2016. március 31., csütörtök

Csontbrigád

Az "illene elolvasni" listámon nem csupán konkrét könyvek, hanem szerzők is szerepelnek. Rejtő Jenő már egy jó ideje felkerült erre a listára és most végre kanyaríthatok egy pipát a neve mellé.
A Csontbrigád talán a legkomolyabb hangvételű regénye. Nem hosszú, kiadástól függően 300 oldal körül mozog a terjedelme. A borítója is ennek megfelelően változatos. Én a mellékelt csontosat olvastam.
Az a baj a "klasszikus" művekkel (ponyva ide vagy oda, Rejtő azért klasszikusnak számít), hogy a fülszövegek túl sokat árulnak el a cselekményből. Mintha attól, hogy az ember olvasás nélkül is hallott róla, már nem is számítana a meglepetés kellemes ereje. Épp ezért a fülszöveget önkényesen megkurtítottam kicsit:
"A Csontbrigádot Rejtő nem más műveiből ismert fortélyos stílusában írta: egyszerű bűnügyi regény ez. Az alaphelyzet egy megsértett gentleman-agreement játékára épül. Az idegenlégió viszontagságaiban megfáradt két barát – Henry Fécamp és John Carew – elhatározza, hogy egyikük a másik halála árán leszerel a légióból. A szabadító ötlet Carewé: egyikük egy már elkövetett gyilkosságot – a másik bizonyító feljelentésének segítségével – vállal magára."
Nem mondom, hogy nem voltak magas elvárásaim, mert akadt néhány. Egyrészt Rejtő, mint nagymamám kedvenc szórakoztató írója, kifejezetten humoros színben tűnt fel előttem. Másrészt a képregényváltozatokba bele-beleolvasgattam és tetszettek és harmadrészt úgy gondoltam, ennyi ember (mert rajongóinak száma nem apad) nem tévedhet. Mindezek fényében talán nem a legokosabb választás volt pont a legkomolyabb munkájával kezdeni.
Szeretem a fekete humort és a szarkazmust, ezért nem szokott zavarni a kissé lehetetlen humor. Ennél a könyvnél mégis kellett vagy száz oldal, hogy bele tudjak merülni. Az eleje számomra túlságosan zavarosnak hatott, egyik mellékszál követte a másikat, rengeteg kiegészítő információ bukkant fel a lapokon és nem tudtam eldönteni, csak tölteléknek vannak, vagy esetleg szerepük is lesz. A szereplők hasonlóan népesen és kissé kaotikusan váltották egymást.
Aztán befutott a Csontbrigád és a komoly vonal megfogott. Azzal pedig, hogy megtaláltam a könyv üzenetét kezdtem belerázódni a sivatagi kavalkádba. A kötet utolsó harmadára a humor is elért. Nagyon abszurd, néha szinte fáj, de itt-ott jókat kuncogtam az őrülteken. Ebben a könyvben ugyanis senki sem normális, ki klinikai, ki lélektani értelemben. Sok elmebeteg együtt azonban garantálja a szórakozást, ha az ember vevő a kissé őrült humorra. Csakhogy a könyv végére ez a meglelt lendület elhagyott és ugyanolyan szkeptikus ábrázatom lett, mint a regény kezdetén.
Ezzel az összefoglalóval csak azt akartam éreztetni, hogy micsoda hullámvasút volt számomra az olvasás. Nyitottan és lelkesen kezdtem, néhol fülön is csípett, de összességében nem fogott meg.
Az üzenet kétségtelenül megvan benne. Méghozzá egy kifejezetten gentleman üzenete van, ami mindig aktuális. Rejtő kreativitásban nem szenved hiányt és a humora tényleg sziporkázik főleg egy sivatagi délibáb társaságában iszogatva. Csakhogy nem én vagyok a célközönsége.
Ez most lehet csúnyán hangzik, de nekem ez a könyv nagyon ponyva volt. Nehéz volt követni a szöveget az állandó ugrándozások - térben és időben egyaránt - miatt, a szereplők rajzfilmfigurákra hajaztak és a történet hitelessége is hagyott maga után nem kevés kivetnivalót. Nem vagyok krimirajongó, ez tény, de ha az lennék, sem feltétlenül tetszene ez a minden összevág érzés, ami a regény végére belepett, mint porszemek a múmiát. Lehet véletleneket használni, hiszen az élet is tele van velük, de nem lehet kizárólag belőlük építkezni. Hiányzott, hogy elhiggyem, amit olvasok. A szerelmi szál pedig egy klisés kötelező elem volt tartalom nélkül.
Mielőtt megkövezne minden rajongó - élükön a nagymamámmal - megjegyzem, ez nem azt jelenti, hogy rossznak tartom a könyvet. Legalább annyi pozitívumot látok benne, mint negatívumot, de ez nem az én világom. Nem az én ízlésemnek való, nem nekem íródott se műfajt, se stílust tekintve.
Épp ezért azoknak ajánlom, akik jó barátságban vannak a krimikkel, akik nem vetik meg az abszurd humort és akik csak szórakozni vágynak, bár ezt a téma nem teljesen garantálja.

Kiegészítés:
Egy könyv nem könyv felkiáltással, azért nem adom fel Rejtő-olvasó pályafutásomat. Ez egy komoly könyv volt, hát szeretnék próbát tenni egy kifejezetten könnyeddel. A megkerült cirkáló például ígéretesnek tűnik.
Olvasóimat ezért arra buzdítom, ha kedvet éreznek hozzá, tegyenek csak próbát az egyik Rejtő regénnyel, mert bizony vannak szerzők, akiktől igen is illik olvasni valamit.

