2019. február 16., szombat

Mozgóképek LXXII.

Idén sem maradok filmek és mozi nélkül, az már biztos. Januárban sikerült megnéznem 11 filmet és ebből négyet moziban. Úgy tűnik, 2019 is filmekben gazdag év lesz.

A Hangya és a Darázs
"Scott Lang kénytelen viselni döntései következményeit szuperhősként és apaként egyaránt. Próbál egyensúlyozni a magánéletében és a Hangyaként reá nehezedő felelősséggel, ám mikor Hope van Dyne és Dr. Hank Pym felkeresi, újabb küldetésre indul. A Darázs személyében társat is kap, így csapatban derítenek fel súlyos titkokat a múltból."
Habár az első hangyás film tetszett, halogattam kicsit a második rész megtekintését. Marvel világban nem ő a kedvenc szuperhősöm, de az új Bosszúállók film előtt be kellett pótolni a lemaradást.
A főhős ezúttal is szórakoztató volt, a konfliktushelyzet ellenben elcsépelt. Az egész "mentsük meg a parányira zsugorodott anyukát" vonal egy baromság még szuperhős berkekben is. A film ennek ellenére szórakoztató. A mini autósüldözést imádtam, a karakterek jóindulatúan kedvesek és a látvány is rendben volt. Szóval, bár a cselekmény logikai óriáslyukaktól és érdektelenségtől szivacsos, nem tudom azt mondani, hogy rossz volna. Nem ez a legjobb szuperhősfilm, de egynek elmegy.
Ajánlom azoknak, akik az első részt kedvelték, mert valószínűleg ezen is jól fognak szórakozni.

Bird Box
"Gyilkos erőszakhullám söpör végig a Földön. Az ok olyan leírhatatlan lények megjelenése, melyek puszta látványa mindenkit öngyilkosságra késztetnek. A négy hónapos terhes Malorie (Sandra Bullock) testvérével menekül, mikor utoléri őket az esemény, melynek káoszában a nő egy házban köt ki néhány idegen társaságában. Az ablakokat eltakarják, és úgy próbálják kivészelni a "járvány" elmúltát, de aztán ahogy telnek a hetek, hónapok, úgy döbbennek rá arra, hogy ha maradnak, akkor meghalnak. Ráadásul Malorie számára hamarosan eljön a szülés ideje."
Először nem akartam megnézni ezt a filmet, mert könyvadaptációról  van szó és mindig szeretem előbb elolvasni, ám végül győzött a kíváncsiság.
Az alaptörténet kreatív és a kivitelezés sem rossz. Remek, feszült hangulata van a filmnek, amit az első képsorok által generált előrelátás csak tovább fokoz. Van valami izgalmas, mikor a néző tudja mi lesz, de az egész sztorit mégsem képes összerakni. Jó választás volt egy várandós nőt helyezni főszerepbe, mert ezzel csak még kilátástalanabbá vált az apokalipszis és a szokásos kis helyre rettegő embereket összezsúfolunk figura is működött. Nem bántam, hogy nem mutatták a "szörnyeket", mert ez még több feszültséget generált, ám hiányoltam a részletesebb magyarázatokat. A film végét a remek kezdéshez képest összecsapottnak éreztem és hiteltelennek, bár sejthető volt, hogy nem lesz egy mindent megoldó befejezése. Többen hasonlították a Hang nélkül című filmhez és valóban adja magát a párhuzam, de egész más a koncepció, csak a témaválasztás érzékszervi problematikája köti őket össze. Nekem a madarak jobban tetszettek, mint a csend. Itt a néző azért talált mondanivalót a hangulatkeltés mellett.
Összességében nem volt rossz nézni, sőt, kifejezetten élvezetes volt a feszültség. Szívesen ajánlom azoknak, akik egy kreatív apokalipszist szeretnének látni, ők biztosan nem fognak csalódni.

Death Note (Netflix)
"Light Turner (Nat Wolff) egy tipikus kitaszított tini a gimiben, aki úgy szerez egy kis mellékest, hogy mások helyett írja meg a házit. Édesanyja halála eléggé megviselte nemcsak őt, hanem az apjával való kapcsolatára is rányomta a bélyegét. Egy szép napon azonban pont előtte ér földet a Death Note, kíváncsi fiatal lévén ki is nyitja a füzetet és elolvassa az első szabályt: akinek a nevét beleírod, az meghal. Nem sokkal ezután pedig megjelenik a halál egyik démona, Ryuk (Willem Dafoe), aki a későbbiekben "jó" tanácsokkal látja el Lightot és ismerteti a fontosabb szabályokat, amikből akad egy pár."
Ez a film a szörnyűséges adaptációk mintapéldánya.
San Diegóval épp befejeztük az anime sorozatot (Hogy megmutassam neki, mennyire jó tud lenne egy anime annak ellenére, hogy rajzolt.), mikor a Netflix feldobta nekünk ezt a filmet. Én láttam a japán filmváltozatot (Tetszett is.), így kíváncsi lettem rá. Kár volt a rászánt időért.
Ez a film tökéletes példája annak, hogyan lehet tönkretenni amerikai klisékkel egy remek történetet. Az még hagyján, hogy átírták a sztorit, mert megesik az ilyesmi, de átírták a karaktereket is. Gyakorlatilag sarkaiból fordították ki ezt a művet, hogy helye legyen a mellőzött, sértett tininek, a fekete bőrű - mert esélyegyenlőség van és muszáj a bőrszínskálát felvonultatni, nehogy rasszistának bélyegezzenek - inkompetens nyomozónak, a hisztis hülye libának és a gonosz szörnynek. Na és hogy mit dobtak kukába mindezért? A logikát, a társadalomkritikát, az erkölcsi dilemmákat, a misztikumot és a nyomozás izgalmát. Pusztán a történet lényegét, de kit érdekel, ha amcsi tinifilmnek el lehet adni, úgyis animét csak tinik néznek... Vérig vagyok sértve.
Senki se nézze meg! Kerüld el! Nézd meg inkább az animét, olvasd a mangát vagy ha mindenképpen hús-vér szereplőket akarsz, nézd meg a japán filmváltozatot, mert az egy jó adaptáció, ez meg egy klisékkel összefércelt gyalázat.

Irány a Pókverzum!
"Ismerik Miles Moralest? Nem sokkal azután, hogy Peter Parker ellen összefogtak legnagyobb ellenségei, Doktor Octopus, Homokember, Electro, Kraven és a Keselyű, és hatalmas csatában legyőzték, egy átlagos amerikai srácot újra megcsípett egy genetikailag módosított pók. Miles fekete és spanyol szülők gyereke, átlagos, békés családban él, bár az egyik nagybátyja bűnöző…
És még az eredeti pókembernél is több különleges képességgel rendelkezik: ha akar láthatatlanná válik, az érintése bénító hatású. De ellenségei is vannak. Köztük a legveszélyesebbet Skorpiónak hívják."
Kezdetben szkeptikus voltam, mert nem láttam létjogosultságát még egy Pókember adaptációnak. Aztán olyan sok jót hallottam róla és mégis csak a kedvenc szuperhősömről van szó, hogy hagytam magam beszippantani. San Diegót sem kellett sokat győzködnöm, hogy elkísérjen a moziba.
Ez egy remek rajzfilm. A grafika gyönyörűen aprólékos és hű az eredeti képregényhez. A cselekmény pörög és a karakterek is könnyen megkedvelhetőek. Tele van különféle utalásokkal a rajzfilm szerteágazó változataira és közben ad egy tipikus mesét, tipikus, de milliomodszorra is működő történettel. Nekem tetszett, remek kikapcsolódást nyújtott.
Bátran ajánlom azoknak, akik kedvelik Pókembert és mindenkinek, aki szereti a jó rajzfilmeket.

