2017. január 22., vasárnap

Az álmok második könyve

Silber-trilógia második kötete.
Az álmok első könyve nagyon tetszett, meg úgy általánosságban Kerstin Gier könyvei, így nem volt kérdéses, hogy megkaparintom és elolvasom ezt a kötetet.
A borító még mindig gyönyörű. Ráadásul ezúttal a cikornyás indaminták majdnem minden oldalon feltűntek. Egyszerűen oda meg vissza vagyok ezekért a motívumokért.
344 oldal, így csak csöppet vastagabb az első résznél.
Fülszöveg:
"Liv meg van rökönyödve: Secrecy ismeri a legféltettebb titkait! De hogyan tudhatta meg? És mit rejteget előle Henry? Vajon miféle sötét alak garázdálkodik éjjelente az álomvilág végtelen folyosóin? És miért kezdett el Liv húga, Mia hirtelen alva járni? A rémálmok, a rejtélyes találkozások és a vad üldözés nem épp a pihentető alvás velejárója, ráadásul Livnek napközben is meg kell küzdenie egy újdonsült patchwork család minden problémájával, beleértve az intrikus nagymamát is."
Mielőtt kifejteném véleményemet, közölnöm kell: elfogult vagyok.
Van valami az írónő könnyed stílusában, finom humorában és kedves karaktereiben, ami egyszerűen elcsavarta a fejemet. A helyzet ugyanis az, hogy úgy befaltam ezt a könyvet, mint éhező a zsemlemorzsát. Csak olvastam és olvasta és mosolyogtam és sóhajtoztam és olvasnám még tovább és tovább, de nem igazán tudok egzakt magyarázatot adni erre a jelenségre. Egyszerűen szeretem ezt a történetet minden különösebb ok nélkül.
Igen, ebből kifolyólag laikusok számára (akik nem olvasták az első részt vagy olvasták, ám nem szippantotta be őket ez a németes mesevilág) fejtörést okozhat lelkesedésem. A könyv ugyanis cuki, könnyed, bájos, aranyos és minden egyéb kedves jelző, ami eszembe juthat, de nem csavaros, nem ad hozzá sokat az álom-rejtélyhez és nem mondanám izgi-izgi-izgalmasnak. Pusztán folytatja a mesét, amelyet az első kötet elkezdett.
Liv tovább bóklászik álomvilágban, egyre mélyebbre süllyed a szerelemben és nem épp hétköznapi családi helyzete is bonyolódik. Közben a többi szereplő éli világát apróbb és nagyobb gondokkal megküzdve és néhány új karakterrel kiegészülve. Secrecy pedig írja a pletykablogját, mint gátlástalan kis angyal. A cselekmény ebben ki is merül, mert az aktuális konfliktushelyzet csupán a kötet végén kerül elő és nem számít kifejezetten újnak.
Szóval semmi eget és földet rengető csattanó vagy kaland, mégis jó olvasni.
A sorok gördülékenyek, választékosak (néha még nekem is túlságosan is, köszönet érte a Bokkernek) és finoman tele vannak humorral. A szereplők még mindig könnyen megszerethetők, beleértve a valójában nem épp kedves jellemeket is, és az egész álom-blogger-rejtély fenntartja az olvasó figyelmét.
Apropó álom, ez a rész nagyobb arányban játszódik az álomvilágban, mint a valóságban, de cseppet sem zavart. Levett a lábamról, nincs mese.
A kötet végi szerzői megjegyzések, illetve a vigasztaló vaníliás kifli receptje (Hamarosan biztosan kipróbálom, hiszen egész évben fogyasztható!) még elkötelezettebb hívévé tett a történetnek és szerzőjének egyaránt.
Nem meglepő módon csak ajánlani tudom ezt a könyvet mindenkinek, aki Az álmok első könyvét már olvasta. Garantáltan hasonlóan kedves élmény lesz.

Kiegészítés:
A harmadik könyvről, vagyis a befejező kötet magyar megjelenéséről nincsenek információim. Csak reménykedni tudok benne, hogy a Könyvmolyképző Kiadó gyorsan dolgozik és hamarosan kézbe vehetem azt is.

2017. január 21., szombat

Felnőni kiábrándító

Ez a képregény cseppet sem ért váratlanul. Egyrészt, mert a művész, Sarah Andersen képkockáit internetnek hála ismerem már egy ideje. Másrészt, mert a magyar megjelenése után az egyik könyvesboltban nézelődve egyszer már majdnem végiglapoztam. Tehát tudtam, hogy jó, vicces és nekem szól, ezért is örülök, hogy most végre nyugodt körülmények között tüzetesen átolvashattam (kétszer is).
Ahogy a borítón is látszik, képregényről van szó és mindössze 112 oldal, így nem igényel túl sok időt, ám annál többet ad.
Fülszöveg:
"Úgy érzed, kilógsz a sorból?
Szeretnéd kapcsolatépítéssel előremozdítani a karrieredet?
A felnőttkor olyan új, izgalmas kihívás a számodra, amire érzésed szerint teljesen fel vagy készülve?
Hát pfuj! Kérlek, tedd le ezt a könyvet!
Sarah Andersen, az elképesztően népszerű, ifjú brooklyni művész lezseren megrajzolt, tökéletesen célba találó rövid képregényei ugyanis nekünk, többieknek szólnak. Bemutatják, hogyan lehet teljes hétvégéket fenséges módon elszúrni az interneten, milyen elviselhetetlen kín egy jóképű sráccal kézen fogva végigmenni az utcán, vagy egész nap arról álmodozni, hogy végre hazaérünk és belebújhatunk a pizsamánkba. Más szavakkal: a modern kori fiatal élet horrorisztikus és kényelmetlen valóságát. Ja, és egyáltalán nem önéletrajzi mű. De tényleg!"
Ez a könyvecske rendkívül szórakoztató. Persze csak akkor, ha az ember szereti a képregényeket, egészséges önkritikával rendelkezik és érti az iróniát. Ha pedig a húszas éveiben járó nő, akkor biztos a siker.
A főhős ugyanis húszas éveit taposó hölgy, aki úgy érzi, felnőni nem is olyan klassz, mint hatévesen gondolta. Sőt, időnként rendkívül kiábrándító. Csakhogy attól, hogy valami nem egészen olyan, mint képzeltük, még lehet szórakoztató.
Ez tehát egy könyv csupa olyan problémáról, amellyel egy fiatal "felnőttnek" szembesülnie kell (főleg ha introvertált személyiség) és nyakon van öntve egy hatalmas vödör öniróniával.
Nem igazán lehet többet szólni róla, inkább olvasni kell. Ezért ízelítőnek hoztam néhány problémahalmazt, amivel ez a könyvecske foglalkozik és amitől gyakran úgy éreztem: 
"Hé, ez én vagyok!