2016. március 27., vasárnap

Bolondok hercege

Mark Lawrence előző sorozata, A Széthullott Birodalom megvett kilóra. Méghozzá annyira, hogy mikor azt befejeztem, tudtam, jöhet tőle más is. Ha pedig ez a más ugyanabban a világban játszódik és még Jorg, pszichopata szívem cafatja is beköszön, az csak egy vigyorgó koponya a hullahegy tetején.
Tehát bátran álltam neki A vörös királynő háborúja első kötetének.
A borító ezúttal is mutatós és a vastagság sem csökkent. 396 oldalnyi kalandos barangolás a széthullott birodalomban. Fumax ismét remek munkát végzett.
Fülszöveg:
"A vörös királynő öreg már, de a Széthullott Birodalom királyai így is mindenki másnál jobban tartanak tőle. Legfélelmetesebb fegyvere a titokzatos Néma Nővér, akit senki sem láthat, de a nevét rettegve emlegetik.
A királynő unokája, a gyáva és részeges nőcsábász, emellett szenvedélyes szerencsejátékos Jalan Kendeth herceg mindössze tizedik az öröklési sorrendben, ám tökéletesen elégedett jelentéktelen szerepével.
A Néma Nővér által állított halálcsapdából megmenekülve sorsa összefonódik Snorri ver Snagasonéval, az ádáz viking harcoséval. Hogy megtörjék a kettejüket egymáshoz béklyózó varázst, útnak indulnak a Széthullott Birodalmon át a jeges észak felé. A Holt Király bérencei elől menekülve számtalan veszéllyel, készséges nőkkel, Skilfarral, a jégboszorkával, sőt, még egy Jorg Ancrath nevű jöttment herceggel és bandájával is találkoznak.
Ám Jalan csak egyetlen dologra vágyik: szabadulni Snorritól, mielőtt a viking óriás küldetése sikerrel jár, és végre farkasszemet nézhet ellenségeivel a Fekete Erődben, a Metsző Jég peremén."
Annyit előzetesen tudtam (molyoktól), hogy Jalan nem olyan mint Jorg. Ez pedig rendjén volt, mert még egy ambiciózus, őrült szemétládát még ez a széthullott birodalom sem viselt volna el. Úgyhogy nem voltak illúzióim tövisekről, de nagyon kíváncsi voltam, mennyire tud az író elrugaszkodni első gyermekétől.
Nos, Mark Lawrence tud, határozottan tud.
Ez a sorozat más mint az előző, mások a karakterek, más a konfliktus, de ugyanolyan szórakoztató. Két dolog azonban megértetten és dicséretesen maradt, az író remek stílusa és ez a bizarr jövőbeli világ. Az olvasó így, ha túl van már a töviseken, kellemesnek találja az otthonos háttért.
Lawrence tehát nem esett sok szerző hibájába és nem írt egy másolatot saját történetéről, hanem teremtett valami újat és csak említés szintjén, a háttérben tartotta meg a régit. Dicséretes dolog. Hatalmas piros pont érte!
Jalan könnyen megkedvelhető főhős, mert a gyarlóságai határozottan emberiek és jó a humora. Az önirónia mindig szórakoztató és ebből itt akad bőven. Ezen kívül nem hős típus, sőt, kifejezetten gyáva és kerüli a bajt (mégis mindig a közepében találja magát), de vele van a gyávák istene, mert ha a szükség úgy hozza, kiverekszi magát mindenhonnan.
A könyv fő konfliktusa is hasonló. Két teljesen különböző ember kényszerű kalandozása, amely garantálja az izgalmas szórakozást. Főleg ha a két főhőst mágia köti össze és járkáló hullák vannak a nyomukban. Ez tehát, ha úgy tetszik egy tipikus kalandozós fantasy. Csakhogy a világ nem egészen fantasy, igaz ez itt még nem kapott nagyobb hangsúlyt, és a háttérben politika bujkál.
Ami Jorgot illeti, mint hódolója, rettentően örültem, mikor feltűnt. Aztán rettentően örültem, hogy ennél többet nem tett. Egyrészt elvette volna Jalan elől a színpadot, másrészt pedig furcsán hatott volna, ha vértől ragacsos csizmájában betrappol ebbe a bohókásabb kalandba.
Igen, ez azt jelenti, hogy ez a sorozat nem olyan sötét és erőszakos, mint a tövisek, ez azonban nem vesz el semmit az értékéből. Könnyedebb, emészthetőbb és vidámabb, már amennyire a széthullott birodalomban vidám lehet valami.
Az író tehát kiállta a próbát, alkotott valami mást, ami éppúgy megfogja az olvasókat, mint a horgas tövisek. Ráadásul kicsit elengedhette magát a szórakoztatásra helyezve a hangsúlyt a nagy véres csavarok helyett.
Összességében tehát nagyon tetszett. Élvezettel olvastam minden sorát, kedveltem a szereplőit és kíváncsian vártam, hová vezetnek a szálak.
Ajánlom azoknak, akik az író előző sorozatát szerették és szívesen elmerülnének újra ebben a világban, illetve mindazoknak, akiknek nem volt bátorságuk (vagy gyomruk) a tövisekhez, de érdekelné őket, mit tud Lawrence. A két sorozat ugyanis csak lazán kapcsolódik, külön is megállják helyüket.
Azok viszont, akik Jorg kegyetlenségeire vágynak, inkább olvassák újra a trilógiát, mert ez nem az a sorozat. Ez valami más, valami új, nem szabad összemosni a kettőt.

Kedvcsinálónak kedvenc idézetem a könyvből:
"– Valami izé… – mutattam államat kaparászó mozdulattal – ööö… van a szakálladban. Tüdőnek nézem."

Kiegészítés:
A sorozat második kötete, A Hazug kulcsa már elérhető magyarul. A harmadik kötet, The Wheel of Osheim pedig a nyáron fog megjelenni angol nyelven. Tekintve, hogy a Fumax Kiadó gyors tempóban dolgozik, nem hiszem, hogy sokáig váratnák a magyar olvasókat. Kíváncsian várom, hogyan alakul a vörös királynő háborúja.

2016. március 20., vasárnap

A szoba

Sok pozitív értékelést hallottam erről a filmről és a téma is újra és újra felbukkan, sajnos nem csak fikciókban. Ennyi épp elég is volt, hogy felkeltse az érdeklődésemet.
Könyvadaptáció és bár Emma Donoghue regénye kitalált történet kitalált szereplőkkel, nagyon sok valós eseménnyel párhuzamba húzható. Emberrablás sajnos van, szóval mindez akár meg is eshetett volna.
Ismertető:
"Az ötéves Jack számára a Szoba maga a világ. Itt született, és Anyával együtt itt eszik, játszik, alszik és tanul. Ám ötödik születésnapja után Anya közli vele, hogy a világ a szobán kívül folytatódik, és ideje megtapasztalni azt, ami a falakon túl van. Ehhez azonban tervre és szökésre van szükség, amit Jack-nek egyedül kell megtennie. Jack pedig kezdi megérteni, hogy a Szoba igazából börtön volt, ők pedig fogvatartottak benne. Amikor pedig végre szabadok lesznek Jack és Anya számára is új élet kezdődik. Olyan, amire egyikük, és családtagjaik sem készültek fel."
Lehetne írni jó néhány cifra mondatot arról, hogy milyen beteg elme rabol el fiatal lányokat és zárja be őket apró cellákba, miközben a környezet ebből semmit sem vesz észre.  Arról is lehetne beszélni, milyen könnyen lehet eltűnni a világban és mennyire tehetetlennek érzi magát az, aki megpróbál megtalálni egy eltűnt személyt, de nem teszem. Nem erről írok, mert a film sem erre helyezi a hangsúlyt és talán pont ettől érdekes ez a megközelítés.
A film narrátora Jack, egy ötéves kisfiú, akinek világa egyetlen helyiségből áll. A történet ezért azt meséli el, milyen szűk lehet a világ és mi történik, ha mindez kitágul. Ezt filmvásznon bemutatni nem könnyű, ám a filmnek többnyire sikerült. Valószínűleg könyvben bővebb kifejtést kapott minden benyomás, de 118 perce is beletettek mindent, amit csak tudtak.
Tehát megvan benne a limitált világ teljessége, a kreativitás, amivel elviselhetőbbé lehet tenni a bezártságot, a beletörődés és a lázadás, a szeretet és a változások problematikája. Ezért, bár a film nagyjából fele egy picike szobában játszódik és a másik felében sem lesz tömérdek új helyszín, nagyon sok gondolatot felvet. Szeretem az ilyen elgondolkodtató filmeket.
A legérdekesebb talán a különbség volt egy gyerek és egy felnőtt reakciója között. Míg, bár Jack számára a hirtelen megnövekedett világ ijesztő volt, kíváncsi lelkesedéssel kezdte el felfedezni, ezzel szemben, anyja sokkal nehezebben tért vissza a külvilágba. Tekintve, hogy utóbbi helyében én bediliztem volna, ez talán nem is csoda. Tetszett, hogy bevonták a médiát annak minden hatásával (undorítónak találtam az erőszakosságot, amivel ismeretlen emberek letámadták a főhősöket), de szerencsére nem vitte el a film irányát. Megmaradt egy színesítő mellékszálnak, mert ez a film, ahogy már írtam, Jack-ről szól.
Nagyon tetszett az anya-fia szoros kapcsolat és ahogy Jack fokozatosan nyitott más emberek felé is. Itt is jól tetten érhető volt, mennyire máshogy éli meg egy gyerek és egy felnőtt az emberi kapcsolatokat. A készítők elejtett mondatai a külvilág megdöbbentő veszélyeiről - mert burokban élni is veszélyes lehet - piros pontot érdemelnek. Az apró részletek tették kerekké a történetet.
Összességében tehát egy remek alkotás elgondolkodtató mondanivalóval és bár az alaphelyzet nyomasztó (mert a bezártság maga is nyomasztó) a pozitív dolgok felemelik kicsit. Ha úgy tetszik, az anyai szeretet felülír mindent és nem lehet egy fészer falai közé szuszakolni.
Elsősorban drámakedvelőknek ajánlom és mindazoknak, akik szeretik az elgondolkodtató filmeket. Aki akciót vár, vagy emberrablás részleteit, az csalódni fog, ám aki kíváncsi rá, mitől lehet teljes egy szobányi világ és mi történik, ha elhagyjuk, garantáltan érdekesnek fogja találni.

