2012. április 29., vasárnap

Keserű ébredés

Szeretem a fantasyt, imádom a sárkányokat, kedvelem a tündéreket és más misztikus és mitologikus lényeket. Főleg ezért keltette fel ez a könyv a kíváncsiságomat. Na, meg az is hozzájátszott, hogy Moly.hu-n folyamatosan dicsérő véleményekbe botlottam róla. Ráadásul olyanok magasztalták, akiknek az ízlése többé-kevésbé egyezik az enyémmel. Lehet megkövezni, de néha behódolok a tömeg nyomásának. Természetesen utánajárva, megfontolva és nagyon sokat meditálva rajta. Hát így találtam rá Karen Marie Moning könyvére.
Lassan kilométer hosszú listám lesz azokról a könyvekről, amik érdekelnek, elolvasnám, esetleg a polcomon tudnám őket. Ez a kötet is köztük szerepelt, míg egy akció keretében be nem szereztem kedvezményes áron. Ő lett a húsvéti ajándékom.
Nem kezdtem el azonnal olvasni, mivel előbb meg akartam várni, míg a Vaskirály élményei kissé elhalványulnak. Egyik tündérvilágból a másikba, lehet hogy összezavart volna. Szeretem külön-külön kiélvezni a világokat, még akkor is, ha a téma hasonló.
Maga a kötet mutatós darab. A borító nagyon szép és a vastagsága is az ideális középkategóriás a maga háromszáz oldalával. Csupán egy problémám volt fizikai megnyilvánulásával, méghozzá a szoros kötés. Elég nehéz kihajtani a lapokat, én meg nem szeretem erővel szétfeszíteni a könyveimet, így óvatosan lapozom. Ennél a könyvnél nem lehet óvatoskodni, de egy szakszerű könyvmoly megoldja így is gerinctörés nélkül.
Mielőtt rátérek magára a műre, íme a fülszöveg:
MacKayla Lane Georgiában élő kisvárosi lány. A vihogós csitri egyszeriben komor felnőtté válik, amikor értesül Írországban tanuló nővére, Alina meggyilkolásáról. Mobiltelefonjáról meghallgatja testvére utolsó, kétségbeesett és rejtélyes üzenetét. Dublinba utazik, hogy a számára felfoghatatlan, misztikus nyomokat követve eljusson Alina gyilkosáig, és bosszút álljon rajta.
A válaszok keresése közben azonban nemcsak nővére titokzatos életének, szerelmének és halálának részletei tárulnak fel előtte lépésről lépésre, hanem az ír város ódon falak mögötti, láthatatlan árnyékvilága is. Az ijesztő események sodrában rá kell döbbennie, hogy a múlt egymással is könyörtelen harcban álló furcsa figuráinak mesterkedéseit csakis akkor képes túlélni, ha megtanulja használni újonnan felfedezett adottságát, amelynek révén betekintést nyerhet a tündérek veszedelmekkel teli világába. A veszélyek leküzdésében segítőtársa is akad a kiismerhetetlen könyvesbolt-tulajdonos, Jericho Barrons személyében.
A nagy tudású férfi történetei révén érti meg, hogy ha nem sikerül megakadályozni a tündérek és az emberek világát elválasztó falak teljes leomlását, akkor az emberiség jövője reménytelen. Mac fokozatosan tudatára ébred, hogy miféle küldetésre figyelmeztette őt Alina abban a bizonyos utolsó üzenetben. Neki kell megtalálnia az ősi Sinsar Dubh-t, a Sötét Könyvet, mert aki először szerzi meg a Tuatha Dé Danaan félelmetes erejű relikviáját, az mindkét világ ura lehet.
Mac úgy tervezi, hogy a nyomozás után nyomban visszatér az ő kellemesen provinciális, jelentéktelen kis szülővárosába, és igyekszik elfeledkezni mindenről, ami Dublinban történt vele. Hogy végül mégis a maradás és a további kutatás mellett dönt, abban Jericho Barronsé a főszerep. Kettejük közös próbálkozásának sikeréért azonban már a hamarosan megjelenő folytatás olvasása közben izgulhatunk.
Bár az utolsó bekezdés nem nyerte el tetszésemet, kissé folytatás-vadásznak éreztem, egész jól átfogja a cselekményt.
Mikor elkezdtem olvasni, úgy éreztem, jó lesz ez. Nyomozás, titkok, veszély és tündérek, minden ami kell. Aztán, ahogy haladt a történet lelkesedésem csappant.
Mac számomra egy irritáló nőszemély. Nem tudom, pontosan mi zavar benne, de egyszerűen képtelen voltam megkedvelni. Annyira amerikai, annyira rózsaszín és annyira öntelt és butus, hogy felhúzott. Képtelen voltam azonosulni vele, hiába vannak néha kifejezetten szórakoztató megnyilvánulásai, taszított. De nem adtam fel, hiszen egy ellenszenves főszereplőből is lehet jót alkotni, ezt hívják karakterfejlődésnek. Mac fejlődik is, kicsit benő a feje lágya, kevésbé lesz rózsaszín, de a könyv végére így sem kedveltem meg. Talán majd a folytatásban...
A tündérek nem a gyerekmesékből ismert apró, szárnyas, színes lények, hanem a negatív, veszélyes, vagy kifejezetten csúf, vagy gyilkos szépségű típusba tartoznak. Ezzel nem is volt problémám. Hozzászoktam a hasonló lényekhez és a leírásuk megfelelő táptalajt biztosított képzeletemnek.
Ha már karakterek, meg kell említenem Barronst. Jól kitalált figura, tetszik a sejtelmessége, a stílusa és igazából engem ő ragadott magával a történet során. Jobban érdekelt kicsoda, micsoda és mit titkol, mint hogy ki Alina gyilkosa, vagy mit kezd magával a főhősnő. Benne láttam a fantáziát és tudom, hogy még nagyon sok lehetőség rejlik benne.
A cselekmény amúgy elég laposnak hatott. Oké, vannak benne izgalmak, küzdelmek meg rejtélyek, de valahogy egyszer sem éreztem úgy, hogy ne bírnám letenni.
Mikor előzetesen utánanéztem a könyvről keringő véleményeknek, botlottam olyanba, hogy Moning milyen szépen és kitűnően ír. Hát nálam a szépen az nem ez a kategória és az írástechnikája is pusztán a jó típusba tartozik. Stilisztikailag nem rossz, de nem is kimagasló, nincsenek benne sem jellegzetes szófordulatok, sem szépen összerakott képek, csak az, amit egy könyvnél alapból elvár az ember (Bár sajnos vannak papírpazarlásnak minősülő fércmunkák is a könyvpiacon.), meg egy leheletnyi humor. A történetvezetéssel viszont akadtak gondjaim. A szálak jól vannak összerakva, tehát jól ír, de nem kiválóan. Engem baromira bosszantott, hogy mikor történne valami érdekes, izgalmas, azt nem leírja, hanem ugrik egyet és a főszereplő gondolatiból és az eseményről szőtt értékeléséből rakja össze. Mondok egy példát, hogy érthető legyen:
Mac találkozik egy tündérrel, aki megtámadja az utcán. Ott áll szemtől szemben vele. Megijed, jön a feszültség, majd bumm, vége a résznek. Következő sorban már Barrons boltjának biztonságában csücsül és meséli, hogy megtámadták.
Hol van itt az akció? Hol az izgalom? Nem lehet aggódni egy szereplőért, ha nem látjuk, milyen veszélyekbe keveredik. Ez pedig nem az egyetlen ilyen eset volt, így Moning nem nyerte el teljes mértékben a tetszésemet.
Cselekményről többet nem írok, inkább még egy kicsit a hangulatról meg az erotikáról.
Ez nem a legkönnyedebb fantasy akart lenni, de nem is az ütős kategória. Valahol a kettő között. Gyilkosság, erőszak van benne, de nem olyan véresen arcba vágósan, és a korábban említett akcióleírások hiányának fényében, nem kimondottan hatásos ez a sötétnek szánt aura. Szóval nem kell tőle félni, egyáltalán nem "kemény" könyv.
A másik felnőtt tartalom pedig érdekesen lett belecsempészve. Egy korábban olvasott véleményre alapozva itt is ütősebbre számítottam. Az illető ugyanis szívfájdalmának tekintette a szextündér kis akcióját. Én meg a későbbi Anita Blake kötetek után még el se pirultam tőle, pedig tömött vonaton olvastam. Igazából nem is tudtam, mit kezdeni ezekkel a részekkel. Illeni illettek a cselekménybe, de a főhősnő rögtönzött sztriptíze nélkül is elment volna a dolog. Ettől sem kell megijedni, erotika van benne és nem pornó. (Szerencsére!)
A kötet befejezése tetszett. Elhúzta a mézesmadzagot, hogy ha akar, azért tud írni akcióról is és meglebegtetett néhány későbbi lehetőséget.
Amúgy ez is egy sorozat, Tündérkrónikák  első kötete. (Már olyan magas az ingerküszöböm, hogy nem hat meg... Belefáradtam a mérgelődésbe.) Magyarul további két kötet megjelent (Álom és valóság, A hajnalra várva) és a negyedik rész is kész van, csak a Kelly Kiadó anyagi gondokra hivatkozva egyelőre felfüggesztette. Ezt inkább nem minősítem, hátha elszalad velem a ló. A teljes sorozat információim szerint öt könyvből áll.
Összegezve, nem rossz könyv, de nem is kimagaslóan jó. Azoknak ajánlom, akik kedvelik a tündéres témát és belevágnának egy kissé bizonytalan jövőjű (már ami a magyar kiadást illeti) sorozatba.
Azt még nem tudom, beszerzem-e a folytatást. Erre még alszom néhányat, mert mint már említettem, hosszú az olvasandó könyvek listája.