Női gondok
Mivel a szerző és a főhős is nő, nem meglepő, hogy a könyv egyik központi és visszatérő motívuma a női lét kihívásai. Van itt minden a legalapvetőbb problémáktól (Például, hogy soha semmit sem találunk meg a táskánkban.) a titkos szokásokon át (Mint a melltartók szavatossági ideje.) a menstruációs nyűgökig.
Sarah nyíltan és őszintén mutatja meg mindazt, amitől a mai nő nő és amit általában nem kötünk a férfiak orrára. (Például, hogy miért nyúljuk le a ruháikat.)
Az ember lánya ezeket olvasva magára ismer és jókat kacag. Én legalábbis rettentően mulatságosnak találtam minden párhuzamot a rajzolt, kócos lánnyal.
Nőnek lenni nem mindig leányálom, de vigasztal a tudat, hogy ezzel mindenki így van és a tény, hogy így sosem unatkozunk.

Az élet apró kihívásai
Természetesen nem minden felmerülő probléma vonatkozik csupán a hölgyekre. Az élet apró kihívásai, mint például felkelni reggel, minden nemből és korból szedi áldozatait.
A felnőtt lét azt feltételezi, hogy az ember mindig mindent kézben tart. Beosztja az idejét, megtervezi napjait és tudja a kötelességeit. Csakhogy mindez ostobaság. Egy felnőtt ugyanúgy nyafog, ha reggel dolgozni kell menni, mint egy gyerek az iskola miatt. Ugyanolyan értelmetlen dolgokra pazarolja el a szabadidejét és ha csak teheti, az egyszerűbb megoldásokat választja.
A könyv ezért nem csak nőknek és nem csak fiatal felnőtteknek szól, hanem mindenkinek.
Én mélységesen átéreztem az éjjel könyvvel virrasztó és reggel élőholt főhős helyzetét...

Megmagyarázhatatlan dolgok
Az élet persze nem csak problémákból áll. A kötet ezért helyet ad az apró örömöknek (mint a pizsama kényelme) és mindennek, ami boldoggá és elégedetté teszi az embert (mint egy teljesen felesleges holmi, amit azért is megvesz, mert csak), illetve minden olyan egyéb dologgal, amelyekre nincs magyarázat.
Attól ugyanis, hogy valaki felnőtt, még nem feltétlenül ért mindent. 
Egy nő például ruhavásárlás közben rengeteg érthetetlen dologgal szembesül. Például a méretek értelmetlenségével és a ténnyel, hogy egyes ruhadarabok nem ismerik az alsónemű fogalmát.
Ezek a furcsaságok persze mindenkinek feltűnnek és ettől lesz általánosan szórakoztató ez a könyv. Megnyugtató a tudat, hogy más sem érti a világ megmagyarázhatatlan jelenségeit.

A személyiség buktatói
A könyv főhőse egy introvertált személyiség. Kicsit magának való, kicsit tesz mások véleményére, kicsit sem a társaság közepe. Ettől persze csak szórakoztatóbbak a gondolatai, mikor mégis kénytelen társaságba menni.
Tekintve, hogy hasonló jellem vagyok, leszámítva, hogy nem félek emberekkel beszélni, itt is magamra ismertem. Voltak már nekem is hasonló gondolataim, hasonló problémáim és könnyedén átéreztem a felrajzolt helyzeteket.
Azonban, ha valakire nem jellemző mindez, nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem tartja viccesnek és nem látott már hasonlót. A szociális kapcsolatoknak mindig vannak sötétebb foltjai személyiségtől függetlenül és ez a könyv remekül tálalja őket.
Szóval nem csupán a női lélek, hanem a mai modern emberi lélek is kap itt egy kis tintás fricskát.

A könyv nem merül ki az említett kategóriákban, ám szerintem ez a négy témakör foglalja össze a legjobban, mi mindent kívánt kifejezni a szerző ezekkel a humoros rajzokkal.
Apropó rajzok, a grafika egyszerű, ám egyedi, könnyen felismerhető és női szemmel nézve megkockáztatom, hogy bájos is. Jól átadja a mondanivalót.
Nekem tehát nagyon tetszett, tetszenek Sarah Andersen munkái és csak ajánlani tudom mindenkinek.
No, és hogy miért érdemes így olvasni az online képsorok helyett? Mert egy képregény bármikor elfér az ember táskájában, bármikor elő lehet venni, bármikor felvidít és nagyon jó az illata...

2017. január 13., péntek

ReLIFE

Ez egy egyszerre szokványos és különc anime.
Ha be kellene kategorizálnom, azt mondanám rá, hogy tipikus iskolai élettel foglalkozó, könnyed, romantikus alkotás. Viszont van egy nagyon kreatív alaptörténete, amitől kissé kiválik a kategória tömegéből.
Ismertető:
"Kaizaki Arata egy munkahelyi traumát követően nem találja a helyét az életben, ezért rész vesz egy terápiás kezelésen, ahol visszafiatalítják 17-évesnek és visszaküldik a középiskolába, hátha ott újra megtalálja az élete értelmét."
A cím tökéletesen lefedi, miről is van szó. Adott egy a társadalom szemében bukott férfi, aki képtelen főállású munkát találni és nem jut előrébb csak teng-leng napról napra. Az ő új életét követheti nyomon a néző 13 epizódon át. Ez az új élet pedig a középiskolában kezdődik újra.
Kicsit talán furcsa, hogy a sorozat pont a gimit tekinti az ember életének legmeghatározóbb szakaszának, de nem az. Az epizódok ugyanis rámutatnak a tényre, hogy az ember személyisége a legtöbbet a középiskola alatt fejlődik. Ekkor szocializálódik igazán, ekkor kezd el küzdeni különféle célokért és ekkor kattan be először a hormonoktól. A főhősnek pedig pont ezekre van szüksége, hogy ismét visszanyerje önbizalmát és akarjon küzdeni.
No, de mielőtt úgy tűnne, ez egy komoly és mély anime, megsúgom, nem az. Kétségtelenül van mondanivalója, a néző önkéntelenül is párhuzamokat von le a saját életével (felnőttként ki ne kívánta volna vissza az iskolát, vagy legalábbis a nyári szünetet) és néhol elgondolkodik kicsit a szociális kapcsolatokról. Mindez azonban rengeteg szórakoztató jelenet alá van elásva.
Van itt minden, mi könnyed humor ingere az apró-cseprő iskolai dolgoktól, a felnőttek és kamaszok szembeállításán át az érzelmi sötétségig. Ez persze borítékolja a vicces és kínos helyzeteket, amelyektől szórakoztató ez a sorozat.

