2019. július 17., szerda

Kalandok Sanghajban

Nem csupán a városnézés miatt látogattunk el Sanghajba, hanem hogy kipróbáljuk a város nyújtotta lehetőségeket és kalandokat. Vagyis részt vegyünk minden jónak ígérkező olyan programon, amelyre Magyarországon nincs lehetőség. Ebben a bejegyzésben ezeket a kalandokat foglalom össze.

Mágnesvasút
a vasút előcsarnoka
Épp azon a nemzetközi repülőtéren landolt a gépünk Sanghajban, ahonnan a mágnesvasút indul.
A köznyelvi nevén Maglev egy olyan vasút, ami gyakorlatilag lebeg, mivel mágneses energiával működik. San Diego kifejezetten boldog volt, hogy kipróbálhatja és ez csapatunk fiú tagjaira fokozottan igaz volt.
A vonat csúcsidőben 430 km/h sebességgel közlekedik. Sajnos nem csúcsidőben próbáltuk ki, így "csak" 300 km/h sebességgel robogott velünk. Azért így is elég gyors volt és kellően lerövidítette a távolságot, amit még a taxival meg kellett tennünk a szállodáig.
A vasút egyébként ránézésre nem tűnik extrának, de ahogy az ember bámészkodik az ablakon, elég menő tempóval suhannak el mellette a házak, fák, és a másik mágnesvasút. Szóval klassz élmény volt, bár én nem különösebben rajongok a járművekért.

Maglev

Házasság piac
Sanghaj egyik hatalmas és egyébként szép parkja vasárnap délelőttönként átalakul egy kifejezetten érdekes piaccá. A park egyik felét megtöltik az útra lerakott esernyők és az idősebb hölgyek és urak. Ez az úgynevezett Házasság piac.
a park
A következőképpen működik:
Anyuka vagy apuka szeretné, ha felnőtt gyermeke végre megházasodna és születne unokája. Csakhogy a gyerek sokat dolgozik, nincs ideje ismerkedni, főleg nincs ideje megfelelő jelölteket keresni. No, de anyuka vagy apuka épp ráér, ezért fog egy esernyőt, vasárnap reggel kisétál a parkba, leteszi az esernyőt és kifüggeszti rá a reklámszöveget. Minden ernyőn egy kecsegtető leírás van az illető hölgyről vagy úrról. Általában a következő adatokat adják meg: életkor, magasság, végzettség, munkahely és kereset. Aztán jönnek a parkban sétálgatók és bámészkodók, na meg a feleségre vagy férjre vadászók és már pörögnek is az ajánlatok. Általában a szülők megbeszélik egymás között, hogy csemetéik miért passzolnának össze, telefonszámot cserélnek és innentől már a fiatalokon múlik, hogy elmenjenek randira és megvalósítsák a szülői terveket.
esernyők hirdetésekkel
No, és hogy miért akarnak a kínaiak unokát? Hát, mert ők nevelik fel. A jelenlegi kínai családmodell abból áll, hogy házasság, gyerek (még mindig többnyire egy gyerek, bár már engedélyezett több gyereket vállalni), aztán anyuka és apuka dolgozik minél többet, míg a kicsit lepasszolják a nagyszülőknek. Szóval gyakorlatilag a nagyszülők nevelik a következő generációt, ezért olyan fontos számukra, hogy  gyermekük minél előbb megházasodjon.
A piacon egyébként nem szeretik, ha fényképezik őket, ezért azt a pár képet, amit készítettünk, a parkot fényképezve tettük. Apropó fénykép, San Diegóval beálltunk egy közös képre a park tava elé, ahol szép nagy aranyhalak úszkáltak. Aztán Ribizly barátnőm írt egy cetlit kínaiul "Megtaláltam!" felirattal és a kezünkbe nyomta. Amint ezzel a felirattal folytattuk a fényképezést, látványosság lettünk a helyiek számára és azt tették, amit a legtöbb kínai: fényképezték a külföldieket.

