2020. január 9., csütörtök

A lány a toronyban

Az északi erdő legendájának első része, A medve és a csalogány nagyon tetszett, így nem haboztam lecsapni a folytatására.
A borító ezúttal is gyönyörű és 416 lapjával picit vaskosabb kötet, mint az előző. A megnövekedett oldalszám azonban nem indokolta azt a rengeteg elgépelést, ami fellelhető a szövegben. Kifejezetten bosszantó tud lenni, hogy egy remek történetből a nyelvtani hibák rúgnak ki páros lábbal. Ejnye-bejnye a kiadónak, a szöveget még valakinek lektorálnia kellett volna!
Fülszöveg:
"Vászja számára nincs túl sok lehetőség, miután árvaságra jutott, és faluja boszorkánynak kiáltotta ki: vagy zárdába vonul, vagy hagyja, hogy a nővére összeboronálja egy moszkvai herceggel. Bármelyiket is választja, egy toronyba zárva éli majd le az életét, elzárva a tágas világtól, melyet annyira szeretne felfedezni. Így hát a kalandot választja: fiúnak álcázva magát lóháton nekivág az erdőnek. Miután a falvakat rettegésben tartó útonállókkal folytatott küzdelemben kivívja magának a moszkvai nagyherceg elismerését, gondosan meg kell őriznie a titkát, hogy valójában lány, nehogy elveszítse az uralkodó jóindulatát – még akkor is, amikor rájön, hogy a nagyhercegséget olyan titokzatos erők fenyegetik, melyeket csak ő, Vászja tud megállítani."
A történet ott folytatódik, ahol az első kötet véget ért, így az olvasó könnyedén felveszi a fonalat a hólepte tájon. A hangulata is épp olyan, mint megszokhattunk, kellemesen mesés és finoman varázslatos. Az írónő tehát hozta a jól bevált dolgokat és csak a cselekmény alakulása hozott némi változást.
Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem a fiúnak öltözött lány szituációja hiába elcsépelt (rengeteg, de tényleg rengeteg ilyen történet van), még mindig nagyon izgalmas. Főleg, ha középkori orosz tájon játszódik, ahol a férfiak uralják a vidéket, a nők meg jobban teszik, ha csendben varrogatnak a sarokban. A könyv tehát már megint kapott egy erőteljes feminista hangvételt a klasszikus és kellemes fajtából és a fent említett szituáció, illetve a bukás nagy valószínűsége csak fokozta az izgalmakat.
Nagyon tetszett, hogy Vászja nem egy teljesen idegen környezetben bontogatta szárnyait, hanem a rokonai és ismerősei közelében, így mindig volt lehetőség a segítségre és a már ismert szereplők otthonosabbá tették a történetet. Azért be kell ismernem, a pópa cseppet sem hiányzott...
Az is tetszett, ahogy az író a fagydémont kezelte. Ezúttal sem hagyta, hogy jeges sármjával elvonja a figyelmet, pedig nagy volt rá a kísértés. A többi mágikus lénnyel is óvatosan bánt, pedig ők a kedvenceim, így olvastam volna még többet és többet róluk. Már nem is zavar, hogy rébuszokban beszélnek, csak fejezzék be a mondataikat.
A történet megtartott valamennyit családregény mivoltából, hiszen itt is nagy hangsúlyt kapott Vászja rokonsága és felmenői, de már egyértelműen a lány körül forgott minden. No és itt kell szót ejteni a főszereplőről, aki cserfes kislányból vakmerő hajadonná serdült.
Számomra még mindig szimpatikus Vászja karaktere, bár kétségtelenül változott az előző részhez képest. Megmaradt a tökéletessége a képességeit illetően, viszont kifejezetten esendővé is vált és ez a kettősség jót tett neki. Tetszett, hogy hibázott, tetszett, hogy gondolkodás nélkül belevetette magát a dolgok sűrűjébe és tetszett, hogy a meggondolatlanságáért meg is fizetett. Minden botlása szükségszerű volt, még akkor is, ha az olvasó előre csóválta a fejét "Ennek rossz vége lesz!" felkiáltásokat mormogva. Ezek a hibák tették őt emberivé, így cseppet sem bántam őket. Vászja tehát nem tökéletes és ez így van rendjén.
Egyetlen dolog zavart csupán ebben a kötetben, a vége. Nem az ostromjelenetre gondolok, hanem az utána következő lezárásra. Picike spoiler veszély! Vászja végre elmondta a családjának mi is történt otthon (vagyis az első kötet végén) és mindezt szépen tudomásul vették. Ez pedig azért sántít, mert a történet egyik fő konfliktusforrása, hogy titkolózik, mert úgysem hisznek neki, a végére mégis teljesen eloszlanak a kétségek. Félreértés ne essék, nem azt szerettem volna, hogy a családja ellene forduljon, hanem hogy legyen konfliktus, legyen picit nehezebb meggyőzni őket, ha eddig ez volt az egyik legnagyobb problémának beállítva. Az én ízlésemnek túl simán ment a dolog. Spoiler vége.
A könyv végén van néhány kiegészítés, amit ki kell még emelnem. Olvasható egy szószedet, ami segíti a szövegben előforduló idegen kifejezések megértését és elég hasznos, illetve az írónő érdekesek megjegyzéseket is hozzátoldott. Tetszett, hogy megadta milyen forrásokból dolgozott és még további olvasnivalót is ajánlott a korszak iránt érdeklődőknek.
Összességében nekem nagyon tetszett ez a rész is, megkaptam tőle azt a hangulatot, amit vártam és épp olyan izgalmasnak találtam, mint az előzőt. Még mindig nagyon szeretem ezt a szláv mitológiába csomagolt mesét.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki az első részt olvasta és kedvelte. Már a visszatérő csjertik miatt is érdemes kézbe venni.

Kiegészítés:
A trilógia befejező részének (The Winter of the Witch) magyar megjelenését az év első felére ígérte a kiadó. Bármennyire is szeretném elolvasni, remélem, nem kapkodják el és megfelelő módon gondozzák majd a szöveget, hogy ne legyen annyi hiba benne, mint a második részben. A jó munkához idő kell és ezt értelmes olvasó megérti, így kedves Alexandra Kiadó, tessék alapos munkát végezni!

2020. január 1., szerda

2019 könyvösszegzése

Mi mással is kezdhetném 2020 első bejegyzését, mint az elmúlt év összegzésével, természetesen könyves szempontból.
2019 nem volt a kedvenc évem, sőt elég sokszor kifejezetten utáltam. Ez talán meg is látszik a blogbejegyzések időnkénti ritkaságán és persze a kevesebb elolvasott könyvön. No, de a kevesebb olvasásnak nem csupán az év során felmerülő problémák voltak az okai, hanem szerencsére kellemesebb időtöltések is. Például az a két hét, amit Kínában töltöttem és a többi rövidebb időtartamú utazgatásom kevésbé távoli helyeken. Szóval volt részem jóban és rosszban is az óévben és persze jó és kevésbé jó olvasási élményekben. Lássuk is őket a korábbi évek hagyománya szerint statisztikák és különféle szempontok alapján.