Az átkelés madarai
"A megtörtént eseményeken alapuló Az átkelés madarai egyszerre izgalmas gengszterfilm és a kolumbiai bennszülött tradíciók lenyűgöző dokumentuma.
Az 1960-as és ’70-es években Amerikában virágzott a hippikultúra, és hatalmas igény mutatkozott a különböző drogokra. Ebből elsősorban a kolumbiai farmerek profitáltak, akik közül a legleleményesebbek marihuánatermelő és -terjesztő üzletemberekké nőtték ki magukat.
A Guajira-félszigeten élő wayuu indián törzsi hagyományai szerint kéri meg a talpraesett Raphayet a fiatal Zaida kezét a nagy tiszteletben álló klánvezetőtől. Hogy a hozományt teljesíteni tudja, Raphayet forrófejű, törzsön kívüli barátjával társul, és együtt hamarosan mindent elérnek, amiről még álmodni sem mertek. A végtelen gazdagsággal együtt beáramló nyugati értékrend azonban nem csak a generációról generációra öröklődő tradíciókat mérgezi meg, hanem véres háborút szít a helyi családok között."
Nel barátommal nyertünk jegyet a film premier előtti vetítésére.
Nem értem, hogy ez az alkotás miért nem kapott Oscar jelölést. Zseniálisan van megkomponálva. A látvány gyönyörű, a hangulat beszippant és az a hitelesség, ami árad belőle kiemelkedővé teszi. Sokan hasonlították dokumentumfilmhez és valóban akadnak benne olyan elemek és mélységek, amelyek már szinte annak mutatják, főleg hogy valóban megtörtént eseményeket dolgoztak fel a készítők. Mégis a leginkább az a borzongató benne, mennyire reális, mennyire megtörténhet bárkivel bármikor, mert a kapzsiság és az erőszak bizony csak még több erőszakot szül. Ennek pedig még a hagyományok sem szabhatnak gátat.
Nagyon tetszett, csak ajánlani tudom. Illetve ha valaki unja már a szájbarágós a drog rossz filmeket, mindenképpen nézze meg. Ennél jobb elrettentés nem is kell, pedig a főszereplők egyike sem élt tudatmódosító szerrel...

Gyilkosság az Orient expresszen
"Az Európát átszelő vonatút rejtélyes gyilkosság színterévé válik. Tizenhárom idegen reked összezárva a vonaton, s mindegyikük gyanúsított. Mindenkinek van múltja, mindenkinek vannak titkai, mindenki gyanús. Csak egyetlen férfi oldhatja meg a rejtélyt, versenyt futva az idővel, mielőtt a gyilkos újra lecsap. Agatha Christie világhírű regényének vadonatúj filmváltozatát az ötszörös Oscar-jelölt Kenneth Branagh rendezte, s ő alakítja a jól ismert detektívet, Hercule Poirot-t is."
Ennél a filmnél látszik, hogy a készítők nagyot álmodtak és megpróbálták modern köntösben még eladhatóbbá tenni ezt a klasszikusnak számító történetet.
Nos, a színészgárdára nem is lehet panasz, mert sikerült nagy neveket összevadászniuk és a kosztümök, illetve maga a vonat is látványos lett, valahogy mégsem szólt ez akkorát. Engem legalábbis nem győzött meg, hogy akarjak még többet az új Poirot-ból, pedig ez lett volna a cél.
Délutáni kikapcsolódásnak azért jó volt, így aki szereti a krimi műfaját vagy kifejezetten ezen detektívet, adjon neki egy esélyt.

Párbaj
"Mr. Mann (Dennis Weaver) egy kaliforniai úton autózik. Nyugodtan halad, van még ideje fontos üzleti megbeszéléséig. Megelőzi az előtte pöfögő kamiont, és visszaáll kényelmes autósebességére. De ekkor történik valami, amit Mr. Mann nem ért. A kamion üldözőbe veszi. A negyven tonnás szörnyeteg az életére tör. És Mr. Mann, a békés kertvárosi polgár hamarosan rájön, hogy harcolnia kell. Gép gép ellen, sofőr sofőr ellen. Kezdetét veszi egy különös, halálos párbaj... "
Nel barátom többször emleget nekem klasszikusnak számító  régi filmeket. Egyik beszélgetésünkben ez a film is előjött és mikor megemlítettem San Diegónak, kiderült, hogy ő is látta már. Ideje volt tehát, hogy én is behozzam a lemaradásomat.
1971-es alkotás, tehát nem fiatal, ami látszik az autókon, a bajuszon és a képi világon. A film feszültsége és egyszerű, ám így is kerek egész története ennek ellenére átjön. Korábban már talán említettem, hogy az a bajom a régi filmekkel, hogy ennyi év távlatából először látva egyáltalán nem hatnak újdonságnak. Sajnos most is éreztem ezt, mivel rögtön eszembe jutott az Eszeveszett mesék egyik története, amely biztosan építkezett erre a klasszikusra. Szóval hiába néztem meg most a kiindulópontot, nekem a frissebb, modernebb és átszerkesztett változat az említett argentin filmben jobban tetszett.
Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy megnéztem, mégiscsak Spielberg kezdeti munkájáról van szó. Tudom ajánlani mindazoknak, akik növelnék filmes műveltségüket, mert néha azért jó egy-egy klasszikussal is megismerkedni.

Üveg
"M. Night Shyamalan összeköti két remek filmje, a 2000-es A sebezhetetlen és a 2017-ben bemutatott Széttörve cselekményét egy vadonatúj thrillerben, az Üvegben.A Széttörve végét követően David Dunn (Bruce Willis) Kevin Wendell Crumb (James McAvoy) emberfeletti képességekkel bíró énje, a Fenevad nyomába ered. Miközben több alkalommal is éles helyzetben találkoznak, a háttérben Mr. Üveg, azaz Elijah Price (Samuel L. Jackson) alakja bontakozik ki, olyan titkok őrzőjeként, amelyek mindkét férfit számára létfontosságúnak bizonyulhatnak."
A szállingózó negatív kritikák nem riasztottak el minket és egyik este megnéztük San Diegóval a moziban. Nos, nem kellett volna.
Amennyire pozitív meglepetés volt számomra a Széttörve, annyira nagy csalódás ez a szilánkos fércmunka. Nincs íve a történetnek, a főhősök látványosan unatkoznak, főleg Bruce Willis, aki láthatatlan mellékszereplővé avanzsált a nevével ékeskedő filmjében. A pszichiáternő annyira idegesítő, hogy a nézőnek konkréten viszket a tenyere, ha meglátja és olyan bugyuta és bosszantó logikai féreglyukak vannak ebben a történetben, hogy az már művészet. Igen, művészet így elcseszni az előzményeket, ennyire kihasználatlanul hagyni a remek színészeket és az egész koncepciót. Ebben a filmben az a helyzet, hogy mindenki ostoba és az ostobaságot nem pártolom. 
Dühösen és mélységesen csalódottan jöttünk ki a moziból, ezért óva intek tőle mindenkit. Nem  érdemes ezzel a vacakkal tönkretenni a két korábbi film pozitív emlékét.

