2011. április 27., szerda

Vámpír


Már sokadjára futottam össze egy hirdetéssel a metró mozgólépcsőjén állva. Általában a szemben haladó embereket vagy a plakátokat szoktam nézegetni. A könyveket ajánló hirdetések pedig mindig különösképp megragadják a figyelmemet. Ez ma is megesett velem és bár nem először jött velem szembe ez a plakát, mégis csak most jutottam el odáig, hogy rá is keressek. A szóban forgó könyv címe, A vámpír vonzásában. Csak azért ragadta meg a figyelmemet, mert Csernus nevét olvastam mellette. Ez egy interjúkönyv, amiben különböző embereket (főleg pszichológusokat) kérdeznek a vámpírokról. Első hallásra érdekesnek tűnt, aztán meg arra jutottam, hogy na ne már. Nem elég, hogy még a csapból is vérszívók folynak, még elemezgessék is. Hogy egy értelmes ember pszichoanalizáljon egy vámpírt? Ez még nekem is meredek. Majd, ha fog egyet magának, beteszi a kézitáskájába és elcipeli a rendelőjéig, ahol hozzákötözi a díványhoz és még ki is kérdezi a gyerekkoráról, akkor azt mondom, rendben. De könyörgöm, a vámpír egy fiktív lény. Majd ha az összes manónak, unikornisnak és sellőnek kielemezték a fóbiáit, akkor elővehetik a vámpírokat is, addig meg menjenek homokozni.
Ezzel a hosszú eszmefuttatással csak azt akartam érzékeltetni, hogy ostobaság az egész. Nemcsak a vámpírok elemezgetése, hanem a rajongóik pszichés analizálgatása is. Ebben ugyanis nincs semmi új és olyan egyszerű magyarázatok vannak az agyonrágott kérdéseikre, hogy ehhez még egy kis empátia sem kell, nemhogy pszichológiai diploma.
De ha már mindenki ezzel foglalkozik, kifejtem én is nézeteimet a témával kapcsolatban és ki-ki döntse el magának, egyetért, avagy sem.

Kezdem talán ott, hogy a vámpírmánia, ahogy mostanában nevezik ezt a jelenséget, nem új keletű és egyáltalán nem az ezredforduló utáni időszak sajátja. Az egész a kilencvenes években kezdett kibontakozni és ha már mindenképp névhez akarjuk kötni, akkor az nem Stephenie Meyer, hanem Laurell K. Hamilton. Hamilton virágoztatta fel ugyanis a régi vámpírsztorit azzal, hogy modern környezetbe helyezte az egészet. Aztán ott van még a Buffy, a vámpírok réme, ami gyerekkorom egyik kedvenc sorozata volt. Ezek alapozták meg mindazt, amire mostanában építkeznek.
Hogy miért ilyen sikeres a vámpírtörténet?
Az első ok magára a sztorira vezethető vissza, ami egyértelműen elszakadást jelent a valóságtól és ez mindig vonzó. Akár a fantasy, akár a sci-fi könyveket, filmeket nézzük, vagy vegyünk egy egyszerű rajzfilmet, mind ugyanazt használja fel, a képzelet varázsát.
A másik ok a romantikus szál. Minden vámpírtörténet két (lehetőleg egy vámpír és egy ember) egyén egymásrátalása köré épül. Ez már nem mondható el általánosságban a fent említett hasonló műfajokról. A világ pedig a szerelem, vagy a szex körül forog, kinek hogyan tetszik.
Itt pedig rátérnék a rajongás legfőbb okára, ami nem más, mint a szívdöglesztő vámpírsrácok. Persze úgy könnyű, hogy tökéletesre írjuk meg őket egy könyvben, vagy egy helyes színészt választunk a filmadaptációhoz. Szemléltetésnek ott a fenti kép, aminek nem hiszem, hogy sok nő ellen tudna állni. Én mondjuk elfogult vagyok, nem bírok betelni Ian gyönyörű szemeivel és tőlem lehet vámpír vagy őrült sorozatgyilkos, nem mondanék neki nemet. De példának jó akármelyik vérszívó hímnemű, én ugyanis még nem találkoztam csúnya vámpírral. (Bár Pattinson olyan távol esik az ízlésemtől, mint a Nap a Plútótól.) Mindegyik jóképű, ha épp nem hegyes fogakkal és vértől csöpögő állal néz az emberre. (Vagy épp azért. ^ ^)
Összefoglalva, a vámpírtörténet nem más, mint egy fiktív romantikus mű jó pasikkal. Az igazán részletkérdés, hogy a jó pasi ember, vámpír vagy marslakó.
A recept így adva van, amit meg lehet toldani egyéb adalékokkal, mint mondjuk az erotika, ami nem véletlenül kerül bele olyan sok a témában szereplő alkotásba. Mit csinál a vámpír? Hát harap. Hol harap? A nyakon, ami köztudottan egy elég privát szféra, akár erogén zónának is lehet nevezni. Ha pedig egy jó pasi harapdálja a delikvens nőnemű nyakát, előbb utóbb ágyban kötnek ki...
Ezt még meg lehet fejelni az alapfogásnak számító szerelmi háromszög szituval, ami hogy ne legyen olyan unalmas egy vérfarkas szintén szívdöglesztő pasi képében érkezik. Persze a célnak egy másik vámpír is tökéletesen megfelel.
Ennyit a vámpírok analizálásáról.
Jöjjenek a rajongók.
Bár Hamilton könyveit főleg és remélhetőleg csak nagykorúak olvassák, ahogy a True Bloodot is, addig a tucat-tini-vámpír-történeteket, amik elárasztották a könyvpiacot, többségben tizenévesek lapozgatják. Az idősebb korosztályt bizonyára az erotikusabb jelenetek, míg a fiatalabbakat a nagy szerelem illúziója hozza lázba. Én nem igazán látok különbséget mondjuk egy Twilight-rajongó és egy vámpírmentes tinikönyvimádó között. Ahogy a filmek által tovább gerjesztett rajongási láz sem mutat semmi újat. A tizenévesek, főleg a lányok, hozzátartozója a fényképgyűjtés kedvenc színészükről, vagy a kedvenc együttesükről. Az pedig részletkérdés, hogy az illető színész vámpírt, vagy egy középkori lovagot játszik, ahogy az esetleges zenész heavymetalban zúz vagy nyálas popszámokat énekel.
A jelenség így sem nem új, sem nem egyedi.

Megjegyzem, hogy ha valakit nagyon zavar a sok vámpír, az ne a vámpírtörténetek megalkotóit és főleg ne a rajongókat szidja, hanem a marketingeseket, akik a minél nagyobb haszon érdekében felfújták az egészet. Ők a való világ vérszívói és sajnos nem használ ellenük a fokhagyma...

Még egy utolsó hozzáfűznivalóm van. Szeretném végre megértetni mindenkivel, hogy a vámpír nem más, mint egy zombi. Szebb és okosabb, de attól még egy járkáló hulla, ha tetszik, ha nem.

