2013. július 31., szerda

Magazin

Ez lesz életem első magazinkritikája és valószínűleg az utolsó is.
Nem vagyok nagy újságolvasó. A Metropol és a Kisalföld a két újság, ami néha-néha megfordul a kezemben és mindkettőben szinte csak a Garfield, Kázmér és Huba és a sudoku érdekel. Ez nem volt másképp tinikoromban sem. Sosem vettem tinimagazinokat vagy női magazinokat. Életemben egyszer adtam ki pénzt egy Im-re, tizennégy évesen, mikor először utaztam egyedül Pestre. Akkor is csak azért, mert kellett valami olvasnivaló a hosszú útra. Az összes többi tinimagazin gimiben szünetekben került a kezembe, mikor a barátaim megvettek egyet-egyet, én is átlapoztam őket. Egyedül a Mondo magazin kötött le, az indulásakor meg is vettem jó néhány számot, aztán hamar lemondtam róla. Most legfeljebb szobatársam magazinjai kerülnek hozzám, ha nagy ritkán szerez egyet általában antikváriumban. Épp ezért úgy tűnhet, mintha újraélném tinikoromat, hiszen puszta rajongásból képes voltam magazint venni.


A dolog úgy kezdődött, hogy megtudtam, az egyik tinimagazin augusztusi számában Csontváros poszter lesz. Mivel már nagyon várom a filmet, meg amúgy is rajongok mindenért, amin rúnák vannak és épp most kezdtem újraolvasni a könyvsorozatot, kacérkodtam a gondolattal, hogy megveszem.
Aztán, bár unokatestvérem magazinjai (13 éves és Bravo mániás), amiket nagy lelkesen megmutatott nekem, eléggé elvették a kedvemet az ilyen típusú lapoktól, mégis rászántam magam.
magazinzsákmány
Ma tehát megvettem a Popcorn magazin augusztusi számát, mert Csontváros poszter és cikk volt benne. No, persze választhattam volna egy filmes magazint is, amiben szintén ez a poszter lapult, csak a többi poszter és a matricák inkább erre csábítottak. (Szeretem a matricákat.) 
Egyből ki is operáltam az újság közepéből a lényeget (nem szeretem mikor beletűzik) és elégedetten konstatáltam, hogy Skillet és No Doubt is került a repertoárba a számomra ismeretlen kölyöksztárok közé. Aztán megláttam a matricákat Paramore-ral és Papa Roach-al és már le is kenyerezve éreztem magam.
Gyorsan átfutottam a lapot, hogy tudjam, menyire kell lelkileg felkészülnöm a gagyi cikkek tömkelegére. Unokatestóm magazinjai ugyanis heves röhögőgörcsöt váltottak ki belőlem a sok hülyeséggel és marketingszagú izékkel, a kitölthetetlen és hibás tesztekről nem is beszélve. Egyiknél nem találtam elfogadhatót a lehetséges válaszok között, másiknál pedig a végeredmény olyan távol állt a valóságtól, mint a Nirvana a diszkózenétől. (Mégis volt olyan elvetemült őrült, aki képes volt diszkósítani a Smells Like Teen Sprit-et. Kedvem lenne megcsapkodni az illetőt egy betontömbbel...)
Az előzetes felmérés alapján, nem is tűnt olyan vészesnek, így hamar neki is láttam az olvasásnak és gyorsan a végére értem. (800 oldalas regényekhez szokva egy ilyen magazinocska nekem semmi.)
Ha pedig már tinimagazin olvasásra vetemedtem, igyekszem kihozni belőle valami értelmeset. Ezért most megírom értékelésemet róla sok-sok személyes véleménnyel.

Magazinjelentés:
A címlapon Lily és Jamie feszít árnyvadász szerelésben, amihez képest vidám, nyári sárga, narancs, kék háttért kapott. Az ajándékok (matricák és poszterek) gondosan fel vannak tüntetve mellettük, így e téren nem árultak zsákbamacskát.
58 oldalból csupán 35 oldal a tényleges cikk, a többi a borító és a poszter, amit barbár módon beletűztek a magazin közepébe. Értem én, hogy nem egy drága újság, de ha már fóliába csomagolják a matricák miatt, miért nem lehet külön mellékelni a posztereket is? Esztétikusabb és több hely maradna a cikkeknek.
A cikkek általánosságban rendben vannak. Egyik sem verte ki nálam a biztosítékot, mint rokonom magazinjaiban, ami plusz pont a lapnak.
Pletykákkal indít, vagyis melyik hírességnek hogyan alakul a magánélete vagy esetleg a karriere, ha ez utazással vagy a rajongókat befolyásoló egyéb dolgokkal párosul. Cory Montheith halálhíre is bekerült, aminek örültem, mivel jó ha a valóság is helyet kap a sok légből kapott híresztelés mellett.
Dupla oldalas cikk van benne Tim Bergling svéd Dj-ről és Király Viktorról. Előbbit, bár nem szeretem ezt a zenei stílust, elolvastam és mint olyan egyén, aki még életében nem hallott Avicii-ről, érdekesnek találtam. Utóbbi pedig teljesen hidegen hagyott, így átugrottam.
Csontváros cikk / 1
Aztán jött a Csontváros, ami kerek három oldalt kapott. Lily Collinsnak több helyet szántak és az én ízlésemnek túlságosan sokat foglalkoztak a magánéletével (ami engem például annyira érdekel, mint a kvantummechanika). A filmről ellenben nem sok szó esett a borzalmas reklámon kívül. No, nem mintha baj lenne a film pártolása, csak fújok mint egy dühös macska, ha valaki a Twilight-hoz hasonlítja, itt pedig egyenesen a rajongóinak ajánlják: "Ha szereted az Alkonyatot vagy a Burok című filmet, ezt egyenesen imádni fogod, sőt!" Tessék már leszállni a csillámvámpír témáról és elfelejteni Stephenie Meyert! Bőven elég, hogy az összes Cassandra Clare könyvre rányomták a nevét, ne tegyék már ugyanazt a filmmel is! Oké, reklám, tudom, de akkor is. A Csontváros egy dologban hasonlít a Twilight-ra: szerelmi szál is van benne. Ezen kívül, semmi párhuzam nem vonható. 
A cikk harmadik oldala azonban kárpótolt, mivel itt Jamie került nagyító alá és az író szépen nyakon csípte az egyetlen igazi botrányt, amit körültekintően tálalt is. Ó, igen, Jamie nagy ellentáboráról van szó, a rajongókról, akik kiakadtak, amiért ő kapta Jace szerepét. Nekem mint árnyvadászrajongónak lerágott csont a téma, annyit hallottam már róla, mégis jó volt egy összeszedett összefoglalót olvasni. (Én csak akkor fogom bírálni Jamie-t, ha már láttam a filmet.)
A következő három cikk megint hidegen hagyott, nem foglalkozom nyálas fiúcsapatokkal és tinihölgyéneksekkel sem, abból már általános iskolás koromban kinőttem.
A tartalomjegyzék alapján, a ciki tweetek érdekesnek tűntek, mint talán minden Twitter felhasználónak (bár mostanában elhanyagoltam a csiripelést), ám amint megláttam, pontosan kikről van szó, azonnal átlapoztam. Sosem foglalkoztattak a botrányok által felkapaszkodott szerencsétlenek.
A magazin közepén Balaton Sound összefoglaló és egy "Milyen a te álomnyaralásod?" teszt foglal helyet. Zenés magazin foglalkozzon is fesztiválokkal, hiszen ezek mozgatják meg leginkább a zenekedvelőket. A teszt pedig előzetes félelmeimmel ellentétben értelmesnek bizonyult. Kitöltöttem és működött, a világban nyitott szemmel járó lánynak titulált, amivel maximálisan egyetértek.
Csontváros cikk / 2
Aztán belefutottam egy olyan cikkbe, ami meggyőzött, mégsem annyira szánalmasak ezek a tinimagazinok. Unokatesóm már említett magazinjai felszínes libákká nevelő lapoknak tűntek és távol álltak a hétköznapi élettől. Bevallom, nem repestem, hogy ilyen vackokat olvas. Épp ezért ért a kellemes meglepetés, hogy ez a magazin megpróbál foglalkozni olvasói nevelésével, vagy legalábbis a jó útra térítéssel. Két oldalt betöltenek ugyanis a függőségekről és káros szenvedélyekről szóló elriasztó hasábok. Ötletesen hívja fel a fiatal olvasók figyelmét a cigaretta, az alkohol és a drog következményeire. Nem papol, csak elmondja a káros hatásokat és ami a legfontosabb: élethelyzetekkel egy-egy tini vallomásán keresztül. A végén pedig nem ítélkezik, hanem tanácsot ad, ami nekem nagyon szimpatikus volt. Hatalmas piros pont az újságnak a kreatív hozzáállásért.
Nem a Csontváros az egyetlen várva várt mozifilm, ami belekerült. Az új Percy Jackson film is kiérdemelt két oldalnyi figyelmet. Bár a könyveket nem olvastam és az első rész nem igazán nyert meg magának, ez az interjú a két főhőssel, kedvet ébresztett bennem hozzá. Majd valamikor megnézem ezt a filmet is.
Hegyalja Fesztivál is tovább színesítette a lapokat és bár szeretem a rock zenét, ez most mégsem hozott lázba. A magyar bandák közül ugyanis csak néhányat szeretek és The Gremma nem tartozik közéjük. 
Játék és filmajánló sem maradt ki és találtam is valami érdekest. Jennifer Aniston új filmje, a Családi üzelmek viccesnek tűnik, valószínűleg meg fogom nézni. Az ajánló részen amúgy akadt toplista is. Évek óta nem néztem meg a zenei listákat, és bár a rock lista nem tűnt annyira rossznak, a 20-as felsorolás ráébresztett, miért is nem figyelem én ezeket. Lana Del Ray többet érdemelne. Tehetséges énekesnő és igényes dalai vannak ellentétben a mezőny túlnyomó részét elfoglaló kreálmányokkal, akik az arcukon és a nevükön kívül nem sok mindent adnak a zenéjükhöz...