szereplőgárda
A karakterek könnyedén megkedvelhetők. Lehet azonosulni a főhőssel, lehet drukkolni a tiniszerelemnek, kacagni, mikor a segítők mindenbe beleütik az orrukat.
A grafika ennek megfelelően aranyos. Gyakran vált át "cuki üzemmódba" és ettől kicsit lányosabb, de nem zavaró. A zene nem tökéletes. Nagyon egyszerű már-már idegesítően bugyuta dallamok vannak benne, ami a virágmintás háttérrel néhol rettentően soknak hat, de ezen túl lehet lépni.
Többnyire epizodikus jellegű, ritkán ad függővégeket és igazán óvatosan bánik a háttér információkkal (Például, hogy mégis miért ilyen szerencsét Arata a munka világában.) Szemfüles nézők azonban így is gyorsan összerakják a képet, ezért a vége senkit sem fog megdöbbenteni.
Apropó vége. A sorozatnak nincs igazi lezárása, mivel Sou Yayoi mangája, ami alapján készült, még mindig fut. Az utolsó rész ezért inkább évadzáró, mint igazi befejezés.
Összességében ez egy aranyos, szórakoztató anime kreatív kerettörténettel. Engem kikapcsolt, így bátran ajánlom azoknak, akik szívesen néznek középiskolai helyszínen játszódó történeteket és a szokványos tinirománcot már unják.

Kiegészítés:
A manga tehát még fut, így elképzelhető, hogy lesz második évad is, ám erről nem találtam megbízható híreket. Viszont 2017-re beígértek egy élőszereplős filmet.

2017. január 9., hétfő

Csavargások IX.

Ismét Esztergomban jártam. (Korábbi csavargásom a városban ITT olvasható.)
Bár a jelenlegi extrán hideg időjárás nem kedvez a csavarogni vágyóknak, mi mégis nekivágtunk fittyet hányva a mínuszokra. Karácsonyra ugyanis élmény ajándékot kaptam Tigristől, egy páros jegyet egy kis nyomozásra.
A Rejtélyek Háza a mostanában egyre népszerűbb szabadulószobák mellett kültéri kalandokat is kínál a nyomozni vágyóknak. Az egyik ilyen programjukon, egy történelmi rejtély kinyomozásában vettünk részt.
Több helyszín is választható, ám mi rögtön Esztergom mellett tettük le a voksot, annyira megtetszett legutóbbi látogatásunk során. Szóval cseppet sem törődtünk a hideg-rekorddal, nekivágtunk a város utcáinak, hogy felfedjük a történelmi gyilkosság részleteit.
A nyomozás egy hangulatos kávézó-étteremben indult a város szívében. Itt volt találkánk az összekötő emberrel vagyis a szervezővel, aki a várt gyanús aktatáska helyett csak egy vastag borítékkal érkezett. Összefoglalta nekünk a játékot, útbaigazított a végcél felé és jó nyomozást kívánt. Aztán már magunkra is hagyott minket, hogy belevethessük lelkesedésünket a feladatba.
Rögtön fel is téptem a borítékot és forró italaink mellett el is kezdtem olvasni a versbe szedett rejtvényt. Közben körvonalazódott a felállás, hogy én, a bölcsész foglalkozom a irodalmi és történelmi kérdésekkel, míg San Diego megoldja a matematikai kérdéseket. Jó kis csapatot alkottunk és mire elfogyott a forró csokim, benne voltunk már a rejtvény sűrűjében.
Aztán persze ki kellett mennünk az utcára, hogy megszámoljunk néhány ablakot, megnézzük milyen állat van a csatornafedőn és végigjárjuk a város szobrait illetve emléktábláit. Ez elment volna egy könnyed délutáni romantikus sétának is, ha nem lett volna farkasordító hideg.
igen, azok ott jégtáblák a Dunán...
Olyan hideg volt, hogy a zselés tollunk befagyott és sztrájkba kezdett. Felváltva vittük a papírokat, mert kesztyűben is fázott a kezünk és még egy járókelőt is fel kellett segítenünk útközben, mert elcsúszott a jégen.
Ettől függetlenül végig mosolyogtunk, sőt nevettünk, mikor lehúzva a kesztyűt minél gyorsabban próbáltuk lefirkálni a válaszokat. Közben megcsodáltuk a várost, kihasználtunk minden napsugarat és lassan de biztosan felderítettük a rejtvényt.
A gyilkosság tehát szépen összeállt, mindent kikövetkeztettünk, San Diegot pedig elkapta a maximalizmus szelleme és megszállottam kereste a nyomra vezető számokat, bár már tudtuk az eredményt. Épp az egyik ilyen számleltárt készítette egy templom előtt, amikor úgy éreztem, odafagyok a járdára, főleg mivel a Bazilika bevétele még hátra volt. Indítványoztam is egy gyors kitérőt.
rejtvénybe merülve
Az első útba eső étterembe betértünk kicsit felmelegedni. Két csésze forró tea mellett pedig összegeztük mindazt, amit a kinti hidegben megtudtunk.
Ahogy a mellékelt képen is látszik, kiterítettük lapjainkat és további nyomok után kutattunk. Még a kedves pincér bácsi is érdeklődve csatlakozott hozzánk a gyilkos eszköz megfejtésébe. Nem igazán értette ugyanis, hogy miért tér be hozzájuk időről időre valaki papírhalomba merülve. Úgy tűnik, nem mi voltunk az egyetlenek, akik a nyomozást forró italokkal szakítottuk meg. Aztán, mikor úgy éreztük, megmelegedtünk, ismét kimentünk a hidegbe egyenesen fel a Bazilikához.
Sokkal szebb volt napvilágnál körbenézni (ahogy a mellékelt képek is mutatják) és sokkal hidegebb volt odafönt a szélben. Ez azonban nem riasztott engem a fényképezésben, társamat pedig a számvadászatban. Egy idő után azonban dupla zokni és bundás bakancs ellenére is kezdtem a macskakövekhez fagyni és lányosan nyafogni.
Bazilika
San Diego végül feladta a számokat, hiszen nélkülük is megvolt már a rejtvény titka és megkönyörülve rajtam, elkerülve a fagyási sérüléseket, a végcél felé vettük az irányt.
A célállomás egy étterem, a Prímás Pince volt. Itt bezsebeltük a ládika kincsét, egy-egy oklevelet, szereztünk hűtőmágnest, mert kell valami szuvenír a csavargásokról és ha már meleg helyen voltunk, maradtunk is. Maradtunk felmelegedni egy forró teával és egy finom vacsorával.
Igazán hangulatos volt megpihenni a nyomozás után egy remekül felszerelt és fűtött pincében. Plusz a sütőtöklevesük sem volt épp utolsó. Pont ez kellett nekem, hogy visszatérjen a vérkeringésem.
Prímás Pince
Vacsora mellett még rendeztük a rejtvényünk sorait és mivel a játék véget ért, interneten ellenőriztük, mire jutottunk. Addig nem nyúltunk külső segítséghez, hiszen az elvette volna a móka lényegét.
Összességében tehát a rettentően hideg idő ellenére is nagyon jól éreztük magunkat. Kellemesen elfáradtunk, jót tett a gondolkodás minden agysejtünknek és persze a sikerélmény is, hogy megoldottunk egy gyilkossági ügyet. Közben pedig csupa kedves emberrel találkoztunk és kiszakadtunk kicsit a szürke hétköznapok morcosságából.
Szóval csak ajánlani tudom ezeket a nyomozós programokat. Hétvégi kikapcsolódásnak akár családdal, akár barátokkal ideális és randinak tökéletes. Azért azt javaslom, aki teheti, válasszon kegyesebb időjárást.
No, de mi kemények vagyunk, mint a lefagyott macskakő, hogy a hónap leghidegebb napján is elmentünk nyomozni.
Ha valakinek felkeltette az érdeklődését ITT további információkhoz juthat.

