2014. július 31., csütörtök

Egy eltitkolt élet

Vegyes érzéseim vannak erről a könyvről. Kicsit másra számítottam, kicsit nehezen haladtam vele és mégis kicsit tetszett.
A borító nagyon szép, hangulatos, illik a történethez. Nincs meg 400 oldal és a nagyobb betűméret miatt egyáltalán nem tűnik hosszú olvasmánynak. Viszont picit nehéz, nem csupán szó szerint (tényleg van súlya a könyvnek, nem az a táskában könnyen cipelhető fajta), hanem átvitt értelemben is.
Fülszöveg:
"Az immár százéves Roseanne McNulty egy elmegyógyintézetben töltötte felnőtt életének jó részét, ám a kórházat nemsokára bezárják. Az orvosára hárul a feladat, hogy kiderítse: annak idején miért zárták be Roseanne-t. A pszichiáter, dr. Grene és az idős hölgy között az évek során szoros és különleges kapcsolat, már-már barátság alakult ki, Roseanne azonban mégsem képes megnyílni a férfi előtt. Miközben égeti a vágy, hogy megossza vele hányatott élete történetét, csupán a naplójának lapjain tudja őszintén feltárni titkait. Amikor dr. Grene megtalálja a feljegyzéseket, az asszony megdöbbentő erejű visszaemlékezése magával ragadja. Nyomozni kezd rég elfeledett dokumentumok után, és felfedezései mindkettejük életét kizökkentik."
A cím és a fülszöveg alapján izgalmasabbra, fordulatosabbra számítottam. Ez azonban inkább egy elmélkedős könyv. A cselekmény ugyanis két nézőponton keresztül bontakozik ki. Egyrészt Roseanne önvallomásai nyomán, amiket titokban firkálgat, másrészt orvosa, dr. Grene feljegyzései alapján. Ez a két narráció hol párbeszédet folytat egymással, hol nagyon messze elcsatangol a gondolatok hullámain.
Roseanne részei sokkal érdekesebbek voltak, hiszen lényegében elmesélték a teljes életét, így egész a polgárháborús évekig és a világháborúkig visszanyúltak. Ezzel szemben az orvos elsősorban a házasságára fókuszált.
Ez a típusú elmélkedés vagy tetszik az olvasónak, vagy nem. Nekem hol tetszett, mikor Roseanne életének izgalmasabb mozzanatai kerültek terítékre vagy kifejezetten elgondolkodtató sorokra bukkantam, és hol nem tetszett, mikor a szereplők csak keseregtek. Szóval elég hullámzó volt lelkesedésem és többször félre kellett tennem a könyvet, mielőtt rám telepedne a keserűsége moszatja.
Emberi sorsokról szól és mint tudjuk, az ember élete nem csak boldog pillanatokból áll, sőt vannak kifejezetten sötét időszakok is. Itt pedig, mivel ezek a sötét mozzanatok adták a cselekmény lendületét, hatványozottan jelen vannak.
Roseanne élete nem volt könnyű és itt most nem csak a vallási megbélyegzettségét, családi helyzetét értem, hanem azt a sztoikus életszemléletet, amit szinte elmegyógyintézetbe zárásáig mutatott. Amilyen tisztán látónak érződött az idős nő látószöge, olyan kusza és szenvedélymentes volt a fiatal énje. Néha nem értettem, miért félt ennyire a kezdeményezéstől, miért hagyta, hogy tönkretegyék, mert ő bizony hagyta.
Érdekes, hogy egyik szereplőt sem tudtam igazán megkedvelni. Mindegyikőjükkel szemben voltak fenntartásaim, volt akit már egyenesen utáltam (Gaunt atya mert egy rosszindulatú, egoista p... khm pap) és volt aki egyszerűen unszimpatikus volt, mint dr. Grene. Ettől függetlenül érdekelt, hogy mi történt velük és hogyan birkóznak meg vele. Talán mert Sebastian Barry stílusa jócskán tompított ellenszenvemen.
A könyv stílusa kifejezetten gördülékeny, bár a maguk lassú medrében haladnak az események. A nézőpontok váltása mindig a megfelelő pillanatban történik, így a könyv szépen van összerakva. A vége pedig, bár nagyon-nagyon kiszámítható, jól zárja le az eseményeket.
Szóval a kivitelezés rendben, a sztori elmegy, a szereplők meg, hát nem a szívem csücskei. Akkor mégis mi tetszett benne? A háttér.
Ez a könyv Írországban játszódik, ír emberekről szól ír írón keresztül. Bevallom, nem sokat tudok Írországról, bár a kelta mitológiát kifejezetten szeretem, így jó volt kicsit bepillantást nyerni az ír történelem egy szeletébe. Nagyon érdekesnek találtam a társadalmi viszonyokat, a kisvárosi hierarchiát és azt, ahogy mindezt megváltoztatta a politikai helyzet. Természetesen ez csak egy kis kóstoló volt, hiszen nem a polgárháborún volt a hangsúly, én mégis úgy csuktam be a könyvet, hogy tanultam valamit, még ha csak egy apróságot is Írországról.
Összefoglalva ez egy elmélkedős könyv emberi sorsokról, az idő múlásáról, öregedésről, szeretetről és megbocsájtásról. Hiába olvastam lassan, hiába volt néha elegem belőle, nem tudok rosszat mondani róla. Az ember vagy szereti ezt a műfajt, vagy nem.
Épp ezért csak azoknak ajánlanám, akik szívesen töprengenek egy esős napon.

Néhány idézet, mert érdekes gondolat akadt benne bőven:
"A saját szemünkben soha nem öregszünk meg. Ez azért van, mert végeredményben a hajó, amelyen utazunk, a lélek, nem pedig a test." 
"Hiszen végső soron a világ valóban csodaszép, és ha nem emberek lennénk, hanem bármilyen más élőlények, talán folyamatosan boldogok lennénk benne." 
"A házasélet egyik nagy adománya, hogy valamiféle varázslatnál fogva mindig ugyanolyannak látszunk egymás szemében." 
"De talán kicsi és keskeny minden, ami emberi."

Könyves várólista XIII.

Július vége van. Eltelt egy hónap a nyárból vagyis pont a felénél járunk.
Nem akarom, hogy vége legyen, de ebbe nincs beleszólásom, nem igaz? Viszont az olvasmánylistámba nagyon is van. Lássuk hát, milyen könyvek csücsülnek jelenleg ezen a polcomon:


Továbbra sem szeretném ismételni magamat, így az első négy könyvet átugrom, hiszen írtam már róluk a rovat korábbi bejegyzéseiben. Aki lemaradt volna, az olvashat a listán tanyázó két bolhapiacos könyvemről ITT, míg a két kölcsönkönyvről bővebb információk találhatók ERREFELÉ
A várólistámon figyelő 10 könyvből ezért most csak hatot veszek számba.

Saját könyvek:

Ruta Sepetys - Kalitkába zárt álmok
Nem volt kérdés, hogy valamikor le fogok csapni erre a könyvre. Már akkor tudtam, hogy kell nekem, mikor volt szerencsém személyesen találkozni az írójával. Nem csupán azért, mert Ruta tündéri ember, hanem mert az első regénye (Árnyalatnyi remény) is nagyon tetszett. Persze a fülszöveg sem elhanyagolható tényezője vonzalmamnak és többen sok szépet meséltek róla.

Jojo Moyes - Akit elhagytál
Egy másik könyv, amire szintén az írója miatt figyeltem fel. Moyes egy másik könyve (Mielőtt megismertelek) meggyőzött róla, hogy erre az íróhölgyre is érdemes odafigyelni. Ezért amikor megláttam a frissen megjelent új regénye borítóját, (Ez a borító amúgy sokkal szebb, mint az olasz változaté, amit volt szerencsém megsimogatni a római reptéren.) nem bírtam ellenállni neki. A két szálon, két idősíkon futó történet ígérete pedig csak egy kis tejszínhab dombocska mindennek a tetejére.

Könyvtári könyvek:

Tatiana de Rosnay - Sarah kulcsa
Ezzel a kötettel már többször szemeztem a könyvtárban. Szomorú, de érdekes téma. Nagyon kíváncsi vagyok, mennyire adja át a történelem egyik sötét zugát. Készítettek belőle filmet is, ám én az előbb a könyv és csak aztán a film nézőpontot képviselem. Amint hangulatom lesz hozzá, bele is kezdek.

Gail Carriger - Változatlan
Steampunk regénysorozat második kötete. Az első rész (Lélektelen) tetszett, meg is van a polcomon ráadásul dedikáltatva, ám nem éreztem égető szükségét a további részek beszerzésének. Talán mert nekem az a könyv úgy volt kerek a végkifejlettel együtt. Viszont, ha már hatodszorra is szembejött velem a könyvtárban, nem hagyhattam magára. Különben is hiányzik picit a fantasy világ.

Mark Lawrence - Tövisek királya
Szintén második kötet és az első része szintén a polcomon csücsül. Csakhogy a Tövisek hercege nem győzött meg igazán a történet nagyszerűségéről. Fumax Kiadó könyvei, főleg ha kemény kötést kapnak és meglehetősen vastagok, nem az olcsó kategóriába tartoznak, ezért kivárásra játszottam. Aztán kiszúrtam a könyvtárban és most nyugodt szívvel utánajárhatok, megéri-e befektetni rá, vagy sem.

Sophie Kinsella - Segítség, kísértet!
Ez a könyv szerepelt korábban a kívánságlista rovatom egyik bejegyzésében. Azóta többször szemeztem vele, Ribizly barátom is felajánlotta kölcsönbe (neki amúgy nagyon tetszett), ám mivel megtaláltam a könyvtárban, kivételesen visszautasítottam ezt az ajánlatot. Megvártam, hogy kedvem legyen hozzá és legutóbbi könyvtárfosztogatásom során meg is érkezett. Vidám kikapcsolódásnak tűnik és erre a sok komolyabb hangvételű könyv között szükségem is lesz. Plusz, már igazán illene olvasnom valamit az írónőtől.

