2018. május 24., csütörtök

Lelkek könyvtára

A különleges gyermekek sorozatának befejező kötete.
Az első részt (Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei) még érdekesnek találtam. Nem volt ugyan hibátlan, de az alapötlet tetszetős volt. A második könyv (Üresek városa) ezzel szemben nagy csalódást okozott, mert bebizonyította, hogy hiába jó egy alapötlet, ha nincs benne elég szufla megtölteni vele több kötetet.
Szóval nem voltak túl nagy elvárásaim a befejezést illetően, bár a borító és a könyv fizikai kivitelezése továbbra is mutatós. 464 oldalával ráadásul ez a legvastagabb kötet.
Fülszöveg:
"A történet elején a tizenhat éves Jacob felismeri nagy erejű, új képességét, és kisvártatva alámerül a történelembe, hogy kimentse különleges társait egy szigorúan őrzött erődből. Jacobot az útján elkíséri Emma Bloom, a lángoló ujjú lány, és Addison MacHenry, az elveszett gyerekeket kiszimatoló kutya. A mai Londonból a Devil's Acre, az Ördög Hektárjának, a Viktória-korabeli Anglia legszörnyűbb nyomornegyedének labirintusszerű sikátoraiba utaznak. Ezen a helyen dől el örökre a világ összes különleges gyermekének sorsa."
Sajnos azt kell mondanom, hogy ez a rész is tartotta az alacsony színvonalat. A korábban már említett hibák mindegyike felelhető volt benne és a végkifejlet is annyira lapos lett, mint számítottam rá. No, de azért nézzük meg ezt a bizarr képek köré pakolt történetet kicsit közelebbről. 
Kisebb spoilerek előfordulhatnak!
Az első gond magukkal a képekkel van. Még mindig úgy érzem, hogy bár látványos fényképekről van szó, kicsit esetlenül lettek összeillesztve a történettel. Némelyik cseppet erőltetett volt illusztrációnak, némelyik meg egyenesen feleslegesnek hatott a szöveg szempontjából.
A második gond az időhurkok kidolgozatlan mivolta. Az előöregedés kérdése végig ott lebegett és végig kidolgozatlan maradt. Míg az első könyv hurka viszonylag ki volt fejtve, addig a többi, amelyeken a főhősök átvágtattak egyikből a másikba, alig kaptak figyelmet. Rendszertelenül nem lehet az időben utazni. Oké, igazából lehet, csak elveszti a hitelességét, szóval én egy idő után meg sem próbáltam figyelni arra, hol és mikor járnak, úgyis érdektelen az egész.
A harmadik problémám a szereplők viselkedése volt és ez itt az igazán nagy gond. Kidolgozatlan háttérrel és kissé kusza sztorival is el lehet adni egy könyvet, ha a szereplők rendben vannak. Itt azonban ők sem voltak rendben. A főhős kivételével ugyanis ezek a gyerekek, elvileg - köszönjük időhurok baromságok - már nem gyerekek, hanem lélekben idős emberek. Ebből adódóan felmerül a kérdés: Miért viselkednek úgy, mint az óvodások? Indokolatlanul gyerekesek voltak és indokolatlanul ostobák. Itt most konkrétan a lelkek könyvtárába történő belépés előtti jelenetre gondolok, mert csak egy gyerek tudja így elcseszni a világ sorsát, mikor már győzelemre áll...
Azonban mindez nem meglepő, mert a cselekményvezetésen és főleg a végkifejleten érezhető, hogy az író nem igazán tudta eldönti, mit is akar kezdeni ezzel az egésszel. A végső "harcjelenet" engem a végtelen hosszúságú csihi-puhi rajzfilmek sokadik epizódjára emlékeztetett. Például eddig az üresek hú de félelmetes és legyőzhetetlen lények voltak, most meg hullottak, mint a legyek. A fő gonoszt meg inkább nem kommentálom, annyira szerencsétlen és nevetséges figura volt.
A vége tehát kaotikus és logikátlan (nem mintha korábban logikus lett volna), de még mindig nincs vége a panaszáradatnak. Az író ezt a gyenge izgalomfaktorú katyvaszt még megfejelte egy adag csillámporral. Ó, igen, a befejezés maga a giccs, hogy minden nagyon boldog lehessen.
Kisebb spoilerek vége!
Összességében tehát nem tetszett és nem értem, hogy lett ez a közepes történet ennyire sikeres. Az alapötlet tényleg jó volt valaha, hajdanán, az első könyv környékén, ám olyan szerencsétlenül lett folytatva és olyan logikátlan, hogy kár volt ezt eddig húzni.
Ha valakinek nem tetszettek az előző részek, inkább bele se kezdjen, mert nem veszít sokat, ha nem ér a cukorszirupos végére.