2016. március 15., kedd

Megnyílik az ég

A kiegészítő sorozatokkal szemben többnyire szkeptikus vagyok. Hiába van meg bennük a potenciál, hogy visszarepítsenek egy megszeretett világba, ott a lehetőség a bukásra is. Az eredeti történet már kicsúcsosodott, nem lehet tovább fokozni, legfeljebb árnyalni. Ez az árnyalás pedig néha kissé izzadtságszagú, főleg ha az előzmények magasra állították azt a bizonyos lécet.
Jelen kötettel szemben is ilyen fenntartásaim voltak, végül mégis győzött a kíváncsiság. Ez a kíváncsiság azonban nem engedett el kötögető szörnyet mint Dani kíváncsisága, csak felszabadított bennem még több rajongást az apokaliptikus Dublin iránt.
Mielőtt azonban nekiállok fellelkesülni, hogy "Haver, ez mennyire király volt!" szükség van néhány kiegészítő információra.
Tehát volt egyszer egy Tündérkrónikák sorozat, amely öt kötetből állt. (Összefoglalás ITT olvasható.) Mindegyik részben akadt kaland, humor, remek karakterek és sok-sok titok, míg a végére olyan szépen összekuszálódtak a szálak, hogy a Vörös Banya kötőtűi sem bogozhatták volna ki őket egykönnyen. A sorozat mégis lezárult, elvarrta a szálakat, a főhős megkapta a végszavát és így tovább. Csakhogy a világ nem menekült meg, a csúnya rosszfiú rázza láncait, interdimenzionális tündérkátyúk sodródnak erre meg arra és hála a tündérek sötétebb oldalának, az emberiség egyre fogy. A világ tehát új hősért kiált, aki nem más, mint Dani Mega O'Malley, egy tizennégy éves energiabomba.
Karen Marie Moning tehát kihasználta a világban rejlő potenciált és írt még néhány könyvet Fever World címszó alatt ebben az izgalmas világban új szereplőkre helyezve a hangsúlyt. Zseniális húzás!
A borító meseszép és tökéletesen passzol a történethez. 464 oldal, ám akit elkap a láz, hamar végiglapozza.
Fülszöveg:
"Egy évvel a FLU, vagyis A Falak Leomlása után a tündérek szabadon vadásznak, az egész világ háborús övezet, és nem telik el nap békességben. Dani O'Malley ezekben a vészterhes időkben immár egyedül járja Dublin káosszal teli, sötét utcáit, és egyedül saját szabályát követi: Tedd, amit tenned kell a túlélésért!
Különleges képességek és a Fény Kardjának birtokában, Dani több mint felkészült a feladatra. Sőt, egyike azon ritka embereknek, akik meg tudják védeni magukat az Unseeliekkel szemben.
Mindez mégis kevésnek látszik, hiszen egykori barátja, MacKayla Lane holtan akarja látni, az Unseelie hercegek vérdíjat tűztek ki a fejére, és az emberek vezetője, Jayne felügyelő a fegyverére pályázik. Ráadásul Dublinban az emberek rejtélyes módon halálra fagynak, egy fagypont alatti jégtablót hagyva maguk után.
Amikor Dublin legcsábítóbb klubját is dér borítja el, Dani a klub kegyetlen és halhatatlan tulajdonosának, Ryodannak kiszolgáltatva találja magát, akinek szüksége van a lány eszére, és rendkívüli képességeire, hogy mielőbb kitalálják mi fagyasztja meg az embereket és tündéreket… Ráadásul Ryodan megtesz bármit, hogy Dani biztosan együttműködjön.
Pisztolygolyókat, agyarakat és öklöket kerülgetve, Daninek áruló alkukat és kétségbeesett szövetségeket kell kötnie ahhoz, hogy megmentse szeretett Dublinját, mielőtt a környéken minden és mindenki megfagyna."
Ez a fülszöveg bőven sokat árul el a cselekményről, így nem kívánok többet szólni róla, véleményemben inkább a kivitelezésre helyezem a hangsúlyt.
Habár Dani nem most szólal meg először, hiszen a Tündérkrónikák utolsó két részében párszor felváltotta Mac nézőpontját, itt bontakozik ki igazán. Gyorsan megszerettem a karakterét, mert szuper képességek ide vagy oda, érezhetően tizennégy éves. Megvan benne a kamaszok bátorsága, makacssága és kíváncsisága. Mindez pedig rengeteg bajba sodorja, amitől a cselekmény végig nagy fordulatszámon pörög. Nincs üresjárat, Dani egyik veszélyes kalandja váltja a másikat és nem sokat töpreng az érzelmein.
"Szerintem a halogatás a hármas számú tétel a hülyeségek listáján. Így is pontosan ugyanott köt ki az ember, ahol nem akar, pontosan ugyanazt teszi, amit nem akar, csak annyi a különbség, hogy közben elfecsérli azt a sok időt, ami alatt valami élvezeteset tehetett volna. És ami még rosszabb: valószínűleg egész idő alatt stresszeli magát és szar a hangulata. Ha tudjuk, hogy valami elkerülhetetlen, gyürkőzzünk neki, és legyünk túl rajta. Lépjünk tovább. Az élet rövid."
Moning belejött az akciójelenetek írásába. Már nem próbálja megkerülni őket és ez kifejezetten jót tett a könyvnek. Tündéres fantáziája pedig kiapadhatatlannak bizonyul. Mikor az ember azt hinné, látott már minden veszélyes Unseelie-t, hoz néhány újat, amelyektől még a hercegek is idegesek lesznek. A kaland tehát borítékolva van.
Mikor pedig "szuperhősök" verekednek szörnyekkel és ezek a hősök nem épp kedves hősök, garantált a szórakozás. Míg Mac körül a tesztoszteronfelhő az erotika irányába fordította a dolgokat, addig Dani estében a nagy és veszélyes férfiak, még ha közülük az egyik egy halált hozó szextündér is, a verbális erőfitogtatásig jutnak. A szöveg ezért úgy pörög, mint jéggé fagyott húscafatok a levegőben és az olvasó jókat kuncog az abszurd helyzetekben marakodó meglehetősen vegyes szupercsapaton.
Apropó szextündérek, hiába tizennégy éves a főhős, ez a könyv bizony korhatáros. A tündérhercegek nem mindig fogják vissza magukat, Barrons haverjai sem az önmegtartóztatásról híresek és a cselekmény jelentős része egy night klubban játszódik. Ha pedig ez nem lenne elég, a szereplők többségének cseppet mocskos a szája. Semmi durvulás, csak káromkodnak, ha idegesek és tekintve a gyilkos hajlamok nagy arányú jelenlétét és Dani kamaszos viselkedését, gyakran idegesek.
Ha már szóba került Barrons meg a haverjai, Ryodan is hozza az elvárt formát. Igaz, Barrons után az ember már nem lepődik meg, ha a fizika vagy akár tündérfizika törvényei nem fognak rajta. Talán pont ezért, az előzménykönyvek ismertében, nem hozott olyan nagy és megdöbbentő csavarokat ez a történet. A jeges rejtélyt például előbb megfejtettem, mint a szereplők.
Azért még így is akad bőven kérdőjel, Táncos maga a kérdőjel. A kalandok tehát, bár a kötet fagyosan elsődleges konfliktushelyzetét megoldották, folytatódnak tovább. Moning ráadásul most sem szégyellt függővéget kanyarítani az utolsó oldalakra.
Összességében tehát, Haver, nagyon tetszett. Izgalmas volt, rendkívül szórakoztató és kedvem támadt újra kézbe venni a Tündérkrónikákat.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki az előző könyveket olvasta és szerette. Azoknak pedig, akik még nem találkoztak halálos tündérekkel, csak ennyi mondanák: Haver, mire vártok még? Tündérkrónikákkal érdemes kezdeni.

