2018. július 14., szombat

Egy sötétebb mágia

Sokáig szemeztem ezzel a könyvvel. Egyrészt megfogadtam, hogy kevesebb sorozatba kezdek bele elhamarkodottan, ez a könyv pedig A mágia árnyalatai trilógia első része. Másrészt már olvastam az írónőtől, két könyve is a polcomon csücsül (Az Archívum és a Felszabadulás) ám az a történet kurtán furcsán félbemaradt, így nem volt teljes a bizalmam a szerző iránt. Aztán jött egy akció, én meg épp rosszabb hangulatban voltam, amit mindig könyvvásárlással javítok, így megvettem.
A borító nagyon kreatív és 446 oldalával a vastagságra sem lehet panasz. Igaz, az utolsó 10 lap ízelítő a folytatásból.
Fülszöveg:
"A mágikus apokalipszis után több részre hasad az univerzum. Kell herceg egy különös utazó, egy antari, aki képes eljutni az egymástól elzárt világokba: Szürke, Vörös és Fehér Londonba. Ezek a városok akkor sem különbözhetnének jobban, ha más-más földrészen lennének, de igazából nem földrajzi távolság van köztük, hanem dimenzióbeli.
A trilógia első kötetében Kell herceg Vörös London vidám színekkel teli utcáit gyakran elhagyja Szürke London bűnözés fertőzte sikátoraiért és Fehér London hideg sivárságáért. Mágikus képességét sokan irigylik, miközben üzeneteket szállít a világok között. Egyik útja során veszélyes kalandba bonyolódik, és egy sötét mágia fenyegetésével kell megküzdenie. A pusztító erő abból a Fekete Londonból származik, melyet védekezésképp elzártak a mindörökre az emberi létezés terei elől. Kell nem menekülhet a gonosz hatalmától, de szerencsére társa akad a küzdelemben: a Szürke Londonból származó fiatal tolvaj lány, Lina."
 Nehezen tudok véleményt alkotni erről a könyvről. Reméltem, ha elég idő eltelik és leülepszik a történet a fejemben, könnyebben megy majd, de nem így lett. Szóval tetszett is meg nem is. Megpróbálom összefoglalni, miért.
A történet alapja, a világfelépítés ötletes és tetszetős. Tetszett, hogy a mágiának és a világoknak megvoltak a maguk szabályai és ezeket az írónő következetesen be is tartotta. A két főhős is szimpatikus volt. Mindketten kellően érdekesek múltbéli titkaikkal, kellően vakmerőek, hogy ne hagyják ellaposodni a sztorit és kellően önállóak, hogy külön-külön is megálljanak a lábukon kihagyva az indokolatlan romantikázást.
Tetszett a főkonfliktus is, izgalmas történetvezetést adott és a harcjelenetek is rendben voltak.
A könyv magja tehát jó volt, mégis hiányzott valami. A cselekmény kissé darabosnak hatott, talán nem kellett volna bele a nézőpontváltás azon szereplőkre, akik amúgy is csak mellékszerepet kaptak és rövid időn belül eltűntek az élők sorából. Lina erőfitogtatása időnként kicsit sok volt. A negatív karakterek kissé egysíkúra sikeredtek és hiányzott valami. Valami, ami megfog, ami lenyűgöz, amitől nem tudom letenni a könyvet, ám ez elmaradt.
Elég sok dologra rá lehetett jönni, így meglepetés sem sok volt a történetben. Ráadásul nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez most egy tinikaland, ami adódik a főhősök életkorából, vagy valami komolyabb. Az egyik pillanatban ifjúsági regénynek tűnt, a másikban meg történt egy véresebb gyilkosság. Mintha az írónő nem teljesen tudta volna eldönteni, ki a célközönsége.
Összességében ezért nem nyűgözött le és nem is győzött meg róla, hogy szükségem van a folytatásra. A kellemes, mágikus kikapcsolódást azonban megadta, mert ez a vérmágiás világ tényleg tetszik.
Azoknak ajánlom, akik kedvelik a kalandos fantasy regényeket. Mivel a könyv konfliktushelyzete megoldódott, akár önmagában is megállhatja a helyét.

Kiegészítés:
Victoria Scwab ezen sorozatát legalább rendesen befejezte. A trilógia másik két része (Gyülekező árnyak és A Fényigéző) már elérhető magyarul is. Én egyelőre jegelem a folytatás kérdését.

Portugália

Mikor elmentem közel két hétre nyaralni, úgy gondoltam ennyi idő bőven elég lesz. Most viszont, hogy hazaértem, hiába van több száz fénykép a gépemen, hiába lettem pár árnyalattal barnább, hiába vagyok tele élményekkel és hiába iszom a kávémat az új bögrémből, olyan gyorsan elrepültek a napok. Pedig volt néhány kifejezetten hosszú óra Portugáliában (például a reptéren vagy amikor a többiekre vártunk...) visszatekintve mégsem tűnik olyan soknak.
Ettől függetlenül sok lesz az élménybeszámolós bejegyzés, hátha más is kedvet kap egy ilyen utazáshoz.