2011. április 22., péntek

Alex Pettyfer


Borzalmasan lusta vagyok. Garfield hozzám képest hiperaktívnak számít. Egyszerűen nincs erőm tanulni. Fizikai fájdalmat érzek, hacsak rápillantok a könyvekre és a jegyzeteimre. Ezért pedig meg fogok fizetni hamarosan...
Szóval tanulás helyett blogolok. Persze szívem szerint kimennék a szabadba olvasni, de egy kis önkínzással próbálok hatni magamra azzal, hogy a lakásban, látótávolságon belül a tankönyvekkel töltöm az időmet , amint látszik kevés sikerrel...
Ebben a bejegyzésben csak néhány gondolatot szeretnék leírni és mellékelek hozzá sok-sok képet, mert ma vizuális kedvemben vagyok.
Hosszú idő után befejeztem az új pólómat. Elég sokáig tartott, de meglett az eredménye, ahogy az a fenti képeken is látszik. Nem szakavatott szeműeknek elárulom, hogy ez egy Mortal Istruments rajongói póló. A hátoldalon a könyvsorozat címével, míg az elején árnyvadász rúnákkal, amikbe szabályosan beleszerettem. Mindkét ujjára rajzoltam még egyet-egyet, de az a képeken nem látszik túl jól.
De ha már Mortal Istruments, akkor van ehhez néhány hozzáfűznivalóm. Ma megrendeltem a harmadik kötetet, az Üvegvárost és ha minden jól megy, jövő héten már a kezemben tarthatom. Olvasni viszont még nem szabad, mivel következő hétvégén revansot vesz rajtam lustaságom és kénytelen leszek rohamtempóban tanulni. Mégis örülök már annak is, hogy a polcomon láthatom.
A könyvsorozatból hamarosan filmet is készítenek a rajongók (mint jómagam) legnagyobb gyönyörűségére. Még gyerekcipőben jár a dolog, mégis egyre több a pletyka az internetem. Természetesen vannak tények is, amik twitteren keresztül egyenesen az írónőtől érkeznek. Jelenleg még a szereplőket válogatják és egyelőre csak Clary kiléte biztos. Lily Collins nyerte el a szerepet. A többiek viszont még kérdésesek. Folynak a tárgyalások, na meg a találgatások a rajongók között.
Természetesen Jace szerepe hozza lázba a többséget. Több esélyes is van a szerepére, mégis a legnagyobb rajongótábora Alex Pettyfernek van. Legutóbbi információim szerint, még nem döntötte el, hogy vállalja e vagy sem, mivel máshonnan is kapott felkérést. Személyes véleményem szerint, hülye, ha ezt a nagy lehetőséget elpasszolja. Ez szakmai szempontból hitetetlen nagy ugródeszka lenne neki, a film ugyanis mindenképp nagyot fog szólni. Jace karaktere pedig százszor jobban üt, mint mondjuk a Twilightos Edward, akiből Pattinson szépen megszedte magát. No, de ha már Alexnek szentelem ezt a bejegyzést, vagy legalábbis a nagy részét, akkor illene róla részletesebben is írnom, mielőtt szakmai tanácsokat osztogatnék.
Ő szőkeségével akkor találkoztam először, mikor fülembe jutott a filmadaptáció gondolata. Még mielőtt biztos lábakat kapott volna a dolog, a rajongók már kiosztották a szerepeket és Alexet nevezték ki Jace-nek. Gondoltam, megnézem magamnak ezt a srácot. Őszintén bevallva, kicsit sokkolt az első kép, amit róla találtam. Agyamban ugyanis ez villant fel: "Túl öreg.". Ez pedig egy nagyon elhamarkodott kijelentés volt, tekintve, hogy csupán néhány hónappal idősebb nálam, így gyakorlatilag leöregeztem saját magamat is. Köztünk azonban van egy nagy különbség, (persze azon kívül, hogy ő fiú, színész, helyes stb.), ez nem más, mint hogy ő annyinak néz ki, amennyi valójában, vagy talán pár évvel idősebbnek, míg én jóval fiatalabbnak látszom a koromnál. Ez persze nagyban függ a haja hosszától és attól, mikor borotválkozott utoljára. Én ugyanis egy rövid hajú, borostás srácot láttam benne először, aki nem hasonlított az elmémben elképzelt Jace-re.
Később viszont jobban belemerültem a témába és arra jutottam, hogy fiatalabb korában tényleg megfelelt volna az elképzeléseimnek. Ezt főleg a hajára alapoztam. Hajmániában szenvedek, bár ez biológiailag magyarázható. Általában a dús haj vonz és azok a fiúk keltik fel érdeklődésemet, akiket ilyen tincsekkel áldott meg a genetika. Tudományosan bizonyítható, hogy olyan társat próbálunk választani magunknak, akinek a génkészlete kiegészíti, feljavítja a sajátunkat. Hajam genetikai állománya egyszóval borzalmas. (Iszonyatosan vékony hajam van és ez sajnos nem vicc...) De maradjunk a témánál, vagyis Alex szőke üstökénél. A mellékelt képen látszik, (direkt nem raktam be rövidebb állapotban készült képeket) hogy csodás szőke fürtjei vannak, amik csak úgy hívogatják a hajra érzékeny lelkületű lányokat és erős késztetést váltanak ki, hogy az említett nőnemű beletúrjon.
Tehát véleményem róla kezdetben nem volt túl fényes, már ami Jace szerepét illeti. Aztán egyre többet olvastam twitteren, a többi rajongótól, hogy ő a tökéletes ember a szerepre, így kíváncsiságomtól hajtva utánanéztem, milyen filmekben játszott eddig, hogy jobban szemrevételezhessem.
Színészi karriere még csak most kezd fellendülni. Eddig két filmjét láttam. Az első egy idei darab az I'm number four volt. Ez egy kortárs sci-fi regény első kötetének adaptációja. Nem rajongok ezért a műfajért és nevetségesen unalmasnak és sablonízűnek találtam. De Alexet figyelve, arra gondoltam, talán mégsem lenne rossz Jace. Külső adottságai megvannak, csak ne vágja túl rövidre a haját és ne felejtsen el borotválkozni. Ennyivel azonban nem értem be, így megnéztem egy jóval korábbi filmjét, a Stormbreakert. Ebben még nagyon fiatal, de mégis főleg az itteni játéka változtatta meg a véleményemet. Jace elég arrogáns és tisztában van az adottságaival, így annak a színésznek, aki hitelesen szeretné visszaadni a karakterét, meg kell birkóznia ezzel. Ebben a filmben pedig Alexben volt valami fölényesség, magabiztosság, amit hiányoltam a fent említett másik darabból. Amúgy a Stormbreaker egy James Bond film gyerekeknek.
Ahogy keresgéltem, milyen filmekben játszott eddig, rájöttem, hogy korábban már találkoztam vele a Wild Child (Vadócka) című filmben. Akkor nem keltette fel az érdeklődésemet annyira, hogy megjegyezzem a nevét, bár azt a filmet igazán szórakoztatónak találtam. Viszont, mint említettem még csak most kezd belelendülni a munkába és előre várom a legújabb filmjét, ami a Beastly címet viseli. A nyáron kerül a mozikba, bár itthon valószínűleg nem vetítik majd. A bejegyzés címére kattintva megtekinthető a rövid bemutatója magyar felirattal. Számomra ígéretesnek tűnik. A szépség és a szörnyeteg volt a kedvenc Diseney filmem, ez pedig modern korba helyezi a történetet. Ráadásul Alex sminkje nagyon vad.
Az elmondottak fényében jelenlegi véleményem a következő: ha elvállalja Jace szerepét, áldásom rá.
Visszatérve a bejegyzés elején írtakhoz, tényleg ostoba volna, ha visszautasítaná. előre garantált ugyanis a kasszasiker és tekintve mennyi lány zúgott már bele Jace-be, Alex rajongótábora minimum megtízszereződne . Annak fényében pedig, hogy eddig vetített filmjei nem hoztak túl nagy sikert, szüksége is van rá, ha merész terveket szövöget a jövőre nézve.