Kedvenc idézet a könyvből:
"Zene nélkül mind szociopaták vagy halottak lennénk."

Kiegészítés:
Sajnos nem tudom azt mondani, rohanok a könyvesboltba megvenni a folytatást, mert a magyar megjelenése bizonytalan. Pedig már nem csupán a második (Burned) hanem a harmadik (Feverborn) könyv is megjelent angol nyelven. Cor Leonis Kiadó azonban eltűnt egy picit és mikor visszatértek, valamiért jegelték ezt a sorozatot. Nem igazán értem, hiszen Moning könyveinek szilárd olvasóbázisa van, amit az írónő másik kiegészítő sorozatának útjára indításával meg is próbálnak kiaknázni.
Bizony a Fever World második kötete helyett a Felföldi krónikákba kezdtek bele. Utóbbi is kapcsolódik a Tündérkrónikákhoz, mert előzmény sorozat, de egy picit más a műfaj. A borító és a fülszöveg alapján nekem legalábbis A Felföld ködén túl mezei erotikus könyvnek tűnik csipet tündérporral meghintve. Ráadásul ez a sorozat nyolc kötetre rúg, így főleg nem értem, miért kellett ebbe is belekezdeni, a már megkezdett folytatása helyett...
Azért reménykedem benne, hogy ahogy a Tündérkrónikák összes része viszontagságokon át de eljutott a magyar olvasókhoz, úgy a Fever World sem hagyja magát és megjelenik magyarul a folytatás.

2016. március 14., hétfő

A macskaróka

Ez a könyv régóta piszkálta a fantáziámat, szerepelt is a kívánságlista rovatomban (például ITT). Megfogott a cím, csábított Izland és a 19. század, így mikor lehetőségem adódott rá, nagy lelkesedéssel vetettem bele magam az olvasásába.
Aranyos könyvecske, mindössze 130 oldal stílusos rókás borítóval és kifejezetten kurta fejezetekkel. Megjelenésére tehát - főleg kemény kötésben - nem lehet panasz.
Fülszöveg:
"A macskaróka című lírai hangulatú kisregény az 1880-as évek Izlandjára kalauzolja az olvasót. A két történetszál egyikében a vad és a vadász párharca bontakozik ki: a falusi tiszteletes napokon keresztül követi a barna bundás sarki rókát, mely „olyan ördöngös módon hasonlít egy kőhöz, hogy azon csak ámulni lehet”. Ennek a történetnek, mely a regény feszes és feszült kerete is egyben, a pap és a nőstény róka mellett a kegyetlenségében kegyes, fenséges természet a harmadik főszereplője. Mintha az emberi és az állati összeolvadna, végső soron minden természetté válik ebben a balladai élességgel megírt műben. A másik történetszál ugyanekkor játszódik a komor hegyek tagolta Völgy egyik településén. A szerző lélektani empátiával és társadalomtörténeti pontossággal ábrázolja, és a mindennapokban mutatja meg a korabeli izlandi közösség évszázados hiedelmeit, átörökített babonáit és szokásait. A hagyományhoz, paraszti értékvilágához foggal-körömmel ragaszkodóknak szembe kell nézniük az európai modernizáció kihívásaival. Sjón ezeket az elvont problémákat eleven, tragikus és kedélyes élethelyzetekben mutatja meg: születéskor és temetéskor. Regénye – alcíme szerint – népi történet: ez egyszerre jelenti, hogy népmesei elemek tagolják a balladai históriát, és azt is, hogy néprajzi igényességgel ismerteti meg az olvasóval egy rusztikus társadalom belső határait.
Egyszerre metaforikus legenda és naturalisztikus parabola A macskaróka, komor mese a titkokkal teli skandináv horizontról."
Ilyen fülszöveg után talán nem is kérdés, mi vonzott ebben a könyvben. Csakhogy a fülszöveg néha túlságosan sokat árul el egy történetből, míg néha egyszerűen túlbeszéli azt. A macskaróka estében az utóbbi történt.
A történet valóban két szálon fut. A vadászat érdekes, kissé izgalmas is és itt érhető nyomon a szerző remek stílusa. Sjón nagyon szépen tud megfogalmazni egyszerű dolgokat. A másik szál azonban, amelyik hirtelen belefúrja magát a vadászatba, már kevésbé érdekfeszítő. Elvileg itt lenne az izlandi társadalom leírása, a népi hiedelmek bevonása és úgy általánosságban a mese kézzel fogható része. Nekem azonban valahogy kevés volt.
"A róka a fehérségre írta útja történetét; azon nyomban, amint az megtörtént."
A fülszöveg alapján arra számítottam, kicsit belekóstolhatok Izland világába, ez a kóstoló azonban alig volt több egy morzsánál. A hangulat épp csak meglegyintett olvasás közben és a fordító utószava többet mondott erről a világról, mint maga a történet. (Piros pont Egyed Veronikának, mert így legalább az utószóban kaptam egy csipetnyi Izlandot.)
"– Láttam az univerzumot! Versekből áll! 
A dánok erre azt mondták, így csak egy vérbeli izlandi beszélhet."
Apropó történet, a végére szépen összeáll, de nem bűvöl el. Pedig volt egy pillanat, mikor a macskaróka szót kapott, amitől felcsillant a szemem. Szerettem volna még több varázslatot látni és talán nagyobb titkot is felfedni, ám ez elmaradt.
Összességében tehát ez egy nagyon szépen megfogalmazott mese, de sajnos semmi több. Nem kezdek el gyanakodva rókát keresni a kövek között és nem érzem úgy, hogy betűk útján bejártam volna Izlandot. Picikét csalódtam, de a macskaróka már csak ilyen csalfaféreg.
 Kizárólag a szépirodalom kedvelőinek ajánlom, mert ez bizony az.
"Múlik minden, romlik, veszti báját.
A test csupán por; hiába váltja ruháját"

Kiegészítés:
Az író egy másik regénye, A cethal gyomrában is megjelent magyarul. Fülszöveg alapján ez is érdekesnek tűnik, ám ahogy a róka megtéveszthet, úgy lehet, hogy a cethal is hasonló jószág. Azért ha lehetőségem adódik rá, lehet hogy teszek vele is egy próbát.