Jelenleg tehát ők várnak olvasásra. Igyekszem nem sokáig halogatni őket, különösen a bolhapiacos könyveket, akiket már így is jócskán megvárattam. Csakhogy szeszélyes vagyok, akár egy macska és rossz szokásom a könyvek halmozása és halmozása, míg el nem borítanak az olvasatlan kötetek. Hiába vár rám ilyen sok szép kötet, mindig azon jár az eszem, mit lehetne még begyűjteni.
Menthetetlen könyvfüggő vagyok...

2014. július 30., szerda

Witches of East End

Régen írtam sorozatokról. Pedig bele-belenézek néhányba, ám egy idő után hanyagolom őket. Ha nem szippant be a világuk (mint a Trónok harca vagy az Odaát), akkor az X. rész után fárasztani kezdenek, megunom őket és el is felejtem, hogy léteznek. Néhány rész alapján szerintem nem érdemes véleményt írni róluk, így ezen sorozatnéző próbálkozásaim nyom nélkül maradnak.
Mostanában viszont találtam egyet, ami megérdemli a figyelmet. (Legalábbis az első évad alapján.)
Melissa de la Cruz négykötetes regénysorozata alapján készült. A könyv magyarul még nem érhető el, ám az írónő egy másik misztikus sorozata - Kékvérűek sorozatnéven - felelhető a Kelly Kiadó kínálatában (sajnos csak az első 3 kötet a 7-ből...), illetve az ifjúsági könyvsorozatát is meg lehet találni a magyar könyvesboltokban. Utóbbit Beach Girl címen az Ulpius-ház kezdte kiadni és el is jutottak a harmadik kötetig, így már csak egy könyv kellene, hogy legalább ez a sorozat teljes legyen magyar fordításban.
No, de vissza a boszikhoz. Ismertető:
"Melissa de la Cruz bestsellere szolgált a Witches of East End alapjául, amely a Beauchampekről, egy többgenerációs boszorkánycsaládról szól. A családfő Joanna Beauchamp - két lánya van, Ingrid és Freya, akik véletlenül felfedezik a családi titkot. Így amikor sötét és rejtélyes eseménysorozat veszi kezdetét, beleértve ebbe Joanna gonosz testvérének, Wendynek a felbukkanását is, az életükön úrrá lesz a káosz és a hölgyek végül kénytelen elismerni, hogy igazi hivatásuk mégiscsak a boszorkányság."
Ismertető nem mond sokat, de nincs is rá szükség. Ez a sorozat ugyanis részben kifejezetten tipikus.
Pont azokat a mozzanatokat tartalmazza, amelyeket a mostanában népszerű misztikus sorozatok (értem ide a vámpírsztorik tömegét is), illetve a családi titkok, szerelmi sokszögek és kisebb-nagyobb kalandok sem tűnnek ismeretlennek a gyakorlott sorozatnézők számára. Csakhogy minden sablon ellenére, igazán egyedi ez a történet.
Először is végre egy olyan természetfeletti sorozat, ami nem kamaszokról szól. A főszereplők felnőtt emberek felnőtt problémákkal, legyen szó munkáról vagy párkapcsolatról.
Másodszor a mágia szépen körül van határolva, megvannak a korlátai, a bájai és veszélyei egyaránt. Illetve az évad végére kiderül a forrása is, aminél picit ugyan húztam a számat, de passzolt a sztorihoz.
Harmadszor, bár látszik a képi világon, hogy nem vitték túlzásba a költségvetést, ez cseppet sem zavaró. A varázslatok egyszerűek, könnyedek és megvan a maga szépségük, így a néző nem esik ki a sorozat világából. Igaz, a csatajeleneteken van még mit dolgozni. (Oké, ez is csak a végén volt, de ha már finálé, lehetett volna ütősebb a csajbunyónál...)
Negyedszer boszorkányokról szól, kell ennél több indok? Nagyon szeretem a boszorkányos témát.
Szóval egyszerre szokványos, mégis egyedi, talán épp ebben rejlik a bűbája. Az első résznél úgy voltam vele, elmegy, aztán megnéztem még egyet és még egyet és egyszerűen beszippantott.
Megkedveltem a szereplőket, különösen Wendyt. Nagy kedvencem lett és nem csak azért, mert időnként macskabőrbe bújik, hanem mert a sorozat kissé szarkasztikus humora neki köszönhető. Laza, vagány és igazán boszorkányos nőszemély, abszolút kedvenc karakter.
Persze a többiek is rendben vannak, az aggodalmas anyuka, a lázadó lány és a visszafogott könyvmoly szerepében. Remek csapatot alkotnak, főleg ha félresikerült varázslatok megoldásáról van szó.
A varázslatok nem merülnek ki a ceruzalebegtetés és bájitalfőzés alapjainál, hanem gyökeret vernek a múlt rejtélyes szövevényeibe. Ez pedig egy újabb adalék a sorozat ínyencségéhez. Több epizód a múlt századokba enged bepillantást, és ahogy halhatatlan körökben lenni szokott, a régi ügyek újra és újra napirendre kerülnek. Nekem nagyon tetszett ez a kis utazgatás az időben.
A rejtélyek és titkok fokozatosan bontakoznak ki és úgy tűnik, kifogyhatatlan utánpótlással rendelkeznek. A cselekmény lépésről lépésre halad előre, egyik rész építi a következőt és mindig van valami aprócska titok, ami továbblendíti az eseményeket.
szerelmi háromszög
Bár a főszereplők között a nők vannak többségben, azért a srácok sem lettek mellőzve. Két állandó férfiszereplő  szerelmi háromszöget alkot az egyik ügyeletes boszorkánnyal. Mivel már az első pillanattól nyilvánvaló volt a dolog, nem különösebben zavart ez a sablon minden kiszámíthatósága ellenére sem. A figyelmemet ugyanis volt bőven más mozzanat, ami lekötötte, így a romantikus évődés csak egy plusz legyintésnek tűnt a varázspálcával.
A romantikus vonal egyébként erőteljesen van jelen, mindig fel-felbukkan egy újabb udvarló valamelyik hölgy küszöbén.
Összefoglalva izgalmas és fordulatos sorozat, nekem tetszik.
Bátran ajánlom minden boszirajongónak, illetve azoknak, akik új sorozatba kezdenének és nem zavarja őket a mágikus fűszer.
Az első évad 10 epizódból áll, míg a második jelenleg is fut és információm szerint 13 részre nyúlik majd.

Bár a zene nem túl hangsúlyos, azért találni néhány remek muzsikát a repertoárban:

2014. július 26., szombat

Kyoukai no Kanata

Ezt az animét már hónapokkal korábban elkezdtem nézni. Az előzetes alapján izgalmasnak tűnt és megtetszett a grafikája. Csakhogy akkor még nem volt teljes a magyar fordítása, én meg nem szeretek heteket várni az új részekre (elsősorban azért, mert egy rész alig több 20 percnél), így inkább szüneteltettem és kivártam. Közben viszont picit meg is feledkeztem róla - mert nem kifejezetten kapott el a történet -, ami szintén rossz szokásom. (Magi is hasonló sorsra jutott, de szándékomban áll azt is befejezni és írni róla egy bejegyzést.) Így pedig csak most jutottam a végére.
A Kyoukai no Kanata (angol címén: Beyond the Boundary) egy rövid, 12 részes anime Nagomu Torii háromkötetes light novel-je alapján. Ezzel a mondattal valószínűleg minden olyan olvasómat elriasztottam, aki távol tartja magát a japán film- és könyvvilágtól. Szóval, mi is a light novel? Lényegében egy novella vagy kisregény. Rövid történet könyv formájában, nem képregény, de tartalmaz illusztrációkat is. 
Ismertető, magam után szabadon:
Akihito Kanbara tanítás után épp hazafelé indul, mikor észrevesz egy lányt az iskola tetejének szélén egyensúlyozva. Akihito magát is meglepve azonnal felrohan, hogy lebeszélje a szemüveges szépséget az öngyilkosságról. A világ talán legostobább beszédével fel is hívja magára a lány figyelmét, aztán kiderül, nem öngyilkosságra, hanem gyilkosságra készült. A célszemély pedig pont Akihito.
Ez egy meglehetősen vegyes anime már ami a műfaját illeti. Egyrészt egy pörgős, harcolós epizódjellegű sztori megfűszerezve humorral, drámával és egy kis románccal. Másrészt pedig néha túlságosan sok lett az a fűszer.
Ebben a világban youmuk vannak, vagyis tipikus japán természetfeletti lények mindenféle formában. Rájuk pedig egy szuper képességekkel rendelkező csapat vadászik, hogy megvédjék a világot, ahogy lenni szokott. Nem hiszem, hogy meglepek bárkit azzal, ha elárulom, Mirai (a szemüveges lány a tetőn) az utóbbiba tartozik, míg Akihito inkább az előbbibe, mivel félig youmunak született. Ezzel pedig már el is mondtam a történet lényegét, de hogy még érzékletesebb legyen a dolog, illusztrálom is:
a történet lényege
Ez az anime erről szól és itt akár be is fejezhetném a bejegyzést, a cselekményről ugyanis nem érdemes többet elárulni. Inkább írok kicsit a kivitelezésről.
A rajzolása szép, nem lehet rá panasz, és bár az elején tetszett, hogy szemüveges a főhősnő, egy idő után idegesített. Ennek oka Aki szemüvegfétise volt. Minden egyes részben el kellett mondnia, mennyire odavan a szemüveges lányokért, ami egy ideig vicces, aztán meg görcsös, a végére meg: "Tudjuk, tudjuk! Mondj már valami mást is!"
A humor néhol elég erőltetett volt, én legalábbis annak éreztem ezt az élezzünk ki mindent egy kis "pajzánságra" dolgot. Nem véletlen az idézőjel, hiszen nincs ebben semmi erotikus, csak utalgatnak meg fétisekkel dobálóznak. Egyrészt szemüvegfétis, másrészt kishúgfétis (ami szerintem inkább rémisztő mint vicces), aztán ott van Hiromi kényszeres kézmelengetése és a húga nyalókamániája. Néha nem tudtam, hová tenni őket.
Persze a humor egyértelműen japán módra van jelen, amit általában szórakoztatónak tartok kis dózisban. Itt viszont egy teljes részt szenteltek neki (6. epizódról beszélek minden táncolós, éneklős és trutymós motívumával egyetemben), aminek nézése közben pudinggá változott az agyam és kifolyt a fülemen. Túl sok volt, túl sok!
Szerencsére a humor mellett a dráma és az akció is kapott bőven szerepet, ami ellensúlyozta kicsit. Volt néhány kifejezetten melankolikus rész is. Ha pedig akció, írnom kell kicsit Mirai képességéről.
Mirai Kuriyama
Mirai nem épp szokványos módon harcol a youmukkal. Ő azon ritka emberek egyike, akik kardot képesek formálni a saját vérükből. Menő, mi? Az, meg látványos, bár szegény lány utána ki van ütve a vérszegénységtől.
Amúgy, ha sikerül lecsapni egy youmut, akkor csillogó kővé változik, amit el lehet adni jó pénzért a feketepiacon. Csak én érzek erős videojáték párhuzamot?
Mivel ez egy rövid anime és egy-egy rész gyakran csak arról szól, hogyan lehet lecsapni az aktuális szörnyecskét, nehezen bontakozik ki a háttér. A néző folyamatosan kapja a morzsákat, fel-felbukkannak a szálakat mozgató alakok a sötét sarkokból, nekem a finálé mégis lapos lett.
Lapos, mert még mindig nem értem a történet lényegét. Ott volt ez a nagy és csúnya youmu, a főgonosz, akit több epizódon át próbáltak legyőzni néhány csavarral fűszerezve, aztán a végére csak bumm, lecsapták. Ráadásul ezzel járt egy kis dráma is, amit az utolsó rész utolsó pár perce ugyanúgy agyoncsapott mindenféle magyarázat nélkül. A tizenkettedik rész végére a néző tehát kapott egy foltokból összeálló történetet és nagyon kevés választ. Nekem legalábbis maradt jó néhány megválaszolatlan kérdésem.
Összességében, bár nem hibátlan, azért tetszett. Szórakoztatott, így nyugodtan ajánlom azoknak, akik akciótörténetre vágynak és nem bánják, ha egy kicsit vérszegény. Délutáni kikapcsolódásnak megfelel.