Skywalk
Talán egyik legnagyobb kalandom a Jin Mao Toronyhoz kapcsolódik. Ez a torony Sanghaj legmagasabb épületei közé tartozik és messziről is kifejezetten látványos. Igaz, a sörnyitó formájú toronyház és a Sanghaj Torony (a város legmagasabb épülete és a világ második legmagasabb épülete) mellett talán nem a leglátványosabb. Mégis ez a legizgalmasabb toronyház a városban.
Sörnyitó, Jin Mao Torony
és a Sanghaj Torony
Az épület 88. emeletén van egy Skywalk nevű program, ami lényegében egy szabadtéri séta a torony körül.
340 méteres magasságról van szó, így tériszonyosoknak nem kifejezetten ajánlott. Kis csapatunk ezért ketté vált és míg a bátrabbak meghódították a Jin Maot, addig a többiek megnézték, milyen a kilátás a Sanghaj Toronyból. Ők természetesen szigorúan üvegen át tették mindezt. Na, de mi nem és itt kezdődnek a kalandok.
Az ember először is lefoglalja az időpontot, mivel egyszerre csak limitált létszámú (ha jól emlékszem 12) ember tartózkodhat odakint. Aztán kifizeti a belépőt, aláírja a papírt, mi szerint saját felelősségére megy ki a torony oldalába és megszabadul minden holmijától az ékszereket és zsebekben lévő dolgokat (még egy papír zsebkendő sem maradhat) is beleértve, majd jöhet a beöltözés.
Csak zárt és fűzős cipőben lehet kimenni, így ha valaki alkalmatlan lábbeliben érkezik, kénytelen cipőt váltani. Ráadnak egy beülős hevedert és egy bukósisakot. Aztán libasorban ráakasztják az ember hevederének két kötelét egy sínben mozgó kampóra. Ez a sín végigfut az épület oldalán. Amint az ember rácsatlakozott a sínre, már ki is küldik a peremre.
Maximum két méter széles az a perem, amin végig lehet sétálni az épület oldalán. Közben persze mindenki húzza magával a sínbe akasztott biztonsági felszerelését.
egy ilyen peremen sétáltunk körbe
A libasorban közlekedő csapatot ketten kísérik, egy elől és egy hátul. A kísérők nem csupán biztonsági okból vannak jelen, hanem egyben idegenvezetők - mutatják, hogy a kilátásban mit érdemes jobban szemügyre venni - és trükkmesterek is. Különféle trükköket mutatnak, amitől még izgalmasabb a séta és ami hasznos lehet a túra végén.
A perem két végén van egy-egy kamera, ami lefényképezi az embert. Az első közvetlenül a kilépés után kattan, így az emberek mosolya itt nem feltétlenül őszinte. Ezt egyébként kinyomtatva oda is adják emlékbe. A másik kamera a túra végén van, ahol mindenki kedvére pózolhat a kamerának. Akár több képet is készítenek és ezeket külön meg lehet venni digitálisan vagy nyomtatva.
A séta során az első dolog, ami megragadja az ember figyelmét, a szédítő mélység, majd a gyönyörű kilátás. Elképesztő ilyen magasról végigtekinteni a városon, így hamar az lesz inkább az érdekes, milyen épületeket látunk és nem az, hogy milyen picikék odalent az autók.
kilátás
Aztán, mikor az ember kigyönyörködte magát, kezdheti tesztelni a bátorságát. A hevederek biztonságérzetet adnak és megtartanak, így lehet engedelmeskedni a csoportvezetőnek, mikor azt mondja, menjünk ki a perem szélére. A szélen előre lehet dőlni, mert a heveder megtart. Hátrafelé is lehet dőlni, mert szintén megtart, így egy kézzel el is lehet engedni a kötelet, vagy akár mindkét kézzel. Fél lábbal ki lehet lépni a mélységbe vagy akár mindkét lábunkat lelógathatjuk a városra, ha kiülünk a perem szélére.
Igazi adrenalin bomba ez a rövid séta és az ember megtanulja közben, hol van a bátorsága határa. Az enyém a perem szélétől úgy húsz centivel beljebb volt, leszámítva mikor ülve lelógattam a lábamat. Itt mertem fél kézzel kapaszkodva a levegőbe nyújtani az egyik lábamat. Aztán, a béna jógapóz után beérve az üveg mögötti biztonságba, igazi hősnek éreztem magam. Ehhez mondjuk hozzájárult, hogy rendkívül sok turista jön fel a toronyba, hogy bentről bámészkodva nézze végig a szabadban sétálgatók útját. Ők előszeretettel fényképezik is a bátor jelentkezőket és a végén, mikor bejönnek, hatalmas tapssal köszöntik őket.
kilátás a Sörnyitóra a legmagasabb épületből
Sanghajban ez a program tetszett a legjobban és benne van a top 3 kínai élményemben.
Csak azt sajnáltam, hogy a szmog miatt nem láttunk messzire. A távolabbi épületek beburkolóztak a környezetszennyezés ködébe, pedig ilyen magasságból messzire el lehetne látni. Azonban a szmog annyira hozzátartozik a város mai képéhez, hogy nem bántam megtapasztalni. Megdöbbentő volt saját szemmel látni és még inkább megerősítettet, hogy nem szabad hagyni más nagyvárosokat is erre a szintre jutni. Szomorú lennék, ha Budapesten nem láthatnám az eget és a felhőket, hanem csak ezt a ködszerű szürke izét.
San Diego kilátását a legmagasabb épület tetejéről (tériszonya van, így ő a Sanghaj Tornyot választotta) szintén zavarta a szmog, de azért így is lélegzetelállító képeket készített a városról, mellékelek is kettőt.

kilátás a folyóra

Jóbarátok Kávézó
A kínaiak inkább teáznak, mégis van egy kávézó Sanghajban, ami olyan különleges, hogy muszáj megnézni. Ezt a kávézót a Jóbarátok sorozat mintájára hozták létre.
Hatalmas rajongója vagyok a sorozatnak, így mikor korábban Ribizly barátom mesélt erről a helyről és mutatott képet, rettentően irigy voltam. Na, de már nem vagyok, mert volt olyan jó fej, hogy elvitt oda.
ha valakinek kétsége lenne afelől, hol is van
A helyiség kialakításánál a sorozatbeli díszlet volt mérvadó. Ezért van itt hatalmas ablaküveg, Central Perk logó és épp olyan bútorok, mint a filmben. El is foglaltuk az ominózus barna kanapét.
A kávézó egyik sarkában folyamatosan a sorozat epizódjai mennek eredeti angol hanggal és persze kínai felirattal. A látogató ezért még egy-egy klasszikusnak számító jelenetet is megnézhet, míg a kávéját szürcsöli.
a kávém
Az italkínálat a szereplőkhöz lett igazítva és minden kávét dedikálnak is a karakterek neveivel. Én Ross kávéját ittam nagy pöttyös bögréből.
Persze nem csak kávét lehet kérni, hanem más italokat és természetesen teát is. A kiszolgálás nem a leggyorsabb, bár a srác egyedül volt a helyen és valószínűleg nem számított ilyen sok külföldi vendégre egyszerre. A forgalom egyébként meglepően kicsi, azt hittem, meg kell majd verekednünk a kanapéért, ám szerencsére alig voltak rajtunk kívül. Ellenben volt egy beépített cica az egyik bárszéken, akit többször meg is simogattam.
Míg a kávénkat fogyasztottuk, rengeteg képet készítettünk. Én legalábbis teljesen bezsongtam, Ribizly pedig mindig kapható a fényképezésre. Még kellékeink is akadtak egy plüsspingvin és sok vicces, a sorozat jelenteiből kiragadott mondat képében.
Szóval remekül szórakoztunk.
Sorozatrajongóknak ez a hely egyszerűen tökéletes.

Na, mi a helyzet?