valahol Magyarország fölött
Az egész utazás úgy indult, hogy San Diego egyik este azzal jött haza a barátaitól, hogy mi lenne, ha elmennénk Portugáliába. A barátai ugyanis épp ezt tervezik és megkérdezték, csatlakozunk-e. Kértem egy kis gondolkodási időt, mert nem tűnt olcsónak (nem is volt az), a csapat nagy részével csak egyszer találkoztam és kicsit váratlanul jött. Aztán elkezdtem utánanézni, milyen Portugália, milyen az óceán és nem is gondolkodtam tovább, hanem nekiláttunk a szálláskeresésnek.
Apartmant találni nyolc főre azonban nem volt könnyű, főleg a turistaszezon közepén. Ezért történt az, hogy a lisszaboni szállásunk hagyott maga után jó néhány kivetnivalót, míg a portói maga volt a tökély. (Utóbbi egyébként az én választásom volt és igazán megérdemeltük a lisszaboni kollégiumszerű miniatűr szoba után a portói nászutas lakosztályt.)
Az útitervet főszervezőnk, aki egyébként a feleségével már járt itt, napra pontosan lebontotta. Így mentünk repülővel Budapestről Lisszabonba, ahol eltöltöttünk hat napot, majd autót béreltünk és átkocsikáztunk Portóba, ahol szintén eltöltöttünk hat napot. Közben pedig hol tömegközlekedéssel, hol autóval felfedeztük a környéket is.
Adria fölött
Portugáliának így elég sok részét láttam (városokra lebontva írok is majd mindenről), de persze nem az egézet. Az ország déli része kimaradt és az időjárás és a sok látnivaló miatt az óceánnal csak korlátozottan ismerkedtem.
A repülőút egyébként majdnem 4 órás volt. Ezzel gyakorlatilag a repülőn szembesültem, mert nem gondoltam bele, milyen messze is megyünk, így mikor leültünk kis csapatunkkal a szűkös fapados gépen és a főszervezőnk megjegyezte, hosszú lesz ez a 4 óra, többen felkiáltottunk: Négy órás az út? Ezzel megalapoztuk a jó hangulatot, a repülés azonban így is hosszú volt. No, de elfoglaltam magam az útikönyvemmel és a bámészkodással. Dokumentáltam a teljes utat, ahogy a mellékelt képeken is látszik.
Szóval meglehetősen sok időt töltöttünk úton és ebbe benne van a repülő, a metró (Portugáliában ez az első számú közlekedési eszköz), a villamos (retro villamosok, amelyek városnézéshez is jól jönnek), az autó, a busz (Sintra busszal a legkényelmesebben körbejárható) a vonat és a hajó is. Mozgalmas volt tehát ez a két hét, nem is nagyon voltak alvásproblémáim.
elhagyva Olaszországot
Mint minden külföldi útnál, most is vittem magammal útikönyvet (a címe: Lisszabon és Portugália) és elég hasznosnak is bizonyult. A repülőút egy részét kitöltötte és néhány helyen felcsaptam, hogy plusz információkat szerezzek a helyszínről. Azonban a főszervezőnk olyan király és részletes útitervet készített, hogy mikor megkérdezte, mit hiányolok belőle, csupán egyetlen dolgot tudtam mondani. Amit egyébként végül nem néztünk meg, mert már késésben voltunk a következő programtervről.
Valószínűleg nem mindenki szereti a megtervezett utakat, én azonban boldog voltam, hogy minden napra volt terv. Volt egy célpont, amit meg akartunk nézni, így nem magamnak kellett rájönnöm, mégis merre induljak a városban. Igaz, volt olyan is, amikor csak lézengtünk Portóban és az is élmény volt, ám a tervek is kellenek. Főleg akkor, ha az ember 7 másik emberrel utazik, akiknek ráadásul más az érdeklődési körük, a napi életciklusuk és úgy általában lehet, hogy mást szeretnének. Utunk legfőbb kihívása ezért az volt, hogy összeszdjük a csapatot.
az a fóka ott lent Szardínia szigete
Össze kellett szedni őket reggel az induláshoz, ami átlagban minimum egy óra késéssel sikerült is. (Igen, mindig mi voltunk azok, akik vártak a többiekre...) Össze kellett szedni őket napközben, mert lemaradtak (San Diegóval nem andalgós a sétatempónk, de az a tempót, amit néhányan produkáltak, még andalgáshoz is lassú), mert beültek valahová kávézni (mint Sintrában, mikor végre megérkeztünk a palotához és első dolguk volt beülni a kávézóba) vagy épp sörözni (mint mikor elindultunk túrázni, de a túraútvonal elején a pihenőben üldögéltünk előbb egy órát). Utazásunk jelmondata ezért a következő: Várunk! Mindig csak várunk!
Spanyolország fölött
Mikor hazaértünk, fel is lélegeztünk, hogy végre nem kell többet várni a többiekre. Mert  persze, hogy landolás után is várnunk kellett rájuk a ferihegyi reptéren...
No, de ezen már csak nevetünk, ahogy a többi súrlódáson is, mert sok ember sok igényekkel jár, de ez benne volt a pakliban. Tudtuk, vállaltuk, amikor elindultunk és csak megerősített bennünket abban, hogy milyen jó kétszemélyes csapatot is alkotunk, mert ha ketten utazunk, sosem kell várni.
Ennyit az útitársakról, többet nem írok róluk személyiségi okok miatt, na meg mert San Diego megfenyegetett, hogy belinkeli nekik... Inkább írok pár sort a portugálokról.
Általános benyomásom az, hogy kedvesek. A portugál nyelv számomra (mivel nem tanultam spanyolul, nem is volt viszonyítási alapom) elsősorban hangzásra nagyon furcsa volt. A metrón sosem értettem, mit mondanak, azon kívül, hogy "a következő állomás", mert az olyan sokszor elhangzott, hogy megjegyeztem. A mangó pedig náluk manga, amin mindig jót mosolyogtam. Barátságosak tehát és segítőkészek. Nem mindenki (itt elsősorban a pincérekre gondolok) beszél angolul, de próbálkoznak. Megértetik magukat, mert az a céljuk, hogy értsd és számomra ez a kisugárzás felülírta a nyelvtani problémákat.
Lisszabon fölött
Persze ott is vannak mindenféle emberek. Láttunk túlságosan rámenős árusokat, hajléktalanokat, közlekedési analfabétákat, ismeretlen kisgyereket szórakoztató férfit a vonaton és kedves nénit a boltban. Sokat nem beszélgettünk velük, főleg mert Lisszabon olyan, mint Budapest, rengeteg a külföldi, így sosem tudhatod, hogy akivel szóba elegyedsz, az épp portugál-e vagy sem.
Például San Diego a fociláztól besózva, mikor bementünk egy kocsmába, ahol tévé nem volt, ám egy asztalnál laptopon épp meccset néztek, beállt mögéjük. Együtt nézte a meccset 4 idegennel és csak az egyik gólnál derült, ki, hogy az egyikőjük olasz - cifrát káromkodott olaszul - aki szintén csak úgy odavetődött meccset nézni.
Egyébként a portugál mentalitás tipikus mediterrán. 7-8 óra felé nyitnak csak ki az éttermek, előbb ne is számítsunk vacsorára. Néhány helyen a sziesztát is megtartják, legalábbis láttunk egy zöldséges nénit, aki a standja alatt durmolt kora délután. Illetve a közlekedési stílusuk is kaotikus. Szűk utcák tele emelkedővel és ott parkoló autókkal, ahol nem kellene. Néhol az sem zavarja őket, ha feltartják a forgalmat. Az ember ezért jobban teszi, ha nem bambul el sétálgatás közben.

