Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz

Ez a könyv kifejezetten népszerű. Nagyon sokan dicsérik és elég sok helyen szembe jött már velem, így bár a krimi viszonylag távol áll tőlem, úgy gondoltam, adok neki egy esélyt.

A cím rettentően figyelemfelkeltő, és a borító is remek választás volt. 476 oldalával nem tűnik rövidnek, ám gyorsan lehet haladni vele. Illetve ez egy trilógia nyitó kötete.

Fülszöveg:

"Öt évvel ezelőtt Andie Bellt, a Little Kilton-i gimnázium diákját megölte a barátja. A rendőrség így tudja. A városban mindenki így tudja. A gyilkosság emléke azóta kísérti a kisváros lakóit, bár az élet látszólag nyugodt mederben folyik tovább. Pippa, a gimnázium egyik végzős diákja elhatározza, hogy egy iskolai projekt keretében előveszi az ügyet, és kideríti, mi történt valójában. Ő sosem hitte el, hogy Sal Singh a gyilkos. De ha nem ő az, akkor ki? És vajon meddig fogja tétlenül nézni, hogy Pippa egyre közelebb kerül a megdöbbentő igazsághoz?Kegyetlen társasjáték, ahol egy kisváros a játéktábla, és fogalmad sincs, ki nevet a végén…"

Most, hogy elolvastam ezt a könyvet, már értem, miért olyan népszerű. Ez egy tinikrimi, méghozzá a nagyon olvasmányos fajtából. A szerző jól választotta meg a narráció formáját. A szöveg egyszerre meséli el, mi történik épp a főhőssel, és ad bepillantást a főhős gondolataiba a kutatási naplóján keresztül. Ráadásul utóbbi kifejezetten kreatív oldalakat is tartalmaz, amelyek megtörik a folyószöveget. Olvasási szempontból telitalálat, mert változatos és könnyedén fenntratja a figyelmet.

Valamiért nem kifejezetten kedvelem a klasszikus krimiket, ezt a tinikönyvbe ágyazott krimit viszont kedveltem. Tetszett, hogy egy fiatal lány nyomozott, aki okos volt, ám nem túlságosan okos. Fokozatosan rakta össze a szálakat, és minden, amit tett, passzolt a korához és személyiségéhez. A főszereplő tehát kifejezetten szerethető, a motivációja tiszta és szórakoztató figyelni, mire jut a kutatásával.

A gyilkosság felderítése kellemes tempóban haladt. Mindig volt egy új nyom, új gyanúsított, hogy izgalmas maradjon, ám azt is jól bemutatta, hogy nem minden nyom vezet valahová, nem mindig van fejlődés, ami kifejezetten valóságossá tette a dolgokat.

A múlt feltárása több érdekes szálat is behozott, mint a droghasználat és a kissé elszabadult középiskolás bulik, illetve a bántalmazó kapcsolatok. A karakterek szépen fel voltak építve, mindegyik gyanúsított kellően rétegelt és izgalmas volt, illetve nagyon tetszett ahogy bemutatta, milyen könnyű megvezetni az embereket, ha arról van szó, valakit utálni kell, valakit pedig felmagasztalni. Ehhez pedig tökéletesen illett az a kisvárosi közeg, ahol a történet játszódik.

Kriminél fontos, hogy mennyire lehet következtetéseket levonni, és ez mennyire van összhangban a történet nyomozójának következtetéseivel. Itt ez elég jól el lett találva. Részben, mert a kutatási napló bejegyzései és a gyanús alakok felsorolása eléggé elvitte az olvasó gondolatait, részben mert a nyomok és következtetések végig logikusak és jól követhetőek voltak. Nem volt nagyobb ugrás, szándékos elhallgatás vagy túlzás. Az olvasó így nagyjából a főhőssel egy ütemben haladt, és csak néhány helyen lehetett előbbre látni, ám ez egyáltalán nem volt zavaró.

Na, és hogy miért tinikrimi ez a könyv? A főszereplő életkorán kívül két ok miatt. Egyrészt a gyilkosságban érintettek is tinik, tini problémákkal, másrészt van benne egy aranyos szerelmi szál. Azért aranyos, mert egyáltalán nem hátráltatja a myomozást, csak szépen meghúzódik a háttérben, mégis érezhetően jelen van. Az epilógus viszont kicsit sok volt, az én ízlésemnek túlságosan rózsaszín.

Összességében tehát számomra kellemes olvasási élményt nyújtott. Kikapcsolt, mert a cselekmény érdekes, a szereplők pedig kedvelhetők, és bár krimi, a tini-vonal miatt megmaradt a hétköznapi és kedves (már amennyire egy gyilkossági nyomozás kedves lehet) vonalon.

Bátran ajánlom azoknak, akik egy kis nyomozásra vágynak, akár kedvelik a krimit, akár nem annyira. Illetve azoknak is jó élmény lehet, akik nem hétköznapi narrációjú olvasmányt szeretnének. A tini címke pedig senkit se riasszon el, ez itt csupán egy kis bájt ad a történetnek.

Kiegészítés:

Habár trilógiáról van szó, ez a kötet szépen le van zárva. A nyomozás véget ér, a titkok kiderülnek. Azonban a gyanús alakok között akad még néhány kérdőjel, valószínűleg ez kerül majd elő a következő kötetekben. Szerencsére már mindegyik rész elérhető magyarul, így hamarosan folytatni is fogom. 

Sőt, van egy előzmény kötet is (Jó kislányok első gyilkossága), ami tavasszal fog megjelenni, és azt mutatja be, hogyan kapott rá a főhős a nyomozás ízére.

Mozgóképek CXXVII.

Idén már nem tudom behozni a rovat lemaradását, de azért még szeretnék szépíteni kicsit, így lássuk az októberi filmélményeimet. 

Októberben összesen négy filmet láttam, ráadásul mindegyiket moziban.