2019. július 16., kedd

Az ember szíve

A hal farokúszójával befejeztem ezt a csodás, jeges, izlandi történetet, a Menny és pokol-trilógiát.
Az első kötet elvarázsolt és beszippantott a havas és sós világába. A második kötet pedig bebizonyította, hogy a varázslat tartós, az író pedig egyszerűen zseniális. A lezárással szemben ezért magasak voltak az elvárásaim.
Szerencsére mindezeket az utolsó rész mind a 472 oldalával könnyedén megugrotta.
Fülszöveg helyett ezúttal az íróról hoztam ajánlást:
"Az 1963-ban Reykjavíkban született Jón Kalman Stefánsson Izland egyik fontosabb kortárs szerzője, akit négyszer jelöltek az Északi Tanács Irodalmi Díjára, A halaknak nincs lábuk regényét pedig a Man Booker nemzetközi díjára. A 2007 és 2011 között megjelent Menny és pokol-trilógia egyik legfontosabb műve, mely most először olvasható magyar nyelven, Egyed Veronika fordításában."
A történet ott folytatódik, ahol a második rész véget ért. Végre eljön a tavasz Izlandra, így az állandó harc a hóval és széllel átmenetileg szünetel. Ettől azonban nem lesz olyan könnyű az emberek élete, mint egy pehelyréce tolla. Sőt, új kihívásokkal és veszélyekkel kell szembenézniük.
A lezáró kötet két dologra fókuszál, a szereplők életére és a szálak összekötésére, majd elvarrására. Nincs igazán vége a történetnek, mert az egész csupán kiragadott pillanatok elmesélése, ám így is kiteszi a pontot az élmény végére.
Ebben a kötetben az időjárás és az antropológiai részletek helyett a karakterek lélektanára kerül a hangsúly. Az olvasó jobban megismerheti és megértheti a szereplők tetteit, motivációit és természetét. A gyönyörű sorok pedig ezúttal nem az életről és halálról elmélkednek (bár akad közöttük ilyen gondolat is), hanem a címben is szereplő emberi szívről. A szív pedig legalább annyira érdekes és időnként rejtélyes tud lenni, mint a tenger.
"Az ember azért született, hogy szeressen, a lét alapja ilyen egyszerű."
A szereplők az új ismeretek fényében is nagyon emberiek maradnak. Vannak, akik közel kerülnek az olvasóhoz, mint a fiú. Vannak, akiket jobban meg lehet érteni, mint Gísli, és vannak, akik bár az emberiség negatív oldalát képviselik, mégsem keltenek utálatot. Mindenki annyira természetes és az író annyira szépen mesél róluk, hogy a gonosz tettek is inkább felháborodást és sajnálkozást keltenek, mint gyűlöletet. Az ember esendő és ez a könyv egyik nagy üzenete.
"Az ember kegyetlen, nem szabadna feltétel nélkül csodálnunk azokat, akik a legmagasabbra emelkedtek, csak akkor, ha tudjuk, hogy min állnak, a saját lábukon, avagy mások életén."
Apropó üzenet, az írás és olvasás szépsége és fontossága végig hangsúlyos ebben a történetben. A szavaknak itt különösen fontos jelentősége van. Egyrészt, hogy az író hangsúlyozza az irodalom értékét, másrészt pedig, hogy ezzel ellensúlyozza a karakterek szűkszavúságát. Nagyjából annyi itt a társalgás, mint az előző két kötetben, vagyis nem túl sok. Ez azonban cseppet sem hiányzik, mert nélküle is átjön minden gondolat és üzenet.
"Az életünk megnő, amikor olvasunk. Nagyobb lesz, mondja, olyan, mintha kapnánk valamit, amit senki nem vehet el tőlünk, soha, de soha, és vidámabb lesz tőle az ember."
Nagyon tetszett, hogy ellentétben néhány kliséket előszeretettel pufogtató íróval, Stefánsson sosem fogy ki a szavakból. Mindig tud újat mondani és még ha ismétel is - a könyvek nagyszerűsége visszatérő motívum - akkor is frissen, új oldalról megközelítve teszi. Gyönyörűen ír és elképesztő, hogy ezt a lenyűgöző stílust három köteten át meg tudta tartani.
Ehhez persze hozzájárult a fordító munkája, így ismételten hatalmas nagy dicséret illeti Egyed Veronikát. Csoda szép a könyv megfogalmazása.
"Aki elsüt egy puskát, az felelősséggel tartozik a golyóért és a fájdalomért, amit esetleg okoz vele, és vajon nem ugyanez vonatkozik-e a szavakra?"
Összességében ez egy gyönyörű kötet egy gyönyörű trilógiában. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam és nagyon örülök, hogy ott csücsül a polcomon és bármikor kézbe vehetem.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki egy szépen megfogalmazott, különleges hangulatú történetre vágyik. Nem epikus a cselekménye, ám a karakterek, Izland bemutatása és a leírt szavak mindent megadnak, ami egy remek olvasási élményhez kell.

2019. július 9., kedd

Sanghaj a gigaváros

Kínai utunk első állomása az irdatlanul hosszú repülőút után Sanghaj volt. Ebben a gigantikus városban él Ribizly barátom. A méretek hangsúlyozása pedig nem túlzás, mert az első dolog, amivel szembesültem, az a tény volt: itt minden HATALMAS.
kilátás a taxiból
Hatalmasak az épületek, hatalmasak a távolságok, hatalmasak az utak, hatalmas a metróhálózat és még a szállodánk is hatalmas volt. Az első taxiutunk közlekedési sokkját (erről majd később egy másik bejegyzésben) csökkentette, hogy tátva maradt a szánk. Elképesztő épületek mellett mentünk el, amelyek az égig nyúltak. Sanghaj ugyanis a felhőkarcolók városa. Budapest kis falunak tűnik mellette. (Meg a többi kínai város mellett, ahol megfordultunk, de róluk majd még írok.)
A város egyfelől nagyon modern, ehhez kapcsolódnak a főbb nevezetességei, másrészt viszont akadnak klasszikusan kínai részei is. Utóbbi alatt a hangulatos templomokat és kerteket értem. Mellettük azonban végig ott magasodnak a felhőkarcolók - már ha egyáltalán látszanak a szmogtól, a párától vagy az esőfelhőktől.