A mellékelt képen saját példányom látható húsvét körítésben.

2012. április 27., péntek

Sugar!

Ezúttal egy különleges helyről fogok írni. Szeretek új helyszíneket felfedezni, amik valamilyen szempontból egyedik és személyessé válhatnak. Ilyen a Sugar cukrászda is.
Megközelítés: Budapest, az Oktogontól a Deák tér felé kell elindulni az Andrássy úton, majd a második elágazásnál befordulni balra (Nagymező utca). Innen még egy kis séta az első elágazásig (Paulay utca), majd a sarkon jobbra és már ott is van a gyanútlan édességhiányos vendég.
Egy tipp a könnyebb megtalálásért: a sarkon egy étterem van hatalmas terasszal, ami elfoglalja a fél utcát, így egy keskeny járdán kell átmenni, hogy jobb oldalon feltűnjön az édesség fellegvárnak számító cukrászda épülete. Nem olyan könnyű megtalálni, először el is sétáltunk az elágazás mellett, pedig tudtam a pontos címet.
Még korábban hallottam erről a helyről, méghozzá csupa jó dolgokat. Így a fejemben motoszkált, hogy el kellene menni valamikor, ezt azonban a kivel, mikor és a miből kérdéskör jegelte egy időre. Hogy pontos legyek, szerdáig hűtve volt a terv.
Az épület elég hatalmas, hosszú és belül meglehetősen tágas. A gyanútlan vendég átlépi a küszöböt, majd ámuldozni kezd. Az első dolog ugyanis amit megpillant, balra egy édességbolt, míg jobbra a kínálat széles választéka süteményekből, tortákból, fagylaltból és tejberizsből. A jégkása pedig csupán ráadás.
Mr. A.-vel jutottam el végül erre a helyre és mondhatom, kiváló randiprogramnak bizonyult. Imádtam az egészet, ahogy ő is.
Körbejártuk a boltrészt, a sok színes cukorkát, amik fura és vicces neveket viseltek, a rengeteg gumicukrot és cukor formájú dolgokat, na meg a nyalókákat. Komolyan már attól cukormérgezése lesz az embernek, ha rájuk néz.
Aztán szemügyre vettük a sütemények széles sorát. A különleges alakú, ízű édességek bősége egy kis fejtörést okozott. Végül sikerült választanunk egyet-egyet. Még egy pont a randiszínhely javára, ha egy fiúval mész, nyugodt szívvel belekóstolhatsz az ő édességébe és így olcsóbban és egyszerűbben végig lehet próbálni a választékot. Mr. A. egy Sugar! coffee-t rendelt, én pedig egy Bebop-ot, ami tökéletesen ment a kissé hippis szerelésemhez. No, nem ezért választottam, csak később jót nevettem rajta, hogy vagy én öltöztem a sütimhez, vagy ő énhozzám. Mellékelt alsó képen megcsodálhatók ezek a finomságok:


A zsákmányolt édességadagunkkal felmentünk a cukrászda részbe, ahol csakúgy mint az alsó területen, minden nagyon csilli-villi, színes és extra volt. A legfelső képen látszik, milyen fehér asztalok és színes műanyag székek fogadtak minket. A falakról szuperhősök rajzai néztek vissza ránk a színes lámpák fényében. Hihetetlen egy hely!
Nem győztem fényképezni, mint valami veszett turista és amint nekiláttunk a sütiknek felpörögtünk az ízkavalkád meg a cukor hatására. Tipikus lökött pár lettünk, ahogy nevetgéltünk és osztozkodtunk az édességen. Nem szoktam, pontosabban kategorikusan kijelentettem, hogy nem fogok nyilvánosan enyelegni, de ez a hely még belőlem is kihozta a rózsaszín dilist.