Átjáró az álmokba

"Kaoru visszafogott középiskolás diák, akinek széthullófélben van a családja. A kishúga halálát és a szülei válását követően az otthon biztonsága megszűnik számára, és miután egy este összeveszik az apjával, elmenekül otthonról. Menekülés közben a fiú felfedez egy titokzatos alagutat, amely a helyi legendák szerint teljesítheti leghőbb kívánságait, bár ezért nagy árat kell fizetni – azt mondják, aki kíván az Urashima alagúttól, száz évet veszít. Az alagút titkát egyedül az új osztálytársával, a belevaló, de kissé mogorva Anzuval osztja meg, a lány pedig egyezséget ajánl neki – fejtsék meg közösen az alagút titkát, hogy valóra válthassák az álmaikat…"

Idén kifejezetten jó a mozis anime felhozatal, mert nem csak tavasszal (Suzume), de ősszel is volt mit nézni.

Ez egy hangulatos film és nagyon japán. A grafika szép, és kifejezetten látványos az időutazás. A karakterek érdekesek, és rajtuk keresztül kifejezetten jó témákat hoz fel a film. A romantikus szál aranyos, és a misztikum izgalmassá teszi az egyébként lassan haladó cselekményt. Az egyetlen dolog, ami sántított kicsit az épp az időben való ugrás volt, de mivel ez a hatás kedvéért történt, el lehet nézni neki.

Nekem tehát tetszett. Tudom ajánlani azoknak, akik kedvelik a japán animációs filmeket, vagy érdekli őket az időutazás egy új megközelítése.

Magyarázat mindenre

"A Magyarázat mindenre egy 18 éves fiú botrányba torkolló érettségi vizsgájának történetén keresztül mutat be egy kettészakadt országot."

Ha valaki hazánkban még nem hallott erről a filmről, akkor biztosan egy jól szigetelt burokban él. Ez ugyanis az év legfelkapottabb magyar filmje és mindenki, de tényleg mindenki kíváncsi rá. Én legalábbis ezt tapasztaltam szűkebb és tágabb környezetemben egyaránt. Nem is volt kérdés, hogy megnézem moziban.

Érdekes a kapcsolatom a magyar filmekkel, mert sokáig kifejezetten kerültem őket, aztán láttam néhány nagyon jót, és azóta nyitottabb vagyok irányukba. Csakhogy a nyitottság okán belefutottam jó néhány borzasztóba, de erről majd a következő filmnél mesélek. A lényeg, hogy örömmel adok esélyt hazai alkotásoknak, így csupa kíváncsisággal kezdtem bele ebbe a filmbe, na meg a nagy hírverés és a nemzetközi díjak miatt nem kis elvárásokkal.

Ez is egy hangulatfilmnek mondható, mert egy kortárs magyar hangulatot próbál megragadni az egyébként egyszerű cselekmény mögött. Rettentően hosszú film, szerintem túlságosan is, volt néhány túlnyújtott jelenet, ami rövidebben is megállta volna a helyét. A karakterek érdekesek, a készítők "mindkét oldalt" jó érzékkel ábrázolták, így itt mindenki hétköznapi, emberi, jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt. Ez szerintem a legnagyobb érdeme a filmnek. Az aktuálpolitika bemutatása pedig egyszerű és közismert tényeken alapszik. Ez lecsapódhat a nézőben úgy, hogy jé, de jól elkapta a hétköznapokat, ám ha valaki nem kevés időt tölt a hírekkel, akkor érezheti úgy is, hogy csak egy zanzásított összefoglalót kap. Nálam működött a dolog, nem vágytam se többre, se konkrétra, mert így maradt a film hétköznapi és élvezhető. A humort a valóság abszurditása adja, így helyenként lehet rajta kuncogni, és szerencsére nem merül mély depresszióba a helyzeten siránkozva. A filmes extra eszközök, például ki hogyan emlékszik ugynarra a beszélgetésre, vagy a haj útja, feldobták kicsit a történetet.

Azonban van valami, ráadásul nem is kicsi dolog, ami levont az élményből. Rettentően idegesített a főszereplő. Valószínűleg épp ezzel akarták megmutatni a készítők a kamaszok világát, de annyira idegesített, hogy a korábban említett kitartott jeleneteket már szinte fájt nézni. A barátnője nem kevesébé volt zavaró jelenség, ám legalább neki volt valódi szerepe, ami hozzátett a cselekményhez.

Összességében egyáltalán nem rossz film ez, örülök, hogy megnéztem. Voltak maradandó jelenetei, és a korkép-hangulatot nagyon eltalálta, ám a főhős bosszantó mivolta miatt nem teljesítette a nem épp kicsi elvárásaimat. Illetve a hossza miatt helyenként vontatottnak hatott.

Azoknak ajánlom, akiket a korkép vonz, akiknek nincs még elege az aktuális magyar politikából (vagyis nem foglalkoznak vele napi szinten), és nem zavarja őket, ha a főhős rettentően idegesítő. Ha viszont valaki nem kedveli a lassú filmeket, és egy bosszantó főszereplő elrontja neki az élményt, óvatosan kezdjen bele.

Mellékszereplők

"A film három család párhuzamos történetét meséli el napjaink vidéki Magyarországán. Egy gazdag üzletember és felesége, kislányuk, egy kiállítás-rendező fotográfus és keramikus felesége, és egy börtönpap története bontakozik ki a vásznon. Sorsuk összefonódik: többen ugyanabban a városban élnek, vagy éltek, s életüket alapvetően borítják fel a film folyamán feltáruló titkok és bűnök."

Míg az előző film remek példa arra, hogy igen is vannak jó magyar filmek, addig ez egy remek példa arra, hogy akad bőven rettentően rossz is.

A film sajtóvetítésére kaptam két jegyet és Queen B. volt az a mit sem sejtő áldozat, akit elvittem magammal. Semmit sem tudtam a filmről a fenti leíráson kívül, ám nyitottan álltam hozzá.