2016. március 12., szombat

Az árnytrón

A Hatalom-trilógia befejező része.
Az első könyv (A hamis herceg) zseniális volt és azóta is ajánlom mindenkinek. A második kötet (A szökött király), bár nem ütött úgy mint az első, szintén remek élményt nyújtott. Ilyen impozáns kezdés után tehát joggal vártam repesve a lezárást.
A borító ezúttal is mutatós és tökéletesen passzol a korábbi részekhez. Oldalszámra is szokványos 340 lapjával. Ehhez jön az írónő könnyed stílusa és az olvasó azt veszi észre, már megint befalt egy könyvet.
Fülszöveg:
"A háború elérte Carthyát. Az ország minden ajtaján és ablakán bekopogtat. És mikor Jaron megtudja, hogy Vargan király, Avenia uralkodója, elrabolta Imogent, hogy térdre kényszerítse Carthyát, az ifjú király tisztában van vele, hogy az ő feladata, hogy vakmerő mentőakcióba fogjon. Ám minden, ami rosszul sülhet el, az úgy is történik.
Barátai szétszóródtak Carthyában és a környező országokban. Utolsó, kétségbeesett próbálkozásként, hogy megóvja országát a pusztító erejű veszteségtől, Jaron elindul talán utolsó útjára, hogy megmentsen mindent és mindenkit, akit csak szeret. Ám még pengeéles esze sem elég ahhoz, hogy megmeneküljön a hatalmas veszély elől, ami őt és országát fenyegeti. Vajon útközben elveszti azt, ami a legfontosabb? És a végén vajon ki fog Carthya trónján ülni"
Valószínűleg túlságosan magas elvárásokkal kezdtem bele ebbe a könyvbe és talán el is felejtettem, hogy ez egy ifjúsági könyv, méghozzá az alacsonyabb korhatáros fajtából, mert jóval ütősebb lezárásra számítottam.
Mielőtt azonban úgy tűnne, hogy csalódtam a könyvben, gyorsan összegzem, miért lett jó ez a kötet is.
Egyrészt Jennifer A. Nielsen stílusa még mindig könnyed és gördülékeny, szinte olvastatja magát. Másrészt Jaron még mindig egy remek főhős. Nagyon szimpatikus fiú és mind az esze, mind a szíve a helyén van, ráadásul még humora is akad. Tehát örömmel olvastam ismét róla és drukkoltam neki.
Harmadrészt ez a könyv gyakorlatilag egy háború összefoglalása. Egyik csata követi a másikat, tervek alakulnak ki és buknak el, ahogy a seregek mozognak. Az olvasó ezért egy pillanatra sem unatkozik, egyik kalandból a másikba cseppen.
Negyedrészt és talán ez a legfontosabb pont, összességében méltó az előzményekhez, hű a besorolásokhoz és szépen lezár mindent. Tehát jó könyv, szerettem olvasni és igen, itt jön az a DE.
Véleményem kevésbé pozitív részét azonban nem tudom virágnyelven összefoglalni, vagyis innentől SPOILER veszély, továbbolvasás csak saját felelősségre.
Ahogy már említettem, bizonyára elfelejtettem az ifjúsági besorolást, mert nekem ez a rész most kicsit vérszegénynek (szó szerinti értelemben véve is) hatott. A könyv gyakorlatilag egy háború leírása és a tét elméletileg hatalmas, mégis mindenki, aki számít, túléli. Legalább egy áldozat kellett volna, hogy súlya is legyen ennek az egésznek.
Az események túlságosan gyorsan haladnak. Jaron vagy hatszor körbejárja lóháton az országot, míg Roden pár hét alatt nemcsak megnyer magának egy komplett sereget, hanem hadászati mesterré is válik. Mindez pedig szintén rontotta a háború hitelességét.
Jaron persze ezúttal is bebizonyította, hogy mindenki előtt jár legalább öt lépéssel, csakhogy ez már senkit sem lep meg. Az olvasó tudja, hogy van terve, tudja, hogy megoldja, így pedig nem tud izgulni érte, még láncban, félholtra verve sem, mert úgyis megoldja. A végén a "nagy csavar" ezért elvárt és cseppet sem meglepő, ezzel pedig elmarad a katarzis.
A legnagyobb problémám mégsem ezzel könnyed vagy inkább gyermeteg háborúskodással volt, hanem a szerelmi szállal. Eddig sem voltam ennek a vonalnak a rajongója, de most szabályosan megutálta,. Ahogy a lezárás, úgy a románc minden mozzanata kikövetkeztethető alig három sor után. Tudtam, hogy a végére mindenki boldog és undorítóan szerelmes lesz, de azért reménykedtem benne, hogy mégsem lesz ennyire papírforma szerinti. Tévedtem. Cukormérgezést kaptam, pedig Jaron személyéhez nem annyira passzolt ez a rózsaszínmagvas romantika.
Apropó Jaron, nagyon keveset mutatott. Tud ő ennél humorosabb, szabad szájúbb és szarkasztikusabb is lenni, ám a fent említett dolgok elborították, élen a szerelemmel, így ő sem hozott olyan sokat, mint vártam volna.
Oké, ifjúsági könyv, oké, kell az a happy end, de miért kell ennyire tökéletesnek lennie? Mert itt aztán minden van győzelemtől, túlélésen át, egymásra talált szerelmespárok és egymásra talált rokonok ömlengéséig. Túl sok a cukor!
SPOLER vége.
Összességében tehát, ha az előzményeket és a célközönséget nézem, azt kell mondanom jó könyv. Szépen lezár, szépen megadja egy könnyedén kalandos ifjúsági regény hangulatát. Csak én vagyok már túlkoros, túl tüskés és antiromantikus, hogy agyondicsérjem, mint az első részével tettem. Ez azonban senkit se riasszon vissza, mert jó könyv, remek sorozat és bárkinek megtetszhet.

Kiegészítés:
Nagyon szívesen olvasnék még az írónő tollából. Van is egy másik sorozata (Mark of the Thief), amely felkeltette érdeklődésemet. Remélem, hogy a Könyvmolyképző Kiadó erre is lecsap előbb vagy utóbb.