Popcorn úgy tűnik gondol a fiúkra és lányokra is, mivel a szokásos szépségápolási tanácsok mellé (amik persze kozmetikai reklámok is) beszúrtak egy kis sportot, egy új szörftípust, amihez nem kellenek nagy hullámok. Eddig még nem hallottam róla, így nekem ez kifejezetten érdekes volt.
A magazinnak van egy dalszöveg rovata, amit, bár nem találtam benne kedvemre való dalocskát, igazán ötletesnek találok. 
Tanácsadó rovat is van az elmaradhatatlan horoszkóp szomszédságában. Ezt a rovattípust mindig érdekesnek találtam, itt pedig nem egy pszichológus vagy orvos ad tanácsokat, ahogy az a legtöbb újságban szokás, hanem egy hazai író, Lakatos Levente. Nem olvastam még egyik könyvét sem (nem is valószínű, hogy fogom, mert távol állnak az ízlésemtől), ám Molyon mostanában nagyon aktív és ezek szerint mindenbe bátran belevág. Kedvesen válaszolgatott (mindegyik kapott egy mosolygós jelet) a problémával küzdő rajongóknak. 
Az olvasók kedvében járás azonban nem merült ki a tanácsadásban, az utolsó oldalon művészi hajlamú olvasók is főszerepet kapnak, legalábbis egy kis hasábban "a hónap levelei" cím alatt.
Összefoglalva tehát elmondhatom, pozitívan csalódtam és cseppet sem sajnálom, hogy őrült rajongó módjára vetettem magam egy tinimagazinra. Felülmúlta rettentően (bányászbéka hátsója alatt lapuló) elvárásaimat.
A Popcorn tinimagazinnak megfelelő, de nem kell tőle világmegváltó gondolatokat várni. Azért több, tartalmasabb cikk elkélne benne, mivel szerintem egyáltalán nem használják ki a magazin kapacitását.

A célnak tehát nekem megfelelt, szereztem egy Csontváros posztert az ajtómra, még kettő másikat a koliszobámba és pár matricát a szekrényemre. Azért nem csaptam fel sikítozó rajongónak és nem valószínű, hogy a következő években tinimagazin vásárlására vetemedem. 
Az a rúna a háttérben eszméletlen jól néz ki
Aki szeretne egy ilyen posztert, csapjon le rá egy újságosnál, vagy kérje el olyan rokontól, ismerőstől, aki még bőven a tinikorban van. Persze, csak akkor, ha nem árnyvadászrajongó, mert egy szeráfpengével védeni fogja ezt a kis kincset. 

2013. július 30., kedd

Könyves várólista VII.

Nem szeretem a nyarat. Oké, ez talán egy kicsit túlzás. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem bírom elviselni a hőséget és a lassan múló napokat, amiken az említett hőmérséklet miatt szinte semmit sem teszek. Éjjel nem bírok aludni, reggel nem bírok tovább aludni, hiába tehetném meg és napközben csak kinyúlva fekszem és előadom a hattyú halálát. Ez pedig az őrületbe kerget. Ilyenkor csak egy kis kirándulás, nyaralás segíthet rajtam, vagy tényleg elolvadok. Bárcsak elköltözhetnék Norvégiába!
No, de hogy miért szenvedek ennyire? Mert nincs energiám olvasni sem. Nem kucorodhatok bele kedvenc fotelembe, mert a szobám átlag hőmérséklete 30 C°, a redőny tövig lehúzva, nehogy még magasabbra kússzon a higanyszál, szóval túl sötét is van az olvasáshoz. A kertben hasonló a helyzet, ha nem rosszabb, mivel ott még a leégés is fenyeget (Éljen a fehér bőr!) és a lakás többi része (leszámítva talán a hűtőszekrényt) sem sokkal hűvösebb vagy világosabb. Szóval időm van bőven, olvasnivalóm van bőven, mégsem bírok olvasni és ez kikészít.
Pedig 10 csinos kötet várja, hogy végre kézbe vegyem és elkezdtem újraolvasni a Végzet ereklyéi sorozatot is.
Íme a hónap várólistásai:

Kölcsönkönyvek:

George R. R. Martin - Sárkányok tánca
Ez a könyv szerepelt már a rovat előző bejegyzésében. Ribizly adta kölcsön és a kistestvérét, a Varjak lakomáját épp most olvasom. Miután azt befejeztem, ennek is neki fogok látni. Csak azért haladok lassan velük, mert baromi vastagok és mint már elpanaszoltam, most nem vagyok olvasási képességeim csúcsán.

Barna Dávid - Egy magyar regény
Kristentől kaptam kölcsön, mikor kicseréltük Könyvfesztiválos szerzeményeinket. Zsebkönyv, de még nem érzek magamban elég elszántságot hozzá. Pedig a hétvégén gondoltam, hogy őt viszem magammal mamámhoz, aztán mégis inkább a Csontváros mellett maradtam. A poén az, hogy nagymamám polcán is csücsült belőle egy példány, de még ő sem olvasta. Majd legközelebb megvitatjuk, mit gondolunk róla.

Könyvtári könyvek:

Jung Chang - Vadhattyúk
Mindig kell egy kis kelet az olvasmányaim közé. Ez a könyv Kínáról szól kínai nők szemén át. Érdekel a kínai történelem és pont eleget foglalkoztam már vele a 20. századból, hogy legyen egy kis alapom hozzá. Csak azért nem kezdtem még el, mert ő sem egy vékony kötet és talán elég nyomasztó is, de hamarosan sort kerítek rá.

Andrea Cremer - Bloodrose / A döntés
Farkasos trilógia befejező része. Kíváncsi vagyok, hogyan ér véget a történet, ám a második rész (A keresők) lelombozott. Kell egy kis elszántság, mielőtt nekilátok. Talán a kölcsönzés lejárta megadja a kellő löketet.

Cynthia Hand - Angyalsors
Ez a könyv szerepelt a kívánságlista rovat legelső bejegyzésében. Azóta kis időre megcsappant érdeklődésem, csakhogy mikor észrevettem a könyvtár polcán, ismét kipattant egy szikra közöttünk. Reményeim szerint könnyed és szórakoztató olvasmány lesz, ami talán visszaadja könyvmolyságomat. A gyorsan befalt könyvek ugyanis további habzsolásra szoktak motiválni.

Saját könyvek:
Nem szeretem ismételni magam, így a Csokoládés barack és a The Hungry Ghosts kimarad. Róluk írtam már a rovat előző részében, akit érdekelnek, nézzen utána ott. Inkább a friss szerzeményeimről írnék néhány sort.

Cassandra Clare - Elveszett lelkek városa
Amint megjelent, be is gyűjtöttem a Könyvhéten. Aztán a közelgő mozifilm miatt, elhatároztam, újraolvasom a sorozat első részét. Ha pedig az elsőt újraolvasom, miért ne olvasnám újra a többit is? Ez viszont azt jelenti, hogy előbb átlapozom az eddig megjelenteket és csak utána veszem kézbe ezt, az ötödik kötetet.
Honnan ez a fene nagy önuralom, mikor árnyvadász rajongó vagyok? Onnan, hogy a Bukott angyalok városának befejezése megijesztett. Félek, teljesen ki fogok ábrándulni Jace-ből és nagyon-nagyon utálom Sebastiant (vagy Jonathant, kinek hogyan tetszik). 

Pergel Zsolt - Apácabordély
Szintén könyvhetes zsákmány. Még egy kis 20. század, ahogy a Vadhattyúk, ám ezúttal hazai terepen. Komoly könyvnek tűnik, no meg cseppet nyomasztó történetnek ígérkezik, így még nem szántam rá magam. Hamarosan pótolom.

Mathias Malzieu - A szív mechanikája
Erre a könyvre már egy ideje felfigyeltem. Szerepelt is a kívánságlista rovat hatodik részében. Aztán akció volt az Alexandránál és nem bírtam ellenállni neki. Annyira gyönyörű a borító és olyan kis aranyos vékonyka könyvecske, hogy eddig nem bántam meg. Ehhez a stílushoz viszont hangulat kell, ami még nincs meg, így pihen kicsit polcomon.

Ennyi szép könyv vár rám. Most viszont megyek esőtáncot járni, vagy beköltözöm a hűtőszekrénybe. Azért egy Csontvárost viszek magammal, hátha fellelkesít és szembe tudok szállni a hőség okozta tunyasággal. Ha nem sikerül, akkor tényleg szedem a sátorfámat és irány Norvégia...

2013. július 26., péntek

Bagoly

Nem vagyok egy konyhatündér alkat. Ha kaját kell készíteni, nyűgök, sírok és halogatom, míg olyan éhes nem leszek, hogy a müzli közvetlen a dobozból is megfelel. Mikor viszont egyszer rászánom magam a normális étkezésre, megadom a módját. Ez persze időigényes, mint minden, amit maximalizmusomtól hajtva elkövetek, így csak ritkán vetemedem rá.
Csupán egyetlen okból nem bánom a konyhában töltött időt és az a meglepetés. Ha valakinek kedveskedni szeretnék egy apró ehető ajándékkel, képes vagyok órákig pepecselni, gyúrni, szaggatni, sütni, még a 40 C°-os nyár közepén is.
Ma is sütésre adtam fejemet, mivel holnap elutazom pár napra falu lágy, rohadt meleg, internettől távoli ölére nagymamámhoz. Az ottani rokonoknak szeretnék kedveskedni egy baglyos keksszel, ezzel ünnepelve meg friss diplomámat. Szóval receptet, sütőt és lisztet ragadtam, most pedig megosztom, mi lett belőle.
Hogy miért? Mert már kétszer írtam korábban receptekről (Malac pogácsa és Boszorkányujj), így kezd gyakorlatom lenni a témában, és mert hátha olvasóim közül kedvet kap valaki egy kis sütéshez.