Kezdjük ott, hogy ez akár még jó is lehetett volna. Bemutathatta volna a kisvárosi életet, amit ígért. Lehetett volna érdemi kapcsolat a szereplők között. Sőt, lehettek volna benne érdekes karakterek. Azonban ebből semmi sem sikerült, mert ez a film úgy borzalmas, ahogy van. Fájt nézni, és nem csupán a rettentően erőltett dialógusok, a borzalmasan eltúlzott színészi játék, a művészieskedő stílus és a förtelmes cselekmény miatt, hanem mert ez a film legalább 20 de inkább 30 évvel le van maradva. A lemaradás pedig nem csupán filmművészeti szempontból érhető tetten (nem, ez nem pénz kérdése lásd előző film), hanem a történetvezetés, illetve a mondanivaló szempontjából is. Na, és hogy mi itt a mondanivaló: minden nő áldozat, de nem kell aggódni, mert ezt élvezik. Bizony, ez egy förtelmesen szexista alkotás. Minden női karakter benne olyan, mimtha egy retró pórnófilmes rendező írt volna nekik szerepet. Mindegyiket bámtalmazzák fizikailag és érezlmileg egyaránt, de a film úgy mutatja be, mintha ez az ő hibájuk lenne, mintha épp ezt akarnák. Ezzel szemben a férfiak csupán áldozatok, amiért elcsábulnak a nők (vagyis inkább lányok, mert a korkülönbség órdítóan nagy) bájaitól. Ettől pedig úgy felhúztam magam, hogy a film után legalább egy órát dühöngtem, és még mindig ideges leszek, ha eszembe jut. Ez a film ugyanis nem csak rossz, mert élvezhetetlen mindenféle szempontból (valódi emberek nem viselkednek, nem beszélnek így, mint ebben a filmben, és egy 30 éves szappanoperába ágyazott pornófilm cselkményével rendelkezik), hanem kifejezetten káros. Megerősíti azt a jelenséget, amit úgy hívnak áldozathibáztatás. Ezt pedig sehol sem kellene reklámozni, sőt, épp azon dolgozik rengeteg film, hogy ezt a furcsa maradi társadalmi berögződést, ami megendi, hogy egy férfi azzal védekezzen az erőszak miatt, hogy hát a nő generálta, ő kezdte, végre eltűntesse. 

Összességében ez a film egy szutyok. Filmértéke nincs, ellenben kifejezetten káros üzenetet hordoz. Ne nézd meg! Ajánlok helyette néhány másik filmet, ami hirtelen eszembe jut, és az erőszakkal értelmesen és hasznosan foglalkozik: Women Talking, A történet, Szerencse lánya, illetve egy sorozatot is: Hihetetlen. Bármelyik ezerszer jobb választás ennél a förtelemnél.

Megfojtott virágok

"Az 1920-as években rejtélyes körülmények között meggyilkolták az Osage törzs tagjait az Egyesült Államokban. Az F.B.I. nyomozást végez, élén J. Edgar Hooverrel."

Van néhány film, ami azonnali késztetést kelt bennem, hogy megnézzem. Ez is egy ilyen alkotás volt, mert rettentően érdekelt a téma, és a színészek, illetve rendező neve is csábító volt.

Ez egy hosszú film, ám engem mégis végig lekötött. Tudtam, mire válalkozom, mikor beültem rá moziba és úgy jöttem ki, hogy épp azt is kaptam tőle, amit vártam. A témát, vagyis az indiánok dühítően rossz helyzetét nagyon szépen és érzékletesen ábrázolja, ráadásul egy kevésbé ismert megtörtént eset által. Ez már önmagában remek, ám ehhez hozzájöttek a karakterek és a nyomozás a végére. A film így egyszerre mutatja be a korszakot, annak társadalmát, az egyéni drámákat és egy nyomozás eseményeit. Nincsenek benne nagy dolgok, ám az a sok kicsi esemény, ami mint egy láncreakcióként elvezet minket Amerika jelenlegi helyzetéhez, nagyon jól követhető. Furcsának tűnhet, hogy a film a néhéz téma és emberi drámák ellenére tud szórakoztató maradni. A párbeszédek jók, a karakterek rétegeltek és szépen kidolgozottak, és a látvány illetve zene is a helyén van.

Összességében tehát ez egy remek film, nekem nagyon tetszett. Hosszú, mégis végig lekötött, fontos témát mutat be és filmművészeti szempontból is jól van összerakva. Nagyon tudom ajánlani, mert ez a téma olyan, amivel érdemes lenne többet foglalkozni.

Illetve, ha valaki további filmeket keresne az indiánok helyzetéről, ajánlom a következő két ugyanilyen szuper filmet: Wind river és Az átkelés madarai.

Értékelés:

Megfojtott virágok                     ->   10

Átjáró az álmokba                      ->    9

Magyarázat mindenre                ->    8

Mellékszereplők                        ->    1

Hiányod maga a sötétség

Jón Kalman Stefánsson az egyik kedvenc szerzőm, akivel idén nyáron sikerült is találkoznom a Könyvhéten. Akkor értesültem róla, hogy ősszel két új kötet jelenik meg tőle magyar nyelven. Ezeket természetesen azon nyomban be is szereztem, ám eddig csak erre, a Jelenkor kiadó által gondozottra tudtam időt szánni. A másik olvasása átcsúszik 2024-re.

A borító ismét nagyon szép, és tökéletesen illik a korábbi kötetekhez. 512 oldalával nem egy rövid könyv, és a szép magyar sorokat ezúttal Egyed Veronikának köszönhetjük.

Fülszöveg:

"Jón Kalman Stefánsson új regénye az emberség, a törékenység és a legyőzhetetlen feledés története. A Hiányod maga a sötétség generációk életét tárja elénk Izland északnyugati fjordjaitól Dél-Európáig, a tizenkilencedik század közepétől 2020-ig. Életeket, melyek bár jelentéktelenek, mint a kerítésoszlopok, mégis összetartják a világot: egy postára adott kisfiú, egy szerelembe esett pap, egy Kierkegaard-tudós halász és egy menthetetlenül szomorú rocksztár – csak néhány szereplő a nagyívű családregényből. Emberek, akiket gyengeségeik és szenvedélyeik éppannyira uralnak, mint a boldogság utáni vágyuk. Történeteik úton-útfélen keresztezik egymást, míg össze nem áll egy kivételes, ragyogóan intenzív mozaik, melyben hőseink nem álmodoznak, hanem ők maguk válnak az álommá."