Még egy pont a randiszínhely javára.Mikor meséltem Mr. A.-nek erről a helyről, azt is megemlítettem, tudomásom szerint még a mosdó is rózsaszín. Szóval mindketten kióvakodtunk fényképezőgéppel (a pink fényképezőgépemmel) a mosdóba néhány fénykép erejéig, amit a bal oldali kép jól szemléltet (fiú mosdó).
A plusz poén az egészben, hogy Mr.A. bevállalta, hogy erre az alkalomra ő is a helyhez öltözik, vagyis egy halványlila inget vett fel, csak az én kedvemért. Hozzáteszem, nagyon is jól állt neki.
De ha már öltözködés és korábban elhintettem, hogy a sütim illett a ruhámhoz, hát íme, ez volt rajtam: barna, hosszú szárú, fűzős csizma, piros harisnya, krémszínű rakott szoknya, piros-fehér-kék csíkos háromnegyed ujjú felső és egy hatalmas piros békejeles fülbevaló, hogy kellően hippi legyek.
Miután elpusztítottuk a sütiket, még mindig nem enyhült az édesség hiányunk. Szerintem ez olyan hely, ahol az ember betegre zabálhatja magát édességekből és cukormérgezésben, boldog vigyorral az arcán és rózsaszín köddel a szeme előtt elpatkol. Mr. A. meg is jegyezte, hogy otthon rózsaszínt fog hányni. Persze neki is nagyon tetszett a hely meg az egész hangulat, csak mégis egy fiú nehezebben visel ennyi csillogást.
Szóval nem bírtunk magunkkal és rendeltünk jégkását is, illetve egy Macaroont. Jobb oldali képen megcsodálhatók. Az enyém a piros, málna ízesítésű jégkása, míg a zöld-barna, lime-cola ízűt Mr. A. választotta. Mindegyik nagyon finom volt, bár nekem a sajátom jobban bejött.
A kis fehér tálban látható rózsaszín valami pedig egy Macaroon. Még Molyon hallottam erről az édességről először. Ott nagyon dicsérték, így nem bírtam megállni, hogy ne kóstoljam meg. egyet kértünk, mert nagyon drága (200/db) és csak a poén kedvéért ebből is a rózsaszínt választottam.Hát nem igazán nyerte el a tetszésünket. Olyan kis semmilyen süti. Ettem már rosszabbat, de sokkal-sokkal jobbat is. Kipróbálni jó volt, többet viszont biztosan nem veszek.
Na, de ha már árak, ez egy drága hely. Viszont akárhogy is nézem, megéri. Egyszer kipróbálni érdemes mindenkinek. A sütik tényleg nagyon finomat és bár nem tűnnek túl nagy adagnak, bőségesen elvan velük az ember. A jégkása kitűnő és biztosra veszem, hogy a fagylalt is. Aki pedig sokallná az árakat, az gondoljon arra, hogy nem csak magát az édességet fizeti meg, hanem a körítést is, a kiszolgálást, a baromi jó díszítést és az igényes mosdót. Ha pedig így nézzünk a dolgokat, nem is olyan vészes egyszer kirúgni a hámból.
Mr. A.kijelentette, hogy havonta egyszer itt fogunk randizni, azt kibírjuk valahogy anyagilag.
Csak ajánlani tudom a Sugar!-t mindenkinek. Elsősorban persze olyan lökött pároknak, mint mi, mivel tényleg baromi jó randiszínhely.
Van honlapja is, ami elérhető itt: SUGAR!

Egy kis személyes:
Világrengető hír következik:
Létezik olyan hímnemű, akinek én kellek. Kész, ez már a világ vége. Komolyan nem tudom, Mr. A. mit lát bennem, miért nem talált jobbat, de örülök neki.
Szóval egy pár vagyunk, ami azt jelenti, hogy előkelő helyen szerepel a fontossági listámon, vagyis szabadidőm nagy részét vele töltöm. Általában ilyen mozgalmas randikkal, mint ez a cukrászda és a nap többi része volt, vagy ha már nagyon kifogytunk a cukorból, koffeinből és energiából csak lazulunk és vigyorgunk egymásra. Ezért is csappantak meg a blogbejegyzéseim. Időhiány a köbön.

PS: Mr. A. nem tud a blogról. Remélhetőleg nem dédelget nyomozói ambíciókat és ez így is marad még egy jó ideig. De ha erre járna, üzenetem a következő:
Én ezt látom benned: őszinteséget, nyíltságot, kedvességet, gyengédséget, erőt, férfiasságot és mindent, ami vagy, akár hosszú a hajad, akár rövid, akár megborotválkoztál, akár nem, mert nekem te vagy az első.