2018. május 14., hétfő

Átkozott balszerencse

A Borbíró Borbála sorozat második kötete.
Az első könyv (Vámpírok múzsája), bár nem nyűgözött le maradéktalanul, tetszett. Kellemes volt olvasni, így adtam egy esélyt a második résznek is.
A borító stílusa maradt, ám ez nekem most jobban tetszett. Egyrészt ez a színvilág közelebb áll hozzám, másrészt ott a Lánchíd a háttérben.
380 oldalával picit vékonyabb, mint az első kötet.
Fülszöveg:
"Egy közönséges halandó a vámpírok kitüntetett figyelmét, a hirtelen haragú és goromba főnököt és az állandó életveszélyt is átoknak tartaná, ám Borbíró Borbála számára mindez a hétköznapi élet része.

Amikor azonban Magyarország egyetlen még aktív szolgálatban lévő vámpírológusa szégyenszemre vérszívók és vérmedvék védelmére szorul, hogy ne váljon a saját ügyetlensége áldozatává, és egy jövőlátó médium már napi szinten próbálja rábírni, hogy meneküljön, kénytelen beismerni, hogy valami nincs rendben körülötte. Ráadásul már a főnöke taplóságában sem bízhat – Attila kezd egyre különösebben viselkedni.

Peche mindenkinek lehet. Ilyen mérvű balszerencsét azonban csak egy átok okozhat. Elkezdődik a versenyfutás az idővel, és Bori túlélési esélyei egyre halványulnak – ám felvágott nyelvére a végsőkig számíthat…"
Kicsit nehezen indult be ez a rész. Több időre volt szükségem, míg beleszoktam ebbe a hazai vámpíros világba és nem emlékeztem, hogyan került a képbe Géza. Utóbbi azért probléma, mert kifejezetten jó az olvasási memóriám, így ha egy szereplőt elfelejtek, akkor az bizony kicsit sem volt érdekes. Nos, ez most is bebizonyosodott.
Lassan szoktam hát bele a könyve és lassan is indult be a cselekmény és még a kötet végén sem éreztem úgy, hogy pörögnek a lapok. Pedig az írónő mindent megtett, hogy fenntartsa az olvasó figyelmét. Olyan arányban szórta főhősére a balszerencsés baleseteket, hogy cseppet sem kellett volna unatkoznom közben. Időnként mégis megesett.
Kedvelem a bölcsész humort - fura is lenne, ha nem kedvélnem, hiszen én is bölcsész vagyok - tetszett a hazai helyszín, a főbb szereplőket is megkedveltem, néha mégsem a lelkesedés hajtott lapozás közben.
Egyrészt, mert elég sok volt a mellékszereplő, akik tényleg csak tölteléknek kerültek bele, másrészt néhol túl volt írva. Egy idő után elkezdtek zavarni a párbeszédek. Az én ízlésemnek ugyanis túl sok volt belőlük és túlságosan céltalanul. A főhős fecsegett kicsit erről, kicsit arról és az egész beszélgetés nem jutott sehová. Ugyanazokat a verbális köröket futották le újra és újra és ezek cseppet sem vitték előbbre a cselekményt. Illetve Bori ruhaválasztása is állandó jellegű köret volt, mintha a főfogás, a cselekmény, nem állná meg a helyét kiegészítő sallangok nélkül. Persze, az is igaz, hogy ha kivonnánk a kötetből ezeket a mellékes információkat és párbeszédeket, akkor radikálisabban rövidebb szöveget kapnánk.
Ami a balszerencsés konfliktushelyzetet illeti, ezúttal sem ütött nagyot. Nem hozott nagy meglepetést, a katarzis a végén így ismételten elmaradt. A kiegészítő "probléma" pedig egy picurkát erőltetettre sikerült. Nekem ugyanis pont az tetszett Attila karakterében, hogy mentes volt a cukormáztól, ám ezzel a fordulattal, mindez odalett.
Összességében tehát nem fogott meg igazán. Nem volt rossz olvasni, de nem is volt olyan élmény, ami sokáig velem marad és azt az érzést sem váltotta ki belőlem, hogy most rögtön kellene a folytatás. Sőt, elbizonytalanított kicsit, megéri-e egyáltalán tovább olvasni a sorozatot.
Azért, akinek az első könyv tetszett, adjon a másodiknak is esélyt, hátha csak én vártam túl sokat a folytatástól.

2018. május 10., csütörtök

Csavargások XVII.

Régen írtam bejegyzést ebbe a rovatba. Egyrészt, mert télen kevesebbet csavargok, másrészt mert a pár alaklomról, amikor csavarogtam, írtam külön bejegyzéseket. (Amszterdam, Utrecht, Prága, Könyvfesztivál)  Közben persze kitavaszodott - vagy hőmérséklet szempontjából mondhatnám azt is, hogy nyár lett - így egyre nagyobb a kedvem kimozdulni, szóval fel is frissítem a Csavargások rovatot.

