2015. július 31., péntek

Könyves várólista XIX.

Mostanában hörcsög üzemmódban működöm. Csak gyűjtöm és gyűjtöm a könyveket, még úgy is, hogy fogalmam sincs, mikor fogok sort keríteni rájuk. Egyszerűen nem bírok üres kézzel kijönni a könyvtárból...
Épp ezért most 16 könyv csücsül a polcomon olvasásra várva:


Akad köztük több saját tulajdonban lévő és egy kölcsön könyv is, mégis a könyvtári zsákmányok vannak többségben. És hogy ne csupán darabra legyen sok, nem is egy féltégla méretű... Vonzódom a vaskos olvasmányokhoz, ez van.


Saját könyvek:
Ezúttal is 5 saját tulajdonban lévő könyvet váratok és közülük kettőről (Megtagadva és Csokoládés barack) már esett szó a rovat előző bejegyzésében
A másik hármat Könyvhéten szereztem be.

Alice Hoffman - Galambok őrizői
Régóta szerettem volna olvasni valamit az írónőtől, mivel már sok szépet és jót hallottam róla. Ez a könyve fogott meg a legjobban és a kemény kötésével igazán mutatós is. Szeretem az erős női karaktereket, így remélem, hogy tetszeni fog.

James Dashner - Tűzpróba
Az útvesztő folytatása, ami tetszett, így kíváncsi vagyok, hogyan alakul tovább a történet. A filmváltozat szintén érdekel, ezért mindenképpen el szeretném olvasni, mielőtt a mozikba kerül.

Luca Di Fulvio - A lány, aki megérintette az eget
Szerepelt már kívánságlista rovatom decemberi bejegyzésében. Mint akkor is említettem, az olasz vonatkozása fogott meg leginkább és többször szemeztem vele könyvesboltban, könyves standoknál. Épp ezért, mikor a Maxim Kiadó akciót hirdetett, nem volt kétséges, hogy ezt a könyvet fogom választani. Még egy ideig azonban pihenni fog, mert most is épp egy Rómában játszódó könyvet bújok (Salai kételyei) és szeretem váltogatni a témákat, stílusokat.

Kölcsönkönyvek:

Tõnu Õnnepalu - Mandala
Pucca ajánlotta fel, hogy nyugodtan nyúljam le a polcáról, ha kedvem támad hozzá. Tekintve, hogy macskákról szól, rögtön meg is jött kedvem hozzá. Ráadásul észt író tollából született és még nem olvastam észt szerzőtől, még jobban mélyült vonzalmam. Csakhogy olyan sok könyv vár arra, hogy kézbe vegyem és Pucca sem ért még a végére (Ettől függetlenül nem zavarja, ha elemelem pár napra.), ezért nem tudom, sort fogok-e keríteni rá a közeljövőben.

"abibliophobia
főnév, félelem attól, hogy kifutunk az olvasnivalóból"
Könyvtári könyvek:
Utóbbi könyvtárlátogatásaim során cseppet elkapott a hév. Úgy indultam el, hogy célirányos leszek, csak visszaviszek és kiveszek egy-két régóta várt könyvet. Aztán ebből az lett, hogy, amit szerettem volna, az nem volt bent, viszont találtam öt-hat másikat, ami érdekelt vagy hirtelen megtetszett. Szóval nagy lélekjelenléttel leredukáltam 10 körüli számra a könyvtárból kivett olvasmányok számát és fejben hozzácsaptam még vagy harmincat a "majd egyszer kiveszem és elolvasom" listámhoz.
Tudom, menthetetlen vagyok, de élvezem...

Mark Pryor - A könyvárus rejtélye
Habár nem vagyok nagy krimirajongó, ez a könyv most megfogott. Van valami ellenállhatatlanul vonzó számomra abban, ha könyvszerető emberekről, könyvesboltosokról vagy könyvtárosokról olvashatok. Remélem, izgalmas lesz.

Jennifer A. Nielsen - A szökött király
Hatalom-trilógia második kötete. Az első részt (A hamis herceg) imádtam, az év eddigi egyik legjobb olvasásélménye volt, így nagyon vártam a folytatást. Rettentő magasak az elvárásaim, ezért cseppet félek, megugorja-e a lécet, de mindenképpen szórakoztató lesz.

Jennifer L. Armentrout - Ónix
Szintén egy sorozat, a Luxen második része. Az első könyvet (Obszidián) mostanában olvastam és tetszett. Szóval, mikor szembejött velem a könyvtárban, nem haboztam lecsapni rá. Cseppet azért itt is aggódom, hogy megmarad-e a kezdeti színvonal.

Kate Morton - Távoli órák
Már volt szerencsém az írónő egyik munkájához (Az elfeledett kert) és megtetszett a stílusa. Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy a többi könyve is olyan jó-e, mint a már olvasott kötet.