A végére még egy fontos megjegyzés: Április 22 számomra extra különleges nap. Személyes okokból is az, ugyanakkor ez a nap a Föld Napja, amiről illik megemlékezni, így ezúton kívánok mindenkinek, aki ezen a csodálatos, kék bolygón él Boldog Föld Napját!
"A Földet nem apáinktól örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsön."

2011. április 17., vasárnap

Vágy és vezeklés (könyv)

Ma reggel befejeztem ezt a csodálatos könyvet. Igaz, a filmadaptációjáról már írtam egy bejegyzést korábban, mégis úgy gondolom, a könyv is megérdemel egyet.
Karácsonyi könyvtermésem legjobb darabja lett és beírta magát a "kedvenc könyveim" listámra. Egész nap érlelgettem, ízlelgettem magamban a szavakat, hogy mivel is tudnám jól érzékeltetni, mennyire tetszett. Nem jártam túl nagy sikerrel, mégis megpróbálkozom a feladattal.
De előbb a szokásos rövid leírás, hogy mindenki képbe kerüljön:
"A tizenhárom éves Briony meglesi nővérét, amint az a szomszéd fiú szeme láttára levetkőzik, és a Tallis ház parkjának ékes szökőkútjába merül. A kislány a nap folyamán más rejtélyes események szemtanúja is lesz, és gyermeki, de nem éppen ártatlan képzelete kiszínezi a valóságot, szörnyű titkokat sejt a két kamasz évődése mögött. Egy avatatlan kézbe került szerelmi vallomás, egy balul sikerült családi estély, és ekkor Briony döntő lépésre szánja el magát, ami tragédiába torkollik, és aminek jóvátételéhez talán egy élet is kevés... "

Először is le kell szögeznem néhány paramétert. Szépirodalmi regény és élvezéséhez és megértéséhez szükség van bizonyos mértékű érettségre. Nem húznék korhatárt, mivel nem hiszek ezekben a számszerűsítésekben. Attól, hogy valaki eléri a bűvös 18-at még nem biztos, hogy elég érett gondolkodású ahhoz, hogy meglássa ennek a könyvnek a varázsát, míg lehet, hogy egy fiatalabb egyén igen. Ezt nem lehet számhoz kötni. Ezek amúgy is csak irányító, általánosító határok, mint a vérnyomás meg a koleszterinszint.
A nyelvezete csodálatos, érzékletes és aprólékos. Minden picike részletet pontosan ír le, így teljes képet ad, mintha csak egy festményt nézne az ember. Ez azonban együtt jár a hosszú leíró részekkel, amik uralják az egész könyvet. Nagyon kevés a párbeszéd és nagyon sok a gondolat, benyomás. Ezt egyesek unalmasnak vagy vontatottnak találhatják, bár egyáltalán nem az. Nem rajongok a hosszú tájleírásokért, mégis élveztem minden egyes mondatot. Szerkezetileg három egységből áll, illetve a végszóból. Az első rész maga a cselekmény, a kiindulópont, a lényeg, ha úgy tetszik. A második Robie, míg a harmadik Briony szemszögébe enged bepillantást. A záró részhez pedig nem fűznék semmit, hiszen az teszi fel az i-re a pontot és adja meg a végső csavart.
Van mondanivalója, méghozzá elég erőteljes, elgondolkodtató, ahogy a háborús jelenetek is azok. De ha már jelenetek, akkor ki kell emelnem egyet, a könyvtárban játszódó részt. Nagyon szépen van megírva és az én szótáramban ez jelenti az érzékiséget. Bár nem vagyok szexuális tartalmak híve, főleg mert hajlamosak tönkretenni a könyv varázsát, mint az Anita Blake esetében. Azért függesztettem fel ugyanis a rettentő jó Anita Blake sorozatot, mert az erotikus tartalom teljesen elvitte az egészet. A munkahelyi ágy helyett padlójelenet kissé kiverte nálam a biztosítékot. Nem azért mert olyan durva lett volna, hanem, ha már munka közben is dug (bocsánat a kifejezésért, de ez a megfelelő szó rá), mikor végre zombikkal kellene foglalkoznia, akkor már nem lesz nyomozás. Engem meg csak az érdekelt, míg Anita magánélete hidegen hagyott. Na, de ebben a könyvben tökéletes volt ez a jelenet. Élő példa arra, hogyan kell szépen és érzékien írni.
Robie szemszöge pedig kifejezetten tetszett, hiszen a háborúba is bepillantást enged. Teljesen beszippantott, megérintett és elgondolkodtatott, bár lehet, hogy ebben az is közre játszott, hogy éjszakai vonatút során olvastam. De az egész könyv ilyen, magával ragadja az olvasót, aki hirtelen a könyvben találja magát és megfeledkezik a külvilágról.
A leírás mellett pedig a karakterek nyújtják a varázsát. Mindegyik él, igazi ember, aki akár a szomszéd is lehetne, vagy épp te magad. Én könnyedén tudtam azonosulni velük, főleg Brionyval és a gondolkodásával, ami tekintve tette súlyát nem a legbiztatóbb dolog. Egyik szereplő sem tökéletes, mindegyiknek van hibája, tévedése, akár a való életben.
Összességében egy gyönyörű mű, amit csak ajánlani tudok. Érdemes elolvasni.
Még meg kell jegyeznem, hogy én előbb a filmet láttam, mégis nagyon élveztem a könyvet, hiszen az mindig többet nyújt. Azt pedig muszáj hozzátennem, hogy eddigi tapasztalataim szerint, ez a filmátirat követte a legjobban az eredeti szöveget. Egyedül a végét írták át teljesen érthető okokból, és a filmben így is ütött a csavar. Minden más érintetlen maradt, csupán apróságokat, részletjeleneteket hagytak ki, amik nem változtatnak a lényegen.