12 év rabszolgaság
"Northup 1841-ben, az amerikai polgárháborút megelőző időszakban az északi New York virágzó városában elismert hegedűművészként éli hétköznapjait családjával, míg egy nap tőrbe csalják, elkábítják, és eladják rabszolgának. Helyzete egyre kilátástalanabbá válik, mikor egy szadista déli ültetvényeshez kerül, Edwin Eppshez (Michael Fassbender), aki rabszolgáin kénye kedve szerint tesz erőszakot, akár a végsőkig korbácsolva, kínozva őket.Northup embertelen körülmények között több száz társával együtt az életben maradásért küzd, miközben megpróbálja megőrizni méltóságát Epps könyörtelen, beteges világban. Solomon 12 évig tartó kegyetlen odüsszeiája alatt nem adja fel a harcot: újra szabad akar lenni."
Sokáig halogattam ezt a filmet, mert tudtam, hogy elveszi a néző életkedvét. Nos, most, hogy megnéztem, valóban lehozott az életről, de így is megérte megnézni.
Ez a film megrázó, dühítő és szomorú egyszerre. Nem kellemes nézni, bár remek a dinamikája, a zenéje csodálatos és a színészekre sem eshet panasz. Mégis látni egy ember kilátástalan megaláztatásait és tudni, hogy ez nem fikció, hanem a történelem része és tudni azt is, hogy még mindig vannak emberek, akik bőrszín, vallás vagy bármi egyéb mondvacsinált indok miatt lekezelnek másokat, kifejezetten borzongató. 
Ez a film egy sokkhatás, de sajnos egy olyan sokkhatás, amire szükség van. Csak ajánlani tudom.

Szemekbe zárt titkok
"Benjamín Esposito egész életében a törvényt szolgálta. Miután nyugdíjba vonul, elhatározza, hogy regényt ír, amely egy megtörtént bűnügyen alapszik, amelynek a munkája révén ő is tanúja volt. Ezzel talán lezárhatja az ügyet, amely azóta is kísérti. A történet egy kegyetlen gyilkosság krónikája, melyet 1973-ba Buenos Airesben követtek el, és amelynek tettesét nem sikerült elfogni. Benjamín azonban a múlt feltárásával a saját érzéseivel, döntéseivel is szembesül, beleértve a főnöknője, Irene iránt érzett beteljesületlen szerelmét."
Nel barátom ajánlotta ezt a filmet és óva intett az amerikai feldolgozásától. Hittem neki, így a 2009-es argentin változatot néztem meg.
Nehezen tudnám besorolni ezt a filmet, mert olyan mint egy mozgóképes nosztalgia. A néző fokozatosan ismeri meg a főhős múltját és mindezt áthatja egy romantikus, de mélabús hangulat. Persze akad benne krimi és humor is, a párbeszédek pörgősek és a nyomozás körülményei is szórakoztatóak. 
Összességében egy szórakoztató film romantikus bájjal. Nekem tetszett és tudom ajánlani, ha valaki egy cseppet sem megszokott filmélményre vágyik.

Bolti tolvajok
"Oszamu és a fia egy bolti lopás után összetalálkozik egy kislánnyal a dermesztő téli hidegben. Hazaviszik magukkal, és vacsorát adnak neki. Bár elsőre nem tűnik lelkesnek, egy idő után Oszamu felesége is beleegyezik abba, hogy befogadják a gyereket. A család pitiáner lopásokból próbál megélni, de így is a nyomor szélén tengődnek. Ennek ellenére boldognak tűnnek – mindaddig, míg egy váratlan esemény súlyos titkokat nem hoz a felszínre. Az őket összekötő szálak pattanásig feszülnek…"
Nagyon kíváncsivá tett ez a film, így elkísértem rá Nelt a moziba. Jó döntés volt.
Ez egy kifejezetten mély történet, kifejezettem sok mondanivalóval és egy minimalista, olyan igazi japános kivitelezéssel. A nézőnek itt bizony gondolkodnia kell és kiegészítenie a látottakat, na meg persze szemfülesnek lennie, mert a készítők semmit sem fognak a szájába rágni vagy az orra alá dugni. Ettől kiszámíthatatlan az egész. A karakterek érdekesek és kivétel nélkül szerethetőek. Néhol ugyan furcsának tűnnek, de ettől olyan hitelesek. A hangsúly a családon és a kapcsolatokon van, így senkit sem hagy hidegen. 
Nekem nagyon tetszett, sok gondolatot adott, így bátran ajánlom azoknak, akik kíváncsiak egy cseppet sem hétköznapi japán család történetére. Érdemes megismerkedni velük.

Értékelés:
Az átkelés madarai                              ->  10
Bolti tolvajok                                      ->   9
12 év rabszolgaság                              ->   9
Irány a Pókversum!                             ->   8
Szemekbe zárt titkok                           ->   8
Bird Box                                              ->   7
Párbaj                                                   ->   7
A Hangya és a Darázs                         ->   6
Gyilkosság az Orient expresszen         ->  5
Üveg                                                    ->   4
Death Note (Netflix)                           ->   2

2019. február 5., kedd

Apa, randizhatok egy lovaggal?

Nem olvastam még Son Sai tollából, mert a sci-fi nem az én műfajon. Ez a könyv azonban fantasy, így adtam egy esélyt a magyar írónőnek. (Igen, az álnév egy magyar hölgyet, Varga Beát takarja.)
A borító nem különösebben vonzott, tipikus fekete alpon virág, ami szinte a Könyvmolyképző Kiadó védjegyévé vált. A cím ellenben kifejezetten figyelemfelkeltő. 376 oldalával átlagos vastagságú könyv, mégsem pörögtek igazán a lapok.
Fülszöveg:
"Mia Anne tizenhat éves, és nem túl lelkesen Pestre költözik apja munkája miatt. Egyik éjjel azonban különös fantasy világgal álmodik, ahol ő egy mágus, és onnan kezdve álmában egy helyes, pimasz lovagot bosszant.
Bele lehet zúgni valaki állába? 
Kósza csavargó kölyökből lett lovag, semmi kedve egy lányba beleszeretni, és feladni a nehezen kiküzdött életét. Ám nyugtalanítja a szemtelen varázslólány, túl sokszor kalandoznak felé a gondolatai.
Legszívesebben sose látná őt viszont, de a lány hatalmas veszélyben van, két világ akarja holtan látni.
Mitől férfi a férfi, és lovag a lovag? 
Amon, az apa, világhírű agykutató zseni, ám nincsenek érzelmei, és a gyereknevelést is könyvekből oldja meg. Budapestre rendelik, Közép-Európa legnagyobb titkos laborjába, a négyes metró alá, ahol a katonaság kétségbeesetten próbálja megakadályozni a két világ között lévő mágikus Fal átszakítását.
De ki lehet az ellenség? Mi erősebb, a mágia vagy a tudomány?"
Csakúgy, mint a fülszöveg, a könyv maga is három nézőpontra van osztva. Ez olvasási szempontból azért jó, mert a főszereplőkből egy-egy fejezetnél több egyhuzamban kicsit sok volna. Sajnos ez azt jelenti, hogy nem szippantott be a történet. Valami hiányzott és rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én világom. Ettől függetlenül látom a pozitívumait is. Gondolataimat ezért ezúttal pontokba szedem, hátha ebben a formában könnyebben követhető mi tetszett és mi nem.