Tehát Baglyos süti, avagy ínyencség könyvmolyoknak:
Nem bonyolult beszerezni a hozzávalókat és az elkészítése is inkább egy csipet türelmet igényel, mintsem szakértelmet. Épp ezért bárki belevághat, legyen a konyhaművészet ördöge, vagy a rántotta szintjén megragadt amatőr.
sütésre kész baglyok
Hozzávalók:
9 dkg vaj, 10 dkg cukor, egy tasak vaníliás cukor, egy tojás, csipet só, egy citrom lereszelt héjja (ettől lesz isteni citromos aromája), egy evőkanál rum, 22-23 dkg liszt, mandulaszemek, csokoládé
Elkészítés:
 A lisztet egy tálban összekeverjük a cukorral, vaníliás cukorral, a sóval és a citromhéjjal. Ehhez hozzáadjuk a vajat (minél puhább annál jobb), a tojást és a rumot. Aztán ezt az egész egyveleget kézzel jól összedolgozzuk. 
Könnyedén összeáll, kellően tapadós tészta, így nem kell sokáig gyúrogatni. Ráadásul a citromhéjtól finom illatok szabadulnak fel közben.
Mikor összeállt egy nagy buciba, kinyújtjuk, kb. fél cm vastagra. (Ha túl vékony a bagoly könnyen megéghet, de az sem jó ha nagyon vastag, mert akkor jóval kevesebb lesz.) 
A kinyújtott tésztából pogácsaszaggatóval (a nagyobb fajta, aminek átmérője 6 cm körül van) köröket szaggatunk. Szaggassunk bátran, a szemeknek nem kell sok tészta. (Nekem összesen 33 baglyom lett.)
megsült baglyok
Ezeket kibélelt tepsibe tesszük és a maradék tésztából kis golyókat formálunk, mindegyik körhöz kettőt-kettőt. A golyókat koronggá lapítva belenyomjuk a bagoly "arcába", hogy nagy szemei legyenek.
A két szem közé jön a mandula. Én egész mandulákat vágtam félbe, ami jól kiadta a bagoly csőrének formáját. Ezeket is jól belenyomjuk a tésztába, nehogy sütés után leessenek. 
Még mielőtt a sütőbe tennénk őket, villával két oldalról nyomokat hagyunk, ezzel megadva a szárnyak mintáját. Aztán mehetnek is a sütőbe.
Elég hirtelen és gyorsan sül, kb. 10 perc alatt meg is van egy tepsi. Vigyázni kell, nehogy a vékonyabbra sikerültek megégjenek. Az alja legyen aranybarna, de a teteje maradjon világos színű, akkor lesz ropogós és porhanyós egyszerre.
elkészült baglyocskák
Miután mind megsült, hagyjuk kihűlni. Aztán olvasztunk egy kis csokoládét (nem kell sok) és minden szemgolyóra cseppentünk belőle, ettől lesz igazán nagy bagolyszeme a sütinek.
Miután a szemek elkészültek, hagyjuk pihenni, hogy megkössön a csoki. Esetleg rövid időre a hűtőbe is betehetjük, hogy teljesen megdermedjen. 
Ezután nincs más hátra, mint visszavonulni egy jó könyv, egy bögre tea, vagy kávé mellé és élvezni a könyvmolyok uzsonnáját a finom baglyos kekszekkel.

Hát nem édesek? 

Bagoly csoportkép

Ha valaki kedvet érez hozzájuk, vágjon bele bátran, tényleg nem bonyolult és ideális meglepetés bárkinek. Könyvmolyoknak pedig extrán ajánlott. :)

2013. július 25., csütörtök

Könyves álompasik párbaja

"Ha kapnék egy dollárt valahányszor
több érzelmet érzek egy kitalált karakter iránt,
mint a való élet emberei iránt,
ki tudnám fizetni a pszichiátriai segítséget,
amire kétségkívül szükségem van"
Ez most egy kifejezetten csajos bejegyzés lesz. 
Könyves blogokon szinte állandó jelleggel vannak párbajok, ahol a könyvszereplők mérik össze erejüket különböző szempontok szerint. Én legalábbis elég sűrűn futok bele a "Szavazz X-re!" felhívásokba. Bevallom, nem nagyon érdekelnek, maximum csak akkor, ha az X egy számomra nagyon kedves könyvhőst takar.
Most viszont egy érdekes párbaj zajlik a hazai könyvbologok táján, méghozzá az álompasik párviadala. 
Nőből vagyok, sok a szabadidőm és a melegben megzápult az agyam (ennyi mentség talán elég lesz), így kivételesen figyelemmel is kísérem az alakulását, legalábbis többé-kevésbé. Eddig mindösszesen ötször voksoltam, vagyis én inkább a mozgó változó vagyok a szavazatok között. Mégis úgy érzem, komolyabban is állást foglalhatnék a kérdésben, ezért írom ezt a csajos bejegyzést. Nos, lássuk a kínálatot és személyes véleményemet a szóban forgó úriemberekről. Csak a saját nézőpontomat, ízlésemet képviselem, ami nem vita tárgya. (Mielőtt meglincselne egy lelkes rajongó, amiért leszólom imádata tárgyát.) Nem kell velem egyetérteni. 

Olvasók szavazatai és jelölései alapján 16 könyves férfiszereplő jutott be a párbajra, akik több fordulóban mérik össze erejüket a hölgyolvasók kegyeiért. Csupán annyi kikötés volt a jelöltekről, hogy 2013-as megjelenésű könyvekben szerepeljenek.
Íme a felhozatal:
- Jace (A végzet ereklyéi)
- Cortez (Szent Johanna Gimi)
- Travis (Gyönyörű Sorscsapás)
- Folt (Csitt, csitt)
- Will (Pokoli szerkezetek)
- Barrons (Tündérkrónikák)
- Gideon (Időtlen szerelem)
- Magnus (A végzet ereklyéi / Pokoli szerkezetek)
- Ryodan (Tündérkrónikák / Dani O’Malley krónikák)
- Carlos (Perfect Chemistry)
- Étienne (Anna és a francia csók)
- Lucas (Easy-Egyszeregy)
- Christian Grey (Árnyalat)
- Daemon (Lux)
- Jem (Pokoli szerkezetek)
- Ash (Vastündérek)
Nem olvastam még mindegyik úrról, ám a számomra ismeretlenek könyves fellelhetőségéről igen, ami adott némi támpontot. 
A párbaj, ahogy már írtam, több fordulós. Jelenleg a nyolc párbajos forduló győztesei csapnak össze, hogy bejuthassanak a legjobb 4-be. 
A felsorolt 16 a következő nyolcas bontásban küzdött meg egymással:

Jericho Z. Barrons
Barrons vs. Christian Grey
Ez volt az első mérkőzés és a párviadal, ami fellelkesített a szavazásra. 
Tündérkrónikák sorozatot olvastam és nagyon szeretem, Barrons pedig igazi férfi csupa nagybetűvel. Reggelire eszik olyan alakokat, mint ellenfele, sőt a fél mezőnyt könnyedén kiüthetné a ringből csupán azzal, hogy megjelenik és betölti a teret. Nem kérdés hát, hogy rá szavaztam.
No, de ha ennyire egyértelműnek találom Barrons fölényét, miért aggódtam miatta? Mert Christian túlságosan ismert. Szinte a csapból is a könyvei folynak, amiket mondjuk én elvből sem vennék soha  a kezembe, míg Barrons és a krónikák kevésbé ismertek. Épp ezért nem hagyhattam, hogy egy pornóponyva elcseszett főhőse (mert az alapján, amit eddig hallottam róla, egy lelkileg defektes alak) a sok reklám miatt legyőzzön egy vérbeli ragadozót. Szerencsére nem csak én gondolkodtam így, Barrons fölényesen leverte Mr. Szürke Nyakkendőt.
A poén pedig ebben a párbajban az volt, hogy mindkét úr az öltönyös megjelenés híve. De hogy egy üzletembernek, vagy a tündérek rémének áll-e jobban az Armani, azt mindenki döntse el maga. Én természetesen Barronsra voksolok, mint mindig.

Folt vs. Jem
Mindkettőjükről olvastam, így itt joggal szavazhattam volna tapasztalataim alapján. Csakhogy egyik srác sem tett rám annyira komoly benyomást, hogy meg is tegyem.
Kissé elfogult vagyok árnyvadászok terén, mivel Cassandra Clare könyveit (eddig megjelent mindkét sorozatát) szeretem olvasni. Jem azonban, hiába kedvelem, nekem nem egy álompasi. Érdekes karakter, de nem róla fogok rózsaszín ábrándokat szövögetni.
Folt pedig nem győzött meg, mint férfi főhős. Ahhoz túlságosan keveset tett le eddig az asztalra. 
No, de ha mindenképp választanom kellene, legyen Jem, mert a zenészeket többre értékelem, mint a szerencsejátékosokat. A szavazók többsége szintén hasonló állásponton volt, mivel ők is az árnyvadászt juttatták tovább a bukott angyal helyett.

Jace vs. Cortez
Ismét egy árnyvadász küzdelme és ismét csak az egyik párbajozóhoz volt eddig szerencsém.
Cortezről nem sokat tudok, csak annyit, hogy ő a Szent Johanna Gimi szívtiprója és a tavalyi párbajt ő nyerte meg. (Ezért én mondjuk nem választanám újra, adjunk esélyt másoknak is.)
Jace pedig, nos ő Jace, akit a Végzet ereklyéi sorozat első három kötetében imádtam. Szeretem a stílusát és a szarkasztikus megjegyzéseit, amit viszont a Bukott angyalok városa hozott (hiszti és hiszti) és amit a vége ígért a továbbiakra, megnyirbálta cseppet vonzalmamat iránta. A dumája azonban még mindig zseniális és továbbra is megfognám a mangóját, szóval nálam a szöszi a nyerő.
A papírséma azonban érvényesült ebben a küzdelemben és Cortez elorozta a győzelmet. Erre csak egy magyarázatom lehet, Jace már megint önmarcangol és otthon hagyta a szeráfpengéit. Kapd össze magad angyalkán, mert így nem leszünk jóban!

Will
Will vs. Ash
Még egy árnyvadász jutott be a 16 álompasi közé, méghozzá Will Herondale. Ellenfele pedig egy tündérherceg lett Ash személyében.
Elfogultságom ide vagy oda, jelenleg Will a kedvenc árnyvadászom a szerelmi zűrjei ellenére is. Ha Jace szarkazmusát szeretem, akkor Will gunyoros, karcos, sötét humorát egyenesen imádom. Annyira jól áll neki a züllött, hanyag alak stílusa. Ráadásul kosztümös könyvben szerepel és a Viktoriánus kor valljuk csak be, minden lány szívét megdobogtatja.
Ash engem teljesen hidegen hagy, mivel a csinos külsején kívül nincs rajta semmi érdekes. Papírsrác, akit a könyv befejezése után már el is lehet felejteni.
Nem meglepő hát, hogy a voksomat Will nyerte el és győzött is a csibészes mosolyával és kócos tincseivel. 