Egy éj a Paradicsomban
Másodszor jártam a Vígszínházban (első alkalomról már írtam) és ezúttal kipróbáltam az egyik páholyt.
kilátás a páholyból
Jegyvásárláskor elég sokat gondolkodtam azon, hogy merjek-e oldalpáholyban jegyet venni. Kicsit elbizonytalanított, hogy mégis csak oldalról látom a színpadot és a kétsorsos páholyoknak már csak a hátsó sorában maradt szabad hely. Aztán úgy döntöttem, kipróbáljuk, maximum legközelebb nem ide veszünk jegyet. Nos, kár volt ennyit aggodalmaskodnom. Remekül láttuk a színpadot, egyáltalán nem zavart az oldalsó perspektíva és bár a hatalmas nézőtérnek is megvan a maga hangulata, egy ilyen privátabb ülőhely is remek élmény.
Persze jó volt a darab is. Nem mondom, hogy a legviccesebb vígjáték, amelyet valaha láttam, de kétségtelenül szórakoztató. Remek nemek közötti humor volt benne, na meg egy ajtó, akit nagyon megkedveltem.
Szóval tudom ajánlani, főleg mivel még műsoron van.
Ismertető:
"Georges Feydeau egy őrülten vidám univerzum megalkotója. Méltán dicsekedhet azzal, hogy három órán át szakadatlanul kínozza nevetéssel nézőit. A színpadi hatás nagyszerű mérnöke, pontosan megfigyeli az emberi játszmákat, és görbe tükröt tart azoknak. A Hotel Paradicsomban megvadult nők és férfiak hotelszobákból hotelszobákba, hol ki-, hol be-, hol fel-, hol lekergetik egymást és vágyaikat, az élet értelmét és fejüket elvesztve."
The Box Donut
A másik dolog, aminek kipróbálásán sokat gondolkodtam a "kockafánk" volt.
Lehet, hogy túl konzervatív vagyok ételformákat illetően, de nekem a fánk az bizony kerek, szóval bármennyire is mutatósak ezek a kocka finomságok, kicsit idegenkedtem tőlük. Aztán Poly meggyőzött (ő már többször letesztelte), hogy a Nyugati pályaudvarhoz közeli The Box Donut érdemes egy kóstolóra.
Beültünk hát ide egy beszélgetésre és kértünk néhány szögletes finomságot. A képen a közeli az enyém, ami málnás krémmel volt töltve és fehér csokival bevonva. Illetve a rózsaszín ital mellette szintén az én választásom volt és szintén málnás turmix kicsit sok tejszínhabbal a tetején. Mindkettő nagyon finom volt, így nem bántam meg a próbát. Árkategóriában nem egy olcsó hely és közben rájöttem a kockaforma legnagyobb előnyére is. Nagyon sokan jöttek be, hogy elvigyenek néhány fánkot és egy négyszögletes dobozt szépen és kényelmesen ki tudnak tölteni a négyszögletes fánkok. Szóval igen, szállítás szempontjából ideális, de nekem akkor is a fánk, az gömbölyded.

Szinkronforgatás
Szoktam mozijegyet nyerni (márciusban kétszer is nyertem), ritkán előfordul, hogy könyvet is nyerek (Például: Felnőtteknek nem) és bár a barátaim szerint ennek oka a piszok nagy szerencsém, én tudom, hogy valójában csak a statisztika miatt történik. Rengeteg játékot játszom, ezért a nagy számok törvénye alapján időnként sikerrel is járok. Így történt, hogy nyertem egy különleges lehetőséget.
"Nem lehet mindenki hercegnő.
Valakinek ülni is kell a járdán és tapsolni, ahogy elsétálok."
A Libri oldalán válaszoltam egy könyvvel kapcsolatos kérdésre és nyertem egy próba szinkronforgatást. Szóval elmehettem a SDI Media Hungary stúdiójába, hogy kipróbáljam magamat szinkronszínészként.
Mindig is érdekelt, hogyan működik az ilyesmi, ezért rettentően lelkes voltam. San Diego szintén lelkes volt - mondjuk ő technikai oldalról volt kíváncsi - így megkértem a szervezőt, hogy elvihessem magammal kísérőnek.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire szívélyesen fognak minket fogadni. Három nyertest sorsoltak ki, de csak ketten mentünk el. A másik nyertes azonban szintén hozott egy kísérőt, így végül  négy kíváncsi emberrel kellett foglalkozniuk, amit maximálisan teljesítettek. Minden felmerülő kérdésünkre válaszoltak és mindent meg is mutattak.
Először is kipróbálhattuk a szinkronizálást. Úgyhogy beküldtek minket a stúdióba, odaállítottak a mikrofon elé, kezünkbe nyomták a szövegkönyvet, megmutatták, hogyan vegyük fel a fejhallgatót, hogy az eredeti hangot és a külső instrukciókat is halljuk, majd bedobtak minket a mély vízbe. Nem voltunk épp a helyzet magaslatán és mikor azt hittem, kezdek belejönni, mert sikerül megosztanom a figyelmemet a hang, a kép és a felolvasandó szöveg között, jött a felismerés, hogy ez bizony sokkal nehezebb munka ennél. Képtelen voltam hangsúlyozni, így visszanézve mit alkottunk, nem voltam túl boldog. Egyrészt utálom hallani a saját hangomat, másrészt szörnyen monotonnak is tűnt. Ettől függetlenül jól szórakoztunk, sokat nevettünk közben, ami kellett is, mert egy hatsoros párbeszédet legalább húsz alkalommal kellett újra felvennünk.
Miután elfogytak a próbajelenetek és rájöttem, hogy ez egy nehéz munka, körbevezettek minket a többi stúdióban, hogy megnézzük, hogyan dolgoznak a profik.
Szóval láttam, hogyan készül rajzfilm (Molnár Ilona nem csak hangsúlyoz, hanem hangszínt is vált munka közben, amit nézni is szórakoztató), mozifilm (Bogdányi Titanilla rettentően profi) és tévésorozat (Zámbori Soma, akkor sem esett ki a szerepből, amikor épp fogalma nem volt róla, mit csinál a színész, akinek a hangját kölcsönzi). Csak ámultam és bámultam, milyen ügyesek és mennyire gyorsak, mert nekik maximum egy-egy mondatot kellett újravenni és legfeljebb kétszer. Pedig ők is úgy dolgoztak mint mi, mert amikor a színész megérkezik, csak kezébe nyomják a szöveget, hogy olvasson és ő profin megoldja, pedig nem ismeri sem a történetet, sem a karaktereket. Egy ilyen munka azonban ugyanúgy múlik a háttérstábon: a rendezőn és a hangmérnökön is, akik még a legapróbb hibákat is kiszúrják és megoldják másodpercek alatt. Na, de ami igazán szimpatikussá tette számomra a stúdiót, az a hangulat volt. Munka közben remekül szórakoztak, viccelődtek és olyan rutinnal csináltak mindent, hogy még azt is természetesnek vették, hogy kis csapatunk meredten bámulta őket.
Szóval hatalmas élmény volt és két dologra jöttem rá. Egy, sosem lesz belőlem szinkronszínész. Kettő, minden tiszteletem azoké, akik ezt a munkát végzik, mert ahhoz, hogy egy 45 vagy épp 120 perces fimet a magyar nézők felhőtlenül élvezni tudjanak, ők bizony rengeteget dolgoznak irdatlan sebességben.

