2017. június 21., szerda

Csavargások XIII.

A nyári időszak kifejezetten kedvez a csavargásoknak, így ideje újra írnom ebbe a rovatba. 

Gokart
Régóta szerettem volna kipróbálni a gokartot és San Diego meg is ígérte, hogy elvisz. Csakhogy, mikor alkalmunk lett volna rá, vagy túl hideg volt (télen nem kellemes hely egy mélygarázs) vagy beteg voltam. Szóval tologattuk az időpontot egészen május végéig.
Mivel ez a móka csapatban az igazi, San Diego barátai is jöttek velünk, így végül heten ültünk gokartba. Az Ázsia Center pályáját választottuk, mert a fiúk szerint ez egy hosszú pálya és 3 futamra foglaltunk időpontot.
Mivel számomra ez volt az első alkalom, próbáltam kérni némi útmutatást, ám a fiúk csak annyit mondtak: fék és gáz, na meg próbáljak kormányozni. Könnyű nekik, gondoltam én, mert a csapatból csak hárman voltunk lányok, a fiúk pedig mind mérnökök voltak, szakmai ártalom, hogy értenek hozzá. Ettől függetlenül nem aggódtam, mivel gyorsan tanulok.
Oké, első körben kétszer elakadtam a gumifalban, ám így sem én lettem a leglassabb versenyző. Persze megkaptam, hogy kicsi vagyok és könnyű, így jól gyorsul alattam a gokart. Másodszorra már hiba nélkül vettem a kanyarokat és tartottam a hatodik helyet. Harmadszorra pedig már engedtem játszani is, vagyis tesztelgettem a sebességhatáraimat és megdöntöttem saját csúcsomat. Persze továbbra is csupán a hatodik helyen végeztem, de esélyem sem volt a fiúkkal szemben.
A futamok gyorsan véget értek, bár az izmaimon megéreztem hatásukat és sikerült kékre és zöldre összevernem a derekamat, mert tényleg kicsi vagyok és könnyű, így mindig az üléshez ütődtem a kanyarokban. Szóval jó élmény volt, függetlenül attól, hogy az egész csapat bűzlött a benzinszagtól és maszatos volt az autógumiktól.
Biztosan megyek máskor is, így csak ajánlani tudom. Érdemes kipróbálni.

Sum 41
Egy picikét szkeptikus voltam, mikor pár hónapja San Diego boldogan közölte, hogy szerzett jegyet a Budapest ParkbaSum 41 koncertre. Persze ismertem a bandát, néhány számot szerettem is tőlük, így rögtön el is fogadtam a meghívást. Főleg mivel tudtam, hogy ő igazán szereti ezt a bandát.
Szóval nem voltak különösebb elvárásaim, mikor megérkeztünk a helyszínre. Az előzenekar, The Living End azonban hamar előhozta belőlem a zenerajongót, az egyre növekvő tömeg pedig a fesztiválélményt. Ez csak fokozódott, mikor a színpad átpakolása közben az emberek egyre sűrűsödtek körülöttünk. Közben felvételről Linkin Park és System  dalok szóltak és azonnal el is kezdtem nyafogni, hogy Nova Rock-ra akarok menni. (Ezt a kérdést egyébként milliószor átbeszéltük már és mindig arra jutottunk, hiába lesz ott mindkettőnk kedvenc bandája, nem éri meg elmenni.) Aztán hirtelen meghallottam, hogy mögöttünk egy csapat fiú a Volt fesztivál miatt nyafog és úgy általánosságban mindenki menni akar még valamelyik fesztiválra, de nincs jegye. Ez a közös probléma még inkább összehangolt a tömeggel, ami jól is jött, mert amint elkezdődött a koncert, az egész nézőtér bekerült a dühöngőbe.
Imádom a rock zenét, de nem szeretem a pogót. Sosem értettem, mi a jó benne és ez most sem volt másképp, így San Diego gyorsan kijjebb is húzott. A kisebb intermezzo után azonban olyan bulit kaptam, hogy az sem érdekelt, közben hány üveg sört locsoltak rám. Eszméletlenül látványos, hangulatos és pörgős koncertet csaptak. A dinamikája remek volt és mikor felfújták a hatalmas csontvázat a színpadra, megvettek kilóra.
Nagyon örülök tehát, hogy elmentem, mert egy újabb nagyszerű koncertélménnyel gazdagodtam.

