt és kikér magának minden összehasonlítást az emberekkel. Ő nem akar tőlük semmit, se barátkozni, se meggyilkolni nem szeretné őket, csak egy nyugodt életre vágyik, amit a hobbijának szentelhet. Épp ezért, bár vannak emberinek tűnő reakciói, nem úgy gondolkodik, mint egy ember. Egyébként is legfeljebb egy rettentően antiszociális fickónak tűnhet. Ez pedig szerintem zseniális húzás volt a szerzőtől. 
"…beszélni akartak velem erről. Igen, beszélni egy gyilokdroiddal az érzéseiről. Annyira fájdalmasan érintett ez a gondolat, hogy 97 százalékos teljesítményre zuhantam tőle."
A cselekmény egyébként, terjedelméből adódóan is, gyorsan halad. Szinte rögtön jön az akció, a probléma, amit meg kell oldani, így a történet elég nagy sebességgel menetel előre. Ettől olvasmányos és történetvezetés szempontjából is élvezetes.
A kötet lezárása nagyon tetszett. Tökéletesen passzolt a főhős természetéhez, és remek végszót adott neki. Na, meg persze felvillantotta a folytatás lehetőségét, de erről majd később.
Összességében ez egy nagyon szórakoztató, rövid  történet. Tele van erőteljes sci-fi elemekkel, de annyira jó a narráció és a főhős személyisége, hogy az ember észre sem veszi. Tetszett, örülök, hogy elolvastam.
Elsősorban azoknak ajánlom, akik kétkedve tekintenek a sci-fi könyvekre, vagy épp tartanak tőlük, mert ez bizony iskolapéldája annak, hogy ezen műfajon belül is akad olyan szórakoztató tartalom, ami bárkinek kellemes kikapcsolódást nyújthat. Akik pedig eddig is szívesen olvastak sci-fi történeteket, ne habozzanak belekezdeni.

Kiegészítés:
Ahogy már említettem, ez a könyv Az Öldöklő-naplók sorozat nyitó része. Jelenleg hat rövid történetet írt erről a kedves BiztEgységről a szerző, amiből négy már meg is jelent magyarul, hála a Fumax gyors munkájának. A második rész a Mesterséges sors címet viseli, míg a harmadik és negyedik történetet összevonták egy kötetbe (Trójai protokoll / Kilépési stratégia). Gyanítom, hogy a további magyar megjelenéseknél is várható hasonló összevonás.
Kíváncsian várom, milyen kalandjai lesznek a szimpatikus gyilokdroidnak, így biztosan el fogom olvasni őket.