2019-ben jóval kevesebb könyvet olvastam, mint 2018-ban. Szám szerint tízzel kevesebbet, vagyis összesen csak 29-et. Utoljára 2011-ben olvastam ennyire keveset. Persze ez nem verseny, hiszen nem a mennyiség számít, hanem a minőség és az elmúlt évben volt bőven részem jó könyvekben, így nincs okom a panaszra.
A 29 elolvasott könyv 11312 oldalt jelent. Közülük kettő idegen nyelvű (angol), kettő útikönyv és egy képregény volt. Két könyvet kaptam kölcsön, 12 került fel a polcomra saját gyűjteményembe, míg a többit könyvtárból szereztem be. 6 könyvet olvastam magyar szerző tollából, így arányaiban elégedett vagyok az "olvassunk többet hazai szerzőtől" elvem érvényesülésével.
Olvasmányaim 16 kiadó munkáiból lettek összeválogatva a következő felosztásban:
Könyvmolyképző - 8 kötet; Jelenkor - 4 kötet; Ventus Libro - 2 kötet, és egy-egy kötet az Agave, Alexandra, Alinea, Athenaeum, Cartaphilus, Fumax, L&L, Geographia, Jel-kép, Maxim, Park, Szamárfül és Ventus Libro kínálatából.

Jöjjön a szempontok szerinti értékelés!

Melyik volt a leghosszabb?
Habár 2019-ben bőven volt több vaskos olvasmányom, ezt a címet a Föld Gyermekei sorozat utolsó kötete főlényesen elnyerte 848 lapjával.

Melyik volt a legrövidebb?
Kezembe került egy mesekönyv, A Nap születésnapja, ami 78 oldalával igazán rövidnek bizonyult. Értékelést nem írtam róla, de kellemes mesének találtam.

2019-es olvasmányaim / 1.
Melyik tetszett a legjobban?
Ezúttal nem egy könyvnek adom ezt a címet, hanem egy trilógiának. 2019 legjobb olvasmánya kétségtelenül a Menny és pokol trilógia három kötete volt. Nagyon szerettem minden gyönyörű sorát és teljesen beszippantott ez a fagyos izlandi világ.

Melyik tetszett a legkevésbé?
Ez már egy nehezebb döntés. Szerencsére 2019-ben egy kötet sem húzott fel annyira, hogy rögtön eszembe jusson a citromdíjra. Viszont volt egy főszereplő, aki kiverte nálam a biztosítékot. A legkevésbé tehát a Te édes tetszett köszönhetően az idegesítő és mérhetetlenül ostoba főhősnőnek.

Melyik olvasása tartott a leghosszabb ideig?
Nem túl meglepő módon a leghosszabb könyvön tartott a legtovább átrágnom magam. Ennek oka pedig nem pusztán a kötet hosszúsága volt, hanem az, hogy angolul olvastam. Idegen nyelven olvasni pedig nem mindig van kedvem, így 2018 augusztusától 2019 januárjáig lapozgattam a The Land of Painted Caves oldalait.

Melyik olvasása tartott a legrövidebb ideig?
Legrövidebb olvasmányomat nem számítva, mivel azon cirka 20 perc alatt értem végig, a Beretva és tőr olvasása tartott a legrövidebb ideig. Ezt a novellát két este olvastam lefekvés előtt.

Melyik volt kölcsönkapott könyv?
A tükrök városát Ribizly barátom adta kölcsön, míg másik angol nyelvű olvasmányomat, Ships' Cats in War and Peace San Diego egyik barátjától kaptam kölcsön.

Melyik könyv volt a legvidámabb?
A legvidámabb olvasmányom a Fellegszálló volt. Kerstin Gier könyvei mindig megnevettetnek és ez ennél a kötetnél sem volt másképp. 

2019-es olvasmányaim / 2.
Melyik könyv volt a legszomorúbb?
Leginkább az Alias Grace olvasása közben szomorodtam el. Nem azért, mert annyira szomorú ez a történet, hanem azért, mert annyira nyomasztó a hangulata. Olvasás közben egy borongós érzés telepedett rám, amitől cseppet sem lett jobb a kedvem.

Melyik könyv volt a legizgalmasabb?
A birodalom bűneit találtam a legizgalmasabbnak. A lőpormágusok világában ugyanis nagy fordulatszámon zajlik az élet és mindig van egy újabb csata, amibe el lehet kísérni a főhősöket.

Melyik könyv volt a legromantikusabb?
Egyértelmű, hogy a Szerelmes pillantok. Ez a könyv úgy romantikus, ahogy van az első betűtől az utolsó rajzig. Igazi romantikus csemege nem csak romantikus alkatoknak.

Melyik könyvet értékelik túl?
Szintén egyértelmű, hogy a Lányok csöndje van rettentően túlértékelve. Ez a könyv cseppet sem tetszett és csak azért, nem adtam neki a citromdíjat az elmúlt év legrosszabb élményéért, hogy megemlíthessem ennél a kategóriánál. Szenvedés volt olvasnom az átgondolatlansága miatt és méltatlannak érzem, hogy egy súlyos témát szenzációvadász módon használt fel az írónő. Komolyan nem értem, miért kapott pozitív kritikákat ez a könyv.

Melyik könyvet értékelik alul?
Szerintem a Szárnyak kicsit alul van értékelve. Nem volt a kedvenc könyvem, találtam benne jó pár hibát, de könnyed délutáni olvasmánynak megfelelt, ráadásul anélkül, hogy agyérgörcsöt kaptam volna a szereplőktől. Ez pedig egy ifjúsági regénynél dicséretes, épp ezért lepett meg, hogy Molyon csak 75%-on van.

Melyik könyvnek volt a legszebb a borítója?
Ismételnem kell magam, mert a legjobb olvasmányon volt egyben a legszebb is. Imádom a Menny és pokol trilógia borítóit. Annyira szépen mutatnak külön-külön és együtt is. Ráadásul a csomagolásukat, amivel össze volt fogva a három kötet és az egész halat mutatja, ki is tettem a munkahelyemen dekorációnak.

2019-es olvasmányaim / 3.
Melyik könyv volt a legnagyobb csalódás?
A világítótorony nagy csalódást okozott. Ahhoz képest, milyen fontosra értékelik a világirodalomban, elég rossznak találtam. Egyszerűen nem kötött le, néhol bosszantott és végig az járt a fejemben, miért is kezdtem én ebbe bele. Nem hozta meg a kedvemet a további klasszikusokhoz.