Eger
vár oldalából is látszik a bazilika
Hétvégén Egerben jártam. Hirtelen felindulásból kötöttünk ki itt. Mindketten városnéző típusok vagyunk, így sorra vettünk a nem túl messze fekvő szép városokat és mivel mindketten osztálykiránduláson látogattunk csak el ide (az pedig nem mostanában volt), jó ötletnek tűnt felnőtt fejjel is megnézni.
Emlékeimhez képest rengeteget változott. Általános iskola 7. osztályában töltöttem itt pár napot és akkor sokkal nagyobbnak és leharcoltabbnak tűnt ez a város. Ahogy a mellékelt képeken is látszik, azóta kicsinosodott.
vártúrán
Az elsődleges dolog, amit megnéztünk, az természetesen a vár volt. Végigjártuk az állandó történeti kiállítást, lenéztünk a kazamatákba és a börtönmúzeumba. Voltunk vártúrán is, amelyet egy igazán autentikus kísérővel tettünk meg, aki a túra végén még a puskáját is elsütötte. Plusz megnéztük az időszaki kiállítást a magyarországi repülés történetéről és egyszerűen gyönyörködtünk a tájban.
Habár a századok nem voltak kegyesek a várral és a falakon kívül alig maradt meg valami (Rettentően sajnálom a katedrálist...) érdemes végigjárni. Remek a kilátás a városra és mégis csak egy ikonikus várról van szó, akár átrágta magát az ember általánosban az Egri csillagokon, akár nem.
a város
No, de a városban nem csupán a romok az érdekesek, hanem a légkör maga. Nagyon tetszett, hogy megmaradt a régi utcaszerkezet és hogy ilyen gondosan felújították a hangulatos utcákat. Ráadásul pont amatőr zenészek hétvégéje volt, mikor minden sarkon zenélt valaki - ki tehetségesen, ki katasztrofálisan - és ez csak fokozta a hangulatot.
A város egyébként gasztronómiai szempontból is remek hely. Találtunk egy éttermet (Palacsintavár Étterem), ahová muszáj volt kétszer is betérnünk. Hangulatos étterem, ám nem ez fogott meg minket, hanem az az ételköltemény, amit nevükhöz híven óriáspalacsintából kreálnak.
fokhagymakrémleves cipóban
Oké, hogy óriáspalacsinta, de amíg az ember nem látja a saját szemével, el sem tudja képzelni, hogy valójában mekkora. Ez a mentségünk arra, hogy miért mertünk első alkalommal levest is rendelni. Estefelé járt, így elég éhesek voltunk, hogy a cipóban felszolgált leves hívogatónak tűnjön. Különben is, a palacsinta, az csak palacsinta. Legalábbis mi így gondoltuk...
A leves egyébként nagyon finom volt és én már ettől is úgy éreztem, jóllaktam, mikor megérkezett A Palacsinta.
San Diego különféle húsokkal megpakolt palacsintát kért, míg én a brokkolikrémeset választottam. Ahogy a mellékelt kép is mutatja, nem volt kis adag.
brokkolikrémes óriáspalacsinta
Szinte bűn volt megbontani ezt az ételkompozíciót, az első falat után azonban kiderült, muszáj. Valószínűleg senkit sem lepek meg, ha azt mondom, a harmadáig jutottam. Mentségemre szóljon, hogy San Diego sem jutott a saját palacsintája végére, pedig férfiasan tud enni. A pincérek sem lepődtek meg, hogy alulmaradtunk a kihívásban és készségesen elcsomagolták nekünk a maradékot, így megvolt a másnapi reggelink is.
No, de én kiszúrtam az étlapon az édes palacsintákat, így hiába volt maradékunk, vissza kellett jönnünk másnap is.
Immár rutinosan másodszorra "csak" palacsintát rendeltünk. San Diego meggyes-túrósat, míg én maradtam a kedvencemnél a Nutella és banán kombinációjánál.
nutellás-banános óriáspalacsinta
Isteni volt! Nagyon szeretem a Nutellát. Természetesen kanállal az üvegből, ám az egyetlen dolog, ami szerintem nem ront a tökéletességén, az a palacsinta. Magamat is megleptem vele, hogy képes voltam eltüntetni a háromnegyedét. Minden Nutella-rajongónak muszáj kipróbálnia!
No, de nem csak ettünk egri kiruccanásunk második napján, hanem ittunk is. Oké, én üdítőt, de ha már Eger, ami köztudottan borvidék, akkor ezt a Szépasszony völgyében kell tenni. Elsétáltunk hát oda és míg San Diego végigkóstolta a borkínálat egy részét, élveztem a hely vendégszeretetét.
pincészetek
Rengeteg borászat van ebben a völgyben. Nos, mi elég hamar kiválasztottuk a Szarvas pincészetet.
Átlagember valószínűleg borfajta vagy egyéb szakértelem miatt teszi le valahol a voksát, de nem mi. Döntésünk a következőképpen alakult: San Diego megállt a pincészet táblájánál, hogy átfussa a kínálatot, mikor kiszúrtam egy cirmos cicát. Aztán megjelent a pincészetben dolgozó úr és miközben válaszolt San Diego kérdésire, közelebb hívta a cicát, akivel rögtön össze is barátkoztam. Móric - mint megtudtam az úrtól, így hívták a cicahölgyet - élvezte a cirógatásomat, így San Diego tudta, itt kell megállni és kért is az egyik palackból kóstolót. Szóval letelepedtünk egy asztalhoz, Móric pedig mellém egy székre és mindenki boldog volt. Elvoltam a cicával, így cseppet sem unatkoztam, míg partnerem eldöntötte, melyik borból vigyünk haza.
Móric
Szóval igazán jó napom volt, főleg, hogy a szállás felé tartva még egy kutyát is simogathattam. Hogy ki szólított le kit, arról vitát lehetne nyitni, mivel amint rámosolyogtam a fekete labradorra, már indult is felém nem kicsit rántva a pórázán. Tudta, hogy simogatás következik, amit nem is mulasztottam el. Nutella, kutya és macska, ennyi nekem elég is a boldogsághoz.
Azért a kora esti török fürdőzés még dobott egy kicsit a kedvemen. Egerben nem lehetett kihagyni a régi török fürdőt és a köré épült különlegességeket. Úgyhogy bugyogtunk kicsit a jakuzziban, izzadtunk a szaunában és "melyikünk bírja tovább" játékot játszottunk a gőzfürdőben. Amennyire csak lehetett kihasználtuk az időnket.
Ezt jól is tettük, mert utolsó napunkra kissé borús lett az időjárás. Be is tértünk rögtön az Egri Pasa Sátrába, hogy kicsit felmelegedjünk.
a Pasa sátrában
A sátor a vár lábánál foglal helyet és igazán törökös. Le kell venni a cipőt, hogy az ember bekucorodhasson valamelyik puha és színes sarokba. A kínálat is török különlegességekből áll, így megkóstoltuk a török teát. San Diego maradt a hagyományosabb szálas fekete teánál, míg én a narancsos tea mellett döntöttem. Ó, és milyen jó döntés volt! Nagyon ízlett, mert édes és narancsos volt, kicsit a téli meleg szörpökre emlékeztetett, mégis volt benne valami különleges. Ha valaki finom újdonságra vágyik, próbálja csak ki.
Ezután már csupán egy gyors sétára és ebédre futotta, mielőtt indultunk volna tovább, előbb Bélapátfalvára, majd haza.
Bélapátfalva egyébként nincs messze, így érdemes ide is ellátogatni a szép táj (remek túraútvonal indul innen, amit majd egyszer ki fogunk próbálni) és a ciszterci apátság miatt. Az apátságot jelenleg nem használják, csak esküvőkre, de látogatók számára így is ideális. Lehet kérni audio guide-ot, amivel végigjárva az apátságot kívül és belül, az ember úgy érzi, egy újabb érdekességet látott. Persze csak ha érdeklődik a műemlékek iránt.
Eger tehát jó hely, tudom ajánlani.

