Mozgóképek CVI.

Novemberben viszonylag kevés, csupán 4 filmet néztem meg, ám ez az év összességét tekintve nem is rossz arány, hiszen volt ennél kevesebb is egy-egy bejegyzésben. Viszont a négy filmből hármat moziban láttam, így a november mégis csak egy jó hónap volt filmes szempontból.

Post Mortem

"Az első világháború és a spanyolnáthajárvány pusztítása következtében számtalan kísértet reked a világunkban. 1918 fagyos telén Tomás, a fiatal post mortem vándorfotós a tízéves kislány, Anna hívására eljut egy kis faluba, amelyet megszálltak a kísértetek. A különös, természetfeletti jelenségek arra sarkallják a fotóst, hogy a rendelkezésére álló felszerelés segítségével kiderítse, hogy mit akarnak a kísértetek. Anna a veszélyeken át is végigkíséri Tomás izgalmas nyomozását, miközben a kísértetek egyre dühödtebben rombolnak maguk körül."

Mikor megtudtam, hogy lesz egy magyar horrorfilm, megegyeztem Nel barátommal, hogy ezt bizony látnunk kell moziban. Úgyhogy el is mentünk rá nagy várakozással, és bár csalódtunk, mégsem csalódtunk igazán, mert ez mégis csak egy magyar horrorfilm.

Az alapötlet nagyon tetszetős, a díszlet pedig pazar. Nagyon tetszettek a helyszínek, a képi világ minden normális és paranormális elemével együtt. Kár, hogy más részét nem tudom dicsérni a filmnek. A legnagyobb hibája az, hogy nincs rendesen megírva. Nem egy történetet mesél el, hanem horrorfilm elemeket pakol egymásra, mint egy hároméves kisgyerek, és cseppet sem törődik vele, hogy passzolnak-e vagy esetenként egymásra borulnak. Ez pedig nézői szempontból meglehetősen bosszantó, mert bizony ennek a filmnek se füle se farka. Azonban még ennél is bosszantóbbak a színészek. A karaktereket ugyanis szintén elfelejtették megírni a készítők, így szerencsétlen színészek színpadias túlzásokkal próbálták eljátszani a semmit, amitől az egész mesterkélt és hol ripacskodásba, hol sótlan unalomba hajlik. Mindezt pedig megfejelték a két említett probléma szerelemgyerekével, a nem létező szövegkönyvvel. A szereplők egy-két szavas "mondatokban" kommunikálnak, már ha egyáltalán megszólalnak, és nem csak merednek a semmibe, és még ezzel a kevéssel is elbeszélnek egymás mellett vagy beszélnek a nagy semmiről, például egymás nevét ismételgetik. Ez pedig megint egy hároméves kisgyerek repertoárja.

Szóval kár ezért a filmért, mert nagyon szükség volt már egy magyar horrorfilmre, csak lehetett volna ennél sokkal-sokkal jobb is, mondjuk ha meg is írják, és nem lesz egy szép ám üres díszlet az egész. Kizárólag horrorfilm rajongóknak tudom javasolni megtekintésre, de csak akkor, ha nem találnak jobbat.

A fiúknak - Utóirat: Még mindig szeretlek

"Lara Jean és Peter szerelme most már hivatalos, ám ekkor feltűnik a színen valaki, aki szintén kapott a lány szerelmes leveleiből."

Mivel az első film (A fiúknak, akiket valaha szerettem) meglepően kellemes élményt nyújtott, úgy gondoltam, adok egy esélyt a folytatásnak. Hát, ezúttal nem lettem meggyőzve.

A történet lényegében épp ott folytatódik, ahol az első film véget ért. Ez nem is baj, mert adja magát a bimbózó kapcsolat problematikája, de ennyi sajnos nem volt elég. A film számomra elvesztette azt a könnyed báját, amivel az első részben rendelkezett, mert egy tipikus, butus szerelmi háromszög került a középpontba. Nem csípem a szerelmi háromszögeket, így elég hamar kedvemet szegte. Pedig próbált továbbra is kedves maradni, de a szereplők elkezdtek bosszantani a konfliktushelyzetet pedig inkább nem minősíteném. A vége meg hát romantikus persze, csakhogy van még egy rész, amitől kissé hiteltelen.

Nem mondom, hogy szörnyű volt, mert láttam ennél jóval rosszabbat is, de meg sem közelítette az első rész kellemességét. Kizárólag azoknak ajánlom, akik szerették az első filmet, és nem futnak ki ösztönösen a világból, ha szerelmi háromszöget látnak. Aki viszont ilyen helyzetben menekülne, inkább nézze újra az elsőt, és felejtse el, hogy létezik folytatás.

Dűne

"Paul Atreidesre olyan sors vár, amelyet senki fel nem foghat: sem más, sem ő.A távoli jövőben, a bolygóközi királyságok korában járunk. A királyságok az Arrakis bolygó feletti uralomért harcolnak, de a naprendszereken átívelő cselszövések, háborúk és politikai manőverek közepette van egy ember, aki talán békét hozhat az univerzumnak.De ehhez harcolnia kell.Ellenséges bolygók, fantasztikus tájak, különös lények és emberfölötti teljesítmények története ez. És két évszázados királyi ház, az Atreidesek és a Harkonnenek viszályáé. És egy szerelemé, amelyet egész hadseregek sem tehetnek semmissé."

Elég hamar elkezdték beharangozni ezt a filmet, így év elején úgy döntöttem, ideje végere elolvasni az alapművet. Meg is tettem, és bár nem lett a kedvencem, tökéletesen értem a lelkesedést, ami övezi, így még kíváncsibban vártam a filmadaptációt.

Ez egy szuper adaptáció, bár ebbe a 155 percbe csupán a kötet első fele fért bele. A látványvilág csodálatos, a zene szuper (mondjuk Hans Zimmer esetében ez nem is volt kérdés) és nagyon jól sűrítették az eseményeket. Minden módosítás logikus volt és érthető, így visszaadott valamennyit a könyv hangulatából, miközben megalapozta az új filmélményt. (Természetesen moziban láttam barátokkal.) A karakterek is hűek maradtak a könyvhöz (pár kivételt leszámítva) és hitelesen adták vissza a történetet. A központi elem a politikai intrika, ezért a humor minimális, de kellemes, míg a drámai elemek átérezhetőek. Kis társaságunkban akadt rajtam kívül olyan, aki olvasta és persze olyan is, aki nem, ám mindegyikünknek ugyanolyan remek moziélményt nyújtott, és szerintem ez az, amitől jó egy adaptáció.

Összességében tehát nekem nagyon tetszett, bátran ajánlom mindenkinek, akár olvasta Frank Herbert könyvét, akár nem. Nagyon várom a folytatást.

A Gucci-ház

"Maurizio Gucci exfelesége Patrizia Reggiani, akit a híres divattervező 12 év házasság után hagyott el egy fiatalabb nőért 1985-ben. Később az asszonyt gyanúsították a gyilkosság megtervezésével, büntetőpere során kezdték el őt Fekete Özvegynek nevezni. Reggianit 1995-ben végül elítélte a bíróság, majd 18 év börtönbüntetés után 2016-ban szabadult."

Ezt a filmet is vártam, mivel érthető okokból és mert elég nehezen tudjuk összeegyeztetni a szabadidőnket, régen voltam Nel és Madonna barátommal hármasban moziban. Ez pedig végre egy olyan film volt, ami mindhármunkat érdekelte.

Engem a szereposztás fogott meg, nem is annyira a történet, bár érdekesnek tűnt. A divatvilág hidegen hagy, így inkább a gyilkossági ügy vonzott benne. Hát, nem mondom, hogy maradéktalanul elégedett voltam.

A készítők nem igazán tudták eldönteni, mire akarják felépíteni ezt a filmet, így beletettek minden szóba jöhető konfliktust, aztán egyikkel sem kezdtek igazán semmit. Ez a csapongás pedig nem tett jót a filmélménynek, habár mind a 157 perce hamar elrepült. Unatkozni tehát nem lehet rajta, legfejlebb merengeni, hogy is van benne ez vagy az. A film ugyanis tartalmaz, egy szerelmi történetet, egy válást, egy családi konfliktust, egy üzleti problémakört, a hírnév kérdéskörét, az ambició lehetőségeit több szálon is, csalást, átverést, ármánykodást és persze gyilkosságot. Nem kevés, nem igaz? Hát, inkább túl sok. Túl sok, hogy bármelyiket is éredemben kifejtse, így csak bele-belekap egy-egy problémába, majd elfejeti és jöhet a következő. Sokkal jobb lett volna, ha egy, kettő vagy maximum három konfliktushelyzetet érint csak, de azt rendesen ki is dolgozza. A film vége így összecsapott, hiányérzetet keltő, amin nem segít a karakterek jellemének hektikus változása. Kétségkívül nagyon jó színészek nagyon jó munkát végeztek benne, ám a személyiségük fejlődésére már nem maradt idő a sok-sok téma mellett. Kár érte.

Szóval nem egy tökéletes film, távolról sem, viszont leköti az embert, és ezeket a színészeket még így is jó nézni, így aki kedvet kapott hozzá, nézze meg, csak ne legyenek magas elvárásai. (Ó, és lehetőleg eredeti nyelven, hogy az akcentusokat ki lehessen élvezni.)

Értékelés:

Dűne                                                               ->   10

A Gucci-ház                                                   ->    8

A fiúknak - Utóirat: Még mindig szeretlek    ->    5

Post Mortem                                                  ->    4

Egyszer

A Bexi sorozat 6. és egyben utolsó kötete ránézésre olyan, mint a korábbiak, és sajnos ez a tartalomra is igaz. A borító megszokott és terjedelemre 478 lapjával is épp csak egy picivel hosszabb, mint az előző kötet.

Fülszöveg:

"Bexi kezd besokallni a popszakmától. A lehetőség, hogy folytathatja tanulmányait, ráadásul olyasmivel foglalkozhat, amit igazán szeret, miközben megmaradnak neki a barátai, Aszádék, Antiék, Körte és persze a legfontosabb, Nagy Márk… túl szép, hogy igaz legyen.Azután az őrült hét után a balatoni nyaralóban minden megváltozott, Bexi és Nagy Márk kézen fogva léptek be, hogy együtt nézzenek szembe a kiadó tulajdonosával, de nem biztos, hogy a kapcsolatuk kibírja mindazt, ami rájuk vár."

Nem voltak konkrét elvárásaim az utolsó kötetet illetőn, de azért jóval többre számítottam, mint amit végül kaptam. Ez egy lezáró rész, vagyis itt kell elvarrni a szálakat, megoldani a konfliktusokat és elengedni a szereplőket. Ezzel szemben a könyv első száz oldala visszaemlékezés. Ebből is csupán cirka 20 oldal tartalmaz új információt. (Hogy milyen információt, arról majd később még nyafogok.) A felütés tehát nem épp megszokott egy lezáráshoz, vagy nekem nem hiányzott a nosztalgia, amire egy Leiner Laura kötetben egyébként sincs szükség, hiszen a szerző szereti ismételgetni a dolgokat. 

Maradt tehát három és félszáz oldal a dolgok lezárására, amelyet a sorozatban megszokott lassú tempóban és sok-sok mellékszállal tett meg az írónő. Voltak benne kényelmes megoldások, akadtak benne túlságosan negédes részek, és persze az egész egy újabb zenei műsor köré lett felépítve és alig egy hétbe belesűrítve.

Gondolom, ennyiből már érezhető, hogy nem voltam teljesen elégedett a lezárással, ám ahhoz, hogy kifejtsem, miért, bele kell mennem a részletekbe, így innentől Vigyázat, spoilerek!