Ízelítőnek ennyit akartam írni Portugáliáról. Készítek hozzá egy címkét, hogy könnyen kereshető legyen. Az úti beszámolót pedig folytatni fogom, ahogy említettem városonként.
9 helyen fordultam meg, így legalább ennyi bejegyzés is lesz, vagy akár több, mert Lisszabon és Porto nem biztos, hogy belefér egy bejegyzésbe...
Záróképnek az új bögrém (Muszáj volt vennem egyet, mert a lisszaboni szállásunkon még bögre sem volt...) és a szép képeslapok, amelyek valószínűleg már mind megérkeztek. Kivéve azt, amit Ribizly barátomnak küldtem, mert Kínába hosszú az út, de az a lap úgysincs rajta a képen.
Amilyen biztos, hogy útikönyvvel utazom, olyan biztos az is, hogy fogok küldeni a családomnak és a barátaimnak képeslapot.

2018. július 7., szombat

Mozgóképek LXX.

Júniusban nem szántam sok időt filmekre. Egyrészt, mert a munkahelyemen meglehetősen zsúfoltak voltak a hetek, másrészt, mert otthon San Diego lefoglalta a tévét meccsnézés céljából. Ezért van az, hogy a megnézett 4 filmből hármat moziban láttam.

Deadpool 2
"Miután túlél egy csaknem halálos kimenetelű találkozást egy tehénnel, az eltorzult ábrázatú büfés szakács (Wade Wilson) azon fáradozik, hogy beteljesítve álmát ő legyen varázslatos városának legszexibb pultosa, s közben azzal is kénytelen megbarátkozni, hogy elveszítette ízl(el)ését. Hogy ismét megfűszerezze életét, no meg hogy szert tegyen egy fluxuskondenzátorra, Wade nindzsákkal, a jakuzával és pár szexuálisan túlfűtött kutyával is megbirkózik. Beutazza a világot, s közben felfedezi a család, a barátság és az íz(le)lés fontosságát - s így újra ínyére lesz a kalandozás, sőt még a Világ Legjobb Szeretőjének járó, áhított bögrét is kiérdemli."
Igen, mindez benne van a filmben. Nem, komolyan benne van! Tényleg! Na, jó, nem egészen...
Kicsit aggódva ugyan, de vártam ezt a filmet. Az első rész tetszett, így hasonló elvárásaim voltak a folytatást illetően is. Csakhogy, mire lett időm moziba menni, már mindenki megnézte a környezetemben. Úgyhogy le is mondtam a moziélményről, ám Applequeen barátom volt olyan aranyos, hogy szívesen megnézte velem másodszorra is. Kicsit sem Marvel fanatikus...
Azt kell mondanom, nem bántam meg. Én lepődtem meg a legjobban, hogy bár szinte ugyanazt a sztorit néztem, mint először, a poénok egy része is visszatérő vendég volt és a főhős szája egyre mocskosabb, nem éreztem úgy, hogy túltolták volna. Talán mert tele volt belső poénokkal és mindent értettem, így állandóan kacagtam, ami jó figyelemelterelés a film hiányosságairól.
Nem tökéletes tehát, de nagyon szórakoztató. Persze csak azoknak, akik otthonosan mozognak a képregényfilmek világában és így üt nekik a sok utalás más filmekre. Illetve a korhatár sem véletlen. (Előttünk egy tíz év körüli kisfiú ült, akinek a szülei kiérdemelték tőlem a "mintaszülő" citromdíjat.)