Magnus
Lucas vs. Magnus
Lucast nem ismerem, így nem tudok nyilatkozni róla.
Cassandra Clare karakterei pedig ezek szerint elárasztották a pátbajt és világuralomra törnek. 
Bevallom, nem igazán értem, Magnus mit keres itt. Ő nem kifejezetten álompasi alkat, hiába, Alec szavaival élve: "neki a pirítós mindkét oldala vajas". Félreértés ne essék, kedvelem Magnust, cseppet sem zavarnak szerelmi beállítottságai, csak a többi jelölt között nekem kakukktojásnak tűnik.
Magnus kiváló mellékszereplő, érdekes, humoros figura és persze a megjelenése sem utolsó, mégsem álompasi. Ha valaki Clare könyveket olvas, nem hiszem, hogy pont róla fog ábrándozni, arra ott vannak a férfi főszereplők, vagy a kifejezetten férfias egyéb szereplők (pl: Valentine). Én legalábbis így látom, ezért nem is szavaztam ebben a párbajban.
Magnusnak azonban van bőven rajongója, aki bizonyára átkot szórna rám nézeteim miatt és aki továbbjuttatta őt a következő fordulóba kiejtve a kevésbé ismert Lucast.

Gideon
Gideon vs. Étienne
Ezt valószínűleg meg sem kellene magyaráznom olvasóimnak, de ha már csajos bejegyzés, megragadom az alkalmat, hogy áradozzam kicsit Gideonról.
Étienne-hez eddig még nem volt szerencsém és bár sok szépet és jót hallottam róla, még ha olvastam volna róla, akkor sem hiszem, hogy labdába rúghatna nálam Gideon mellett.
Hogy mire fel ez a dicshimnusz? Ha valakit nem győzne meg Jannis bája, aki a filmváltozatban ad testet Gideonnak, annak írok egy gyors listát, miért jó pasi kedvenc időutazóm.
Külsőségeket hagyjuk, lássuk a szép szemén kívüli vonzó tulajdonságait. Okos, művelt időutazó, aki bármelyik korban kiismeri magát. Jó a zenei ízlése (pl: Linkin Parkot hallgat) és szeret olvasni is. Egészséges egoval rendelkezik és a szarkasztikus humorból is bőven akad benne. Ha pedig ez nem lenne elég, orvostanhallgatóként garantáltan bevágódik minden lány szüleinél. Kell ennél több magyarázat?
Szóval ment a voksom Gideonra, aki természetesen fölényesen verte francia ellenfelét. 

Travis vs Carlos
Ebben a párbajban nem tudok állást foglalni, mivel egyik felet sem ismerem.
Carlost maximum a bátyja, Alex alapján tudnám jellemezni, ám ez így nem lenne igazságos, így inkább tartózkodom. 
A korábbi párbajozók mellett azonban elmondhatom, nem hiszem, hogy sok esélyük lenne nálam.
A rajongók Travist juttatták tovább.

Ryodan vs. Daemon
Itt is tartózkodó állásponton maradtam, bár Ryodant többé-kevésbé ismerem a Tündérkrónikákból. Ő Barrons egyik barátja és bár volt, mikor megcsapkodtam volna, mert a negyedik kötet vége az ő sara, szimpatikus karakter.
Daemonhoz nem volt még szerencsém, de legyen bármi vagy bárki, Ryodan simán megenné reggelire.
A rajongók azonban nem így gondolták, Ryodan kiesett.

A párbaj itt természetesen nem ért véget, jött a következő forduló, ami jelenleg aktuális a következő felállásban:

Barrons vs Jem 
Ment a voksom Barronsra, ám Jemet túlságosan sokan pátyolgatják, így félek, ki fog esni kedvenc tündérriasztóm.

Cortez vs. Will
Egyértelműen Will pártján vagyok, ám mivel Cortez a Jace rajongók ellen könnyedén állta a sarat, nem sok jót jósolok kedvenc árnyvadászomnak.

Magnus vs. Gideon
Még szép, hogy Gideon! Ha Magnus nyer, szomorú leszek. 

Travis vs. Deamon
Nekem teljesen mindegy.

Most jöhet a kérdés: Miért nem vártam meg a végeredményt, mielőtt megírtam ezt az összefoglalót?
A válasz egyszerű, igaz, néha szórakoztató szavazgatni, néha azonban lehangoló is, főleg ha kiesik a kedvencünk. Szóval bár nyomok egy-egy voksot Willre és Gideonra is, már nem nagyon érdekel a végeredmény. (Sanda gyanúm szerit Cortez fog nyerni csak mert ő a legismertebb a jelöltek közül.)
Épp ezért megtettem a magam kis eszmefuttatását ebben a bejegyzésben és kiírtam magamból véleményemet. Szíve joga eldönteni mindenkinek, ki is a legjobb könyves álompasi 2013-ban.
Az én dobogós listám a következő:
1. Barrons
2. Gideon
3. Will
Ám, ha választanom kellene, melyik úriembert postáztatnám magamnak, Gideon lenne a szerencsés. 

2013. július 24., szerda

A fekete prizma

Brent Weeks egyszer már bizonyított nekem. Éjangyal trilógiája, bár az első kötet (Az árnyak útján) még nem nyert meg magának teljesen, bekúszott a szívembe és nagy bizalmat öntött belém az íróval szemben. Épp ezért, mikor megtudtam, Weeks új könyvsorozatba kezdett és a Könyvmolyképző Kiadó ezt is eljuttatja a magyar olvasókhoz, nem volt kétséges, lecsapok-e rá.
A fantasy úgyis a szívem egyik csücske, hát még ha ilyen ütősen és eredetin van tálalva. Szóval egyből beszereztem, szinte a megjelenése napján a Könyvfesztiválon
A borító szép (bár nekem az éjangyalos könyvek jobban tetszenek) és közel 800 oldal. Igaz, a végén szerepel köszönetnyilvánítás és egy szójegyzék is, mint egy segítő szótár a könyv világához. Szóval nem épp utazáshoz elcsomagolható olvasmány, inkább fotelben ücsörögve fogyasztandó darab. 
Ennyit a külsőségekről, jöjjön a fülszöveg:
"Gavin Guile a Prizma, ő a leghatalmasabb ember a világon. Császár és főpap, az ő erején, bölcsességén és bűverején múlik, fennmarad-e a törékeny béke. De a Prizmák sosem hosszú életűek, és Guile pontosan tudja, mennyi idő van még hátra az életéből: öt év, ami alatt öt lehetetlen célt kell teljesítenie.
Ám amikor Guile felfedezi, hogy van egy fia – aki egy messzi királyságban született a háború után, ami őt hatalomra juttatta –, döntenie kell. Mennyit hajlandó feláldozni azért, hogy megőrizzen egy titkot, ami szétszaggathatja a világát."
Weeksnek van fantáziája, az biztos. A történet egy teljesen egyedi világban játszódik, tele új ötletekkel és megoldásokkal és a kivitelezés sem maradt el. Én legalábbis még csak érintőlegesen sem hallottam máshol színmágusokról (Szójegyzék szerint: "aki rendelkezik a fény átalakításának képességével, és anyagi (luxin) formákba önti azt") vagy bármi hasonlóról. Itt pedig ők vannak a főszerepben a szivárvány színeinek felbontásában, kötött hierarchiában és egy a naphoz és a fényhez köthető vallásban.
Nem csak a mágusok és képességük új, hanem a világ, amiben élnek és a hitük is. Nekem nagyon tetszett, hogy nem csupán a Hét Szatrapia felépítésére fordított figyelmet, hanem a vallásra is. Már csak egy nyelv hiányzik és kész is a tökéletes fantasy világ. Tetszett, hogy minden a fényhez és a színekhez kötődött, hogy mindennek megvolt a szerepe, jelentősége és oka. 
A könyv másik nagy erőssége a kidolgozott világ mellett, a szereplők. 
Vannak itt kifejezetten szimpatikus és kifejezetten ellenséges alakok, illetve olyanok is, akik a határon helyezkednek el. Szeretem az élő karaktereket, akik minden szuper képességük és hatalmuk ellenére megőrzik emberi mivoltukat és korán sem tökéletesek. Nos, itt pont ilyenek a szereplők.
A leginkább Kip karakterén figyelhető meg az erő és esetlenség kettőssége. Hiszen ő egy átlagos, kövér srác, aki cseppet sem hős alkat. Fél a patkányoktól, ha megütik inkább összegömbölyödik és várja, hogy vége legyen. Mégis ő a nagy Prizma törvénytelen fia, ami borítékolja a mágikus adottságokat. Ám színek ide vagy oda, mégsem változik át egyik pillanatról a másikra. Megőrzi eredeti természetét, félelmeit, bizonytalanságát és éles nyelvét. Könnyedén megkedvelhető figura.
Gavin szintén egy összetett karakter, ám őt inkább a tettei és a titkai teszik igazán érdekessé. Ahogy egyre több titok derül ki a múltjáról, egyre szimpatikusabbá válik. Számomra ő volt a főhős és nem Kip, mivel róla szerettem a leginkább olvasni.
Még egy szereplőt ki kell emelnem, méghozzá Karrist. Ő is egy érdekes és összetett személyiség és az ő titkai is izgalmas fordulatokat hoznak, nekem mégis más okból vált különösen szimpatikussá. A könyvek világában sok a hangsúlyos női szereplő és ezek gyakran gyönyörű amazonok, mint egy komplett női ideálkép. Csakhogy a tűsarkúban lövöldöző szépségek, akik egy csata után is tökéletes sminkkel és hajkoronával borulnak a férfi főhős karjaiba, meglehetősen hiteltelenek. Karris ellenben igazi nő. Naiv kislányból lett vakmerő harcos, aki tisztában van a korlátaival, elfogadja az élet pofonjait és felszegett állal megy tovább. Mindezek tetejében pedig nemcsak az ellenség ütéseit fogadja hősiesen, hanem a menstruációs görcsöket is. Lehet furcsának tűnik, de szabályosan ujjongtam, hogy végre valaki könyvbe szőtte ezt a nem épp elhanyagolható "női problémát", és hogy mindezt egy férfi író tette, hatalmas vastapsot érdemel. Szeretem az ilyen apróságokat, amik a valósághoz kötnek egy fantáziavilágot is.
A könyv amúgy népes szereplőgárdát vonultat fel, ám szerencsére csak a leghangsúlyosabbak kaptak nézőpontbeli szerepet, így a történet követhetőségén ez cseppet sem ront.
A cselekmény szövevényes, tele konfliktusokkal, titkokkal és félreértésekkel, no meg sok-sok ármánnyal, mert mindenki a hatalom rabja. A múltbéli események pedig legalább olyan izgalmasak, mint a jelenbeliek és persze nagy hatással vannak mindenre. A szálak boncolgatásába inkább nem megyek bele, legyen elég annyi, hogy izgalmas és fordulatos. Weeks jó a csatajelenetekben és a színmágia még betűkön keresztül is fényesen látványos.
A könyv utolsó száz oldala tömény harc, ami igazán életszerűen lett megalkotva. Az olvasó könnyedén beleéli magát a város ostromába és összeszorított ujjakkal drukkol kedvenc szereplői épségéért. A végére pedig, bár néhány titokra fény derül és egy-egy apróság megoldódik, csak fokozódik a feszültség és a sok kérdés.
Hiába közel 800 oldal, szívesen olvastam volna még tovább is. Weeks stílusa könnyed és humoros, így pörögtek az oldalak rendesen.
Összességében tehát nekem nagyon tetszett. Nem bántam meg, hogy megvettem és meleg szívvel ajánlom minden fantasykedvelőnek. Aki olvasta az Éjangyal trilógiát és tetszett neki, nem fog csalódni ebben a sorozatban sem, aki pedig azt még nem olvasta, itt az ideje, hogy megismerkedjen Weeks könyveivel. 