Minden, ami jó volt az ötödik kötetben ment a kukába a hatodik rész elején. Igen, ez azt jelenti, hogy a két főhős útjai már megint különváltak. Hogy miért kellett ez azon kívül, hogy az olvasókat idegesítse? Hát, gondolom azért, amiért a korábbi szakítások, hogy lehessen írni még egy könyvet, ami arra épül, hogy összejönnek. Ez pedig rendkívül fárasztó, tekintve, hogy az első rész óta tudjuk, hogy össze fognak jönni, hiszen ez egy romantikus tinikönyv. Na, és hogy jönnek össze már megint? Épp olyan egyszerűen és amnéziásan minden mondva csinált korábbi konfliktusukra, mint a korábbi öt kötet során. Ja, nincs ebben a kötetben semmi új, mert a szereplők megint ugyanazokat a köröket futják le újra, mint az előző részekben.

Ez önmagában elég csalódást keltett bennem, amin nem segített, hogy mindenkinek hirtelen nagyon boldog irányt vett az élete. Félreértés ne essék, nincs bajom a boldog befejezéssel, csak a korábbi műbalhékhoz képest, itt minden egy kicsit furcsán szivárványosan giccses. Mondok egy példát, nem elég az eljegyzés, azonnal kell a gyermekáldás is, hogy legyen még egy dolog, amin örömükben sírdogálhatnak a szereplők. Az én ízlésemnek ez már túl sok volt.

A túl sok pedig igaz volt még egy dologra, Geri már-már démoninak mondható agyatlan szemétségére. Az első könyvbeli csupán unszimpatikus figurából egy ütnivaló seggfej lett, ez aztán a jellemfejlődés negatív irányba. Ráadásul ő is ugyanazokat a köröket futotta le újra és újra, amiben nem volt semmi új, vagy izgalmas.

Spoilerek vége!

A történet irányával tehát voltak problémáim, és a karakterek fejlődésében sem éreztem az elégedettséget. Vegyük például Márkot, aki a kezdeti papírmasé kétdimenziós figurából eljutott arra a szintre, hogy a barátnőjével (persze csak amikor épp Beki tölti be ezt a szerepet) nem bunkó. Szép teljesítmény. A mellékszereplőket pedig inkább hagyjuk, nem fejlődtek semmit sem.

Összességében tehát többet vártam volna egy lezáró kötettől, ám sajnos nem kaptam meg. Könnyed olvasási élményt nyújtott, ám a hatodik kötetre, már nem kicsit volt unalmas ugyanazt a problémát olvasni. Lényegében semmi akadálya nem lenne egy hetedik kötetnek, annyira hasonlít ez a rész az előző ötre. Oké, van egy epilógusnak számító pár oldal, de ez azért elég gyenge lezárásnak. Azért, aki elolvasta az előző részeket, már ne hagyja abba a célegyenesben, vegye kézbe ezt is, csak ne számítson semmi újra. 

Ami pedig a sorozat összességét illeti, nem bánom, hogy elolvastam, mert néha kifejezetten jólesett az a könnyedség, amit nyújtott, de egyáltalán nem éreztem úgy, hogy többet adott volna, mint mondjuk a Szent Johanna Gimi, ám ez nem feltétlenül baj.

Mort

A Mannák trilógiája után szerettem volna olvasni még valamit Terry Prachett tollából.  A Korongvilág talán a legismertebb munkája, ám olyan sok kötetből áll, hogy nagy volt a bőség zavara, mégis melyikkel kezdjem. Végül a Halál sorozat (5 kötet összesen) első részével tettem egy próbát.

Valamit kezdeni kellene a Pratchett könyvek borítóival, mert nem épp a legjobbak. Oké, passzol a cselekményhez, színes meg minden, de egyáltalán nem csábító. Némelyik lény kifejezetten csúnya rajtuk, így ha az olvasó nem ismeri a szerző munkáit, nem biztos, hogy kedvet kap hozzájuk.

Ez a kötet alig 300 oldal szóval nem egy terjedelmes olvasmány.

Fülszöveg:

"A Halál előbb-utóbb mindenkiért eljön a Korongvilágon. És Mortért egy olyan ajánlattal jön el, amelyet a fiatalember nem utasíthat vissza. (Szó szerint nem utasíthatja vissza, mert a meghalás nem feltétele az alkunak). Igazából egy meglehetősen jó ajánlatról van szó. Mortnak a Halál inasaként ingyen szállás és ellátás jár. Használhatja a céges lovat. És egyáltalán nem kell majd szabadságot kivennie a családtagok temetésére. De az ifjú Mort az egyértelmű előnyök ellenére szép lassan felfedezi, hogy komoly hátulütői is vannak annak, ha az ember a Kaszásnak dolgozik… mert a tökéletes állás könnyen az ember szerelmi életének gyilkosává válhat."

Aki olvasott már a szerzőtől, az tudja, hogy humoros a stílusa. Kissé abszurd, kissé sötét és nagyon angol, de humoros. Valakinek vagy tetszik ez a stílus, vagy nem. Én inkább az előbbi kategóriába tartozom, bár volt néhány pont, ahol cseppet soknak éreztem. Mármint néhány jól elsütött poén szuper, de amikor egyik poén jön a másik után és gyakorlatilag a poén az alapja a cselekménynek, egy idő után túl sok lesz. Nem lehet magállni egy jót kuncogni egy-egy elmés megjegyzésen, mert már jön is a következő és a következő. Szóval a kevesebb néha több mondás itt is érvényesült volna.

"…körülbelül akkora várható élethosszal rendelkezik, mint egy háromlábú sündisznó a hatsávos autópályán."

Az alapötlet egyébként zseniális, a Halál inast fogad, mert kicsit elege van a munkájából, kipróbálna valami mást. Persze a haláli meló nem épp könnyű, az inasnak pedig megvannak a sajátos ötletei egy-egy problémára, így a konfliktus borítékolva van.

A történet helyszínét a Korongvilág adja, ami egy középkori fantasy, és egyáltalán nem veszi magát komolyan. Van itt minden a királylánytól a varázslóig, ám minden karakter egy kissé paródiája önmagának. Ebből adódik a kötet legtöbb poénja és a párbeszédek humora. Mivel ez az első olvasmányom a Korongvilágban, kifejezetten élveztem a háttérre vonatkozó információkat. 

A cselekmény tehát érdekes, a Halál pedig kifejezetten szórakoztató. A főhős Mort is egy szórakoztató figura, bár helyenként nem egyértelműek a motivációi. Szóval olvasni ezt a könyvet élvezetes, mert könnyed kikapcsolódást nyújt.

"Az összesereglett társaság egy emberként hagyta abba a csevegést, és bámult rá azzal a becsületes, falusi tekintettel, amely azt sugallja, hogy már két gombostűért fejbe csapnak egy lapáttal, és tetemed a trágyadomb alá temetik a telihold fényénél."

Egyetlen problémám volt csupán ezzel a könyvvel, a vége. A cselekményszálak lassan, már-már komótosan haladtak egy nagy probléma felé, és ezt jó volt olvasni. Aztán a probléma berúgta az ajtót, és a szereplők megkergültek, az események kusza és gyors fordulatokat vettek, így a történet vége összecsapott és megalapozatlan lett. Ennek pedig két oka volt. Az egyik, hogy az egyébként nagyon jó fej Halál elkezdte hozni sötét formáját, ami nem állt jól neki. A másik pedig a főhős indokolatlan szerelmi élete volt. Oké, hogy ez vezetett el a legfőbb konfliktushoz (az még szórakoztató is volt), de hogy a végére cukorszirupot és cseresznyét is kapott a tetejére, már több volt, mint sok. Ráadásul ez a "szerelmi szál" úgy tűnt fel, mint cápa az édesvizű tóban, senki sem számított rá. Szóval nem teljesen értettem, mi történt a végére.

"– Maga fogja elsüllyeszteni a hajót? – kérdezte.
A Halál láthatóan elszörnyedt.
– DEHOGY! A HAJÓZÁSI SZAKÉRTELEM HIÁNYA, A SEKÉLY VÍZ ÉS AZ ELLENSZÉL LESZ AZ OKA."

Összességében tehát ez egy szórakoztató olvasmány nem annyira szórakoztató lezárással. Megkaptam tőle azt, amit a szerzőtől vártam, így ha valaki egy humoros történetre vágyik, tudom ajánlani. 

Nem bántam meg, hogy ezzel a kötettel kezdtem bele a Korongvilágba, ám nem biztos, hogy a következő Halálról szóló kötettel fogom folytatni. A mágusok kifejezetten szimpatikusak voltak, így lehet elkalandozom ebbe az irányba.

Repeta

Képregényhez volt kedvem, és ezt a kötetet találtam a könyvtárban, amiről egyébként kifejezetten jó kritikákat hallottam.

A védőborító érdekes, mivel ez egy nagyobb méretű, kemény kötéses könyv, amit nem teljesen fed a védőborító. (A mellékelt képen a piros rész a védőborító, a kék pedig a kemény kötés, ami felül kilóg.) Érdekes nyomdai megoldás, de egyébként igényes darab 328 színes lapjával.

Fülszöveg:

"Katie ​sínen van: tehetséges fiatal konyhafőnökként már jól menő éttermet visz, és éppen a következő, még jobb hely nyitásán dolgozik. De az új éttermen mintha átok ülne, és Katie élete lassacskán romba dől.
De jó lenne ilyenkor egy második esély! Vagy több?
Katie szerencséjére egyik éjjel megjelenik egy rejtélyes lány, egyszerű utasításokkal, hogy miként is kezdheti újra a dolgokat:
1. Jegyezd fel a hibád
2. Egyél meg egy gombát
3. Feküdj le aludni
4. Kelj fel új emberként
Ennyi az egész! A rossz dolgok meg sem történtek, és Katie megpróbálhat szembemenni a jövővel, és helyrehozni, ami félrecsúszott.
Azonban egy nagy fióknyi varázsgomba birtokában ellenállhatatlan kísértést érez, hogy az életét ne csak jobbá, hanem egyenesen tökéletessé tegye. Csak hát ezt nem lenne szabad. Katie pedig hiába lázadozik a szabályok ellen, azok megsértése beláthatatlan következményekkel jár…"

 Olvastam már a szerzőtől, így stílusban tudtam, mire számíthatok, mégis meglepett kicsit. Na, nem a grafika, mert az meglehetősen jellegzetes, egyszerű, de letisztult és helyenként nagyon hangulatos. Hanem maga a történet lepett meg.

Valószínűleg azért, mert többen dicsérték, kicsit magasak voltak az elvárásaim. Képregényekben általában azt szoktam kapni, amit várok, vagy ha a történet gyengébb is, a grafika kárpótol érte. Csakhogy most a cselekménnyel akadt néhány olyan problémám, amelyen nem tudtam maradéktalanul átlépni.

Az alapötlet kreatív, tetszett a házi szellem és varázsgomba kombinációja, és értem, mit akart velük kifejezni a szerző, de nem tetszett ennek megvalósítása. A történet ugyanis eléggé darabos. Sokat szeretett volna a szerző belezsúfolni, de ez csak egy kötet, vagyis nem elég a terjedelem egy alaposabb kifejtésre. Talán, ha minden egyes "változat" (aki olvasta, tudja itt mire gondolok) kapott volna egy képregény füzetkét, jobban átéreztem volna. Így viszont volt, hogy egy vagy legfeljebb két oldalra lett beleszuszakolva a módosítás, ami nekem kevés volt. Kevés, hogy átérezzem az új szituációt, kevés, hogy értsem, miért akar a főhős már megint azonnal változtatni valami látszólag apróságon.