2012. április 24., kedd

Könyvfesztivál 2012

Igaz, már kedd van, de csak most jutott időm a blogra, így kissé megkésve osztom meg Könyvfesztiválos élményeimet.
Múlt hétvégén rendezték meg Budapesten a Nemzetközi Könyvfesztivált. Könyvmolyságomból kifolyólag hallottam az eseményről és egyből el is határoztam, mindenképp ott leszek. A kérdés már csupán a kivel és a mikor volt. Előbbire hamar akadt kiszemelt Mr. A. személyében, míg utóbbit a Könyvmolyképző Kiadó válaszolta meg nekem. Egyik új könyvük írója ugyanis dedikálást tartott szombaton. Nos, így kerültem képbe. Lássuk a részletes eseményjelentést:
A fesztivál már csütörtökön megnyitotta kapuit a látogatók előtt. Millenárison rendezték és diákoknak ingyenes volt, míg nem diákoknak 500 ft. beugró fejében, amit viszont le lehetett vásárolni a könyves standoknál.
Már pénteken kimentünk felmérni a terepet. Megvolt a konkrét terv, mit szeretnénk beszerezni. A csodálatos napsütés pedig csak fokozta kedvünket, ahogy dél körül megérkeztünk. Először végigjártuk a bejárathoz közelebbi épület standjait. Itt csak nézelődtünk (a kiadók, amiknek a könyveire vadásztunk, máshol vertek tanyát), aztán átvágtunk az udvaron.
És itt találkoztam a fesztivál egyik csúcspontjával, Kisvakonddal. Egy ember nagyságú plüssállattal. Nem bírom megállni kép nélkül. Igen, megölelgettem a kis drágát. Igaz, első körben meg kellett küzdenem a csapat hat év alatti kölyökkel, hogy én is hasíthassak egy darabot szegény vakondból. Másnap, szombaton viszont szabad lett a pálya, ekkor készült a mellékelt fénykép.
No, de maradok egyelőre a pénteki napnál.
Miután megszeretgettem a vakondot, bementünk a másik épületbe felmérni a többi könyvkiadót. Első utam a Könyvmolyképző standjához vezetett, ahol beszereztem Cassandra Clare trilógiájának első kötetét, Az angyalt. Már nagyon régóta fájt rá a fogam, így rettentő boldog voltam, hogy végre a kezemben tarthatom. A vastagsága pedig külön öröm.
 Ezután körbejártuk a többi kiadót is. A Tarandus Kiadónál megálltunk egy fénykép erejéig. Homokrajz háttér előtt pózolni jó dolog. Igazán ötletes volt. Lecsekkoltam, mi mindent vennék, ha sok pénzem lenne, szóval csak andalogtunk Mr. A.-val. Majd ezt az épületet is elhagytuk, hogy a szép időben napozzunk és bohóckodjunk a zöld füvön.
Mielőtt elhagytuk volna a fesztivált, körbenéztünk a kinti standoknál is. Itt gyorsan elnyomtam a késztetést, hogy Agave könyvet vegyek, míg Mr. A. beszerezte a kiszemelt sci-fi köteteit. Közben begyűjtöttem két Simon's Cat-es képet, amik immár koliszobám falait díszítik. Nagyon bírom ezt az elvetemült macskát. A pénteki napot tehát viszonylag gyorsan lezártuk, már ami a fesztivált illeti.

Mivel szombaton volt a kiszemelt dedikálás, így másnap is ellátogattunk a Millenárisra. Ez a nap pedig könyves szempontból még konstruktívabbnak számított.
Kisvakond még mindig tűrte a kiskölykök nyaggatását, az időjárás azonban nem volt a legkegyesebb. Borús, esőre álló idő miatt a fűben hempergés elmaradt. Helyette korán megérkeztünk és miután a Bookline standnál zsákmányoltunk egy-egy zöld almát, illetve a kosztümös lányoktól egy szórólapot a könyvmolyképzős nyereményjátékhoz, megint mentem könyvet venni. Ezúttal Gail Carriger Lélektelen című kötetét gyűjtöttem be egy adag barátságkarkötő társaságában.
A képen mellesleg az írónő látható dedikálás közben. Sikerült nekem is aláíratnom vele a könyvecskémet.
Míg a dedikálásra vártunk, én elcsíptem egy szkunkot simogatásra, míg Mr. A. egy rohamosztagos katonának öltözött szórólapos srácot egy fénykép erejéig. Kitöltöttünk egy kérdőívet az Akadémiai Kiadónak, illetve még vagy háromszor végigjártuk a standokat. Beszereztünk még két könyvet Mr. A. tesójának, aztán eljött végre a dedikálás.
Fel voltam készülve kis névcetlivel, hogy egy angolnak különösen csengő nevem ne okozzon gondot, majd kivártam a soromat.
Gail Carriger igazi egyéniség, ez már a megjelenésén is látszik. Nagyon aranyosnak és közvetlennek tűnt abban a néhány percben, míg aláírta a könyvemet. Megérte nem elszalasztani ezt a remek alkalmat.
A könyvvásárlást így sikerrel zártam.
Mindkét napon rettentő jól szórakoztam és annyira jó volt más, hasonszőrű könyvmániásokat látni. Az egész rendezvényt áthatotta a nyomtatott betűk szeretete, ami különlegessé tette számomra ezt az egészet.
Összességében nagyon jól éreztem magam és ha tehetem, biztosan ellátogatok jövőre is. Csak ajánlani tudom.