Zárszónak a nyitó dal, mert zenében nagyon eltalálták a hangulatot:

2014. július 25., péntek

Beavatás

Ezt a könyvet egy könyvbolhapiacon szereztem be, amiről írtam is korábban egyik rovatomban. Viszonylag régi könyv 1979-es kiadású, ami meg is látszik rajta, az egyszerű borítóján és a tartalmán egyaránt.
Alig több 200 oldalnál és elég picike, zsebkönyv mérete van, nekem mégis egy hónapnál tovább tartott, míg átrágtam magam rajta.
Fülszöveg:
"A Beavatás három magyar fiatal – a Fráter fivérek s az idősebbik felesége, Laura – három velencei napjának a regénye. A hetvenes évek statisztikáiban nálunk is tömeges gyakorisággal előforduló, minden tekintetben szokványos olaszországi turistaút első, „kötelező” állomásán a két testvér, az építész Károly és a tolmácskodó, szabadúszó Ambrus először éli meg, amit századok óta átél minden világjáró hazánkfia, amikor idegen környezetben, más nyelv, más szokások, másfajta erkölcs és gondolkodás, másmilyen élet másmilyen lehetőségeink a tükrében és röntgensugárzásban szembesül önmagának és annak a közösségnek a gondjaival, amelyhez tartozik. De a Fráterek e súlyos és keserves élménynek a szédületében egy másik mitikus élménynek: a testvérkapcsolatnak éppen a különleges helyzet és élmény ingerére kibomló drámáját is megéli, amit – sorsát meghatározó következményekkel – ösztöneiben és idegzetében Laura is követni kénytelen. A Beavatás – az illúziókkal, a hamis tudat fátylaival elkendőzött, rideg valóság feltárulása. Kíméletlen megvilágosodás: az intellektuális és az erkölcsi-érzelmi önámítás gátjainak tragikus eredményű áttörése. Ambrus cinikus-link életvitelének felhámja mögül előtűnik a rossz útra tévedt belső emberi szabadságharc kilátástalansága, Károly igavonó kötelességtudása, erkölcsi idealizmusa mögül az igazi megismerésre és az igazi cselekvésre való restség."
A fülszöveg alapján érdekesnek tűnt és bár korábban még nem hallottam Ács Margitról, azért a magyar szerzőség meggyőzött. Úgy érzem, bedőltem a borító ezüstös csillogásának.
Ez a könyv ugyanis unalmas. Nem azért mert lényegében csak beszélgetnek és sétálgatnak benne - ez kifejezetten érdekes és izgalmas is lehetne -, hanem mert ezek a beszélgetések szörnyűek.
A karakterek teljesen hidegen hagytak, vagy unszimpatikusak voltak, néha pedig idegesítettek, így a szájukból elhangzó mondatok sem érdekeltek különösebben. Minden szereplő elvan a saját kis világában és felesleges dolgokon fecserészve próbálja meggyőzni a többit, hogy az ő világa a helyes, az igazi. Pedig valójában egyikük sem szereti a világát, életét, csak nem mer vagy nem tud változtatni rajta, így inkább piedesztálra állítja, nagy szavakkal elfedi és élvezi az egoját.
A beszélgetések nagyon filozofikusnak tűnnek, vagy legalábbis annak szánták őket. Hosszú és bonyolult okfejtés elvekről, világnézetekről, politikáról, történelemről, ám a mélyükön mind üresek, hiábavalók és nem vezetnek sehova. A szereplők újra és újra lefutják ugyanazt a kört: ránéznek valamire - lehet az templom vagy egy kupac szar (nem vicc, tényleg egy adag kakáról is órákig társalogtak) - megtárgyalják, győzködik egymást, majd lezárás nélkül továbbállnak. Ezektől a beszélgetésektől (amiknek semmi értelmét nem találtam az önigazoló szótépésen kívül) a könyv darabos, unalmas, lassú lesz, míg a cselekménye egy helyben toporog. 
Persze érezhető rajtuk, hogy a '70-es évek viszonyaihoz idomulnak, mégsem voltak igazi korképek. Nem lettem tőlük se okosabb, se nyitottabb, se több. Inkább csak növelték gátlásaimat a szocialista Magyarország iránt.
No, de hogy hová fut ki ez az egész? Hiszen kell lennie lezárásnak, végnek is egy könyvben. Van is meg nincs is. Van, mert a kötet végén a főszereplő hölgynek megjön a kellő bátorsága a változtatáshoz és nincs, mert ez a kutyát sem érdekli. Magasról tettem rá, hogy Laura boldog, nem boldog, szerelmes-e vagy sem, evett-e reggelit vagy nem. Felszínes volt számomra és érdektelen, így a végén meghozott nagy döntése csak annyiban dobott fel, hogy egyben a kötet végét is jelentette.
A cselekmény ugyanis nem úgy van felépítve, hogy megismerjük Laura helyzetét, beleássuk magunkat a gondolataiba, megnézzük mi változtatja meg őket és a végén megtudjuk, mit kezd új tapasztalataival. Nem, itt csak van, néha meg se szólal, néha meg gyerekesen közbevág, bár a fiúk lehurrogják, aztán bumm, kijelenti, nem boldog, a végén meg tesz egy lépést, hogy változtasson ezen. Csakhogy ő maga sem tudja, mit akar, az olvasó meg még kevésbé és ennyi körmönfont barokk szócséplés után, amit közben az olvasónak végig kell szenvednie, már ugyan mindegy, mi van a csajjal. Én legalábbis tettem rá magasról, meg mondjuk a többi szereplőre is. Bár a kockás öltönyös hippi vicces figura volt.
Összefoglalva nem tetszett, nem élveztem, míg olvastam, így inkább nem ajánlanám senkinek. 

Néhány megjegyzés:
Ács Margitnak további három könyvéről tudok. Egy regényről (amiben valójában két darab kisregény szerepel), egy novelláról és egy novelláskötetről. Mivel nem fogott meg se a stílusa se semmi a fent említett könyvben, nem hiszem, hogy próbálkozom még a munkáival. Ettől függetlenül nem akarom mindenki kedvét elvenni tőle, talán a többi kötete jobb.
Ami pedig a bolhapiacolást illeti, úgy néz ki körültekintőbben kellene válogatnom. A négy adoptált könyvből kettőt olvastam eddig (a másik A bukott lány volt) és mindegyik nélkül boldogan meglettem volna. Remélem a másik kettő ad végre egy kis pozitív élményt.