Örökség
"Miután Ellen, a Graham család nagymamája meghal, lánya egyre több megmagyarázhatatlan eseménnyel szembesül anyja múltjából. Minél többet fedeznek fel az elhunyt asszony életéből, annál baljósabb változások következnek be a család élő tagjainak életében. Ari Aster első nagyjátékfilmje egy család szétesésének mesterien bemutatott, lidércnyomásos látomása, bővelkedik hátborzongató jelenetekben. A családi gyász baljós, mélyen nyugtalanító események elindítója. És mi lehet a vérfagyasztó örökség?"
Nel barátommal nagyon vártuk ezt a filmet. Az előzetes alapján izgalmasnak tűnt és mindketten tudjuk értékelni a jó horrorokat. Egyik este így el is mentünk moziba megnézni.
Vegyes érzelmeim vannak a filmmel kapcsolatban és ez az elmúlt hetekben sem ülepedett le. Ha visszagondolok rá, még mindig kaotikus kicsit a véleményem. Egyrészt ez egy remek családi dráma remek karakterekkel és egy olyan csavarral (a kislány esetére gondolok), ami beleégett az agyamba. Másrészt egy vacak, démonos, zagyva, nevetséges horrorutánzat. A film vége tönkretette az élményt, minden addig felépített drámát agyonütött és kidobta az ablakon a kreativitás csuprot is. Szörnyen sajnálom, hogy a készítők nem tudtak elköteleződni egy pszichológiai film mellett és muszáj volt nekik természetfeletti sületlenségeket beleerőltetni. Bár a film első felén csendben szorongtam a feszült hangulat miatt, a második felén küzdöttem, hogy ne vihogjam végig az összes jelenetet. Néha azért így is sikerült felkacagnom.
Ajánlani ezért nem merem ezt a filmet, bár kétségtelenül érdekes és hangulatos alkotás (lett volna, de nem szúrják el holmi gagyi démonnal).

Az internetes zaklató
"Milyen messzire mész, hogy megvédd az életed? Casey minden tizenéves rémálmával néz szembe, amikor egy névtelen hacker azzal zsarolja, hogy a privát fotóit felteszi a netre. Casey versenyt fut az idővel, hogy véget vessen a fenyegetésnek.
Az angol fiatalok 69% -a tapasztalt már valamilyen formában internetes zaklatást. A legsúlyosabb estetek a webcam hackek, amikor öngyilkosságba hajszolják az áldozatot. A tizenéves lányt, Casey Jacobsot is egy névtelen kíber-fanatikus zsarolja. A tinédzser a fenyegetések legrosszabbikát éli meg, amikor az illető betör a számítógépébe, és közvetlenül félemlíti meg. Azzal zsarolja, ha nem teljesíti a kívánságát, akkor a privát képeit felteszi az internetre. A történetet valós esetek ihlették."
You Tube dobta fel nekem ezt a filmet. Mivel nem hosszú (csupán 62 perces) és Maisie Williams játszik benne, akit eddig csupán a Trónok harcában láttam, adtam neki egy esélyt. Nem volt rossz döntés.
A felvetett alapprobléma jogos és az alacsony költségvetésű megvalósítás is passzolt hozzá. Ezért bármennyire is távol áll tőlem ez az online megfelelni vágyós világ, tetszett az egyszemélyes dráma. Persze sarkított, végletekre játszó film, de az üzenet így is átjön. Ráadásul nagyon tetszett, hogy nem próbálta meggyőzni a nézőt egy-egy személy bűnösségéről, hanem hagyta, hogy maga mondjon ítéletet. 
Tehát ez egy korrekt film, ha valakit érdekel a téma, tudom ajánlani.

Ocean's 8 - Az évszázad átverése
"Danny Ocean nagy volt, de nem elég nagy. Háromszor is összegyűjtötte kora legmenőbb bűnözőit, és nagy zsákmánnyal távozott... de van, aki még nála is ravaszabb, bátrabb és vonzóbb: a húga, Debbie. Debbie Ocean (Sandra Bullock) tudja, mitől döglik a légy. Sosem fél és sosem hagyja cserben a humora. Ráadásul ravaszabb bármelyik férfinál. Legújabb célpontja az évente megrendezésre kerülő, az ország összes milliomosa, sznobja és szélhámosa számára kihagyhatatlan nagy esemény, a New York-i Met Gala – amelyen történetesen egy hűtlen expasija (Richard Armitage) is részt vesz.De egy ilyen nagy buli végrehajtásához szüksége van a tökéletes csapatra, így aztán nekiáll, hogy összeszedje a legjobbakat. Jön a bűn legvonzóbb válogatottja: Lou, Rose, Daphne, Kluger, Nine Ball, Tammy, Amita és Constance. Vagyis Cate Blanchett, Helena Bonham Carter, Anne Hathaway, Rihanna, Mindy Kaling, Sarah Paulson és Awkwafina."
Inkább az évszázad csalódása, mert ez a film tömény unalom.
Nem láttam az előzményfilmeket és nem is választottam volna ezt a filmet esti programnak, ha nem nyerek két jegyet a premier előtti vetítésre. Nel barátommal ezért adtunk neki egy esélyt.
Végig szenvedtünk rajta. Egyrészt kiábrándító látni, Sandra Bullock mennyire nem tud szépen öregedni. A sok "szépészeti" beavatkozástól gyakorlatilag nincs arcmimikája és folyton olyan, mintha motyogna. Másrészt hiába válogattak össze sok neves színésznőt (és Rihannát, akit nem szabadna filmek közelébe engedni...), mivel nem írtak nekik szerepet. Ezek a karakterek ugyanis az egysíkúság mintapéldányai. Ráadásul bosszantóan rosszul kezelik női mivoltukat. Harmadrészt nincs sztori. Minden simán megy, többnyire hiteltelenül is (Nem hiszem el, hogy egy tolvaj, legyen bármennyire is szuper ügyes képes kisétálni egy boltból két szatyornyi riasztóval ellátott holmival...) és gyakorlatilag nincs konfliktushelyzet. Megbeszélik, hogy elmennek lopni, majd elmennek lopni. Vége. A csavar ezért nem is csavar csak egy újabb ok a szemforgatásra.
Végig untam és egyáltalán nem szórakoztam jól. Inkább nem ajánlanám.