2016. március 7., hétfő

Papíron príma

Igazán mutatós könyvecske. Nekem legalábbis nagyon tetszik a borító a sok színes borítékkal. (Képeslap és levélpapírmániában szenvedek, szóval ebben semmi meglepő nincs.)
306 oldal, vagyis meglehetősen vékony könyvecske, mégsem lehet egyszerre befalni az egészet, mert a mutatós külső nem feltétlenül azt a mutatós belsőt fedi, amit az ember várna.
Ránézésre tehát szimpatikus szinglikönyv, azonban csak a borítója príma.
Fülszöveg:
"Waverly Bryson a húszas évei végén járó sikeres fiatal nő, akinek majdnem mindene megvan: álomállás a sportpíár területén, két igazi barátnő, és egy bár, ahol mindenki ismeri. Ami hiányzik viszont: egy jegygyűrű. Miután azonban faképnél hagyják az oltáránál, már nem is hiányzik neki annyira. Nem mellesleg rengeteg dolog köti le szabad vegyértékeit: távol élő kissé problémás papája, új munkahelyi riválisa, és a szűnni nem akaró félelem, hogy az élete nem úgy alakul majd, ahogy ő tervezte…, vagy ahogy kellene. Hogy megőrizze humorérzékét, Waverly édes-keserű, a szingli életet kifigurázó, vicces „Édesem-üzenetek” írogatásába kezd, melyből reményei szerint egy nap talán képeslapsorozat születhet. Amint Waverly visszabotorkál a randik porondjára (kalandorok és farmersortosok kíméljék!), magán- és szakmai élete majdnem összecsattan. A „Papíron príma” finoman emlékezteti az Olvasót, hogy mindenkinek beeshet egy rosszul sikerült randi (vagy akár egy tucat), és hogy mindannyiunknak szüksége van egy jó barátra, aki megnyugtat: „Édesem, nem vagy egyedül.”
Fedlap: Akartál már megütni könyvszereplőt?
Belül: Édesem, én most egy könyvszereplő fiktív barátnőjét akarom agyonverni...
A könyv alapkoncepcióját és a borító csinos, színes borítékjainak legitimitását adják ezek az üdvözlőlap üzenetek és maga az ötlet nem is rossz. Minden fejezet elején ott vannak, néha a folyószövegben is felbukkannak, csakhogy baromi idegesítőek. Nagyjából a harmadik "Édesem-üzenet" után éreztem úgy, hogy a következőnél sikoltani fogok. Egyrészt ez a megszólítás katonás sorrendbe állítja a pihéket a tarkómon (gyűlölöm a becézgetést), másrészt cseppet sem viccesek. Mint visszaeső képeslapvásárló, tudom jól, milyen az igazán ütős üdvözlőlap (Aki nem hiszi, kérdezze Csikoszokni vagy Kristen barátomat.) és ezek a suta vigaszüzenetek meg sem közelítik őket. A kis édesek tehát nem túl kellemes alaphangulatot keltettek bennem az olvasáshoz.
Nem kifejezetten én vagyok ennek a könyvtípusnak a célközönsége, azonban ha kreatív és szórakoztató, szívesen olvasom. Ránézésre ez a könyv pont ilyen volt, ezért nagy volt a csalódásom.
Hiába alig több, mint háromszáz oldal, végig untam. Vártam és csak vártam, hogy kibontakozzon, legyen benne összefüggő cselekmény, akármi, ami megtöri a főhősnő érdektelen napjait, de csak egy nagy vödörnyi giccset kaptam a végére.
Waverly meghazudtolja nevét és teljesen sótlan. Néha persze rendkívül ügyetlen, de ez az esetlenség csak a cirkuszban szórakoztató két szám között. A szerelmi élete természetesen katasztrofális, ahogy a szinglik bibliájában meg van írva, de kinek nem? Mindenki, aki egy barlangnál tágasabb körben mozog és találkozik ellenkező nemű homo sapiens sapiens példányokkal, tud mesélni legalább egy, ha nem hatvanegy furcsa randiesetet. Épp ezért az ilyen könyvekbe hatalmas bakik és pörgős bárbeszédek kellenek, hogy megüssék az olvasók mércéjét. Itt azonban nem csupán az esetek laposak, hanem a szöveg is. Tipikus női regényhez illően a szöveg 80%-a párbeszéd és elenyészve akad egy-egy leírás. Ezeknek a beszélgetéseknek a kétharmada egyszerű locsogás, ami egy csajos estén tökéletes, papíron azonban antipríma. Ráadásul sótlan keksz kisasszony nagyon sokat hebeg és habog. A visszatérő bemutatkozós viccétől pedig kedvem támadt elküldeni a búsba egy üdvözlőlappal.
Tehát adva van egy szerencsétlen egyedülálló hölgy és nagyon sok potenciális, ám béna vőlegényjelölt. Lehetne ebből egy szórakoztató kalandhullám, ám az írónő nem csak üdvözlőlapokat ír, hanem meg is akarja határozni, mire használjuk fel őket. Kicsit úgy érzem, túl sokat fogott. Ahogy a fülszöveg is ígéri, van benne munkahelyi konfliktus és apa-lánya viszonyválság is. Csakhogy mindegyik vérszegény. Az előbbi, nos, totálisan hidegen hagyott. Nem csak azért mert a marketing nagyjából annyira érdekel, mint az atomfizika, hanem mert a hölgy konkrét munkájáról alig derült ki valami. Tudjuk, kik az ügyfelei, tudjuk, hogy miattuk utazik és tudjuk, hogyan jut be a munkahelyére, de hogy mégis mi a hupilila hörcsögfület csinál egy sportpíáros, arról fogalmunk sincs. Pedig az írónő, Maria Murnane is ebben a szakmában dolgozott, így benfentes infókkal is szolgálhatott volna. Ami a családi drámázást illeti, csak egy kérdésem van: Miért? Mi a fenéért kellett ezt is beszuszakolni ebbe az érdektelen kavalkádba. Nem fogadott telefonhívások, egy gyenge beszélgetési kísérlet és ettől kellene meghatódnia az olvasónak, hogy szegény sótlan kekszet elhanyagolta ropogtatni való apukája?
Tudom, tudom, mindenkit csak a férjkeresés problémája érdekel, feleslegesen keresem a mellékszálak értelmét. Lássuk hát azt az úriembert, aki megfelel a kekszlánynak, vagyis nem hord zoknit a szandálhoz, nem szőke, magas, sármos és lehetőleg van biztos keresete, amivel fizetni tudja leendő felesége orvosi számláit, ha eltöri valamelyik testrészét reggeli közben. Mondhatnám, hogy a borítóból adódóan borítékolva van a befutó úr személye, de az olyan sablonos lenne. Várjunk csak? Hiszen az! Megjelenik az úr és az olvasó bökdösni kezdi a könyvet, mert tudja, hogy ő a lovag ló helyett limuzinon. Romantikus vonalon tehát érvényesült a papírforma és bár a "szerelmesek" találkozásai legalább olyan sikeresek voltak, mint Waverly kísérletei a józanul maradásra, kellő mennyiségű csillámban, flitterben és vattacukorban csúcsosodtak ki. A könyv lezárása ezért giccsparádéba fullad, bár az írónő tett egy kísérletet egy kis "csavarra", akit csak az vesz be, aki a már említett barlangban lakik mint dekoratív tapéta.
Összességében tehát ez nem az én könyvem. Nehezen tudott lekötni, nem nevetett meg, ellenben minden fejezet elején felbosszantott (Merjen valaki egyszer édesemnek hívni, garantáltan monoklit kap!) és csak azért örülök, hogy a polcomon tudhatom, mert olyan szép a borítója. Főhős után felszínesen és szabadon!
Kizárólag azoknak ajánlom, akik szeretik a szinglikönyveket. Ők bizonyára jobban fogják értékelni a főhősnő apró-cseprő dolgait, míg a fodrásznál, a manikűrösre várva vagy a strandon a vízparton napozva olvasgatják.