2014. július 23., szerda

Elakadó lélegzet

Ez a könyv meglehetősen népszerű megjelenése óta. Több pozitívat hallottam róla, mint negatívat és akik dicsérték, olyan magasztosan nyilatkoztak róla, hogy nem bírtam elsiklani felette. Úgyhogy nem épp alacsony elvárásokkal kezdtem neki.
A borító tetszetős, igazán hangulatos, különösen a zárt ajtó, ami elfojtott dolgokat sugall. Nekem legalábbis mély családi titkok jutottak eszembe róla.
Picikét vastag könyv 500 körüli oldalszámával, ám gyorsan lehet vele haladni. 
Néhány elgépelésen kívül így a fizikai megjelenésére nem lehet panasz.
Fülszöveg:
"Weslynben, a connecticuti gazdag városban, ahol a lakosság többségének az a legfőbb gondja, hogy milyen benyomást kelt, és kivel előnyös mutatkozni, Emma Thomas a legszívesebben átváltozna levegővé, de addig is rögeszmésen ragaszkodik a tökéletesség látszatához: úgy öltözik, hogy senki se lássa rajta a zúzódásokat, nehogy kiderüljön, mennyire távol esik a tökéletességtől az élete. Egy napon váratlanul beköszönt a szerelem, amelynek hatására Emma kénytelen tudomásul venni a saját értékét, bár ez azzal fenyegeti, hogy kiderül a titok, amelyet olyan kétségbeesetten takargat…"
Szerintem, ezt a könyvet túlértékelik. A sok magasztalás, hogy milyen komoly könyv, mennyi érzelem van benne és milyen kemény témát boncolgat erőteljes túlzás. Ez a kötet ugyanis tagadhatatlanul ifjúsági regény annak minden pozitív és negatív tulajdonságával együtt és nem olyan mélyen szántó. Rögtön kifejtem, miért.
Valóban egy elég kényes és nehéz témát feszeget, a családon belüli erőszakot, azon belül is a kiskorúak bántalmazását. Viszont csak olyan elszántsággal feszegeti a kérdést, mint egy álmos óvodás a zsírkrétás doboz tetejét. Megkapargatja, kivesz néhány dolgot tessék lássék módon a felszínre, aztán hagyja az egészet. Az ötszáz oldalból ugyanis cirka kétszáz foglalkozik Emma családi hátterével, a többi a szerelmi élete körül repked.
Csalódtam. Csalódtam, mert ez a téma sajnos nagyon is valóságos, a könyv mégis teljesen elrugaszkodott köntösbe burkolja és megszórja egy kis cukormázzal. Lehet érzéketlen boszorkánynak tekinteni, de cseppet sem rázott meg Emma szenvedése, mert nem tudtam igazán együtt érezni vele.
Emma ugyanis egy majdnem felnőtt, intelligens, tehetséges fiatal lány. Legalábbis annak kell lennie, ha éltanuló, élsportoló (fociban és kosárlabdában egyaránt), az iskolaújság szerkesztője és a művészeti szakkör egyik jeles tagja egy személyben. Van egy remek barátja, Sara és bár zárkózott, azért megnézik a srácok, ha végigmegy a folyosón. Egy ilyen lányt mégis hogyan lehet szánni azért mert együtt él egyértelműen pszichiátriai kezelésre szoruló, szadista nagynénjével? Bocs, de nem megy. Carol minden gonoszsága ellenére nem akartam megmenteni Emmát. A helyzet ugyanis az, hogy nem akarta, hogy megmentsék. Ezer és egy mód lett volna szabadulására, ő mégis maradt és tűrt. Mindezt pedig olyan szentimentális indokkal, ami nem kedves, hanem szánalmas a szememben.
Nem kedvelem a mártírokat. Nem az önfeláldozással vannak gondjaim, mert az szép és bátor dolog, ha az illető küzd, harcol és utolsó lehetőségként megteszi, hanem az indokolatlan gyengeséggel. Emma sajnos az utóbbi. Egyszer sem próbált meg védekezni, visszaszólni, megbeszélni, segítséget kérni, tenni bármit, így önként vállalta a további szenvedést, így pedig képtelen vagyok sajnálni.
Szóval a dráma nem igazán volt számomra drámai. A szerelmi szál már egy fokkal jobban tetszett, legalábbis egy darabig. 
Emma az elején szimpatikus volt önként vállalt gyengesége ellenére is, és mikor besétált a képbe Evan, elkezdtem drukkolni nekik. Evan ugyanis a rendes srácok díszpéldánya. Kedves, udvarias, szórakoztató, visszafogott, de tud vagány is lenni, ha arra van szükség és az a kitartás, amivel Emmát fűzte, igazán csodálatraméltó. Na, így kell fokozatosan meghódítani egy lányt!
Csakhogy Emma egyre ellenszenvesebb lett, fokozta mártír mivoltát és tönkre vágta a bimbózó románcot egy újabb lehetetlen indokkal. Aztán botrányos módon próbált vigasztalódni, én meg nem értettem, mi baja van. Aztán rájöttem, Emma nagy problémája egyetlen egy dolog: hülye. Hülye, mert úgy pöckölte arrébb a fényes páncélban, fehér lovon érte érkező herceget, mint egy bosszantó legyet. Na, ezek után mondja bárki, hogy meg kell menteni a csajt. Ő nyilvánvalóan  nem akarja, hogy megmentsék.
Nem érdemli meg Evant, aki sajnos totálisan szerelmes. Szegény srác, ezt még meg fogja szívni, ebben biztos vagyok.
Még egy szereplőt meg kell említenem, Sarát. Sara igazi barát és egy kifejezetten szimpatikus, életvidám lány. Emma hálát adhat az égnek miatta, mert ezt a sok mártír megnyilvánulást, csak az igazi szeretet tudja elviselni.
A cselekmény gördülékeny, kellemes tempóban halad előre és igazán olvasmányos a stílusa. A középiskola minden főbb mozzanata megtalálható benne, amitől az ifjúsági regények könnyed hangulata is körbelengi. Aztán persze van néhány rész, amiben Carol klinikai tüneteket produkál, Emma meg szenved, de csak megvontam a vállamat és lapoztam tovább. Szóval cseppet sem nyomasztó könyv. (Vagy nekem túl magas az ingerküszöböm.)
A könyv lezárása pedig, nos nagyon-nagyon tipikus. Felveti a lehetőséget, hogy Emma levetkőzi hülyeségét, de aztán puff, agyon is csapja és olyan záró fejezetet biggyeszt a végére, ami drámai kellett volna, hogy legyen, de csak a szememet forgattam. Komolyan? Komolyan kellett egy ilyen klisés befejezés? Komolyan?
Összefoglalva tehát jó könyv, szívesen olvastam, de nagyon túl van értékelve.
Azoknak ajánlom, akik romantikus olvasmányra vágynak értelmes cselekménnyel és csipetnyi drámával. Biztosan nem fognak csalódni.  Azok viszont, akik nem kedvelik a mártír főhősöket, vagy kifejezetten komoly és komor témájú könyvet olvasnának, lehet jobban járnak egy másik kötettel. 

Kiegészítés:
Ez a könyv bizony egy trilógia nyitó kötete volt. Ne kérdezzétek, minek kellett még két kötetig nyújtani, én sem értem.
A második rész, Visszafojtott lélegzet már elérhető magyarul. Ahogy pedig a Maxim Kiadót ismerem, a befejező részre, Out of Breathing sem kell majd sokat várni.
Mindenképpen el szeretném olvasni a következő részt, (Ribizly remélhetőleg kölcsön adja azt is) főleg mert a visszajelzések alapján nagyon megosztotta az olvasóközönséget. 

2014. július 22., kedd

Munka és nyaralás

Folytatom élménybeszámolós bejegyzéseimet olaszországi utamról. Ezúttal a napi beosztásom kerül terítékre, vagyis hogyan sikerült összekötnöm a kellemest a hasznossal. 

Ahogy az elutazásomat megelőző bejegyzésben is írtam, nem nyaralni mentem Rómába, hanem dolgozni. Nyári szakmai gyakorlat cím alatt futott a dolog, de ez nem akadályozott meg abban, hogy nyaralásként kezeljem és belefűzzem a kellemesebb dolgokat is.
Könyvtárban dolgoztam, ahogy a mellékelt képen is látszik, egy kicsi, barátságos, ám elég poros könyvtárban. Minden munkanap végén olyan szutykos voltam, mint egy rossz gyerek a porban hancúrozás után.
A feladat nem volt túl bonyolult, művészeti albumokat kellett katalogizálnunk. Nem túl izgalmas, de nagyon szöszmötölős munka, főleg mikor fél órát ültünk egyetlen köteten.
A felosztás egyszerű volt, társam, Pék gépelt (vagyis írta a katalógust), míg én nyálaztam át a könyveket és mondtam neki az adatokat. Több száz könyvet mozgattunk meg, több száz művész munkáiba pillantottam bele és többször elszörnyedtem.
Feladatom közé tartozott a kötet kiadási dátumának felderítése és úgy tűnik, a művészeti portfóliók készítői véletlenül sem hallottak kiadási adatokról. Hihetetlen, hogy ISBN számmal ellátott példányokról is gyakran hiányzott a kiadási év. Tessék őket visszaküldeni az iskolapadba könyvtári és levéltári ismeretek korrepetálásra! Felháborító...
Még egy adattal gyűlt meg néha a bajom, a műfajjal. Az ember azt hinné, könnyű eldönteni, hogy festményről, szoborról, iparművészetről vagy installációról van szó, de nem. Míg forgattam ezeket a könyveket (magyar, olasz, német és angol nyelven) és nézegettem a képeket, gyakran elbizonytalanodtam. Néhány absztrakt drótokból és más anyagokból összerakott kusza alkotást képtelen voltam besorolni. Egyszerűen nem tudtam megmondani, mi lehet, azt meg főleg nem, mi ebben a művészi, hacsak az elszállt fantáziát nem tekintem annak.
Szóval olyan sok borzalmas alkotást (nem túlzok, néhány rémálmomban se jöjjön elő) volt szerencsém megnézni, hogy a munkaidő végére teljesen lezsibbadt az agyam. Na, meg ki voltak az idegeim a "semmit se lehet tudni erről a vacak összefűzött papírról, hogy merészelték ezt kiadni, és hogyan lesz ez így kereshető a katalógusunkban" szitutól.
Épp ezért mindig felüdülést jelentett, ha befejeztük a munkát és mehettünk bolyongani a városba, igazi műalkotásokat csodálni. Reggel kilenctől délután négyig absztrakt modern művészetbe süppedtem, így estére igazán jól jött az ókori építészet csodája, vagy néhány gyönyörű barokk festmény, szökőkút és szobor. 
Lehet kultúrsznobnak nevezni, de én azt szeretem, ha a festmény festménynek is tűnik, nem pedig néhány elkóborolt pacának pár forma körvonalával a szélén. Persze hozzátartozik, hogy a régi dolgok általában sokkal jobban vonzanak, ami tekinthető szakmai ártalomnak is.
Ezektől a kis nehézségektől eltekintve azonban élveztem a munkát. Hajtott a tudat, hogy ez egyszer majd nagyon hasznos lesz annak, aki betéved a könyvtárba és szeretné egy bizonyos művész összes munkáját átböngészni. A könyvtár pedig pont az a közeg, ahol otthon érzem magam és a hőmérséklet is remek volt odabent.