Ízelítőnek itt a könyv bemutató videója, ami bár a szereplőket én teljesen másképp képzeltem el (főleg Kipet) nagyon látványosra sikerült:

Kiegészítés:
Ahogy a bejegyzés elején is írtam, könyvsorozatról van szó, ami magyarul A fényhozó címet kapta.
Információim szerint összesen négy kötet lesz, amiből a második rész (The Blinding Knife) már megjelent az USA-ban és talán jövőre eljut a magyar olvasókhoz is. A harmadik kötet, The Broken Eye még írás alatt áll és 2014-re lett ígérve. Az utolsó rész pedig, ami egyelőre nem kapott címet, 2016-ban lesz várható. 
Brent Weeks nem kapkodja el a könyveit, amit tekintve a kidolgozottságukat, cseppet sem bánok. Ráadásul meglehetősen terjengős író, ha az oldalszámokat nézzük. Maga is megjegyezte egyszer, hogy a kiadója mennyit bosszankodik a könyvek vastagsága miatt, így megígérte, hogy a következő kötet vékonyabb lesz, mint a Shakespeare összes. Szeretem a humorát.
Jó könyvekre megéri várni, így türelmesen kivárom minden rész magyar megjelenését, addig pedig gyönyörködöm az eddigi Weeks-könyveimben.

2013. július 20., szombat

Az utolsó vérfarkas

Ez a könyv behúzott a csőbe. Bedőltem a gyönyörű borítónak és az ígéretes fülszövegnek. 
Agave borítók mindig tetszetős darabok, ám ez most különösen vonzó lett. Sejtelmes, hangulatos, egyszerűen gyönyörű és figyelemfelkeltő. Ehhez pedig hangzatos cím és érdekes fülszöveg társult. Nem csoda hát, hogy felkerült a Könyves kívánságlista rovatom első lajstromára. Még a sok negatív értékelés sem rontotta lelkesedésemet. 
Aztán megláttam a könyvtár egyik polcán és lecsaptam rá, majd nagy reményeket szövögetve nekiláttam az olvasásnak. Rövid időn belül azonban hatalmasat csalódtam. No, de mielőtt rátérek a részletekre, íme a mézesmadzag fülszöveg:
"Jake Marlowe nem mondható fiatalnak. Márciusban lesz kétszázegy éves, de ebből százhetvenet simán letagadhatna. Jake ugyanis vérfarkas, méghozzá egyik fajtársa balszerencsés és erőszakos halálát követően a legutolsó példány. És bár ereje teljében van, lelkileg kikezdi a magány. Eluralkodik rajta a depresszió, s már azt fontolgatja, végez magával – még akkor is, ha ezzel egy több ezer éves legendát temet el örökre. Első látásra úgy tűnik, mi sem egyszerűbb, mint véget vetni mindennek. Csakhogy két kifejezetten veszélyes társaság is üldözőbe veszi, akik eltérő okokból ugyan, de semmitől sem riadnak vissza, hogy életben tartsák Jake-et. Legalábbis a következő holdtöltéig."
Érdekesnek és izgalmasnak tűnik, ugye? Hát megsúgom, nem az. Alig több mint 300 oldal nekem mégis inkább 3000-nek tűnt, olyan lassan haladtam vele.
Az első öt-tíz oldal után megállapítottam, nem kedvelem a főszereplőt, ellenszenvem pedig csak fokozódott a továbbiakban. Énregény, vagyis minden Jake szemszögéből van, ami tekintve negatív érzelmeimet az úriember iránt, nem tette élvezetesebbé számomra a könyvet.
No, de hogy mi problémám volt a vérfarkassal? Röviden a stílusa, ahogy megpróbált baromi fennkölt gondolatokat produkálni, mégis laza maradni. Nem jött össze. A szent és a profán megfelelő arányban elegyítve tökéletesen megfér egymás mellett. Itt viszont Jake jött a beképzeltségnek tetsző modorában műveltsége minden szegletével, mert ő pontosan tudja, melyik évben, milyen híres irodalmi művet adtak ki, latin tudását pedig sűrűn kell az olvasó orra alá dörgölni, elsősorban anatómiai latin szempontjából. Mindezt megfejelte a rengeteg szexuális utalással az erre vonatkozó kifejezések széles tárházát felvonultatva. Mert az olvasónak nem csak az a fontos, hogy épp egy fibulát rágcsál vérfarkasunk, hanem az is, hogy közben micsoda merevedése van.
Jake amúgy állandóan fickós, szinte mindenre gerjed, még egy női kisujj körmének képzetére is. Közben pedig nyavalyog, mert ő már mindent megélt és nincs már kedve a halhatatlansághoz. Bosszantóan irritáló figura, ám ezt még lenyeltem volna, ha történik közben valami érdekes, vagy végig ilyen marad.
Csakhogy a cselekmény rettentő lapos, alig van benne egy kis izgalom, az is csak a könyv felén túl és motivációt sem sokat találtam. Oktalan kergetőzésnek tűnt a vérfarkashajsza a sok degenerált karakterrel.
A többi szereplő sem nyerte el szimpátiámat, sem a nimfomán milliomos nőszemély, sem a gagyi vámpírok, sem az őrült katonák, a női főhősről nem is beszélve. Mind idegen maradt számomra.
Jake pedig egy hölgyemény felbukkanása után morcos, öntelt, halálvágyó figurából átváltott szerelmes kamaszba. Értem én, hogy a szerelem mindent felülír, de kétszáz év mégis csak kétszáz év, lehetett volna sokkal-sokkal bölcsebb.
Ha már nők, akkor meg kell jegyeznem, hogy a könyv utolsó ötven oldala egy vicc. Itt Jake szemszögét felváltja szerelme nézőpontja, aki pont annyira irritáló, mint párja. Szinte félelmetes volt a hasonlóság a két nézőpont között, mintha Jake-et olvastam volna (még a szófordulatok is azonosak) csak kicsit sírósabban és érzékenyebben.
Glen Duncan tehát fogta a vérfarkasokat, megspékelte néhány eredeti gondolattal és írt belőle egy össze-vissza könyvet. Pedig tényleg voltak jó ötletei, a vérfarkasok éhsége, a megevett emberek kísértetei, a faj problémái. Csakhogy ez nem elég. Kellett volna kalandos és hiteles cselekmény, egy-két titok és kevesebb, sokkal kevesebb testi szerelem. Ráadásul volt benne néhány olyan mozzanat, ahol "Na, ne már!" felkiáltásara vetemedtem. 
Például, mi az hogy egy vérfakas, még ha emberi alakjában van is, nem bír összetörni egy széket? Még én is képes lennék összetörök egy fa tákolmányt, ha az adrenalin felpörget és az életem múlik rajta. Jake azonban szellemileg sem volt a toppon. Az erdő egyik fájához kötözött egy fickót, betömte a száját, majd egy órával később az erdő széléről szólongatta magához, mikor össze akarta szedni. Aztán csodálkozott, hogy nem jött, sőt még csak nem is válaszolt... Hol van itt a logika?
Összességében tehát nem tetszett, sem a stílus, sem a történet nem nyert meg, a könyv végét pedig nevetségesnek találtam. 
Ha valaki ütős fantasyt akar olvasni, keressen egy másik könyvet. Ezt csak azoknak ajánlom, akiknek sok a szabadideje és nem zavarja őket egy kanos vérfarkas fennköltnek szánt önsimogató ömlengése.

Kiegészítés:
Glen Duncan nem állt le. A könyvnek ugyanis van folytatása. Talulla Rising címmel tovább vitte a történetet még egy kötetben. Hogy ezzel kiélte-e vérfarkasok iránti vonzalmát, azt nem tudom. Lehet, hogy tervez egy harmadik részt is, hiszen a három kötet a divat mostanában....
Én viszont ezennel befejeztem olvasói pályámat, már ami a tollából született műveket illeti. Egy könyv bőven elég volt, köszönöm.