1. Tinilány, lovag és őrült tudós
Nem sikerült megkedvelnem a főszereplőket. Sőt, megkockáztatom, egyik karakter sem nőtt a szívemhez, még a vörös kismacskák is furának tűntek. 
Mia Anne (Valamiért idegesítenek a dupla keresztnevek, annyira amerikai és idegen.) tipikus tini főhősnő, tipikus buta hormonoktól túlfűtött gondolatokkal, aki persze nyafog, mégis tökéletes külsőre és világmegváltó célokra egyaránt. Időnként kifejezetten bosszantó volt, mert lassan kapcsolt és valóban szexuálisan zaklatott egy lovagot.
Kósza maga volt a klisé. A tökéletes szépfiú a tökéletes erkölcsi tartással és egy tökéletesen érthetetlen vonzalommal egy rámenős, idegesítő lány iránt. A hőskomplexusát viszont elnéztem, járulékos veszteség egy lovagnál.
Amon (Oké, a szereplők nevei összességében taszítottak, az egyiptomi isten apukával az élen. Kivételt képez a fő gonosz, akinek átlagos magyar neve volt...) karaktere az elején rendben volt körülhatárolva orvosi magyarázattal, ám a kötet végi pálfordulása elsöpörte minden megértésemet.
A többi szereplő érezhetően töltelékként volt jelen és ezek a töltelékek időnként kifejezetten soknak tűntek, sajnos még a kismacskák is.

2. Multikulti
Az elején idegennek éreztem az amerikai főhőslány magyar környezetbe helyezését és az iskolai jelenetek kifejezetten erőltetettnek hatottak. Réka és Tom teljesen felesleges karakterek voltak, csupán az amerikai típusú iskolai díszlethez kellettek.
A magyar környezet külső szemlélővel nézve, azonban szórakoztató volt és a nyelvváltásokat is következetesen használta az írónő. Tetszett, hogy a nyelvi finomságokra a középkori lovagvilág és a modern technikai társadalom találkozásánál is figyelt.

3. Fal és csatahajó építés
Az írónő elég kreatívan és többnyire következetesen építette fel a két világot és azok összekötő elemeit. A dólények igazi újdonságok voltak. (Ettől viszont még nem nyertek meg, de erről majd egy másik pontban.) Nagyjából minden kapott magyarázatot legyen mágikus vagy tudományos természetű, ám itt-ott még mindig akadtak hézagok. Például az egyik világból a másikba történő átkeléssel, a reinkarnációval meg a kötet végén visszatérő holtakkal. (Nyugalom, zombi csak a könyv elején van, az is kihasználatlanul.)

4. Hiszem, ha látom
A történet indulása, bár fantasztikus, de megmagyarázott és hihető, ám egy idő után úgy elszáll, mint a betépett galambok. Nem igazán tudtam eldönteni, akarja-e a könyv, hogy komolyan vegyem. A világvége küszöbön tartása és a halottak növekvő száma arra engedtek következtetni, hogy ezt az egészet az írónő véresen komolyan gondolta. Egy pont után ez azonban olvasói szempontból  lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Mintha egy tinifilmsorozatról Zs kategóriás csipi-puhi animére váltottunk volna. Nem tudtam sírjak vagy nevessek, így inkább kételkedve és kissé viszolyogva lapozgattam.

5. Betépett diók
A könyv bizonyos elemei a marhasággal a négyzeten értek fel. Valószínűleg ezek lettek volna a "szórakoztató" és "vicces" jelenetek, de nagyon nem ezt érték el nálam.  
Vigyázat spoiler!
Alapból tetszettek a dólények, mert kreatívnak találtam, hogy egy ennyire hétköznapi dolgot állított az írónő a mumus szerepébe, de nem bírtam komolyan venni őket. Próbáltam, de tényleg, ám a diók támadása a Millenárison minden volt csak nem epikus. Ha már Millenáris, amint odaért a lovag, mágus, tudós, főhős csapat, ez a könyv elveszett számomra. Innentől a cselekmény egy betépett utazássá vált az anime rajongó őrültek földjére. Kósza és Táncos shounen ai jelenetét pedig jobb ha nem kommentálom, mert amennyire felment tőle a szemöldököm és a vérnyomásom, a végén még megbántanám ezen műfaj kedvelőit. Értem én, hogy pop-kulturális utalások és tini célközönség, de a könyv innentől nevetséges. A lezárás pedig merő giccs a szokásos romantikus körrel, hogy "Jaj, nem lehetünk egymáséi, mert a csúnya felnőttek nem engedik, de aztán mégis." Illetve azt sem tudtam hová tenni, hogy a főhősök egy laza pettinget lenyomtak a csaj bokája miatt, de a kötet végén egy nyelves csók adja a nagy beteljesülést.  
Spoiler vége!

Összességében tehát kreatív az alapötlet, szépen építkezik is, kár hogy animecon kardba dől az egész. Az írónő szépen fogalmaz és értettem, hogy mit miért csinált, de nekem ez nem tetszett. Nem az én világom, nem az én stílusom az, amit ő képvisel.
Ettől függően tudom ajánlani otaku olvasóknak, ők bizonyára megemésztik a Millenárison történteket. Nekem ez még pár nap elteltével sem sikerült...

2019. február 1., péntek

Fellegszálló

Nagyon szeretem Kerstin Gier stílusát, így mikor megtudtam, hogy új könyve jelenik meg, azonnal lecsaptam rá.
A borító ezúttal is meseszép és mind a hét csóka megtalálható rajta. 366 lapjával kellemes terjedelmű olvasmány.
Fülszöveg:
"Magasan ​fent a svájci hegyekben áll büszkén a Fellegszálló, egy patinás nagyszálló, melynek fénykora már rég letűnt. De mikor az év vége közeledtével a világ minden tájáról megérkeznek a vendégek a híres szilveszteri bálra, az épület úszik a gyönyörű csillárok fényében, a tágas folyosók pedig izgatott zsongással telnek meg.

A tizenhét éves Fanny a szállodatulajdonos fiával és a személyzet többi tagjával együtt azonban ki sem lát a munkából, hogy előkészíthesse a vendégek fényűző kikapcsolódását, de nem kerüli el a figyelmét, hogy sokan valójában nem azok, mint aminek mutatják magukat. Milyen titkos tervek kovácsolódnak a hímzett bársonyfüggönyök mögött? Az orosz oligarcha felesége tényleg birtokában van a legendás Nagyezsda-gyémántnak? És miért a homlokzaton mászik fel inkább a jóképű Tristan Brown a 201-es szobából ahelyett, hogy a lépcsőt használná?