Sajnos a karaktereket is ugyanilyen kifejtetlennek éreztem. A főhősön kívül egyedül Hazel volt több egyszerű díszletnél, a többiek olyanok voltak, mint a statiszták egy filmben, szükség van rájuk, de nem sok vizet zavarnak. A szerelmi szál pedig maga volt a káosz. Max karaktere volt a legkevésbé kidolgozva, pedig elvileg ő volt a nagy szerelem. Csakhogy sokkal jobban értettem Katie és Andrew kapcsolatát, mint azt, ami Max felé húzta. Ráadásul az egyre furcsább módosításokkal egyre távolabb és távolabb kerültek egymástól, így reméltem, hogy egy szép elengedés lesz a végkifejlet. Nos, tévedtem.

A történet lezárása számomra felemás. A mágikus szál szépen el lett varrva, kedves volt és kellemes. Viszont, ami Katie életvezetését illeti, sután gyorsan lett furcsán boldogan befejezve. A narráció és főhős párbeszédeit pedig nem tudom eldönteni, hogy szórakoztatónak vagy idegesítőnek találtam. Talán egyszerre mindkettő.

Összességében tehát nem igazán értem, miért lett ez a képregény ennyire népszerű. Nem volt rossz, de kiemelkedően jónak sem mondanám. Számomra közepes élményt nyújtott. Tetszett a grafika, de a történetvezetés már nem annyira.

Azoknak ajánlom, akik egy igényes, színes képregényt szeretnének forgatni és nem zavarja őket, ha kissé elnagyolt a történet. Aki viszont részletesebb kifejtésekre vágyik, keressen egy többkötetes képregényt.

A mindenséghez mérhető

Ez a könyv a Keflavík-duológia második kötete és még egy megerősítés, hogy ezt az írót én bizony nagyon szeretem.

Az első részről, A halaknak nincs lábuk már írtam korábban, és ott elég jól összefoglaltam, mire lehet számítani egy Stefánsson könyvtől. Úgyhogy ezt most nem ismételném meg, inkább csapongó pillanatképeket adok az olvasási élményemről és lelkesedésemről.

Kezdjük azzal, hogy imádom a borítót. Gyönyörű a színvilága, tökéletesen illik a történethez (ahogy a cím is), egyszerűen jó kézbe venni és megcsodálni a polcon. A Typotex Kiadó ezúttal is remek munkát végzett, ahogy a fordító, Patat Bence is. 380 oldalas igényes kiadás, lehet róla példát venni.

Fülszöveg:

"A halaknak nincs lábuk folytatása a következő nap története. A behavazott Keflavikban teljes a szélcsend. Ari, a középkorú, elvált, hosszú évek távolléte után Dániából Izlandra hazatért könyvkiadó, bár nincs hozzá valami sok kedve, elindul, hogy meglátogassa haldokló apját. Margrét a múltban tekintetét a csillagokba fúrja, Oddur pedig kihajózott délre, legnagyobb fiával a fedélzeten. A hatvanas években egy fiatal pár felzaklatja a szomszédokat, aztán önmagát. Az izlandi nyár egyik legcsodálatosabb napján egy kisfiú elbújik a függöny mögé. Egy hal, egy ököl, egy tenyér csattan a járomcsonton, a jóképű Carl Sagan pedig a világűrről beszél.
A mindenséghez mérhető költői lezárása a Jón Kalman Stefánsson egy évszázadon átívelő, egy kelet-izlandi halászfalutól egészen napjainkig tartó családregény-ciklusának."

Viszonylag sokáig olvastam ezt a könyvet, mert ez nem az a fajta, amit a hétköznapok rohanásában felcsapok pár percre, majd szaladok a következő dolgomra, hanem amelyet ki szeretnék élvezni. Ezért nem is vittem magammal munkába, utazásra, egyéb helyekre, inkább otthon, a fotelem kényelmében, elég időt szánva rá akartam lapozni. Így többnyire csak hétvégén a reggeli kávém mellett vettem kézbe.

Ezt pedig nagyon jól tettem, mert ezt a könyvet ízlelgetni kell, hogy a szép szavak kellemes tempóban áramolhassanak át az ember agyán. Hogy kiélvezze a költői képeket, az összefüggéseket, a szép gondolatokat és a kifejezetten hétköznapi problémákat, amelyeket ez a történet felvet.

"A szép szavak semmit sem érnek, ha nem tesznek jobbá bennünket."

Nagyon kedvelem az író stílusát, és ez most sem volt másképp. Van valami kellemes a szavaiban, amitől az egyébként hétköznapi dolgok leírása kifejezetten széppé válik. Pedig helyenként nyers, már-már naturalista, mégis végig megkapó marad. Egyszerűen jó olvasni, jó érzéssel tölt el, még akkor is, ha amit olvasok néhol elszomorít. A szereplők sorsa ugyanis nem épp könnyű, vétenek kisebb-nagyobb hibákat, de nagyon emberiek. Kifejezetten szeretem, ahogy ábrázolja őket, ahogy nem fél megmutatni az élet olyan részeit is, amelyeket nem szoktak hangoztatni.

Közben ad egy korképet Izlandról és egy részletes, szinte antropológiai leírást a lakosságról, és mindezt megfűszerezi zenével és irodalmi művekkel. A könyvnek ettől remek hangulata van, igazi északi, cseppet fagyos, mégis szép.

"A versek nagyon hasznosak: amikor hideg szorongatja a világot, takarónak lehet használni őket, olyanok, mint időn kívüli barlangok, falaikon különös jelekkel, viszont nem sokat érnek, ha a csontjaink fáradtak el, az élet leselejtezett bennünket, és esténként csupán a kávésbögre melegíti fel a kezünket."

Ahogy az első kötet megállta helyét önmagában is, úgy ez a könyv is értékelhető külön, ám lezárásként igazán jó. A ránézésre összefüggéstelen szálak az időben nagyon szépen összeállnak a végére. A családi kötelékek egyértelművé válnak, és megjelenik még valami a könyvben, ami az első részben még csak sejthető, a generációkon átívelő minták. Nagyon érdekes volt, hogy a család különböző generációi lényegében ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, hasonló hibákat vétenek és mindez a mindenség része, gyakorlatilag összefügg.

"Aki nem ismeri a múltját, vagy nem akarja elismerni, az elvész a jövőben. Aki előre akar lépni, annak néha előbb vissza kell mennie."

A felmerülő gondolatok egyébként egyetemesek. Központi helyet foglal el közöttük a szeretet, a szülő-gyerek viszony, a pályaválasztás kérdése, a düh- és gyászfeldolgozás nehézségei, megélhetési kérdések, és úgy általában minden, ami egy emberélet alatt fontos lehet. Látunk jó és kevésbé jó példákat, ám ami igazán fontos, az értékítélet elmarad. Stefánsson nem az a szerző, aki megmondja a tutit, hanem az, aki kendőzetlenül megmutatja, lehet így is, meg úgy is élni, és nem állítja, hogy az egyik jobb vagy rosszabb lenne. Ezt pedig nagyon tudom becsülni benne. Ettől válnak a szavai értékessé és jóval többé, mint üres közhelyek.

"Ezek szerint a szerelem végülis nem az, hogy úgy szeretlek, hogy az életemet adnám érted, you'll always be my endless love – hanem az, amikor valaki kimegy a fagyba egy gyapjúpokróccal meg egy sapkával, hogy egy másik ember tovább fürkészhesse a csillagokat…"

Összességében tehát ez megint egy remek könyv a szerzőtől és egy szép lezárása a duológiának. Elégedett voltam vele, jó volt olvasni és bátran tudom ajánlani mindenkinek, aki kedveli a szerző munkáit. Ha pedig valaki még nem olvasott volna tőle, de szeretne egy szépen megfogalmazott, hétköznapi, mégis különleges könyvet tele remek gondolatokkal, akkor ideje megismerkednie vele. Csak kezdje az első kötettel.

Még egy idézet a végére kedvcsinálónak:

"Mindig is úgy éreztem, mintha Isten ősszel elfáradna, mintha a sötétség Isten szendergése lenne, a csillagok pedig az álmai."

Az elveszett nevek füzete

Hosszú ideje nézegettem ezt a könyvet. Tetszett a borító, megfogott a cím, és a történet is érdekesnek tűnt. Ráadásul svéd szerző munkája, és  az északi szerzőket kifejezetten kedvelem.

Kemény kötést kapott cuki belső borítóval, ami szerintem cseppet fura. Ilyen mintázat egy könnyed, romantikus kötethez illene, és nem ehhez a szomorkás könyvhöz.

286 oldal, tehát egyáltalán nem hosszú olvasmány.

Fülszöveg:

"Egy ​ember életébe annyi szeretet, boldogság és szomorúság belefér. Ha időt szánunk rá, hogy meghallgassuk. Doris 1928 óta ugyanazt a címes füzetet használja. Ebben szerepelnek mindazok, akikkel élete során találkozott. Most egyedül él Stockholmban, a bastugatani lakásában. A füzetben szereplő legtöbb ember neve áthúzva, mellette ott áll: meghalt. Doris magányát mindössze a szociális gondozók látogatása, valamint húga unokájával, az Atlanti-óceán túloldalán lakó Jennyvel való beszélgetései szakítják meg. Egy szép napon Doris elkezd írni a címes füzetben szereplő barátairól, hogy Jenny, az egyetlen ember, aki emlékezni fog rá, örökölhesse az emlékeit is. Az elveszett nevek füzete megható történet, amely mély érzelmekkel írja le mindazokat az élettapasztalatokat, amelyeket egy idősebb ember magában hordoz. A történet átível egy hosszú, megpróbáltatásokkal teli életen, elrepíti az olvasót a tovatűnt idők Párizsába, New Yorkba és Stockholmba."

A történet két szálon, két idősíkon fut. Egyrészt a jelenben, ahol a 96 éves Doris utolsó napjait követhetjük nyomon, másrészt a múltban az idős hölgy visszaemlékezéseit olvasva. Ehhez jön a kötet végére egy külső nézőpont, az unokahúg, Jenny szemszöge.

A könyv felépítése nagyon tetszett, a tagolását kellemesnek találtam, és amúgy is kedvelem a több idősíkon játszódó történeteket. Csakhogy, míg a jelenben zajló események rendkívül részletesen vannak leírva, addig a múlt helyenként ködös. Ez azért zavaró, mert olvasói szempontból Doris múltja sokkal érdekesebb, izgalmasabb. Ráadásul, míg az idős Doris könnyen megérthető a részletességből adódóan (például tudjuk, miért rendezgeti a tárgyait az asztalon), addig a fiatal Doris idegen marad. Nem mindig világos a motivációja, egyik dologból kap bele a másikba mindenféle megfontolás nélkül. Sőt, úgy tűnik, mintha az írónő minél kalandosabb életet szeretett volna írni neki, így alaptalanul hozott ostoba döntéseket, hogy történjenek vele többnyire rossz dolgok, mert attól lesz izgalmasabb a cselekmény. Nos, nem lett. Többször kiestem a könyv világából, annyira hiteltelenné vált számomra a karakter.

Na, és hogy mi a mozgatórugója ezeknek a feleslegesen zaklatott köröknek? Hát persze, hogy a nagy szerelem. Kedvesen és romantikusan indult ez a szál, majd lett belőle egy szenvelgő melodráma. Igen, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami miatt nem igazán tetszett ez a könyv. Ez viszont cseppet spoileres lesz.