2011. április 15., péntek

Vivo

Vivo, vagyis élek.
Gyakran gondoltam azt, hogy az életem unalmas, szürke, meg hasonlók. Nos, ez így is volt. Otthon tényleg szürke és unalmas vagyok, mert begubózom a saját kis világomba. Mintha két életem lenne. A régi, amit otthon töltök és az új, amit a fővárosban.
Sokan kérdezik tőlem, hogy bírom Pestet. Ismerőseim többsége ugyanis szabályosan irtózik még a gondolatától is, hogy huzamosabb időt töltsön el ott. Én azonban csak mosolygok és annyit mondok, szeretem. Tényleg szeretem, annak ellenére, hogy egy igazi betondzsungel, rossz a levegő, a tömegközlekedés drága és reggel igazi horror és alig várom a hétvégét, amit otthon tölthetek. De megvan a maga varázsa is. Budapest él, folyton változik, mindig történik valami és nem engedi, hogy az ember eltunyuljon. Ezt szeretem benne, na meg a szép kilátást, a régi épületeket és hogy segített felnőni. Tökéletes hely tapasztalatszerzésre.
Ezt most azért írtam le, mert meg akarok osztani néhány apróságot, amitől az életem érdekes és cseppet sem unalmas.
Időm nagy részét egyetem, koli és könyvtár között ingázva töltöm. Nem sokat járok bámészkodni, ami nagy hiba. Bár nemrég Puccaval sétálgattunk, bejártuk a Margitszigetet és kellemesen hulla fáradtak lettünk a végére. Ezen kívül azonban tényleg nem turistáskodtam. Mégsem unatkozom. Elég, ha elmegyek ebédelni és máris történik valami érdekes.
Felszálltam a villamosra, elég sokan voltak. Elnéztem balra és majdnem fél percig csak bámultam, mivel megtaláltam a magyar David Boreanazt. Nagyon hasonlított rá, persze még fiatalabb korából. Az arcformája, de főleg a tekintete volt kísértetiesen hasonló. Persze, nem bámultam közvetlen a képébe, az elég zavarba ejtő lett volna, de jól megnéztem magamnak.
Amúgy David Boreanaz főleg sorozatokból ismert, mint a Buffy, a vámpírok réme, Angel, vagy Bones. Filmekben még nem találkoztam vele, bár szerepelt jó néhányban. De mivel a Buffy és Angel volt anno a kedvenc sorozatom, egész jól ismerem már, így nyugodt szívvel állíthatom, hogy tényleg van egy magyar hasonmása. Vajon tudja, hogy ennyire hasonlít egy színészre? Mondták már neki? Csak egy kósza ötlet volt, hogy majd én megmondom neki, amit gyorsan el is vetettem és leszálltam a villamosról, miközben vigyorogtam. Feldobta a napomat.
Aztán, miután megebédeltem, sétáltam visszafelé a villamoshoz, hogy órára menjek, mikor megállított egy nő. Mivel az mp3 lejátszóm mindig a fülemben van, kell néhány másodperc, míg felfogom, mit akarnak tőle. Ez alatt gondolatban felsóhajtottam: "Na, vajon téríteni akar, árul valamit, vagy eltévedt?" Tippjeim azonban nem jöttek be, mivel csak azt kérdezte meg, hol vettem a pulcsimat, mert nagyon tetszik neki. Ilyen se volt még soha! Jót tett az egomnak. ^^ (A szóban forgó pulcsi egy cipzáros, kapucnis, fehér alapon rajzolt gésa és cseresznyefavirág mintás darab, amit nagyon szeretek.)
Ezért nem unatkozik az ember a fővárosban. Mindig megtalálja valaki, egy régen nem látott ismerős, akivel nem hitted volna, hogy összefutsz, néhány hittérítő, szórólapos, koldus, természetvédő aktivista, vagy eltévedt turista. Sajnos, a legutóbbi kínai vagy japán turista párt nem tudtam rendesen útba igazítani, mert lövésem nem volt, hogyan lehet eljutni a Mátyás templomhoz. De most már tudom, úgyhogy lehet engem leszólítani az utcán, ha valaki eltévedt.
Ha már Budapest és nevezetességei, le kell írnom tegnapi napom legérdekesebb részét. Egyik szemináriumomra dolgozatot kell készítenem, amihez a tanár megadta, hogy milyen könyveket kell kötelezően felhasználni és ezek csak az OSZK-ban (Országos Széchényi Könyvtár) érhetők el. Így nem volt más választásom, mint felbattyogni a várba és beiratkozni nem csekély összegért.
Szóval tegnap fogtuk magunkat Puccaval, bojkottáltuk a legutolsó óránkat, keringtünk kicsit a megfelelő buszt keresve, majd sikeresen megérkeztünk. Utunkat azonban egy rendőr állta, mivel le volt zárva a Sándor palota. Mikor mondtuk neki, hogy csak a könyvtárba igyekszünk és semmi merényletet nem tervezünk a sötétített luxusautókban ülő fejesek ellen, megkérdezte, ott dolgozunk e. Újabb pozitívum az egomnak, hogy eltévedt turistakislány helyett dolgozó nőnek tartott. Aztán utunkra engedett, csak azt kérte kerüljünk kicsit. Sikeresen megérkeztünk a könyvtárba és beiratkoztunk. Drága az igaz, de cserébe az ember kap egy csinos plasztik, fényképpel ellátott olvasókártyát. Nagyon tetszik. Lecuccoltunk a ruhatárba és felfedeztük belülről is az épületet. Vörös szőnyeg a lépcsőn, vonalkódos beléptető, szintén vonalkódos fotocellás ajtó és tágas terek fogadtak. Nekem nagyon tetszett. Modern, mégis van benn valami régies elegancia. Szép könyvtár, kedves személyzet és sok-sok könyv. Nem volt olyan bonyolult a kikérés sem, csak bele kell jönni és sokkal jobban kiigazodok az ottani szabadpolcokon, mint mondjuk a kari könyvtárban. Még egy köröm biztosan lesz ott, mivel nem végeztem a jegyzeteléssel, de szép könyvtár ide, vagy oda, ha nem muszáj nem megyek túl sűrűn, mert ott egy-két óra nem elég, én meg a gyors megoldások híve vagyok.
Ha már személyes tapasztalatok és friss események, akkor le kell írnom fellobbanó könyvszenvedélyem. A Vágy és vezeklés egyszerűen csodálatos, de majd szentelek neki egy külön bejegyzést, amiben felmagasztalom a kedvenc könyveim közé, amint befejezem. Egy könyv azonban nem könyv mostanában. Folyton belebotlok valami újba, ami iránt leküzdhetetlen vágyta érzek. Sok macera után hétfőn átvehettem az eredetileg tervezett és megrendelt könyvemet: Tanamera. (A másik sajnos elfogyott, de nem bánom annyira.) Több mint ezer oldal és igen olcsón csupán egy ezresért jutottam hozzá az eredeti hatezres ár helyett. Szóval nagyon megérte. Amint végzek a Vágy és vezekléssel, nekiugrok és igyekszem kiolvasni még a tavaszi szünetben, mert szünet után durván sok tanulnivalóm lesz és semmi szabadidőm. Ráadásul végre a boltokba került az Üvegváros, amit két héten belül be is szerzek és bizonyára nem fogom megállni, hogy bele ne olvassak. Ehhez hozzájön még egy újabb könyvakció, ami a legújabb kiszemeltemet kínálja nagyon kedvező áron. Szóval költségekbe vertem magam, bár egyik könyvet sem teljes áron vettem/veszek meg, hanem akciósan, mégsem tartható hosszútávon ez a vásárlási hullám, hiába a nagy csábítás újabb és újabb kötetek iránt. Erősnek kell lennem és különben nincs annyi szabadidőm, hogy a beszerzett könyveket azonnal el is olvashassam. Csak gyűlnek és gyűlnek, hogy tovább kísértsenek, míg a kötelező olvasmányokkal szenvedek.
Nem mentem meg napi szinten a világot, nem harcolok magasztos célokért és néha több időt töltök egy könyv világában, mint a valóságban, mégsem unalmas az életem. Az apróságok, amikbe belebotlok a véletlenek vagy épp a sors folytán, az újabb és újabb kihívások érdekessé és változatossá teszik. Én így látom, míg mások tarthatják szürkének, nem igazán érdekel.
Egy idézettel zárok Laurell K. Hamilton tollából:
"Ha az ember az ösztöneire hallgat, tovább él. Csak annyi hiányosságuk van, mármint az ösztönöknek, hogy nem fejtik ki a sejtéseiket, nem magyarázzák el, mit miért szeretnének. Így aztán csak a bizonytalanban való óvakodás marad."