Mialatt Fanny megpróbálja Ben segítségével kibogozni a szálakat, még nem sejti, hogy hamarosan egy életveszélyes kaland kellős közepében találja, és nem csak az állása forog kockán, hanem a szíve is."
Az írónő könyvei a könnyed szórakozás kategóriájának kimagasló remekei. Egyszerűen élvezet olvasni a sorait, annyira gördülékenyek és olyan kedves a humoruk. Mindez pedig igaz erre a könyvére is.
A történet nem épp bonyolult, a cselekmény lassan araszol előre és a kötet végén a feszültség is inkább pergősen izgalmas, mint idegfeszítő, mert nem csak a Fellegszállóra igaz, hogy "itt semmi rossz nem történhet", hanem az írónő fantáziavilágára is. Ez azonban semmit sem von le a könyv értékéből, sőt, ettől olyan bájos minden.
Nagyon tetszett, hogy végre egy kis hazait olvashattam a német írónő tollából, bár Svájc hegyeit választotta díszletnek. Remek volt, hogy figyelt a nyelvi különbségekre és úgy váltott egyik szereplő a németről angolra, hogy az logikus és könnyen követhető volt. Az akcentusért pedig külön piros pont, bár magyar fordításban nem annyira muris az ilyesmi.
A szereplőket imádtam a Tiltott Macskával az élen. Még a negatív hősök is szerethetőek voltak, bár a könyv fő gonosza végig idegesített, ám ez így volt rendben. A főhősnő kellően ügyetlen, hogy vicces szituációkba kerüljön és mégis elég intelligens, hogy valahogy kimásszon belőlük. Igaz, a paranoiás viselkedése számomra is furcsa volt, de ez megint csak egy jó húzás a szerzőtől.
Talán csak annyi negatívumot tudok felhozni a karakterek terén, hogy túlságosan sokan voltak. Csupán a több szerepet kapó embereket tudtam fejben tartani (ők sem voltak kevesen), így mikor egy másik vendéget emlegettek az egyik szobából, el kellett gondolkodnom, ki a fene is ez. A kötet végén egyébként van szereplőlista, úgyhogy oda hátra lehet lapozni egy kis segítségért, én azonban nem éltem vele.
A szerelmi szál is rendben volt, pont annyira kiszámítható, hogy kellemes várakozással töltse el az olvasót és épp olyan aranyos, mint az első szerelem romantikája. Cseppet sem volt sok, sőt, szépen megbújt a szállodai munka elsődleges konfliktushelyzete mögött.
Van még egy dolog, amit nagyon szeretek az írónő munkáiban, a varászlatosságát. Ezúttal nem volt semmi kifejezett természetfeletti, mégis tele volt apró, hétköznapi mágikus elemekkel. Gondolok itt a macska és a szálloda kísértete körüli legendákra, na meg persze a fenyőfára. Ezek csak még különlegesebbé tették az olvasási élményt.
Apropó élmény, mivel a történet a karácsonyi ünnepek alatt játszódik, remek téli hangulata van. Igazi bekuckózó olvasmány a hideg napokra.
Mint már említettem, a cselekmény lassan bontakozik ki, ám a végére felgyorsul, így az utolsó ötven oldal hamar beszippantja az olvasót és ad egy kis izgalmat az egyébként hétköznapi apró-cseprő kalandok mellé.
Összességében tehát nekem tetszett a könyv. Imádom az írónő stílusát és megkaptam azt a könnyed kikapcsolódást, amit vártam. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szívesen olvasna egy régi, elegáns szállóról és az ott ügyetlenkedő gyakornoklányról és megelégszik a kisebb kalandokkal.

2019. január 23., szerda

The Land of Painted Caves

Minden kisebb-nagyobb hibája ellenére nagyon szeretem A Föld Gyermekei sorozatot. Csakhogy a magyar kiadó (Ulpius-ház) csődbe ment épp mielőtt befejezhette volna. Az utolsó 6. kötetnek már volt magyar borítója, fülszövege, sőt várható megjelenési ideje is, mikor jött a vég. Ez azért volt kifejezetten drámai, mert tudtam, hazánkban egy kevésbé ismert, így kevésbé népszerű könyvsorozatról van szó. Ráadásul meglehetősen hosszú sorozatról, így biztos voltam benne, hogy egyik kiadó sem fog befektetni, hogy ismét piacra dobja ezeket a köteteket és befejezze, amit elődje elkezdett. Sajnos, a könyvpiac nem mindig tartja szem előtt az olvasók igényeit.
Mégsem mondtam le erről a sorozatról. Ott csücsült a polcomon az első öt rész és rettentően kíváncsi voltam a lezárásra. Szóval úgy döntöttem, nincs más választásom, el kell olvasnom angolul.
Jó döntés volt, megnyugtatta a lelkemet.
A Bantam kiadó változatát szereztem meg, ami egy kis méretű, ám rettentő vastag, 848 oldalas könyvecske. A borító szép, passzol a történethez. Nem a táskában cipelhető fajta, mivel a lapok nagyon vékonyak, könnyen megsérülnek, csakúgy mint a szintén vékony borító. Úgyhogy többnyire otthon olvastam - csak néhány indokolt esetben passzíroztam bele a táskámba - és rettentően lassan haladtam vele. Terjedelmes könyv,  elég vontatott (de erről később) és angolul lassabban olvasok, így több hónapig tartott míg átrágtam magam rajta.
Fülszöveg:
"THE LAND OF PAINTED CAVES concludes the story of Ayla, her mate Jondalar, and their little daughter, Jonayla, taking readers on a journey of discovery and adventure as Ayla struggles to find a balance between her duties as a new mother and her training to become a Zelandoni – one of the Ninth Cave community's spiritual leaders and healers. Once again, Jean Auel combines her brilliant narrative skills and appealing characters with a remarkable re-creation of the way life was lived thousands of years ago, rendering the terrain, dwelling places, longings, beliefs, creativity and daily lives of Ice Age Europeans as real to the reader as today's news."
A történet nagyjából ott folytatódik, ahol az ötödik rész véget ér. Ayla már beilleszkedett új közösségébe és megtalálta helyét társa és kislánya mellett. Képességei miatt pedig egyre jobban belevonódik a Zelandonia életébe is. A könyv első része, így a megszokásokban telt. Ismét belekerültem ebbe az őskori világa, eszembe jutott, mi mindent olvastam korábban a szereplőkről és kíváncsian vártam, milyen csavarokat hoz majd az életük.
A kötet első harmada ezért teljesen rendben volt. Élveztem olvasni a megkedvelt szereplőkről, az állatokról és jó volt felfedezni, hogyan nevezik angolul a könyvben feltűnt, mára már kihalt állatokat. Csakhogy nagyon sok volt a szereplő, nagyon sok volt a név, amit szinte lehetetlen mind fejben tartani, annyira hasonlóak is. Illetve nagyon sok volt a felesleges körítés. Az írónő imádja ismételni magát és ez a terjengős stílusával társulva néha kifejezetten álmosítóan hatott. Mert oké, hogy nem tudnám felsorolni Jondalar minden másod unokatestvérének a nevét, de tökéletesen emlékszem az előző öt kötet cselekményére, így nincs szükségem ötven oldalanként az ismétlésre. Főleg úgy, hogy a legtöbb visszaemlékezés az első és a második részre vonatkozott, amelyek a kedvenceim a sorozatból, így a legjobban épp ezekre a részekre emlékszem.
No, de aztán jött a könyv második harmada egy kis időbeli előreugrás kíséretében. Jonayla itt már viszonylag önálló és egy utazás áll a középpontban. Minden okom megvolt hát az izgalomra, mert végre kiszakadtunk a rengeteg ember közül és kalandok voltak kilátásban. Csakhogy ez a pár-száz oldal volt számomra a mélypont. Irdatlanul unalmas volt. Megszoktam a hosszú tájleírásokat, megszoktam a növény és állat ismertetőket, mert a sorozat harmadik könyve megedzett mindebben, de erre nem számítottam. A kötet ezen harmada másból sem áll, mint barlangleírásokból. Értem én, hogy a főhős a festett barlangok földjén kalandozik, ahogy a könyv címe is hirdeti és értem én, hogy szükséges meglátogatnia több barlangot spirituális fejlődéséhez, de nem értem miért kell mindezt 300 oldalon át részletezni. Nem túloztam, a szereplők bementek egy barlangba, majd ötven oldallal később kijöttek és én ez alatt az ötven oldal alatt azt olvastam, hogy ilyen mamutrajz ott, olyan oroszlánrajz amott és jé ott van néhány repedés a falon. Aztán a következő napon elmentek egy másik barlanghoz és kezdődött mindez újra és újra. Unalom a négyzeten! Egy idő után már ugráltam a sorok között, annyira hidegen hagytak a festett állatok.
Valószínűleg a könyv közepének ezen mélyrepülése okozta azt, hogy az utolsó harmadát felüdülésnek éreztem. Pedig itt is akadt problémám nem is kevés.
A kötet utolsó része megint előre ugrik kicsit az időben. Itt Jonayla már tényleg önálló személyiség, kár hogy az írónő a rengeteg szereplőnek köszönhetően meglehetősen mellőzi. Ebben a részben válik Ayla Zelandonivá és ez önmagában izgalmasabb, mint a barlangrajzok, ám borítékolja a konfliktust. Lényegében ez a rész adja a hatodik kötet cselekményét. Nagy kár, hogy mindez egy szerelmi civakodásra fut ki. Ha a harmadik könyvben ütöttem volna a főszereplőpárost az ostobaságukért, akkor most indítványoztam volna a likvidálásukat. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy még  mindig nem képesek kommunikálni egymással és még mindig magukban duzzognak önmarcangoló gondolataikkal. Aztán persze jött a csattanó, amit fájdalmas volt végignézni, viszont elérte vele az írónő, hogy Ayla ne a megtestesült tökéletességnek tűnjön. A lezárás meg, hát eléggé várható volt és eléggé cukormázasra sikeredett, de legalább pontot tett a sorozat végére.
Tudom, tudom, a sok panaszom alapján úgy tűnhet, hogy nem volt ez egy jó olvasmány, ám ez nem így van. Jean M. Auel ezt még a szokásosnál is jobban túlírta, pár-száz oldalt simán ki lehetett volna hagyni és már megint a főhősök szerelmi életének válságára futtatta ki a cselekményt. Azonban mindezek mellett ott van a szerző alapossága, a környezet hitelessége minden apró részletben és a társadalom, amit kreált. Bár a szereplők fiktívek és a viszonyaik is a fantázia szüleményei, annyira sok hiteles ékkel vannak alátámasztva, hogy az olvasó el tudja fogadni, akár így is történhetett volna. Akár így is élhettek elődeink, így gondolkodhattak és így formálhatták a világukat megalapozva a miénket. Ahogy tetszett az első könyv végén Creb víziója a jövőről, úgy tetszett most a "Hogyan lesz a gyerek?" kérdéskörének problematikája. Főleg, hogy ezzel az írónő végérvényesen lezárta a sorozatot, mert ahogy az utolsó bekezdésben írta, az új tudással az emberek világa teljesen meg fog változni. Mi, modern kori emberek pedig csak helyeselni tudunk, mert valóban ez történt, akár pont így alakult ki ez a változás, akár kicsit máshogyan.
Összességében tehát még mindig nagyon szeretem ezt a sorozatot. Pontos, precíz, bár néhol nagyon-nagyon terjengős, mégis kreatív. Egyedülállónak számít olvasmányaim között és mindig különleges helye lesz a polcomon. Csak azt sajnálom, hogy ez az angol nyelvű utolsó kötet kicsit elüt a korábbi magyar kiadásoktól.
Egyébként, ha valaki kíváncsi a történet befejezésére, ne habozzon kézbe venni idegen nyelven. Az előzmények ismeretében nem okoz gondot a szöveg megértése.