egri vár

török teák

a Pasa sátra

ciszterci apátság

2017. június 19., hétfő

Karmazsin hadjárat

A Lőpormágus-trilógia második kötete.
Az első rész, Vérrel írt ígéretek rettentően tetszett, így nem kis elvárásaim voltak a folytatást illetően.
Ránézésre ismét mutatós könyv 584 lapjával és egy ismételten csodaszép borítóval. Tudom, furcsa ízlésem van, hogy még mindig bejönnek a morcos katonák hullákkal a háttérben...
Fülszöveg:
"Tamás Kez elleni hadicsele katasztrófába torkollik, és töredék hadseregével ellátmány és erősítés nélkül az ellenséges vonalak mögött ragad. Hatalmas túlerőtől űzve, erőltetett menetben kell északra vezetnie az embereit, hogy átjusson a hegyeken, és megvédje hazáját.
Eközben Adróban Adamat felügyelő nyomoz elrabolt felesége után, a szálak pedig a kegyetlen Lord Vetashoz vezetnek. Azonban a Vetas rejtélyes urával kapcsolatos kérdések még sötétebb titkok felé mutatnak.
Míg Tamás tábornokai egymás közt marakodnak, a dandárok minden nap kénytelenek meghátrálni a Kez támadások elől. Mivel Tamást és lőportármágusait mindenki halottnak hiszi, Kétlövetű Tániel válik az utolsó védelmi vonallá az előrenyomuló ellenséggel szemben, akiket a pletykák szerint egy újjászületett isten is támogat."
A cselekmény kicsivel az első könyv lezárása után veszi fel a fonalat. A polgárháború csupán a kezdet volt, a hatalmat meg is kell tartani. Ennek bemutatása rendkívül tetszetős és hiteles.
Ezúttal is három szemszögből adódik össze a könyv, bár néhol befut egy negyedik szál is, amely csak a könyv vége felé nyer igazi értelmet. Tamás és Tániel nézőpontja ugyanis pont eléggé leköti az olvasót, hogy elvonja a reflektorfényt holmi Kiváltságosról.
Apropó főhősök, továbbra is kedvelhető figurák és kifejezetten tetszett, hogy Tamás múltjába is nyerhettem bepillantást. Az ő nézőpontja végig pörgött, együtt menetelt a hadsereggel egyik kalandból a másikba. Olem pedig ismét hozta a formáját, hogy a humor se maradhasson el.
Tániel nézőpontja már egy fokkal lassúbb lett, ahogy ő is belassult kicsit a tudatmódosító szerektől és a kaotikus magánéletétől. Továbbra is kedvelem, de néhol picikét soknak tűnt, hiszen ő a könyv hagyományos értelemben vett hős típusa. Ráadásul Ka-Poel szála sem bontakozott tovább, pedig ha van olyan szereplő, akiről minden plusz információ számít, akkor az ő.
A harmadik nézőpont, Adamat újabb nyomozása ellenben pozitív csalódás volt. Az első könyvben őt tekintettem a legkevésbé érdekesnek, most viszont kifejezetten szívesen olvastam róla. Egyre szimpatikusabb karakter és egyre jobban értem, miért fontos figura.
A megbújó negyedik szál, ahogy már említettem, csupán a végén bontakozott ki igazán és ez kifejezetten üdítően hat a könyv összességére. McClellan szépen szövi össze a szálakat és nagyon jól tette, hogy nem játszotta ki mindet egyszerre. Remekül fel tudja csigázni az olvasót a következő fejezetre és a következő könyvre is.
Már otthonosan mozogtam a lőpormágusok világában, mégis örültem minden kiegészítő információnak. Tetszett, hogy végre a Kiváltságosokról is olvashattam picikét részletesebben és az is tetszett, hogy a mágia és az istenek jelenléte nem vitte el a könyvet egy fantasztikusabb irányba. Számomra pont az az egyedi és üdítő ebben a könyvben, hogy mértékkel használja a hihetetlen elemeket.
Összességében tehát nem csalódtam. Ez egy továbbra is izgalmas történet továbbra is érdekes szereplőkkel egy rendkívül szépen felépített, egyedi világban. Nagyon tetszett, így csak ajánlani tudom mindenkinek, aki az első részt már olvasta.