Első furcsaság ebben az eltúlzott romantikus történetben a megkésett levél. Mert, ha az úriember volt is olyan hanyag, hogy nem írt dátumot a levélre, akkor is kellett rajta lennie legalább egy postai bélyegzőnek, amin mindig van dátum. Oké, tegyük fel, hogy ez elkerülte a szerelmes hölgy figyelmét. Azt viszont éreznie kellett, hogy az úriember kétszer hagyta minden szó és magyarázat nélkül faképnél, ami nem épp romantikus. Ám ő ezek után belevetette magát egy utazásba a második világháború kellős közepén, hogy aztán a mindenképpen Franciaországba kell jutnom gondolatot az első adandó alkalommal elnegedje, és letelepedjen egy másik országban, ahol a szerelme tuti nem találja meg. Majd mindketten várták a csodát cirka 60-70 évig, de ők akkor is úgy szerették egymást. Csak szólok, hogy a háború után azért lehetett normális körülmények között utazni, egyre elterjettebb lett a telefon, majd lett internet, szóval a postaközpontnak írunk évente egy céltalan levelet nem a legjobb módszer életünk nagy szerelmének megtalálására... 

Spoilerek vége!

Nem vagyok én elég romantikus ehhez a részhez. Sőt, kifejezetten idegesítenek a szenvelgő, önsonsrontó karakterek, és a fiatal Doris bizony ilyen volt. Úgyhogy nekem ez a nagy szerelem nem jött át, sajnálom.

A múltbéli Doris motivációit tehát újra és újra megkérdőjeleztem, és az elbeszélése tele volt hézagokkal, így kissé darabosnak is találtam. Viszont az idős Doris részletgazdag képei már érdekesebbnek tűntek.

A könyv hangulata szomorú, egyrészt a múltbéli megpróbáltatások miatt (amelyek egy részét mondjuk magának kereste a főhősnő), másrészt a öregség és haldoklás nem épp vidám hangsúlyossága miatt. Nem volt épp kellemes olvasni, hogy egy idős ember mennyire elesett, milyen hamar megtörténhet vele a baj, és mennyire rá van szorulva mások segítségére. Nem könnyű téma, ám nagyon is hétköznapi, ami viszonylag kevés reprezentációt kap. Ez a rész tehát tetszett, még úgy is, hogy nem volt kellemes olvasni.

Összességében tahát felemás érzéseim vannak erről a könyvről. A főhőst nem sikerült megkedvelnem, a múltbéli szálat kaotikusnak és meglehetősen hiteltelennek találtam, de a jelenben játszódó részletgazdag jelenetek egy igazán fontos és emberi dologra mutattak rá. Nem jó megöregedni, ám ez enyhíthető, ha van mellettünk valaki.

Azoknak tudom ajánlani, akik kedvelik a szenvedős szerelmi történeteket, vagy az öregségről olvasnának cukormáz nélkül. Nagy elvárásai azonban senkinek se legyenek, egyáltalán nem hibátlan ez a kötet.

Kedvenc idézet a könyvből:

"– Kívánok neked eleget – suttogta a fülembe. – Elég napfényt, hogy bevilágítsa a napjaidat, elég esőt, hogy értékelni tudd a napsütést, elég örömet, hogy megerősítse a lelked, elég fájdalmat, hogy értékelni tudd az élet apró örömeit, és elég találkozást, hogy olykor-olykor kibírd a búcsúzást is."

Mozgóképek CV.

Októberben kiegyensúlyozottabb lettem filmek terén. Összesen 6 filmet néztem meg, és dobpergést kérek, egyet közülük moziban. Nagyon hosszú kihagyás után végre újra eljutottam moziba. Hiányzott.

Raya és az utolsó sárkány

"Kumandra birodalmában egykoron békében éltek egymással az emberek és a sárkányok, miután azonban egy démoni erő nyert hatalmat, a sárkányok feláldozták magukat, hogy megmentsék az embereket. Ötszáz évvel később a gonosz visszatért, így egy magányos harcosra, Rayara hárul a feladat, hogy megtalálja az utolsó élő sárkányt, hogy megmentse az emberiséget a biztos pusztulástól, és hogy visszaállítsa azt az ősi rendet, amely a birodalomban egykor uralkodott. Ez az út azonban nem csupán egy keresésről szól majd, a lánynak ugyanis meg kell tanulnia bízni a másikban."

Szeretem a Disney meséket és imádom a sárkányokat, úgyhogy nem volt kérdés, hogy megnézem ezt a filmet.

Szerencsére nem csalódtam. Szép látványvilág, szerethető karakterek, egyszerű, de szórakoztató kaland, helyenként csipet humor és egy kellemes üzenet jellemzi ezt a filmet. Na, meg vannak benne sárkányok, és nagyon puhának tűnnek.

Jól szórakoztam rajta, tetszett, így nagyon örülök, hogy végre időt szántam rá. Jót tett a lelkemnek.

Bátran ajánlom kicsiknek és nagyoknak, mert ez igazi családi film. Sárkányrajongók előnyben.

Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája

"Shang-Chi azt hitte, végleg lezárta a múltat, ám mikor a Tíz Gyűrű elnevezésű titokzatos szervezet hálójába kerül, kénytelen lesz újra szembenézni vele."

Sosem leszek túl öreg egy jó meséhez, de úgy néz ki, kezdek túl öreg lenni a Marvel filmekhez. Ez volt októberben az egyetlen film, amit moziban láttam, és talán ezért is csalódtam olyan nagyot.

A történet eleje még kifejezetten szórakoztatóan indult. Nem rajongok a röpködő kínai harcjelenetekért, de tudom értékelni a szép koreográfiákat. A buszos jelenet pedig kifejezetten tetszett. Csakhogy, ahogy haladt az egyébként meglehetősen egyszerű történet, és egyre többet néztem a szereplőket, akik vagy közömbösek, vagy kifejezetten idegesítőek voltak számomra, kezdtem kiesni a filmből. A végére pedig, amikor a látványvilág is elszállt, és ronda CGI lények hemzsegtek mindenfelé (fájdalom, de még a sárkányt sem sikerült szépen megalkotniuk) és előjött az összes szuperhősfilm klisé, nagyon unatkoztam. 20 perc digitális csihi-puhi nem köt le, én ehhez már tényleg öreg vagyok. Ráadásul a film humora sem tetszett, mert a poénok nagy részét erőltetettnek éreztem. 

Nem tetszett. Túl hosszú, túl klisés és csak a mozis popcorn vigasztalt. Kizárólag Marvel-rajongóknak ajánlom, illetve a 12-16 éves korosztálynak, ők talán jobban fogják értékelni.

A fordulat

"Egy félreeső maine-i birtokon egy gazdag férfi elárvult unokahúgára és unokaöccsére vigyázó nevelőnő rájön, hogy új otthona sötét titkokat rejt."

Ez a film minden csak nem fordulatos. Kedvelni szoktam a kísértetházas horrorfilmeket, és Finn Wolfhard neve is csábítónak tűnt a szereposztásban, azonban kár volt a rászánt időért.

Ez a film nem más, mint horrorklisék gyűjteménye. A legtöbb horror elem benne van a díszletektől, a karakterek hátterén át a pókokig. Csakhogy ezek listaszerűen jelennek meg, mintha a készítők összeírták, majd szépen sorban kipipálták volna őket. Az összekötésükhöz viszont nem vették a fáradtságot. Sőt, ahhoz sem vették, hogy történetet írjanak a klisékhez, pedig ez elvileg egy könyvadaptáció (nem olvastam és nem is fogom). Szóval se történet, se karakterek (mert ők is csak a klisék halmazát gyarapítják), így ennek a filmnek se eleje, se vége, se füle, se farka és még csak nem is ijesztő. Még az előugró elemeket sem sikerült picurkát is borzongatóvá tenniük, sőt, mivel a néző elég hamar rájön, hogy egy horrorkellék listát néz, előre tudja, mi lesz a következő elem, ami kiugrik a sarokból.

Összefoglalva értelmetlen katyvasz az egész, ami nem hogy ijesztőnek, de még csak hangulatosnak sem mondható. Unalmas, kiszámítható, sótlan, cselekménymentes, vacak film. Kár volt a rápazarolt időért. Senkinek sem ajánlom.

Ezek vagyunk mi

"A francia komikus, Dany Boon által rendezett vígjáték a karantén hónapjai alatt játszódik, és azt mutatja be, hogyan próbálja meg hét család túlélni a helyzetet."

Szeretem a francia filmeket, kedvelem a kissé abszurd humort, és néha nagyon szükségem van egy jó vígjátékra.

Ez a film remek szórakozást nyújt, ha valaki vevő a francia humorra. A helyzet ismerős és aktuális, a karakterek sarkítottak és egy-egy jelenet bizony el van túlozva, de rendkívül szórakoztató. Minden lehetséges víruspoén benne van, minden embertípus képviselteti magát és persze mind bolond. A film helyzetkomikumra építkezik, amitől könnyed és gördülékeny a cselekménye. Akad benne társadalomkritika és egy csipetnyi tanulság is, illetve a film vége feloldja a világjárvánnyal viccelődünk problémáját, ami okos húzás volt a készítőktől.

Nekem tehát tetszett, jól szórakoztam rajta. Azoknak ajánlom, akik kedvelik a francia vígjátékokat.

Fekete Özvegy

"Natasha Romanoff kénytelen lesz szembenézni múltja sötét epizódjaival, amikor egy veszedelmes összeesküvés hozzá is elér. Nyomában egy életére törő, kérlelhetetlen erővel, Natasha számot kell vessen kémes múltjával és családi kötelékeivel, amiket már jóval azelőtt felbontott, hogy Bosszúálló lett."

Még egy Marvel film, még egy csalódás.

Őszintén szólva nekem nem hiányzott Fekete Özvegy karakterének bővebb kifejtése. A többi filmben egyértelműen mellékszereplő volt, és nem találtam különösebben érdekesnek. Sőt, inkább csak furának, mert míg a többi szuperhős vagy szupererős vagy halhatatlan vagy van egy jó páncélja, addig ő csak egy jól képzett ember. Lássuk be, nem annyira szuper, és a szerepe többnyire kimerült abban, hogy nő. Mégis adtam egy esélyt ennek a filmnek, mert sokan dicsérték, és amúgy is mindig nagy a lelkesedés a képregényfilmek körül.

Ez a történet nekem egyáltalán nem tetszett. Egyrészt a cselekmény egy egyszerű és jól megszokott sémát követ, így nem tud meglepetést okozni. Másrészt ezt a család vonalat már rettentően unom, és erőltetettnek is hatott. Harmadrészt a film egy ponton olyan, mintha a Scooby-Doo egyik epizódját vették volna alapnak. Negyedrészt Scarlett Johansson olyan sótlan ebben a szerepben, hogy mikor megpróbál mégis színészkedni, inkább komikusnak hat. A poénok erőltetettek, a fő gonosz maga a megtestesült orosz klisé, és egy pillanatig sem lehet komolyabban venni, mint a többi szuperhős filmet, sőt. Egyetlen pozitívuma van: Budapest. Szép hátteret adott a film első felének, a másodiknak meg úgyis mindegy, mert CGI parádéba fullad.

Szóval nem tetszett, unatkoztam rajta. Kizárólag rajongóknak ajánlom, na meg azon férfiaknak, akiknek figyelmét könnyű elterelni egy feszes ruhába bújtatott vonzó nővel. (Komolyan már kínos, hányszor volt a kamera konkrétan a főhősnő fenekében...)