2012. április 14., szombat

Kangoo jump

Ma kipróbáltam egy érdekes dolgot, amit meg kell osztanom az erre vetődő, olvasgató egyénekkel.
Részt vettem a Nivea idei országjáró fitnesz turnéján. No, nem mintha olyan nagy sportember lennék, de elhívtak és még jól is éreztem magam.
Az egész úgy kezdődött, hogy Pucca szólt, lesz ez a fitnesz cucc, lehet rá regisztrálni ingyenes termékminta csomagért.Ő már regisztrált az egyik barátjával, így kaptam az alkalmon és csatlakoztam hozzájuk.
A turné az ország hat városában kerül megrendezésre. Én a budapestire mentem, amit a Millenárison tartottak. Reggel sikerült is kimásznom az ágyból. (Hétvégente általában tovább lustálkodom, így picit fura volt már nyolckor felkelni.)
Az időjárás ugyan nem kedvezett a sportnak, ám szerencsére fedett helyet választottak, így a szemerkélő eső és a borús égbolt nem szegte kedvünket, amikor hármasban megérkeztünk.
Első dolgunk a regisztráció volt, amikor is megkaptuk a beígért csomagocskát a termékmintákkal. Csak azt furcsálltuk, hogy bár a résztvevők 99,99%-a nő volt, ennek ellenére három férfi termékmintát is tettek a csomagba. (No, de mindegyikünk tudta egyből, kinek passzolja majd le őket.) Ezen kívül kaptunk salátát, ami az ebédünket képezte és begyűjtöttünk néhány magazint is, igaz cseppet lejárt számokat, de ingyen voltak, így megtömtük velük a táskánkat rendesen.
Ezután beljebb merészkedtünk, keringtünk kicsit a színpad körül a nagy nyüzsgésben, mivel épp a kezdésre érkeztünk és a helyszín tele volt kíváncsi és lelkes egyedekkel.
Az első program a Kangoo Jump volt.
A Kangoo egy igazán érdekes, látványos és szórakoztató fitnesz módszer. A mellékelt képen látható cipőben kell ugrálni pörgős zenére. Bár külső szemlélőként könnyűnek tűnik, eszméletlen fárasztó.
Mivel a rendezvényen kaptunk kölcsön kangoo cipőt, ki is próbáltuk azonnal.
Az első kihívás a felvétele volt. Olyan mint egy görkorcsolya, csatos és meg kell benne találni az egyensúlyt. Nem olyan egyszerű megállni egy helyben a félkör alakú talpakon és a cipő maga sem épp egy kimondottan könnyű darab. Ugrálni ellenben nagyszerű benne, sőt az ember nem is bír nem ugrálni, ha a lábán van.
Gyorsan felvettük és mint az óvodások körbeugráltuk egymást és visongtunk meg nevettünk. Így a jó hangulat már adva volt, mire a színpadra lépett a kangoo csoport és megkezdte az edzést.
Bevallom, én csak pislogtam, olyan könnyedén ugrándoztak a színpadon különböző pózokban. Mi meg csak próbáltuk követni őket és közben nem egymást fellökni, vagy seggre ülni.
Ugrálni amúgy ebben a cipőben fél lábon a legkönnyebb. Ha mindkét lábát egyszerre használja az ember, nagyobb erőfeszítésre van szüksége, különben nem tud megfelelően rugózni.
Csupán fél órás volt ez a program, ám mi már tíz perc alatt leizzadtunk és kifulladtunk. Meg-meg kellett állnom, hogy levegőhöz jussak és képes legyek újra pattogni. Amikor azonban az ember elkezd ugrándozni, a cipő szinte viszi magával tovább és tovább. Biztosra veszem, hogy nagyon jól átmozgatja az izmokat, amit a színpadon ritmust adó csoport sportos alakja alá is támasztott.
Pucca meg is jegyezte, ő olyan hasat szeretne, mint amilyen a mikrofonos nőnek volt, aki az edzést vezette biztató kiabálással. Tipikus kockahas. Ehhez nekünk azonban baromi sokat kellene még ugrándoznunk ezekben a cipőkben és sajnos nem olcsó mulatság, ám annál élvezetesebb.
Ajánlom mindenkinek, hogy ha teheti, próbálja csak ki a Kangoot. Egy élmény.
Mivel teljesen lefáradtunk a nagy ugrálásban, kellett egy kis idő, mire összeszedtük magunkat. Közben elkezdődött a Zumba, amit tánc és fitnesz kereszteződésének tudnék leírni. Egy kis risza, egy kis ugrálás, egy kis risza, ha egyszerűen körül akarom írni.
A risza nekem nem megy, egyszerűen nincs érzékem a táncokhoz. Az ugrálás pedig a kangoo cipő után olyan fura és esetlennek tűnt a tornacsukámban. Így nem is nagyon kísérleteztem vele, csak csodáltuk a színpadot majdnem összedöntő tánccsoportot, akik hihetetlenül látványosan és energikusan nyomták végig.
Mi meg még letelepedtünk újságot olvasni és viccelődni. Nem sűrűn kerül női magazin a kezembe. Én sosem veszek és ismerőseimét is öt perc alatt átfutom ha a kezembe nyomják. Egyszerűen nem érdekel sem a divat és aktuális trendek, sem a párkapcsolati tanácsok, sem a receptek és egyéb az ilyen magazinokban megforduló dolgok. Néha azonban nem olyan rossz belelapozni az ilyenekbe is, más nem azért, hogy megcáfoljuk őket.
A programban a zumba után pilates következett, mivel azonban nem volt polioam egyikünknél sem, inkább elindultunk hazafelé.
Jó délelőttöt zártunk a sok ingyen cuccal megtömött táskáinkkal és a kellemes energiával, amit az ugrálásból nyertünk. Nagy élmény volt.
Természetesen dokumentáltuk is néhány fényképpel, amik közül egyet meg is osztok. A képen homályos alakom látható. (Majdnem valósághűen mutatja be szellem mivoltomat, hála a kangoo cipő miatt remegő Pucca művésznő kezének.) A cipőt és esetleg a pólómat (Aki nem ismerné fel egyből, annak megsúgom, The Mortal Instruments rúnákkal van tele.) tessék csodálni. A többi részem úgysem érdekes. (Talán csak az új sárkányos nyakláncom, amit tegnap kaptam Mr. A.-tól és amiről majd készítek egy normális képet, hogy eldicsekedhessek vele. ^^)

2012. április 13., péntek

A szukkubusz dala

Ismét egy könyvkritikával jelentkezem. Ezúttal egy vérbeli urban fantasyt hoztam. Már egy külön bejegyzésben (Agave könyvbemutató) kifejtettem, hogyan jutottam hozzá ehhez a kötethez, így nem ismétlem magam. Inkább egyből észrevételeimet írom.
A borító gyönyörű. Nekem nagyon tetszenek a tusrajzok, így ez a fehér alapon fekete rajzos hatás megnyert magának első pillantásra. Gratulálok a művésznek hozzá, na meg a képen látható illusztrációhoz is, ami az írónő aláírásával díszíti az egyik szekrényem oldalát.
A kötet a kellemes, átlagos hosszúságúak közé tartozik, így nem nehéz kézben tartani, vagy lapozni. Viszont, ha valaki belemerül (mint ahogy én is tettem) könnyedén befalja néhány nap alatt.
Meg kell még jegyeznem, hogy az írónő, Richelle Mead már egy ideje gyarapítja az Agave kiadó repertoárját könyveivel. Két vámpírokról szóló sorozata is fut, ami elég népszerű. Nem volt még szerencsém hozzájuk, bár cseppet sem bánom. Nem vagyok vámpír rajongó, ahogy egyik pulóverem is hirdeti: nem szeretem a vámpírokat, csak Simon Lewist. Így még nem olvastam mást Mead tollából, csak ezt a kötetet és remélhetőleg a folytatást is fogom hamarosan.
Fülszöveg:
"Georgina Kincaid, a gyönyörű könyvesbolti eladónő látszólag mindennapi életet él Seattle-ben. Reggelente a macskájával játszik, napközben elbűvölően csacsog a vásárlókkal, este pedig táncórákat ad barátainak, vagy éppen valamelyik környékbeli banda koncertjén lóg. Legjobb barátai két vámpír és egy kisördög. Ja, igen, ő maga pedig szukkubusz. Férfifaló, alakváltó démon, aki áldozatai gyönyöre közben elszívja életerejüket, s lelküket a kárhozat felé taszítja. Nem ma kezdte a pályát, mintegy 1600 éve, 16 évesen adta el a lelkét a halhatatlanságért, azóta csábítja a hímnemű halandókat, főnökei legnagyobb megelégedésére.