Kedvcsináló:
"– Tábornagy, annyira örülök, hogy itt van. Rendkívül fontos dolgot kell megbeszélnünk. 
Rendkívül fontosat? Tamás még sosem látta Mihalit ilyen feldúltnak. Közelebb hajolt hozzá. Mégis mi aggaszthat egy istent?
– Mi a baj?
– Képtelen vagyok eldönteni, hogy mit főzzek ebédre."
Kiegészítés:
 A trilógia befejező kötete Őszi köztársaság címmel már elérhető. Már megkaparintottam és a polcomon figyel, így hamarosan belekezdek, hogy megtudjam, hogyan alakul az ország és persze kedvenc szereplőim sorsa.

2017. június 18., vasárnap

Rózsaszín pöttyök XVII.

A napsütés kicsalogatja az embert kedvenc foteljából és ez nem csupán csavargásokkal jár, hanem különféle vidám dolgokkal. Azonban sajnos ez a csalogató erő előhozza a kövek alatt bujkáló entitásokat is...
Szóval most hoztam egy boldog pillanatot az elmúlt időszakból és egy kissé zavarba ejtőt, ami külső szemlélő számára valószínűleg mulatságosnak tűnik.

Kati
Madonna elutazott néhány napra, ám mielőtt útra kelt volna, megkérdezte, szeretek-e biciklizni. Rávágtam, hogy természetesen, hiszen vidéki lány vagyok, akinek a szótárában az elsődleges közlekedési eszköz címszó alatt a kerékpár előkelő helyen szerepel. A fővárosban azonban még nem vetemedtem hasonlóra, mert az itteni közlekedési stílus radikálisan más, mint egy kisvárosban. Például láttam már elütni biciklist, láttam már hogy biciklis majdnem kirángatott egy sofőrt az autójából, mert nem adta meg az elsőbbséget... Így picit haboztam, mikor felajánlotta a kerékpárját megőrzésre. Aztán persze győzött a kíváncsiság és a tény, hogy Kati (így hívják a kerékpárt) igazán mutatós darab.
Kati
Kati tehát nálam töltött közel két hetet, mikor is jó barátságba kerültünk. Néhányszor vele mentem munkába és bár elsőre ijesztőnek tűnt (Egyirányú utcában, mindkét oldalon parkoló autók között manőverezni, miközben pár centire mögötted egy hatalmas Audi araszol, eléggé megugrasztja az ember adrenalin szintjét.), de aztán kicsit belerázódtam.
Nem kaptam ugyan kedvet, hogy kerékpárral közlekedjek a belvárosban, de rájöttem, hogy még mindig imádok biciklizni. Ezért, bár elég stresszes volt a megőrzés - féltem, hogy ellopják, nehéz volt becipelni a lépcsőházba és még nehezebb felmászni vele az emeletre, autók között életveszélyesnek éreztem a közlekedést, gyalogosok között pedig esetlennek, ahogy csigatempóban manővereztem - kifejezetten élveztem. Főleg, hogy egyik hétvégén közel 70 kilométert letekertem vele. San Diego ötlete volt, hogy menjünk el Szentendrére. Egyik vasárnapon el is indultunk egy kisebb kerülővel. Először kiverekedtük magunkat Pest közepéről Buda szélére, majd egy ebédszünet után továbbtekertünk Szentendrére.
A bicikliút sajnos csak félig van kiépítve, ám az nagyon hangulatos, féltávon kavicsos, rossz minőségű úton kell haladnia az embernek. A város azonban mindezért kárpótol. Már áradoztam róla korábban, így most nem teszem, csak megjegyzem, hogy kerékpárosok számára is ideális terep. Ettünk egy nagy adag fagyit, Kati begyűjtött jó néhány bókot (megcsodáltak vele az emberek) és indultunk vissza ugyanezen a távon egy uzsonnaszünetet beiktatva.
Szóval remek élmény volt vigyázni egy ilyen személyiségre, mert Kati igazi híresség. Mikor San Diegónál parkoltattam és átjöttek a barátai, az egyikőjük így lépett a lakásba: 
"Szóval ő Kati!"
Remélhetőleg jól érezte magát nálam, mert én élveztem a társaságát, így szívesen vigyázok rá máskor is. Saját kerékpárt azonban nem szeretnék a belvárosban, mert nem tudnám kihasználni. Hétvégén szórakozásból biciklizni egészen más, mint napi szinten munkába járni a kissé hektikus fővárosi közlekedésben.