Lóverseny
San Diego egyik barátja hívott el minket a Kincsem Parkba lóversenyre. Oké, igazából a Food Truck Show miatt, amit összekötöttek a lóversennyel. Gondolom nem meglepő, ha azt mondom, engem a lovak jobban vonzottak, mint a kaják.
Eddig még sosem voltam lóversenyen. Egyrészt, mert bár minden állatot szeretek, a lovak nem vonzanak olyan nagyon, mint sok más lányt. Szeretem simogatni őket, de csak párszor ültem lovon életemben és nem kaptam rá az ízére. Másrészt elvből nem érdekelnek a szerencsejátékok. Most viszont, hogy kipróbáltuk, meg kell állapítanom, hogy nem volt rossz. Gyönyörű lovakat láttam (megsimogatni sajnos nem lehetett őket, így a gyerekeknek szánt állatsimogatóban kellett kiélnem magam kétévesekkel versengve a nyuszikon), remekül átjött a futam izgalma és végül is a kaja is jó volt.
Ugye milyen gyönyörű?
A lóversenypálya felé sétálva azon elmélkedtünk, mégis ki fogad manapság lóra. Aztán szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy rajtunk kívül szinte mindenki. A fogadóhelyeknél kígyózott a sor, a lelátón mindenki  az újságot böngészte és latolgatta az esélyeket, vagy már kezében a fogadószelvénnyel izgatottan várta a futam kezdetét. San Diegót is elérte a fogadni kellene érzés, mert a felvezetéskor megtetszett neki az egyik ló. Lebeszéltem róla, amit nagyon is jól tettem, mert az említett paci utolsóként ügetett be a célba. Szóval nem fogadtunk, de így is izgultunk a kb. kétperces futamok alatt, annyira körbevett minket a versenyszellem.
Láttunk pónifutamot is, ami rettentően cuki volt. Persze a többség lebecsülte őket, még a bemondó is alig foglalkozott velük, valószínűleg, mert fogadni erre a futamra nem lehetett, én mégis nagyon élveztem. A kis pónik pont olyan elszántan futottak, mint nagyobb társaik.
Az utolsó száz méter izgalma
Az utolsó futamot nem a lelátóról, hanem a pálya mellől néztük végig, ahonnan még szebbnek tűnt a vágta. Szóval már ezért megérte kimenni.
Közben persze ettünk is hosszú sorban állás árán, mert hatalmas volt a tömeg. Ez azonban, mint sejtettem, nem fogott meg annyira. Kissé bosszantott, hogy 15 perc várakozás után kaptam egy szendvicset, majd 30 percet várakoztam San Diegóval az ő szendvicsére és tudtam, ha szeretnék majd még valamit, akkor újra ezt kell végigvárnom. Oké, a fagylaltos sort nagyon megérte kivárni...
Összességében remekül éreztük magunkat, szívesen megyek máskor is lóversenyre, így aki fontolgatja, hogy megnéz egyet, ne habozzon, tudom ajánlani. Azt azért sajnáltam, hogy az agárversenyről lemaradtunk, mert azt még szívesen megnéztem volna.