2013. július 16., kedd

Rubinvörös (film)

Végre sikerült megnéznem Kerstin Gier Rubinvörös című könyvének filmadaptációját. A könyv nagy rajongójaként cseppet féltem tőle. Ezért is halogattam ilyen sokáig, no meg várnom kellett a magyar feliratra. Ezúton is köszönöm a lelkes németül tudó rajongóknak! Sajnos a magyar mozik nem vették meg, hatalmas fekete pontot érdemelnek.
Aki esetleg nem hallott volna a könyvről, itt egy kis ismertető:
"Olykor tényleg nagy terhet jelent egy rejtélyekkel teli családban élni. A 16 éves Gwendolyn legalábbis meg van győződve erről. Amíg egy napon egyszerre - mint derült égből a villámcsapás - a 19. és 20. század fordulóján nem találja magát, és világossá nem válik számára, hogy ő maga a legnagyobb rejtély a családban. Amit viszont még csak nem is sejt: az időutazások alatt kerülendő a szerelem. Mert ettől aztán tényleg a feje tetejére áll minden!"
Hallottam jót is, rosszat is, mielőtt belevágtam. Eléggé megosztja az olvasó és nézőközönséget, amit meg is értek. 
Előre szólok, elfogult vagyok a könyvvel és Jannis Niewöhnerrel szemben. Ettől függetlenül azonban, úgy hiszem, képes vagyok megítélni a film értékét.  Épp elég pocsék adaptációt láttam már, hogy tudjam, az elfogultságnak is vannak határai. Szóval jöjjön személyes véleményem.
Német könyv, így németek készítettek belőle filmet is, ami talán felelős a forgatókönyvért. Az európai filmeknek egész más a hangulata, mint a rengeteg amerikainak, amik teljesen elárasztották a mozik világát. (Haragszom is rájuk, amiért kiszorítanak minden mást.) Itt viszont nem éreztem olyan nagyon eltérőnek, bár megvolt a maga bája. Aranyos film, könnyed, romantikus hangulata van egy csipetnyi kalanddal és humorral.
A forgatókönyv nem ragaszkodott a könyvhöz, sőt. A film fele még csak-csak követi a könyv eseményeit, igaz elég merész ugrásokkal, ám a második fele már teljesen eltér tőle. 
Gideon
Mindig toleráns vagyok az eltérésekhez, mivel a film és a könyv két külön műfaj, ami jó a lapokon, nem biztos, hogy jó a vásznon és fordítva. Épp ezért a logikus változtatásokat értékelem és szeretem, ha egy kis pluszt adnak a filmhez. 
Itt is toleránsan álltam hozzá. Leslie szőke, szeplős lányból négerré változott, Gwendolyn húga megszűnt létezni, nem nagy ügy. Jennifer Lotsi biztos elvarázsolta a szereplőválogatókat és Caroline szerepe sem olyan nagy a könyvekben, hogy létfontosságú legyen a film sűrített cselekményéhez, mert egy film mindig gyorsít a tempón és néha-néha összemos dolgokat az egyszerűsítés kedvéért. Az ilyen dolgok felett tehát könnyedén szemet hunytam. 
Aztán a film felénél elkezdtek olyan jelenetek és események felbukkanni, amiket nem tudtam a könyvhöz kapcsolni. Gondolok itt az indiai étteremre, Gwen és Gideon éjszakai kutatására és a karácsonyi kiruccanásukra a múltba. Ezek csupán a film kedvéért jöttek létre, ahogy a bál is csak a finálé megkoronázása miatt valósulhatott meg. Ezzel pedig biztosra veszem, hogy sok könyvrajongónál verte ki a biztosítékot. Én sem teljesen értettem, miért kellett ennyire eltávolodni az eredetitől.
Mégis azt mondom, talán nem baj, hogy így alakult. Ahogy néztem a fimet, a könyv pörgött az agyamban, így minden teljesen világos volt számomra, sőt, mivel már mind a három részt olvastam, még annál is tisztább. Azt azonban nem merném állítani, hogy az, aki nem olvasta a könyvet, ugyanilyen könnyedén kiigazodik a titkokban és rejtélyekben. A plusz jelentek talán épp őket segítik. Ráadásul szépen belesimultak a történetbe és jobban összehozták a két főszereplőt. Gwen és Gideon közös plusz jelenetei nélkül ugyanis szerintem hiteltelen lett volna a szerelmi szál, így viszont jó úton halad a kapcsolatuk.
Nekem tehát megfelelt az átírt történet, mert látok benne logikát és mert a kivitelezésre nem lehet panasz.
Kostja (James), Maria (Gwendolyn) és Jannis (Gideon)
A színészeket nagyon eltalálták. Maria Ehrich igazi Gwendolyn az ügyetlenkedéseivel és a felvágott nyelvével. Nagyon tetszettek a kiborulásai és ahogy kezdte egyre jobban összeszedni magát. 
Jannis Niewöhner, nos csak rá kell nézni. (Ezúton üzenem a Mikulásnak, Fogtündérnek, házi manóknak és a többi jótét léleknek, őt kérem a küszöbömre egy piros masnival átkötve. Köszönöm!) Jól adta a pimasz Gideont a beszólásaival és a lehengerlő mosolyával együtt. Elfogult vagyok, vállalom.
Gwen családját is jól összerakták, egyedül a nagyi, Lady Arista nem nyerte el tetszésemet. Neki sokkal szigorúbbnak és karót nyeltebbnek kellett volna lennie.
A gróf és társasága szintén hű maradt a könyvhöz és külön piros pont a gróf képességei miatt. Nagyon szépen megcsinálták a fojtogatós jelenetet. No, de a misztikumra nem is lehet panaszom. A temportálás egyszerre látványos és mégis könnyed, már-már természetes hatást kelt. 
Ki kell még emelnem Kostja Ulmannt, azaz Jamest az iskola házi szellemét. Visszaadta az eredeti James gőgős, piperkőc stílusát és a jelmeze is tökéletes volt. 
Apropó jelmezek, gyönyörű ruhák vannak benne. Látszik, hogy a készítők figyeltek a kosztümökre és a díszletre is. Látványra nagyon szépen adja a könyvben leírtakat.
A zenére sem lehet panasz. Sofi de la Torre filmhez készített két dala különösen ütős lett. (Akit érdekel, meghallgathatja: Faster és Recognise Me)
Összefoglalva tehát jól összeszedett, látványos és hangulatos film. Nekem nagyon tetszett átírások ide vagy oda, bár biztosan elfogult vagyok.
Mégis csak azt mondhatom, bátran vágjon bele mindenki, aki képes elvonatkoztatni a könyvtől. Nem szabad tőle a könyv filmes mását várni, ez egy külön alkotás.

Még egy kis Jannis, mert nőből vagyok:

A folytatásról:
Mivel könyvtrilógiáról van szó, még két film esedékes. A folytatások azonban mindig bizonytalanok, míg az első rész bemutatásra nem kerül és meg nem állapítják, nyereséges-e folytatni. 
Szerencsére a Rubinvörösnek volt akkora nézőtábora, hogy már most elkezdjék a második részt, a Zafírkéket. Filmes oldalak jövőre, vagyis 2014-re ígérik és már a harmadik film is kapott egy előzetes 2015-ös dátumot. A folytatás tehát garantáltnak tűnik, aminek nagyon örülök. 
Remélem, mire vászonra kerül a második könyv, a magyar mozik észbe kapnak és megveszik. Tessék többet foglalkozni az európai filmekkel! Főleg, ha ekkora rajongótáboruk van, különösen a tizenévesek körében. 

2013. július 14., vasárnap

Cica

"A nő szívéhez
a könyvesbolton át vezet az út"
Két dolognak nem bírok ellenállni: 
könyveknek és cicáknak.
Előbbit bejegyzéseim többsége bizonyítja, különösen könyves rovataim. De hogy egy aktuális példát is hozzak, pénteken könyvtárban jártam. Úgy mentem be, hogy csak visszaviszem a kiolvasott 6 könyvet és meghosszabbíttatom a maradék kettőt. Beljebb sem akartam menni a könyvtáros asztalánál, mégis kiszúrtam egy csábító kötetet az ajtó melletti polcom, amit nem hagyhattam ott. Hát ennyire nem bírok ellenállni a nyomtatott betűknek.
No, de most nem erről a szenvedélyemről szeretnék írni, hanem a cicaradaromról.
Néhány paraméter rólam, hogy érthető legyen vonzalmam az önfejű, szőrős négylábúak iránt:
- első cicámat öt évesen kaptam és azóta állandó jelleggel van cicám
- ha meglátok egy cirmost az utcán, muszáj megpróbálnom megsimogatni
- egy ideig autóban utazva rendszeresen felkiáltottam, ha macskát láttam, amivel a velem utazók agyára mentem
Szóval szinte beépített cicaradarom van, ami pittyegni kezd, amint macska lép tíz méteres körzetembe. 
A december és a tavasz szomorú dolgokat hozott. Karácsony előtt háromból két cicám (Edgár és Hermione) lebetegedett és meghalt. Nem is volt igazi az ünnep nélkülük, hiszen újszülött koruk óta (ami négy évet jelentett) velem voltak. Csak mamájuk, Valentína társasága tudta feldobni a kedvemet. Aztán eljött a tavasz és ő is elhagyott nyolc év után. Pedig annyi mindent átéltünk közösen, annyi könyvet olvastam végig, míg az ölemben dorombolt.
Így maradtam cica nélkül, amit nagyon-nagyon nehezen viseltem. Kaptam persze jó néhány ajánlatot kiscicákra, ám még friss volt az elvesztettek sebe (pótolni nem lehet őket) és többet voltam a koliban, mint otthon. Nem is gondoltam kiscicákra, míg a nyárra haza nem cuccoltam és meg nem csapott a macskahiány.
Aztán pár napos nyafogás után sikerült meggyőznöm családomat, hadd kapjak egy kiscicát. Anyum "úgyse találsz ilyenkor kismacskát" mondattal bólintott rá. Nem jött be neki...
Gideon
24 óra, csupán ennyi kellett és már meg is volt az új családtag. Kisvárosom egyetlen jó bulihelyének tulajától hoztam el. Pizzériából egy macska elvitelre. 
Csupán egyetlen kritériumom volt: fiú legyen. Épp elég lánycicám volt, hogy tudjam, hiába aranyosak a kicsik, jóból is megért a sok. A fogamzásgátló, ami egy csodálatos találmány (Igen, van cicáknak is.) jó dolog, csak néha akkor is becsúszhat egy-egy alom apróság és megnöveli a daganatos megbetegedések kockázatát. (Valentínámnak három csomó is volt a mellén miatta.)
Így került hozzám új szerelmem, Gideon, aki a Rubinvörös férfi főszereplője után kapta nevét. 
Ennek már lassan három hete. Gideon megszokott minket, a lakást és most barátkozik a kerttel. Tegnap sikerült legyőznie félelmét a pázsit iránt. Elég gyáva macska, megijedt egy rigótól... Szerintem kifejezetten szobacicának való, leszámítva heves vonzalmát a lábbelik, vezetékes telefon és internetkábel iránt, amiket előszeretettel rágcsál. Családom viszont nem tolerálja a háziállatokat a lakásban, meg van egy nagy kertünk, ahol bóklászhat, így lassan ki lesz tiltva a házból.
Cicamániám azonban nem merül ki abban, hogy hagyom az ujjaimat megrágcsálni Gideonnak és még az ágyamba is beengedem. F. barátom meg is jegyezte, mikor elmeséltem neki, hogy könnyűvérű nőcske vagyok, amiért három nap ismeretség után már ágyba is bújtam vele. Igazából két és fél nap volt...