Zaklató
Ahogy Holly Smale könyvéből (A lány, akit soha senki sem vett észre) megtudhatjuk, mindenkinek kell egy zaklató, vagy valami ilyesmi. Csakhogy, míg a regényben ez egy vicces dolog, addig a valóságban cseppet sem az. F. barátomnak volt egy elég durva esete egy zaklatóval, aki bebeszélte magának, hogy ők bizony halálosan szerelmesek és járnak, pedig személyesen nem is ismerték egymást. A dologból rendőrségi ügy lett, mivel a srác éjjel-nappal hívogatta a vezetékes telefonon is és még a szüleinek is csak az ostobaságait mondta újra és újra. Szóval lehet, hogy mégsem kell mindenkinek egy zaklató, mégis úgy tűnik, szereztem magamnak egyet.
Ezt az esetet pedig csak azért mesélem el, hogy ha esetleg egyik olvasóm hasonló szituációba kerül, tudja, nincs egyedül és lehet kezelni a helyzetet.
A történet 2014-ben kezdődött, akkor találkoztam először zaklatómmal. Épp a Könyvhéten olvasgattam, míg Ribizly barátom dedikáltatta az egyik könyvét. Megszólított egy pasas és mivel a könyvemről kérdezett, ez pedig egy Könyvhét volt, készségesen válaszoltam. Könyves kérdésekben mindig nyitott vagyok. Aztán a beszélgetés egyre furcsább lett, függetlenül attól, hogy Ribizly barátom megérkezett mellém, mivel a tag mindenáron el akart vinni minket színházba és egyre több személyes adatot szeretett volna tudni, mint például az elérhetőségünk. 
Félreértés ne essék, nem tartom problémásnak a leszólító ismerkedést, mentem már el randira úgy, hogy az illető úriember az utcán sétálva hívott el és kifejezetten pozitív élmény volt, bár kapcsolat nem lett belőle. A gond az volt, hogy a fickó nem értette mit jelent a nem. A dolgot így Ribizly zárta le elegánsan, mivel karon ragadott és elsétáltunk.
Eltelt egy vagy két év, mikor újra belebotlottam a delikvensbe. Rettentően jó az arcmemóriám, így mikor egy fagyizóban sorban állva megszólított, nagyon ismerősnek tűnt, azt hittem, valamelyik előadásról ismerhetem, mivel épp két óra között ugrottam ki fagyiért. Ismét elkezdett faggatni, ki vagyok, hány éves vagyok, mit csinálok, ami egyre gyanúsabb lett, ezért ignoráltam és a fagylaltválasztékra koncentráltam. Csakhogy, mikor sorra következtem, kijelentette, meghív, mire rávágtam, hogy nem. Ezen elvitatkoztunk vagy két percig a mögöttünk sorban állók bosszúságára, majd megunva kértem két gombóc fagyit a pultos lánytól. A következő pillanatban zaklatóm kicsapott a pultra egy papírpénzt és közölte, ő fizet. A pultos lány, aki valószínűleg már nagyon unta, hogy feltartjuk a sort, elvette a pénzt és a kezembe adta a fagyit. Gondoltam, ha ennyire hülye, hát legyen és kimasíroztam a fagyizóból. Természetesen jött utánam és folyamatosan lökte a dumát, hogy meg akar ismerni, adjam meg az elérhetőségemet és hogy nem érdekli, hogy van barátom, mire közöltem vele, hogy engem meg ő nem érdekel és gyors léptekkel otthagytam. Csak pár órával később esett le, hogy honnan is volt ismerős.
Harmadszorra idén januárban talált meg. Épp a moziból tartottam hazafelé a villamoson, mikor először az exem szólított meg, akivel pár megállón át beszélgettem is kicsit. Majd mikor ő leszállt, odalépett hozzám egy pasas azzal a szöveggel, hogy milyen mosolygós vagyok és beszélgessünk. Kicsit furcsán néztem rá, mert ismerősnek tűnt és közöltem vele, nincs kedvem beszélgetni. Hogy nyomatékot is adjak a dolognak, bedugtam a fülhallgatómat és feltekertem a hangerőt. Csakhogy nem tágított, tovább dumált, hiába próbáltam levegőnek nézni. Még néhányszor elmondtam neki, hogy nem akarok ismerkedni, sőt beszélgetni sem, de nem jutott el a tudatáig, mert csak azzal jött, hogy negatív vagyok és mindenki mondja neki nyisson, de mi lányok olyan elutasítóak vagyunk. Már az egész villamos minket figyelt, mint aktuális ingyen cirkuszt és már az is megfordult a fejemben, hogy bár Mr. Megbízhatatlan tovább utazott volna velem, mert legalább elhajtotta volna a tagot, mikor elegem lett. Fennhangon a szemébe mondtam, hogy a nem az egy határozott nem és hagyjon békén, majd elmasíroztam a villamoskocsi túlsó végébe. Szerencsére nem jött utánam, bár ekkor már kezdtem aggódni, mivel leesett, hogy ugyanaz a pasas zaklatott, mint korábban.
Pár hete pedig újra megtalált... Az a legdurvább az egészben, hogy én már megismerem egy pillantásból, ő viszont újra és újra úgy jön oda hozzám, mintha most látna először. A tévképzetei ráadásul egyre őrültebbek.
Történt ugyanis, hogy épp egy rendezvényen dolgoztam Nel, Madonna és utóbbi gyakornoka társaságában. Már a vége felé járt a rendezvény, mikor San Diego megjelent limonádéval és kürtös kaláccsal. Ez egy egész napos hétvégi meló estében életmentő. Nellel le is csaptunk rá hálálkodva. Épp egy darabot törtem le a kalácsból, mikor hirtelen a semmiből megjelent mellettem zaklatóm. Célirányosan hozzám jött, pedig kolléganőim sokkal csinosabbak, és rögtön faggatózni kezdett. Elég volt rápillantanom, hogy tudjam, ki ő és olyan ideges lettem, hogy bunkón szóltam hozzá, pedig addig minden látogatóval kedves voltam, még a kötözködő hülyékkel is. A lányok nem értették mi van, mikor a pasas tovább dumált hozzám, míg San Diego vigyorogva figyelte, hogy oldom meg az esetet. Rettentően jól szórakozott, nekem viszont eldurrant az agyam, karon ragadtam és odavetettem a lányoknak, hogy szünetet tartok, majd elmasíroztam.
Száz méter után kezdtem annyira lehiggadni, hogy elmondhassam San Diegonak, mi a helyzet. Még mindig csak nevetett a dolgon, aztán mikor visszaértünk és a lányok elmesélték, hogy zaklatom hosszú percekig magyarázta nekik, hogy én biztosan odáig vagyok érte, már nem nevetett annyira. Nel hiába mondta az őrült tagnak, hogy a srác kürtös kaláccsal a pasim és esélye sincs, nem fogta fel. Sőt, elkezdte nekik magyarázni, hogy biztosan azért hagytam ott, nehogy a pasim észrevegye, hogy valójában őt szeretem. Még sorolhatnám a tévképzeteit, de inkább nem teszem. Ez az ember elmebeteg, mert nem fogja fel, mit jelent a nem. Feltételezem, hogy nem én vagyok az egyetlen szerencsétlen, akihez random helyeken odalép és akit megrémít a rámenős viselkedésével. Illetve sajnos nem csak egy ilyen őrült rohangálhat a világban.
Az esetek alapján arra jöttem rá, nem érdemes még csak hozzájuk szólni sem, úgysem értik. Az sem jó, ha az emberlánya beárulja a delikvenst a fiújának, mert San Diego, miután leesett neki, hogy ez nem vicc, az arcába akart mászni, de szerencsére már eltűnt a láthatárról. Egy zaklató sem ér meg ilyen konfliktust, bár nem garantálom, hogy ha legközelebb meglátom, nem vágok hozzá valamit. Az egyetlen bevált módszer tehát a következő: Egy szó nélkül hagyd ott a fenébe!
Ez tehát a tanácsom minden olvasómnak, ha hasonló helyzetbe kerülne.