Még több gyönyörű ló
Georges Feydeau egy őrülten vidám univerzum megalkotója. Méltán dicsekedhet azzal, hogy három órán át szakadatlanul kínozza nevetéssel nézőit. A színpadi hatás nagyszerű mérnöke, pontosan megfigyeli az emberi játszmákat, és görbe tükröt tart azoknak. A Hotel Paradicsomban megvadult nők és férfiak hotelszobákból hotelszobákba, hol ki-, hol be-, hol fel-, hol lekergetik egymást és vágyaikat, az élet értelmét és fejüket elvesztve.
Georges Feydeau egy őrülten vidám univerzum megalkotója. Méltán dicsekedhet azzal, hogy három órán át szakadatlanul kínozza nevetéssel nézőit. A színpadi hatás nagyszerű mérnöke, pontosan megfigyeli az emberi játszmákat, és görbe tükröt tart azoknak. A Hotel Paradicsomban megvadult nők és férfiak hotelszobákból hotelszobákba, hol ki-, hol be-, hol fel-, hol lekergetik egymást és vágyaikat, az élet értelmét és fejüket elvesztve.
Georges Feydeau egy őrülten vidám univerzum megalkotója. Méltán dicsekedhet azzal, hogy három órán át szakadatlanul kínozza nevetéssel nézőit. A színpadi hatás nagyszerű mérnöke, pontosan megfigyeli az emberi játszmákat, és görbe tükröt tart azoknak. A Hotel Paradicsomban megvadult nők és férfiak hotelszobákból hotelszobákba, hol ki-, hol be-, hol fel-, hol lekergetik egymást és vágyaikat, az élet értelmét és fejüket elvesztve.
Georges Feydeau egy őrülten vidám univerzum megalkotója. Méltán dicsekedhet azzal, hogy három órán át szakadatlanul kínozza nevetéssel nézőit. A színpadi hatás nagyszerű mérnöke, pontosan megfigyeli az emberi játszmákat, és görbe tükröt tart azoknak. A Hotel Paradicsomban megvadult nők és férfiak hotelszobákból hotelszobákba, hol ki-, hol be-, hol fel-, hol lekergetik egymást és vágyaikat, az élet értelmét és fejüket elvesztve.

2018. május 3., csütörtök

Mozgóképek LXVIII.

Áprilisban rengeteg dolgom volt, többnyire kötelezettségek, így nem sok szabadidőm maradt filmeket nézni. Ezért csak egyszer jártam moziban és további két és fél filmet néztem meg otthon a kanapén.

Sully - Csoda a Hudson folyón
"2009 telén az egész világ egy csoda lázában égett: egy kiváló pilóta, Chesley "Sully" Sullenberger (Tom Hanks) meghibásodott repülőgépével New York szívében, a Hudson folyó fagyos vizére szállt le, és így megmentette 155 utasa életét.
De miközben a világ hősként ünnepelte a kapitányt, és a híradások mind kivételes ügyességéről és lélekjelenlétéről szóltak, vizsgálat indult. És amire a vizsgálat során fény derült, az egyáltalán nem a pilóta megbecsülését szolgálta. Sőt, azzal fenyegetett, hogy soha többé nem vezethet repülőgépet..."
San Diego választotta ezt a filmet és mivel igaz történetről van szó, engem is érdekelt. Sajnos azonban csalódtunk kicsit.
Ebben a történetben nincs annyi, hogy egy mozifilmet kitöltsön, vagy csak a készítők nem találták a szükséges hangvételt hozzá. Ezt pedig nem azért mondom, mert egy boldog, senki sem sérült meg történetről van szó, mert vér és halál nélkül is izgalmas volt a repülő landolása. Még csak azért sem mondhatom, mert a pilóta is megúszta szárazon, ha szabad egy rossz szóviccel is élnem. Hanem azért, mert ez a történet kevés. Kevés benne a drámaiság (bár át lehet érezni a pilóta szorongását), kevés benne a személyesség (a felesége rettentően irritált) és kevés benne a lényegi rész, mert ez a nyomozás olyan gyengén lett lefestve, hogy a homokozóban két óvodás is izgalmasabb történetet kreál egy odatévedt hangya köré.
Szóval lapos, helyenként unalmas és nagyon amerikai. De ha valaki ráér és katasztrófa helyett egy boldog történetre vágyik, tegyen vele egy próbát.