2011. április 6., szerda

Krisztina svéd királynő


Nem írtam magamról túl sok életrajzi adatot eddigi bejegyzéseimben, mivel nem találom érdekesnek. Most mégis ezzel kell kezdenem.
Jelenleg történelem szakos egyetemista vagyok. Ez azért érdekes, mert ezt a bejegyzésemet az egyik referátumomra (egyetemi nyelvről lefordítva: előadás) alapozom. Elég változatosan vettem fel idén a tárgyaimat, így szinte minden órán egy-egy másik korszakba "utazom". Jelenleg ókor, középkor, kora újkor és legújabb kor szerepel a repertoárban. Talán nem is baj, mivel így izgalmasabb és belekóstolhatok mindenbe, hogy eldönthessem, melyik kor áll közelebb a szívemhez. Néha mégis furán jön ki, hogy én csak következő évben végzem el az őstörténetet, míg már idén teljesítek hidegháborús tárgyat. De én már csak ilyen különc vagyok mindenféle tekintetben.
Ezt a bejegyzést pedig azért írom, mert érdekes és csupán egy nyúlfarknyi Wikipédia szócikket találtam Krisztináról magyarul. Talán bátran szólíthatom meg közvetlen hangnemben a királynőt, mivel már elég jól megismertem.
Minden, amit leírok forrásokból származik, így annyira hiteles, mint a felhasznált irodalom. Semmi sem légből kapott ötlet, bár a találgatásokhoz hozzátoldom saját véleményemet is.

Nos, akkor el is kezdem:
Krisztina 1626-ban született Stockholmban II. Gusztáv Adolf, svéd király és Brandenburgi Mária Eleonóra egyetlen gyermekeként. Mivel ő volt a trónörökös, fiús nevelést kapott. Mindenre megtanították, amit egy hercegnek tudnia kell: tudományokra, nyelvekre (német, francia, latin, ógörög, olasz és spanyol nyelveken beszélt), lovagolni és fegyverrel bánni. Anyjának egyáltalán nem tetszett ez a nevelés, ám Krisztina nem bánta, sőt irtózott a kislányos elfoglaltságoktól és gyakran gúnyolta unokahúgait miattuk. 1632-ben meghalt II. Gusztáv Adolf, így Krisztina már hatévesen megörökölte a svéd trónt. Azonban, míg be nem töltötte a tizennyolcat egy régenstanács kormányzott helyette Axel Oxenstierna kancellár vezetésével. Nevelése a kiszabott irányba folyt tovább és még anyját is eltávolították a közeléből, nehogy rossz irányba befolyásolja a leendő uralkodónőt. (Mária Eleonórának amúgy volt egy kalandos szökése Svédországból, ami elég nagy botrányt kavart.)
1644-ben, születésnapján, Krisztina elfoglalhatta a trón. Uralkodása alatt szívén viselte az ország sorsát és a háborúk befejezéséért küzdött. 1645-ben megkötötte a brömsebrói békét Dániával, majd részt vett a vesztfáliai békekötésben 1648-ban. Svédország a békékből igen előnyösen jött ki és nagyhatalommá vált. Krisztina jó kapcsolatot ápolt Franciaországgal, bár ez a kancellárnak nem volt ínyére és kereskedelmi kapcsolatokat létesített Portugáliával, Spanyolországgal és Angliával. Építkezésekbe kezdett, főleg Stockholmban, amit szegényesnek talált, külföldről iparosokat hívatott, fejlesztette a hajóépítést és a fegyvergyártást. Abszolutista módon irányította Svédországot, így bár a kancellár nem minden intézkedésével értett egyet, (például ötszáz polgárt nemesi rangra emelt és velük töltette be a hivatalok nagy részét) Krisztina minden elképzelését véghez vitte.
Felvilágosult gondolkodását jól mutatja, hogy pártolta a tudományokat és művészeteket, nagy könyvtárat tartott fenn és neves humanistákat és filozófusokat hívott udvarába. (Descartes is köztük volt, aki sajnálatos módon megbetegedett és meg is halt Krisztina udvarában.) Krisztina nem hitt a boszorkányságban és szabadon engedtette a boszorkányság vádjával bebörtönzötteket. Ez azért nagy szó, mivel Európában épp az ő korában indult útnak a boszorkányüldözés tűzzel és halállal karöltve.
Krisztina kapcsolata a vallással is érdekesen alakult. Lutheránus nevelést kapott és már gyerekkorában óvták a katolikusoktól. (Apjának állítólag megjósolták, hogy gyermeke át fog térni a katolikus vallásra.) Mivel a királynő szívéhez a tudomány közelebb állt, mint a hit, gyakran tett fel hittételi kérdéseket és beigazolva a korábbi jóslatot át is tért a katolikus vallásra. Ebben azonban nem hitbéli meggyőződése vezette, hanem érdekei és talán az önkeresés. Gondolkodásában ugyanis már-már ateistának hatott.
Magánélete a legfoglalkoztatottabb téma. (Míg anyagot kerestem a referátumomhoz, egy sor "leszbikus e a királynő" könyvbe botlottam.) Sosem ment férjez, bár kérője akadt bőven és nem egy férfivel hozták szóba. Ugyanakkor nőkkel való romantikus kapcsolatáról szóló pletykák is keringtek tucatjával. Én az olvasottak alapján nem nevezném leszbikusnak, inkább úgy fogalmaznék, hogy mindkét nem felé hajlott kicsit. Természetesen az ilyen irányultságokat a 17. században nem fogadták olyan könnyedén, mint mondjuk napjainkban...
Fontos leszögeznem, hogy Krisztina jellemben sem volt épp átlagos. Az, hogy makacsul ragaszkodott elképzeléseihez nem meglepő figyelembe véve, hogy uralkodónak nevelték és egy uralkodó legyen határozott. Fiús viselkedését is be lehet tudni neveltetésének. (Bár én is elég fiús voltam és vagyok is, pedig engem igyekeztek igen is kislányosan nevelni, csak nem jött össze...) Nem érdekelte a divat és gyakran hordott férfiinget, nadrágot, a lovat is csak férfinyeregben volt hajlandó megülni és nagyon sokat szitkozódott. Egy az udvarába látogató neves tábornok meg is jegyezte, hogy bár ő hozzá van szokva a vulgáris beszédmódhoz a hadseregben, mégis soknak találta a királynő szabados szóhasználatát. Krisztina jelleméhez hozzátartozott a gyakori hangulatingadozás. Vagy nagyon vidám volt, vagy nagyon mély melankóliába zuhant létható ok nélkül is. Ez véleményem szerint a depresszió egyik fajtájának tüneteit mutatja.
1654-ben tízévnyi uralkodás után Krisztina önként mondott le a trónról, amit unokatestvérére Károly Gusztávra hagyott. Nem tudni, hogy pontosan miért tette. A találgatások közül a szerintem legvalószínűbbet emelném ki: pusztán szeszélyből tette.
Lemondása után élete utazgatásokkal, botrányokkal és kudarcokkal telt. Nem megyek bele a részletekbe, inkább csak néhány mondatban összefoglalom a lényeget.
Áttért a katolikus hitre, Rómába ment, ahol a pápa, VII. Sándor szívélyesen fogadta, (legalábbis először...) mint az ellenreformáció ékes bizonyítékát. Krisztina féktelen jelleme, szókimondó és gúnyos viselkedése azonban hamar szembefordította a közvéleménnyel. Botrányoktól volt hangos a légkör bármerre járt, mivel utazni kényszerült Itália és Franciaország, illetve Svédország között. Állandó anyagi nehézségek és hozzá szegődött csalók jellemezték. Közben nagy terveket szövögetett: Nápolyi trón elfoglalása, svéd korona visszaszerzése, velencei tervei, ám mind kudarccal végződött.
Egy érdekes kis történetet még leírok. Jó kapcsolatban volt XIV. Lajossal. Egy ünnepség folyamán ugyanis az akkor még csak trónörökös Lajos inkognitóban találkozott Krisztinával. Az exkirálynő azonban felismerte és leleplezte, szókimondó viselkedésével pedig megnyerte Lajost, aki később is a pártjára állt.
Krisztina 1689-ben halt meg Rómában és a Szent Péter templomban temették el.
Szerintem, igazán érdekes személyiség volt.
Élete utolsó szakaszában megírta önéletrajzát és aforizmák egész kis hadseregét. Néhány kedvencem ezek közül:
"A török államvezetés nem épp együgyű, csak túlságosan erőszakos."
"Menyegzőhöz nagyobb bátorság kell, mint háborúhoz."
"Az emberekre ritkán bízhatod magad, de érdekeikre igen."