Kicsit talán furcsának tűnhet, hogy két hónapig olvastam ezt a könyvet. Ennek több oka van. Egyrészt cirka három hetet Ázsiában töltöttem, ahová nem vittem magammal, másrészt párhuzamosan több könyvet is szoktam olvasni, így a figyelmem és szabadidőm általában megoszlik, és harmadrészt szerettem volna rászánni nyugodt perceimet. Tehát nem cipeltem sehová, csak otthon vettem kézbe többnyire hétvégén. Mivel ismerem a szerző stílusát, tudtam, hogy ezt a könyvet ízlelgetni kell, és nem szabad egyben befalni. Sőt, meg kellett állapítanom, hogy ha a gondolataim össze-vissza futkorásznak, nem fog csúszni ez a történet. Mikor ugyanis elkezdtem olvasni, nagyon lassan kerültem a bűvkörébe, túlságosan sok dolog kötött épp le, jót is tett az olvasási élményemnek egy kis szünet.

Ha jellemeznem kellene ezt a történetet, akkor egy kis település életébe ágyazott családtörténetnek mondanám. Olyan, mintha a Nyári fény, aztán leszáll az éj és az Ásta szerelemgyereke lenne. Egyszerre foglalkozik egy helyszínnel és annak lakóival, illetve egy konkrét család több generációnyi tagjaival. Közben pedig a szerzőtől már megszokott különleges narráció, a kissé filozófikus gondolalatok és a gyönyörűen megfogalmazott sorok sem maradnak el. Kezdem kicsit kiismerni Stefánsson érdeklődési körét, mert van néhány visszatérő dolog, ami minden könyvében felbukkan. Például a zene, az irodalom odaadó szeretete, szerelem, alkoholproblémák és hiányzó anyák. Azonban most nem a szokásos dolgokat szeretném kiemelni, hanem azt, amitől ez a kötet kicsit mégis más lett, mint a korábbi munkái.

"Aki mindent tud, az nem tud írni. Aki mindent tud, képtelenné válik az életre, mert az embert a bizonytalanság hajtja előre. A bizonytalanság, a félelem, a magány és a vágy."

A legizgalmasabb dolog ebben a könyvben a narráció. Az elbeszélő része a történetnek, és mégsem az. A kötet elején úgy tűnhet, mintha ő lenne a fontos, ő lenne a főhős, ám hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ő csak eszköz a szerző, Isten vagy az ördög kezében. Szóval, aki esetleg rá kíváncsi, csalódhat. Illetve az is csalódhat, aki minden felmerülő kérdésre magyarázatot szeretne kapni, mert helyenként több a kérdés, mint a válasz. Igen, elsősorban a narrátor beszélgető társára gondolok. Azonban nem kell aggódni, ez a kimondatlanság, a válaszok hiánya, minden okkal van ebben a könyvben. Egy történet sem lehet ugyanis igazán teljes, sőt, ha bizonyos részeket kihagyunk, elhallgatunk, egészen más színben tűnik fel minden, erre pedig bizonyítékot is szolgáltat a szöveg.

"Olyan fontos, hogy az emberek becsben tartsák az élet kis dolgait is. Hogy felismerjék, hogy mindennek a léte ugyanolyan joggal bír: a nőké, a férfiaké, a földigilisztáké és a királyoké. Hogy nincs más hatalmasabb, mint maga az élet."

A történet gerincét egy család története adja. Ez már lehet megszokott dolog a szerzőtől, ám a címben is szereplő hiány itt is szerepet kap. Nem minden családtagot ismerhetünk meg, sőt, akivel az olvasó találkozhat, az sincs teljes egészében jelen, életének csak egy kis szakaszát láthatjuk.

A karakterek, illetve a kapcsolatok rettentően emberiek. Esendőek, hibáznak, próbálnak jobbá válni, elbuknak, mégis valahogy mind érthető és nagy részük szerethető is. A szerző egyszerre mutat remek, követendő és szívmelengető, illetve szomorú, csalódást keltő és cseppet sem követendő példákat. 

"Csodálatos dolog a fiatalság, az álmok, annyi mindent akarunk elérni, aztán arcul csap minket az élet."

Ami a kötet hangulatát illeti, kifejezetten változatos. Hol vidám, hol szomorú a légkör a karakterek körül. Akad benne humor, míg az élet apró dolgait hol kifejezetten nyersen, hol gyönyörű sorokban fogalmazza meg. Ettől pedig az olvasó van, amikor a földhöz nagyon közelinek érzi a történet hangulatát, van amikor kifejezetten költői magaslatokban szárnyalónak.

"A mosoly fűszer, gyógyír, öröm, kitáruló ajtó."

Kimondott cselekmény természetesen nincs, ahogy ez rendjén is van ettől a szerzőtől, a történet mégis minden csapongás és megválaszolatlan kérdés ellenére összeáll. Ez pedig az, amit Stefánsson könyveiben annyira szeretek, az egyediség, a megszokottól való eltérés, és hogy minden különcsége ellenére egy megbizhatóan kerek élményt tud nyújtani.

Összességében tehát tetszett ez a könyv is, ám ismét le kell írnom, még mindig a Menny és pokol a kedvencem. A szerző rajongóinak bátran tudom ajánlani, mert megvan benne minden amiért ezt a különleges izlandi szerzőt szeretni lehet. Aki viszont még nem olvasott tőle, szerintem ne ezzel kezdje. Új olvasóknak kicsit talán furcsa lehet, esetleg kusza, és ha valaki nem tudja, mire számíthat, nos, könnyedén érheti csalódás. 

"Írj. Akkor nem felejtünk.

Írj. Akkor nem felejtenek el minket.
Írj. Mert a halál csak egy másik szó arra, ha elfelednek."