2017. június 14., szerda

Egy könyvmoly naplójából XV.

"Nem vagyok könyvfüggő, csak segítem a gazdaságot."
Mostanában nem jutott túl sok időm könyvekre. Ennek oka az, hogy elég kevés azon órák száma, amit egyedül egy könyvvel tölthetek. 
Ez egyrészt nem panasz, hiszen élvezem a barátaim és San Diego társaságát, így a szabadidőm nagy részét velük töltöm. Másrészt viszont az, mert olyan sok jó könyv van a világon és oly kevés idő. 
Szóval igyekszem minden lehetőséget megragadni, ezért is cipelgetek magammal könyveket mindenhová. No, és ezért is gyűjtöm szorgalmasan a polcomon az olvasásra váró köteteket.
Ezt szerencsére a környezetem elfogadja, sőt körbe vagyok véve más könyvfüggőkkel. Egyrészt könyvmolyokkal lakom már évek óta. Csakhogy míg Queen B. és Pucca egész más műfajokat kedvelnek, addig Poly ízlése többé-kevésbé megegyezik az enyémmel.
Mindig megkérdezi, mit olvasok, el is kérte tőlem az Én vétkem-et, mert megtetszett neki a borítója. Mikor pedig kiszúrta, hogy egy Jojo Moyes könyvet olvastam, hosszú eszmecserébe bonyolódtunk az írónőről, aminek az lett a vége, hogy én is kaptam kölcsön egy könyvet. Természetesen nem mindig értünk egyet, de ettől jó igazán egy könyves eszmecsere.
Másrészt a barátaim között is akad bőven könyvrajongó. Legutóbb Applequeen barátomat kapta el a hév. Nagy lelkesen áradozott a Shadowhunters sorozatról és mikor közöltem vele, hogy könyv alapján készült, ami nem mellesleg ezerszer jobb, csak tovább fokozódott lelkesedése. Meg is ígértem neki, hogy kölcsönadom a teljes sorozatot, ám mielőtt találkoztunk volna, küldött nekem egy képet egy könyvkupacról a következő üzenettel: "Megvettem. Majd a gyerekeimnek is jó lesz."