Értékelés:
Deadpool 2                                      ->  9
Az internetes zaklató                      ->  7
Örökség                                          ->  6
Ocean's 8 - Az évszázad átverése  ->  3

2018. június 28., csütörtök

Rózsaszín pöttyök XXII.

Idén még nem írtam ebbe a rovatba, úgyhogy itt van már az ideje, hogy megosszam néhány kedvesen rózsaszín pillanatomat.

Eper
Imádom az epret! Az eperszezon számomra maga a Kánaán, azonban nagyvárosban nem könnyű igazán finom, napon érett eprekre bukkanni. Mert lássuk be, szépek-szépek a szupermarketek eprei, csak cseppet sincs eperízük. No, de szemfüles epervadász, nem csak keres, hanem talál is.
Epres gyümölcstorta
Az első remek zsákmányt még az eperszezon elején szereztük. Történt ugyanis, hogy elmentünk San Diegoval egy nagyon meleg hétvégén egy faluba kastélyt nézni és geoládát keresni. 
Sajnos egyikkel sem jártunk sikerrel, mert a kastély nem volt látogatható felújítás miatt és a ládát sem sikerült fellelnünk. Kissé így csalódottak voltunk, hogy hiába autóztunk egy teljes órát a nyári hőségben, mikor észrevettük, hogy az egyik ház kerítésén ki van írva: "Eper eladó". Láttuk is, mikor egy hölgy kisétált egy ládányi eperrel. Több sem kellett, becsöngettünk. Hamar meg is jelent egy nagymamánk korabeli néni, aki közölte, hogy ma rakta ki a táblát és az előbbi hölgy elvitte az összes leszedett epret. Aztán gyorsan hozzátette, hogy ha segítünk neki szedni, szívesen ad. Úgyhogy elég hamar egy takaros kiskertben találtuk magunkat, ahol igazi profizmussal ültetek eprek voltak rendezett sorokban. Hárman elég gyorsan lekapkodtunk két kiló epret, miközben a néni gyakran mondta nekünk, hogy ne csak szedjük, együk is, mert meg kell kóstolni. Sőt, mikor nem volt meg milligrammra pontosan a két kiló, még visszament, hogy szedjen négy szemet és kiegyenlítse a különbséget.
Hihetetlenül kedves volt a néni, egészen a kapuig kikísért minket és úgy búcsúzott tőlünk, hogy látogassuk meg máskor is. A szedett eper pedig ezerszer finomabb volt, mint a bolti. Tanulság: Aranyos nénik kiskertjéből érdemes epret venni.
A két kiló pedig bőven elég volt, hogy pár napig meglegyen a nassolni valóm és jutotta belőle még egy gyümölcstortára is. A torta egyébként sima piskóta, rászeletelt eper és eperízű puding ínycsiklandó kombinációja.
Epres-ribizlis gyümölcstorta
Nem volt azonban lehetőségünk visszamenni a nénihez, így elkezdtük végigpróbálni az utak menti árusok kínálatát. Volt amelyik csalódást okozott, volt amelyik jobb volt, aztán egyszer San Diego egy olyan finom doboz eperrel tért haza, ami komoly függőséget okozott nálam. Talált egy zöldségest, ahol lengyel epret árultak és az az eper isteni. Úgyhogy rákaptam és ebből is sütöttem egy tortát. Mivel itt már kevesebb eper állt rendelkezésemre (a többségét nyomban befaltam, amint San Diego hazaért vele...) a díszítést ribizli szemekkel egészítettem ki. Ráadásul, ahogy a mondás tartja, gyakorlat teszi a mestert, így ennek a tortának a piskótája sokkal jobban sikerült, mint az előzőnek. A ribizli savanyúbb íze pedig tökéletesen passzolt az édes eperpudinghoz.

Foci Világbajnokság
Nem vagyok sportrajongó. Nem szoktam sportközvetítéseket nézni, épp ezért furcsa, hogy a focivébé szinte összes eddigi meccset láttam. Nem, nem lettem hirtelen focirajongó, szökő évente csak egyszer vetemedem önként meccsnézésre (legutóbb az Európa Bajnokság idején történt ilyesmi), azonban focirajongó fiúval élek együtt, így a meccsnézés megkerülhetetlen. Szóval vannak időszakok, amikor estékre elveszítem a figyelmét, mert meccs van. Ez évente előfordul az amerikai foci miatt (erről már írtam korábban) és pár évente az európai foci miatt. Néha elgondolkodom melyik eset a jobb, mert az amerikai focit kevésbé találom unalmasnak, ám azok a meccsek laza 4 órásak, míg a másik csak 90 plusz pár perc... Csakhogy most Világbajnokság van, így volt, hogy zsinórban 3 focimeccset kellett végignéznem és ez számomra rém unalmas.
legutóbbi alkotásom
No, de kreatív vagyok, így elfoglalom magam közben házimunkával vagy épp színezéssel. A mindenben van valami jó elvet követve mondhatom, végre van időm színezni. Hiába szeretem ugyanis ezt a hobbit, hiába kapcsol ki, rettentően időigényes, így csak akkor csapom fel a színezőkönyvemet, ha nagyon sok a szabadidőm. Nos, most a focimaraton alatt van bőven. Szóval esténként, míg San Diego a tévéközvetítéssel vitatkozik egy-egy bírói döntés miatt, én az asztalsarkon színezek. Ilyen egy jó kompromisszum.