Utálom, hogy szeretlek

Év elején már olvastam a szerzőtől (A szerelem képlete), és kellemes kikapcsolódást nyújtott. Ezért az ünnepek előtti utolsó munkával és tanulással töltött két hétben, úgy gondoltam, épp egy ilyen könnyed olvasmányra van szükségem. Nagyjából teljesítette az elvárásaimat.

Ez a kötet három novellát tartalmaz a címből kitalálhatóan picikét vegyes érzések köré rendezve 386 oldalon. A borító aranyos, jól illik a történetekhez.

Fülszöveg:

"Mara, ​Sadie és Hannah elsősorban barátnők és főleg kutatók. Bár tudományterületük a világ más-más szegletébe szólítja őket, mindhárman egyetértenek az egyetemes igazsággal: az ellentétek vonzzák, a riválisok pedig tűzbe hozzák egymást…

Egy FEDÉL ALATT
Környezetmérnökként Mara mindent tud az ökoszisztémák érzékeny egyensúlyáról: egyensúlyra van hozzájuk szükség. És hogy senki ne nyúljon a termosztáthoz. És senki ne lopja el a másik kajáját. Valamint más szabályokra is, amikről Liamnek, a lakótársának és egyben alávaló, nagy olajcégnél dolgozó jogásznak fogalma sincs.

Két EMELET KÖZÖTT
Mérnökként logikusan gondolkodva Sadie tudja, hogy elvileg hidakat kellene építenie. Viszont a STEM tudományos világában dolgozó nőként azt is tudja, hogy a körülmények változhatnak, és amikor az ember órákra bent ragad egy parányi New York-i liftben azzal a férfival, aki összetörte a szívét, joga van porig égetni azt az izmos, szőke hidat.

FagyPONT ALATT
Ian sok minden Hannah számára: gonosztevő, aki megpróbálta megvétózni az expedícióját, és tönkretenni a karrierjét; istenien szörnyű álmainak főszereplője… de hős sosem volt. Fagyos szíve azonban felolvad, amikor sebesülten és elhagyatottan fekszik az Északi-sark egyik távoli kutatóállomásán, és csak régi riválisa hajlandó elindulni a veszélyes mentőakcióra."

Mivel nem olvastam el a fülszöveget, csak belevágtam az első novellába, kicsit meglepett, hogy lényegében három barátnő szerelmi életét követhetem nyomon, ahogy szépen sorban megtalálják párjukat. Ez pedig előre vetíti, hogy az írónő itt is a szokásos romantikus klisék köré építette fel a történetét, vagyis jelen esetben történeteit.

Mielőtt belekezdenék a novellák  külön-külön értékelésébe, érdemes kitérni rá, mi az, ami mindegyik történetben megtalálható. Egyrészt a szerző kedveli a tudományos pályán dolgozó főszereplőket, így itt mindenki mérnök, mindenki nagyon okos, ami újra és újra ki van emelve, főleg a hölgyeket illetően. Másrészt az írónő egyértelműen a magas és csendes férfiakra bukik, mert mindegyik srác, magas, csendes, komolynak tűnő figura, aki azon nyomban egy plüssmackó báját veszi fel, ha álmai hölgye betoppan. Természetesen az urak is nagyon okosak, fiatal kis zsenikből cseperedtek befolyásos férfiakká az elengedhetetlen görög szobrokra jellemző testfelépítéssel. A márványon pedig nem spóroltak rajtuk, főleg a férfias testtájakat illetően, és természetes, hogy mindhárman mesterien jó szeretők. Igen, nagyjából itt lett elegem a klisékből...

Ali Hazelwood előző történetére azért emlékeztem kellemesen, mert az aranyos kis romantikus semmiségek jutottak eszembe róla, és nem az ágyjelent. Csakhogy itt az aranyos romantikus semmiségekre nem jutott hely, mert elvitte az oldalak nagy részét a konfliktus felvázolása (hogy ez mennyire állja meg a helyét, arról majd később), és a hosszú oldalakon át ecsetelgetett szex. Mivel novellákról van szó, érthető a sűrítés. Kell egy röviden elmesélhető és ugyanilyen röviden megoldható konfliktus, és kell a szerelem megalapozása. Igen, utóbbi általában fizikai vágyódást jelent, ez van, ennyi fér egy rövidke történetbe. Nem is azzal volt problémám, hogy első látásra megtetszettek egymásnak a szereplők, hogy a tekintetek sokat időztek bizonyos tájakon, és a gondolatok egy része fantáziálásba csapott. Ez ugyanis rendben van a vonzalom kiépítése szempontjából. Az viszont nincs rendben, hogy egy rövidke, elvileg romantikus történetből egy rövid felvezetéssel tálalt hosszúra nyújtott erotikus jelenet lett. Az én ízlésemnek nagyon elcsúsztak a határok, főleg hogy a nagy szex után jöhet az ásó, kapa és nagyharang, mert csak. Ráadásul ez az indokolatlanul hosszú ágyjelenet is csupa klisére épült, a tényre, hogy egyszer szexeltek és az egyébként önmegtartóztató férfi (Extra klisé pont jár érte!) olyan kéjben részesítette a hölgyet mint még senki soha. Cuki romantikus történettől nem várható el a teljes valósághűség, de ez már fantázia a köbön, ordítóan hiteltelen. Szóval az írónő jobban járt volna, ha a konfliktusra fordítja az energiáit és nem arra, hogy a világ legjobb elképzelt ágyjelenetében kinek hol van a kislábujja. 

Ennyit az általánosságokról, most nézzük meg a történeteket külön-külön. Egyébként vagy én jöttem bele a klisékbe, vagy lejebb engedtem az elvárásaimat, de javuló tendenciát éreztem.

Egy fedél alatt

Tudom, hogy van valami megkapó az összezárva egymásra találásban, de ez a novella volt a klisék kliséje. Egyáltalán nem volt megalapozva, mégis miért kell ennek a két embernek összebútoroznia. Sőt, nagyjából a történet elején elhangzik több alternatíva, amit ostoba indokokkal hessegetnek el. Szóval nem volt épp megalapozott ez a történet, és sajnos ez a szereplők kapcsolatára is igaz.