88. Könyvhét
Könyvfüggőségemet csillapítandó és mivel a Könyvfesztiválra idén nem jutottam ki, jó előre beírtam a naptáramba a Könyvhét dátumát. Szerencsére nem jött közbe semmi. 
88. Ünnepi Könyvhéten jártam tehát, a szokásos (tavalyi élményeim ITT olvashatók) beszámoló következik.
Idén a legforgalmasabb napot, a szombatot választottam. Igaz, tekintve, hogy vasárnap dolgoztam, nem is volt túl sok lehetőségem...
Két dedikálásra szerettem volna elmenni, az egyik délelőtt volt, míg a másik délután. A kettő közé pedig lézengést és könyvvásárlást terveztem. Ezúttal San Diegót kértem meg, hogy kísérjen el, amit kedvesen meg is tett. Ez volt neki az első Könyvhét, vagyis belevittem a jóba.
Róla egyébként azt érdemes tudni, hogy nem rendszeresen olvas. Ha van valami, ami érdekli (például Trónok harca), akkor akkor azt végiglapozza, de elvan hetekig olvasnivaló nélkül is.
Tizenegyre kellett volna kiérnünk a Vörösmarty térre, ám ez nem sikerült. Reggel cseppet elszámítottuk magunkat, amit én egyáltalán nem találtam meglepőnek, míg ő a szívére vette. Tudta, hogy fontos nekem ez az esemény, így jobban aggódott mint én, hogy nem érünk oda időben.
dedikált könyvecske
és egyik kedvenc könyvjelzőm
Szerencsére a félóra késés még belefért, így sikerült elcsípnem Benyák Zoltánt, hogy aláírassam vele aktuális olvasmányomat. 
Pont olyan kedves volt, mint három éve, mikor egy másik könyvét dedikáltattam vele. Kár, hogy még csak most kezdtem el ezt a könyvet, mivel kicsit puhatolózott, hogy tetszik-e és 20 oldal után nem tudtam érdemileg válaszolni. Azonban így is jó élmény volt.
Első feladatot tehát kipipálhattam, így nyugodtan körbenézhettünk a további standoknál. Megsimogattam néhány könyvet és plüssállatot. Szereztünk gumicukrot kísérőm nagy örömére. Végignéztem az akciós kínálatot, párszor elgyengültem, ám végül erős maradtam.
Így esett meg a meglepő fordulat, kísérőm előbb vett könyvet nálam. Meg is kaptam, hogy biztosan visszafogom magam a jelenlétében, pedig erről szó sem volt.
Bizonyítandó közöltem vele, hogy el kell mennünk az Alexandrába, mert van még ajándékutalványom, amitől meg szeretnék szabadulni. Nos, ekkor szembesültem vele, hogy le vagyok maradva a hírekkel. Azt már tudtam, hogy felszámolják a bolthálózatot és hogy a Könyvmolyképző veszi át, ám azt nem, hogy mindez már nagyrészt le is zajlott.
A boltban hosszú bolyongás és mérlegelés után kiválasztottam egy könyvet, ami az utalvány értékét lefedte. Aztán a pénztárnál szembesültem vele, hogy még mindig le vagyok maradva a fejleményekben, az utalványokat ugyanis már csupán a könyv árának feléig lehet felhasználni.
Mivel volt odakint vagy 40 fok, a boltban pedig 50 és kezdtem elájulni a dehidratálódástól, nem igazán fogtam fel az információt, csak kifizettem a könyvet és eljöttünk. Aztán, miután magamba döntöttem fél liter hideg zöld teát és egy csokit, helyreállt az agyműködésem. Szóval nyomban vissza is masíroztam a boltba újra végignézni a kínálatot, hogy megszabaduljak az összes utalványtól. Kísérőm hősiesen tűrte és még választani is segített, ami nálam sosem megy könnyen. Még két könyvvel a táskámban, azaz immár összesen 6 kötettel indultunk vissza a Könyvhétre, mikor konstatáltuk a következő akadályt, az esőt.
Nem lepett meg, az évek során megszoktam, hogy megázok, mégsem voltam túl boldog, mivel egy lenge nyári ruhában és saruban nem volt kellemes a hirtelen jött drasztikus hőmérsékletváltozás. Ettől persze nem adtam fel a következő dedikálást, csak útba kellett ejtenünk egy kis kitérőt.
Délelőtt, útban a Vörösmarty térre észrevettem, hogy hosszú sor kígyózott egy kis üzlet előtt. Természetesen akciós ruhák álltak a dolog hátterében. San Diego meg is jegyezte, hogy rá se nézzek, mire én közöltem vele, hogy ne aggódjon, a könyvek sokkal nagyobb veszélyt jelentenek a pénztárcámra. Délután dideregve baktatva azonban kicsit megváltozott a véleményem. Így kötöttünk ki a Glamour jótékonysági vásárán, hogy gyorsan vegyek magamnak egy pulcsit. 
A bolt persze már eléggé ki volt fosztva, de nem különösebben érdekelt, belebújtam két pulcsiba a bolt közepén és a másodikat meg is vettem. Az eladó lányok jót nevettek rajtam, mikor az üres vállfát nyomtam a kezükbe a következő mondattal: "Fizetném ezt a pulcsit, ami rajtam van. Ha nem gond, nem venném le, mert fázom." Aztán már rohantunk is tovább a még mindig szemerkélő esőben, de legalább már kevésbé fázósan.
dedikált vámpírkönyvecske
A Delta Vision standjánál már kígyózott a sor az eső miatt a stand oldalánál. Beálltunk a végére, majd megpróbáltam rájönni, jó író felé igyekszünk-e. Közben ugyanis alakulóban volt egy másik sor is a stand hátsó részénél. Gaura Ágnestől most olvastam először, így arcról nem igazán tudtam beazonosítani, ám a könyvborítók alapján sikerült kimatekoznom, hogy a másik sor kell nekünk. Át is álltunk, amit a mellékelt kép jól bizonyít.
Az írónő egyébként mosolygós, csak kissé szégyenlős. Hatalmas szalmakalapjában halk hangon csevegett mindenkivel és nem tűnt túl lelkesnek, mikor közös fényképet kértek tőle, mégis rábólintott. Ettől számomra kifejezetten szimpatikussá vált, főleg mikor sorra kerültem a stand eresze alatt és szabadkozni kezdett, hogy így álldogálva nem olyan szép a kézírása.
A küldetést tehát sikeresen teljesítettük. 4 új könyvvel a táskámban és egy új pulcsival tértünk haza. Ráadásul legnagyobb örömömre San Diego élvezte a napot. Azt mondta, a kezdeti aggodalma, hogy unatkozni fog, messze elkerülte és szívesen jön velem legközelebb is könyves rendezvényre.
Azt azért hozzá kell tennem, hogy otthon, mikor felnéztem Moly-ra és elkezdtem olvasni a rengeteg könyvhetes élménybeszámolót, majd megjegyeztem neki, hogy volt olyan pár, aki több mint húsz könyvvel ment haza, nem volt őszinte a mosolya...
No, de nem is a mennyiség, hanem a minőség a lényeg.
zsákmány

2017. június 13., kedd

Csehországi csacskaságok

Ezzel a bejegyzéssel szeretném lezárni csehországi élménybeszámolómat. Kicsit hosszúra nyúlt a dolog, mivel már egy hónapja jártam ott, de azért remélem, olvasóim nem bánták, hogy rájuk zúdítottam részletes beszámolómat. A végére nem maradt más, mint a furcsaságok, vagyis minden olyan dolog, ami érdekes és egy kicsit csacska is.