Az éjszaka fogai

"Egy sofőr felvesz két titokzatos nőt, akik át akarják bulizni az egész éjszakát. Azonban amikor felfedik valódi énjüket, a férfinak az életéért kell küzdenie."

Egyik este könnyed kikapcsolódásra vágytam, és ez a film az előzetese alapján annak tűnt. Kár, hogy a készítők mégis komolyan gondolták...

Az alapötlet nem egyedi, de azért ötletes. Lehetett volna ez egy kalandos, vicces, abszurd vagy épp borzongató utazás filmje, ám sajnos nem ez lett belőle. A filmnek ugyanis van egy háttértörténete, ami picit sem egyedi, picit sem érdekes és teljesen kidolgozatlan. Ráadásul itt egyértelműen spóroltak a készítők a látványvilágon, amitől még súlytalanabbá vált ez a vámpírmaffia leszámolás. Helyette beleerőltettek egy olyan szerelmi szálat, ami megint csak rontotta a film élvezhetőségét. A karakterek kétdimenziósak, vagy túl vannak tolva. Az akcióval spóroltak, ahogy a logikával is. A film vége pedig konkrétan kiszámíthatóan nyálas. Pedig tényleg lehetett volna ebből valami szórakoztató, ha nem akarják ennyire görcsösen lazának beállítva komolyan venni.

Nem tetszett. Csak azok nézzenek bele, akik kedvelik az elcsépelt leszámolásos történeteket, de a romantikát sem vetik meg. Az meg, hogy a szereplők egy része vámpír, nos, alig tesz hozzá bármit ehhez a történethez.

Értékelés:

Raya és az utolsó sárkány                      ->   10

Ezek vagyunk mi                                    ->   9

Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája      ->   5

Fekete Özvegy                                        ->   4

Az éjszaka fogai                                     ->   3

A fordulat                                               ->   2

Virágot Algernonnak

Ez a könyv jó ideje rajta volt az "illene valamikor elolvasnom" listámon. Azon kívül, hogy egy híres és népszerű regény, nem tudtam róla sokat. Sőt, még a filmes és színházi adaptációihoz sem volt még szerencsém. Ez pedig így volt jól, mert így adhatott igazán kellemes meglepetést.

Több magyar kiadást megélt több borítóval, nekem a mellékelt sárga változat tetszik a legjobban. 254 lapjával nem hosszú olvasmány, ám érdemes beosztani.

Fülszöveg önkényesen megvágva:

"Ennek a regénynek rendhagyó a története: először novella volt, szépirodalmi és tudományos-fantasztikus antológiáknak egyaránt kedvelt darabja, utána televízió-dráma lett belőle, s csak azután teljes jogú és méretű regény. Nem véletlen, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom is magának követeli Keyes művét: a gyengeelméjű Charlie Gordon zsenivé operálása valóban hálás témája lehet a science fiction népszerű műfajának. De ez a regény több merőben fantasztikus témánál: mélységesen hiteles lélektani rajza egy rokonszenves személyiség fejlődésének, s a tragédiába torkolló befejezés mégsem elkeserítő, hanem felemelő: Charlie Gordon a mesébe illő pálya befutása és a végső zuhanás után is megőrzi emberi tartását, élni akarását, optimizmusát."

Ez a könyv 1959-ben jelent meg és még mindig aktuális, kicsit sem érződik rajta az azóta eltelt jó néhány évtized. 

Habár, mikor elkezdtem olvasni, nem tudtam pontosan, mire számíthatok, rögtön éreztem, hogy nem egy vidám történet lesz. A fejlődés és bukás lehetősége ugyanis elég szorosan összefügg ebben a kötetben. Nem szeretnék a cselekmény részletezésébe belemenni, ezt mindenki fedezze fel maga, inkább az olvasási élményeimről mesélek.

Ez a könyv olyan, mint egy naplóregény, csak itt a főhős nem naplót, hanem előmeneteli jelentéseket ír, a lényeg azonban ugyanaz, végig személyes gondolatokat kap az olvasó. Ez a személyesség nekem kifejezetten tetszett. A főhős könnyen érthető és megkedvelhető volt. Az pedig, ahogy a szövegen nyomon követhetjük a szellemi fejlődését, remek húzás volt az író részéről.

A történet egy tudományosan fantasztikus kísérleten alapul, mégsem erre helyezi a hangsúlyt, hanem az érzelmek és gondolatok világára, a személyiség formálódására. Nekem nem hiányoztak a tudományos részletek, így is tökéletesen átjött a mondanivaló.

A könyv legnagyobb erősségének mégsem a jó ötletet és a megfontolt kivitelezést éreztem, hanem a szép üzeneteket. Olvasás közben ugyanis olyan empátiát éreztem a főhős iránt, hogy kedvem lett volna megölelgetni. A történet ugyanis rávilágít az esendő emberek nem épp könnyű helyzetére, sok negatív viselkedési formát mesél el, és mindezt olyan könnyed kedvességgel teszi, hogy az olvasó cseppet sem érzi szájba rágósnak. Sőt, annyira magától értetődő a nevelési szándék, hogy simán a kamaszok kezébe nyomnám, mint egy toleranciára buzdító olvasmányt.

"Az intelligencia az emberiség egyik legnagyobb adománya. De a tudásra való törekvés túlságosan is gyakran kiszorítja a szeretetre való törekvést."

Persze a könyv nem minden üzenete ilyen egyszerű, ám ettől még mindegyik fontos. A történet egyszerre foglalkozik pszichológiai kérdésekkel (például önmagunk, múltunk megismerése és megértése), társadalmi kérdésekkel, és egyszerű szociális problémákkal. Úgyhogy akad benne bőven olyan téma, amin az olvasó elgondolkodhat.

"Most már megértem, hogy az ember részben azért jár főiskolára, hogy megtanulja: mindaz, amiben egész életében hitt, nem igaz, és semmi sem az, aminek látszik."

A végkifejlet szépen lezárja a könyvet, és kifejezetten passzol a végig kissé baljós cselekményhez.

Összességében tehát ez egy időtállóan jó könyv. Nagyon örülök, hogy elolvastam, és tökéletesen értem, miért ilyen népszerű még mindig.

Bátran ajánlom mindenkinek, érdemes kézbe venni és hasznos is, mert egymás megértésére és elfogadására ösztönöz.

A nő nem férfi

Ezt a könyvet hirtelen felindulásból vettem ki a könyvtárból. Kíváncsivá tett a cím, és a fülszöveg is érdekesnek tűnt, így jött velem haza. Nem bántam meg.

A cím banális kijelentésnek érződik, ám nekem nagyon tetszik, és tökéletesen passzol a történethez. A borító is hangulatos, és alig 400 lapjával épp kellemes terjedelmű olvasmány.

Fülszöveg:

"Ahonnan ​én jövök, ott megtanultuk hallgatásra kényszeríteni magunkat. Azt tanították nekünk, hogy a hallgatás megment minket.

Palesztina, 1990. A tizenhét éves Isra inkább könyveket olvas, mint hogy az apja által választott kérőket szórakoztassa. Egy hét múlva azonban a naiv, álmodozó lányt sebtében eljegyzik és feleségül veszik, s hamarosan már Brooklynban él. Isra küzd, hogy megfeleljen zsarnoki anyósának, Faridának, valamint újdonsült furcsa férjének, Adamnek, és a nyomás csak fokozódik, amikor négy leánygyermeknek ad életet… fiúk helyett, akiket Farida szerint szülnie kellene.

Brooklyn, 2008. A tizennyolc éves Deya, Isra legidősebb lánya egyetlen vágya, hogy főiskolára mehessen, ám a nagyanyja, Farida nyomására kénytelen férjjelöltekkel találkozni. Vajon más választása lett volna, ha a szülei túlélik a halálos autóbalesetet, amikor ő még csak nyolcéves volt? Nagyanyja azonban eltökélt a kérdésben: Deya méltó jövője kizárólag a megfelelő férfival kötött házasság révén biztosított.

Ám a sorsnak megvan a maga akarata, Deya hamarosan sokkoló titkokat derít ki a családjával kapcsolatban, ami arra készteti, hogy megkérdőjelezze mindazt, amiről azt gondolta, hogy tudja a szüleiről, a múltjáról és saját jövőjéről."

Amikor belekezdtem a könyvbe, tudtam, hogy női sorsokról lesz benne szó megfelelési kényszerrel fűszerezve, és hogy valószínűleg nem lesz vidám. Hát, nem tévedtem sokat, ám meglepően mélyre ásott ez a történet, így a hangulata tükrözi a borító színvilágát.

A cselekményről nem szeretnék írni, a fülszöveg úgyis mindent elmond róla, amit pedig nem említ, az jobb, ha meglepetés marad. Inkább összefoglalom a kötetben említett nem kevés és nem épp könnyű témákat, mert az, hogy női sors, bizony jelen esetben nem elég.

Igen, nőkről szól ez a könyv. Igen, olyan kultúrális környezetben élő nőkről, ahol a nő helye otthon van, szava halk, tetteit pedig a férfiak irányítják. Nem ez az első kötet, ami ezzel a témával foglalkozik, ám meglepően következetesen teszi. A nézőpont ugyanis végig a nők szemszögénél marad, és mégis rendkívül változatos. Persze kapnak benne helyet férfiak, az ő hangjuk még így közvetetten is erős, de nem veszik el a hangsúlyt. Ez pedig nekem nagyon tetszett. Tetszett, mert bemutatja, hogy ezt a férfiak uralta világot bizony a nők tartják fenn. A nők azok, akik egyik generációról a másikra adják át traumáikat, a megtapasztalt negatív mintákat, és bár érzik, hogy ez nem jó, megszokták, így nehezen változnak. Letörik a lázadást, mert az ő lázadásaikat is letörték, és ez egy olyan ördögi kör, amelyből nehéz kilépni, és ha mégis sikerül, nagy ára van.

Tetszett, hogy a könyv nagy része Amerikában játszódik, az új világban, a modern világban, ahol elméletben nagyobb a szabadság. Azonban, ha valaki egy elzárt közösségben él, nem ismeri jól a nyelvet, sem a várost, teljesen elszigetelődik ettől a modern világtól. Ezt az elszigetelődést pedig még dicsérik is, mert ebben látják a kultúra megőrzését.

Apropó kultúra, a vallás nagyon szépen jelent meg ebben a könyvben. Kerültek elő iszlám tanok, amelyek persze nincsenek épp átfedésben a gyakorlattal, szó volt benne a hitről és a kétmutató vallásosságról. A kultúra nagy része azonban viselkedési formákban, ételekben és néha szavakban jelent meg. Ezzel kapcsolatban pedig akadt hiányérzetem. Mindössze egy lábjegyzet található ebben a könyvben, ami rendkívül kevés. Örültem volna, ha minden arab szót, ételt, ünnepet megmagyaráznak egy kicsit, sokkal érdekesebb és informatívabb lett volna tőle ez a könyv.

A karakterek is jók voltak, mert valahol mindegyiket meg lehetett érteni. Szépen be lettek mutatva gondolataikkal, kétségeikkel, múltjukkal, és ezzel az írónő elejét vette egy nagyon rossz dolognak, az áldozatok hibáztatásának. Sőt, mikor ez előjött (mert persze, hogy előjött), nagyon szépen bemutatta, miért helytelen és borzasztóan káros.