A hangulatos estéket azonban egy gyilkos zavarja meg, aki a halhatatlanokat vette célba, és aki ráadásul szerelmes vallomásnak szánt levelekkel bombázza Georginát. Angyalok, démonok, vámpírok és más különös lények bukkannak fel, és bár a pokol és a mennyek harca folyamatos, az örökkévalóknak ez meg sem kottyan…"

A könyv főszereplője, tehát egy szukkubusz. Nem olyan ismert lény, mint a korábban emlegetett vámpírok, pedig elég ősi és változatos mitológiája van, csak épp a neve változó. Mellette pedig feltűnik a rossz oldal, illetve a jó a szokásos keresztény megvilágításban angyalostól, démonostól.
Nekem pont megfelelő mértékű misztikum van benne, ahogy megfelelő mennyiségű hétköznapiság. Az olyan dolgok, mint egy dedikálás, egy polc összerakása vagy egy szimpla táncóra igazán üdítően hatottak a leheletnyi természetfelettivel. Ezért is szeretem ezt a műfajt, közelebb hozza a nem mindennapi dolgokat az unalmas és szürke hétköznapokhoz.
A hangulata csipetnyit az Anita Blake sorozat kezdeti köteteire emlékeztetett. Ez azonban az oldalak során eltűnt és bevont a könyv új és sajátos hangulata.
Georgina szerethető karakter. Ő a vagány csaj, aki képes (na meg munkájából adódóan köteles is) elcsábítani bárkit, mégis vannak gyengéi. Hiába szép, hiába tudja tetszés szerint változtatni alakját, fizikai küzdelmekben alul marad és talán ettől igazán nőies. Erőbeli hiányosságait más dolgokkal kompenzálja. Ráadásul, bár démon, van szíve, törődik másokkal és vágyik arra, hogy törőjenek vele. Öröm volt olvasni a vagányságát és az apró botlásait, amit a magánéletnek hívott aknamezőn vitt véghez.
A többi karakter szintén szerethető, nekem Seth és Carter a kedvencem.
Seth talán a legérdekesebb figura, a furcsa író, aki a saját világában él. Bizonyára sok hozzá hasonló ember szaladgál a világban és én nagyon szívesen megismernék egyet.
Amúgy ez a könyves szál, hogy a főhős könyvesboltban dolgozik, megszállott könyvrajongó és kedvenc írójával flörtölget, nagyon bejött. Szeretem a könyveket és jó olvasni, hogy még a könyvbéli szereplők is szeretik őket.
Carter pedig, Carter. A maga morcos, optimista módján elbűvölt.
Csupán egyetlen problémám volt a karaktereket illetően, nekem kevés volt a külső leírás. Az elején mindenkiről megtudja az olvasó, hogyan néz ki, majd az írónő a későbbiekben már nem firtatja a külső adottságokat. Így pedig az olvasó hajlamos félreképzelni, vagyis szőkéből barnát csinál, vagy fordítva. Ezért kedvelem azt, amikor finoman a cselekményhez passzoltan utalgat egy-egy külső tulajdonságra, ez nagyban segíti az elképzelést, amit itt hiányoltam.
Ha már cselekmény, a könyv egy megfontolt, de nem lassú tempót diktál. Mindig történik valami, de néha ez a valami egy kis apróság, vagy valami hétköznapi. Ez pedig így van jól, ezzel lehet jól megismerni a könyv világát miközben az olvasó figyelme sem lankad.
Csavar van néhány, meg csattanó a végén, de teljes mértékben kiszámítható. Nekem nem okozott kihívást kitalálni, ki áll a gyilkosságok mögött, ahogy azt sem, micsoda az illető. Mitológiai lényekben otthon vagyok.
Meg kell még említenem az erotikusabb részeket. Mivel egy szukkubuszról van szó, kimaradhatatlan az ágyjelenet. Ha nem lenne benne erotika, hitelét vesztené az egész könyv Georginával együtt. Kicsit mégis tartottam tőle. Féltem, hogy elviszi a cselekményt, vagy elrontja a karaktereket, ahogy az Anita Blake esetében meg is történt. Itt viszont mértékletesen és pont a megfelelő helyen szerepelnek ezek a részek. Az összesen három aktus szépen elszórva, nem túl hosszúra nyújtva szükségszerűen adja magát. Ráadásul a leírások is szépek, nem megy át pornóba, ami nálam nagy piros pontot jelent. Azért nem is virágnyelven fogalmaz ezeknél a részeknél, így a fiatalabb olvasókat esetleg meglepheti.
Összességében egy jól felépített sztori kidolgozott karakterekkel és egyedi hangulattal. Nekem tetszett és izgatottan várom a folytatást. Azoknak ajánlom, akik kedvelik az urban fantasyt és kikapcsolódásra vágynak, mivel ez a könyv szabályosan beszippantja a gyanútlan olvasót.


Kiegészítés:
A képen a már említett könyvbemutatón beszerzett saját példányom látható a dedikált illusztrációm és a könyvjelzőm társaságában. Olyan szépek együtt.
Ez a könyv egy sorozat (Miért nem lepődök meg már ezen?) első darabja, ami hat kötetet foglal magába. Ha tehetem, szépen begyűjtöm a folytatásait, mivel nagyon megkedveltem ezt a világot és kíváncsi vagyok, hogyan alakul tovább a szereplők élete. De ez még a jövő zenéje.

2012. április 4., szerda

Vaskirály

Még decemberben szereztem be a Vaskirály ARC példányát. Nagyon jó ötlet volt hazánkban is kipróbálni az előzetes példányokat. Ez jó alkalom mind a kiadónak, hogy megelőlegezze a fogadtatást, mind az olvasóknak, akik a nem csekély könyvárak tükrében örömmel kapnak az alkalmon. Ráadásul a visszajelzések segíthetik a későbbi, tényleges fogyasztásra szánt példány tökéletesítését.
Köszönet illeti tehát a Könyvmolyképző Kiadót. Remélem ezt az akciót még több másik fogja követni.
Szóval szereztem egy előzetes példányt (hivatalosan a júniusi Könyvhéten jelenik meg) és most el is olvastam.
A borító még így is nagyon szép, a vastagság a vörös pöttyösök átlagos mérete közel négyszáz oldalával és bár a nyelvezete még nyers, nem hemzsegett az elgépelésektől. Ami hibát itt-ott találtam, azt sajnos már piacra dobott könyveknél is érzékeltem néha.
Mielőtt azonban jobban belemegyek a részletekbe, jöjjön a szokásos fülszöveg:
"Valami furcsa mindig volt Meghan életében; már hatéves kora óta, amikor édesapja eltűnt a szeme elől. Az iskolában sem tudott teljesen beilleszkedni… és otthon sem.
Amikor egy gyanús idegen kezdi távolról figyelni, és tréfakedvelő legjobb barátja egyszeriben a védelmezőjévé válik, Meghan érzi, hogy minden meg fog változni, amit csak ismer.
De a valóságot álmában sem tudta volna elképzelni – hogy ő egy mesebeli Tündérkirály lánya, és egyben tehetetlen báb egy öldöklő háborúban. De idővel kiderül, mire hajlandó azért, hogy megmentsen valakit, akit szeret, vagy hogy útját állja egy rejtelmes gonosznak, akivel egyetlen tündér sem mer szembenézni… és hogy megtalálja-e a szerelmet egy ifjú herceggel, aki szívesebben látná őt holtam, semhogy közel engedje jeges szívéhez."