a rejtély megoldva

Nem tudom megunni!

2017. január 6., péntek

Nem vagyok sorozatgyilkos

Lassan kezdhetem mantrázni a címet, mert több mint 800 oldal után cseppet szociopatának érzem magam. No, nem kell megijedni a pacifizmusom erősebb és mindez csupán a könyv dicsérete.
Pontosabban a trilógiáé, mivel ebben a vaskos könyvben 3 kötet foglal helyet. Ez a három rész lazán kapcsolódik össze, minden részben egy újabb gyilkos, egy újabb nyomozás kerül terítékre. Ettől függetlenül úgy faltam végig a könyvet, mint éhes kannibál a misszionáriusokat.
Dan Wells tehát tud valamit, bár ránézésre (Volt szerencsém személyesen találkozni vele, beszámoló ITT) nem mondanám se sorozatgyilkosnak, se szociopatának.
Fülszöveg:
"John Wayne Cleavernek hívnak.
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim.
A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.
John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…
Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket.
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, John kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír."
Krimiből sokat lehet találni a könyvpiacon. Más jellegű könyvekben is előfordulnak gyilkosok, de eddig ez az egyetlen olvasmányom, ahol a főhős igazi szociopata. Nem egyszerűen a fura srác fura hobbikkal, akinek belül, mélyen igazából kedves, szerető szíve van, hanem a fura srác érzelmek nélkül. Oké, utóbbi nem teljesen igaz, mert végül is csak az empátia hiányzik belőle. Olyan kis apróság ez, nem igaz? Nos, nem, mert ez az egyik pont a "miért lesz valaki sorozatgyilkos" listán.
Szóval adva van egy kattant, mégis szerethető főhős rendkívül érdekes gondolkodással és elég erőteljes megszállottsággal a gyilkosságok iránt. Ehhez jön egy (majd még több) gyakorló gyilkos, rengeteg belső vívódás, néhány humoros szituáció a "normális" emberekkel és egy kis finoman adagolt természetfeletti fűszer.
Szóval az alap nagyon jó, érdekes, részletes és izgalmas. Lássuk a belsőségeket!
Innentől kisebb spoilerek előfordulhatnak.

Szív - Nem vagyok sorozatgyilkos
Az első rész egy ütős bevezetés. Ez adja meg a történet vérkeringését, mutatja az utat a továbbiakhoz és bont ki mindent szépen precízen, mint egy kórboncnok.
John remek karakter, mert minden furcsasága ellenére könnyedén megkedvelhető. Hiába hiányzik belőle az empátia, az olvasó mindezt pótolja és teljesen együtt érez vele. A családja hasonlóan szerethető és a kissé sötét humorba is könnyedén bele lehet rázódni. 
Az író mindent részletez, így az első kötet amolyan teszt, mennyire bírja az olvasó a véres részleteket. Én rendkívül érdekesnek találtam a balzsamozás minden mozzanatát és a nyomozás is felcsigázott. Apropó nyomozás, az események gyorsan követik egymást, egy hulla itt, egy hulla ott és már meg is van a gyilkos. Csakhogy azzal, ha tudjuk ki a gyilkos, még nem oldottuk meg az ügyet és itt jön a képbe a fantasy.
Először kicsit idegenkedtem a démon dologtól, mert rendkívül tetszett, ahogy John a sorozatgyilkosok fejébe mászott és tartottam tőle, hogy így elveszik a könyv kezdeti varázsa. Aztán a végére megbarátkoztam vele, mert a történet ezáltal érdekes kérdést vetetett fel: Ki számít démonnak?

Máj - Szörnyeteg úr
Ez a rész birkózik meg a mérgekkel. John belső szörnyetege elszabadul és nagyon érdekes volt olvasni, mennyire tudja féken tartani. Azt meg cseppet ijesztő, amikor nem sikerült (lásd macska), mégis ugyanazzal a kíváncsisággal fordultam a szociopata elméje felé, amilyen kíváncsisággal ő a holtestek felé.
Közben persze befutott az aktuális gyilkos, aki egyébként nekem végig gyanús volt. (Valahogy minden részben volt egy-egy lépés, amivel John előtt jártam a gyilkossági fejtörőben.) Ezzel pedig még több méreg szabadult el az író naturalista stílusával együtt. Ez a legdurvább rész, a legvéresebb és ettől a legizgalmasabb is. Itt már cseppet sem zavart a fantasy fűszer, csak finoman ízesített.