Oké, a műfaji sajátosság miatt nem lehetett hosszan fejtegetni a többb hónapnyi együttélés minden mozzanatát, de az a néhány emlék, amit kaptunk, rettentően vérszegény volt. Na, meg klisés, mert a "jaj, rám nyitott a fürdőszobában" jelentet muszáj volt belevenni. Egyszerűen nem éreztem úgy, hogy a kezdeti vonzalomnál tovább jutottak volna a szereplők. Főleg, hogy a lakótárs kérdés és ebből adódó konfliktus lezárása nem egy beszélgetés volt, hanem egy ágyjelenet, és ezzel el van rendezve minden.

Konkrétan untam ezt a történetet, és nem igazán hozta meg a kedvemet a barátnők szerelmi életéhez. Egyszerűen nem volt benne semmi cuki, semmi romantikus.

Két emelet között

Ez a történet is az összezártság klisével indított, ám a két szereplő kapcsolata cseppet szilárdabb lábakon állt. Talán mert ez a történet jóval rövidebb időszak eseményeit mesélte el. Talán mert itt a két szereplőt nem csupán a fizikai vonzalom kötötte össze, hanem a közös érdeklődési kör is. Ráadásul a novella elején utaltak egy nagy árulásra, amiért a bimbózó románc azonnal elhalt. Ez az utalás pedig végig fenntartotta a figyelmemet. Kár, hogy a végén csalódást okozott, mert persze, hogy félreértés, és persze, hogy nem beszélték meg. Azonban még így is sokkal romantikusabbnak találtam, mert volt cuki véletlenszerű megismerkedés, volt randi és volt némi kommunikáció a főhősök között.

Fagypont alatt

Ez a novella tetszett a legjobban. Sőt, míg az első egyáltalán nem tetszett, addig ez kifejezetten jó volt. Pedig volt itt klisé? Persze! Volt furcsán elrendezett jelenet? Volt ám! Mégis az összképen nagyon sokat javított a tény, hogy ez a két szereplő nem kent el semmit. A kapcsolatuk alakulása nyílt volt és őszinte. Nem volt színlelés, és a félreértés is minimális szinten maradt. Ráadásul, bár ebben a történetben két erotikus jelenet is akadt, az első egyértelműen szükségszerű volt a történethez, míg a második kivárta a megfelelő időpontot. Na, és hogy mi a megfelelő időpont? Amikor nem konfliktuskezelés az összebújás oka, hanem egy konfliktus megoldása után, a kölcsönös vonzalom bizonyítása. Kapcsolati szinten ez volt a leghihetőbb történet.

Összességében tehát könnyed kikapcsolódást vártam ettől a könyvtől. Habár az elején nem úgy tűnt, hogy ezt megkapom, a végére valahogy mégis sikerült neki. Háromból egy novella tetszett, egy másikkal pedig elvoltam, ez már félsikernek mondható.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik úgy vágynak romantikus történetre, hogy nem zavarja őket sem a sok klisé, sem az elnyújtott ágyjelenet. Aki viszont egy kifejezetten aranyos és szépen kidolgozott románcra kíváncsi, nos, keresse máshol.

Mozgóképek CXXVI.

Már megint elég nagy lemaradásba kerültem ezzel a rovattal. Úgy tűnik, ez már csak egy ilyen év...

 

Szeptemberben csupán három filmet néztem meg, vagyis ez volt eddig a filmekben legszegényebb hónapom. Nincs konkrét emlékem, hogy miért, talán csak kevés film keltette fel az érdeklődésemet, talán csak besűrűsödött az élet, vagy egyszerűen több sorozatot néztem, mint filmet. Bárhogy is történt, azért ez a három film is megérdemli az értékelést.

Zom 100: Bakancslista zombiapokalipszis idejére

"A főnöke folyton ugráltatja és éjjel-nappal dolgozik. Gyakorlatilag nem más, mint egy vállalati robot. De amikor kitör a zombilázadás, végre úgy érzi, neki is van élete!"

Ez egy japán képregény adaptációja. Az a kevés pedig, amit tudtam róla, bőven elég volt nekem, hogy érdekeljen.

A zombiapokalipszis kezd már egy kicsit lerágott lábszárcsont lenni, ám ebben a filmben kapott egy kedves csavart: Mi van, ha ez nem katasztrófa? Mi van, ha ez nem is annyira rossz dolog? A főszereplő legalábbis így kezd érezni, mikor a zombivá válás árnyékában eldönti, megteszi azokat a dolgokat, amelyekre nem volt ideje, lehetősége vagy bátorsága, mert épp egy elnyomó főnöknek ugrált reggeltől estig. Bizony, ez egy vígjáték, és bár nem mindegyik poén olyan ütős, az egész film nagyon szórakoztató. Én legalábbis jól elvoltam vele, és kifejezetten tetszett az üzenet, mi szerint legyél a saját magad ura.

Összességében tehát ez egy picike társadalomkritikával átitatott humoros és kedves történet zombikkal. Oké, a zombi cápa durva túlzás volt, de nem kell ezt a filmet komolyan venni. Kikapcsolódásra vágyóknak tudom ajánlani, főleg ha kedvelik a kissé abszurd vicceket.

Tetris

"A történet arról, hogyan jutott el a világ egyik legnépszerűbb videojátéka a játékosokhoz világszerte. Henk Rogers üzletember és Alekszej Pajitnov, a Tetris feltalálója a Szovjetunióban egyesítik erőiket, és mindent kockára tesznek azért, hogy a Tetrist eljuttassák a tömegekhez."

Játszottam valaha Tetris játékkal? Persze. Ismertem a történetét? Azt sem tudtam, hogy van neki. Ez a film így kellemesen meglepett.

Ez egy könnyed hangvételű életrajzi elemeken alapuló film. Ráadásul Taron Egerton játssza a főszerepet. Van benne minden, ami kell: nagy adag nosztalgia, kellemesen izgalmas üzleti és politikai szálak, egy csipet feszültség és kedvelhető szereplők, akiknek lehet drukkolni.