Szeretem a fantasyt, így nagy lelkesedéssel vetettem bele magam ebbe a könyvbe, hiszen tündérekről szól. Gondoltam, könnyed kikapcsolódást nyújt majd, főleg mivel A könyvtolvajjal párhuzamosan kezdtem bele. Részben beigazolódtak előzetes sejtéseim.
Valóban tündérek vannak a főszerepben, valóban fantasy és valóban könnyed.
Az eleje nagyon tetszett, ahogy Meghan élete a feje tetejére állt és elkezdődtek kalandjai, élvezettel faltam a lapokat, várva a titkokat és érdekes karaktereket.
Később azonban csappant lelkesedésem több okból is.
Először rájöttem, hogy a fantasyn belül az urban fantasy az én világom, ez a kalandozzunk Tündérországban nem igazán hozott lázba. A cselekmény pedig, bár pörög, mindig történik benne valami, nekem gyenge volt. Olyan mint azok a habkönnyű sütemények, amik kívülről mutatósak, de egy idő után, ahogy eszi az ember, már túl édes, túl tömény. Ez persze azért volt, mivel az ütősebb, kevésbé gyermekded történetekhez vagyok szokva. Nem tudtam igazán izgulni a szereplőkért, csak legyintettem, hogy úgyis túléli.
A cselekmény tipikus kalandos fantasy megspékelve egy kis tinikönyv életérzéssel. Adva van egy "átlagos", nem túl népszerű lány, aki feltörne. Aztán nagy titkokra derít fényt származásáról, majd hű társakkal kalandokba bonyolódva utazgat és a végén rá vár a nagy feladat, hogy megmentse a világot. Ez persze eléggé sarkított összegzés, de a lényeg ugyanaz. Mese. Ez egy mese, így tessék olvasni. Senki se számítson eget rengető fordulatokra, mélylélektanra vagy véres küzdelmekre. Egy számomra borzongatós rész volt, mikor a főszereplőnek beszakadt a körme kapaszkodás közben.
Ami a szereplőket illeti, nagyjából annyira fogtak meg, mint a cselekmény. Meghan néhol naiv, néhol ügyetlen, néhol ostoba és néhol próbál a sarkára állni, de valahogy olyan hiteltelen a vagány csaj szerepben. Azt azonban kedvelem benne, hogy bármit megtenne az öccséért.
Robbin bohókás figura, szerethető karakter nekem mégis hiányzott belőle valami. Talán ha egyértelmű lenne, hogyan is érez a főszereplő iránt, el tudtam volna dönteni kedvelem vagy sem.
Ash karaktere annyira tipikus, hogy már taszító. Igen, tudom, hasra kellene esnem tőle, belezúgni meg róla álmodni éjszaka. Na, nem! Tessék már megérteni, hogy nem attól jó pasi a jó pasi, hogy szívdöglesztő a külseje és rideg, de gyönyörű a szeme. Még a fagyos természet sem elég. Kell hozzá valami, amit úgy hívnak egyéniség, kisugárzás, lásd Cole vagy Jace. Ash felejtős.
A szerelmi szálacskától pedig a szememet forgattam. Amúgy sem rajongok az életre szóló szerelem első látásra dologért. Nem is igazán értettem, mi az, ami ennyire vonzó az ügyetlenke főszereplőlányban. Azt meg pláne nem értettem, hogyan tudott belezúgni valakibe, aki egyértelműen meg akarja ölni. A csókjelenettől pedig a hajamat téptem. Kedvem lett volna rájuk kiáltani: "Ne most smároljatok, idióták!", annyira nem illett abba a helyzetbe.
Mielőtt azonban az jönne le, hogy csak szapulom a könyvet cselekményestől, szereplőstől, meg kell említenem azt a néhány dolgot, ami kifejezetten tetszett.
Az első és legfontosabb Kacor. Oké, alapból állat meg macskamániás vagyok, de ez a cica haláli. Laza, szarkasztikus és ha ember vagy esetleg tündér lenne, simán szívdöglesztőbb lenne, mint Ash. Nagyon bírom a kis szőrmókot.
A belecsempészett, na jó, inkább belezúdított mondanivaló, ami nem más, mint a természet és a fantázia védelme. Az egész konfliktus a gépek és az emberi fantázia hiánya miatt alakult ki. Szép üzenet, bár kissé lerágott csont manapság.
Ami még tetszett az animés beszólások. Ütöttek és megnevettettek. Főleg az otaku tündér, amin behaltam a nevetéstől.
Összegezve nem rossz könyv, de én már túl öreg vagyok hozzá. Azoknak ajánlanám, akik szeretik a tündéreket (És hisznek is bennük. Ez nagyon fontos.), akik mesére vágynak, akik nem 18+-os urban fantasy rajongók (mint én), mert könnyed kikapcsolódásnak tényleg megfelel, illetve a fiatalabb kamaszok biztosan örömüket lelik benne.

Megjegyzés a végére:
A Vaskirály ismételten egy sorozat első kötete.
Miért? Ó, miért kell mindennek minimum három kötetesnek lennie? Miért nem tudnak az írók egy darab könyv keretein belül maradni? Kicseszés és kezdek besokallni. Valahányszor látok egy nekem tetsző könyvet, rá kell keresnem az íróra, hogy megtudjam, mégis hány kötetig fogja nyújtani. Ez pedig baromi bosszantó dolog. Félreértés ne essék, szeretem a sorozatokat, de hogy minden sorozat legyen az már tűrhetetlen. A könyvmolyok többsége pénz és helyszűkében szenved, amit igazán figyelembe vehetnének az írók is.
A kis kirohanásom után, lássuk ebben az esetben, mire lehet számítani. Julie Kagawa még további három kötetet írt folytatásnak (The Iron Daughter, The Iron Queen, The Iron Knight), illetve két novellát a kötetek közé. (Ezt nem tudom, kiadják-e papírformában.) Tehát, ha valakinek tetszik ez a kötet, már kezdhet is gyűjtögetni a nem kevés folytatásra. Igen, vannak még elvarratlan szálak bőven.
Részemről csak további ARC példányok esetében szerzem be őket, esetleg könyvtárból veszem majd ki.