Tüdő - Nem akarlak megölni
Az olvasó Johnnal együtt fellélegezhetett kicsit a belső szörnyeteg visszavonulásán. Csakhogy, ahogy eltűnt a szörny, előkerült a megszállottság, aminek következtében a főhős nem látta a fától az erdőt (itt végig tudtam, mi a helyzet a gyilkossal) és a történet visszavett a tempójából.
Továbbra is kedveltem a szereplőket és érdekelt, hogy tud egy szociopata beilleszkedni és szocializálódni, így nem mondom, hogy unatkoztam, csak türelmetlenkedtem. Türelmetlen voltam, mert míg én átláttam a démonszöget, addig John beleragadt a rögeszméjébe. Ettől pedig a fezsültség az előzményekhez képest jelentősen visszaesett.
A vége azonban mégis csak feltette arra a bizonyos i betűre a pontot és innentől teljes egészében fantasy történetté avanzsált. Hogy ez tetszik-e nekem, avagy sem, még nem döntöttem el.

Összességében remek könyv, mert teljesen beszippantott, végig kíváncsiságban tartott és fokozatosan adta az izgalmat, borzongást és drámát. Jó, hogy elolvastam, mert így legalább picikét tudom, milyen egy szociopata (és megnyugodhatok, hogy azért még gyúrnom kellene, hogy azzá váljak).
Bátran ajánlom azoknak, akik nem félnek a halottaktól, bírják a véres részleteket és kíváncsiak rá, mitől lesz valaki sorozatgyilkos. Vériszonyosok és a természetfelettitől elzárkózók azonban óvatosan vegyék kézbe. Ahogy a mondás tartja, nem harap, csak megkóstol...

az én édes, kis sorozatgyilkosom
Kiegészítés:
Hiba teljes a trilógia, John kalandjai tovább folytatódnak. A következő rész, Az ördög egyetlen barátja már a fantasy vonalon halad tovább. Magyarul az ötödik könyv, Csak a holttesteden át  is elérhető, a hatodik rész pedig a nyáron fog megjelenni az USA-ban. 
Szóval még egy trilógia kapcsolódik kedvenc szociopatámhoz, ám most úgy érzem, elég volt a sorozatgyilkosokból. (Leszámítva a képen bájosnak tűnő, ám ha kisebb állatokról van szó, vérengző fenevadamat.)

2017. január 5., csütörtök

Könyvvásárlás kálváriája

Ez most egy mérgelődő bejegyzés lesz. 
A békés könyvmolyt kevés dolog tudja kihozni a béketűréséből: 
1. ha megrongálják a könyvét 
2. ha nem hagyják olvasni
3. ha a könyvei és közé állnak
Nos, engem most az utolsó pont késztet arra, hogy fújjak, mint egy dühös macska, méghozzá a könyvesboltokra. Igen, kedves olvasóm, jól látsz, a könyvesboltok azok, amelyek közém és a jó könyvek közé állnak. Eléggé abszurd a helyzet...
A kálvária november első hetében kezdődött, amikor is két olyan szerző új regényét harangozták be, akiket kedvelek. Sőt, megkockáztatom, hogy Carlos Ruiz Zafón az egyik kedvenc íróm. Nem is kellett több, rögtön előjegyeztem rájuk a Librinél. 
Hogy miért pont ott? Mert van ajándékkártyám, amit náluk lehet beváltani, az egyik boltjuk útba esik minden nap, előrendelve olcsóbb és gondoltam, (én gyanútlan) gyorsabb is. Hiszen így megjelenés után rögtön megkapom, ám nem így történt...
Eljött a megjelenés dátuma és az előrendelt könyveim még mindig "feldolgozás alatt" státuszban csücsültek a webfelületen. Majd konstatáltam, hogy míg más boltokban már kaphatók, addig a Libri honlapjáról nyomtalanul eltűntek. Molyon mások is jártak így, ami kicsit megnyugtatott, hiszen ennyi emberrel csak nem szúrnak ki...
Tehát nem aggódtam, mert sokakkal ellentétben nem ajándékba szántam a könyveket, legfeljebb csak saját magam meglepésére. A molyos hírekből pedig megtudtam, hogy az ügy hátterében a nagy rivális könyvesbolt, Alexandra áll, aki kicsit szabotálta az ellenfelét. A biztonság kedvéért azért írtam egy levelet a Librinek, akik gyors válaszban megnyugtattak, hogy csak késik a beszállítás, de amint megérkezik hozzájuk, már vehetem is át.
A karácsony ezért új könyvek nélkül telt (így legalább volt időm a meglévőkre), ám eljött a január és még mindig nem kaptam friss hírt az előrendelt könyveimről. Majd egy napon, mikor újabb könyveket kezdtem nézegetni a honlapon (mert azért ajándékutalványokat hozott az angyalka), megdöbbenve vettem észre, hogy az előrendelésemet törölték. Ez pedig azt jelenti, hogy: 1. nem lesz könyvem és 2. hogy még a fáradtságot sem vették, hogy ezt közöljék is velem.
Felpaprikázva rögtön átváltottam az Alexandra honlapjára, mert ott ugyebár már november vége óta elérhetőek... Plusz, angyalka hozzájuk is hozott ajándékutalványt, így nem haboztam beváltani. Pontosabban csak váltottam volna, mert a rendszer nem engedte a bolti átvételt, ami átmenetileg szünetel...
Ritkán rendfelek házhoz könyvet, mert:
1. dolgozom, ergo nem vagyok otthon
2. csak több könyv vásárlása esetén éri meg a postaköltség
3. könnyedén útba tudom ejteni a boltokat és így rendben van az ajándékkártyás fizetés
Jelen esetben azonban a november óta vágyott könyvet még mindig nem kaparintottam meg, mert a két nagy könyváruház többre tartja a rivalizálást, mint a vásárlóit, mert a vásárlókat nem tájékoztatják a problémákról és mert kényük és kedvük szerint változtatnak a szállítási feltételeken.
Néha minden, amire szükséged van,
az a pozitív hozzáállás...
és egy kés.
Most tehát itt állok morcosan, kiábrándulva a könyvesboltokból és bár többféle ajándékkártya is pihen az asztalomon, még mindig nincs könyvem.
No, és hogy miért nem rohanok a boltba, ha egyszer útba esik és veszem meg a polcról? Mert nem éri meg. A könyvek sajnos luxuscikknek minősülnek, így egy hörcsög könyvmoly, akinek időnként muszáj vásárolnia, nem engedheti meg magának, hogy kedvezmény nélkül vásároljon. Ráadásul rettentő zabos vagyok, hogy a jól bevált módszerem, a megrendelem és pár nap múlva elmegyek érte, nem alkalmazható.
Megsértve érzem magam ezzel a sok szabotálással, ami el is vette a kedvemet attól, hogy betegyem a lábamat az említett könyvesboltokba.
Azt hiszem, ideje lenne tudatos könyvmollyá válnom és hagynom a nagy boltokat a fenébe, hiszen az egyetlen nagy előnyük, a kényelmi szempont is odalett. Ha tehetem, innentől közvetlenül a kiadóktól rendelek, mert bennük még nem csalódtam, és erre buzdítom olvasóimat is.
Ezzel a bejegyzéssel csak ki akartam írni magamból a haragot és hangot adni csalódottságomnak.