2019. január 17., csütörtök

Lednice és Brno

Mikor Prágában jártunk, út közben elhaladtunk Brno mellett. Az autópályáról is gyönyörűnek tűnt a katedrális és több ismerősöm járt már ott (például Queen B.) és pozitívan nyilatkoztak róla, így egyszer szerettem volna közelebbről megnézni. Mivel nincs túl messze, meg is beszéltük San Diegóval, hogy következő úti célunk Csehországban ez a város lesz. Az ünnepek után kihasználtuk az új év még nyugis napjait és be is váltottuk tervünket.

Lednice
kastély
Mikor megterveztük az utazást, szomorúan vettem észre, hogy nincs Brno városáról külön útikönyv. Ezért ezúttal kizárólag a technikára hagyatkoztunk. Ez olyan szempontból nem volt rossz megoldás, hogy az alkalmazás figyelmünkbe ajánlotta Lednice városát.
Közel van  Csehország déli határához, így pont útba esett nekünk és rögtön el is bűvölt minket.
A hely érdekessége a kastély és környéke, amely olyan gyönyörű, hogy 1996-ban a Világörökség részévé vált. Nem épp szezonban jártunk itt, így sajnos a kastélyt és a hozzá tartozó pálmaházat csak kívülről csodálhattuk meg. Illetve a hatalmas parkot sem tudtuk teljesen bejárni a hideg idő miatt, ám így is remek döntés volt ez a kis kitérő.
A kastély meseszép, neoromantikus, gótikus és bámulatosan hangulatos, bár viszonylag friss, 19. századi építmény. A körülötte elterülő hatalmas park egyszerre tűnik nagyon rendezettnek (főleg a formára nyírt bokrok és a szabályos ösvények miatt) és természetesnek. Utóbbi kicsit csalóka, mivel a hidak nagy része, amelyek átívelnek a tavacskákon (jó időben itt még hajókázni is lehet) és a kert túlvégében álló minaret teljes mértékben a kertépítész műve.
Ó, igen, akad itt egy minaret is. Szép mutatós, passzol a kastélyhoz és törököt csak turista formájában látott. 1802-ben épült, mikor a park tervezője úgy döntött, kellene egy látványosság és épp a minaret tetszett meg neki. Az építmény ezért kilátóként funkcionál (Sajnos, ottjártunkkor szintén zárva volt.) és remek kilátást ad a kastélytól a park túloldalára igyekvőknek.
minaret
Nagyjából 1,5 kilométer a távolság a kastélytól a minaretig, amit vidáman megtettünk oda és vissza. Nagyon élveztük a csendet, mivel csak néhány helyi lakossal találkoztunk, akik kijöttek sétálni. Az út nagy részét, így kettesben töltöttük, ám időnként akadt társaságunk kacsák, mókus és őzek személyében. Utóbbiak békésen bámultak minket pár méteres távolságból a bokrok között sétálgatva.
A parkhoz tartozik még egy látványosság, a János-vár, ami először nem tűnt túl messzinek a hely térképe alapján, azonban az egyik irányjelző táblára valaki felkiáltójellel felírta, hogy valójában 3 kilométer a távolság. Ezt így, heves szélben és szállingózó havas esőben már nem vállaltuk be. Inkább elsétáltunk az istállókig (ami nyitva volt, de annyira nem vonzott minket) és inkább kerestünk egy meleg helyet forró itallal.
Az időzítés tehát nem volt a legkedvezőbb az időjárás miatt, ám így is Lednice volt az utunk fénypontja. Remekül éreztük itt magunkat és elhatároztunk, egyszer, jobb időben még visszatérünk. Érdemes ellátogatni ide!