2016. március 4., péntek

Jakuzák holdja

Ez a könyv régóta érdekelt, elsősorban az alcím miatt: Egy gengszter lányának visszaemlékezései. Már maga a téma elég érdekes, főleg ha japán viszonylatban nézzük. A jakuzák legalábbis valamiféle egzotikus bűnözőfajtának tűnnek.
A borító mutatós, hiszen maga a szerző, Shoko Tendo szerepel rajta impozáns tetoválásával. Kemény kötést kapott és mindössze 234 oldal, ezért gyorsan végig lehet lapozni. A könyv felén kiegészítésként néhány fénykép is szerepel illusztrálva a szerző elmesélt életét.
Ránézésre tehát minden adva van, hogy az olvasó elégedett legyen, azonban a külső néha megtévesztő lehet.
Fülszöveg:
"Sokkoló, brutális és őszinte vallomás a japán alvilág szigorúan zárt világáról és egy nőről, aki képes volt kitörni belőle.
Shoko Tendo egy dúsgazdag jakuzafőnök harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot. Fiatalkorát sokáig a luxus, a fényűzés határozta meg. Ugyanakkor az iskolában szembe kellett néznie a tanárok, iskolatársak előítéleteivel, piszkálódásaival, otthon pedig az apja részeg dührohamai tartották rettegésben. A család végül eladósodott, Tendo pedig rossz társaságba került. Tizenöt éves korában már bandatag volt, tizennyolc évesen rászokott a kábítószerre, a húszas éveit pedig az erőszakos, kegyetlen férfiakkal folytatott viszonyok sora árnyékolta be.
Szülei halálát és saját öngyilkossági kísérletét követően úgy döntött, változtat az életén. Döntését egy tetoválás jelképezi: a szinte egész testét beborító műalkotás elkészülése közben tudott erőt gyűjteni, hogy végre a saját kezébe vegye élete irányítását.
A kiközösített, megalázott nő saját sorsa ellen vívott sikeres harca sokak számára példamutató lehet."
Visszaemlékezésekről, naplókról mindig nehezebb véleményt alkotni, mivel ilyenkor fennáll a veszély, hogy az olvasó értékelése átcsap az író életének kritikájába. Ezért már most ki kell jelentenem, nem kívánom megítélni vagy elítélni a hölgyet, sem okoskodni a hibái felett, csupán leírom, milyen gondolatokat ébresztettek bennem a sorai.
Ez a könyv nem a jakuzák világáról szól, legfeljebb annak perifériájáról. Előzetes elvárásaimat ezért nem teljesítette, mert nem tudtam meg többet ezekről az "egzotikus bűnözőkről", a belső dolgaikról vagy akár a rendőrséggel való kapcsolatukról.
Szóval az alcímből a visszaemlékezés az, ami hangsúlyos és itt ért a másik csalódás. A fülszöveg alapján egy kicsit a körülmények áldozatává vált, sok problémával megküzdő, erős és határozott nőt vártam. Csakhogy bár Shoko erős jellem, nem a körülmények áldozata és nem is az a független és kemény nő, akivel tudnék azonosulni, vagy aki inspirálna. Ő ugyanis az esetek többségében magának kereste a bajt, akár a csordaszellem hajtotta, akár a vak románc. (Szerelemnek ugyanis nem nevezném a pénztől függő kapcsolatokat.) Mikor pedig kifejezetten rosszra fordult a helyzete, önsanyargatásba kezdett és ez nem épp követendő példa. Hiába szedte tehát össze magát harmincas éveire, kamaszkora óta fokozódó tévelygései elvették a könyv kétharmadát.
Nem tisztem azonban elítélni őt, amiért követve a környezetében élőket és testvérét, a drogok és veszélyes alakok világába tévedt. Azt sem róhatom fel neki, hogy újra és újra olyan férfiak mellett kötött ki, akik kihasználták, nem becsülték, sőt, szabályosan megalázták az összes lehetséges formában. Azonban muszáj megjegyeznem, hogy cseppet sem értettem a döntéseit.
A jakuzákról tehát nem sokat tudtam meg, ám a kallódó kamaszokról és drogfüggőkről, valamint a felhalmozott adósságokról annál többet. Ehhez pedig hozzájött egy csipetnyi japán mentalitás.
Shoko bátor volt, hogy ennyire nyíltan leírta élete legszörnyűbb perceit is a drogfüggőség hallucinációitól a bántalmazásáig. Nem úgy néz ki, mintha bármit is titkolna, a szöveg néhol mégis kevés. Az előszóban megjegyzi, hogy nem profi az írásban és bár nincs különösebben nagyobb baj a szöveggel, ez a kijelentés igaz. Vannak túlrészletezett részek és alig említett fontosabb momentumok, illetve időnként beletűzdelt romantikusnak szánt anekdoták. Néhányszor úgy éreztem, túlmagyarázza a történteket valamint akkori érzéseit.
Manabu Mijazaki utószava viszont sokat lendített a könyv kerekségén. Ezekkel a párhuzamokkal került a kötet picit közelebb az alcíméhez. 
Összességében azonban azt kell mondanom, még mindig nyomába sem ér előzetes várakozásaimnak. Érdekes volt, nem bánom, hogy elolvastam, de nem sokat adott nekem.Csupán egy visszaemlékezés egy viszontagságos női sorsról. 
Azoknak ajánlom, akik szeretnek benézni sötét sarkokba és nem riasztja el őket az élet kevésbé napos oldala. Akit azonban kifejezetten a jakuzák érdekelnek, keressen egy másik könyvet.

2016. március 2., szerda

Mozgóképek XLII.

Az elmúlt napokban különféle okok miatt (2016 úgy néz ki, nem az én évem...) megcsappant picit a megtekintett filmek száma. Most tehát csak öt filmről tudok beszámolni, ám ebből kettőt moziban láttam, így végeredményben ez sem olyan rossz arány.

A hercegnő és a pilóta
"A film Inumura Koroku háborús-fantasy regényének feldolgozása, melynek főszereplője Charles Karino, egy zsoldos pilóta, aki egy nap szokatlan és kockázatos megbízást kap: 12000 kilométert kell repülnie az ellenség területén keresztül, hogy célba juttasson egy lányt, Fana del Moral-t, aki nem más, mint a birodalom hercegnője, és leendő királynő. A hercegnő az utazás végén házasságával lezárná a háborút és békét hozna az országra. Karino elvállalja a feladatot, a küldetés azonban az ellenség tudomására jut, ezért a terv, és azzal együtt mindkettőjük élete veszélybe kerül."
Igen, ez az anime pont olyan, mint amilyennek az ismertető alapján látszik.  Könnyed, romantikus, kiszámítható és ha úgy vesszük, cseppet elcsépelt is. Néha azonban az ember lelkének pont erre van szüksége.
Azért, mielőtt mindenki elkönyvelné tucat romantikus történetnek, mentségéül felhozom néhány pozitív tulajdonságát, amelyek kiemelik a sok klisé közül. Egyrészt nem csöpögős, mert bár romantikus, nem sziruposan ragadós és ezt a lezárás tökéletesen megkoronázza. Másrészt erőteljes benne a háború ellenes gondolatvilág és bár szokványos kirekesztés és becsület kérdéseit boncolgatja, nagyon szépen teszi. A grafika nagyon szép, a légi veszedelmek izgalmasak és nekem nagyon tetszett a két főhős kapcsolata.
Összességében tehát minden klisés motívuma ellenére tetszetős anime. Azoknak ajánlom, akik könnyed filmre vágynak és nem zavarja őket, ha megbújik bennük némi pozitív mondanivaló.