Melyik könyv volt a legnagyobb meglepetés?
A legkellemesebb meglepetést A medve és a csalogány okozta. Számítottam rá, hogy jó lesz ez a könyv, de nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog. Teljesen beszippantott és elvarázsolt.

Hány új sorozatba kezdtem bele?
Viszonylag visszafogtam magam, mert csupán 6 sorozatba kezdtem bele. Nem garantálom, hogy jövőre be is fejezem őket.

Hány sorozatot fejeztem be?
Büszkén jelentem, hogy két sorozatot sikerült befejeznem. A leghosszabb olvasmányommal végére értem a Föld Gyermekei hat kötetének és A Fényigézővel lezártam A mágia árnyalatai trilógiát. 

Így alakult az elmúlt évem olvasás szempontjából. Talán 2020 egy jobb év lesz és nem fog tovább csökkenni az elolvasott könyveim száma. 

Minden rendszeres és rendszertelen olvasómnak Békés, Boldog Új Évet kívánok!

2019. december 31., kedd

Ships' Cats in War and Peace

Ezt a könyvet San Diego egyik barátjától kaptam kölcsön. Portsmouthban vette a Historic Dockyard múzeumban.
A kötet 208 oldalas és rengeteg hajós macska történetét meséli el. A borítón Able-Seaman Simon látható, aki 1949-ben szolgált a brit haditengerészetnél és háborús hősként ki is tüntették.
Fülszöveg:
"Val Lewis who worked with her husband Lynn to set up Nauticalia 35 years ago, has produced a new, extended edition of her best-selling book Ships' Cats in War and Peace. These stories of cats from history and legend have been in great demand but earlier editions sold out. Naval men worldwide have provided more tales and pictures of the exploits of their shipboard cats while modern long-distance sailing girl adventurers and canal cruising enthusiasts have told how vital they found a cat's company (and mousing ability) aboard. There are dozens, from Noah's cat who (maybe) swam from the Ark, to a patch-eyed, three-legged moggy called Nelson. Who said cats only have nine lives! The book's haunting cover picture shows Able-Seaman Simon who, although wounded in the Yangtse Incident while serving in the Royal Navy aboard HMS Amethyst in 1949, comforted injured sailors, and was awarded the PDSA's Dickin Medal for bravery."
Hiába rövid viszonylag ez a könyv, egyáltalán nem haladtam vele gyorsan. Egyrészt azért, mert kölcsönkönyveket nem szoktam napközben magammal cipelni, nehogy megsérüljenek, így csak otthon, este vettem a kezembe. Másrészt angolul lassabban olvasok és harmadrészt, néha kicsit besokalltam a könyvtől.
No, nem kell félreérteni, nem a macskákból lett elegem (Imádom a cicákat.), hanem a hajós macskák sanyarú sorsából. Hadihajón szolgálni ugyanis cseppet sem veszélytelen, sőt, békés vizeken is előfordulhatnak balesetek. Épp ezért, mindig le kellett tennem kicsit a könyvet, hogy egy-egy macskát ért baleset után megnyugodjak kicsit.
A könyv egy általános bevezetéssel indul arról, hogyan is kerültek az első macskák a hajókra és ennek milyen hagyománya volt és van. Nagyon érdekesnek találtam, hogy a teljesen fekete cicák azért olyan ritkák, mert a babonás emberek irtották őket. A tengerészek ráadásul a legbabonásabb népek, így volt még néhány furcsa gondolatuk a cicákkal kapcsolatban. Például, ha egy macskát balszerencsésnek tituláltak, előszeretettel dobták a tengerbe. Szerencsére a kapitányok nem annyira babonásak, így többnyire ők mentették meg szegény jószágokat a hullámsírtól.
A szerző elnagyolt tematika szerint rendezte sorba a történeteket. Először a háborús macskákat vette szemügyre a világháborúkban és a hidegháborúban. Aztán jöttek a sarkvidéki felfedezők kísérői, majd a civil hajósok, akik kedvtelésből utazgattak és a végére maradt a többi érdekesnek talált történet. A könyv így szabadon ugrál időben és térben és csak egy közös van minden történetben, a főhős macska.
A történetek egyébként különböző hosszúságúak, mivel hadiállapot esetén a csaták is leírásra kerültek, míg a civil hajósok általában kiadták naplójukat vagy könyvet is írtak, így a szerző sokat idézett tőlük. Kép nem mindig kísérte a történetet, de azért így is akadnak bőven rajzok, festmények és fényképek a különleges sorsú cicákról.
A sztorikat általánosságban érdekesnek találtam, de volt néhány kedvencem, mint az elsüllyeszthetetlen cica, aki alatt, ha jól emlékszem, négy hadihajó is elsüllyedt, ám ő mindegyiket túlélte. Viszont volt néhány cica, akit egyszerűen csak sajnáltam, mint az a macska, akinek az északi sarakon vakációzó gazdája lefagyasztotta a fülét. Szóval nem minden történetnek volt boldog vége.
Összességében mégis mindegyik érdekes volt. Tetszett, hogy a macskák a tengeren is macskák és hogy mindenhol vannak olyan emberek, akik szeretik őket.
Macskakedvelőknek nyugodt szívvel tudom ajánlani ezt a könyvet, főleg ha a hajózás története is érdekli őket.

2019. december 30., hétfő

Mozgóképek LXXXII.

Év végére sem sikerült utolérnem magam. No, de van még pár napon ebből az évből, úgyhogy gyorsan frissítem is ezt a rovatot.
Múlt hónapban 8 filmet láttam, közülük hármat moziban.

Holtodiglan
"Nick (Ben Affleck) és Amy (Rosamund Pike) ötödik házassági évfordulójukra készülnek. Viszont az ünnepi nap reggelén, Amy nyomtalanul eltűnik. Nick a rendőrséghez fordul, akik azonnal el is kezdik a nyomozást az ügyben. Ami során egyre több nyom utal arra, hogy a látszólag boldog pár élete számos sötét titkot rejt. A nyomozás előrehaladtával szinte mindenki arra gyanakszik, hogy Nick nem is olyan ártatlan, mint amilyennek beállítja magát. Számos hazugságon érik és a helyzethez képest, eléggé furcsán viselkedik. Amivel még inkább magára tereli a rendőrség és a média figyelmét."
Tudom, tudom, filmek terén is le vagyok kicsit maradva, mert ez nem egy új film és elég jó visszhangja volt, így filmkedvelő körökben szinte már mindenki látta. Én mégis csak most szántam rá az időt és bár konkrétan senki sem lőtte le nekem a poént,  előre sejtettem a csavart.
Ez egy remek film. Izgalmas, fordulatos és garantáltan nem hagyja hidegen az embert. Mikor vége lett, elég dühös és frusztrált voltam és ez egy jó pont, mert még sokáig gondoltam rá. Igazán remek ötlet egy jó kivitelezésben. Tudom ajánlani mindenkinek, aki szereti a thriller műfaját. Tényleg érdemes megnézni, így nagyon örülök, hogy végre időt szakítottam rá.