Puszta számok:
Sanghaj hivatalos lakossága 23-24 millióra tehető, ám ha hozzávesszük az agglomerációt, akkor elérheti a 30 milliót. (Viszonyításként Magyarország lakossága kevesebb mint 10 millió.)
A város területe 7037 négyzetkilométer. (Viszonyításként Pest megye területe 6393 négyzetkilométer.)

A Bund
kilátás
(bal szélső kiemelkedő épület: Gyöngy,
jobb szélső kiemelkedő épület: Sanghaj-torony)
Sanghaj bár hatalmas iparváros, kifejezetten népszerű turistacélpont. Talán a legfőbb látványossága épp az épületekben rejlik és ennek központja a Bund.
A Bund (sáros partot jelent) története a huszadik század első felég nyúlik vissza, akkor kezdődött a Huangpu folyópart kiépülni. Mára pedig olyan szépen kinőtte magát, hogy a város legjelentősebb és legjellegzetesebb épületeit innen csodálhatja meg az ember.
Nem csoda, hogy mikor először elsétáltunk ide, hatalmas tömeg fogadott minket. Hétvége volt és tényleg rengeteg turista szeretné megcsodálni ezt a folyópartot, így a metrótól a partig együtt hömpölyögtünk a tömeggel, hol a járdán, hol az úttesten. Olyan sokan voltak ugyanis, hogy a járdán nem volt elég hely számukra (nem fértünk fel a zebránál a járdaszigetre, hiába préselődtünk össze, mint a szardíniák a dobozban), így minden sarkon állt egy rendőr, aki irányította a gyalogos csordát, míg az autósok kénytelenek voltak átengedni az úttest szélét is. Még a Bund sétálóútjának feljáróját is szabályozták a helyi szervek.
tömeg a sétányon
Elsőre tehát a tömeg vonta el a figyelmet az épületekről. No, de úgy voltunk vele, majd eljövünk máskor is. Így tettünk pár nappal később, amikor már kifejezetten szellősnek bizonyult a helyszín.
A ritka népsűrűség oka az eső volt és a köd. A felhők a kilátás nagy részét eltakarták, így a Gyöngy-torony is csak félig látszott, míg a hatalmas Sanghaj-torony mintha eltűnt volna.
Kétségtelenül hangulatos volt mindkét sétánk a Bundon, mert első körben megtapasztalhattuk a kínai életérzést (tömeg, tömeg, tömeg), második körben pedig a város nyugodtabb, már-már misztikusabb oldalát. Az optikai csalódások ugyanis a látkép részét képezik. Néha eltűnnek a felhőkarcolók a szmogban vagy egy felhőben. Néha nem is látszanak olyan hatalmasnak, aztán az ember csak sétál és sétál és még mindig piszok messze van a mégis egyre nagyobbnak tűnő épület. Néha meg egyszerűen nehéz felmérni, melyik torony a magasabb. Megértem tehát, hogy ez a rész a város nevezetessége.

Jáde Buddha Temploma
a templom udvara
Első napunkon egy "tipikusan kínai" helyszínt látogattunk meg a városban, egy buddhista templomot. Azért merem tipikusnak nevezni, mert rengeteg, de tényleg rengeteg buddhista templom van Kínában. Jó néhányat meg is néztünk közülük.
Itt jött ki igazán Sanghaj két arca, mert a tradicionális pagoda jellegű épületek, a rendezett kert és a sok-sok Buddha-szobor egy kis elzárt szigetet alkotnak a toronyházak között.
Kínában minden látnivaló, nevezetesség, múzeum belépőjegyes, így ide is jegyet kellett váltanunk. Ez azonban nem visszatartó erő a helyi turisták számára, mert nem kevés látogató volt odabent.
folyosó
A templom egyébként működik és egy jádéból készült szoborról kapta a nevét. Az épületegyüttes ezért egyszerre volt tele fényképező turistákkal (mint mi), imádkozó hívőkkel és ott dolgozó szerzetesekkel. Mindenki szépen megfért a piros szalagos folyosókon, de már itt éreztem, hogy hiányos a tudásom. Ez pedig utunk későbbi templom és szent hely látogatásai során csak fokozódott. Szóval ha valaki Ázsiába megy, jobb ha kicsit felkészül a helyi vallásokból, különben furcsán kívülállónak fogja érezni magát. Bár az is lehet, hogy csak én vagyok ennyire maximalista és tudáséhes.

Néhány hasznos tipp buddhista templomokhoz:
- Vigyázz, küszöb! Az épületekbe be lehet menni, ám egy kifejezetten magas (cirka 20-30 centiméteres) küszöböt át kell lépni hozzá. Láttam néhány gyereket és felnőttet, aki elbotlott közben.
- Tiszteld a helyet! Általában mindig szólnak vagy kiírják, ha valahol nem szabad fényképezni, de azért jobb ha az ember tisztában van vele, hogy egy templomban jár. Templomban pedig illik viselkedni és nem zavarni az imádkozókat.
- Többnyire nincs öltözködési feltétel. Minket minden helyen beengedtek sortban és trikóban, de néhol előfordulhat, hogy az ott élő szerzetesek miatt adnak kendőt a lengén öltözött hölgyeknek. Ezen nem kell fennakadni, a Vatikán még mindig ezerszer szigorúbb.

ima

Francia negyed
Sanghaj valójában egy sokarcú város. Múltjában van nyoma a gyarmatosításnak és ezt szándékosan őrzi is. Ezért van az, hogy van francia negyede.
a negyed egyik utcája
Ez a városrész egy ideig francia fennhatóság alatt állt, ami meg is látszik az épületek stílusán. Kicsit olyan volt itt sétálni, mintha hirtelen egy európai utcába cseppentünk volna. Aztán persze mellbe vágott a kínai kaja mindent átható szaga és a hagyományos lampionok fénye tudatosította, még mindig Kínában vagyunk.
Az épületek tehát őrzik a múltat, de a jelen és a jövő épp úgy jelen van. A negyed gyakorlatilag egy sétáló- és vásárlóutcák labirintusa. Van itt minden a csecsebecséktől, a teán és selyemsálakon át a helyben készült ételekig. Egyik kicsi bolt váltja a másikat, a bámészkodók pedig csak bolyonganak és bolyonganak közöttük. A különleges hangulatot pedig a lampionok és a különféle növények adják.
Van egy saját bája a negyednek és az európai szemmel normális méretű épületeinek. Esti sétáláshoz és bámészkodáshoz kifejezetten ideális ez a városrész.