Deadpool
"A szuperhősök korát éljük, de vár még néhány meglepetés. Wade Wilson (Ryan Reynolds) a különleges erőknél szolgált, azután zsoldos lett. Egy furcsa, alig legális kísérlet eredményeképpen a szervezete meghökkentő képességekre tett szert: hihetetlenül gyorsan meggyógyul, bármi baj éri.De nem ez az egyetlen fegyvere: őrült, gonosz humora is van - és nem fél használni.
A szupererős ember, aki a valóságból átlépett a hősök birodalmába, most élete legnehezebb háborújába indul: bosszút akar állni azon az emberen, aki egykor majdnem tönkretette őt."
Picit tartottam ettől a filmtől. A Marvel filmekkel jó barátságban vagyok, de vígjátékok esetében nem szeretem, ha a készítők túllőnek a célon és itt ez a veszély állt fenn. Szerencsére azonban kellemesen csalódtam.
Maga a történet itt is elcsépelt, de ez gyakorlatilag senkit sem érdekel. Egyrészt, mert a nyitány ütős, nekem legalábbis nagyon tetszett a balhé az autópályán, másrészt, mert a főhős elbűvölő. Ronda és mocskos a szája, de pont ettől szerethető figura. A karakter tehát elviszi a hátán ezt a filmet és erre szükség is van, mert az akció, főleg a végén, lapos lett. A kezdeti harcjelenethez képest, a mentsük meg a nőt misszió lerágott dinoszaurusz lábszárcsont. Nem vagyok nagy akciófilm rajongó, ezért a robbantgatások és "csépeljük egymást órákon át, mert olyan kemények vagyunk" figura sem a szívem csücske. Látványra pedig, hát, az X-men vonal hagyott maga után némi kivetnivalót.
Ettől függetlenül tetszett és azt mondom, aki Marvel filmre vágyik a viccesebb fajtából, semmiképpen se hagyja ki.

Regression
"Egy fiatal lányt szexuálisan zaklatott az apja, de a férfi nem emlékszik rá, hogy akár egy ujjal is hozzáért volna lányához. Zavar ejtő történetük egy olyan összeesküvés középpontjává válik, mely sokkolja a közvéleményt."
Habár nem értékelték túl sokra ezt a filmet, kíváncsi voltam rá. Szeretem a thriller műfaját, főleg ha társadalmi kérdéseket boncolgat és Emma Watson azok közé tartozik, akik már a nevükkel felkeltik a kíváncsiságomat egy-egy film iránt.
Megint jól jön, hogy egyszerre több szempontból tudom nézni a dolgokat. Ez a film ugyanis elég lassú, sőt már-már unalmas és a csavar sem igazán üt, mert ha a néző látott már hasonlót, könnyedén megsejti, mi lapul a háttérben. Azonban, ha eltekintek a szokványosan unalmas összképtől és csak a mondanivalóra fókuszálok, meglátom a film értékét is. A tömeghisztéria egy kifejezetten érdekes téma és megérdemli a figyelmet, akár ilyen gyengécske filmen is. A szektákról alkotott kép tehát átjött a filmből és így ha a néző el is bóbiskolt közben, azért kapott néhány érdekes gondolatot is.
Tehát nem mondom rossz filmnek, de kifejezett érdeklődés nélkül senki s kezdjen bele, mert unni fogja.

Omoide no Marnie
"Annát rossz egészsége miatt nevelőszülei a vidéki rokonokhoz küldik. A zárkózott lány nehezen szerez barátokat, és azt hiszi, szülei az állami támogatás miatt fogadták örökbe. Ilyen terhes gondolatokkal érkezik meg vidéki rokonaihoz, ahol szabadidejét rajzolással tölti. Majd megismerkedik Marnie-val, aki a kis öböl túloldalán lévő különös nyugati házban él. A ház nappal elhagyatottnak tűnik, ám napnyugtával mindig világosság szűrődik ki az ablakon, ahol Marnie, egyedül, szüleitől távol él. A két magányos lány rögtön barátságot köt, és egymás támaszai lesznek. Annát azonban furcsa álmok kísértik, és Marnie véletlenszerű eltűnései is aggasztják"
Ghibli film és ezzel talán mindent el is mondtam.  Nagyon szeretem a munkájukat és most sem csalódtam bennük.
Ez egy nagyon hangulatosan érzelmes történet pont megfelelő mennyiségű drámával és mondanivalóval. A grafika pedig a kicsit régebbi aniéket idézi.
Nekem nagyon tetszett ez a történet és mivel senkinek sem szeretném elrontani a meglepetés erejét (oké, én kitaláltam, mi a két főhős közötti kapcsolat) inkább csak annyit mondok, nagyon tetszett és bátran ajánlom mindenkinek. Ghibli rajongóknak egyszerűen kötelező.

A fiú
"Egy amerikai lány pénzkereset gyanánt egy angliai családnál helyezkedik el mint bébiszitter. Azonban a gyermek akire vigyáznia kell nem más, mint egy 8 éves gyermek mására készített porcelánbaba. A háziak által szabott szabályokat nem szabad megszegni, mivel azok be nem tartása súlyos következményeket von maga után. Néhány nem várt esemény arra enged következtetni, hogy a baba talán nem is olyan élettelen."
Mikor megnéztem ennek a filmnek az előzetesét, jót nevettem. Egyrészt nevetségesnek találom a kísértet babákat, másrészt pedig úgy tűnt, a film sem igazán veszi komolyan magát. Valahol azonban mégis motoszkált bennem némi kíváncsiság, így mikor gyorsan kellett mozifilmet választani és pont ezt adták, rábólintottam.
Szokványos filmnek indul, szokványos felállással. A főhősnő menekül a múltja elől és belecsöppen egy másik sötét múltba, amihez hozzájön az ijesztő porcelánbaba. A készítők persze mindent meg is tettek az ügy érdekében, hogy minél ijesztőbbnek hasson. Csakhogy van benne egy csavar, amitől a szokványos film kilép a kliséből és átlábal egy másik klisébe. Ez a váltás azonban önmagagában feldobja a filmet. Az említett csavar miatt azt kell mondanom, nem is olyan rossz. Ettől persze nem lett a kedvencem, de legalább látom rajta az igyekezetet.
Azoknak ajánlom, akik nem rettegnek a porcelánbabáktól (vagy pont akik igen, mert úgy izgalmasabb), akik szeretik a nagy csavarokat (ezt most én sem találtam ki) és jóban vannak a klisékkel.

Értékelés:
Omoide no Marnie           ->  10
A hercegnő és a pilóta      ->  9
Deadpool                          ->  8
A fiú                                 ->  7
Regression                        ->  6

Zárszónak az elmúlt hónap számomra legjobb filmjének dala: 
Priscilla Ahn - Fine On The Outside