Munka után édes a pihenés alapon, a nap szabad óráit város-, műemlék- és múzeumnézőben töltöttük, a hétvégékre pedig meg is feledkeztünk a könyvtárról.
Mivel a múzeumokról és egyéb turistacsalogató helyekről később majd részletesen írok, most a kimondottan nyaralós napunkról szeretnék beszámolni.
Nem volt kérdés, hogy ha van néhány teljes szabadnapunk a hétvége miatt, akkor abból egyet a tengerparton fogunk tölteni.
Pék előre megnézte, milyen messze is van a part, mivel jutunk el oda és kinézett magának egy sárga napernyős strandot.
Így vasárnap reggel felkerekedtünk, kipróbáltuk a tömegközlekedést, vagyis a helyi HÉV-et, ami egész a partig elvitt minket röpke 40 perc alatt. A part ugyanis Rómához tartozik, gyakorlatilag a külvárosa, ahogy a reptér is. (Amúgy a reptér nagyon közel van a strandhoz.)
Leszálltunk a vonatról, elnavigáltam kis csapatunkat a partra okosan helybéli strandolókat követve és pont a sárga napernyőknél kötöttünk ki. Pék nagyon boldog volt, én meg túl izgatott, hogy érdekeljen, milyen színe van a napernyőnek.
Béreltünk két napozóágyat (persze ez is sárga) és egy napernyőt, aztán kislányos lelkesedéssel örültünk a homoknak, ami elborította teniszcipőmet, és a hullámoknak.
Szerencsére az öltözőben voltak kulcsos szekrények, így nem kellett aggódnunk a holmink biztonsága miatt, és azonnal belevethettük magunkat a vízbe.
A strandon nagyon kevés volt a turista, de az mind a vízben volt, míg az olaszok csak a parton napoztak. Nekik ez még nem volt igazi nyár, bár mi majd' meggyulladtunk, a homok égette csupasz talpunkat és a víz is kellemesen hűvös volt.
Ez volt az első alkalom, hogy láttam a tengert. Gyönyörű, bár nem a látvány volt az, ami igazi élményt nyújtott, hanem a tapasztalat. Jobban szeretem a tavakat, mint a medencéket és persze a Balatonon szocializálódtam, ami meg is látszott.
Először is minket nem zavart, hogy nem volt kristálytiszta a víz a homokos és iszapos part miatt, hiszen ehhez voltunk szokva.
Másodszor, bár tudok úszni, sosem szeretek túl messzire merészkedni a parttól, mert évente csak párszor úszom, így nem bízom teljesen az erőnlétemben. Vagyis nekem bőven megfelelt a hatalmas víztömeg partközeli része.
Harmadszor édes vízhez voltunk szokva...
Mikor először gázoltunk be a vízbe és én már derékig jártam benne, Pék megjegyezte:
- Vajon mennyire sós?
- Kóstold meg! - vágtam rá.
- Kóstold meg te! - vágta vissza, amin jót kacagtunk.
Aztán tovább mentünk, én már a vállamig elmerültem, mikor a hátam mögül sikoltást, majd prüszkölést hallottam. Pék ugyanis telibe kapott egy hullámot, így rögvest megválaszolta a sótartalom kérdését. "Sós! Nagyon sós!" prüszkölt, mire kinevettem. Vidámságom persze addig tartott, míg a nagy nevetésben engem is el nem csípett egy hullám és megtapasztalhattam, igaza van.
A tenger sós, nagyon, nagyon, nagyon sós. Mintha egy sótartót nyalogattam volna. Már sokkal jobban sajnálom a hajótörötteket, akik szomjaznak a nyílt vízen.
Azonban bármennyire is sós volt, élvezettel lubickoltunk benne. Lebegtünk a hullámokon, én nyugtáztam, hogy beljebb úsznak halak is, amivel a frászt hoztam Pékre - pedig igazán cuki, kicsi halak voltak -, és kihasználtuk a tengerpart minden báját. 
Megsütött minket a nap, fehér bőröm annyira nem értékelte (a leglehetetlenebb helyeken égtem le pl: a fülem mögött), gyűjtöttünk néhány kagylót a hullámzással hadakozva (anyukám kívánságának eleget téve), heverésztünk a napernyőnk alatt és csak élveztük a pillanatot. Ez volt az első alkalom, amikor felnézve az égre, megpillantva egy repülőt, nem kívántam azt, hogy bárcsak én is ott fenn lehetnék és elutazhatnék valahová. Jó volt nekem ott, ahol voltam, a nagyon sós tengerben a napfényes kék ég alatt.
Emlékezetes nap volt tehát és ezzel tökéletes egyensúlyba hoztuk a munkával egybekötött nyaralás mérlegét.
Zárszónak hoztam néhány képet az olasz tengerpartról, mert gyönyörű.

kilátás a sárga napernyők alól
homokdinoszaurusz :)
homokos part kacér hullámokkal
látóhatár
otthagytuk a lábnyomunkat...
... de jött egy hullám és elmosta
Viszlát, tenger!
Hiányozni fogsz...

2014. július 21., hétfő

Felszabadulás

Ez a kötet Az Archívum folytatása. 
Megjelenésére nem lehet panasz. 300 oldalas és nekem a magyar borító jobban tetszik, mint az eredeti. Jól passzol az előző részhez mindenféle tekintetben.
Fülszöveg:
"Mackenzie Bishop, az Őrzők egyike, akinek feladata, hogy megakadályozza az erőszakos Történeteket kijutását az Archívumból, nemrég kis híján maga is egy Történet keze között lelte halálát. Most pedig, amikor az új iskolában új tanév kezdődik, Mackenzie igyekszik új életet is kezdeni – és maga mögött hagyni a nyáron történteket. A továbblépés azonban nem könnyű – különösen akkor nem, ha az ember álmát a történtek és a Történetek kísértik. A múlt persze múlt és már nem okozhat több fájdalmat, amikor azonban egy rémálom Mackenzie ébren töltött perceiben is újra és újra felbukkant, az Őrző kénytelen eltűnődni azon, vajon tényleg annyira biztonságban van-e, mint gondolja.
Mindeközben emberek tűnnek el nyom nélkül, és látszólag az egyetlen közös bennük Mackenzie – aki ugyan biztos benne, hogy az Archívum többet tud, mint amennyit elárul, mielőtt azonban ezt bebizonyíthatná, ő maga válik az első számú gyanúsítottá. És ha Mac nem találja meg az igazi bűnöst, akkor mindent elveszíthet: nem csupán az Archívummal való kapcsolatát, hanem az emlékeit is – sőt, akár még az életét is. Vajon képes lesz-e Mackenzie kibogozni ezt a rejtélyt, mielőtt ő maga is végleg fennakadna az őrült történések hálójában?"
Ez a kötet jobb, mint az előző. Sokkal izgalmasabb, rejtélyesebb és hangulatosabb. Könnyedén bele tudtam süppedni a könyv világába, a kulcslyukakba és ajtókba Történetekkel és Könyvtárosokkal. A szereplőket is közelebb éreztem magamhoz, mint az előző részben, így valóban méltó folytatása lett.
Szükség volt már egy kis környezetváltozásra, valamire, ami kívül esik az Archívumon és a Coronado-n. Ez a változás pedig meg is történt, ahogy elkezdődött a tanév és Mac végre kénytelen volt kimozdulni. Az olvasó látótere ennek köszönhetően kiszélesedett, nem csupán földrajzilag a városra nézve, hanem emberileg is sok-sok új szereplő képében. Nagy szükség volt már erre a térre, ettől lett ugyanis izgalmasabb ez a rész.
A cselekménynek jót tett a több helyszín és a több szereplő. Én legalábbis nagyon élveztem a suliban töltött órákat és a bringázást egyik helyről a másikra. Az első kötet kicsit klausztrofóbiát idéző volt csupa folyosóval és falakkal, míg itt minden a tágasság érzetét keltette. Még az Archívum is a sok szekcióval és újabb megmutatott részekkel.
Az új kalandok kuszasága is tettszett az álmokon át az őrület kétségéig. Végre olyan szülői voltak a titkolózó kamasz főhősnek, akik tettek is valamit és megpróbáltak okot találni a viselkedésére. Az persze más kérdés, hogy mérföldekre jártak az igazságtól.
A rejtélyekre tehát nem lehet panasz, ködösek és kuszák, a végére viszont összeáll a kép, mint egy kirakós. Közben pedig további bepillantásokat kap az olvasó Mac múltjába. Igaz, a vastagon szedett múltbéli pillanatok ritkultak kicsit és már nem csupán Papira korlátozódnak. Néha az előző kötetből idéztek, ami csak szorosabbra fűzte a részek közötti kapcsolatot.
Papi kevesebb szerepet kapott Mac gondolataiban, de nem bántam. Olyan sok új és érdekes szereplő bukkant fel, akik ellensúlyozták az öreget. Az újak mellett azonban a régiekről sem feledkezett meg a szerző. És itt jön a könyv újabb pozitív élménye, a személyiségek kibontakozása.
Mac sokkal szimpatikusabb figura volt, talán pont kétségei miatt, mint az előző részben. Megkedveltem. Bár erőltetettnek éreztem, hogy minden srác pont körülötte forgott (még egy mezei futó is) és a végén jól megcsapkodtam volna. Értem én a kétségeit, ismertem már kötelességtudatát, de annyira bosszantott a bizalmatlansága. Mindenkitől azt kérte, hogy bízzon benne, ő viszont nem adott cserébe bizalmat. A bizalom ugyanis nem csak abból áll, hogy nem titkolózunk a másik előtt, hanem abból is, hogy elfogadjuk a segítséget. Az Archívum vezetőségének helyében a finálé miatt szigorú büntetést szabtam volna ki rá. Hazárd játékot játszott.
Ami a többi szereplőt illeti, Roland még mindig szimpatikusan rejtélyes, a többi Könyvtáros és az Alakulat pedig egyre érdekesebbnek tűnik. Tetszett a változatosságuk, bár még mindig nem tudom eldönteni, szimpatizálok-e a rendszerrel, vagy sem. Félreértés ne essék, Owen úgy őrült, ahogy van és a tévképzetei cseppet sem voltak hatással rám, csak valahogy ez a vasszigor - vagy legalábbis annak látszata - nem mindig tűnt helyénvalónak. Egy kis rugalmasság rájuk férne.
A kedvenc szereplőm tehát továbbra is Wesley. Nagyon kedvelem a srácot szemfestékkel vagy anélkül. A dumája továbbra is lehengerlő a személyiségéről nem is beszélve. Ő egy igazán erős karakter és egy világító pötty a sötét folyosón. Mindig előre mosolyogtam, mikor feltűnt és hiányoltam, mikor távol volt. Már csak miatta is érdemes volt elolvasni ezt a könyvet.
Csurrant-cseppent ugyan néhány információ morzsa az Archívumról és annak felépítéséről, de még mindig több a kérdés, mint a válasz, így kíváncsian várom a folytatást.
Összességében tehát jó könyv, remek folytatása az előző kötetnek.
Ajánlom mindenkinek, aki már olvasta Az Archívumot, garantáltan nem fog csalódni. Aki pedig még nem tette és kíváncsi egy misztikus és rejtélyes történetre, vágjon bele bátran. 