2022. november 4., péntek

A tűz szülötte

Megláttam a könyvtárban, észrevettem rajta a sárkányt, és már vittem is haza magammal. Egy sárkányos törtrénet ugyanis mindig jól jön.
Nagyon tetszik a borító és nem csak a sárkány miatt (bár ez győzött meg) hanem, mert kifejezetten ötletesen "rejtették" el rajta a főhősöket.
448 lapjával kellemes terjedelmű olvamány, ami viszonylag rövid egységekre van tagolva, így gyorsan lehet haladni vele. Azonban nem tudok szó nélkül elmenni a rengeteg elgépelési hiba mellett, ami szinte hemzseg ebben a kötetben. Ejnye, Maxim Kiadó, ennél jobb munkát vártam.
Fülszöveg önkényesen megkurtítva:
"Annie ​és Lee még kisgyerekek voltak, amikor egy brutális felkelés megváltoztatta addigi életüket, felforgatta a világukat, és ezzel mindenkinek – még az alacsony származásúaknak is – lehetőséget adott arra, hogy egy próbát kiállva a sárkánylovasok uralkodó osztályába kerüljenek. Mindketten az új rend feltörekvő csillagai lettek annak ellenére, hogy származásuk eltérőbb nem is lehetne. Annie szegény sorsú gazdálkodó családjával sárkánytűz végzett, míg Lee arisztokrata családját forradalmárok irtották ki. Ugyanabban az árvaházban nőttek fel, és szoros barátságot kötöttek. A hét év képzés alatt azonban riválisokká váltak, mindketten a sárkánylovas flotta parancsnoki tisztére pályáztak.Amikor váratlanul felbukkannak a régi hatalom túlélői, és visszakövetelik a városukat, az új rend meginog."
Ez egy kifejezetten kellemesen kalandos sárkányos fantasy történet ifjúsági köntösben.
A cselekmény a fülszövegben is említett két főhős nézőpontjainak váltakozásával bontakozik ki. Ettől egyrészt mozgalmasabbnak érződik, még akkor is, amikor épp nem történik semmi kifejezetten izgalmas, másrészt narráció szempontjából is okos húzás volt. A két főszereplő ugyanis egyszerre barát és ellenfél, amitől az egymáshoz és az eseményekhez fűződő viszonyuk nézőpontonként is összecsap. Ez pedig érdekesebbé tette őket. A fejezetek eleji dőlt betűkkel szerdett sorok, amelyek mozaikszerűen illesztik össze a korábbi események darabjait, pedig kifejezetten izgalmasnak hatottak.
Az ifjúsági címke azért került a kötetre, mert a főszereplők tinédzserek, lényegében egy bentlakásos iskolában élnek, és igen, romantikus kapcsolatokba bonyolódnak. Mindez azonban megtratotta a kellemes hatást keltő mértéket. Még az elsődleges szerelmi szál sem vitte el a hangsúlyt, ami igazán dicséretes. Ha csak ezt a részt nézném, azt mondanám, ez egy olyan tinikönyv, amit jó olvasni, és nem kap az ember közben agyérgörcsöt a szereplőktől.
Na, de én nem ezért vettem kézbe, hanem a sárkányok miatt. Sárkányokról pedig mindig jó olvasni. Tetszett, hogy a szerző átgondolta a légi összecsapásokat és úgy általánosságban a sárkányok helyét ebben a világban. Egyszerre voltak nagyra nőtt házikedvencek és mégis többek annál. Nagyon tetszett, ahogy bemutatta a sárkányok és lovasuk kapcsolatát, illetve a bizalmatlanságot, amit a többi embertől kaptak. Ez egy olyan kötet, ami sárkányok iránt rajongó olvasóknak épp ideális. (Ellentétben mondjuk Az ébredő tűzzel, ahol finoman szólva sem bánnak kedvesen velük...)
Szóval a sárkányos tartalom hozta számomra az elvárt színvonalat, és én ennyivel őszintén be is értem volna, ám szerencsére az írónő nem adta alább, és írt még hozzá egy jó cselekményt is. Ez a történet bizony remekül van felépítve. A fiatal főhősöknek olyan érdekes hátteret és megoldandó problémacsomagot adott, amit ifjúsági kötetben ritkán látni. A szerző utószavában el is mondja, honnan merített ihletet, és ez bizony érződik a történeten csupa jó értelemben. A könyv elég komplexen tárja az olvasó elé a kevesek hatalmának megdöntését, a nép uralmát és annak nehézségeit. Van itt minden a gőgős kiváltságosoktól, a vérbe fulladt forradalmon át az ideológia és a gyakorlat harcáig. A cselekmény végig következetes és okos maradt. Nagyon tetszett, ahogy a korábbi és új rezsimet szembe állította egymással. Az pedig, hogy mindezt a főhősök személyes tapsztalatain át is megismerhettük, remek húzás volt. Sok olyan kérdést feszeget a történet, amilyet ifjúsági könyvben még nem láttam. Nagyon kellemes meglepetést okozott. Ráadásul az ifjúsági címke miatt mellőzi a véres részletek elemezgetését, így az olvasó elborzadás helyett csak töpreng az okokon és következményeken, ami jó, mert ez volt a cél.
Összességében tehát ez egy okosan felépített, kellemesen kalandos fantasy történet, amiben megérdemelt helyet kapnak a sárkányok, és mellékesen az ifjúsági vonalat erősíti.
Nekem nagyon tetszett, kellemesen meglepett, mert nem számítottam ennyire összeszedett cselekményre. Bátran ajánlom mindenkinek, aki egy kalandos fantasy történetre vágyik, akár a könyv besorolásának célközönségébe tartozik, akár nem. Sárkányok kedvelőinek kötelező darab.

Kiegészítés:
A kötet egy trilógia nyitó része, így van még két kötetnyi folytatás. Mivel ez a könyv nagyon-nagyon friss, valószínűleg csak egy év múlva várható a második rész magyar megjelenése. Kíváncsian várom.
Illetve, ha valaki szeretne egy kicsit jobban belemenni egy forradalom véres részleteibe, akkor ajánlom neki a Vérrel írt ígéretek című könyvet. Szintén fantasy történet, sárkányok ugyan nincsenek benne, de egy hasonló képpel nyit, mint ez a kötet. 