2019. július 1., hétfő

Nem kis utazás egy nem kicsi országba

Ahogy korábban már jeleztem olvasóimnak, nyári nagy kalandom Kínába vezetett. Most pedig, hogy kezdem kiheverni az utazás utáni sokkot, ideje elkezdenem élményeim összegzését. Talán ez majd segít a milliónyi fénykép közötti rendrakásban is. 
Az elkövetkező napokban és hetekben tehát sok új bejegyzést fogok közzé tenni minden olyan dologról, ami másokat is érdekelhet. No, de kezdjük a fekete levessel.

Repülés a purgatóriumban
felszállás
Kéthetes utunkkal kapcsolatban egyetlen negatívumom volt, maga a repülőút. Ribizly barátom felkészített, hogy rossz lesz, de nem vettem komolyan. Hiba volt!
Korábban talán már említettem, hogy nem rajongok a repülésért, mert rettentően unalmasnak találom a sok várakozást. Hát, ez egy kontinenst átszelő úton hatványozottan igaz.
Maga az út beleértve a kijutást a reptérre, az ottani várakozást, a repülést, átszállásos várakozást, majd újra repülést és újra várakozást és célba jutást összesen cirka 19 óráig tartott. Ez irdatlan hosszú és irdatlanul nehezen viseltem.
Odafelé könnyebb volt, hiszen hiába indult reggel 6-kor a gépünk Budapestről, bennünk volt az utazás izgalma. Ráadásul a Párizsig tartó út épp olyan volt, mint vártam, mint amit megszoktam. Még a francia reptéren töltött több órányi várakozás sem volt rossz, mert egy négyéves kisfiú elszórakoztatott minket és itt volt a találkapont kicsiny csapatunkkal. Aztán felszálltunk a nagy gépre, hogy szembe nézzünk a cirka 9 és félórás úttal. Itt jöttek a problémák.
kínai repülő menüje
Hiába ültem ablak mellett, a napellenzőket, amint felszálltunk, le kellett húzni, vagyis sötétben ültünk a gépen az egész út alatt. Értem én, hogy az a cél, hogy az utas aludjon, így könnyebben átálljon majd, ha leszállt, de mi van akkor, ha az utas nem képes az istennek sem elaludni? Megmondom: szenved. 
Szenved, mert kényelmetlen az ülés (nem tudtuk hátradönteni, nem volt lábtartó), nagy a zaj (hiába van az előtted lévő ülésen egy monitor rengeteg filmmel, ha a gép motorzajától semmit sem hallasz belőle) és időről-időre hoznak valami ételt, aminek a szaga belengi az egész gépet. Elég klausztrofóbiás érzés. Az út nagy részében ezért fészkelődtem, sudokut játszottam vagy számoltam vissza a perceket.
Sanghaj fölött
(Az bizony nem köd, hanem szmog!)
Apropó kaja, ha vegetáriánus vagy, ne számíts rá. A légiutaskísérő közölte velem ételosztáskor, hogy előre jeleznem kellett volna. Azt azonban nem kötötte orromra, mikor és hol. Talán amikor becsekkoltunk a gépre? Akkor nem volt ilyen opció, még ülést sem engedett választani a rendszer... Úgyhogy maradt a jól bevált nem eszek semmit, vagy a megeszem a desszertet (gyümölcs) megoldás. No, de nem a gasztronómiai élvezet a cél egy ilyen úton, így elvoltam a teával. Italt ugyanis elég sűrűn osztogattak.
Aztán landoltunk végre Sanghajban és minden jóra fordult.
Csakhogy már akkor tudtam, hogy hazafelé pont ilyen lesz. Ezzel azonban két hétig nem foglalkoztam és még utunk végén, a pekingi reptéren is optimistán ignoráltam az előttem álló kínokat.
Tudom, drámaian hangzik, de nem vagyok egy nyafogó típus, így semmi túlzás nincs a beszámolómban. A hazafelé út, maga volt a pokol. Hiába választottunk ülőhelyet (kétszemélyes helyet a gép hátuljában), a repülő felosztása még csak nem is hasonlított a becsekkoláskor a honlapon szereplőhöz. Volt mellettünk egy plusz szék a gép közepén. 
kilátás, ami tükrözte a hangulatomat
Aztán jött az elsötétítés (mondjuk éjszaka indultunk, úgyhogy ez nem volt annyira éles váltás) és amint felszálltunk, turbulenciába kerültünk. San Diego szépen átaludta a felszállással együtt. Az én gyomrom ellenben olyan liftezésbe és szaltózásba kezdett, mintha egy vidámpark legdurvább hullámvasútján ültem volna. Azzal a különbséggel, hogy ott egy menet maximum öt perc és leszállhatsz, míg itt kilenc órán át tart a móka. Ebből másfél órát a székem szélén egyensúlyozva töltöttem zacskóval a kezemben azon meditálva, fussak-e a mosdóba vagy sem. San Diego közben felébredt, rám pislogott és ártatlanul megkérdezte: "Még a kifutón gurulunk?" Kapott tőlem egy kényszeredett vigyort, majd ismét a ne hányjak mantrámra kezdtem fókuszálni, mert elkezdték hozni a kínai kaját, amit úgy hessegettem el, mintha mérget nyújtottak volna.
Megváltás volt leszállni a gépről és még a pár órás hajnali várakozás Amszterdamban is jólesett, mert kicsit lenyugtatta a gyomromat. 
Gondoltam, a holland járat már sétagalopp lesz. Csakhogy mikor több mint tíz órányi utazással a hátad mögött, rosszulléttől és fáradtságtól elcsigázva felszállsz egy gépre, ami tele van vidám, kisimult, cseppet sem fáradt, épp nyaralni induló emberekkel, rájössz, hogy már megint megszívtad. Főleg, ha a mögötted ülő magas férfi végig rugdossa az ülésedet és még csak meg sem próbálja visszafogni magát vagy bocsánatot kérni.