Kissé hosszúra nyúlt a bejegyzés, (Pedig csak a lényeget írtam le...) de remélem, azért nyújtottam vele némi érdekes olvasnivalót az erre tévedő, a történelem iránt nem kifejezetten lelkesedőknek is. Akit pedig jobban érdekel a téma, annak ajánlom figyelmébe Donáth Regina: Krisztina királynő című művét. Én főleg ebből dolgoztam és egyáltalán nem rossz olvasmány, mivel könnyen emészthető stílusban és érdekesen tálalja a dolgokat. Természetesen én is állok bárki rendelkezésére. (Nyugodtan lehet hozzászólni, kérdezni megjegyzésben, vagy a chaten.) ^^
Meg kell még jegyeznem, hogy film is készült a királynőről, bár elég régen, még a '30-as években Greta Garbo főszereplésével. Igaz, fekete-fehér és nem hiszem, hogy bárhol lehet hozzá magyar feliratot találni, de biztosan érdekes. Le is töltöttem angol felirattal, de még nem volt időm megnézni. Azért ajánlom mindenki figyelmébe. Néha olyan jó régi filmeket nézni...

2011. április 4., hétfő

Rettentő gyönyörűség


Mostanában megfogyatkoztak a könyvekről szóló bejegyzéseim. Ennek több oka is van. Az első, hogy nincs időm olvasni, vagyis pontosabban megfogalmazva, szinte csak a kötelező irodalmat bújhatom, az meg nem mindig szórakoztató. Szabadidőm hiánya pedig rányomja bélyegét a blogbejegyzések gyakoriságára és témájára. Mégis, kiújult a könyvszenvedélyem. Csupán néhány dolognak vagyok szenvedélyes rajongója, már-már függője. Ezek a könyvek, képeslapok, tea és írás. A szenvedély pedig minél tovább nyomják el, annál intenzívebbé válik. Így jártam én is és szabályosan kiéheztem a könyvekre. Most azonban igyekszem táplálni a dolgot, mielőtt még több vásárlásra vetemednék. Az elmúlt héten ugyanis vettem két könyvet, majd rendeltem egy másikat és ma előjegyeztem egy lehetségesre. Ez csak attól függ, hogy sikerül e megvennem akciósan, avagy sem. Ráadásul a hónap végén kijön az Üvegváros, amire azonnal le fogok csapni. A másik régóta várt könyvet pedig júniusra ígérik a kiadók. Ezeken kívül felkerült még egy könyv a listámra és már nagyon szemezgetek egy régóta kinézettel is, amitől csupán pénztárcám vékonysága tart vissza.
Na, igen. Könyv azon kevés téma egyike is, amikről hosszú órákon át tudok beszélni. Most pedig kiélem magam. ^^
Ez a bejegyzés már nagyon esedékes volt. Az egyik kedvenc könyvemet fogom megosztani és részletezni. A címe: Rettentő gyönyörűség.
Szokásos könyvismertető az elejére:
"Gemma Doyle más, mint a többi lány, akinek kifogástalan a modora, csak akkor szólal meg, ha szólnak hozzá, tudja a helyét, és hanyatt veti magát, és Angliára gondol, amikor ezt kívánják tőle. A tizenhat éves Gemma önálló egyéniség. A londoni Spence Akadémiára akkor íratják be, amikor Indiában tragédia sújt le a családjára. Gemma, aki magányos, bűntudattal küszködik és hajlamos a jövőt illető látomásokra, amelyek kínosan valóra is válnak, hűvös fogadtatásban részesül az Akadémián. Ám nem teljesen magányos: egy rejtélyes fiatalember követi, aki óva inti, nehogy megnyissa a lelkét a látomások előtt. Gemma képessége ugyanis, amivel magához vonja a természetfelettit, itt, a Spence-ben teljesedik ki. Itt kerül kapcsolatba az iskola legbefolyásosabb leányklikkjével, és itt fedezi fel, hogy az anyja kapcsolatban állt egy Rendnek nevezett titokzatos csoporttal. És itt vár rá a sorsa..., amennyiben hisz benne."