2017. január 3., kedd

Tengerbe veszett könnyek

Nem ez az első könyvem az írónőtől, de eddig ez tetszett a legjobban.
2014-ben volt szerencsém találkozni vele, akkor már dolgozott ezen a köteten és egy kicsit mesélt is róla, így kíváncsian vártam a végeredményt. Nem csalódtam.
A borító szép és kifejező és a magyar címválasztással is elégedett vagyok. Közel 400 oldal az utolsó lapokon egy kis kiegészítéssel, az írónő megjegyzéseivel a történet keletkezéséről.
Fülszöveg:
"A II. világ​​háború Kelet-Poroszországban a végéhez közeledik. Sk-sok ezer kétségbeesett menekült igyekszik a szabadság felé. Viszik magukkal a szenvedés és megpróbáltatás terhét, remélve, hogy egy jobb élet vár rájuk. De vannak páran, akik rejtegetnek valamit… Három élet, három sors keresztezi egymást: Joanáé, a szép és segítőkész litván nővéré, aki súlyos bűntudattal küzd; Floriané, a titokzatos fiatalemberé, aki mindenáron szeretné eltitkolni valódi kilétét, és Emiliáé, a várandós lengyel lányé. Egyetlen közös van bennük: menekülniük kell. Joana, Florian és Emilia úti célja a kikötő, ahol a Wilhelm Gustloff hajóra akarnak feljutni, amely civileket és sebesült katonákat menekít a front elől. A biztonság felé megtett minden lépéssel egyre erősebbek, bátrabbak és egyre jobban bíznak egymásban. A szerelem, az összetartozás és az emberség érzéseibe kapaszkodnak, de ezzel együtt egyre sebezhetőbbé is válnak.
Már úgy tűnik, hogy közel járnak a szabadsághoz, amikor megtörténik a tragédia. Nem számít sem nemzetiségi hovatartozás, sem kultúra, sem rang; a fedélzeten lévő mind a tízezer embernek – felnőtteknek, gyerekeknek – ugyanazért kell harcolni: a túlélésért."
Ruta Sepetys ismét egy nehéz témát választott. Nem egyszerűen egy újabb történetet mesélt el a második világháború idején, hanem egy háborús történetet egy hajó tragédiájával. Ráadásul mindezt különféle emberek szemszögén át.
A történet több szálon, több szereplő nézőpontjában fut. Ezek a nézőpontok gyorsan váltják egymást, ami olvasási szempontból picit bosszantó, míg írói szempontból zseniális húzás. Az ember azt veszi észre, hogy falja a sorokat, mert kíváncsi rá, mi történik a kedvenc szereplőjével és ehhez végig kell olvasni a többieket is. Ráadásul az írónőnek jó érzéke van a feszültségkeltéshez.
A négy nézőpont négy különböző sorsot mutat be, ám egy dolog mindenkiben közös: rejteget valamit. Nagyon tetszett, hogy minden szereplő lassan bontakozott ki. A kezdeti utalások csak később, a könyv vége felé álltak össze és adtak jól körülhatárolható múltat a szereplőknek. Az is tetszett, hogy mindegyik karakter emberi volt, emberi gyengeségekkel és gondokkal. Még a negatív szereplő sem volt kizárólag negatív, mert inkább szánalmat keltett, mint gyűlöletet.
Mivel a főhősök egyszerű emberek, így ez a könyv a szokásostól eltérően, nem a frontra, hanem a hátországra helyezte a háborús hangsúlyt. Itt-ott tett természetesen egy-egy megjegyzést a hadiállapot alakulására, de végig a hétköznapi emberekre fókuszált. Ettől pedig az egész könyv sokkal emberközelibb, sokkal hitelesebb és sokkal jobban megérinti az olvasót, aki könnyedén bele tudja élni magát a hideg, a félelem és az éhség kegyetlenségébe.
Apropó kegyetlenség, az írónő nem szépített. Nem vonta be giccsel sem a szereplőket, sem mást, hanem megpróbálta leírni a valóságot. A könyvben ezért akad bőven erőszakos jelenet és halál, de enélkül sajnos nem háború a háború és nem tragédia a tragédia. A rövid és velős mondatok tökéletesen illettek ehhez.
"A bosszú örök köre: fájdalomra válaszul fájdalmat okozunk."
Ruta Sepetys nagyon jól ír. Gördülékenyek a sorok akár szép dolgokról számol be, akár hóba fagyott holttestekről. Közben pedig olyan részletességgel boncolgatja a szereplők lelki világát, hogy szinte lehetetlen távolságot tartani tőlük. Én mindegyikőjüket megkedveltem (természetesen Florian volt a kedvencem, mert gyengéim a művészek) és mindegyikőjüknek drukkoltam.
Tetszett, hogy a szereplők jelleme mellett a cselekmény is fokozatosan építkezett. A veszély és a nehézségek állandóan jelen voltak, ám az igazi küzdelem, a hajó tragédiája megmaradt a végére. Az olvasó a fülszöveg alapján tudja jól, milyen sorsra jut a Wilhelm Gustloff és ez egy újabb adag feszültséget ad az olvasási élményhez. A szereplők életéért tehát végig lehet izgulni, főleg mert a hajó gyorsan, ám realistán szemléletesen kerül a tenger fenekére. A tragédia minden pillanata átjött a sorokból.
A könyvnek cseppet hirtelen van vége és a lezárás ennyi szörnyűséghez képest kicsit túlságosan szép, de inkább nem kötözködöm. Ennyi csoda bőven belefér egy ilyen nyomasztó történetbe.
Ez tehát egy remek könyv. Remekül lett megírva (megérte az a rengeteg kutatómunka), remekül futnak össze a szálak és igazán szerethetőek a karakterek. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki egy jó történelmi regényre vágyik. Nekem nagyon tetszett és továbbra is kíváncsian várom, mi jelenik meg az írónőtől ezután.