Mindezt azért írtam le, hogy kiadjam magamból az utazás kellemetlenségei által generált frusztrációmat és hogy tanulságként elmondhassam mindenkinek: 
4 óránál többet repülni szívás, jobb ha felkészülsz rá!
Én biztos, hogy nem vetemedem ilyen hosszú útra legalább egy évig és tökéletesen megértem Ribizly barátomat, amiért évente maximum egyszer jön csak haza. Illetve az is biztos, hogy hányingercsillapító és altató nélkül legközelebb nem utazom. Jobb nekem és jobb a világnak is, ha végig ki vagyok ütve.

A bejegyzés negatív hangvétele senki kedvét ne vegye el utam további beszámolóitól. Innentől csupa jó dologról fogok írni, mert remekül éreztem magam Kínában, bár hosszútávon nem tudnék ott élni. Szóval írok majd a városokról, az emberekről, az ételekről, a látnivalókról, kalandomról egy épület 88. emeletén és sok más érdekességről. A teljesség igényéhez azonban szükség volt erre a bevezetőre, mert sajnos nem hopponálva jutottam Sanghajba.

2019. június 26., szerda

Csavargások XXIV.

A pünkösdi hosszú hétvégén úgy döntöttünk San Diegóval, hogy kirándulgatunk kicsit. Az időjárás szép volt (talán kicsit túlságosan is...), ezért a szabadba vágytunk és egy kicsit el akartunk szakadni otthonról. Mivel mindketten vár- és kastélymániásak vagyunk, olyan helyszíneket választottunk, ahol tudtunk gyönyörködni ezekben a szép épületekben. Első napon egy Tisza-parti kastélyt néztünk ki, míg a második napon két közelebbit Székesfehérvár környékén. Mindegyik jó ötlet volt.

Andrássy-kastély, Tiszadob
kastély a főbejárat felől
A kastélyt Andrássy Gyula építette az 1880-as években. Ráadásul nem is akárhogyan, mert a volt külügyminiszter és miniszterelnök mindent napokhoz kötött. Konkrétan megmondta a tervezőnek, Meinig Artúrnak, hogy 4 bejáratot szeretne, mert négy évszak van. 12 tornyot akar a hónapok számához igazodva, legyen 52 szobája, mert ennyi hét van egy évben és a napok számának megfelelően 365 ablakot is kért. A tervező pedig maximálisan betartotta az igényeket, így az épület tetején sok kicsi tornyocska található csupán esztétikai, no meg számtani okokból és sok picike ablak is megszámlálható. Bevallom, nem ellenőriztem le, hogy mindenből megfelelő számú van-e, de van egy olyan érzésem, hogy az Andrássy-család megtette anno helyettem.
A kastély állapotára a világháborúk nem voltak jó hatással. Jelenleg csupán három bútordarab eredeti, a többi korabeli, ám eredetileg nem a kastélyhoz tartozott.
kastélyon belül
A második világháború idején hadikórház, majd utána gyermekotthon lett. A gyerekeket egy idő után azonban kiköltöztették és 2009-ben megkezdték az épület felújítását. Az elhúzódó munkálatok miatt azonban csak 2015-től látogatható.
A látogatási idő magyar szokásokhoz híven keddtől vasárnapig tart. A belépés csak tárlatvezetéssel lehetséges, ám mivel óránként indul vezetés, ez egyáltalán nem okoz fennakadást. A belépőjegy nem drága és bár a berendezésből az említett háborúk és egyéb nem épp kastélybarát időszakok miatt nem sok maradt, érdemes megnézni. A túra nagyjából egy órás és már csak a gyönyörű és szerencsére eredeti lépcsősor, illetve a kertre nyíló kilátás miatt is érdemes belülről megcsodálni.
Apropó kert, a kastélyhoz egy meglehetősen nagy zöld terület tartozik. Le lehet sétálni a Tiszához, fénykorában a folyón érkeztek ide a vendégek. Illetve az épület mögött egy kifejezetten impozáns sövénylabirintus foglal helyet. Muszáj volt benne bolyonganunk kicsit a hőség ellenére is. A kastély egyébként fogad rendezvényeket, például kedvelt esküvői helyszín, amit teljes mértékben meg tudok érteni.
a kert
Ha valaki nem csak gyönyörködni akar, hanem információra éhes, akkor érdemes a látogatás előtt kicsit utánanézni a család történetének. Erről ugyanis nem sokat beszélnek a tárlatvezetésen. Tudom ajánlani erre a célra gróf Andrássy Katinka memoárját. A "vörös grófnő" néven is ismert hölgy a kastély építtetőjének unokája és Károlyi Mihály felesége volt. Két kötetben megjelentetett visszaemlékezéseinek elején gyermekkoráról ír, vagyis szó esik a családról és magáról a kastélyról is benne. Jó stílusa van, így könnyed olvasmány.
Érdemes tehát ellátogatni ide. Mi cseppet sem bántuk meg, hogy ezt a kastélyt választottuk. Szépen fel van újítva, minden kastélyrajongónak meleg szívvel tudom ajánlani.
Szerintem a képek önmagukért beszélnek:


ebédlő

kastély a labirintus felől

Károlyi-kastély, Fehérvárcsurgó
Folytatva kastélynéző túránkat, megnéztük mégis milyen családba házasodott be Katinka. Hát, a Károlyi-család sem panaszkodhatott.
a kastély szemből
A klasszicista és eklektikus stílusú kastélyt a 19. század közepén Károlyi György építette és a kivitelezésben Ybl Miklós keze is benne volt. Meg is látszik rajta, igazán szép épület.
Sajnos ennek a kastélynak sem tettek jót a háborúk, mert egy ideig német főhadiszállás volt, majd elfoglalták az oroszok, akik a kertben tábortüzet raktak a kastély könyvtárából... Szóval nem volt túl kegyes hozzá a sors, ezért itt még kevesebb az eredeti berendezési tárgy. Konkréten egy van belőle, egy szék az egyik szobában.
A háborúk után egy ideig itt is árva gyerekeket szállásoltak el, majd a csúfosan leromlott épületet a Károlyi-család által létrehozott alapítvány kezdte felújítani.
Ma egy része szállodaként üzemel, míg a másik fele egész évben nyitva áll a látogatók előtt. Ide is csak tárlatvezetéssel lehet belépni, ám szerencsére itt is óránként indulnak a túrák.
forgatási kellékek
A hiányzó berendezési tárgyakat okosan igyekeztek érdekes dolgokkal pótolni. Például van néhány tárgy a család hagyatékéból, páratlan címertannal foglalkozó könyvgyűjtemény és még néhány forgatási kellék is kiállításra került. A kastélyt ugyanis filmekhez is előszeretettel használják.
A tárlatvezetésen itt egy kicsit több szó esik a család történetéről, ám egy órás séta alatt nem lesz senki szakértő, ezért szintén érdemes kicsit előre felkészülni. Már csak azért is, hogy az ember lássa milyen összefonódások voltak a magyar főúri családokban.
A vezetés talán legérdekesebb része az, hogy a kastélyt zegzugosan járhatjuk be és felmehetünk például a tetőre is.
A belső túra után hosszú sétát lehet tenni a hatalmas parkban, ami körbeveszi az épületet. A fák kellemes árnyékot adnak, a tó hangulatos és teknősöket rejt. Szóval remek kikapcsolódás, ezt a kastélyt is tudom ajánlani.

kilátás a tetőről

Esterházy-kastély, Csákvár
Kirándulós hétvégénket Csákváron zártuk. Egyrészt közel volt a Károlyi-kastélyhoz, másrészt tudtuk, hogy ez lesz a legkevésbé látványos, így nem sok időt szántunk rá.
Esterházy-kastély
A kastély a 18. század második felében épült. Gróf Esterházy János főispán építette a fertődi kastélya mintájára. Nos, valóban mutat hasonlóságokat, bár a 19. század elején átépítették, így a klasszicista stílus jobban dominál, mint a barokk.
Sajnos ez a kastély nem látogatható, mivel az 1950-es évek óta kórházként működik. Az épületbe ezért nem tudtunk bemenni, ám a kertje turisták számára is látogatható. Érdemes is körbesétálni, mert nagyon szép épület, de azért látszik rajta, hogy ráférne a felújítás. A hatalmas kert kifejezetten elhanyagoltnak tűnt, pedig három kerti látnivalót (szobrok és műbarlang) felújítottak és éjszaka még ki is világítják őket. A fák azonban így is szépek és rengeteg madárfajt láttunk séta közben.
Ez a kastély tehát nem olyan látványos, mint az előzőek, mégis érdemes vetni rá egy pillantást. Jól mutatja, hogy kis városokban micsoda kincsek bújnak meg. Kár, hogy nem törődünk velük úgy, ahogy megérdemelnék...

2019. június 19., szerda

Sorozatajánló

A filmes rovatomban említettem, hogy mostanában rákaptam néhány sorozatra és megérdemelnének külön bejegyzést. Csakhogy nem feltétlenül látom értelmét annak, ha mindegyiket bő lére eresztve kifejtem egy-egy bejegyzésben, így inkább összevontam őket egy nagy ajánlóba. 
Hogy lesz-e hasonló bejegyzésem még a jövőben, azt nem tudom, így egyelőre nem nevezném rovatnak ezt a kis kedvcsinálót.

Quicksand
Maja a svéd gimnazista lány egy gyilkossági tárgyaláson találja magát az iskolájában elkövetett lövöldözés után. Ő az első számú gyanúsított, de vajon tényleg ő tette? És ha igen, miért?
Ez a sorozat a Netflix saját gyártású svéd krimije. Igazán érdekes volt látni a svéd helyszínt, a svéd színészeket és hallgatni hozzá a svéd nyelvet. Angol felirattal néztem, de valahol biztosan akad hozzá magyar felirat is.
Egy évad az egész, vagyis mindössze 6 részes, így elég gyorsan végig lehet nézni. Főleg azért, mert minden epizód végén felbukkan egy új csavar, ami árnyalja a végéig ködös képet.
A narráció izgalmas, rögtön a nyitó képen látjuk a főhőslányt egy vértócsában ülve az osztályterem közepén. Aztán jönnek a rendőrök és elviszik, mint a lövöldözés első számú gyanúsítottját. Innentől a sorozat a nyomozás pillanataiból és a lány visszaemlékezéseiből áll össze. Ezek a visszaemlékezések nem feltétlenül lineáris időrendben követik egymást, mert a lövöldözés napja újra és újra felbukkan.
A sorozatban a legérdekesebb talán az, hogy elég újszerű megközelítést választott a témához és elég merész volt annak bemutatásában. Ráadásul a nézőt folyton kétségek között hagyja, mert valahol szimpatikus ez a lány, akinek boldog családja, kikiegyensúlyozott élete van és látszólag azt sem tudja, mi történt vele. Csakhogy, ahogy haladnak a múltbéli események, mégsem tűnik olyan tökéletesnek. Sőt, senki sem tűnik olyan tökéletesnek és ez egy remek üzenet. Főleg úgy, hogy gazdag svéd családok vannak a fókuszában.
Nem szeretnék többet elárulni a cselekményről, nehogy elrontsam a meglepetéseket. A lényeg, hogy ez egy izgalmas és aktuális alkotás. Nekem nagyon tetszett, annak ellenére, hogy a főhősnőt és a fiúját elég gyorsan megutáltam. Végig feszültségben tartott, ezért bátran ajánlom mindenkinek, akit nem taszít a téma és egy jó skandináv tinikrimire vágyik.