Az aszfalt királyai
"Az Oscar-díjas Matt Damon és Christian Bale a főszereplői az igaz történet alapján készült filmnek, melyben a látnoki erővel bíró autótervező, Carroll Shelby (Damon) és a vakmerő, brit születésű autóversenyző, Ken Miles (Bale) együtt küzdenek meg a vállalati beavatkozással, a fizika törvényeivel és saját démonjaikkal, hogy megépíthessenek egy forradalmi versenyautót a Ford Motor Companynek, amivel legyőzhetik Enzo Ferrari autóit az 1966-os Le Mans-i 24 órás versenyen."
Elvittem rá San Diegót moziba, mert néha megérdemli, hogy olyan filmet nézzünk, ami elsősorban az ő ízlésének felel meg.
Nos, ez valóban egy fiús film, hiszen van benne sport, kocsik, szerelés és a versenyzős jelenetek már-már akciófilmre hajaznak. Azonban a készítők úgy rakták össze, hogy ne csak száguldás legyen benne, hanem mondanivaló is. Érdekes volt bepillantást nyerni egy nagy autógyártó vállalat életébe, annak bürokratikus borzalmaiba és versengésébe a konkurenciával. Ugyanolyan érdekes volt az egész napos verseny (eddig nem is tudtam, hogy van ilyen) és a két főhős karaktere. A színészekre egyáltalán nem lehet panasz, ahogy a film tempójára sem. Végig leköti az embert, még akkor is, ha nem különösebben rajong az autókért. Viszont itt-ott nagyon érződött rajta a hollywoodi cukormáz. Indokolatlan drámázás és olyan nyomatékváltó kezelés, hogy a valódi autórajongóknak tikkelni kezd tőle a szeme. Szóval nem hibátlan ez a film, mégis rendbe van, mert szórakoztató és izgalmas.
Tudom ajánlani mindenkinek, aki egy jó sportfilmre vágyik, akár szeret négy keréken száguldozni, akár nem.

Shazam!
"Mindannyiunkban ott bujkál a szuperhős – de van, akiből elő is jön. Billy Batson 14 éves, egy árvaházból kerül nevelőszüleihez, és nem a legnépszerűbb srác az iskolában…de Shazam, az ősöreg, különleges erejű varázsló mégis kiválasztja. Amikor a srác hangosan kimondja: a varázsló nevét, átalakul. Igazi szuperhős válik belőle, annak minden kellékével: testhezálló, köpönyeggel kiegészített ruha, különleges eszközök, rendkívüli erő és meghökkentő képességek. Billy fokozatosan fedezi fel, mi mindent tud, és közben elkövet néhány nagy baklövést… de aztán rá kell jönnie valamire. Az új helyzet hatalmas buli, de van benne valami nehéz: hogy nincs szuperhős főgonosz nélkül.És a vadonatúj, gyerekből lett hősnek nemsokára már a világ megmentésén kell ügyködnie – közeledik a világvége, és neki egy óriási csatában kell bizonyítania, hogy nem véletlenül került a szűk, piros kezeslábasba…"
Sokáig nem különösebben érdekelt ez a film, mert nem vagyok a DC filmek rajongója, de olyan sok jót hallottam róla, hogy mégis adtam neki egy esélyt. Jól tettem, mert kellemes meglepetést okozott.
Ez a film egyáltalán nem akar többnek látszani, mint egy szórakoztató kalandfilm elsősorban a fiatalabb generációnak címezve és ez így van jól. A történet elcsépelt, a karakterek ismerősek, mégis van benne annyi báj az igazi gyerekek módjára viselkedő szereplők miatt, hogy lekösse az embert. A poénok könnyedek és megfelelő mértékben vannak adagolva. A film vége ugyan átcsap szokványos szuperhős csihi-puhiba és nem minden helyzet teljesen logikus, de ez bocsánatos, mert így is fogyasztható családi filmnek.
Szóval én is meglepődtem, de tetszett. Nem lett a kedvencem, de így is bátran tudom ajánlani mindenkinek, kisebbeknek és nagyobbaknak egyaránt, ha könnyed kikapcsolódásra vágynak és nem zavarja őket, ha ezt egy szűk piros kezeslábasba bújt embertől kapják.

Múlt karácsony
"Kate csengettyűs cipőben csetlik-botlik London-szerte és a saját rossz döntései között. Ő ugyanis egy egész évben nyitva tartó karácsonyi boltban dolgozik manóként – ez a munka szintén nem volt a legjobb döntés. Tom túl szép, hogy igaz legyen, amikor besétál az életébe, és elkezd átlátni a falakon, amelyeket Kate maga köré épített. Miközben London átalakul az év legcsodálatosabb időszakában, ennek a két fiatalnak csak nem akar összejönni semmi. Ám néha hagyni kell, hogy a hó ahogy esik, úgy puffanjon, néha a szívedre kell hallgatnod... és kell, hogy legyen hited."
Nel barátomat kísértem el a film premier előtti vetítésére. Nem voltak nagy elvárásaink, kissé giccses karácsonyi filmre számítottunk és végül nem is kaptunk mást. Igaz, kiderült, hogy meglepő módon, én jobban viselem a karácsonyi giccseket...
Emilia Clarke-hoz nagyon illik az ügyetlen és butus főhősnő szerepe és ezt ebben a filmben is bebizonyította. A történet persze nem kifejezetten új és nagyon is kiszámítható, én legalábbis elég hamar rájöttem a csavarra, de ettől függetlenül szórakoztató. Volt néhány olyan vicces jelenet, hogy hangosan felkacagtam és még most is kuncogni kezdek, ha eszembe jut a karácsonyi gibbon. A film ugyanis remekül kihasználta a karácsonyi giccsekből adódó humort és bár a végére hányingerkeltően romantikus és persze giccses lett, egy karácsonyi manónak az ilyesmit meg tudja bocsátani az ember.
Tudom ajánlani a karácsonyi filmek szerelmeseinek, mert műfajában megállja a helyét. Ha viszont valaki falra mászik a giccsektől, inkább keressen egy másik filmet.