A családon belüli erőszak is épp ilyen részletgazdagon jelentkezik a könyvben. Nem könnyű olvasni, sőt, érzelmileg helyenként megterhelő, ám ez így van jól. Ez nem egy cukorszirupos lányregény, hanem a valóság köntösébe bújtatott kemény, családi dráma. Ettől a hangulata alapból melankólikus, és bizonyos fejezeteknél konkrétan depresszív. Úgyhogy egyáltalán nem egy vidám olvasmány, ám van benne mégis valami pozitív: a könyvek szeretete. Újra és újra előjön benne, hogy egy sivár, zárt, boldogtalan életben a papír és a szavak milyen segítséget, mentőkötelet nyújthatnak. Ráadásul tetszett, ahogy ezt az elnyomó közeg is felismerte, mert nem véletlenül tiltották a nőket az olvasástól.

Még egy elem kíván részletesebb kifejtést, mivel erről bizony hazánkban is érdemes lenne beszélni: a családi és társadalmi nyomás fojtogató jelenlétéről. A könyv nagyon szépen bemutatja, hogy igazából mindegy, férfi vagy nő az illető, a családnak, a környezetnek megfelelni lehetetlen küldetés. Nagyon tetszett, hogy bár elsődlegesen a nőt okolták azért, mert lánya született (Ami egyébként nem új keletű dolog, a történelem során rengeteg nő esett ebbe a szörnyű csapdába, pedig a biológiai nagy büdös igazság az, hogy a gyermek neme az apán múlik. Persze, nem tudja befolyásolni, hogy épp melyik hímivarsejtje legyen a gyorsabb, de ha okolni lehetne valakit ezért a befolyásolhatatlan tényezőért, akkor az bizony a férfi, mert sejtszinten rajta múlik.) a kritikát ugyanúgy megkapta a férfi is. Amikor pedig egy harmadik személy kezd el beleszólni egy házaspár életébe, hogy hány gyermeke legyen és azok fiúk legyenek vagy lányok, az már régen rossz. Sőt, erőszaknak minősül a modern büntetőjogban. Úgyhogy akadnak ebben a könyvben olyan problémák, amelyek jóval túlnyúlnak a keleti kultúrákon.

Ha már kelet, nagyon tetszett, hogy néhány visszaemlékezéssel a könyv ízelítőt adott Palesztina történelméből és a menekültek borzalmas életkörülményeiből. Na, ez megint aktuális, megint olyan, amit többeknek kellene elolvasni...

Összességében tehát ez egy szépen összerakott könyv, ami rengeteg nehéz kérdést boncolgat. Nem kellemes olvasni, mert érzelmileg megterheli az embert, ám nagyon is érdemes. Érdemes megismerni a problémákat, érdemes elgondolkodni rajtuk, és érdemes leásni a gyökerükig, mert csak miután megértettük őket, próbálhatunk meg megoldást keresni rájuk.

Bátran ajánlom mindenkinek, legyen férfi vagy nő, ha elmerengene a fent említett problémákon vagy csak szeretne új nézőpontokat megismerni. Ha viszont valaki egy romantikus könyvre vágyik, rossz helyen keresi, mert ez se nem romantikus, se nem boldog és még csak nyomokban sem tartalmaz szerelmi szálat.

Valahol

A Bexi sorozat utolsó előtti része nem sokban különbözik a korábbi kötetektől. Hasonló borító, hasonló terjedelem, hasonló konfliktusok és hasonlóan könnyed olvasási élmény.

Fülszöveg:

"Márk vagy Tomi? Bexi sokáig azt gondolta, hogy ez a kérdés nem létezik: Márkkal való kapcsolata már a múlté. A legutolsó szakításuk óta eltelt időben Bexi élete végre nyugvópontra jutott, és ebben fontos szerepe volt Tominak is az Üres Utcák együttesből. A nyári turné azonban felforgatott mindent a zenészek életében.
Fesztiválok, koncertek, fülledt turnébusz, őrült bulik Aszádékkal, zsarolás… Valahol a Balaton-parton."

Ugye senki sem gondolja komolyan, hogy a fülszöveg nyitó kérdése picurkát is megalapozott? Na, ugye. Most, hogy ezt tisztáztuk, enyhe spoilerekkel folytatom.

Ez a kötet romantikus vonalon előrelépést jelent, mert már nem a hosszúra nyújtott se veled, se nélküled kapcsolatról szól. Sőt, szerelmi téren kifejezetten kiegyensúlyozottnak mondható. Persze akadnak benne konfliktusok, hogy ne legyen olyan egyszerű a képlet, és amúgy is mindig kell egy kis izgalom. Ez azonban összességében jót tett a sorozatnak, mert végre továbblendült egy bizonyos ponton.

Az írónő újra hozzáadott egy kis kreativitást a turnéval, de nagy kár, hogy alig kezdett vele valamit. Reméltem, hogy igazi utazásos cselekménye lesz, vagyis egyik helyszínről a másikra haladnak a főhősök, de sajnos két helyszínben ki is merült a dolog. Írói szempontból kényelmes megoldás, olvasóiból unalmas. A könyv nagy részében ugyanis így alig történik valami. Ráadásul a mellékszereplők a szokásosnál is mellékesebbé váltak.

Kijelenthetem, hogy az írónőn kívül (bár ebben is kételkedem kicsit) senki sem tudja megmondani, ki Bogyó, ki Pepe és ki Puding. Semmi, de tényleg semmi ismertetőjegyük nincs, így mikor külön válnak, és megszűnik az Aszádék amőba, teljes mértékben megkülönböztethetetlenek. Teljesen mindegy, melyikőjük marad a főhősnővel, a másik kettő is épp így viselkedne, épp ennyit tenne hozzá a cselekményhez, és épp ennyire sarkított jellem lenne. Evelint ráadásul egyetlen okból nem olvasztotta még magába ez az amőba: azért mert ő lány. Úgyhogy nem voltam kibékülve a mellékszereplők mellékes jelenlétével, mert csak a szokásos vicces faktort hozták, és még véletlenül sem többet, egy hangyalábnyit sem.

A kötetben két fontos esemény van, mindkettő kiszámítható. Az egyik Beki jövője, ami elég egyértelmű és kissé könnyen jött, de tetszetős. Végre úgy néz ki, csinál valamit a főhősnő a múlton merengésen kívül, és ez jó, nagyon is jó, sőt inspiráló. Szóval tetszett.

A másik a könyv végén helyet kapó nagy botrány, ami épp ilyen kiszámítható volt, ám ez már kevésbé tetszetős. Értem én, hogy szükséges, értem én, hogy kell valami, ami ösztönözi az olvasót a következő és egyben utolsó kötet kézbe vételére, de na, ez egy kicsit fájt. Fájt, hogy már megint egy teljes köteten keresztül hallgathattam, hogy "akkor még nem sejtettem, milyen rossz lesz". Komolyan falra mászok az ilyen jósló mondatoktól. Fájt, hogy Beki rémesen ostoba és naív volt, mert kedvem volt egy ponton becsukni a könyvet, úgy felbosszantott. És az is fájt picit, ahogy Márk a helyzetet kezelte, és ahogy a két kötettel korábbi mondvacsinált konfliktust huss, semmissé tették. Mondanám, hogy a főhősnő fejlődött, de nem, továbbra is butus. Ráadásul az is furcsa volt, hogy egyetlen bulvárlap egyetlen negatív híre tönkre tehet egy ünnepelt zenészt. A valóságban ennél ugyanis jóval csúnyább dolgokat is elnéznek a rajongók, a pletykalapok meg amúgy is hiteltelenek, még saját olvasóik körében is.

Összességében tehát, volt, ahol előre lépett ez a rész, és volt, ahol nem igazán. Ismét volt egy kiaknázatlan jó ötlet, és a szokásos könnyed vidám hangulat is adva volt. Szóval, bár nem vagyok maradéktalanul elégedett, az előző résznél ezt bizony jobbnak éreztem, és megkaptam azt a kikapcsolódást, amire vágytam.

Azoknak ajánlom, akik az előző köteteket már olvasták és szerették. Ha pedig valaki kedvét vesztette a negyedik kötet után, ne aggódjon, ez a rész picit visszaadja.

Mozgóképek CIV.

Egyértelműen problémám van az időbeosztással. Már megint az utolsó pillanatig húztam ennek a bejegyzésnek a megírását, és általánosságban is kevés bejegyzést írtam a hónapban. 

Nem kifejezetten jellemző rám a halogatás, de mostanában mégis ezt teszem szinte mindenben. Egyrészt, mert túl sok dologgal kellene vagy épp szeretnék foglalkozni, másrészt nem mindig van rájuk időm, és egy hete elért az őszi fáradtság is. Szóval mentségem van már megint nem is egy, de azért sikerült öt filmet megnéznem szeptemberben.

Vaják - A farkas rémálma

"A történet középpontjában a fiatal Vesemir áll, ennélfogva az ő kalandját követjük nyomon, mely azzal kezdődik, hogy Geralt későbbi mentorára igényt tart egy bizonyos Deglan. A rejtélyes figura követelésének alapját a Meglepetés Törvénye képezi, ugyanaz, amelyik elválaszthatatlanul összekötötte később Geralt és Cirilla hercegnő sorsát is."

Ez egy jó kis kiegészítő történet a Witcher sorozathoz. Senki se keresse ezt a történetet a Vaják könyvekben - átrágtam magam mind a 7 köteten és nincs benne, higgyetek nekem - ezért mondhatom rá, hogy meglehetősen jó lett.

Ennek a világnak jól áll az animáció, ami, bár az én ízlésemnek túlságosan amerikainak hatott, gyönyörű lett. A hátterek kifejezetten szépek, a szörnyek ábrázolása kreatív és a hangulat is remek. A történet kerek egész, jól felépített és tényleg szuper kiegészítésül szolgál a filmsorozathoz. Aki pedig azt látta, talál ebben bőven elég csemegét a korábbi és a jövőbeli dolgokra egyaránt.

Nekem tehát tetszett. Bátran ajánlom azoknak, akik kedvelik a vajákok világát, akár néznek animációs filmeket, akár nem.

A srác nem jár egyedül

"A srác nem jár egyedül az 1999-es nagysikerű tini film, A csaj nem jár egyedül eredeti forgatókönyvének újragondolása. A modern történet nyomon követi, amikor egy influenszer elvállal egy kihívást: az iskola lúzerét bálkirállyá változtatja."

Néha egyszerűen jólesik valami könnyed, romantikus filmet megnézni. Általában, ha szomorkás a hangulatom és a női ciklusom miatt hormonálisan befolyásolt vagyok, akkor vetemedem ilyesmire. Ezt a filmet pedig épp egy ilyen napon tolta az arcomba a Netflix, és meglehetősen kíváncsivá tett, mert az eredetit természetesen láttam már tizenéves koromban.

A készítők nem gondolták túl a dolgot. Fogták az eredeti alkotást, minden klasszikusnak számító és ostoba vonásával együtt, és legyártották újra, csupán a férfi-női szerepeket cserélték meg. Ennek pedig így nem túl sok értelme volt, mert a modernizálás kimerült az okostelefonokban. (Még a zenét is megtartották részben...) Pedig lehetett volna jó is. Adhattak volna hozzá mondanivalót, mert nem, az elcsépelt Instagram csak a látszat szlogen nem mondanivaló, hanem lerágott csont, és ebben a köntösben épp annyira hihető, mint a főhős srác "csúnyasága". Komolyan nem értem a filmeseket, olyan sok világ legszebb embere szerepre kérnek fel megosztó, karakteres külsejű színészeket, míg mikor épp egy ilyen kellene, előhúznak egy átlag ideált a sarokból, de raknak rá egy sapkát, hátha attól nem látszik, hogy szimmetrikus, szép arca van... Érthetetlen.