A tett
"A sorozat valóban megtörtént bűncselekményeket dolgoz fel. Gipsy Blanchard esetét idézi fel, a fiatal lányét, aki megpróbált szabadulni az őt túlzottan védő anyjától. A függetlenségi törekvése végül gyilkossághoz vezetett."
Ez a sorozat első és sokadik ránézésre is nagyon beteg. Ráadásul, ha az ember belegondol, hogy nem a készítők fantáziájával szaladt el a ló, hanem mindez valóban meg is történt, csak még sokkolóbbá válik az egész.
Szintén egy évados sorozat, ami 8 epizódból áll és minden rész annyira felkavaró, hogy a néző csak fokozatosan tudja befogadni. Számomra volt néhány olyan pont, ahol pár napra fel kellett függesztenem a sorozatot, hogy legyen lelkierőm folytatni. 
HBO GO-n elérhető, így magyar szinkron is van hozzá.
A színészek zseniálisak. Ezzel Patricia Arquette esetében nem mondtam újat, de Joey King játéka is elképesztő. Ha valaki úgy gondolná, a hölgy kissé túltolta a szerepet, annak javaslom, hogy nézzen meg egy interjút az eredeti Gipsy-vel és rá fog jönni, hogy nincs itt semmiféle hatásvadász túlzás. A készítők és a színészek félelmetesen valósághűen vitték filmre ezt a beteg családot. A nézőket pedig egy olyan végtelen düh és tehetetlenségérzet  mókuskerékbe pakolja, amiből nem könnyű kijönni. Nem lehet nem együtt érezni a szereplőkkel és nem lehet nem dühöngeni, amiért senki sem látott át a színjátékon. Ráadásul, mivel a néző már a nyitójelenetben szembesül a tragikus végkimenetellel, már az elején megfogalmazódik benne egy állásfoglalás, ami az epizódok során formálódik és csiszolódik.
Ez a sorozat sokkoló és valamilyen perverz módon mégis annyira érdekes, hogy nem lehet elmenni mellette. Nem tetszett, amit láttam, de tetszett, hogy megmutatták, hogy gondolkodhattam rajta.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik éreznek magukban elég lelkierőt, hogy végignézzék, milyen a bántalmazó szeretet.

Csodatévők
"A mennyország is csak egy munkahely. A cégvezető Isten (Steve Buscemi), akit a hobbiján kívül senki és semmi sem érdekel. Amikor el akarja pusztítani a Földet, az angyal Craigre és követőjére vár a feladat, hogy megmentsék az emberiséget."
Kellett valami könnyed a sok dráma után és találomra megnéztem az első részt ebből a furcsa sorozatból. Aztán a másodikat, majd a harmadikat, mert nem tudtam eldönteni, élvezem, vagy csak meg lettem bűvölve. Aztán azt vettem észre, hogy a végére értem és jó volt.
Szintén elérhető az HBO GO-n, így magyar szinkronnal lehet végignézni mind a 7 epizódot. A részek egyébként kifejezetten rövidek, mindössze 25 percesek.
Ha valaki belekezd felejtse el minden világnézetét és hagyja magát sodródni ebben az abszurd mennyországban. Néhol már-már túlságosan is abszurdak a jelenetek, de többnyire kedvesen butuskák és szórakoztatóak. A fő vicc ugyanis az, hogy itt mindenki jót akar (megmenteni a Földet meg hasonlók), de olyan ügyetlenül teszik, hogy néha többet ártanak, mint használnak. A mennyország egyébként egy tipikus nagyvállalat tipikus problematikájával és nevetséges hülyeségeivel működik, így mindenki, aki dolgozott már fura munkahelyen, otthonosnak találhatja. A karakterek szerethetőek, még Istent is meg lehet kedvelni a maga gyermeteg lelkével. A cselekménynek pedig van íve, van kifutása és van magyarázata. Szóval ha valaki pár rész után nem értené, hogy lett a bolygó egy ilyen kétbalkezes alkotóval, ne aggódjon, a végére ez is magyarázatot kap.
Remekül szórakoztam rajta és tudom ajánlani délutáni kedvjavító kikapcsolódásnak. Elsősorban persze az abszurd humor kedvelőinek. Vallási fanatikusok viszont inkább kerüljék.

Csernobil
"A minisorozat az 1986-os csernobili nukleáris katasztrófa történetét, az emberiség történetének legsúlyosabb, ember által előidézett katasztrófáját, illetve az orosz tudósok Európa megmentéséért folytatott drámai küzdelmét dolgozza fel."
Ezt a sorozatot talán nem is kell bemutatnom, mert jelenleg ez a legnézettebb sorozat. Mondhatjuk, hogy az év nagy meglepetése, mert nem hiszem, hogy az HBO számított ekkora népszerűségre, mikor megálmodta a mindössze 5 epizódos minisorozatot.
Egyelőre magyar felirattal érhető el az HBO Go-n.
Kifejezetten összeszedett alkotás és olyan atmoszférát teremt, amiből nehéz szabadulni. A kép végig borongós jelezve a dolgok súlyát és a zene, illetve a hanghatások (pl: műszerek sípolása )remekül fokozzák a feszültséget. Hiába ismeri mindenki Csernobil nevét és a történetét és tudja, hogy mi lesz a végkimenetele a dolognak, ez a részletesség sokkolóan hat. Ebben nagy szerepe van a részekben felbukkanó jeleneteknek, amelyek nem egy tipikus cselekményívet járnak be, hanem pillanatképeket mutatnak az eseményekből. Így a néző látja azt, amit már tudott (a robbanást) és azt is, amire nem feltétlenül gondolt (hogyan hat a sugárzás).
Számomra igazán gondolatébresztő és érdekes volt ez a sorozat. Barátokkal elég sokat beszéltünk is róla. Tudom tehát ajánlani mindenkinek, aki kíváncsi egy megtörtént katasztrófára. Ha viszont valaki tudja, hogy a sok halál és szörnyűség megviselné, óvatosan kezdjen bele. Egy-egy képsor megterheli az ember lelkét.