a park

Brno
Elsődleges úti célunk, Brno azonban sajnos nem lopta be magát a szívembe, sőt, kifejezetten ellenséges volt velünk. Ez a város ugyanis nem cuki kis cseh városka, hanem az ország második legnagyobb városa Prága után. Iparibb és modernebb jellege van, mint korábbi látogatásaink színhelyeinek, bár a régi belváros és a vár környéke azért kifejezetten szép. Biztonságosnak azonban nem mondható és ezzel el is vette a kedvünket minden zugától, de erről majd később.
forró csoki és sör
Első itt töltött délutánunkon csak egy felfedező körutat tettünk, bejárva a város szép részét és fejben strigulázva, mi mindent fogunk majd másnap megnézni napfény mellett. Illetve hódoltunk a nekünk megfelelő élvezeteknek, ahogy a mellékelt kép is mutatja.
Ahhoz képest, hogy a második legnagyobb cseh város, gyorsan végig lehet érni a nevezetesebb pontokon. Néhány sétálóutca, pár tér és a Szent Péter és Pál- katedrális környéke alkotja a belvárost és a leglátványosabb és a hangulatosabb részeket. Itt tipikus szűk utcák, aranyos házak, sok-sok templom fogadja a látogatót, míg kicsit magasabban, ám nem túl távol a vár trónol.
a havas táj
Második napunkon úgy döntöttünk, a várban kezdünk, míg a város úgy döntött hóval fogad minket. Igazi téli hangulatban vágtunk át az óvároson és kapaszkodtunk fel a várat körülvevő park ösvényein, hogy a Spilberk vár falairól gyönyörködhessünk a tájban.
Igazi mesebeli kirándulás volt a csendes hóesésben az érintetlen hótakarón sétálni. A vár nincs kifejezetten magason (elvileg a város legmagasabb pontján a katedrális fekszik), így nem volt nehéz a terep, ám annál csodálatosabb.
Sajnos ismét megtapasztalhattuk, hogy szezonon kívül vagyunk, mivel a vár kastély részét épp felújítják, míg a torony a hó miatt nem volt látogatható. A pénztáros lány ezért csak két programot tudott ajánlani nekünk, egy babakiállítást (az ijesztő, csúnya babákról) vagy a sétát a várbörtönben. Előbbit a marionett babák bizarrsága miatt mondtuk vissza míg az utóbbit azért, mert már láttunk sok-sok hasonlót. Nem tudom, miért, de Csehország tele van várbörtön és kínzókamra múzeumokkal, ami először izgi, egy idő után egysíkú, majd a hatodik hasonló kiállítás után kifejezetten unalmassá válik. Pedig a vár a börtönéről híres, hiába nyúlik vissza története a 13. századra. A cseheknek kifejezetten van valami börtön-fétise...
Spilberk vár
Szóval a várban csak sétálgattunk és gyönyörködtünk a tájban. Illetve az úton vissza a városba simogathattam pónit, mert két cuki pónit kivittek a hóba levegőzni. Meglepő volt a vár aljában, a park közepén kíséret nélkül látni őket, de én örültem, mert így megvakargathattam az egyikőjük orrát.
Következő úti célunk a katedrális volt. Belülről már megcsodáltuk előző napon (még a karácsonyfák is megvoltak), így elsősorban a tornya érdekelt minket. Fel lehet menni a harangokig magas csigalépcsőn és tartozik hozzá egy kisebb kegytárgy kiállítás is. A katedrális története lekörözi a várét, mivel a 11. században épült ide először egy kápolna. Ez persze nem a mostani, mivel a századok során többször átépítették, hogy megkaphassa ma is látható neogótikus, barokk formáját.
Szent Péter és Pál-katedrális
A tornya tetejének két oldalán lehet kitekinteni a városra. Az egyik oldal a szép óvárosi részre néz és innen látható a vár is, míg a másik oldal a modernebb vasúti pályaudvarral, gyárkéményekkel és panelházakkal körbevett városszakaszt mutatja. Hóval borítva azonban mindegyik kifejezetten szépnek tűnt.
A város még egy nevezetességgel büszkélkedik, ami meglehetősen közel van a katedrálishoz. Épp csak le kell sétálni a Káposztás piacig és befordulni az egyik utcán, hogy elérjük. Ez pedig a Kapucinusok Szent Kereszt temploma.
A templom tövében van egy múzeum, ami bemutatja a helyi kapucinusok történetét és személyesen az egykori kapucinusokat is mumifikálódott formában.
A templom a 17. században épült barokk stílusban és a kapucinus rendnek ad otthont a mai napig. Kriptája látogatható, mivel a klíma és a szellőzés kedvezett a halottak mumifikálódásának, így a barátok teteme jól állapotban megmaradt. Nagyjából negyven látható közülünk ebben a múzeumban.
Kapucinusok Szent Kereszt temploma
A múzeum egyébként nagyon felkészült, több nyelven lehet kérni kísérő füzetet, még magyarul is. A kiállítás azonban nem túl nagy, ám annál informatívabb, mivel a legtöbb mumifikálódott holttestről lehet tudni ki volt és mi lett vele. Érdekes hely, érdemes ellátogatni ide.
Ezzel azonban végére is értünk a nevezetességeknek, így bármekkora is a város alapterülete, az érdekesebb helyszínek meglehetősen végesek. Erre a városra bőven elég egy nap.
Na, de mi kettőt szántunk rá, így tovább sétálgattunk, nézelődtünk és fogyasztottunk forró teát és sört. Ha itt megállt volna az utazásunk, azt mondanám, Brno nem olyan lenyűgöző, mint mondjuk Prága, de nem bántam meg, hogy megnéztem. Csakhogy nem lett vége a napunknak és innentől elrettentés következik kompenzálva még néhány szép fényképpel.
kilátás a katedrális tornyából

Káposztás piac

Közérdekű, tanulságos történet
Második napunk estéjén visszaérve szállásunkra fogadott minket a tény: kiraboltak minket.
Apartmant béreltünk, aminek jó értékelése volt korábbi vendégek által, közel volt a belvároshoz, nem volt drága és a képek alapján kellően tisztának és felszereltnek tűnt. Ez megérkezve többé-kevésbé (a konyha cseppet sem volt felszerelt, az ágy pedig irdatlanul nyikorgott, nem is tudtunk tőle aludni) igaznak bizonyult. Csakhogy észrevettük, ez nem épp a legjobb környék. Ez volt az első intő jel. Mi azonban nem foglalkoztunk vele, hiszen pihenni és várost felfedezni jöttünk és nem ideköltözni huzamosabb időre. Ráadásul az apartman egy új építésű házban, belső udvaron volt, nem gondoltunk semmi rosszra.
Pedig az ember jobb ha felkészül minden eshetőségre, van azonban valami, amire nem lehet felkészülni: ha kulcsa van a betörőnek.
Bizony, betörőnk, míg mi várost néztünk, saját kulcsával bement az apartmanunkba, összeforgatta a cuccainkat és elvitte azt, ami neki tetszett és ami érték volt. Például euró, amit a szálláson hagytam, hiszen Csehországban a fizetőeszköz korona, úgy gondoltam, csak a hazaúton lesz szükség rá, felesleges cipelgetni. (Nem tudom, ki hogy van vele, de eddig úgy gondoltam, nagyobb eséllyel zsebelnek ki az utcán, mint egy bezárt lakásban...) Majd a kedves betörő távozott és még be is zárt maga után.
Szóval a szállásra érve észrevettük, itt valaki járt és itt bizony sok dolog hiányzik. Ment is a telefon a szállásadónknak, majd a rendőrségnek. A rendőrök hamar ki is értek (nem csoda, mert alig volt a rendőrség két utcára tőlünk), helyszíneltek, majd megkértek minket menjünk be velük vallomást tenni. Közben kiderült, szállásadónk tudta, hogy valaki ellopta a kulcsokat, de elfelejtett zárat cserélni és szólni is nekünk... A laza 4 órás vallomásfelvétel  után pedig megkaptuk a konklúziót: rossz környéken foglaltunk szállást, így jártunk.
Valójában tehát semmit sem tehettünk, mert hiába rendőrök, feljelentés, eltűnt kulcsok és kamerák az épületben, az ellopott holmijaink már nem lesznek meg. Szállásadónk mossa kezeit és a biztosítónk is, mert lehetetlen feltételeket kér a kártérítéshez.
De nem ez a legnagyobb baj itt, hanem a biztonságérzet elvesztése. Az éjszakát ugyanis egy olyan szobában kellett töltenünk, ahol megloptak minket, ahova a betörő saját kulccsal bármikor visszajöhet és ahol nem vett körbe minket semmi, csak sajnálkozó vállat vonogató emberek.
Ez az eset tönkretette a pihenésünket és beárnyékolta az addigi kellemes élményeket. A minket ért kár pedig sok-sok megoldandó gondot generált számunkra, míg a biztonságérzet hiánya több napig tartó ideges és feszült légkört eredményezett. Mert azt tettük, amit minden áldozat: magunkat okoltuk. Kerestük a hibát, mit tettünk rosszul, mivel érdemeltük ki, pedig ez butaság. Itt mi egyszerű áldozatok voltunk, mert ezt nem lehetett kivédeni. Ezt azonban feldolgozni nem volt épp könnyű.
Azért írtam le mindezt, hátha segíthetek elkerülni, hogy más is így járjon.