Egyébként nem vártam sokat ettől a filmtől, így nem is igazán csalódtam. A könnyed kikapcsolódást megkaptam tőle, és csak néhány helyen éreztem kínosnak, ami ennél a műfajnál belefér.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik ezt a romantikus műfajt kedvelik, vagy épp egy ilyen alkotásra vágynak. Aki viszont egy jó modern feldolgozást vár tőle, nos, ne tegye, mert ez bizony egyáltalán nem sikerült.

Misha és a farkasok

"Kislányként túlélte a holokausztot, és a farkasok között élt. Vagy mégsem? Egy rendkívüli történet, amely együttérzést kelt – mégsem maradhat kivizsgálatlanul."

Ez egy szépen felépített, érdekes dokumentumfilm Misha Defonseca életéről.

Ha valaki látta a Túlélni a farkasokkal című filmet, vagy olvasta a könyvet, ami alapján az készült, az tudja, miről van szó. Aki viszont nem, annak legyen elég, hogy egy nagy botrányt kavart önéletrajzi történetről van szó. Többet nem árulok el, inkább nézzétek meg.

A dokumentumfilmben Misha nem szólal meg, csak archív felvételeken, illetve egy színésznő által jelenik meg. Az ő nézőpontja így közvetett, míg a sértett könyvkiadóé nagyon erősen átjön. Egyébként nekem senki sem volt szimpatikus ebben a történetben, sőt kifejezetten ellenszenvesnek találtam őket. Azonban egy nagyon érdekes kérdést boncolgat, amelyet érdekes körbejárni.

Szóval tetszett, tudom ajánlani mindenkinek, aki a hitelesség kérdéskörében szeretne egy jól összerakott dokumentumfilmet nézni.

A holtak nem halnak meg

"Centerville álmos kisvárosában valami nincs rendben. A holdkorong túl nagynak és közelinek tűnik, a nappali órák kiszámíthatatlanná válnak, az állatok kezdenek szokatlanul viselkedni. A híradások rémisztőek, a tudósok aggódnak, de senki sem sejti, hogy hamarosan milyen különös és veszedelmes csapás sújtja Centerville-t: a holtak kikelnek sírjukból, hogy felfalják az élőket, és a városka lakóinak harcba kell szállniuk a túlélésért. Három rendőr (Bill Murray,Adam Driver és Chloë Sevigny) és egy szamurájkard-forgató skót temetkezési vállalkozó (Tilda Swinton) a frontvonalban találják magukat, és egyesíteniük kell erejüket, hogy legyőzzék az élőhalottakat."

Ez a film viccesnek tűnt, ráadásul jó színészeket vonultat fel. Ez a két dolog vonzott benne. Nos, nem vicces és a jó színészek jó történet nélkül semmit sem érnek.

Valószínűleg horrorparódiának szánták a készítők, de annyira volt szórakoztató, mint egy tócsányi művérfolt. Tudod, hogy viccesnek kellene lennie, és bizonyos kontextusban az is lehet, de itt, csak kiborult a padlóra és van, de hogy minek, azt már senki sem tudja. Ez a film egyszerűen borzalmas. Unalmas és vontatott cselekmény unalmas és felesleges párbeszédekkel, sótlan karakterek, kusza klisék és minden, ami zombis filmnek kelléke lehet. Csakhogy ezek a kellékek kellékek is maradnak, mert semmit sem kezdtek velük a készítők. Két színfolt volt csupán: a zombik motivációja és Iggy Pop, akit valószínűleg alig kellett sminkelni, annyira passzol hozzá a zombiszerep. Őszintén szólva nem értem, mit akartak a készítők ezzel a filmmel, azt meg főleg nem értem, miért vállaltak el remek színészek egy ilyen szutykot.

Ez a film szörnyű, senki se nézze meg, de komolyan!

Schumacher

"A dokumentumfilm exkluzív interjúkkal és archív felvételekkel mutatja be a hétszeres Formula-1-es bajnok, Michael Schumacher bensőséges portréját."

Ezt a filmet San Diego választotta, és mivel gyerekkoromban volt egy rövid Forma-1 nézős időszakom, engem is érdekelt kicsit.

Életrajzi dokumentumfilm, vagyis végigveszi Michael Schumacher életét a kezdetektől, amikor gyerekként gokartba ült, egészen a világbajnoki címek halmozásáig. Őszintén szólva nem sokat tudtam az ő indulásáról, személyiségéről, mert mire ez a sportág kicsit is elkezdett érdekelni, már a csúcson volt. Nekem tehát mondott újat a film, ami kellemes időrendben, kellemes elfogultsággal van bemutatva. Szóval korrekt dokumentumfilm, amelyből csupán egy dolog hiányzik, a válasz a kérdésre, hogy mi van vele most? A síbaleset természetesen előkerül és a hozzátartozók (feleség és gyerekek) megszólalásaiból ki lehet következtetni, de nyíltan bizony nem hangzik el semmi. Aki tehát emiatt nézi meg a filmet, csalódni fog. Viszont sportról szóló dokumentumfilmnek teljesen rendben van. 

Tetszett, nem bántam meg, hogy megnéztem. Elsősorban azoknak ajánlom, akiket kicsit érdekel csak ez a sportág, mert nekik biztosan tud újat mondani. Rajongóknak pedig kellemes nosztalgiát adhat.

Értékelés:

Vaják - A farkas rémálma           ->   9

Misha és a farkasok                    ->   8

Schumacher                                ->   7

A srác nem jár egyedül               ->   6

A holtak nem halnak meg           ->   2

A lány és a csillagok

Mark Lawrence az egyik kedvenc íróm, és nem csak azért, mert izgalmas történeteket talál ki érdekes karakterekkel, hanem mert úgy tud megújulni újra és újra, ahogy csak nagyon keveseknek sikerül.

A Jég könyve már a negyedik trilógiája, és bár ugyanabban a világban játszódik, mint Az Ős könyve trilógia, megint megcsinálta, teljesen újat tudott nyújtani.

A borító nagyon szép és kifejező, akár a cím. 464 lapjával terjedelmes olvasmány, ahogy azt a szerzőtől megszokhattuk.

Fülszöveg:

"Az Abeth végtelen jégmezein nincs helye magányos embereknek. Még együttesen is épphogy csak lehetséges életben maradni, önmagában senkinek sincs rá esélye.
Ahhoz, hogy valaki elviselhesse a hideget, hogy kibírja a több hónapig tartó éjszakát, amikor szinte maga a levegő is megfagy, különleges vérvonal kell. Ettől különbözni végzetes, a változatosság pedig veszélyt hordoz magában. Márpedig Yaz nem olyan, mint a többiek.
Ezért elszakítják mindentől: elveszik tőle a családját, a fiút, akivel élete hátralévő napjait szerette volna tölteni, és egyedül kell utat törnie egy olyan, alapjaiban különböző, rejtélyekkel és veszedelemmel teli világban, amelyről még csak nem is sejtette, hogy létezik.
Szembesül azzal, hogy az Abeth világa sokkal ősibb és furcsább, mint képzelte volna. Ráébred, hogy a gyengeségei egy másfajta erő jelei. És megtanulja, hogy miként szálljon szembe a túlélés kegyetlen törvényeivel, amelyek kezdettől fogva uralták törzsének életét.
Csak a legmélyebb sötétségben ragyognak fel a csillagok."

Ez a könyv kicsit párhuzamba állítható a Vörös Nővér című kötettel. Ugyanabban a világban játszódik, ugyanúgy egy fiatal lány a főszereplője, mégis teljesen más, és én ezt tudom értékelni. Tetszett, hogy az új főhős értékrendje, háttere és motivációja teljesen más volt, mint az említett másik kötetben, és bár a világ ugyanaz, épp a másik felén járunk. Ezzel pedig egy teljesen más hangulatú történetet alkotott, és én ezt a megújulást bizony szeretem. Szeretem, mert nem a korábban megírt dolgokat akarja új csomagolásban újraírni, hanem mer valami mást kipróbálni.

A háttérvilág felépítése ezúttal is részletgazdag. Minden jégen élő törzs más egy kicsit, és a mágia illetve a letűnt civilizáció technikai maradványai is fontos szerepet kaptak. Kedvelem Lawrence könyveiben, hogy egyszerre fantasy és sci-fi. Ebben a kötetben ez a kettősség kifejezetten hangsúlyos volt.

A karaktereket illetően egy jóval könnyebben megismerhető és megérthető főhőst választott, ami cseppet unalmasnak hatott, de még van benne bizodalmam a további köteteket illetően. A szereplőgárda nagy része egyébként gyerekekből áll, és már megint a negatív hősök a legizgalmasabbak. Azért Pome karaktere meglehetősen unalmas volt, de ő épp csak a negatív mellékszereplő figuráját töltötte be.

A szereplők kapcsolatai meglehetősen gyorsnak érződtek, mint minden ebben a kötetben. Gyorsan összebarátkoztak, gyorsan összevesztek és nagyon gyorsan rohangáltak egyik akcióból a másikba. Korábbi olvasmányaim miatt nekem most kifejezetten jólesett ez a pörgés, de tökéletesen megértem, ha nem minden olvasó értékeli ezt. A cselekmény ugyanis alig pár nap alatt játszódik, és mégis van benne minden. A szereplők egyik bajból a másikba csöppennek, egyik halálos veszélyből a másikba futnak, egyik tervet kovácsolják a másik után, miközben bukják is el őket, hogy aztán újra tervezve megint veszélybe kerüljenek. Ettől a könyv cselekménye egyetlen pillanatra sem áll meg, ami olvasás szempontjából akcióban bővelkedő élményt nyújt, de nem hagyja elmélyedni az olvasót. Néha csak szerettem volna megállni, és feldolgozni az eseményeket, de nem lehetett, mert jött a következő probléma, majd az azt követő, és így nehéz volt jobban megismerni a szereplőket. Egyedül a főhős karakterén lehetett picit elmélkedni a képességei miatt, míg a többiek, mint egy mellékszereplő örvény keringtek körülötte, ahogy harcoltak, elbuktak, esetleg meghaltak.

A cselekmény tehát egyáltalán nem unalmas, sőt, kifejezetten izgalmas, ám helyenként cseppet sok. Ráadásul ezzel a tempóval a mágia háttere is sérült picit, mert az olvasó úgy érezheti, hogy ennek a főhősnek bizony nincs akadálya, az előbb merítette ki a tartalékait, ám itt az új veszély, és épp van még egy kis tartalék, na még egy kicsi, meg még egy és így tovább. Mivel az egész könyv egy nagy akciójelenet, nincs idő megpihenni, nincs idő feltöltődni, és így nincs idő elhinni, hogy Yaz egy tehetséges kölyök és nem egy szuperhős...

Az írótól kissé szokatlanul megjelenik ebben a könyvben egy kis tiniszerelem, szerencsére mértékkel, ám mégis sután. A főhősnő csillaga körül keringő három úriemberből egy nem szorult különösebb magyarázatra, míg a másik kettő, amolyan tinédzser módra el lett kapkodva. Románcot kibontani sincs idő ilyen cselekménytempó mellett, ami nem baj, de még egy nem épp kedvező  tulajdonságot ad az amúgy is "túl jó" főhősnőnek. Ráadásul zavart picit, hogy a háttérben megbújó politikai szálak helyett azon kellett lamentálnom, melyik srác illik jobban a csillagos hercegnőhöz. Szokatlan a szerzőtől, ám meglepően új is, amit valahol megértek.