Korábban már áradoztam Cesky Krumlov minden bájáról. Mindez természetesen igaz és állításomat továbbra is fenntartom, ám van valami kevésbé fennkölt oka vonzalmamnak. Ó, igen, a képen is látható ajtóról van szó.
Szinte rögtön, megérkezésünk után kiszúrtam ezt az ajtót és teljesen belezúgtam. Valahányszor elsétáltam mellette, megcsodáltam, sőt egyszer meg is simogattam a sárkány buksiját.
Imádom a sárkányokat! Úgy tűnik, hogy a helyiek is imádják őket, így nem is volt több fenntartásom, egyszerűen belezúgtam a helybe. Az a város ugyanis, ahol sárkányok is vannak, csak jó lehet.



A város másik különösen szimpatikus pontja egy kocsma volt. Nem mintha Csehországban nehéz lenne megnyerő kocsmát találni, hiszen minden sarkon van legalább kettő. Ez a kocsma azonban különleges.
Ahogy a neve is mutatja, igazi lázadó hely rockzenével, ami valahányszor valaki kinyitja az ajtót szinte kihömpölyög az utcára. Az amerikai zászló kicsit kacér Európa közepén, ám a bejárati instrukció még provokatívabb.
A szokványos kutyát és fagyit bevinni tilos piktogramok helyett, itt csak két szabály van: nyakkendősök és kommunisták számára kívül tágasabb.
Csípem a helyet.

Utunk legviccesebb kalandja Holasovice falujában esett meg velünk. A helyes kis házikók nézegetése közben szúrtuk ki a táblát, amely jelezte, hogy a közelben van a Stonhenge. No, nem a misztikus angol kőkörre kell gondolni, hanem a helyi változatra. Nem is haboztunk követni a jelzőtáblákat, így jutottunk el a falu szélén egy dombhoz, amelyen egy tisztás lapult. Alig tettünk meg pár métert, mikor egy néni elénk kerekezett a kemping biciklijével és közölte velünk, hogy ez magánterület, jegyet kellene váltani. Mindezt pedig a következő bevezető kérdéssel kezdte: "Cesky, Deutch, English?" Angol nyelvet választva meg is vettük a jegyet (cirka 500 forint volt, egy poént megért), mire a néni nagy boldogan a domb felé intett végigmutatva a birtokon: "English!"
Elkönyveltük hát, hogy nyelvválasztásunk következtében minden angolul lesz, még a fű és a kövek is és bandukoltunk tovább. Aztán eljutottunk a néni székhelyéhez egy vikingszerű trónhoz, ahol egy picike kő alatt a felsorolt 3 nyelven lapultak az instrukciók. Itt döbbentünk rá, hogy ez nem kamu, valaki tényleg komolyan gondolta és valaki tényleg használja az ide pakolt köveket. A leírásban olyan dolgok szerepeltek, mint például hogy a látogatók bizsergést tapasztaltak az ujjaikban, elmúlt az allergiájuk vagy furcsa fényeket láttak. San Diego röhögve végig is olvasta a használati utasítást, majd kipróbáltuk ezt a csodát. Betartva az instrukciókat külön-külön próbálkoztunk és bár megfordult a fejemben, hogy megtapizva a köveket esetleg a 18. századi Skóciában köthetek ki (kezdenek Outlander elvonási tüneteim lenni) nehéz volt komolyságot erőltetnem magamra. 
Csehország tehát a spirituális beállítottságúaknak is kedvez és ha valaki netán mégsem az, akkor is jól szórakozhat, mint mi.


Ugyanebben a faluban történt, hogy megtört a jég. Macskamániám köztudott, így talán senkinek sem okozok meglepetést, ha azt mondom, hogy küldetésemnek tekintem minden általam látogatott országban megismerkedni a helyi cicákkal.
Árkon, bokron át is!
A cseh macskák azonban nem bizonyultak ismerkedő típusnak, pedig direkt cseh nyelven szóltam hozzájuk. Szomorú is voltam, míg a Stonhenge-től hazafelé indulva meg nem láttam a képen látható fekete-fehér cicát az egyik falon pihenni. Több sem kellett, már mentem is át az árkon és a vad növényzeten, hogy összebarátkozhassunk. Sikerült is, így én boldog lettem, ő meg elégedett, amiért random turista cirógatta hosszú percekig.
Csupán ennyi kellett és már meg is találtam a közös hangot a helybéli cirmosokkal, mert hazaérve összebarátkoztam a szomszéd panzió cicájával is. Olyan nagy kebelbarátok lettünk, hogy este a kapuban várt rám, másnap pedig még a tetőről is lemászott a kedvemért egy kis vakargatásért.
Mindezt pedig egy nagy találkozás koronázta meg a belvárosban. Egy másik foltos cica üldögélt a járdán. Kiszúrtam, így elindultam felé, ő is kiszúrt és ő is elindult felém, így félúton találkoztunk egy kis cirógatásra. San Diego szerint, bennem több a boszorkányság, mint a fent említett kövekben...

Van még valami, ami nagyon tetszett Csehországban, a helyi street art
Cesky Krumlov utcáin főleg modern falfestmények voltak, néhol progresszív üzenettel. A mellékelt képen látható kedves kis rajz lett azonban a kedvencem. Valószínűleg nem kell megmagyaráznom, miért.
Hluboká nad Vltavou egyik utcáján található, pontosabban a kastélyhoz vezető úton. Imádon az ilyen váratlan látnivalókat.
Ezzel pedig végére is értem beszámolómnak. Remélem, hogy olvasóim találtak legalább egy érdekes részletet utazásom leírásában és talán akad olyan is, aki kedvet kapott utazni picit. Számomra Csehország nagy élmény volt, csak ajánlani tudom.