Zárszónak idézet a könyvből:
"Az anya biztonság. Az anya vigasz. Az anya az otthon. Az a lány, aki elveszti az édesanyját, hirtelen kis csónakban találja magát, viharos óceánon."

2017. január 2., hétfő

Mozgóképek LII.

2016 utolsó hónapjában a filmeket sem hanyagoltam el. Háromszor jártam moziban (lassan már mozifüggőnek számítok) és két filmet néztem meg a kanapé kényelmében.

Éjszakai ragadozók
"Susan Morrow, Los Angeles-i műkereskedő hihetetlen jómódban él férjével, Hutton Morrowval, ám mégsem érzi teljesnek az életét. Az egyik hétvégén Hutton elutazik az egyik szokásos és túlzottan gyakorta esedékes üzleti útjára, Susan pedig egy csomagot talál a postaládájában.A csomagban egy regényt van, melyet a volt férje, Edward Sheffield írt, akivel már évek óta nem beszélt. A küldeményhez Edward egy levélkét is mellékelt, melyben arra bíztatja Susant, hogy olvassa el az írást, aztán keresse meg, amíg ő a városban tartózkodik. Este, egyedül az ágyban Susan olvasni kezd. A könyvet neki ajánlották......de a tartalma erőszakos és pusztító erejű. Susant olvasás közben mélyen megindítja Edward írása, és akarva-akaratlanul is felidézi a szerzővel közös szerelmi történetük legintimebb pillanatait. Megpróbál magába tekinteni, életének és karrierjének csillogó felszíne alá, és egyre inkább egyfajta bosszúként értelmezi a könyvet, melynek története arra kényszeríti, hogy átértékelje a döntéseit. Újraéled a szerelem, melyet elveszettnek hitt, és ahogy a történet halad, olyan felismerésre készteti, amely újraértelmezi a regény hősét és saját magát is."
Nagyon kíváncsi voltam erre a filmre. Az előzetes alapján izgalmasnak és érdekesnek tűnt és kollégáim napokig erről diskuráltak. Ennél több nem is kellett, hogy becsábítson a moziba, én pedig magammal csábítsam San Diegót kísérőnek. Lehet jobban járnánk, ha ő választaná a randifilmeket...
Fel voltam készítve a film első 5 percére. Tigris szó szerint ezt mondta: "Az első pár perc rossz lesz, sőt, borzasztó. Azt fogod hinni, rossz teremben vagy, de várj és meglátod, hogy mégsem." Ez a tanács nagyon jól jött, mert a teremben mindenki sokkolva pislogott körbe, míg én kacagtam rajtuk. Aztán elkezdődött a film és bár nem éreztem hosszúnak, meglehetősen vontatottnak találtam. A történet két szálon fut és ebből az egyikben szinte semmi sem történik, míg a másikat kínos nézni.
Kétségtelenül van egy erőteljesen feszengő hangulata és mondanivalót is lehet találni, ha keresi az ember, mégis végig hiányérzetem volt. Nem volt katarzis, nem volt elégtétel, nem volt semmi, csak szenvedés (mármint a főhősök szenvedése) és az egész film kicsit lebegett. Épp ezért, nem mondanám rossznak, de igazán jónak sem. Nem tipikus alkotás és remek színészeket válogattak hozzá, ezért érdemes megnézni. Azonban, ha valaki csak egy esti mozira vágyik, nem biztos, hogy ez a film a legjobb választás.

Derült égből apu
"Samuel mindenféle problémától mentes, gondtalan agglegényéletét éli a napsütötte Dél-Franciaországban. Egy nap váratlan esemény zavarja meg futó kalandokkal színesített, békés hétköznapjait: betoppan egy régi barátnő az életéből és kiderül, hogy van egy lánya, akiről eddig nem is tudott. Mielőtt a meglepetésből felocsúdhatna, a nő el is tűnik, ám hátrahagyja a csecsemőjüket. Az újdonsült apuka kétségbeesésében lányával együtt útnak indul Londonba, hogy megtalálja anyukáját, azonban nem jár sikerrel. Samuel ezután úgy dönt, hogy a városban marad és munkát vállal. Ahogyan múlnak az évek, a férfi némi baráti segítséggel szép lassan beletanul az apai szerepbe és lányával elválaszthatatlanok lesznek. Egy napon azonban újra felbukkan életükben a kislány anyja..."
Nel ismét extrán szerencsésnek bizonyult, úgyhogy bezsebeltünk 4 jegyet a premier előtti vetítésre. Tigris rögtön csatlakozott hozzánk és az utolsó jegyet utolsó pillanatban San Diegónak adtam. Az egész úgy indult, mint egy vicc: az orosz cárnő, a vidám kismama, a punk kislány és a gyanútlan srác elmegy a moziba... 
Ez a film aranyos és francia. Szeretem a francia vígjátékokat, mert könnyed és fesztelen a humoruk, ami jelen esetben is jól látszott. Persze a történet se nem új, se nem fordulatos (bár van benne egy jó csavar) és a karakterek is tipikusnak mondhatók. Szerethető laza apuka, aranyos kölyök, csúnya, irritáló anyuka és egy olyan meleg barát, hogy az összes hasonló klisét elfelejtettem. Az a pasas vitt mindent, már csak miatta érdemes volt megnézni. Na, meg azért a lakásért a hatalmas plüsselefánttal. (Kell nekem egy olyan!)
Szóval tetszett a film és bátran ajánlom könnyed délutáni, családi kikapcsolódásnak. Semmi extra, de jó nézni.