Annihilation
"Az izgalmas történet egy biológusnőről szól, aki csatlakozik egy csak nőkből álló expedícióhoz az X Térségbe ez egy titokzatos vadon Florida déli végén, melyet lezárt a kormány. Ott kiderül, hogy nem minden az, aminek látszik a bizarr tájban, amely mindent elnyel és átalakít, ami az útjába kerül..."
Habár nem vagyok sci-fi rajongó, ez a film hamar felkeltette az érdeklődésemet. Egy ideig úgy volt, hogy a mozikban is bemutatják, de végül csak a Netflix műsorára került fel. Be is raktam a megnézendők közé és vártam a megfelelő hangulatot hozzá.
A film alapötlete nagyon jó, amihez jobban passzol az eredeti cím, mint a magyar változat (magyarul Expedíció néven fut). Tetszett, hogy a készítők mertek elrugaszkodni a megszokott sémáktól és egy kifejezetten kreatív új világot alkottak. A látványra így senki sem panaszkodhat és a barangolás ezen a szürreális helyen kifejezetten izgalmasra sikerült. Kár, hogy a készítők ezt egy tipikus csapattal oldották meg és a drámaiság kedvéért beleszuszakoltak egy vontatott és unalmas párkapcsolati problémát, amelynek ráadásul semmi értelme, haszna és kifutása nem volt. A film így meglehetősen darabos, mert a kalandozás izgalmát meg-megtörik a főhősnő elmélkedései és visszaemlékezései házasélete boldog és boldogtalan pillanataira.
Összességében tehát ez egy remek alapötlet egy nem épp tökéletes kivitelezésben, ám a látvány kárpótlásnak rendben volt. Kizárólag azoknak ajánlom, akik kedvelik ezt a műfajt és nem zavarja őket, ha egy film kissé vontatott.

Tudsz titkot tartani?
"Emma ​épp elég katasztrófafilmet látott már ahhoz, hogy amikor a repülőgépe viharba kerül, azonnal tudja, le fognak zuhanni. A halál közelsége különös reakciót vált ki belőle: minden, addig féltve őrzött titkát rázúdítja a mellette ülő, jóképű, ám vadidegen férfira. Mikor Emma rájön, hogy földi pályafutása még nem ért véget, csak egy dolgot akar. Minél előbb hazamenni, és soha többé nem találkozni a kedves idegennel. Ám az élet mást tartogat számukra. Kiderül, hogy a férfi Emma legfőbb főnöke, aki most már minden pikáns titkot tud a lányról."
Kaptam két jegyet a film premier előtti vetítésére és F. barátom volt a szerencsés, akit elrángattam rá.
Ez egy bugyuta romantikus film, annak minden bájával és elefánt nagyságú hibáival. Nem reméltünk sokat, nem is kaptunk sokat, de ettől függetlenül nagyon jót nevettünk elsősorban a moziban körülöttünk ülők reakcióin. Ezért érdemes moziba járni és kilépni néha a komfort zónánkból, mert magunktól bizony nem ültünk volna be erre a filmre. A cselekmény rendkívül egyszerű, sőt tipikus és minden csavartól mentes. Konfliktushelyzet nem is igazán van benne (nem, a főhős úriember nagy titka egyáltalán nem elég, hogy valódi konfliktust teremtsen), inkább csak apró-cseprő helyzetkomikumok, amelyek néhol viccesek, néhol agyzsibbasztóak. Ehhez hozzájön a főhős tipikus jellemfejlődésnek szánt átalakulása, néhány egypoénos mellékszereplő, mint a mindig alul öltözött ázsiai lakótárs és egy kifejezetten cuki csúnya kutya. A kutya volt számomra a sztár, az összes többi szereplőnél jobban lekötötte a figyelmemet.
Ez tehát egy harmadrangú bugyuta romantikus film, ami néhol kedvesen vicces, néhol fárasztóan erőltetett, mint a szexuális tartalmú poénjai. Kizárólag hölgyeknek tudom ajánlani, mert erre férfiembert elvinni felér egy kínzással, (Meg is egyeztünk F. barátommal, hogy ha a fiúk rosszak lesznek, büntetésképpen elvisszük őket erre a filmre egy dupla randira.) és a hölgyek közül is kizárólag azoknak, akik bugyuta romantikus filmre vágynak.

Mi
"Egy család nyaralni indul a tengerparti házukba, hogy néhány napot pihenéssel és kikapcsolódással töltsenek barátaik körében, azonban békésnek ígérkező kirándulás valóságos rémálommá válik, amikor saját démoni hasonmásaik az életükre törnek."
Jordan Peele előző filmje, a Tűnj el! tetszett. Nem maradéktalanul ugyan, de összességében tetszett, így nagyon kíváncsi voltam a rendező új alkotására.
Sajnos azt kell mondanom, ez a film pocsék és egyáltalán nem az én világom. Pont az van benne orrvérzésig, ami a rendező előző filmjében zavart, következetlen agymenés gyilkolásba csomagolva. Az ember a film elején még kíváncsi, még vannak reményei, hogy ez a fura helyzet értelmet nyer valahogy, hogy lesz kifutása, lesz mondani valója, de túl a film felén rá kell jönnie, hogy tévedett. Ez a film agymenés és lehet ugyan művészfilmes sznobsággal jelképeket és utalásokat keresni benne és belemagyarázni pár dolgot, de teljesen felesleges. A készítő nem akart magas röptű gondolatokat elrejteni benne és szimbólumokkal kifejteni egy fontos mondanivalót, hanem csak egymásra dobált mindent, ami szerinte megdöbbentő, hogy sokkalja kicsit a nézőit és hagyja, hogy a művészieskedő réteg keresgéljen benne. Nos, köszönöm, de én nem esem bele ebbe a csapdába. A történet logikátlan és tele van hézagokkal és ostobaságokkal, amelyeket a nyúl szimbolikája cseppet sem tud ellensúlyozni. Számomra egy ilyen katyvasz meghátrálást jelent. A készítő nem volt elég bátor, elég alapos, elég átgondolt, hogy egy igazán jó filmet összerakjon, inkább egymásra dobálta mindazt, ami szerinte ütős és hagyta, hogy a fennhéjázó kritikusok kikaparják neki a gesztenyét, mert mindig van olyan, aki azt állítja, ő elég intelligens és művelt ahhoz, hogy egy ilyen káoszban meglássa a rendet. Hát, szerintem csak sznob.
Egyáltalán nem tetszett ez a film, pedig lehetett volna akár egy jó horror paródia is. Senkinek sem ajánlom.