Ismét repülök!
Talán a legrózsaszínűbb dolog mostanában, ami velem történik, hogy készülök a nagy nyári nyaralásomra.
Kiírtam magam két hét szabira és vasárnap elrepülök egy naposabb országba és nem is jövők vissza tizenkét napig.
Az úti cél: Portugália.
Már megvan minden ami kell: útikönyv, extra erős naptej és a ruhatáramat is felújítottam kicsit. Gondolatban tehát már csomagolok. A repülőm indulásáig azonban van még rengeteg elintézendő dolgom (munkahelyi szálak elvarrásától a vasalásig...) például be akarom fejezni jelenlegi olvasmányomat (Egy sötétebb mágia) és előre meg akarom írni a Mozgóképek rovat következő bejegyzését. Utóbbit be fogom ütemezni későbbi napra, hogy amíg távol leszek, legyen azért friss olvasnivaló.
Illetve, ha valaki kíváncsi rá, mennyire sülök ropogósra az óceán partján, figyelje a Twitteremet, ott biztosan fogok időnként életjelet adni.

2018. június 15., péntek

Csavargások XVIII.

Itt a csavargások igazi szezonja. Szép az idő, utolsó nagy hajrá van a munkahelyemen (aztán egy-két hónapig nyugi lesz) és már a nyaralás is le van szervezve. Szóval minden ideális arra, bóklásszam kicsit.
Az elmúlt hetekben három helyszínen is csavarogtam, lássuk őket időrendben:

Nyíregyháza
Régóta terveztük San Diegóval, hogy elmegyünk Nyíregyházára. Elsősorban az állatkert érdekelt minket, ám még egyikünk sem járt a városban sem. A pünkösdi hosszú hétvégén az utolsó pillanatban foglaltunk szállást egy éjszakára, majd felkerekedtünk és átvágtunk a fél országon.
Szerencse, hogy csak egyetlen éjszakát töltöttünk ott, mert a szállásunk Nyírpazonyban hagyott bőven maga után kivetnivalót (egyikünk sem dohányzik, így a szoba minden zugába beleivódott füstöt cseppet sem tudtuk értékelni, ahogy a papírvékony falak általi hajnali ajtócsapkodós ébresztőt sem), és ezen még a finom és bőséges reggeli sem javított túl sokat. Illetve elég gyorsan konstatáltuk, hogy Nyíregyháza belvárosa laza húsz perc alatt megtekinthető és az állatkerten illetve a fürdőn kívül nem rendelkezik megcsodálandó pontokkal.
Azonban nem keseregtünk, fél napot eltöltöttünk azzal, hogy bejártuk a várost kincseket keresve. Nyíregyháza ugyanis tele van geoládákkal. Sőt, mondhatom, hogy igazi geoláda paradicsom és a többségét ugyanaz a kreatív emberke telepítette, akinek ezúton is köszönöm, hogy a rejtvényeivel lekötött minket több órára.
Az elsődleges úti célunk azonban az állatkert volt, így másnap, a nem túl kellemes panzióbeli éjszakánk után, el is mentünk ide.
Keresd a picit!
Rendszeres olvasóimnak nem kell bemutatnom állatok iránti szenvedélyemet, írtam bőven erről korábban. A lényeg, hogy jártam már nem egy állatkertben, épp ezért örültem nagyon, hogy a nyíregyházi ennyire szuper. Hatalmas területen foglal helyet, tetszettek a földrajzi koncepcióban elhelyezett kifutók, a kreatív megoldások, hogy minél közelebb érezze magát a látogató a megcsodált állatokhoz (például a zsiráfok mögött látható lombkorona szinten húzódó ösvény) és imádtam a hópárducokat. Egy teljes napot bóklásztunk itt, cuki vörös pandát, lusta oroszlánt, sok bébi állatkát - mert tavasszal rengeteg a pici zsiráfból, tevéből, vízilóból, majomból, kenguruból és makiból - bámulva, kecskéket simogatva és trópusi házban izzadva. Itt tényleg volt minden, még kisebb ócenárium is cápákkal. A tyúkok és pávák szabadon szaladgáltak, az állatoknak volt elég tere és egyik másik különösen szórakoztatónak bizonyult. Például az orrszarvú, aki nem kedveli a roller hangját és valahányszor egy kisgyerek elgurult rollerrel a kerítése mellett, rohamra indult. Ezzel nem kevés gyerkőcre hozta rá a frászt, ahogy a döngő léptű vágta után megtorpant a kerítésnél és morcosan prüszkölt egyet.
Cápa!
Úgyhogy igazán remek hely, megérte a sorban állást. Megérte a lepirulást a napon, mert a fókashow igazi attrakció volt és megérte a rászánt időt, mert én is csak másodszorra vettem észre a második sziklán szundikáló hópárducot. Mentségemre szóljon, hogy volt olyan csapat, aki közölte, nincs is itt hópárduc és arrébb állt, pedig a cicus hosszú farkincája szinte az orruk előtt lengedezett...
Remekül éreztük magunkat és cseppet sem bántam meg, hogy utaznunk is kellett ezért az élményért, mert ez az állatkert bizony megközelíti a bécsi színvonalát. Tudom tehát ajánlani.