A probléma sosem a macskáim elkényeztetésével volt, hanem a gyűjtőszenvedélyemmel. Mint a jó könyvek, az elkóborolt cicusok is ellenállhatatlanok számomra.
Eddig két cirmost fogadtam be, egy kóbor kandúrt és egy ördögfiókát. Utóbbit egy unalmas falunapon szedtem össze és utaztam vele haza a buszon. Hogy anyum szavaival éljek: "Normális lány fiút hoz haza a buliból, te meg macskát." Mentségemre szóljon a buli nem is volt buli és a szóban forgó macsek fiú volt.
A lényeg, hogy nem bírok ellenállni nekik családom rosszallása ellenére sem.
Így történt, hogy pénteken, mikor F. barátommal beültünk a pizzériába beszélgetni, pittyegni kezdett macskaradarom. Teraszon voltunk, mikor kiszúrtam a szomszéd pad alatt egy apróságot. Ott kucorgott és nézett rám nagy, kék szemével. Egyből magamhoz csalogattam, ölbe vettem és dédelgetni kezdtem.
Aztán azon tanakodtunk, kié lehet. Elcsíptük a pincér srácot, aki elmesélte, már egy hete ott bolyong a terasz körül. Meg is etette néhányszor, de megfognia nem sikerült. Mikor pedig mutattam, hogy itt bóbiskol a karomban, hozott is neki egy kis sonkát a konyháról.
Kóbor cica és a vonzó telefonzsinór
Megetettük, én meg immár biztosan tudtam, kóbor, árva cicát találtam. Ahogy simogattam, éreztem minden csontját, a gerince csigolyáit és úgy falta a sonkát, hogy a kezem is kis híján áldozatul esett étvágyának. Ráadásul szutykos is volt és két bogáncsot szedtem ki a bundájából. 
Miután ezt megtudtuk, jött a következő kérdés: Mi legyen vele? Többi vendég között gazdi után néztünk és bár mindenki mosolyogva megcsodálta a kiscicát, senki sem akarta hazavinni. F. barátom nem vihette, náluk a díszhal a házi kedvenc netovábbja, HuAn barátomnak pedig már van egy szobacicája, aki nem tolerálna egy új jövevényt.
Ilyen kilátások mellett nem sok lehetőségem maradt. Magára hagyni nem volt szívem, hát hazavittem. 
Családom haragjára ébredtem, amiért már megint fiú helyett macskával tértem haza. Bár ez a kóbor cica is fiú volt... 
Túlestem a fejmosáson és lenyugodtak a kedélyek, mikor újabb problémával szembesültem. Gideon jóval idősebb, ha az árva cica óvodásnak számít, akkor az én kandúrom a kamasz korát tapossa. Egyre kergébb, annyit rohangál és egyre durvábban játszik. Mikor pedig összeeresztettem őket, két pillanat alatt leteperte a kicsit, aki csak vinnyogott rémületében. Gideon csak a könnyű prédát látta a törékeny, alultáplált cicában. Persze nem akart ártani neki, csak játszott, de ahogy játszik, abba a kisebb és gyengébb lények könnyen belepusztulhatnak. Az árva cica egyszerűen nem maradhatott, hiába bűvölte el családomat nagy szemével. Sürgősen gazdit kellett találnom neki.
Ki lenne képes magára hagyni,
ha így néz rá? 
Azonnal írtam minden cicaimádó ismerősömnek és reménykedtem. Muszáj volt gazdit találnom neki, mert Gideon teljesen száműzve lett a lakásból miatta, pedig még nem szokta meg a kertet. Az apróság pedig, tekintve kóbor múltját, nem kifejezetten szobacica alkat. 
Úgyhogy hol egyikhez mentem, hol a másikhoz. Közben meg próbáltam leszerelni családom kifakadásait a két elkülönített macska miatt.
Szerencsémre hamar találtam befogadó otthont neki egyik ismerősöm személyében, aki általános iskolás osztálytársam barátnője. A karantén így csak máig, azaz vasárnapig tartott, mikor érte jöttek. 
Boldogan jelenthetem, a kóbor kiscica szerető gazdára és meleg otthonra talált. Felhizlalják és elkényeztetik, ebben biztos vagyok. Mindenképpen megérte elhoznom.
Családom persze kijelentette, többet nem vihetek haza egyetlen kóbor állatot sem. Én azonban nem garantálhatom, hogy ha legközelebb egy csont sovány, szomorú tekintetű kiscicára bukkanok, képes leszek ellenállni neki. A szív embere vagyok és a szívem azt súgja, helyesen cselekedtem és megtenném újra.


2013. július 11., csütörtök

A szabadulás

Egy újabb disztópia az olvasmányaim között, ami már szerepelt a Könyves kívánságlista rovatomban (VI. rész), és amiről eddig csupa jót hallottam. 
Mikor először figyeltem fel erre a kötetre, nem tudtam, hogy trilógia nyitó része. Aztán az egyik kedves olvasóm felvilágosított, így már sorozatként kezdtem el olvasni.
Cartaphilus Kiadó munkája (ez eddig az első olvasmányom tőlük) és meg kell jegyeznem, kiváló munkát végeztek. A szöveg hibátlan, ami sajnos szinte ritkaságnak számít a könyvpiacon, a borító pedig hatásos. Ha jól gondolkodom, Amy szerepel a képen és ez a szépia stílus tökéletesen passzol egy letűnt világ emlékéhez. 
Kemény kötést kapott, amire a 800 feletti oldalszám miatt szüksége is volt. Nem könnyű megbirkózni vele, akár önvédelmi fegyvernek is elmenne, bár nem a füstösök ellen...
Fülszöveg:
"Rákbeteg felesége halála után dr. Lear, az özvegy tudós elkezdi kutatni a hosszú élet titkát, a betegségek és az öregedés ellenszerét. A hamarosan a hadsereg felügyelete alá kerülő kísérletsorozat eredményeként azonban a 12 kísérleti alany – minden emberi vonását elvesztve – félelmetes, gyilkos lénnyé alakul át. A kutatás utolsó fázisában a tudósnak szüksége van egy hatéves kislányra is, akit szintén beoltanak a kiszámíthatatlan hatású vírussal. Annak ellenére, hogy a Colorado-hegységbeli kísérleti telepet kommandósok őrzik, a kísérleti alanyok, azaz a „fertőzöttek” kiszabadulnak. Senki és semmi nem állíthatja meg őket, a fertőzés egyre terjed, s mind több ember válik hozzájuk hasonló vérszomjas szörnyeteggé."
Jó néhány disztópiát olvastam már, így joggal mondhatom, ez a könyv a műfaj egyik díszpéldánya. Nagyszerűen van összerakva, tele borzongatóan valósághű pusztulással, értelmes magyarázatokkal és reménnyel.
A történet legnagyobb erőssége az író alaposságában rejlik. A vastagság nem véletlen, Justin Cronin szeret mindent szépen kifejteni, alaposan felvázolni múltat és jelent egyaránt. Ez persze a pörgős akciókönyveknél jóval terjengősebbé teszi a szöveget, mégsem lesz lapos vagy unalmas. Az elejétől a végéig feszültségben tartja az olvasót. Az író stílusára tehát nem lehet panasz. 
Ez egy különleges könyv, mivel nem csak a pusztulás utáni világot mutatja be, hanem a vég folyamatát is. A cselekmény napjaink világában nyit, majd megmutatja, milyen egyszerű véget vetni neki. Aztán jön a pusztulás és káosz, majd a túlélők küzdelme. Az olvasó minden mozzanattal tisztában van, tudja mi és miért történt és ezzel belesüpped a lapok közé és valóságosabban él át mindent.
"Gyorsan történt. Harminckét perc kellett ahhoz, hogy elpusztuljon egy világ, és megszülessen egy másik."
A valósághűség másik oka a hitelesítő fejezetek, vagyis a naplótöredékek, levelezések és hivatalos dokumentumok, amik meg-megtörik a folyószövegből álló fejezeteket.
Sok szálon fut a cselekmény és sok szereplőt vonultat fel. Volt, akit megkedveltem, akit megutáltam és volt, aki semleges maradt. A karakterek pedig legalább olyan kidolgozottak, mint maga a világ. Mindegyikük motivációja teljesen érthető és a különféle személyiségtípusok is jól kirajzolódnak.
Amy különösen a szívemhez nőtt, mert ő különleges. Különleges volt az elején, a közepén és a végén, igaz szerintem jóval többre is képes lenne. Talán majd a folytatásban.
Nagyon tetszett a szereplők kapcsolata a hétköznapi konfliktusoktól a sok ijedt ember kis térben összezárt elkerülhetetlen problémáiig. A szerelmi szálak takarék üzemmódban működtek, tökéletesen passzolva ehhez a kegyetlen világhoz. Örültem, hogy egyik pár kapcsolata sem lett túlságosan hangsúlyos, inkább megmaradt a háttérben színezéknek.
Cronin a pusztulás okának kiváló érzékkel alkotta meg a füstösöket/fertőzötteket. Egyszerre használta a vírus okozta fenyegetés és a vámpírok őrületét létrehozva egy különleges vámpírkórt. Ötletes és egyedi. Az álmokért pedig külön piros pontot érdemel.
A történet tehát nagyszerűen van felépítve, a hangulata is szükségszerűen borongós és nyomasztó. Van itt minden az emberi kegyetlenségtől, a vérszomjon át az atombombák szörnyűségéig. (Engem mégis inkább a szülés leírása csapott kicsit mellbe. Megbirkózom a tömegméhszárlással, a leszakadó végtagokkal, de egy ilyen részletes szülőszobai jelenethez még nem vagyok elég edzett.) Ez nem egy könnyed, nyári olvasmány, inkább a rágósabb fajta. 
Összességében tehát nagyon tetszett, bátran ajánlom mindenkinek, aki egy posztapokaliptikus könyvre vágyik. 
"A bátorság nem nehéz, amikor az alternatíva az, hogy megölnek. A remény a nehéz."