Tolkien
"A film J.R.R. Tolkien tinédzser éveibe kalauzol. A később világhírűvé váló szerző életre szóló barátságot köt az iskola néhány hozzá hasonló, számkivetett diákjával. Kölcsönösen bátorítják és ösztönzik egymást, az évek során kapcsolatuk egyre szorosabbá válik, de aztán az I. világháború kitörése próbára teszi baráti szövetségüket. Tolkient korai élettapasztalatai inspirálták arra, hogy megírja Középfölde egész világot meghódító történetét."
Ez a film számomra az év egyik mélypontja. Nagyon lelkes voltam, mikor először hallottam erről a filmről, mert Tolkien élete valóban elég érdekes egy ilyen alkotáshoz, így most még nagyobb a csalódásom.
Ez egy borzalmas film. Olyan mennyiségű giccset és butaságot halmoztak bele, hogy nem csodálkoznék, ha a készítőket meglincselnék a keményvonalas Tolkien rajongók. A film ugyanis karaktergyilkos és ez nem a színész hibája, hiszen ő nem tehet róla, hogy egy nyelvész zseni helyett egy romantikus jólfésült ficsúrt kellett alakítania, ki a barátaival szájhősködik egész nap. Az sem az ő hibája, hogy úgy mutatnak rá a zsenialitására, hogy előbb komplett idiótának állítják be. Ráadásul egy kitartó és hűséges első szerelemből is amerikai giccset faragtak szükségtelen bonyodalommal és nyáltengeres búcsúval. Ezzel pedig nem csupán Tolkien karaktere vált unszimpatikussá, hanem a főhősnő figurája is. Förtelmesnek találtam őket. No, de a készítők nem álltak meg itt. Beleszuszakoltak minden jelenetbe, egy-egy utalást a Gyűrűk Uráról, mintha ettől az író rajongói garantáltan megkedvelhetnék ezt az ostoba filmet. Erőltetett volt és cseppet sem hiteles. Mondjuk a hitelesség hiánya nem csoda, mivel Tolkien családja teljes mértékben elhatárolódik az életrajzi alkotásoktól, így ebben sem vettek részt semmilyen formában.
Mérhetetlenül nagy csalódás volt ez a film. Senki se nézze meg, főleg akkor ne, ha szimpatikusnak találja J.R.R. Tolkient és tiszteli a munkáit. Nem érdemelte meg ezt a bugyuta merényletet.

Értékelés:
Holtodiglan                              ->   9
Az aszfalt királyai                    ->   8
Shazam!                                   ->   7
Múlt karácsony                        ->   6
Annihilation                             ->   5
Tudsz titkot tartani?                 ->   4
Mi                                            ->   3
Tolkien                                     ->   1

2019. december 22., vasárnap

Furcsa kínai nasik, avagy mit lehet még enni Kínában

Korábban már írtam az igazi kínai gasztronómiáról, de szeretnék még egy bejegyzést szánni a távol keleti ételekre, hogy az érdekes apróságokra is kitérhessek.

Éljenek a nemzetközi gyorsétteremláncok!
kínai Happy Meal
Kína már nem annyira zárt világ, amit mi sem mutat jobban, mint hogy a nagyobb városokban fellelhetőek a nagy nemzetközi gyorsétteremláncok.
Kínában is van Starbucks (nagy örömére minden tejérzékeny kávéimádónak, mivel egyedül itt nem néznek rád furcsán ha kókusz vagy szójatejet kérsz), Subway, Pizza HutKFC és McDonalds. Ráadásul ezeknek az étteremláncoknak minden országban ugyanazokat a szabályokat kell betartaniuk és ugyanazt kell árusítaniuk. Oké, kicsit a helyiek ízléséhez szabnak ezt-azt, de a lényeg, hogy a kínai Mekiben is van sült krumpli ketchuppal. Hurrá, megmenekültem!
Valóban életmentőnek éreztem, mikor egy hosszú nap után benyomhattam egy nagy adag sült krumplit és pont olyan íze volt, mint vártam. Épp ezért elég sokszor választottam a helyi fogások helyett a megbízható és otthonos gyors kaját. Persze itt is volt vicces esetünk.
Két módon tud az ember a kínai Mekiben rendelni, a pultnál az étlapon a képekre mutogatva (nem igazán beszélnek angolul) vagy egy érintőképernyőn, ahol van angol leírás, de csak elektronikusan lehet fizetni. Utóbbi ezért csak Ribizly barátom közreműködésével volt lehetséges, mivel nálunk csak készpénz volt. Tehát, ha egyedül akartunk rendelni, maradt a mutogatás a pénztárnál. Sanghajban a pultos lány valamennyire értett angolul, így mikor közöltük vele, hogy kérünk egy sajtburgert, egy kólát és egy sült krumplit, rögtön bólogatni is kezdett. Majd pár perc múlva megkaptuk a rendelést, egy Happy Meal menüt... Oké, valóban ez van egy gyerek menüben, de hogy miért gondolta, hogy a kaják mellé akarunk egy macit is, az rejtély.
kínai pizza
A másik életmentő hely számomra a Pizza Hut volt. Xi'anban történt, hogy egy egész napos kimerítő program után nem volt kedvem a tojásos rizshez. San Diegóval ezért elindultunk várost nézni és megfelelő éttermet vadászni nekem. Két helyen is próbálkoztunk, de nem igazán értettek minket (pedig még egy telefonos fordítóprogramot is bevetettünk) és már kezdtem nagyon morcos és éhes lenni, mikor megpillantottam a Pizza Hut ismerős logóját. Ráadásul belépve az ajtón, mikor félve megkérdeztem a pincérlányt, hogy esetleg beszél-e egy kicsit angolul, olyan természetességgel válaszolt igennel, hogy kedvem támadt a nyakába ugrani örömömben.
Elég drága volt ez a vacsora, de megérte. Az a furcsán négyszögletes margaréta pizza, amit rendeltem, egyszerűen mennyei volt. Persze más volt kicsit az íze, mint a hazainak, de lényegében olasz kaja volt és az olasz kaja az, amit szinte bármikor szívesen megeszek.