Mint ahogy a jó könyvek többségével, ezzel is a véletlen folytán ismerkedtem meg. Pár éve, mikor közelgett a karácsony és szemezgettem a lehetséges könyvek között, megakadt a szemem ezen a gyönyörű darabon. A címe szerintem igazán tökéletesen lett lefordítva.Figyelemfelkeltő, dallamos hangzás, amihez a gyönyörű borító csak még több kedvet csinál. Természetesen, sosem a borító alapján ítélem meg a könyveket, mégis számítanak nekem. Egy szép borító még kedvesebbé teszi a szívemnek és jól is mutat a polcomon.
Szóval rábukkantam és ígéretesnek találtam, így szépen leadtam a rendelést, hogy nekem ez kell. Meg is kaptam és amint elolvastam, beleszerettem.
A gyengém a fantasy és a kosztümös könyvek. Ez pedig ötvözi a kettőt, így dupla élvezet.
A történet főszereplője Gemma, aki különleges képességek birtokában van, csak még nem tud róla. Nem az a tipikus jól nevelt kislány, mivel megvannak a saját gondolati, mégis fiatal és tapasztalatlan. Mikor bekerül a lányiskolába, szembe kell hogy nézzen ezzel, amint belecsöppen a lányok intrikáiba, miközben nagyobb dolgok is történnek körülötte a háttérben.
A főszereplők közül ki kell még emelnem Felicity-t, aki mindig eléri, amit akar, Pippát, aki igazi szépség és Annt, az akadémia ösztöndíjas hallgatóját. Ők hárman alkotják Gemma nagy csapatát a kalandokban és bár mindegyik egész más egyéniség, talán épp ezért egészítik ki egymást. Persze ez a kvartett nem minden kényszer nélkül alakul ki és semmi sem megy teljesen simán, ahogy a való életben sem. Az intrika és egyéni célok közéjük is beférkőznek...
Fontos még megemlítenem, ha már a szereplőknél tartok, Kartikot, a jóképű indiai idegent, aki folyton Gemma sarkában van. Kartik karakterét a könyv elején nagyon szerettem, ahogy azonban haladt a cselekmény, egyre kevésbé nyerte el lelkesedésemet. No, nem azért mert valami baj lenne vele, csak szerintem sokkal többet ki lehetett volna hozni a karakteréből. Bár ez főleg a második kötetben érezhető. Keveset szerepel és azon jelenetekben pedig, amikor az írónő előveszi, túl sokat akar rásózni a karakterére. Pedig tényleg egy nagyon jó karakter. Kedvelem.
A cselekmény izgalmas, érdekes és gyönyörű. Imádom a viktoriánus kort, a ruhákat, a viselkedést, mindent. A rejtélyek pedig egyre halmozódnak és az olvasó észre sem veszi, milyen szövevényes dolgok húzódnak a háttérben. Egy remek könyv, amit csak ajánlani tudok.
Az elején elfelejtettem megemlíteni, hogy trilógiáról van szó, vagyis három kötet és ha az ember elkezdi, garantálom, hogy mind a három létszükségletévé válik. Én is így vagyok vele.
Könyvekről talán még nehezebben merek írni részletekbe menően, mivel nem akarom elrontani a legapróbb meglepetés örömét sem. Épp ezért megemlítem most a második kötetet is, mivel nem tudnék úgy írni róla külön bejegyzést, hogy ne szólnám el magam a cselekményt illetően.


A második kötet a Lázadó angyalok címet viseli és szintén csodaszép borítót kapott. Ez a kötet ráadásul jóval vastagabb az elsőnél. Én egy teljes évet vártam rá, mivel csak következő karácsonyra jelent meg, de egyáltalán nem bántam. Elég türelmes vagyok, főleg ha tudom, hogy előbb, vagy utóbb lesz folytatás. Jó pont a kiadónak, hogy az ismertető teljesen spoiler mentesre sikerült, ezért be is tehetem nyugodt szívvel ide is:
"Gemma Doyle alig várja, hogy elutazzon a Spence Akadémiáról a karácsonyi szünetre, a barátnőivel töltse az időt Londonban, elegáns bálokra járjon, és ami már nem akkora mulatság, a betegeskedő apját ápolja. Miközben az 1896-os év szilveszterére készül, egy jóképű fiatalember, Lord Denby szeme akad meg Gemmán, vagy csak úgy tűnik? Mégis, a nagyvárosi forgatagban is egyre erőteljesebbek Gemma látomásai három fehérbe öltözött lányról, akikkel valami szörnyűség történt, amit csak a birodalmak tudnak megmagyarázni..."

Gemma kalandjai folytatódnak és amint megtudtam, hogy lesz benn bál és egy új lovagja is akad a főszereplőnek, még nagyobb lelkesedéssel vetettem bele magam a könyvbe. Az első kötettel ellentétben ugyanis, ebben megmutatkozik a kor igazi varázsa, vagyis a társadalmi élet.
A misztikus vonal is egyre jobban fejlődik, egyre több a kérdés, a titok és a veszély is. A szereplők is kezdenek kibontakozni, feltárul életük egy-egy újabb szelete, Kartik azonban továbbra sem kap elég figyelmet véleményem szerint.
Gemma kezd felnőni és a szálak egyre jobban összekuszálódnak. Volt néhány meglepetés ebben a kötetben még nekem is. A befejezés pedig csak még több kérdést produkált. Alig várom a harmadik kötet a The sweet far thing (Távoli édes dolog)-t, ami vastagságából ítélve (a legvastagabb) még sok titkot rejt az olvasók előtt. Szerencsére, már nem kell sokáig várnom, mivel júniusban végre kiadják, legalábbis a kiadó ezt ígérte...
Meg kell jegyeznem, hogy ebben a kötetben szerepel egy karakter, aki nagyon a szívemhez nőtt. Nell igazán el lett találva és nem túl valószínű, hogy rajtam kívül mások ennyire megkedvelték, ő ugyanis kissé elmeháborodott. Valamiért mégis vonzódom az őrültekhez... Kedvelem és fejből tudom idézni, néhány mondatát:
"Jack és Jill felmentek a hegyre. Jack beverte a fejét, Jill utánagurult."
"Vigyázzatok a pipacsharcosokkal! Mohón felfalnak benneteket. Ham-ham!"
Nekem az utóbbi idézet a kedvencem. Annyira bírom a csajt. ^^
Összefoglalva, meleg szívvel ajánlom mindenkinek. Tényleg nagyon jó könyv. Benn van minden, ami kell: kaland, érzelmek, titkok. Persze, elsősorban nőneműeknek ajánlanám, ám ez nem zárja ki a lehetséges férfi olvasókat.

Helyzetjelentés, csak mert már olyan régen írtam ilyet:
Jelenleg a Vágy és vezeklést olvasom. Muszáj volt elkezdenem, mert már nem bírtam olvasnivaló nélkül. Csupán négy fejezetet olvastam a vonaton, de máris beigazolódott sejtésem, nagyon fog tetszeni. Igaz, a filmet láttam már, (írtam is róla korábban egy bejegyzést) így tudom, mi fog történni benne, mégis a hangulata magával ragadott. Olyan kellemes meleg, virágillatú hangulat telepedett rám, míg olvastam. Jó volt, de csak hazafelé folytathatom, mivel most tanulnom kell.
Apropó tanulás. Kezdek túl lenni egyre több referátumom és zh-n, ami igazán jó hír. Az egyik referátumomról írok is majd egy bejegyzést, ha lesz időm és kedvem hozzá.
Sajnos a szabadidőm még mindig elég kevés, így nem nagyon van időm írni, pedig most kedvet kaptam egy nagy vállalkozáshoz. A gond csak az, hogy ma délelőtti kezdeti lelkesedésem nagyon alábbhagyott. Elkezdtem lebeszélni magam a dologról, amit nem lenne szabad. Hisz mi veszteni valóm van, ha megpróbálok valami újat? Semmi, maximum a büszkeségem szenved néhány karcolást, de ez még belefér. Ráadásul, ha mégis bejönne a dolog, a fellegekben járnék egy ideig, az biztos. De erre még alszok párat...