2022. november 2., szerda

Állj mellém

Az Iskolák versenye sorozat második trilógiájának befejező kötete is megkapta a szokásosan szép borítót. 560 oldalával pedig kiérdemelte a leghosszabb címet is.
Fülszöveg:
"A végéhez közeledik az Iskolák Országos Versenye, a négy kitaszított szirteses diák pedig rendületlenül menetel a döntő felé. Sára, Vivi, Rajmund és Dominik határozott céllal érkeztek a versenyre: meg akarják nyerni a kupát, ezzel bizonyítva, hogy ők többek, mint néhány múltbéli hiba. Napról napra szorosabb barátság fűzi össze a piros csapat tagjait a Hortobágyon, ahol az elszántság, a taktikázás, néha pedig a megérzésük az, ami továbbsegíti őket a következő körbe. Kérdés, hogy ez elegendő-e a végső győzelemre."
Az átvezető második kötet után volt némi elvárásom a lezárást illetően, de ebbe a könyvbe is úgy vágtam bele, mint a szerző korábbi munkáiba, Ki akarok kapcsolni! - felkiáltással. Ezt pedig teljesítette.
A történet a már megszokott mederben folytatódik tovább, vagyis néhány feladat között a szereplők apró-cseprő dolgait követhetjük nyomon. Természetesen a románccal a középpontban.
Terjedelméhez képest kevés volt benne az ismétlés (az ismétlődő mozdulatokat azonban nem sikerült kigyomlálni), és a konfliktusok lezárása is kapott bőven teret. Tetszett, hogy a könyv a továbblépést preferálta, így a szereplői nem ragadtak le a múltban. Üzenet szempontjából ez egy kifejezetten pozitív könyv.
Sára főhős pozíciója olyan megingathatatlan tény, mint a kommentszekció átlag alatti intelligenciája. Valahogy mindig mindent ő old meg, ami egyrészt érthető, hiszen főhős, másrészt kicsit idegesítő, mert még kiszámíthatóbbá teszi az amúgy is kiszámítható történetet. Ráadásul az ő múltbéli sérelmei valamennyire megoldásra kerültek, ami sajnos nem igazán mondható el a többiektől. Pedig Vivi és Dominik is megérdemeltek volna némi lezárást a múlttal, míg Rajmund megérdemelt volna egy háttértörténetet. 
Három köteten át vártam, hogy Rajmund körül tisztázódjanak a dolgok, ám csalódnom kellett. Semmivel sem tudok többet róla, mint két kötettel korábban, és ez nem sejtelmesen szexi, hanem hervasztóan hiányos. Még mindig fenntartom az első könyvnél írt véleményemet róla. Ő egy kölyökkutya, aki megrágja az ember cipőjét. Hú, micsoda gazfickó! Ráadásul azon kívül, hogy a "rémtettei", mint az órán melegszendvics sütés, egy része el lett mesélve, semmi háttere. Se család, se barátok, se hobbi, se semmi egyéb a már-már rajzfilmfigurákat idéző kifogyhatatlan édesség készletén kívül. Kár érte.
A románc egyébként kicsit túl lett nyújtva, de szerencsére kedvesen, és bár nem sokat tesz a cselekményhez, a két megmérettetés közötti baráti civakodások még mindig szórakoztatók. Az internetes tartalmak szintén elég viccesek voltak. A szerző pedig nem félt se cigit se néhány csúnyább kifejezést a karakterek szájába adni, ami jót tett a történetnek.
Tetszett, hogy "retró" játékok kerültek ebben a kötetben hangsúlyos szerepbe, és bár a vége borítékolható volt, cseppet sem bántam. Viszont örültem volna egy epilógusnak.
Összességében tehát megkaptam ettől a könyvtől azt, amit az előző két résztől is, kellemes kikapcsolódást. Nem voltak magas elvárásaim, és nem is mindegyiket teljesítette, de ettől függetlenül tetszett ez a könyv. Tetszett a hangulat, a könnyedség és a kellemes humor, mert épp ez volt az, amire olvasás szempontjából vágytam.
Bátran ajánlom azoknak, akik az előző két részt már olvasták és szerették. Viszont, ha valakinek problémája volt az előzményekkel, óvatosan kezdjen bele, mert nem ígérhetem, hogy ezek a problémák a végére megoldódnak.
Illetve lezárásnak még egy megjegyzés, kifejezetten örülök, hogy a szerző kijelentette, nem lesz több iskolák versenyéről szóló története, mert ennél a két trilógiánál többet ez az ötlet nem bírt volna már el, az biztos.