Kis kecskét simogatni olyan jó!
Vörös panda épp vacsorázik

A félkegyelmű
Azt hiszem, egy időre kiábrándultam a színházból. Nem mondanám, hogy kifejezetten sűrűn jártam volna, azonban az esetek egy részében egyáltalán nem azt kaptam ezen alkalmaktól, mint amit elvártam volna. Hiába választ ugyanis az ember egy klasszikus darabot, végül úgyis egy újragondolt, modern feldolgozást fog kapni, ami csupán köszönő viszonyban van az eredeti művel. Ezt pedig nem csupán a saját tapasztalataimra alapozom, hanem a barátaim véleményére is.
Művészeti anyagok az évszázadok során
1500-as, 1600-as, 1700-as és 1800-as évek: olajfestmény
Aztán hirtelen: Srácok, kiállítottam egy vécét

Történt ugyanis, hogy Dörmi barátom lepasszolt nekem két színházjegyet, mivel mégsem tudott elmenni az előadásra. Boldogan át is vállaltam őket és meggyőztem F. barátomat, hogy kísérjen el. Ő mindig partner, ha kulturális programokról van szó.
Hétköznap esti előadás volt a Pesti Színházban, így mindketten közvetlenül munkából és meglehetősen fáradtan érkeztünk meg. Számítottunk rá, hogy nem lesz könnyed a darab, hiszen Dosztojevszkij egyik regényéről, A félkegyelműről volt szó. Az orosz drámák pedig sosem egyszerűek. Azt azonban nem sejtettük, hogy teljes agyzsibbasztásban lesz részünk.
Az első felvonás még fogyasztható volt, bár rögtön megállapítottuk: "Na, már megint egy modern feldolgozás.." Elvoltunk vele, néhol humorosnak is találtuk és a kreatív hangeffektek kifejezetten tetszettek. Aztán jött a szünet (amikor az okosabbak meg is szöktek a nézőtérről) és a második felvonás, ami egy betépett, depresszív utazás volt az értelmetlenség mezején. Indokolatlan gyerekszínészek. Hosszan elnyújtott, sehová sem vezető és semmiről sem szóló monológok. Cserépkályha tetején gubbasztó főhős. (Mondjuk a fizikai állóképessége csodálatra méltó volt.) Melankólia, gusztustalanodás (Csak nekem nem vicces, ha az egyik szereplő levizeli a falat?) és karácsonyfaizzók. Merő káosz az egész, aminek a nyomasztó hangulata ránk telepedett és ettől még fáradtabbnak éreztük magunkat. Felért egy finomabb kínzással és hazafelé sem igazán sikerült megfejtenünk, hogy a még befogadható újításból, hogyan lett egy ennyire elborult valami.
Most egy ideig biztosan nem vágyom színházba és legközelebb kétszer is meggondolom, hogy elfogadjak-e egy hirtelen jött jegyet.

Rise Against
Jó néhány éve, mikor az egyik egyetemi csoporttársam megtudta, hogy nem eszem húst, közölte velem, hogy akkor biztosan szeretem a Rise Against, mert minden tagja vegetáriánus. Nos, nem, nem ezért szeretem őket, bár kétségtelenül szimpatikusnak találom, hogy van egy hasonszőrű emberekből álló punk-rock banda a világon. Azért szeretem őket, mert tetszik a hangzásuk és lélekben pont olyan hippi idealisták, mint én. Olyan problémákra hívják fel a figyelmet egy-egy dalukkal, amelyek nagyon sok embert érintenek és ez a rendszer elleni lázadás a punk vonal egyik remek eleme.
Szóval nagyon kedvelem ezt a bandát, így mikor megtudtam, hogy fellépnek a Budapest Parkban, rögtön vettünk is rá két jegyet San Diegoval.
Ez volt az új albumuk, a Wolves bemutató turnéjának egyik állomása. Persze ettől függetlenül nem csak új számokat játszottak, hanem minden egyes slágert és a hazai vonatkozás miatt a Swing Life Away is terítékre került. Másfél órát végignyomtak remek hangulatban. Belefért még egy hosszabb monológ is az említett hippi szellemük miatt, amit örömmel fogadtam.
Meg kellett azonban állapítanom, hogy kezdek öreg lenni, vagy kijöttem a formámból, mert néhány ember rettentően idegesített a tömegben. Sosem értettem, miért ugrál valaki hátizsákkal a tömegben, mikor van ruhatár, illetve miért kell meggyújtani egy cigit, mikor mozdulni sem lehet, olyan szorosan vannak az emberek összepréselve. Nem sokon múlt, hogy megégetett, de cserébe azért jól ráugrott a bokámra, hogy érezzem a törődést. Attól, hogy kicsi vagyok és ha nem muszáj, nem lökdösődöm, még igazán észrevehetné, hogy más is áll szinte az aurájában, hála a többi húszmillió embernek. Szóval volt egy kis fennakadás, de arrébb küzdöttük magunkat a tömegben (praktikus, ha az ember lánya férfi kísérővel van, aki lökdösődik helyette) és onnantól már minden rendben volt.
Nagyon örülök, hogy elmentünk. Igazi élmény volt és ha a közeljövőben jönnek még Magyarországra, szívesen megnézem őket újra.