Underworld 5 - Vérözön
"A vámpírok és vérfarkasok háborúja talán sosem ér véget. De hozhat még néhány váratlan fordulatot. Selene (Kate Beckinsale) egyszerre próbálja túlélni a lycan klánok brutális támadásait és az őt eláruló vámpírok ostromát. Kevesen állnak az ő oldalán, de azt a néhány férfit most arról próbálja meggyőzni, hogy békét kell teremteniük - még akkor is, ha nem értenek semmi máshoz, mint a háborúhoz, és akkor is, ha az csak egy módon születhet meg: a végső, legnagyobb áldozat kell hozzá."
Applequeen barátommal nagyon rá voltunk kattanva erre a filmre. Csakhogy nekem a 4. rész teljesen kiesett, így muszáj volt felfrissítenem az előzményeket. Nos, ártani nem ártott, mert így nem ért akkora csalódás.
Az első filmet én bizony szeretem, mert akkoriban nagy újdonság volt, remekül eltalálták a hangulatát és szépen kidolgozták a látványvilágot. Ehhez képest a második és a negyedik (a harmadik film önálló, kiegészítő rész, úgyhogy most hagyjuk) film nagy visszaesést mutatott. A látvány egyre olcsóbb lett és a történetvezetést sem bonyolították túl, sőt, pofon egyszerű minden. Ezért nem is vártam sokat az új résztől, ami jól jött.
Látványra hoztak némi újítást, de a vérfarkasok ismét csapnivalóak lettek. A történetet is igyekeztek felfrissíteni, ami hol sikerült (lásd fő vérfarkas és aktuális gonosz vámpír), hol nem (lásd az említett vérfarkas szerelmi élete és a Görög Zita rajongás folytatása) és ettől a film teljesítménye meglehetősen hullámzó. Picit adja a megszokott hangulatot, hull benne kellő mennyiségű lőszer és vér, Kate Beckinsale még mindig belefér a latexruhájába és igen, ennek a háborúnak valószínűleg sosem lesz vége. Csakhogy nem éreztem azt a kellemes fantasy élményt, amit az elsőnél és nem is hozott meglepetéseket vagy bármiféle kreatív újítást, hanem egyszerűen figyelmen kívül hagyott rengeteg kérdést.
Szóval nem voltunk megelégedve vele, így csak azoknak ajánlom, akik az előzményeket szerették. Ők találnak ebben is jó dolgokat, ám akinek már az első rész sem nyerte el a tetszését, inkább kerülje.

Oldboy
"A '80-as évek végén, Oh Dae-soo-t, a teljesen átlagos családapát elrabolják saját háza elől és évekig fogva tartják egy privát cellában, ahol az egyetlen kapcsolatot a külvilággal egy televízió jelenti számára. Így szerez tudomást róla, hogy feleségét megölték és a rendőrség őt gyanúsítja. Értelmetlen és érthetetlen fogva tartása a kezdeti kétségbeesés után eltökélt belső bosszúvá érik. 15 évvel később szabadul, mindenféle magyarázat nélkül. Oh Dae-soo-t megkeresi az a személy, aki valószínűleg minden balszerencséjének okozója és azt javasolja, hogy találja meg, ki és miért tartotta fogva annyi éven át. A rémálom folytatódik Oh Dae-soo számára."
Nagyon régóta meg szerettem volna nézni ezt a filmet. Egyrészt, mert kultfilm, másrészt mert Nel újra és újra áradozott nekem róla. Aztán megnéztem a rendező új filmjét (A szobalány) és eldöntöttem, látnom kell. Nos, élmény volt, az egyszer biztos...
Vegyes érzéseim vannak. Egyrészt értem, hogy miért szeretik ennyire olyan sokan. Zseniálisan kreatív az emberrablós sztori és itt bizony mindenki pszichopata, ami önmagában érdekessé teszi a filmet. Időtartamra hosszú, de a néző nem érzi, annyira elkapja a lendület. Csakhogy ez a lendület pont olyan őrült, mint a szereplők. Ráadásul nagyon koreai. Az akciójelenetek eltúlzottak, a mentalitás jól átjön, de európai szemmel néhol kicsit fura. (Vagy döbbenetes lásd polip...) Vannak benne jó csavarok, bár a fő fordulatot előre láttam (és reméltem, hogy nincs igazam, de nem jött össze...) és a mondanivaló is átjön, bár eléggé bizarr. Szóval tökéletesen értem, mitől olyan nagy alkotás ez a film, a rendezőt továbbra is csak dicsérni tudom, de nem nézném meg még egyszer. Ez egyszer az életben bőven elég volt.
Kizárólag filmrajongóknak ajánlom, mert egy filmmániásnak illik ismerni, illetve azoknak, akik valami szokatlanra és megdöbbentőre vágynak. Gyenge idegzetűek azonban jobban járnak, ha elkerülik.

Ponyvaregény
"Adott két idősödő, szabad szájú, tökös, szimpatikus gengszter, Vincent (John Travolta) és Jules (Samuel L. Jackson), akik igyekeznek főnöküknek visszaszerezni egy aktatáskát. Ehhez persze meg kell ölniük pár embert, de ez az egyszerű bérgyilkosokkal gyakran megesik. Jules a rá célzott golyókat csodával határos módon elkerüli, s ezt jelnek tekintvén úgy dönt, felhagy eddigi életével. Társának viszont el kell vinnie szórakozni a gengszterfőnök feleségét... Van továbbá egy boxoló, Butch (Bruce Willis), aki a hírhedt marffiafőnök, Marselleus Wallace (Ving Rhames) átvágását tervezi. Hogy-hogy nem, odáig fajul a történet, hogy végül már inkább a megmentésére készül, mint a lelövésére... Nem utolsósorban, pedig, van egy piti rabló-párosunk is (Tim Roth és Amanda Plummer), akik éppen egy étterem kirablására készülnek. Ám ott reggelizik Vincent és Jules."
Szégyen vagy sem, nem igazán vonzott ez a film. Semmi bajom Tarantino filmjeivel, sőt néhányat szerettem, ez azonban kimaradt, amiért újra és újra megkaptam, hogy ássam el magam. Nos, nem kell elásnom, mert jelentem, megnéztem és nagyon nem kellett volna eddig halogatnom. Jöhetnek a kövek, golyók, plüssmackók!
Nekem ez a film nem adott többet két és fél óra filmnézésnél. Nem szippantott be, nem ájultam el tőle, sőt azt sem mondanám, hogy felhőtlenül jól szórakoztam. Voltak benne vicces részek, jók a karakterek, de nem állt össze egy kerek egésszé, amit nagyon hiányoltam. Aztán persze rájöttem, hogy azért, mert a Blöff az egyik kedvenc filmem, ami hasonló, de későbbi és több, így nekem az a viszonyítási alap, míg mindenki másnak fordítva.
Tehát láttam, jó volt és bár értem, miért övezi akkora rajongás, nekem ez bizony felejtős. Ettől függetlenül azt mondom, aki még nem látta, sürgősen pótolja, nehogy olyan sokáig várassa, mint én, mert ez nem olyan, mint a jó bor, nem tesz jót neki, ha sokáig érlelik.

Értékelés:
Derült égből apu                      ->   9
Ponyvaregény                          ->   8
Éjszakai ragadozók                 ->   7
Oldboy                                    ->   6
Underworld 5 - Vérözön        ->   6


A Mozgóképek rovat 2017-ben is halad tovább töretlenül.