Jól szórakoztam rajta, kikapcsolt, és kedvem támadt a retró játékokhoz. Azoknak ajánlom, akik szívesen néznek filmeket a dolgok eredetéről, és nem riadnak vissza az életrajzi alkotásoktól. Játékkedvelők előnyben.

Fullmetal Alchemist

"„Az ember nem juthat semmihez anélkül, hogy ne kelljen adnia valamit cserébe. Amit megszerzünk, azzal valami egyenértékűt elveszítünk. Ez az egyenértékűség elve, az alkímia legfőbb alapszabálya”. Edward és Alphonse Elric megtapasztalhatták, hogy az egyenértékűség elve milyen kegyetlen is tud lenni, amikor elhatározták, hogy az alkímia segítségével visszahozzák elhunyt édesanyjukat. Sajnos a transzmutáció sikertelenül zárult, így Ed a jobb karját és lábát, Al pedig az egész testét elveszítette. Azonban a fiúk a legnagyobb megpróbáltatások ellenére sem adják fel, és elindulnak a világban, hogy a legendás bölcsek kövét megtalálva helyrehozzák szörnyű tévedésüket és visszakapják eredeti testüket. Ám az út nehéz megpróbáltatásokkal és ördögi mesterkedésekkel tarkított, hiszen nem ők az egyedüliek, akik meg akarják szerezni a legendás követ…

A Fullmetal Alchemist egy kifejezetten népszerű manga és anime sorozat. Anno elkezdtem nézni, de nem igazán szippantott be, így  nagyjából csak a történet feléig jutottam. Az élőszereplős változatnak mégis adtam egy esélyt, mivel a Bleach többnyire tetszett, hátha ez is megüti a lécet.

Hát, nem igazán ütötte meg. A látványvilágra nincs panaszom, nagyon szépen megcsináltak mindent a hatalmas páncéltól az alkímia alkalmazásáig. A gond inkább a történettel volt. Mivel egy hosszú sorozat elejét kellett beleszuszakolni egyetlen filmbe, több szál csak lógott a levegőben. Én láttam az eredeti művet (vagy legalábbis egy részét) így képben voltam, ki kicsoda, mi, miért érdekes, ám azok, akiknek nincs ilyen háttértudása, eléggé elveszve érezhetik magukat. Oké, felmerül a kérdés, van-e olyan, aki nem az anime megtekintése után kezd bele ebbe a filmbe, de ez nem igazán számít. Az alkotásnak akkor is kerek egésznek és teljesen érthetőnek kell lennie, ha csak olyan emberek nézik meg, akik kívülről tudják az egészet. Sőt, főleg akkor, mert a rajongónál nincs nagyobb kritikus.

Összességében, tehát bár vizuálisan egy jó alkotás, bennem nagyon sok hiányérzetet hagyott. Kizárólag nem annyira kritikus rajongóknak ajánlom.

Értékelés:

Tetris                                                                        ->   9

Zom 100: Bakancslista zombiapokalipszis idejére   ->   8

Fullmetal Alchemist                                                  ->   6

Pacsinkó

Ez az a könyv, ami rengetegszer szembejött velem, ám ha egy ismerősöm nem ajánlja, sosem veszem kézbe. Pedig a borítója szép, a témája érdekes, és szoktam kedvelni a családtörténeteket.

544 oldalával terjedelmesebb olvasmánynak tűnik, de gyorsan lehet haladni vele, főleg, ha a kölcsönzési határidő lejárta fenyeget.

Fülszöveg:

"A történelem ritkán kegyes. Min Jin Lee mesterien megírt regényeposzában egy szegény, de öntudatos bevándorló család négy nemzedéke küzd azért, hogy száműzve hazájukból, amit sohase ismertek, saját sorsuk uraivá válhassanak.
Koreában az 1900-as évek elején a tizenéves Sunját, egy félig nyomorék halászember imádott lányát otthonuktól nem messze, a tengerparton elcsábítja egy gazdag idegen. A férfi elhalmozná mindennel, de amikor a lány ráébred, hogy teherbe esett – és hogy a szerelme nős –, nem hajlandó eladni magát. Inkább elfogadja egy szelíd, betegségekkel küzdő lelkész házassági ajánlatát, aki úton Japánba száll meg náluk. Ám döntésével, hogy elhagyja otthonát, és visszautasítja születendő fia nagy hatalmú apját, Sunja izgalmakkal teli családtörténetet indít el, ami a rákövetkező nemzedékekre is kihat.
A Pacsinkó egy lebilincselően megírt, drámai erejű történet szerelemről, áldozatkészségről, becsvágyról és hűségről. Erős és makacs asszonyok, odaadó nővérek és fiúk, erkölcsi válságban gyötrődő apák – ők Lee bonyolult és szenvedélyes szereplői, akik hol nyüzsgő utcai piacokon, hol japán elitegyetemek előadótermeiben, hol alvilági pacsinkó szalonokban bukkannak fel. Ám van bennük valami közös: mind túlélők, akik kiharcolják a maguk jussát a történelem részvétlen folyamában."

Kedves, egyébként szintén könyvmoly ismerősöm úgy ajánlotta ezt a könyvet, mint a könyvet, amelyből japán és koreai ismereteit szerezte. Nem mondom, hogy ezzel nem keltett kifejezetten magas elvárásokat bennem, és valószínűleg ez az oka annak, hogy úgy érzem, nem azt kaptam, amit vártam.

Ez a könyv ugyanis egy családtörténet. Több generáció történetét meséli el egy kifejezetten érdekes időszakban és egy kifejezetten érdekes helyzetben. Ez eddig rendben is lenne, ám az érdekes időszakot csupán érintőlegesen, felületesen mutatja be. Az olvasónak nagy valószínűséggel több tudása van az eseményekről, mint maguknak a szereplőknek. (Például, mikor az egyik családtag 1945-ben szuper lehetőségként munkát kap Nagaszakiban, az olvasó nagy valószínűséggel felszisszen.) Úgyhogy bármennyire is magas elvárásaim voltak a helyszín és időszak viszonyaiban, ezeket nem igazán teljesítette a könyv. Nem adott újat, nem adott részleteset, de mivel ez egy családtörténet, lényegében én voltam túl mohó a történelmi adalékokat illetően.