Kiegészítés:
Még egy kötet biztosan lesz, ám sajnos bővebb információkkal nem szolgálhatok. Valószínűleg még az írás stádiumában jár a dolog, mivel még az amerikai megjelenés dátumát sem tűzték ki. 
Türelmesen kivárom a magyar megjelenéssel együtt. 

2014. július 19., szombat

A kapitány lánya

Két okból kezdtem bele ebbe a könyvbe: egyik ismerősöm ajánlotta és vonzott a történet korszaka.
A 20. század eleje kifejezetten izgalmas időszak sok érdekes eseménnyel, amit a fülszöveg is ígért. Családtörténeteket is kedvelni szoktam, főleg ha több generáción átívelnek. Tehát minden megfelelőnek tűnt, ám hamar kiderült, nem nekem íródott ez a könyv.
A borító szimpatikus, 500 feletti oldalszáma kevésbé.
Fülszöveg:

"New York sugárútjaitól az angliai Lichfield macskaköves utcáin át Toscana hullámzó dombjaiig a Kapitány lánya három generáció történetét öleli fel. A sodró lendületű romantikus történet főhőse két asszony, akik igencsak különböző társadalmi osztályhoz tartoznak, ám mindketten a legendás tengerjáró hajó, a Titanic túlélői. Egyikük, az egyszerű angol szövőnő, May Smith férjével és kislányával elindul, hogy a lehetőségek hazájába, Amerikába települjön. Ám amikor az „elsüllyeszthetetlen” Titanic jéghegynek ütközik, May minden álma darabokra törik. Az utolsó pillanatban a tengerbe ugrik családjával, de amint elengedi férje kezét, szeretteit messzire sodorja a víz. A zavarodott nőt behúzzák egy mentőcsónakba, ahol Celeste Parkes, az első osztály egyik utasa veszi szárnyai alá. Néhány perccel később a Titanic kapitánya May karjába ad egy pokrócokba bugyolált kislányt. May és Celeste megmenekül, és erős, élethosszig tartó barátság szövődik közöttük. Ugyanolyan mély barátság, mint amilyen mély a titok, amelyet May őriz a szívében a Titanic katasztrófájának napja után…"
Ez a kötet valóban családtörténet és akad benne bőven történelmi tragédia kezdve a Titanic elsüllyedésével és folytatva a világháborúkkal. Szóval az olvasó azt kapja, amit a fülszöveg ígér, ám nem biztos, hogy olyan formában, mint egyesek várják.
Az egyetlen problémám a könyvvel, ami rányomta bélyegét az olvasás teljes élményére, a nyelvezete volt. Érdekes történet, érdekes sorsok, érdekes események, de olyan érdektelen közlésben, hogy a lényeg úgy úszott el mellettem, mint kerti szék az óceán habjain.
Egyszerűen untam a sorokat, még akkor is, mikor a híres hajó megkezdte merülését a mélységbe. Igaz, a Titanic csupán összekötő kapocsként van jelen és nem pont ezen a katasztrófán van a hangsúly, mégis elvártam volna egy picivel több drámai hangvételt. Persze - bár lehet szidni a filmet és annak romantikus vonalát -, tény, hogy mindenkinek James Cameron filmje ugrik be, ha nagy hajókról és jéghegyekről van szó. Ezzel pedig nincs is semmi baj, mert tagadhatatlanul látványos, drámai és hangulatos alkotás. A hajó elsüllyedésének képkockáira senki sem panaszkodhat, mert a néző akár bejött neki a gazdag lány és a csóró srác románca, akár nem, átérzi a veszteséget. És épp ez az, amit hiányoltam. Minden olvasó tudja, hogy el fog süllyedni és sok ember veszik majd oda, épp ezért az író feladata, hogy ezen tudás és magas ingerküszöb ellenére személyessé tegye, belevonja az olvasókat, ami sajnos nem történt meg. Titanic jött, úszott, elsüllyedt, én meg úgy voltam vele, oké, oké, haladjunk.
A könyv ugyanis, bár gyorsan a tenger fenekére küldi a hajóóriást olyan lassan csordogál, mint kenu a sivatagban. Önmagában ezzel sem lenne gond, kedvelem a szépen kibontakozó dolgokat, de itt olyan sziruposan sűrű, hogy émelyegtem tőle.
Egyrészt szájbarágós, mintha nem bízna olvasói értelmi képességeiben és mindent, de tényleg mindent többször elismétel. Másrészt terjengős, nagyon-nagyon terjengős, ami a párbeszédekből egyértelműen látszik. A terjengős párbeszéd pedig eléggé mesterkélt. Például elhangzik egy kérdés, mire a válasz féloldalnyi monológ nevetségesen nagy szavakkal és csupa ismétléssel vagy érdektelen információval.
Leah Fleming stílusa tehát lassú, dagályos és nehezen emészthető. Az olvasó csak rágódik és rágódik az olvadt sajtként nyúló szóáradaton, miközben alig halad előre. Ezzel pedig számomra elveszett az olvasás igazi élménye, mert nem tudtam belekerülni a történetbe.
Pedig az ötlet remek, a háttér eseményei önmagukban is érdekesek vagy izgalmasak és a klisék sem voltak annyira elcsépeltek a belefektetett kutatásról nem is beszélve. Az írónő dolgozott rajta nem is keveset.
Talán a fent említett stílus volt az, amitől a szereplőket sem tudtam megkedvelni. Esendő emberek, hibákkal, boldog és szomorú percekkel, bőven lett volna ok a szimpátiára, mégis olyan távolinak éreztem őket. Hiába a sok katasztrófa, hiába a romantika, hiába a véletlenek kusza sora, végig idegenek voltak, akikért nem tudtam igazán izgulni. Egyikük sem ragadott meg, egyikük gondolatai sem kötöttek le, egyikük sem érdekelt igazán. Ez pedig baj, nagyon nagy baj. Legalább egy szerethető figurára mindig szükségem van, hogy élvezni tudjak egy könyvet.
Ami a történelmi eseményeket illeti, Titanic gyorsan elúszott, aztán jött az első világégés és már megint nem adott semmit. Most volt az első világháború kitörésének 100. évfordulója, mégsem érdekli a szomszéd kiskutyát sem. Még mindig áll a tendencia (legnagyobb sajnálatomra), hogy igen, volt egy világháború, de utána volt még egy, ami sokkal nagyobb, szörnyűbb és érdekesebb. Ez pedig itt is megfigyelhető. Első háború jön, rossz persze (egy halott, akit csupán említettek maximum kétszer), de aztán vége van és bumm, jön a következő. Következő pedig csataképekkel, közelebbi áldozatokkal, klisékkel és nagyjából minden egyébbel, amit csak el lehet sütni a témában. Komolyan túl nagy kérés lenne picivel komolyabban venni az első háborút? A maga korában elképesztő pusztítást jelentett, amit nem szabadna alábecsülni és lekicsinyelni csak azért, mert a következőben kicsit hatékonyabban gyilkolták a lakosságot. (Gratulálok, emberiség, szép teljesítmény...)
Ettől függetlenül ebben a könyvben a második világháborús évek voltak a legizgalmasabbak és a legolvasmányosabbak. Lövészárokban kevesebb szónoklatot tart az ember.
A könyv végére a családok története kellőképpen összekuszálódott és persze össze is kapcsolódott a véletlenek tucatjának köszönhetően, így csak egy szálat kellett meghúzni és kész is a masni. Egy rózsaszín masni csipkéből, hogy minden olvasó elégedett legyen. Én is az voltam, mert lezáródott végre az egész babacipő-kalamajka.
Összefoglalva tehát nem rossz könyv, csak nem az én világom. Ez az írói stílus nem fekszik nekem.
Azoknak ajánlom, akik kifejezetten családtörténetre vágynak, mert ez az a javából, és azoknak, akiket nem zavar a kissé szájbarágós és terjengős stílus. Ők valószínűleg jobban fogják értékelni.

Apró megjegyzés:
Ha túlélnék egy hajótörést, majd szárazföldet érintene a lábam, a világ minden kincséért sem akarnék nemhogy hajót, hanem vizet látni és főleg nem indulnék el azonnal visszafelé ugyanazon az útvonalon, ahol korábban majdnem meghaltam. 

2014. július 17., csütörtök

Olasz gasztronómia

Vannak bizonyos ételek, amit muszáj kipróbálni, ha Olaszországba utazik az ember.
Nekem három fogás szerepelt gondolati étlapomon: igazi olasz pizza, olasz tészta és olasz fagyi. Ez a három szerintem alap ínyencségnek minősül a csizma egész területén.