Mária Magdolna
"A történet a Szentföldön játszódik az első században. Egy fiatal nő elhagyja kis halászfaluját és családját, hogy csatlakozzon egy új, radikális társadalmi mozgalomhoz. A mozgalom karizmatikus vezetője a názáreti Jézus, aki azt ígéri, hogy a világ meg fog változni. Mary új életmódot keres, és valamiféle hitelességet, amit a kor szigorú hierarchiája megtagad tőle. Ahogy a csoport híre egyre terjed, és egyre többeket vonz Jézus ihletett üzenete, Mary lelki útja a történet közepébe helyezi őt, és a fővárosba, Jeruzsálembe vezeti, ahol szembe kell néznie a valósággal: Jézus sorsával, és a saját szerepével, amit ebben játszik."
Csajos mozinak választottuk ezt a filmet. Kicsit talán furcsán hangzik, de Madonna kedveli a vallásos filmeket, Nel mindenre kapható, én meg meg lettem győzve egy kis ráhatással feminista érzeteimre. Nem bántuk meg.
Nem mondom, hogy tökéletes film, de történelmi szempontból jóval hitelesebb, mint a hasonló kaliberű filmek. A főhős Mária, akinek a karaktere megérthető, szerethető és szépen kidolgozott. Jézus ezzel szemben igyekszik sejtelmes lenni és itt úszott el a film térítő ereje. Valahogy sikerült egy olyan karaktert alkotniuk (aki szerintem Ragnar Lothbrok vérmentes változata), akiről nem könnyű elképzeli, mégis mi a fenéért követik. Persze megértem, hogy ettől sejtelmes és ettől nem érzi úgy a néző, hogy meg akarják téríteni, de eléggé karakteridegen. Az apostolokat ezzel szemben nagyon eltalálták, főleg Júdás karaktere tetszett, aki végre igazán emberi figura lett.
Szóval összességében jó film, tudom ajánlani, akár hívő az ember, akár nem. Nőknek pedig különösen, mert tényleg van benne feminista vonal, ám ez is nagyon szépen és kimérten.

Hábor óriásplakát Ebbing határában
"Hónapok teltek el Mildred Hayes (az Oscar-díjas Frances McDormand) lányának meggyilkolása óta, ám a tettes azóta sem került elő. A nő most vakmerő lépésre szánja el magát: kibérel három óriásplakátot, melyeken provokatív üzenetet címez William Willoughby rendőrfőnöknek (az Oscar-díjra jelölt Woody Harrelson). Miután egy másik rendőr, az egyszerű és erőszakra hajlamos Jason Dixon (Sam Rockwell) is beleártja magát az ügybe. A viszony Mildred és az ebbingi hatóság közötti egyre inkább elmérgesedik."
Ez a film zseniális! Zseniálisan szórakoztató és mégis rettentően elgondolkodtató. A karakterek nagyon el lettek találva és hiába játszódik a történet egy amerikai kisvárosban, a magyar nézők is tökéletesen tudnak azonosulni vele. Kicsit ugyan sötét és abszurd a humora, ám ez kell, hogy az ember kezelni tudja ezt a dühítően tétlen helyzetet. Minden szereplő megérthető és megszerethető és a lezárás is illik ebbe a kissé groteszk helyzetbe.
Nekem nagyon tetszett, így bátran ajánlom mindenkinek. Megéri megnézni.

A Wall Street farkasa
"A pénz sosem elég. Jordan Belfort (Leonardo DiCaprio) becsületes tőzsdeügynökként kezdte pályafutását, de az amerikai álom őt is utolérte. A 80-as évek végére az egyik legnagyobb brókercég tulajdonosa lett, 26 évesen heti 1 millió dollárt keresett. Az idáig vezető út azonban korrupcióval és tisztességtelen üzletekkel kikövezett csábító hullámvasútnak bizonyult. Mert minél nagyobb volt a kísértés ő annál többet akart, mit sem törődve az illegális üzelmekkel és a nyomában loholó FBI ügynökökkel. Még több pénz, még több hatalom, még több nő és megint még több pénz: ez Jordan életfilozófiája. És hogy a szerénység egy túlértékelt erény. Jordan és falkája azt sem tudták mit kezdjenek az illegálisan megszerzett milliárdokkal, de vajon a jéghegy csúcsáról merre vezet az út?"
Sokáig nem akartam megnézni ezt a filmet, mert tudtam, nem az én világom. Azonban olyan sok jót hallottam róla, hogy elbizonytalanodtam, talán mégis látnom kellene. 
Nos, jelentem, megtettem és nem, nem tetszett.
Ez a film rettentően túl van értékelve. DiCaprio ide vagy oda ez egy tipikus bulis film, tipikus durvulásokkal. Persze lehet mondani, hogy nem, mert mégis csak egy bróker biznisz nagy átverése, de ez is csak átverés. Ez a film ugyanis nem a Wall Streetről szól, nem a brókerek hamisságáról, még csak nem is egy jól kivitelezett csalásról, hanem arról, hogyan lehet eltapsolni minél több pénzt minél értelmetlenebb dolgokra. Számomra pedig cseppet sem vicces, hogy gyakorlatilag lopott pénzből mennyire tépnek be, mennyi prostit visznek ágyba és hányszor okádják közben nyakon egymást. Untam, untam és untam, olyannyira, hogy a felénél elaludtam, így inkább elmentem lefeküdni és nem vártam meg, hogyan tesznek tönkre egy több milliós jachtot.
Nem tetszett, nem az én világom és nem értem, hogy amúgy filmekre kényes ismerőseimnek, mi tetszik ebben azon kívül, hogy DiCaprio. 