Kiegészítés:
Ahogy már a bejegyzés elején is említettem, trilógiáról van szó. Van még bőven potenciál ebben a világban, a szereplőkben és persze az íróban is. A szabadulás vége el is húzza a mézesmadzagot.
A második rész, Tizenketten címmel a kiadó ígéretei szerint, még ebben az évben megjelenik magyarul. Már a címe is sugallja, milyen háborút tartogat az olvasóknak, így nagyon kíváncsi vagyok rá.
A harmadik rész, The City of Mirrors még az alkotás stádiumában van. Cronin 2014-re ígérte, így hazánkban jó eséllyel csak 2015-ben fog megjelenni. No, de a jó könyvekre érdemes várni, türelmes vagyok.

2013. július 8., hétfő

Új nap virrad

Egy kis áttekintés a Tündérkrónikák korábbi részeiről, mielőtt rátérek az ötödik és egyben befejező kötetre:
Tündérkrónikáim
Karen Marie Moning tündéres fantasy sorozata meglehetősen nagy népszerűségnek örvend. Az új részek megjelenését mindig lelkesen várták a rajongók, ami tekintve a történet izgalmait és a kínzásnak is minősíthető függővégeket, cseppet sem meglepő. A magyar olvasok pedig talán még nagyobb örömmel fogadták az új könyveket. 
Kelly Kiadó kezdte el a sorozatot és adta ki az első három könyvet (Keserű ébredés, Álom és valóság, A hajnalra várva), majd a Cor Leonis Kiadó vett át és folytatta az utolsó két kötet, a negyedik Rossz hold kelt fel és az ötödik, bejegyzésnek is címet adó, Új nap virrad piacra dobását.
Tündérek a polcomon
A borítók mindegyik rész esetében szépek és a szövegek gondozására sem lehet panasz. Egyedül a gerincük miatt morgolódhat a könyvgyűjtő. A harmadik rész ugyanis új gerincet kapott megtörve így a sorozat egységét. Ezt a rajongók nagy része sérelmezte is, talán ezért nyúlt vissza a Cor Leonis az eredeti sémához. A negyedik rész így ismét passzolt az alapötlethez, ám az ötödik könyv megint más gerincet kapott. A polcon kissé furcsán mutatnak egymás mellett.
A sorozat erőssége a kidolgozott tündérvilág, a sok-sok rejtély és izgalom, valamint a jól megalkotott karakterek.
Bár az első részben voltak fenntartásaim a főhőssel szemben és az akciót is laposnak találtam, ez a későbbi részekben csak javult. Szép ívet járnak be a részek egyre fokozva a kíváncsiságot és a feszültséget. A karakterek pedig fejlődnek, főleg Mac, aki a rózsaszín kislányból, erős és magabiztos nő lett. 
Ennek fényében nem csoda a népszerűség, hanem reális következmény. Nekem nagyon tetszett és örülök, hogy a polcomon tudhatom őket.
Fantasykedvelőknek meleg szívvel ajánlom, illetve mindazoknak, akik vagány női főhősről szeretnének olvasni. Tényleg sokakat rabul ejt az a könyvsorozat, amire jó példa, hogy még anyukám is olvassa.
Kissé félve adtam a kezébe az első részt, mikor olvasnivalót kért tőlem, ám rövidesen kiderült, őt is elbűvölték a tündérek. 
Szóval csak bátran kezdjen bele bárki, ha felkeltettem kíváncsiságát. És egy jó tanács: ha az első könyv nem győz meg teljesen, akkor is adj esélyt a másodiknak, mert a folytatás egyre jobb és jobb lesz.

Tehát ötödik könyv, befejező rész.

A borító, mint már említettem, ezúttal is mutatós lett. Vastagságra közel duplája az előző részeknek 600 oldalával, no de amilyen sűrű a cselekmény, ez teljességgel érthető.
Egy kis statisztika Molyról: ez a könyv a negyedik legjobb fantasy és a tizedik legjobb kortárs könyv a ranglistán.

Fülszöveg:
"Mac sokszor érezte már, hogy mindent elveszített, de ahogy ott áll a sziklaszirten, lábai előtt egy halott férfival, akit ő segített megölni, már tudja minden átélt borzalom csak rózsaszín közjáték volt. A nővére miatti bosszú már túl kevés, a szülei utáni aggódás eltörpül, a világ megmentése csupán másodlagos. A bűntudat, amit az emberélet kioltása okozott, és a remény, hogy van kiút az ismeretlen, tündérátokkal sújtott világból, szinte jelentéktelenné válik az egyre több kérdés, és a sürgető vágy mellett, hogy visszaszerezze azt, amit saját önön hibájából elvesztett. Az Új nap virrad nem csak az alternatív tündérbirodalmakat, de Olvasók világát is kiforgatja a négy sarkából, mielőtt választ adna bármelyik kérdésre is! Titkok és izgalmak rejtőznek minden oldalon, ahogy egyre inkább haladunk a történet vége felé. Az Új nap virrad is elemi erővel ejti rabul az embert a legelejétől, és nem is ereszti egészen a legvégéig, ahol a legnagyobb rejtély megoldása vár. Mit akar a Sinsar Dubh? Igaz-e a prófécia, és Mac tényleg pusztulást hoz-e a világra? Még mindig az Alina halála miatti bosszú a legfontosabb? Mi történet valójában V’Lane-nel? Egyáltalán ki a halott férfi Mac lábainál? Na és kicsoda valójában Mac? De ami a legfontosabb, maradt-e még annyi fény a világban, hogy minden jóra forduljon?"
Mindig próbálom nem elszólni magam az értékelések írásakor, néha azonban elkerülhetetlenek a kisebb spoilerek. Szóval innentől spoiler veszély, úgy  tessék olvasni!
A felfelé ívelő tendencia tovább folytatódik. A könyv ott veszi fel a cselekmény folyamát, ahol a negyedik kötet véget ért. Nem túl meglepő, hogy kit is szúrt le Mac a lándzsájával, amit hatalmas kiborulás követ. Mac elveszti a fejét érthető okokból, mégis kedvem lett volna ráordítani, hogy térjen végre észhez.
Aztán persze megtörtént az, amit előre vártam és már csak az volt a kérdés, hogyan mászik ki Mac ezután az önként vállalt kátyúból.
Az eleje tehát jól követhető, aztán jön a "könyv" és minden fenekestől felfordul. Mind a 600 oldal egy-egy újabb múltbéli homályos emlék, egy újabb kérdés és egy újabb elmélet különböző arányú egyvelege. A történet szálai úgy összekuszálódnak, hogy ha valaki megpróbálja kibogozni, beleragad.
Én legalábbis így jártam, mikor volt egy elméletem, jött Mac és hangoztatta a saját elméletét egyre meggyőzőbben és elbizonytalanított. Aztán persze végül kiderült, hogy az eredeti gyanúm közelebb állt  az igazsághoz. 
Ebben a részben ugyanis semmi és senki sem az, aminek látszik.
No, de ennyit a cselekményről, bogozza ki mindenki maga. Írok inkább a részletekről és a benyomásimról.
A könyv öt egységből áll és minden egység elején két idézet szerepel, amiből az egyik általában dalszövegrészlet. Ezek a dalok pedig jól passzolnak.
Mac szemszöge adja az alapot, ám az előző kötet példáján, itt is fel-fel bukkan Dani nézőpontja is, valamint minden Barrons rajongó örömére a mogorva könyvesboltos is kapott egy rövid nézőpontot. A fejezeteket pedig tovább színesítik Dani Hírmondójának lapjai.
Mac továbbra is vagány és erős nő a kezdeti megingás ellenére is, így végig megőrizte szimpátiámat. Dani kicsit többet is szerepelhetett volna és a végén még elkélt volna egy Mac-Dani beszélgetés, de ez csak az én véleményem.
Barrons továbbra is sötét, szexi és rejtélyes, ám szerencsére ebben a részben fény derül minden motivációjára és persze arra is, kicsoda, micsoda, még ha nincs is felcímkézve. Az egója természetesen továbbra is egy felhőkarcoló méreteivel vetekszik. 
A párbeszédek ebben a részben is pörögnek, van min kuncogni, ahogy a szereplők egymás torkának esnek, vagy épp bosszantják a másikat.
V'Lane, bár nem a szívem csücske, el kell ismernem nagyszerű karakter. Sikerült meglepnie, amiért piros pontot érdemel. A másik szereplő, aki pozitív benyomást keltett, az Christian, bár őt eddig is kedveltem. (Igaz, az őt ért fordulat nem lett teljesen kiaknázva.)
Rowena egy gonosz banya, nem is ragozom tovább, a sidhe-látók fejlődnek, de még mindig birkák kissé Dani szavaival élve. Darroc pedig, nos ő úgy el volt telve magától, hogy csak vigyorogtam rajta és vártam a vesztét. (ÁTS, te meg lebuktál, bár egy időre Mac megtévesztett, de akkor is átláttam rajtad.) 
Ebben a kötetben is rengeteg a rejtély és a kérdés, ám a befejező részek jó szokásához híven, a végén mindenre fény derül. Közben viszont az olvasó úgy elveszik a szálakban, hogy azt se tudja Mac fiú-e vagy lány. Moning tehát nagyszerűen vezeti a szálakat, és ahogy visszautal egy-egy korábbi mozzanatra, csak még hihetőbbé teszi a fejleményeket. Nagyon sokat fejlődött az elő könyv óta.
Összességében tehát nagyon tetszett. Egy kiváló sorozat nagyszerű befejezése, ahol minden darab a kirakós helyére kerül és az olvasót hosszú kötetek óta kísértő kérdőjelek is feloldódnak.
Aki olvasta az előző négy kötetet, nem fog csalódni, aki pedig még nem, az bátran vágjon bele. (Egy tipp: az olvasó jobban jár, ha mikor elkezdi a sorozatot, már mindegyik rész a keze ügyében pihen az idegtépő függővégek miatt.)

Mindig maradj a fényben!
(főleg, ha nincs nálad MacHalo)