Pizza
Az első pontot hamar kipipálhattam, mivel már az első estén kerestünk egy hangulatos éttermet. Két kikötésem volt: legyen pizza az étlapon és legyen kockás a terítő. Mindkettő teljesült egy kisebb étterem teraszán, ahol gondolkodás nélkül lecsaptunk a pizzákra.
gombás
Első körben, ahogy a mellékelt képen is látszik, gombás pizzát választottam. (Mondjuk vegetáriánusoknak Olaszországban sem nagyobb a kínálat.) Pék pedig egy másik alap pizzát nézett ki magának, a sonkásat.
Mielőtt elutaztam, hallottam nagyon sok előzetes megjegyzést, ezek általában ilyen legyintős mondatok volt és végül alaptalannak bizonyultak. (Legalábbis 90%-ban.) Az egyik ilyen az volt, hogy az olasz pizza nem nagy szám, sőt nem is finomabb, mint az, amit Magyarországon lehet kapni.
Nos, tapasztalatból mondom, tévedés. Magyar ember tényleg a vastagabb tésztájú pizzákhoz szokott, az igazi olasz pedig nagyon vékony és ropogós, ami talán nem tűnik olyan laktatónak, de higgyétek el, egy ilyen adag pizza bőven elég, sőt. Attól ugyanis, hogy vékony a tésztája, nem lesz kevesebb. A hazai álolasz éttermekkel ellentétben, Rómában cseppet sem spóroltak a feltéttel. A gombás pizzám  50% tésztából és 50% gombából állt. Az íze pedig, hát pizza a javából.
Nagyon ízlett, így még egy alkalommal ettem ebből a gombás csodából és még két másik fajtát is kipróbáltam. A vegetáriánus pizzát pont ugyanebben az étteremben.
Amúgy minden sarkon van étterem terasszal, ám érdemesebb nem a legforgalmasabb helyen választani asztalt, hanem egy szűkebb kis utcában. Azok nem csak hangulatosak, hanem olcsóbbak is. (6 eurónál kezdődnek a pizza árak, de mondjuk a Colosseum mellett a kiindulási ár lehet 10 is.)
zöldséges
Az étlapok többsége kétnyelvű, így olaszul és angolul is végig lehet böngészni a kínálatot. A vegetáriánus pizzához azonban mindkét nyelven csak annyit írtak, zöldség mix. Gondoltam, bátor leszek és kipróbálom, hiszen a zöldségek többségét megeszem, pizzafeltétnek meg főleg. (Bár a spenótos pizza nem a szívem csücske.) Aztán, mikor kihozták szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy az olaszoknak a vegetáriánus alapétel a cukkini.
Ezzel persze nem is lett volna semmi baj, ha előtte pár nappal nem fogok ki egy förtelmes és ehetetlen, ételnek csúfolt cukkini adagot.
Az eset a tengerparton történt. Gondoltuk, úgyis lesz a strandon étterem, nem csomagolunk semmi élelmet (amúgy is épp meglehetősen üres állapotban volt a hűtőnk), amivel jól megszívtuk. A szokásos strandos kaják (hamburger, sült krumpli, hotdog stb.) helyett csupa halas dologgal szembesültünk. (Én meg halat sem eszem.) Tésztákkal és előre elkészített szendvicsekkel nem túl bizalomgerjesztő formában. Pék bevállalt egy halas lasagne-t, én meg megérdeklődtem, mi az, amiben nincs se hús, se hal. Pincérhölgy egyből rávágta: grillezett cukkini. Mivel baromi éhes voltan fél napnyi lubickolás után, rábólintottam. Aztán meg szörnyülködtem, hogy 4 eurót kidobtam az ablakon egy tál hideg, olívaolajban tocsogó, megviselt cukkinira. Leerőltettem pár falatot, rosszul is lettem tőle és azóta nem bírok cukkinira nézni.
Szóval megkaptam a vegyes zöldséges pizzámat cukkinival az élen és cseppet csalódott voltam. Pedig finom volt, jól készítették el a cukkinit is, csak nem bírtam elvonatkoztatni a korábbi rossz tapasztalatoktól. A fejemben a tengerparti förmedvény íze duruzsolt, így nem túl elegánsan lepiszkáltam szerencsétlen cukkinikat.
négy sajtos
A harmadik pizzafajta, amit kipróbáltam, a négy sajtos volt. Ez az, amit szerintem nem lehet elrontani.
Ezt egy másik étteremben kóstoltam, ahol a pizza kerülete picivel nagyobb is volt. Itt sem spóroltak a feltéttel. Pék szerint, akinek adtam egy szelet kóstolót, olyan volt, mintha egy tömb meleg sajtba harapott volna. Valóban elég tömény sajt íze volt, de nekem nagyon bejött. Szeretem a sajtot és mindenféle sajtos dolgot. 
Tapasztalataim alapján tehát az olasz pizzák beváltják a hozzájuk fűzött reményeket. Nagyon finomak, tartalmasak sok feltéttel és nagyon-nagyon laktatóak. Nem szabad kihagyni.

Tészta
Gasztro listám második pontját kétféle módon teljesítettem. Egyrészt étteremben, másrészt a szálláson mirelit változattal.
tejszínes, cukkinis penne tészta
Tésztafélékből meglehetősen bő a választék, bár a húsmentes étkek itt sem tobzódnak. Hosszas töprengés után így egy tál tejszínes, cukkinis penne tészta mellett döntöttem. (Ez még a tengerpari cukkini incidens előtt történt.)
Cseppet sem csalódtam. Kaptam egy hatalmas adag tésztát nagyon finom tejszínes, sajtos szószban úszva (tényleg úszva, nem csupán meglocsolva a tetején) cukkinivel ízesítve. Remek választásnak bizonyult és úgy tele lettem tőle, hogy még egy fagyi sem ment volt le desszertnek.
Az tészták hasonló árkategóriába esnek, mint a pizzák. Ez alól pedig a mirelit változat sem kivétel.
Egyik délben ugyanis, megunva a szendvicseket, kipróbáltunk egy zacskó mirelit tésztát.
gombás mirelit tészta
A csomagolás alapján szimpatikusnak tűnt. Serpenyőben 6 perc alatt elkészült, így bőven belefért az ebédidőnkbe és tényleg olyannak mutatkozott, mint amit a zacskója ígért.
Kettőnknek bőven elég volt és egy jóféle gombás tészta után könnyebben ment a munka.
A tészták tehát valóban remeknek minősültek. 
Pék amúgy a bolognait is kipróbálta és csak dicsérni tudta. Azt mondta, igazi paradicsomos íze volt, nem az az agyon cukrozott mű cucc, amit korábban néhány helyen evett.
Szóval az olasz tésztát szintén csak ajánlani tudjuk.

Fagyi
Útikönyvem szerint, nem kell meglepődni, ha öltönyös férfiakba botlik az ember Róma utcáin fagylaltot nyalogatva. És valóban, nekem is volt szerencsém ilyet látni.
kóser fagyi
A fagyi szerintem az olasz gasztronómia csúcsa. Ez az az étel, amiből jöhet bármikor bármilyen mennyiségben. Isteni finom és ez nem túlzás.
Találtunk egy remek kóser fagyizót a Ghettóban, ahol kedvező áron (2 euró a kis adag, ami a képen is látszik) természetes alapanyagokból készült kézműves fagyi kapható. A tetejében pedig még kóser is.
Az igazi olasz fagyi két ízből áll. Itt nem gombócok vannak, hanem adagok, amit lapáttal kennek a tölcsérre. Tehát alapból két ízt lehet választani a kínálat pedig bőséges. (Az ízeket angolul is kiírják.) Mondanom sem kell, hogy gyakori vendégek lettünk. Csak azt sajnáltuk, hogy utolsó napunkon, szombaton nem tudtunk búcsú kóser fagyit enni, mert ugyebár zsidó szokás szerint, zárva volt.
Viszont a Piazza Navonán, picit ugyan drágábban, de kipróbáltunk egy másik fagyizót, ami hasonlóan finom jeges csodát adott. A pultos srác ráadásul extra mosolygós volt, vagy csak jól mulatott döntésképtelenségemen.
Ha tehát az ember Olaszországban jár, muszáj kipróbálnia a helyi fagyit. Ennél jobbat nem találni, az biztos.

Kávé
A listámon szereplő ételeket tehát kipipálhattam, de volt még valami, ami ugyanilyen alap dolognak minősült, az olasz kávé.
Nem vagyok kifejezetten kávés, reggelente inkább teával indítom a napot, de néha megkívánok egy jó csésze feketét, ami nem is annyira fekete. Inkább a kávékülönlegességekre bukom.
Épp ezért egyik este indítványoztam, hogy keressünk egy hangulatos olasz kávézót és próbáljunk ki valamit. Kis bolyongás után találtunk is egyet, aminek teraszára kiülve elszürcsölhettünk egy kis koffeint.
Itt az itallap csak olaszul volt, bár valószínűleg az angol megnevezéssel sem mentem volna többre. Ha jól emlékszem, Mapuchinot vagy valami ilyesmit kértem, csak úgy találomra. Pék pedig jeges kávét akart és minimális olasz tudásommal (vagy inkább latin tudásom szellemével) kisakkoztam neki, melyik lehet az. Végül hideg kávét kapott, szóval majdnem bejött a dolog.
Ízre finom volt, de inkább a hangulat adta a varázsát és az, hogy utána még sétálgattunk, amihez kellő energiát biztosított.
Jeges kávé iránti vágyunk nem csillapodott, így a Borghese Galériában (amit büfével együtt csak ajánlani tudok csupa nagy betűkkel és felkiáltójelekkel) nem haboztunk lecsapni rá. 
Hihetetlenül finom jegyes kávéhoz volt szerencsénk tejhabbal, kakaóporral és nagy jégdarabokkal. Egész nap elszürcsöltük volna a napsütésben.
A galéria büféje amúgy az éhes műkedvelők Mekkája. Olcsó, szép és igényes. Nagy a választék, bár nincs minden étel felcímkézve, így nehéz dönteni. A vegetáriánus szendvicsbe itt is cukkinit tesznek, így maradtam a croissantnál. Nagyon jó volt végre friss és finom péksüteményt enni.
Összefoglalva Olaszországban a kávérajongók is megtalálják a kedvükre valót.

Néhány plusz infó a végére:
- A boltokban az élelmiszer nagyon drága. (1 euró alatt csak vizet kap az ember.)
- Nehéz jó kenyeret venni, mert vagy száraz, vagy túl édes.
- A helyi palackozott tea borzalmas. Túl édes és íztelen, cukrozott víz aromával.
- Instant kávét (3 in 1) ne keress, mert nem találsz.
- Ha összeadod a boltban megvett hozzávalók árát, rájössz, hogy lehet jobban jártál volna egy étteremben, hacsak nem vajas kenyér a menü paradicsommal.
- Városnézés közben legyen a táskádban egy üres palack, ugyanis minden második utcában találni hideg vizű kutat, ahol bármikor feltöltheti az ember, ha szüksége van rá. Egy turisztikai honlapon olvastam, hogy nem alkalmas ivóvízre, de ezt cáfolnám. Helybéli srácok vígan fogyasztják és jómagam is két hétig ittam, mégsem lett semmi bajom. A város egyik legnagyobb bája az állandó vízellátottság. 
- Helyi alkoholkülönlegesség: limocello. Ez egy citromból készült likőrszerű ital. Lényegében alkoholos limonádé. Kipróbálni javallott.