Értékelés:
Hábor óriásplakát Ebbing határában    ->   10
Mária Magdolna                                   ->   8
Sully - Csoda a Hudson folyón            ->   6
A Wall Street farkasa                           ->   3

2018. május 2., szerda

Minden madár az égen

Nagyon tetszik a borító. Van valami ebben a fecskekavalkádban, ami megfogott.
Vastagságra szokványos darab 406 lapjával.
Ez az első olvasmányom a Bluemoon Könyvkiadótól. A külcsínre egyértelműen kellő energiát fordítottak, ám a szöveg gondozása elbírt volna még néhány éles szemet, mert kissé elszaporodtak benne az elgépelések.
Fülszöveg:
"Patricia és Laurence gyerekkori barátok, akik nem gondolták volna, hogy valaha is újra találkoznak, miután a középiskolában rejtélyes körülmények között váltak el útjaik. Patricia varázserői és Laurence kétmásodperces időgépe kicsit sem mondható a fiatalság általános életéhez tartozónak
A cselekmény a nem túl távoli jövőben játszódik. Az egymástól távol töltött idő alatt mindketten felnőttek és San Francisco divat fellegvárában élnek, miközben a bolygó lassan szétesik körülöttük és nem is sejtik, hogy mindketten azon dolgoznak, hogy saját képességeiket felhasználva ezt megakadályozzák.
Laurence egy mérnökzseni, aki szélsőséges csapatával azon dolgozik, hogy technológiájukkal beavatkozzanak a világ változó éghajlatába és ezzel meggátolják a katasztrofális ökológiai összeomlást. Patricia az Eltisley Labirintus misztikus iskola diplomása, amely a világ tehetséges varázslóinak titkos akadémiája, és egy kis csoportnyi mágussal azon fáradozik, hogy titokban begyógyítsa a világ egyre növekvő sebeit. A két főhősnek fogalma sincs arról, hogy valami rajtuk túlmutató kezdődött évekkel ezelőtt, aminek szánt szándéka, hogy a köztük lévő megmagyarázhatatlan kötelék jegyében erőik egyesítésével együtt mentsék meg a világot, vagy egy újabb sötét korszakba taszítsák azt."
Ez egy több szempontból formabontó könyv. Egyrészt remekül vegyíti a fantasy elemeket a sci-fi vonalaival. Másrészt kifejezetten érdekes és kifejezetten esendő főhősöket állított a középpontba, valamint egy olyan probléma elé, ami teljességgel hihető.
A történet három részből áll és váltakozva hol a női, hol a férfifőhősre fókuszál. Ez elég jó dinamikát ad a helyenként lassan haladó cselekménynek.
Az első részben a főhősök gyerekkorát meséli el. Ez alapozza meg az alaphelyzetet, Patricia mágikus képességeit és Laurence technikai intelligenciáját. Könnyű őket megkedvelni és könnyű együttérezni velük. Utóbbira pedig nagy szükség van, mert bár nem a klasszikus Disney-féle módon, de kifejezetten hányattatott gyerekkoruk van. A könyv ettől kap egy kifejezetten nyomasztó, amolyan negatív szemléletű aurát, amelyet a regény végéig meg is tart. A kapcsolatuk is itt ver gyökeret, ám szerencsére még nem a romantikus értelemben.
A második rész már fiatal felnőttekként mutatja meg a főhősöket, ám minden képességük, vagy elismertségük ellenére a melankolikus hangulatot továbbra is fenntartja. Plusz visszaköszön egy fontos szereplő, akit a szemfüles olvasó könnyedén kiszúrhat. Fordulatok szempontjából nem egy kiszámíthatatlan regény.
A harmadik rész gyakorlatilag a könyv lezárása, a nagy finálé és itt veszett el a lendület.
Egy részletekbe menő, néhol kicsit túlnyújtott, de cseppet sem terjengős könyvnél igazán üdvözítő lenne egy gyors és esetleg meglepő befejezés. A történet vége azonban nem érte el ezt a fordulatszámot és sokkal laposabb lett, mint ahogy az előzmények beharangozták.
Vártam a nagy konfliktust mágia és technika között. Vártam az érveket és ellenérveket. Vártam ezek bonyolult összetettségét, ám nem kaptam meg. A mágusok és a tudósok is pont ugyanolyan ostoba ön- és közpusztítók voltak és ennek van ugyan üzenete, csak épp teljesen felesleges. A főhősök társadalmi szenvedései nyomán a könyv kellően megalapozta, hogy mindenki hibázhat, sőt mindenki hibázik is, így nincs szükség ezt újra és újra az olvasó szájába rágni.
Illetve vártam a választ a fa kérdésére, ami egyértelmű csalódás volt és most nem kifejezetten arra gondolok, amit végül Patricia válaszolt, hanem arra, hogy ennek a kérdésnek (megint csak előzetes beharangozások és károgó madarak ellenére) nem volt tétje.
Ráadásul a könyv lezárása döbbenetesen cukormázas körítést kapott. Egy végig borongós, "ami elromolhat, az el is romlik" könyvben egy a "szerelem mindent megold" lezárás elég idegenen hangzik.
Összességében ezért, bár tetszett a könyv kreativitása (nem szeretem a sci-fi elemeket, de itt mindet élvezettel olvastam) és a főhősöket is sikerült megkedvelnem, nem volt maradéktalan a lelkesedésem. Egy sokkal jobb befejezés elkélt volna, hogy igazán ajánlhassam ezt a könyvet.
Azért így is azt mondom, érdekes olvasmány, ha valaki egy fantasy és sci-fi szerelemgyerekre kíváncsi és nem zavarja a világvége hangulat, vágjon csak bele bátran.