Az érdekes helyzet, vagyis a koreai bevándorlók élete Japánban már ígéretesebb volt. A személyes hangvétel miatt, elég gyakran és elég sok szemszögből előjött ez a kérdés. Ez volt számomra a kötet legizgalmasabb része, itt kaptam a legtöbb érdekes gondolatot, és itt bizony tudott nekem újat mondani. Viszont ez még mindig egy családtörténet, így ez a kérdés is esetleges, hol előtérbe került, hol nem igazán.

Ennyit az elvárásaimról és annak teljesítéséről, most nézzük meg a kötetet annak, ami, egy családtörténetként.

Tetszett, hogy valóban több, ha jól számoltam, öt generáció életébe engedett bepillantást. A cselekmény ritmusa is kellemes volt, ott időzött ahol kellett, ahol pedig indokolt volt a rövidítés, megtette hezitálás nélkül. A tempó műfajához mérten tehát feszesnek mondható.

Ahogy a bejegyzés elején írtam, kedvelem a családtörténeteket, akkor is, ha akad bennük szenvedés, de ez most nekem sok volt. Egyszerűen besokalltam a karakterektől, pedig nem kifejezetten önsorsrontó típusok (leszámítva egy-két szereplőt), inkább az élet teszi őket ennyire esendővé. Csakhogy több mint ötszáz oldalon olvasni az állandó jellegű nehézségeket és balszerencsét úgy is megterhelő, ha az olvasó nem igazán kötődik hozzájuk. Valahányszor talpra állt a család, vagy csak történt valami jó velük, eltelt egy kis idő és bumm, minden újra épp olyan rossz, vagy épp rosszabb lett, mint korábban. Igen, ez egy nehéz időszak a történelemben, igen, a bevándorlók helyzete nem fenékig tejfel, de ez itt elég erőteljes túlzásnak érződött. "Boldog vagy? Nesze neked váratlan és értelmetlen haláleset." Nagyjából így írható le az a balszerencse-körforgás, amiben ez a család tengődik. Egyszerűen nem volt tanulsága, fejlődése az eseményeknek, amitől kissé céltalannak éreztem a szenvedésüket. Oké, lehet mondani, hogy az élet igazságtalan, nem mindennek van értelme, de ez egy regény, a regénynek pedig kell, hogy legyen célja, üzenete. Nem lehet öt generációnyi szenvedést az olvasóra zúdítani, hogy a végén közöljék, mind meghaltak és szinte sosem éltek boldogan...

Családtörténetnél az olvasó jobb esetben nem csupán egy szereplőhöz kerülhet közel, hanem akár többhöz egyszerre. Csakhogy itt hiába volt sok szereplő, hiába voltak változatosak a karakterek, senkit sem sikerült igazán megkedvelnem. A legtöbbször teljesen közömbös voltam irántuk, vagy épp kifejezetten ellenszenvesnek találtam őket. Talán, mert egyik szereplő lelki világa sem volt kifejezetten hangsúlyos, talán csak túlságosan sokan voltak, így nem jutott elég idő egy-egy karakterre, talán csak nem volt elég jó a szerző stílusa.

Apropó stílus végig nagyon leíró, kissé didaktikusnak mondható a szöveg. Ezt pedig nem segítik az céltalanul meghagyott koreai és japán kifejezések, amelyek a mondatokban fel-fel bukkannak mindenféle magyarázat nélkül. Valószínűleg az eredeti szövegben is így szerepeltek, de a magyar kiadás igazán fontolóra vehette volna a lábjegyzeteket. Az még hagyján, hogy tipikus japán kifejezések, amelyeknek nincs magyar megfelelője, ott maradtak csak úgy pőrén, az egyébként japán nyelvvel köszönő viszonyban sem álló magyar olvasók számára. Azonban, amikor sikerült lefordítani egy éjjel-nappali kisbolt (7-Eleven) nevét hét-tizenegyre, és mellé sem volt írva, hogy ja, egyébként ez a furcsa nevű objektum, amibe a szereplő épp bement, egy bolt, akkor elég magasra szaladt a szemöldököm. Szóval voltak problémáim a magyar szöveggel, amelyek nem növelték az amúgy is hullámzó olvasási kedvemet.

Illetve volt még egy dolog, ami rettentően zavart. Női szerző, női főszereplők és női sorsok, mégsem sikerült ebből semmi pozitívat kihoznia. A kötet legelején, az első generáció nőtagja, akivel az olvasó megismerkedik megjegyzi, hogy a női lét nem más, csak szenvedés. Nos, én vártam, hogy ez a nőzőpont néhány generáció után változni fog, hogy már nem állja meg a helyét ez a jelmondat, de sajnos itt is csalódnom kellett. A könyv eleji kinyilatkoztatás kőbe lett vésve, mert ebben a kötetben nőnek lenni valóban szenvedés (meg férfinak is egyébként), és ezen a nemi szerepek változása sem segített, lásd az egyik egyértelműen önsorsrondó hölgyet a végén. Hát, köszönöm, máris jobban érzem magam...

Összességében tehát nem mondom, hogy ez egy rossz könyv, de számomra csalódást okozott. Részben a magas elvárásaim miatt, amiért több történelmi és kulturális adalékra számítottam, részben a rettentően lehangoló több generációnyi szenvedés miatt. Egyszerűen lehozott az életről, amit a nyelvezettel és fordítással kapcsolatos problémáim csak egy kis bosszankodással tudtak megfűszerezni. Nem az én könyvem.

Azoknak tudom ajánlani, akik kedvelik ha egy családtörténetben kifejezetten sok a szenvedés. Aki viszont jobban megismerné a koreai és japán történelmet és kultúrát, nos, keresse máshol, mert ebben csak néhány koreai és japán kifejezést tud felcsipegetni, de hogy mit jelent, azt mindenkinek magának kell kitalálnia.