Kresley Cole - Vámpíréhség
Többször szemeztem már ezzel a sorozattal, de eddig még nem szántam rá magam, hogy belevágjak. A borító borzalmas, de olyan sokan dicsérik és olyan régen olvastam már ebben a műfajban, hogy most kedvem támadt hozzá. Aztán majd az első rész után meglátom, ízlik-e vagy sem.

"olyan sok könyv, oly kevés idő"
Anthony Ryan - A vér éneke
Szükségem volt az olvasnivalóim közé egy igazi fantasyra is és a Fumax könyvei eddig még nem hagytak cserben. Nagyon kíváncsi vagyok rá, elbűvöl-e ez a sorozatuk is.
(Oké, szívem szerint a Tövisek császárát olvasnám, de még mindig nem láttam a könyvtárban, vagy a Vérrel írt ígéretek folytatását, ami pedig még nem jelent meg... Szóval be kell érnem ezzel.)

Eva Kavian - Nem akartam vele élni
Két okból vettem ki: rövid és macska van a borítón. Ez így nagyon felszínesen hangzik, de úgy gondoltam, hogy munkába menet a metrón olvasni jó lesz és tényleg aranyos az a cica a borítón. Persze a téma is érdekel, de nem olvastam túl sok pozitív értékelést róla, így nincsenek magas elvárásaim.

Justina Chen Headley - Iránytű önmagamhoz
Az én iránytűm most cseppet meg van zavarodva és elég gyakran megesik, hogy ha a könyvszereplő valamilyen értelemben hasonló gondokkal küzd, mint én, jobban érzi magát a pici és sötétlila lelkem. Szóval, mire elolvasom és megtudom, hogy a főhős megtalálja-e az iránytűjét, addig talán én is meglelem a helyemet, vagy nem. Kikapcsolódásnak azonban mindenképpen jó lesz.

Komal Kant - Mire jó a rosszfiú?
Nem röhög! Na, jó, röhögjetek nyugodtan, én is azt teszem...
SzJG következő kötetéért mentem (Mondtam, hogy nem röhög!) és mivel az nem volt bent és megláttam ezt, ami már annyira de annyira tinikönyv, hogy pattanás nő tőle az ember homlokán, nem bírtam otthagyni. Egyszerűen muszáj volt. (Nem röhög!) Kell a kikapcsolódás. (Naaa, tényleg nem röhög!) Ez is jó lesz a metróra. (Oké, röhögjetek, úgyis nevetni fognak rajtam az irodában is...)

Asa Larsson és Ingela Korsell - A varázsbot
Ez a könyv a várólista rovatom februári bejegyzésében már volt terítéken. Egy nyereményjáték hívta fel rá a figyelmemet és bár utána nem zengedeztek róla ódákat az olvasók, továbbra is érdekesnek találtam. Le is csaptam rá a könyvtár friss szerzeményei között.

Jelenleg tehát így néz ki a várólistám és a következő hetekben igyekszem nem tovább bővíteni, hogy időt is szakíthassak rájuk.

2015. július 30., csütörtök

Amerikai süti

cookies
Nagyon régóta szerettem volna rájönni, mi olyan jó az amerikai sütiben, amitől mindenki rajong érte. Szereztem is néhány cookies (talán ez a becsületes neve) receptet, de egyik sem vált be. Applequeentől kapott instrukciók alapján valami morzsás és kemény dolgot sikerült összehoznom, míg egy másik receptet ki sem próbáltam a hozzávalók miatt. (A mogyoróvaj drága és nem is lelkesedem érte.) Szóval eddig nem sikerült rájönnöm, miért ez a legnépszerűbb sütemény az USA-ban és miért szerepel minden amerikai filmben. Pár perce azonban megvilágosodtam. Lett ugyanis egy remek receptem, amelyet cseppet átvariáltam, kipróbáltam és jelentem, megvilágosodtam.
Ez a süti egyszerű, mint a faék és nagyon finom. Olyan mint a sós mogyoró, nehéz leállni vele. Szóval közkinccsé is teszem, hátha olvasóim kedvet kapnak egy kis sütögetéshez.

Hozzávalók:
240 g. liszt, 150 g. vaj, 125 g. cukor, egy tojás, egy tábla csoki, egy teáskanál vaníliás cukor, csipet sütőpor, csipet szódabikarbóna és csipet só