Furcsa kínai nasik
Nyaraláskor szinte mindig megkóstolom a helyi édességeket és egyéb nassolni valókat. Kínában is tettem velük több próbát, főleg mivel a hosszú vonatutakon jól jött a majszolni való.
sós karamellás Pepsi
Ott is lehet kapni olyan márkájú édességet, mint itthon, ám meglehetősen drágák, vagy az ember választhatja azok kínai változatát. A klasszikus kínai nasikat viszont csak kalandvágyóknak ajánlom, mert a mindenféle szárított húsoktól a csirkelábon át a bizarr cukorkáig mindent lehet kapni, csak az európai gyomor nem biztos, hogy be tudja fogadni.
Ribizly az egyik boltban vett egy nagy csomag kínai édességet. Cukorka volt elvileg aszalt gyümölcsből, de az íze engem durván mentolos fogkrémre emlékeztetett egy semmihez sem fogható mellékízzel. Azt mondta, egy ideig nem bírta, de pár év alatt megszerette. Hát, nekem egy kóstoló bőven elég volt belőle...
Szóval a helyi dolgokkal csak óvatosan és óvatosan a nemzetközi termékek kínai vásárlókra tervezett változataival. Jó példa erre a kóla. Lehet itt kapni sós karamellás Pepsit. Egyik útitársunk vett és azt mondta nem rossz, így az egyik vonatútra mi is vettünk. Borzalmas. Olyan furcsa íze van, hogy San Diegónak is egy teljes napjába telt, mire elfogyasztotta, pedig ő aztán nem finnyás (Lásd: megette a csikóhalat is.) 
Coca-Cola hozzáadott rostokkal
és Pocky
A másik furcsa "ízesítés" a Coca-Colától jött. A mellékelt képen is látható fehér palackos üveg hozzáadott rostokat tartalmaz. Ízén nem annyira veszi észre az ember, inkább az állagán. Ebben a kólában ugyanis úszkálnak dolgok. Gondolom rostok, mint a rostos narancslében. No, de hogy honnan jönnek ezek a rostok, miért úsznak a számba, ha belekortyolok az üvegbe és ez miért jó nekem, az rejtély. Nekem ez sem ízlett, San Diegót azonban nem zavarta a zavaros kóla.
A chips gyártók sem tétlenkedtek, mikor betörtek a kínai piacra. Hozták a limitált, csak helyi kiadású dolgaikat, mint a Lay's chips a szilvás, rózsás és sós lime ízesítését. Ezek közül az utóbbi kifejezetten jó volt, a rózsásat csak Ribizly mesélte fanyalogva, a szilvás pedig elment. Persze van kínai koppintása a Lay's chipsnek, de azoknak furcsa vegyszeres mellékíze van. Nagyon éhes turista persze elmajszolja, de nem annyira lelkesen. Főleg ha tisztában van vele, hogy Kínában nem ugyanazok a szigorú szabályok vonatkoznak az élelmiszerek előállítására, mint itthon, mert ennek fényében a vegyszerszerű mellékíz meglehetősen riasztóvá válik.
Egyébként a kínaiak a már említett állati eredetű finomságaik mellett előszeretettel ropogtatnak algalapokat (a vonaton mellettünk ülő lány két csomag algát is elmajszolt) és japán édességeket.
sós lime ízesítésű chips
Az egyik legnépszerűbb édesség ugyanis a Pocky. Ez egy japán finomság, lényegében csokiba mártott ropi. No, de persze ebből is van többféle ízű, mint a fenti képen az epres vagy a zöld teás és persze van kínai változata is. Ettem ilyet is és olyat is és mindenhogyan finom volt, így ezt tudom ajánlani.
Tekintve, hogy nyáron jártunk Kínában és az ottani klíma párás meleg, sűrűn volt szükségünk frissítőre. Én a felfrissülést jégkrémben kerestem, míg csapatunk férfi tagjai elsősorban sörben.
A kínai fagylaltot sajnos nem tudom ajánlani. A vízi városban, Zhujiajiaoban kaptunk fagylalt kóstolót, de annyira rossz volt, hogy nem tudtuk mind megenni. Nem is nagyon láttam fagylaltárusokat, viszont szerencsére minden boltban lehet jégkrémet kapni. A lényeg pedig, hogy náluk is van Magnum! Szóval én többnyire Magnumot kerestem és csak egyszer kísérleteztem helyi jégkrémmel. Visszafogottságom oka két dologra vezethető, egyrészt nagyon szeretem a Magnumot és általában találtam, másrészt a borsó ízesítésű jégkrém cseppet sem vonzott.
zöldborsó ízű jégkrém
Egyik útitársunk megkóstolta, bár Ribizly óva intette tőle, mert valóban zöldborsó íze van. Hogy végül megette-e teljesen azt nem tudom, de valahogy nem hozott lázba. Ezért csak egyszer fanyalodtam kínai jégkrémre a Tiltott városban. Elképesztően meleg volt és sehol nem árultak Magnumot, így végső elkeseredésemben vettem egy helyi jégkrémet, ami formára és ízre is ananászos volt. Nagyon kellemes meglepetést okozott, de sajnos később máshol már nem láttam ezt a fajtát, pedig tényleg finomnak találtam.
A többiek, főleg a fiúk, persze sörrel hűtötték magukat. Amit erről érdemes tudni az az, hogy kínaiul a sör "pityó" (talán jól írtam le fonetikusan) és nincs belőle túl nagy készletük. A leggyakoribb márka a Tsingtao, általában ha sört kérsz, ezt kapod. Mivel én nem iszom alkoholt, személyes tapasztalatom nincs vele, de a többiek örömmel itták, így valószínűleg megüti az itthoni sörmércét.
A pekingi szállásunk utcájának elején volt egy kisbolt. Volt sörük, de első és második este csapatunk megvette a hűtőben lévő összes sört, így többé már nem volt sörük... Legalábbis, amíg a városban tartózkodtunk, nem tudtak újabb söradaggal szolgálni, így kereshettünk egy másik boltot.
Tsingtao sör, ananászos pite
és Albert az aligátor
A kínaiak egyébként limitáltan alkoholizálnak, főleg hozzánk, magyarokhoz képest. Ettől függetlenül nekik is van erős házi szeszük, amit az egyik pekingi étteremben a mellettünk lévő asztalnál ülők örömmel megkóstoltattak velünk. A fiúk szerint volt ereje.
Engem azonban jobban érdekelt valami igazán kínai, a tea.
Nagyon szeretem a teákat, így hoztam is haza két jóféle teát, egy jázminos zöld teát és ottani nagy felfedezettemet a krizantém teát.
Utóbbival egy sanghaji étteremben találkoztam először, mikor az étel mellé teát kértem. A pincér pedig kihozta a lenti képen látható csodát. Ribizly barátom korábban már hozott nekem hőre kinyíló teavirágot (korábban írtam róla ITT), így annyira nem lepődtem meg, mégis nagyon különlegesnek találtam. Egyébként a kínaiak termosszal szaladgálnak, aminek az alján teanövények úsznak és napjában többször csak felöntik forró vízzel, így mindig van náluk tea.
krizantém tea
Végezetül még egy érdekes gyümölcsről szeretnék írni. Gyümölcsből egyébként nincs hiány Kínában, sőt elég sok, nálunk ritka és egzotikusnak számító gyümölcsöt lehet az ottani boltokban és piacokon kapni. Van azonban egy, ami konkrétan ki van tiltva a szállodákból és a tömegközlekedési eszközökről, ez a durián. Egy tüskés gyümölcs, ami bár nem rossz ízű, nagyon büdös. Oké, nem annyira büdös, mint a büdös tofu (annál förtelmesebb szagot még nem éreztem), de eléggé kellemetlen az orrnak. A kínaiak viszont szeretik és előszeretettel teszik rá a pizzára. Ez azért érdekes, mert egyszer véletlenül majdnem duriános pizzát rendeltünk, mert kép alapján ananászosnak tűnt. Még szerencse, hogy Ribizly átolvasta a leírást és rájött, hogy az a képen bizony nem ananász.
Ha tehát valaki Kínában jár, legyen óvatos a nassolni valókkal, beleértve a gyümölcsöket is.