Minden kedves utazónak a következőket tanácsolom:
- Nézd meg leendő szállásod utcaképét, és ha gyanúsnak tűnik, inkább válassz másikat!
- Ne vigyél magaddal olyan technikai eszközöket, amelyekre nem biztos hogy szükséged lesz és amelyek túl értékesek számodra, ám nélkülözhetők pár napig!
-  Mindig tartsd magadnál a pénzedet!
- Ha bármi gyanúsat tapasztalsz, inkább lépj le!

2019. január 8., kedd

Mozgóképek LXXI.

A december nem a filmekről szólt, hanem az ünnepekről, így az elmúlt hónapban csupán 3 filmet néztem meg, ebből egyet moziban.

Gravitáció
"Dr. Ryan Stone-nak, a kiváló orvosmérnöknek ez az első küldetése a világűrbe, a veterán Matt Kowalskynak pedig az utolsó, mielőtt nyugdíjba menne. Éppen rutinjellegű szerelési munkát végeznek, amikor egy meteorzápor elpusztítja az űrbázist és az űrhajóstársaikat, és a két asztronautát elszakítja az űrsiklótól. Az összeköttetésük megszakad a Földdel, egymáshoz kötve sodródnak a végtelen világűrben. Hamarosan fogytán az oxigén. A félelmük fokozatosan pánikba fordul, semmi esélyük a megmenekülésre."
Elég sok jót hallottam már erről a filmről és San Diego is dicsérte,  mivel látta moziban. A sci-fi azonban nem különösebben az én műfajom, így a Mentőexpedíció pozitív meglepetése kellett ahhoz, hogy rászánjam magam a megtekintésére.
Ez a film egyértelműen széles vászonra és egyértelműen 3D-re készült, az otthoni filmélmény ezért nem üt elég nagyot. Nem volt rossz film, izgalmas volt a főhősök küzdelme és a tévé képernyőjén nézve is gyönyörű volt a látvány, mégsem ájultam el tőle. A történet ugyanis eléggé kiszámítható és itt-ott elég hihetetlen. Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy megnéztem és tudom ajánlani azoknak, akik egy világűrben játszódó filmre vágynak.

Madeline a mélyben
"A New Jersey-i tinédzser, Madeline lelkes tagja egy jó nevű, progresszív kísérleti színházi társulatnak. Édesanyja szemében Madeline egy védtelen, mentálisan sérült teremtmény, akinek állandó felügyeletre és kezelésre van szüksége, ezért aggódva figyeli, hogy lánya egyre fontosabb szerepet kap a csapat munkájában. Amikor a társulat karizmatikus vezetője, Evangeline a lány tehetségétől megbűvölve arra ösztönzi Madeline-t, hogy szője bele problémás múltját és gazdag belső világát a kollektív alkotói folyamatba, a valóság és a performansz közti határvonal kezd elmosódni, meglepő és destruktív fordulatokat véve a biztonságos próbák teréből a valóságba. De mi is a valóság?"
Nel barátommal nyertünk jegyet a film premier előtti vetítésére. Nos, nem ez volt a legjobb mozis évzárás.
Ez a film pont olyan, mint az előzetese. Kusza, furcsa, néhol értelmetlen és nem lehet igazán meghatározni, miről szól. Értem én, hogy a készítők mindezt szándékosan tették és ezzel próbálták átadni a főhős zaklatott elméjét, de ez mozifilmnek nem igazán állja meg a helyét. A néző csak sodródik a bizarr képekkel és az unszimpatikus szereplőkkel (senkit sem tudtam megkedvelni a macskán kívül) és várja, csak várja, hogy összeálljon valami. Persze, hogy a végére sem áll össze.. Ettől akart művészi lenni, ám én ettől akadtam ki igazán. Nem tetszett, mert nem adott semmi támpontot a nézőnek, mert nem szeretem a kortárs, modern, elvont táncokat és az olyan filmeket, amelyekben nincs egy darab épkézláb párbeszéd sem. Szóval hiába értem, mit akartak kifejezni vele, nem jött át.
Kizárólag elvont művészfilmek rajongói kezdjenek bele, mások inkább kerüljék.

Jurassic World
"Steven Spielberg producerként tér vissza nagy sikerű, úttörő sorozatának legújabb részével, a Jurassic World rendkívül látványos, torokszorítóan izgalmas, nagyszabású kalandjával, melyben újra megnyílik a híres sziget őslény parkja. A helyszín az eredeti Nublar sziget, amely dinoszaurusz élményparkként működik, de nem túl sikeresen. Hogy feltornázzák a bevételeket megalkotnak egy genetikailag módosított hibrid dinoszauruszt, az Indominus Rexet, de természetesen semmi sem alakul a terv szerint."
Nem akartam megnézni ezt a filmet, sőt kifejezetten ellene voltam, mert a Jurassic Park trilógia volt gyerekkorom egyik kedvence. Nem akartam, hogy egy új elgondolása az éltre keltett dinoszauruszoknak elrontsa nosztalgikus élményeimet. Az ünnepek alatt azonban kapcsolgattam a tévét egy lusta estén és épp akkor kezdődött és egyszerűen ott ragadtam.
Az új film is hozta azt a hangulatot, amit a régi filmek keltenek és ezzel elég gyorsan megnyert magának. Persze nem tökéletes alkotás, mert eléggé sablonos, kiszámítható és helyenként az első film újraforgatott jeleneteit tartalmazza. Ráadásul a látványvilág sem volt olyan hatásos, mint korábban. Míg a régi filmek dinói fizikailag is ott voltak, addig itt a többség csak a zöld háttéren működött. Jó dolog a modern technika, de én még mindig a kézzel fogható dolgokat preferálom.
Összességében meglepően jó volt és örülök, hogy mégis adtam neki egy esélyt, mert a hangulat most is megfogott. A kedvencem azonban még mindig az első és utánozhatatlan Jurassic Park, mert a raptorok a konyhában még felnőtt fejjel sokadjára is félelmetesek. Ajánlom mindenkinek, aki dinókra vágyik.

Értékelés:
Jurassic World                                   ->   7
Gravitáció                                         ->    6
Madeline a mélyben                         ->    2



2018 filmösszegzése
Talán mondhatom, hogy az elmúlt év igazi filmes év volt számomra. Így jár az, akinek filmmániás barátja van és rászokik a mozira. Épp ezért úgy gondolom, illene egy filmes összegzést írnom, mint ahogy a könyvekkel tettem.
Az óévben összesen 80 filmet néztem meg. 
Ebből több mint a felét, szám szerint 42-őt moziban.
Műfajok szerinti bontásban a következőképp néz ki a statisztika:
32 dráma, 14 akciófilm, 8 vígjáték, szintén 8 horror, 5 fantasy és 5 sci-fi, 3 zenés film, 2 krimi és szintén 2 animációs film, valamint egy dokumentumfilm.
Nem tervem ennél több filmet nézni az újévben, de az biztos, hogy 2019-ben is fogok moziba járni.