2012. április 1., vasárnap

A könyvtolvaj

Nem rajongok a világháború témájú dolgokért és főleg nem a nácik által elkövetett szörnyűségekért. Egyrészről unom őket, mert egy ideje állandó jelleggel ott vannak a köztudat minden zugában, másrészről pedig már így is úgy érzem, túl sokat tudok, nem vágyom még több megerősítésre, milyen kegyetlen tud lenni az emberi faj.
Így cseppet félve tekintettem erre a könyvre, ugyanakkor rettentő kíváncsisággal is. A borító tetszetős és kifejező, no meg sok jót hallottam róla. Tehát hosszú töprengés után beszereztem és nem kellett csalódnom. Csodálatos könyv.
Mielőtt azonban belemegyek a részletekbe, jöjjön a fülszöveg:
"EGY APRÓ KIS TÉNY: MEG FOGTOK HALNI
1939. A náci Németország. Az ország visszafojtja lélegzetét. A halálnak sohasem volt még ennyi dolga.
Liesel, egy kilencéves kislány a nevelőszüleivel él a Himmel utcában. A szüleit koncentrációs táborba vitték. Liesel könyveket lop. Ez az ő története meg a Himmel utca többi lakójáé, amikor a bombák hullani kezdenek.
FONTOS INFORMÁCIÓK
ez a kis történet
egy lányról
egy harmonikásról
néhány fanatikus németről
egy zsidó bokszolóról
és egészen sok lopásról szól.
MÉG VALAMI, AMIT TUDNOTOK KELL
A HALÁL HÁROMSZOR FOGJA
MEGLÁTOGATNI A KÖNYVTOLVAJT."

Először is le kell szögeznem, ez nem egy könnyed olvasmány. 600 oldal tele nyomorúsággal, bombákkal, éhséggel és csontig hatoló mondanivalóval, ugyanakkor kedvességgel, reménnyel és igazsággal. Nem az a fajta olvasmány, amit az ember nem bír letenni, inkább olyan, amit néha pihentetni kell. Egy-egy rész után szükség van a töprengésre, emésztésre, hogy élvezettel lehessen folytatni.
Markus Zusak nagyon szépen ír. Olyan szépen bánik a szavakkal, hogy öröm olvasni és pont annyira érzékletes, amennyire kell.
A téma, bár első ránézésre lerágott csontnak tűnik a már említett második világháborúhoz kapcsolódó alkotásdömping miatt, merőben új. Ha valaki rákeres a háborúra csupa haláltáborokról, zsidó menekültekről szóló dolgokba botlik. Zusak pedig az érem másik oldalát mutatja be, vagyis azt, milyen lehetett egy németnek a hátországban. A tény ugyanis az, hogy teljesen mindegy volt ki német, ki zsidó, ki marslakó, a bombák, a halál és a szenvedés nem válogatott.
Apropó halál, ő a könyv narrátora. Első hallásra furának tűnhet, ez mégis egy zseniális húzás, hiszen ki lehetne pártatlanabb külső szemlélő, mint ő. Én kifejezetten szerettem az objektív meglátásait és a tényeket, amiket finoman az olvasó szívébe csepegtetett.
Tehát az alapötlet és a felépítés csillagos ötös.
A karakterek szerethetőek, igazi emberek, esendőek, hibáznak, mégis igyekeznek a jó úton maradni, amennyire csak lehet. Mindegyik külön egyéniség és mindegyik bekúszik az olvasó szívébe. Liesel és Rudy kapcsolata pedig egy igazi színfolt. Öröm nézni, hogyan cseperednek és mélyül el a barátságuk.
A könyvek iránti szeretet átjön a lapokból, ugyanakkor a szavak hatalmára is igyekszik rávilágítani. Van bőven mondanivaló a fejezetekben.
Cselekményről nem lehet mit mondani, lényegében arról szól, hogyan próbálták túlélni a háborút. Az események szépen egymásra épülnek.
Összességében egy szépen kivitelezett nagyon jó könyv. Tetszett és csak ajánlani tudom.
Néhány kedvenc idézet a végére:
"Liesel élt minden olyan ember nyilvánvaló jogával, aki valaha is tartozott már egy családhoz. Egy ilyen ember nyugodtan panaszkodhat és siránkozhat, kritizálhatja a családja tagjait, de nem engedi senki másnak, hogy ezt tegye. Mert ilyenkor kihúzza magát, és a család védelmére kel."

"EGY APRÓ KIS IGAZSÁG
Nincs se kaszám, se sarlóm. Csak akkor viselek csuklyás fekete köpenyt, ha hideg van. Az arcvonásaim pedig, hát, egyáltalán nincs az a halálfejem, amilyennek olyan élvezettel szoktak lerajzolni. Akarjátok tudni, hogy nézek ki igazából? Segítek. Kerítsetek egy tükröt, miközben folytatom."

"Azt mondják, a háború a halál legjobb barátja, de nekem erről más a véleményem. Számomra a háború olyan, mint az új főnök, aki lehetetlent követel. Megáll a vállad fölött, és egyfolytában ugyanazt ismételgeti: „Csináld meg, csináld meg!” Úgyhogy keményebben dolgozol. Megcsinálod. A főnök azonban nem köszöni meg. Hanem még többet követel."


Helyzetjelentés:
Felkértek koszorúslánynak. Egyik volt évfolyamtársam menyasszony és jövő nyárra már esküvőt terveznek. A tervek pedig olyan előrehaladott állapotban vannak, hogy már most felkért engem, F. barátomat és egy másik volt osztálytársat koszorúslánynak. Bár nem rajongok az esküvőkért, most mégis fellelkesedtem. Ahogy ültünk a menyasszonyék konyhájában az asztalnál négyesben, kártyáztunk és nassoltunk, mint hat éve (Azzal különbséggel, hogy ropi mellé szörp helyett pálinkát is tettek.) és esküvői ruhákat nézegettünk, belelkesültem. Olyan váratlanul ért a felkérés és mégis olyan boldoggá tett. Jó érzés, ha számítanak az emberre a nem annyira közeli barátok is. Persze még messze van a nagy esemény, így még bármi közbejöhet.