Összességében ez egy nagyon pörgős cselekményű kötet néhány gyerek és tini túlélésért folytatott küzdelméről. Nem annyira sötét, mint a szerző korábbi alkotásai, és a főhős sem olyan érdekes jelenség, de a megszokott Lawrence-világban játszódik. A szerző tehát megint letett az asztalra egy teljesen más jellegű könyvet, és én ezt a megújulást dicsérem, még úgy is, hogy nem lett a kedvencem.

Azoknak ajánlom, akik Az Ős könyve trilógiát szerették, mert valószínűleg ezt is értékelni fogják. Viszont, akinek az a trilógia a fiatal lányokkal a főszerepben nem tetszett annyira, óvatosan kezdjen bele, mert ez eddig a szerző legkönnyedebb alkotása, semmi antihős főszereplő, és inkább szürkület, mint sötétség. Ha pedig valaki azért nem vett még a kezébe Lawrence kötetet, mert félt a sötét és véres cselekménytől, ezzel nyugodtan tehet egy próbát, mert érzékenyebb lelkűeknek is fogyasztható alkotás.

Tizenegyes állomás

A koronavírus miatti lezárások alatt figyeltem fel erre a könyvre. Sokan dicsérték, és volt valami vonzó a világjárvány alatt vírus okozta apokalipszisről olvasok gondolatban. Most pedig rá is szántam magam a sok pozitív értékelés hatására.

A borító mutatós, nagyon tetszik a színvilága, és még az őszi időjáráshoz is passzol. 364 oldalával nem egy vastag könyv, ám jóval hosszabbnak érződik.

Fülszöveg enyhe spoilerekkel:

"A ​Lear király bemutatóján a címszereplőt játszó színész, Arthur Leander szívinfarktust kap, de halála szinte senkinek sem tűnik fel: ez az éjszaka ugyanis arról lesz híres, hogy ekkor szabadult el a világ legpusztítóbb járványa. Élete és elmúlása azonban láthatatlan szálakkal köti össze képregényrajzoló exfeleségét, Mirandát, a mentősnek tanuló Jeevant és a halálát végignéző gyerekszínész Kirstent, aki húsz évvel később az Utazó Szimfónia nevű vándortársulattal együtt próbál fényt vinni az egymástól elvágott, túlélésért küzdő közösségek életébe.
„Mert életben maradni nem elég.”
Ez a társulat, és egyben a könyv mottója is. A halott színészhez kötődő alakok egymásba szövődő múltján és jelenén keresztül látjuk a végzetes éjszakát, a civilizáció törékeny szépségét, és az új világot, ahol mindig van, aki tovább vigye a fáklyát

Ez a könyv túl van értékelve. Azt gondoltam, a sok pozitív értékelés alapján, hogy egy izgalmas, elgondolkodtató disztópiát fogok olvasni. Nos, egyáltalán nem azt olvastam.

A könyv felütése érdekes, és tetszett, hogy egyik fejezetben a múltat követhettük nyomon, míg a másikban a vírus pusztítása utáni jövőt. Csakhogy az szerző egyáltalán nem a megfelelő helyekre rakta a fókuszt. Egyrészt sokkal több volt a múlt, mint a jövő, pedig egyértelműen a jövő az, ami ebben a könyvben a legérdekesebb és ez nevezhető picurkát izgalmasnak is. Azért picurkát, mert ez a kötet rémesen unalmas. Végig unatkoztam rajta, és őszintén bevallom, volt néhány oldal, amit olvasás nélkül átlapoztam, annyira érdektelen volt. Szóval nem egy jó könyv, rögtön ki is fejtem, miért.

Az elején úgy gondolja az olvasó, hogy két főhős lesz, a mentős és a kislány, csakhogy elég hamar bebizonyosodik, hogy a mentős a legjelentéktelenebb mellékszereplő az egész kötetben, és a kislány elől is elveszi a reflektorfényt a valódi főhős, Arthur a színész. A könyv nagy része ugyanis róla szólt, az ő életéről, levelezéséről, válásairól. Ezzel csupán egyetlen nagy baj van: Arthur a vírus előtt meghal és nem, nem a vírus miatt. Ő tehát a világvége szempontjából egy teljesen lényegtelen figura, aki egyébként unszimpatikus és olyan tipikusan hollywoodi életet élt, hogy halálosan unalmasnak találtam. Egyszerűen nem érdekelt, hogy lett színész, hogyan hagyta ott egyik feleségét a másik után és a többi életfoszlánya is épp ennyire hidegen hagyott.

Oké, van egy főhős, aki vírus előtti, de lehet ettől még izgalmas, nem? Nem. Nagyon nem. Arthur bő lére eresztett érdektelen élete mellett a legtöbb helyet ebben a könyvben az első exfeleségének élete foglalja el. Meglepetés, ő is egy unalmas figura egy érdektelen képregénnyel. Merthogy ő egy képregényen dolgozik végig, a címadó Tizenegyes állomáson, ami egy olyan durván felesleges töltelék a könyvben, hogy simán átlapoztam. Nem tett ugyanis semmit a "cselekményhez". No, nem mintha lenne cselekmény, mert bulvárhírek, képregényrészletek és néhány világvége pillanatképből áll ez a könyv, semmi többől. Mindezek mellett pedig az írónő semmi energiát nem fordított arra, hogy a tényleges világvégét leírja. Mert vagy bujkálásban töltötték a szereplők a leginkább érdekes időszakot vagy nem emlékeznek rá. (Kényelmes ugye, főleg hogy a főhős ráadásul már halott is volt, így vele sem kellett foglalkoznia...) Szóval van egy hétköznapi világ, bumm, jön egy fertőző halálos vírus, bumm 15 évvel később vagyunk. Nem mondanám jó felosztásnak.

De még mindig jó lehetett volna, ha a jövőben játszódó részek izgalmasak és érdekesek. Hát, nem azok. Látunk néhány kicsi közösséget, nem meglepő módon akad köztük vallási fanatikus, látunk erőszakot, mert ez egy veszélyes világ, de rengeteg a nyitott kérdés. Például, mi lett a vírussal? Mindenki immunis már? Minden műszaki beállítottságú ember kihalt, ezért estek vissza jó pár száz évet fejlettségben az emberek? Miért nem megy senki néhány városnál messzebb? Talán, ha kicsit nagyobb időbeli távolságról ír a szerző, vagy jobban kifejt egy-egy részletet, nem merült volna fel bennem ennyi kérdés, de nem tette, csak untatott érdektelen szereplők érdektelen életével, így volt időm gondolkodni.

Összességében tehát ez nem egy jó disztópia, mert a műfaj alapjait épp csak érinti. Inkább egy fiktív életrajz egy fiktív színész fiktív bulvár életéből, amit rettentően unalmasnak találtam. Úgy érzem, ha kihagytam volna ezt a könyvet, nem veszítek sokat. Ezért nem is szeretném ajánlani. 

Ha valaki egy jó világvége után játszódó könyvre vágyik, amiben vírus is akad, inkább olvassa el Justin Cronin trilógiáját. Az egy jól felépített és nagyon izgalmas alkotás.

Mozgóképek CIII.

Megint a lehető legtovább húztam ennek a bejegyzésnek a megírását. Szeretem az őszt, és ilyenkor általában sokkal aktívabb vagyok. Munkában visszatértem a vírus előtti pörgős hétköznapokba, belekezdtem a harmadik nyelvtanfolyamba (Már haladó szinten vagyok, juhú!) és a szociális életem is visszatért most, hogy lehet emberekkel kötetlenül bárhol találkozni. Szóval mentségem az sok van, miért tartott idáig rászánnom magam erre a bejegyzésre. Pedig nem is nehéz feladat, hiszen csak két filmet láttam augusztusban összesen. Egyébként erre is jó mentségem van: nyaraltam.

Az utolsó szerelmes levél

"Egy fiatal londoni újságíró hatalmas megszállottsággal kutat egy levelezés után a hatvanas évekből, amely egy titokzatos szerelem történetét tárja fel előtte."

Könyvadaptáció, és bár nem ez Jojo Moyes legjobb munkája, azért elolvastam, így kíváncsi voltam, hogyan mutat a vásznon.

A színészválasztással nem volt problémám, és tetszett az egyensúly a két idősík között. Látványra sem eshet panasz, főleg a nyaralásos jelentek voltak kifejezetten szépek egy csipet korhangulattal. Ránézésre tehát rendben van ez a film, de attól még cukrosan romantikus. A könyvet kifejezetten sziruposnak és klisésnek találtam, és sajnos ez erre a filmre is igaz. Mondjuk nem meglepő, mert elég pontos adaptációról van szó. 

Összességében ez egy tipikus romantikus film, tipikus romantikus elemekkel. Aki szereti az ilyen könnyed, negédes alkotásokat, az valószínűleg nem fog csalódni. Illetve, aki olvasta a könyvet és szerette, az is elégedett lehet. Viszont kevésbé romantikus lelkűeknek valószínűleg túl sok lesz itt a csillámpor és szenvelgés.

Rurouni Kenshin - The Beginning

"Himura Kenshin ezúttal egy rejtélyes fegyverkereskedővel, Enishi-vel kerül összetűzésbe. Enishi a kínai alvilág irányítója. Továbbá fény derül Kenshin múltjának titkára is!"

Miután megnéztem az új Kenshin filmet, rájöttem, hogy van még egy. Úgy megörültem neki, hogy szinte azonnal le is csaptam rá. Most pedig úgy érzem, a készítők annyira elkényeztettek a hosszú kihagyás után leforgatott két filmmel, hogy még többet akarnék, hiába tudom, hogy ennyi volt, mert ez az ötödik a lezárás.

Van valami megmagyarázhatatlanul jó abban, amikor egy sorozatot előzménytörténettel zárnak le. Bár lehet, hogy csak én bírom nagyon, amikor a történetek játszanak kicsit az idővel. Kenshin figurája ráadásul kifejezetten kívánja az előzményeket, hiszen annyit emlegetik a múltját. Szóval nagy reményekkel ültem le megnézni ezt a filmet, és fájdalom beismernem, hogy nem épp azt kaptam, amit vártam.

Egyrészt Kenshin múltbéli romantikus viszonyát már az animében sem kedveltem. Nem bírtam a csajt, nem értettem, hogyan jöttek össze, hiába tűnik izgalmasnak ez a bosszúból szerelem kapcsolat, nekem nem jött át, sajnálom. Úgyhogy tudtam, mire számíthatok, mégis csalódtam. Ez a románc filmen még borzalmasabb volt. Vagy jobban ki kellett volna fejteni vagy épp kevésbé, mert rettentően untam. Ráadásul ez a vonal teljesen más irányba terelte az egész film hangulatát. A megszokott, könnyed, akcióban bővelkedő és néhol vicces, néhol drámai hangulat helyett egy nagy adag melankóliát kaptam. A negatív karakter is sarkított és unalmas volt, és összhatást tekintve rettentően el lett nyújtva ez a film. Mintha a készítők is érezték volna azt, amit a rajongók, hogy nem akarnak a végére érni.

Szerintem tehát ez lett a leggyengébb alkotás, és előzménytörténetnek választhattak volna jobb témát is. Az például engem sokkal jobban érdekelt volna, hogyan lett profi kardforgató, és miért kezdett politikai állásfoglalásba. Igen, azt a bizonyos polgárháborút szerettem volna, amiből csak morzsákat kaptunk. Azonban elfogult rajongó vagyok, és mivel ez egy Kenshin film, minden hibájától függetlenül szerettem. Rajongóknak ajánlom.

Értékelés:

Rurouni Kenshin - The Beginning      ->   9

Az utolsó szerelmeslevél                    ->    7