durián

2019. december 21., szombat

A halaknak nincs lábuk

Egy újabb "halas könyv" Jón Kalman Stefánsson tollából.
Miután elolvastam a szerzőtől a Menny és pokol trilógiát, nem volt kérdéses, hogy olvasni fogok még tőle, úgyhogy amint alkalom adódott rá, le is csaptam erre a könyvre.
A borító szép, tetszik a színvilága és persze, hogy egy hal van rajta. 368 oldalával kellemes vastagságú könyv viszonylag rövidebb fejezetekkel, ám nem lehet egy alkalommal befalni. Ízlelgetni kell, óvatosan felfejteni, mint egy sült keszeget, hogy észrevegyük a legapróbb részeket, a legkisebb szálkákat is.
Ezt a kötetet Patat Bence fordította és ugyanolyan kiváló munkát végzett, mint Egyed Veronika a trilógiával. A kötet eleji kiejtési útmutató és a lábjegyzetek pedig igazán jól jöttek.
Fülszöveg:
"A regény egyetlen nap története, de ebben a hosszú, fárasztó napban több mint száz év emléke gomolyog. Mikor is kezdődött minden? Amikor a költő-könyvkiadó Ari felbukkan, hogy néhány év dániai távollét után egy hirtelen jött családi ügy miatt visszatérjen abba a jobb napokat látott, apró izlandi városba, ahol felnőtt? Vagy gyermekkorában, a hetvenes években, amikor a sör be volt tiltva, a lemezjátszó hangszóróiból a Pink Floyd dübörgött, a legfőbb munkaadó az amerikai hadsereg volt, és a halgyár igazgatója botrányos halált halt? Vagy még régebben? A nagyapja korában?Honnan és hogyan jutottunk el eddig a napig? Hogyan lett pontosan az, ami éppen van? Miképpen formálódik az ember? A szerző ebben a filozofikus, vitriolos humorú mélabúval átszőtt, önéletrajzi elemeket sem nélkülöző művében próbál meg választ találni a kérdésekre."
Két fontos tudnivaló a szerzőről: nem ír klasszikus értelemen vett cselekményt és nem használ párbeszédeket. Amint minden olvasó ezt megemésztette, mehetünk tovább és meglátjuk, milyen remek is ez a különleges izlandi regény.
Ez a kötet lényegében pillanatképekből áll. Pillanatokból a jelenből, a közeli és a távoli múltból. Ezek a pillanatok néha jelentéktelennek tűnnek, néha úgy tűnik, hogy sehogy sem kapcsolódnak egymáshoz, ám ez így van rendjén. A szerző ugyanis azt boncolgatja gyönyörű, hosszú sorokban, hogy mi minden vezetett idáig, a máig. Honnan indul valaki és hogyan jut el ahhoz, aki most. Mindezt pedig a felmenők történeteiben, a gyerekkori eseményekben, a serdülőkori buktatókban és a felnőttkori botlásokban látja. Az ugyanis, hogy mit tekintünk fontosnak, mi hat ránk igazán és mi az, ami megragad az emlékezetünkben és van olyan fontos, hogy megosszuk másokkal, esetleges. Ez az esetlegesség pedig nem feltétlenül egyenes, nem feltétlenül egyértelmű, de nem is kell, mert bármelyik pillanat lehet különleges, lehet fontos, lehet arra érdemes, hogy emlékezzünk rá. A könyv ezért csapong egyik évtizedről a másikra, egyik pillanatról a következőre és egyik remek gondolatról a másik szép mondatra.
"Nem azért születtünk erre a sebzett, erőszakos és gyönyörű világra, hogy megpróbáljuk jobbá tenni, amennyire csak bírjuk?"
Az olvasó tehát jobban jár, ha belejön a csapongásba, felveszi a fonalat és egyszerűen élvezi az adott pillanatról leírtakat, mivel ha valaki szorosan összefüggő, kerek történetre vágyik, aminek van eleje és vége, az bizony csalódni fog. Szóval bele kell jönni, el kell engedni az elvárásokat és hagyni kell, hogy a remek gondolatok beszippantsanak.
A könyv ugyanis tele van remek gondolatokkal. Érdekes bemutatást ad Izlandról, a művészetről, a zenéről, férfiakról és nőkről. A sorok egyszerre gyönyörűek és mégis profánok. A szerző olyan szépen tud írni, olyan hétköznapi és cseppet sem szép dolgokról, hogy az olvasó elpirul, amiért még ez is tetszik neki. 
Például épp metrón ültem, mikor a főszereplőt (talán nevezhetem annak, hiszen róla szól a legtöbb fejezet) a reptéren épp testüregi motozásnak vetették alá. A szerző remek stílusában még ez a kínos pillanat is gördülékenynek és különlegesnek hatott, amíg észre nem vettem, hogy a mellettem ülő idősebb hölgy időnként a könyvembe pislog. Hogy mit gondolhatott arról, amit látott, azt nem tudom, de valószínűleg legközelebb óvatosabban olvasgat bele mások könyveibe...
A leírások tehát pontosak, most is antropológiai alapossággal elemzik az embereket és azok gondolatait és cseppet sem finomkodnak a valósággal. Az élet néha nehéz, a szürke hétköznapok néha keservesek, az ember néha belefásul, de mindez olyan szépen van elénk tárva, hogy bár olvasás közben elszomorodhatunk, valahol meg is könnyebbülhetünk, hogy igen, néha más is érez így.
"Az élet felfoghatatlan, igazságtalan, mégis folytatjuk, nem menekülhetünk előle, nem ismerünk mást, ez az egyetlen, amiről tudjuk, hogy bizonyosan a miénk: drága kincs, értéktelen kacat."
Nekem tehát nagyon tetszett ez a könyv minden pillanatképével, gyönyörű és profán mondatával, a remek üzeneteivel, így ezúttal sem csalódtam a szerzőben.
Meleg szívvel ajánlom mindazoknak, akik egy különleges könyvre vágynak egy különleges felépítésben szépen megfogalmazott izlandi, ám örök érvényű gondolatokkal és nem zavarja őket, ha nincs cselekmény. Talán a szerző trilógiája egy fokkal könnyedebb olvasmány, így bátortalanabb vállalkozóknak előbb azt javasolnám. Ha viszont valakit egyszer már rabul ejtett Jón Kalman Stefánsson stílusa, nem fog csalódni ebben a könyvében sem.

Még néhány idézet a könyvből:
"Jusson majd eszedbe, amit mondok: az embernek két dologra van szüksége ahhoz, hogy szilárdan álljon, kiegyenesedve járjon, és hogy megőrizze a szeme csillogását, a szíve fürgeségét és a vére zenéjét: egyenes gerincre és könnyekre."
"A zene képes fényt hozni a sötétségbe, képes kiszakítani az embert a szomorúságból, a szorongásból, a negatív gondolatokból, hogy átlendítse az életvidámságba, a létezés, az itt és most örömébe; nélküle az emberi szív élettelen bolygó lenne."
"Tönkretesszük a földet az életmódunkkal, ezzel a ténnyel mindennap szembesülünk, mégis alig teszünk ellene, mintha semmibe vennénk azokat, akik utánunk jönnek."