2014. július 15., kedd

Utazás

Belföldön gyakorlott utazónak számítok. Rendszeresen ingázom a főváros és vidék között, kipróbáltam már minden városi tömegközlekedési eszközt és mostanában többet utaztam kis falucskákba (munka miatt kiküldetésben) és tavasszal a bécsi tanulmányi kirándulásunk egyik szervezője voltam. Szóval tudom, hogyan jutok el A pontból B-be és azt is, hogy közben mire lehet szükségem. A repülés azonban eddig csupán egy szám volt a bakancslistámon. Most végre kipipálhattam.
ilyen géppel utaztam
Rómába repülővel utaztam, mert gyorsabb és kényelmesebb minden másnál, ami valóban élmény volt.
Már akkor lefoglaltuk a repülőjegyet, mikor kiderült, utazni fogunk, vagyis hónapokkal korábban. Maga a jegy nem volt drága, meg is lepődtem, milyen olcsón megúszom. Csakhogy közben kiderült, a bőrönd feladása cseppet sem olcsó  és egy kézipoggyásszal akármilyen ügyes vagyok csomagolásban, mégsem mehetek el két hétre. Szóval csak jöttek és jöttek a plusz költségek. Kértünk transzfert (vagyis taxit), mert a reptér meglehetősen messze van a várostól, így a végösszeg már nem volt annyira kedvező.
A költségek persze benne voltak a buliban, erre tettem félre az ösztöndíjamból és a fizetésemből, így nem panaszkodom.
Maga a repülés nem egyszerű mulatság, nekem pedig extrán kalandosra sikerült.
A dolog ott kezdődött, hogy előbb fel kellett jutnom Budapestre és mivel reggel tízkor indult a gép, már előtte nap vonatoztam a fővárosba. Rokonoknál szálltam meg, ami tiszta sor. Legalábbis lett volna, ha nem késett volna a vonatom két teljes órát. Így csak késő este értem a fővárosba és alig aludtam pár órát, indulhattam is a reptérre.
felszállás, alant a Duna
Reptérre legalább két órával előbb ki kell érni. Nyolcra már ott is voltunk, leadtuk a bőröndöt, aztán egyből mentünk is tovább. A következő pont a biztonsági átvizsgálás volt.
Kézipoggyászt átvilágítják, az embereket meg fémdetektorral vizsgálják át. Betettem a hátizsákomat a tálcába, levettem az övemet (mert fém a csatja), aztán megpróbáltam átjutni a kapun. Persze becsipogtam. Az órámat ugyanis elfelejtettem levenni. Úgyhogy megmotoztak, még a cipőmet is levetetették velem, míg társam, Pék jót nevetett a kapu túlsó felén. Annyira nem volt vicces, na, jó, egy picit mégis.
Szóval bejutottunk nyolc körül és megkezdtük a várakozást. Ételt és italt nem lehet bevinni, sem fel a gépre, hacsak nem a reptéri boltokban vesz valamit az ember. A reptéri árak pedig az egekben vannak (600 ft. egy kis palack víz...), így vegetatív állapotban, adrenalinon élve vártunk és vártunk és vártunk...
A gép tízkor indult volna, de csak akkor kezdtük meg a beszállást, ami egy újabb hosszú és unalmas folyamat volt. Vártunk a folyosón, aztán egy hangárszerű, nem túl bizalomgerjesztő épületben, aztán a repülőgép mellett és csak ezek után, mire állva kezdtünk elaludni, szállhattunk fel végre.
A felhők felett...
Eddig csak filmekben láttam belülről repülőgépet és bár tudtam, kicsi, azért meglepett a szűkössége. Pici ablakok, pici hely az ember lábának, keskeny folyosó a székek között, szóval elég szűkös.
Mivel mindketten először utaztunk és ablak mellé akartunk ülni, egymás mögé telepedtünk le egy-egy pici ablak mellé. Ez jó is volt, míg le nem huppant mögém  egy ázsiai család és kezdetét nem vette az 5-6 éves kisfiú tombolása. A széken keresztül lerúgta a vesémet, csapkodta a lehajtható tálcát az ülésem hátulján, a napellenzőt és mikor nem rugdosott, mesét nézet olyan hangosan, hogy az egész repülő őt hallgatta. Szóval kellemes útitársam akadt...
A repülés élményét a hintázáshoz tudnám hasonlítani.
Felszállni könnyű és gyors. Egy nagy rántás, egy löket, ahogy elrugaszkodik, aztán feljebb és még feljebb, míg szintre nem kerül. Bennem nem keltett semmiféle rossz élményt, sőt, kifejezetten élveztem, ahogy a hintázásnál is a fellendülést szeretem jobban.
Az utazás meglehetősen sima. Néha picit megdőlt a gép, ahogy kanyarodott, vagy mikor egy nagy felhőn vágott keresztül, vagyis érezni a mozgást, de nem zavaró. Könnyen megszokja az ember, viszont a fül bedugul, ami zavaró. A motor elég hangos (főleg ha még egy kis ördögfióka is üvölt az ember háta mögött), így maximum hangerőn kellett zenét hallgatnom. Közben pedig a kilátásban gyönyörködtem, mert az aztán van. A föld sakktáblának tűnik a szabályos szín és formamintától, a felhők az ablak előtt is vattacukorszerűek, a tenger pedig vakítóan kék. A repülés legjobb része a bámészkodás. Végig az üvegre tapadtam és persze fényképeztem, ahogy a mellékelt képeken is látszik:
elértük a tengert
a tenger felett
olasz tengerpart
tavacska és felhőcskék
még több pelyhes felhő, alattuk valahol Róma
A picivel több, mint másfél órás utazást tehát felhők fényképezésével töltöttem és azzal, hogy a jegyzetfüzetembe firkálgattam.
Landolást jobban megéreztem. Mint hintázás közben, vagy a liftekben, a gyomor kicsit megemelkedik a zuhanó érzés közben. Az ereszkedés ráadásul lassúbb, mint a felszállás, így tovább is tart a dolog. Ez azonban csak picike kellemetlenség és közben a kilátás még szebb, ami elvonja az ember figyelmét.
És ennyi is volt a repülős kaland jó része. Jó-jó, de nem lettem rajongó. Néhány felhő nem kárpótol a hosszú várakozásokért a sok idegeskedésért.
Késtünk, sokáig kellett még landolás után is a gépben várnunk, majd a reptéren cirka fél órát szobrozni a szalag mellett a bőröndökre várva. Ez alatt a 20-30 perc alatt pedig megőszültünk, leizzadtunk és mindenféle rémképek peregtek le a szemünk előtt. Már láttam a bőröndömet Alaszkában és magamat, ahogy siratom kedvenc ruháimat. Aztán, legnagyobb megkönnyebbülésünkre, megérkeztek épségben.
A transzfer kocsink viszont a késés miatt már lelépett, így volt néhány újabb ideges percünk azon agyalva, hogyan jutunk be Rómába. A dolog szerencsére egy telefonhívás után megoldódott (Hasznos tudni: Ha egy olasz azt mondja 3 perc, akkor 23 percet ért alatta!) és kissé vakmerő olasz vezetési stílusban el is szállítmányoztak minket a szállásunkra. Ez úgy délután három óra magasságában történt, mire teljesen dehidratálódtam és nagyon megéheztem. Életmentő volt az a szelet csoki, ami a bőröndömben lapult.
Szóval nem lettem a repülés rajongója, főleg mert hazafelé is hasonló köröket futottunk. Transzfer ezúttal is pontosan 23 percet késett, megint sokat várakoztattak, ezúttal Pék csipogott be és őt motozták meg és újra egy órás késéssel érkeztünk. Ráadásul a landolás után épphogy elértem a vonatomat hazafelé, így bár reggel 9-kor kezdtem utazgatni, este 6 után értem csak haza.

itt a sirály - hol a sirály
Az utazásba persze nem csak a repülés tartozik bele, így illik picit írnom a helyi közlekedési viszonyokról is.
Bár az előzetes tervekben szerepelt, hogy tömegközlekedési eszközöket is igénybe fogunk venni (metrót vagy buszt), hamar lemondtunk róla. Róma nem nagy város, gyalog is könnyűszerrel be lehet járni. Ráadásul sokkal élvezetesebb is a macskaköves utcákon sétálni és megállni minden szökőkút mellett vagy templom előtt, (Ezekből ugyanis megszámlálhatatlanul sok van.) mint a pontatlan és zsúfolt buszon szorongani.
Úgyhogy, ha nem egyetlen nap alatt akarod végigjárni a főbb nevezetességeket, inkább sétálj. Hidd el, megéri.
Útikönyvem térképe a segítségünkre volt, de az sem gond, ha az ember picit bolyong. Csak mentünk az orrunk után és mindig kilyukadtunk valami szépnél. Például a Pantheont véletlenül fedeztük fel.
Közlekedni azonban még így is tudni kell. A robogók és autók (ennyi Smartot még életemben nem láttam...) a macskaköves utcákon is vígan száguldoznak, járda sok helyen nincs és a közlekedési lámpák (gyalogosoknak is van sárga jelzés, amin még nyugodtan át lehet kelni) is hiánycikkek itt-ott. Igaz, nincs is rájuk szükség, mert az olaszok körül sem néznek, csak megindulnak a zebrán és még a buszok is lefékeznek nekik. Szóval bátornak és kissé vakmerőnek kell lenni, ha át akar kelni az ember egy forgalmas úton. Először furcsa volt, de hamar beleszoktunk.
Parkolásnál minden apró helyet kihasználnak, láttam egy Smartot két cserép virág közé beparkolva. Igaz, szinte az összes kocsi oldala meg volt húzva, valószínűleg az ilyen manőverek miatt, de ez úgy tűnt, őket cseppet sem zavarja. Az autószerelők pedig jól járnak, minden sarkon van műhely.
Egyetlen alkalommal kényszerültünk vonatra (igazából HÉV), mikor a tengerpartra mentünk. Jegyet automatából kell venni. A kocsi zsúfolt, mint a 7-es busz Pesten csúcsidőben, vagyis nem túl kényelmes. Ám 40 perc alatt levitt minket a tengerpartra, így nem panaszkodtunk.