2018. június 12., kedd

Kihantolt múlt

Épp egy gyilkosságos könyvre vágytam. Ennyi mentségem van arra a tettre, hogy kivettem a könyvtárból. Pedig elrettenthetett volna, hogy nem igazán szeretem a krimit és az is, hogy a Könyvmolyképző Kiadó jelentette meg női pszichothriller címszó alatt. Szóval nem épp a műfaj kemény vonalába tartozik, ezt előre tudtam. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy rettentően unalmas és meglehetősen bosszantó lesz.
Pedig a borító mutatós, 496 lapjával azonban jóval hosszabb, mint ami szükséges volna.
Fülszöveg:
"Dr. Annabelle Schwartzman végre megtalálta a helyét. A San Franciscó-i Rendőrkapitányság halottkémjeként együtt dolgozik Hal Harris nyomozóval, és kideríti azt, amit a halottak már képtelenek elmondani az utolsó pillanataikról. A munkája célt ad az életének – és egyúttal menedéket is jelent számára a zsarnokoskodó férje mellett töltött korábbi élete elől. Bár már hét éve kiszabadult a rosszul sikerült házasságból, fél szemmel még mindig azt figyeli, követi-e valaki.

Schwartzman legújabb esete igencsak aggasztó: az áldozat kísértetiesen hasonlít rá. Ráadásul egy döbbenetes bizonyíték azt sugallja, hogy a gyilkos még egyáltalán nem végzett – és hogy Schwartzman élete veszélyben foroghat."
Ez a könyv egy harmatgyenge krimi. A felén ásítoztam a másik felén pedig a fejemet csóváltam olyan gondolatokkal, mint: "A valóságban ilyen nincs." "Ó, már megint egy érdektelen szereplő." "Valaki üsse agyon a főhőst!" Úgyhogy most szisztematikusan körbejárom, miért is érzem sértésnek a műfajra nézve, kriminek nevezni ezt a könyvet. Spoilerek előfordulhatnak, bár nincs is benne fordulat, így ez a figyelmeztetés talán felesleges is.
Egy jó krimi alapja egy olyan gyilkosság, ahol nem tudni, ki a tettes. Nos, ebben a könyvben, amint megvan a hulla, már mindenki tudja ki követte el, csak azt nem, hogyan bizonyítsák rá. Talán még érdekes újítás is lenne ez, ha az írónő nem a krimisorozatokból szerezte volna a tudását. (Igen, én is olvastam a köszönetnyilvánítást a helyi rendőrség felé, de ez bizony akkor is sorozatokon nevelkedett történet.)
A nyomozás rém unalmas. A főhős folyton fitogtatni akarja intelligenciai (Jó vicc, a csaj nem egy észlény, sőt.) fölényét azzal, hogy véletlenszerű latin kifejezésekkel dobálózik. Értjük, hogy orvos, tudjuk, hogy a szakkifejezések a mezei halandók számára érthetetlenek, nem kell ezért mindennek az anatómiai meghatározását felsorolni. Ráadásul a nyomozás a krimisorozatok háromszögében zajlik: fényképek, elhagyott hajszálak és hámsejtek, valamint DNS vizsgálatok, ennyiből áll felgöngyölíteni egy ügyet. Nos, a valóságban nem. Nem, mert a DNS vizsgálat baromi drága, nem megdönthetetlen bizonyíték, így kizárólag nagyon indokolt esetekben és ritkán szokták kérni. Na, meg az említett krimisorozatokban...
A könyvet azonban még megmenthette volna egy jó főhős, csakhogy ez sem történt meg. Annabelle - aki furcsa módon mindig Schwartzman néven hivatkozik magára - egy rettentően gyenge jellem. Végig nyafog, szorong és túldramatizál mindent. Vannak rossz kapcsolatok, vannak olyan emberek, akiktől nehéz megszabadulni, DE ő önként és dalolva ment bele egy olyan kapcsolatba, amely erőszakkal indult, aztán sokáig tűrt, majd mikor a sarkára állva lelépett 7 évre (komolyan, 7 évig a férje színét sem látta) a jellemfejlődés legapróbb szikráját sem mutatta. Ugyanolyan ostobán és önvédelmi ösztön nélkül reagált a kissé beteg (Spencer egy görény, de távol áll az igazi pszichopatáktól) gyilkos férjére. Mármint ő egy orvosszakértő, nyomozókkal van körülvéve, mégis inkább elmenekül a rendőrség elől és öngyilkos küldetésre megy. Gratulálok, lányom, pont annyi eszed van, mint mikor hozzámentél egy seggfejhez!
Felmerül a kérdés, mégis miért bosszant ennyire a történet, mikor tipikusan csak egy gyenge könyv a sokból. Azért, mert csak ez a bugyuta vacak volt nálam egy olyan hétvégén, mikor végre elég időm volt olvasni. Mikor végre elmerülhettem több órára a nyomtatott lapok közé és mit kaptam: egy nyafka főhőst és egy rettentően vontatott, unalmas és meglepetésektől teljesen mentes történetet. Véteknek éreztem erre pazarolni az időmet.
Szóval nem tetszett és az ég óvjon meg tőle, hogy újabb "női pszichothriller" kerüljön a kezembe. Ezeknek a főhősnőknek a létezése az igazi bűntény a gyanútlan olvasók ellen. Senkinek sem ajánlom.