2018. április 25., szerda

Macskapásztor


Nagyon kedvelem Sarah Andersen munkáit. Habár igazán egyszerű rajzokról van szó, annyira szórakoztatóak, hogy muszáj volt még egy kötetet beszereznem belőlük. (A Puha boldog puffancs már egy ideje a polcomon csücsül, ráadásul dedikáltatva.)
Így, mikor megtudtam, hogy megjelenik a 3. kötet, ráadásul lila, ráadásul cicás, rögtön elő is rendeltem, hogy a Könyvfesztiválon megkaparinthassam.
A borító tehát nagyon tetszik és vastagságra is hozza a megszokott formát 112 lapjával.
Fülszöveg:
"Nem is olyan egyszerű az élet világhírű művészként! Rémisztő határidők, műkajás dobozok halmai a villogó monitor alatt és a kisállatok örökké gyarapodó hordája… ööö, mindegy – igazából ez mindennapos.

Sarah Andersen képregényeinek és rajzokkal ellátott személyes jegyzeteinek harmadik gyűjteményes kötete a korábbiakra jellemző szellemességgel és eleganciával nyújt túlélési tanácsokat a modern élet őrületéhez: a korán kelő emberek elkerülésén át az internetes trollok elleni védekezésig, egészen a nagytakarítás életre elenyésző hatást gyakorló haszontalanságáig. Ha minden kötél szakad és összeomlik körülötted a világ, készíts egy forrócsokit, számold a napokat halloweenig és öleld meg a remény bundás-bolyhos szimbólumát!"
Ez a kötet ismét tele van szórakoztató képkockákkal és mindennapi kalandokkal.
Egyrészt megvannak benne a szokásos vicces történetek  - amelyekhez az olvasó már az első kötetben hozzászokott és rögtön meg is kedvelte őket - egy introvertált, fiatal nő hétköznapjaiból. Másrészt pedig a könyv végére újra előkerült egy összefüggő gondolatmenet, ezúttal a művész életformáról.
Na, és hogy miért pont ezt a címet kapta, azt rögtön az elején ki is fejti egy fogalommagyarázattal:
MACSKAPÁSZTOR:
„Az, aki hiábavalóan próbálkozik valami irányítására, ami természetétől fogva irányíthatatlan."
Ez persze nem csupán a helyes kis szőrmókokra igaz, hanem az élet más, nehezen irányítható pillanataira is. Nem meglepő hát, hogy rengeteg oldalon magamra ismertem. Egy idő után el is kezdtem megjelölni ezeket az oldalakat. Ahogy a mellékelt képen is látszik, nem kevés oldal kapott ilyen színes jelölést....
színes cetlik, ahol:
"Ez én vagyok!"
A könyv tehát ismét nekem szólt.
Tegnap pont kérdezte tőlem valaki, hogy mi lehet egy ilyen képregényes kötet üzenete és azt feleltem:
"Mutatja, hogy nem vagy egyedül. Más is tud ilyen különc módon ügyetlenkedni."
Én legalábbis ettől gondolom úgy, hogy ez egy remek kötet, tele pozitív üzenettel és tényleg nem érzem tőle magamat olyan elszigetelten különcnek.
Cseppet sem bántam meg, hogy átlapoztam. Remekül szórakoztam közben, jókat kuncogtam a képeken és tényleg újra és újra magamra ismertem.
Ráadásul a kötet végén a tanácsadás fiatal művészeknek különösen tetszett. Jó volt megismerni a képkockák mögötti munkát és annak kihívásait, illetve belepillantani, hogyan is indult a művésznő karriere. No, de ami nekem a legszimpatikusabb volt, az az egészséges kritikai hozzáállása az internethez és a művészethez, illetve az a töretlen pozitív biztatás, amelyet minden lap aljára odabiggyesztett, még a lángokkal lerajzolt apokalipszis közepén is.
Szóval csak ajánlani tudom, annak aki az előző köteteket már olvasta és annak is, aki még nem találkozott a művésznő munkáival. Érdemes megismerkedni vele.
Ízelítő a könyvből:
"a macska és a kutya formái"