2011. április 1., péntek

Supernatural


Ez a sorozat megérdemli, hogy részletesen írjak róla.
Ám mielőtt belemennék személyes véleményem ecsetelgetésébe és elkapna a rajongói láz, illene egy ismertetőt írnom. Sajnos, hiába találtam egy nagyon jó ismertetőt az egyik rajongói oldalon, nem engedélyezi a más oldalon történő felhasználást, amit tiszteletben is tartok, így kénytelen vagyok magam írni egyet.
A történet egy testvérpárról szól, akik nem épp hétköznapi életet élnek. Sam és Dean Winchester tudja jól, milyen mumus lakik a gyerekek ágya alatt, hogyan lehet megölni egy vámpírt, és hogy mi a különbség a vérfarkas és a wendigo között. Életük nem szól másról csak harcról a gonosz lények ellen.

Nem szeretek ismertetőt írni...
Ezzel a sorozattal még nagyon régen ismerkedtem meg. Az egyik kereskedelmi tévécsatornán tűnt fel először és azonnal megtetszett. Tipikusan az a fajta sorozat, amit kedvelek. Sötét, misztikus, izgalmas és megunhatatlan. Tele van kalanddal és természetfeletti lényekkel, ugyanakkor mindig adnak hozzá egy kis humort is, hogy ne legyen olyan nyomasztó a sok halálos probléma, amikkel a szereplőknek meg kell küzdeniük.
A korhatár nem véletlen, mivel néha tényleg horrorba hajló. Vér, szakadó szövetek és naturalista belsőségek előfordulnak, bár szerintem épp ettől izgalmas. (Igaz, nekem magas az ingerküszöböm, vagy már hozzászoktam a véres témákhoz...)
A karakterek jól eltaláltak és nem is fogom tudni megállni, hogy ne pakoljam tele ezt a bejegyzést képekkel róluk. (A legfelső kicsit nagynak bizonyult, de annyira tetszik, hogy muszáj közzétennem.)
De ha már karakterek, akkor írok is róluk néhány szót. A sztorit inkább nem részletezem, mivel elég spoiler veszélyes lenne. Akinek sikerül felkeltenem az érdeklődését, az úgyis belenéz és megtudja a különálló kalandok közötti csavaros összefüggéseket.
Kezdem talán Sammel (Jared Padalecki). Ő a fiatalabb és a magasabb testvér. Nem rajong a vadász életmód iránt, ezért meglehetősen sokat veszekedik az apjával és igyekszik maga mögött hagyni a véget nem érő küzdelmet a démonok ellen. A sors azonban mást szán neki, ami elől nem tud elszökni. Sam lényegében egy kedves, melegszívű srác, aki mindig a legkevesebb veszteséggel igyekszik megoldani az útjukba kerülő problémákat. Okos és a kutatások többségét ő végzi a természetfeletti ügyekhez. Persze a harcokban is rendesen kiveszi a szerepét, nem is akárhogyan... Szimpatikus karakter, bár nekem inkább Dean tetszik jobban.

Akkor rá is térek az idősebb Winchesterrre. Dean (Jensen Ackles) röviden öccse ellentéte. Imádja a vadászatokat, laza, meggondolatlan, néha ostobán viselkedik, bár korán sem az. Nem izgatják annyira a lehetséges áldozatok, bár a lelkiismerete a helyén van. A kedvenc étele a sajtburger és gyakran köt ki bárokban, hogy néhány feles mellett csajozhasson általában elég nagy sikerrel. Kis negatívum, hogy elég sokat szitkozódik, de már úgy megszoktam, hogy ha részenként háromszor nem anyáz le egy démont, már hiányzik is. ^^ Több oka is van annak, hogy őt jobban kedvelem. Ami a szívén, az a száján típus és bár mindketten elég sok szenvedésen és gondon esnek át, az élet hozzá egy fokkal kegyetlenebb, mégis megőrzi humorát és igyekszik pozitívan állni a dolgokhoz. Míg Sam hajlamos a depresszióra, addig ő inkább gyilkolászásban vezeti le a felgyüremlett feszültséget a sarokban gubbasztás helyett. (Természetesen démonokat és egyéb gonosz lényeket gyilkolászik.) És nem utolsó szempont, hogy az én ízlésem szerint, Jensen jobb pasi. ^^
A fiúk amúgy a testvéri szeretet jelképei. Bármit megtennének a másikért, még a saját lelküket is eladnák szó szerint. A civakodásaik és ahogy beszólnak egymásnak, feldobják a sorozat vidám oldalát. Szeretem a szarkasztikus megjegyzéseket.
A többi karakter többsége nem igazán lopta be magát a szívembe, egyetlen egyet leszámítva. Ő Castiel (Misha Collins). Csupán a negyedik évadban tűnik fel, de nekem egyből nagy kedvencem lett. Nem tudom, mi van benne, de megfogott. Általában fapofával szemléli az eseményeket, nem érti a vicceket és nagyon keveset beszél, mégis valahányszor megjelenik egy mosoly kúszik az arcomra. Amúgy ő nem ember, hanem egy angyal. Jó húzás volt a sorozat készítőitől, hogy a negyedik évadra újítottak kicsit és bevonták a képbe az angyalokat is. Bár nem hagyományos angyalokról van szó. Cass hol feltűnik ballonkabátjában, hol eltűnik. Sajnos nem minden epizódban szerepel, de így is elég hangsúlyos lett a jelenléte. Még szokja az emberi létet és olyan aranyosan tud rácsodálkozni a dolgokra, ugyanakkor van benne egy már mindent tudok felsőbbrendű érzés is, hiszen gyakorlatilag öregebb mint az emberiség. Közben pedig lelkes a jó célért és lojális a barátaihoz, na meg Istenhez. Nagyon bírom. ^^
Összességében ez egy nagyon jó sorozat és csak ajánlani tudom. Nincs benn semmi sablon, tele van különösebbnél különösebb lényekkel, jó karakterekkel, hátborzongató jelenetekkel és helyzetkomikummal. Érdemes belekezdeni, bár nem valószínű, hogy az ember utána képes kiszállni, függőséget okozhat.
A sorozat jelenleg hat évadnál tart, én most nézem az ötödik évadot és még itt is olyan váratlan és izgalmas csavarokat produkál, ami ritka az ilyen hosszú daraboknál. Nem tudom megunni. Ahogy a képeket sem, így muszáj még egyet betennem.


Még egy apróság: A bejegyzés címére kattintva megtekinthető egy rövid kis videó Jensen (Dean) rögtönzött produkciójáról. Nagyon vicces és jól mutatja, milyen a hangulat a forgatásokon.