Elkészítés:
A lisztet összekeverjük a sütőporral, szódabikarbónával és a csipet sóval.
A vajat, a cukrot és vaníliás cukrot, illetve a tojást robotgéppel összedolgozzuk. Nagyobb fokozaton pár percig tart a folyamat, míg egy sárga massza lesz, amihez aztán fokozatosan adjuk hozzá a lisztes keveréket. Nagyon ragadós a tészta, így fontos a folyamatos eldolgozás.
Aztán jöhet a csoki. Én Boci étcsokoládét használtam, de ez ízlés dolga. (Anyukám például kijelentette, hogy neki legközelebb fehér csokisat süssek.) A tábla egyik felét lereszeljük és beledolgozzuk a tésztába, míg a másik felét apró kockákra vágjuk.
Az immár csokis masszából kézzel kis gombócokat formálunk és a sütőpapírral kibélelt tepsiben ellapítjuk őket, így lesz meg a tallér forma. Ne rakjuk túl közel egymáshoz őket, mert sütés közben picit megnőnek! Mielőtt a sütőbe kerülnek az apróra kockázott csokiból nyomjunk néhányat a tetejükre. Én hármat-hármat tettem mindegyikre.
180 C°-on 15 percig sütjük. Tovább ne, mert hamar megég!

egy adag amcsi süti

A legjobban az tetszik ezekben a sütikben az egyszerűségük mellett, hogy óramű pontossággal sülnek. Három körben sütöttem ki őket és mindegyik tepsit másodpercre pontosan 15 percenként vettem ki és ugyanolyan szépen sültek át.
A színük pedig azért ilyen változatos, mert a nyúlós masszába robotgéppel sem sikerült teljesen eloszlatnom a csokireszeléket, így néhol barnább, néhol sárgább lett a tészta, de ez az ízét nem befolyásolja.
Most már tehát értem, miért szeretik az amerikaiak annyira ezeket a cookies-okat: egyszerűek, de nagyon finomak. 
Aki kedvet kapott hozzá, ne habozzon, egy óra alatt elkészülnek és tényleg finomak. :)

2015. július 28., kedd

A lány, akit soha senki sem vett észre

A cím fogott meg és ez Szellem névvel talán nem meglepő. Azonban így utólag nem a legjobb választás volt a magyar kiadáshoz. A főhősnő ugyanis cseppet sem láthatatlan, inkább pont az a baja, hogy kitűnik a tömegből. 
Magyar megfelelőt nem könnyű megtalálni a geek jelzőnek. Rengeteg a hasonló jelentésű szó: gyík (gondolom a hangzás alapján), stréber, béna, gyökér és így tovább, de egyik sem ragadja meg az angol szó lényegét. Strébernek ugyanis bárkit lehet titulálni, aki jól tanul, a gyíkok cukik, míg a többi olyan negatív jelző, amely bármilyen értelemben használható. Épp ezért szerintem a legmegfelelőbb szó az okostojás. Aki ismeri a Hupikék törpikéket, annak nem kell bemutatnom Okoskát, a geek aprócska kék megtestesítőjét. Egy geek ugyanis nem okos, hanem okoskodó és ez lényeges különbség.
Ennyi elég is a szófejtésből, lássuk a könyvet.
Borító ötletes és az oldalszám is kényelmes 336 lapjával, gyorsan végig lehet érni a rövid fejezeteken. Ez volt az első olvasmányom a Manó Könyvektől és örömmel tapasztaltam, igényes munkát végeztek.
Fülszöveg:
"Harriet Manners tudja, hogy egy macska fülében 32 izom van, hogy az egy napi járásra lévő hely 27 750 méter messze van, és azt is, hogy egy átlagember naponta 15 alkalommal nevet. Azzal is tisztában van, hogy a denevérek mindig bal irányba repülnek, ha előjönnek az üregükből, és hogy a dinamit egyik alkotóeleme a mogyoró. Azt viszont nem tudja, hogy vajon miért nem kedveli őt senki az iskolában. Így hát, amikor Harrietet felfedezi egy modellügynökség, megragadja a lehetőséget, hogy új emberré váljon. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy ellopja a legjobb barátja álmát, magára vonja ősellensége, Alexa haragját, és újra meg újra hülyét csináljon magából a pofátlanul jóképű modell, Nick előtt. És még akkor is, ha hazudnia kell azoknak, akiket a legjobban szeret. Bár ott van mellette segítőtársnak a mindig lelkes és izgatott apja, meg az überstréber zaklatója, Toby is, mégis egyik divatkatasztrófa követi a másikat, és Harriet lassan rájön, hogy a divat kulisszái között ugyanúgy nem találja a helyét, mint a hétköznapi világban. Vajon sikerül-e stréberből menő csajjá változnia, miután a régi élete szinte már darabokra hullott, vagy mindent elszúr az új életében is?"
Első ránézésre ez a könyv se nem új, se nem egyedi, mégis van benne valami, ami kiemeli a sok hasonló témát feszegető regény közül. Valami, amitől ez az egész kiskacsából hattyút történet üdítően szórakoztató lett.
Egy vallomással kell kezdenem, nem szeretem az okostojásokat. Tudom, egy könyvmoly kékharisnya szájából, akit néha tényleg levegőnek néznek, képmutatásnak tűnik, de ez van. Egyszerűen bosszant, ha szükségtelen információkat zúdítanak rám (legyen az fizika képlet vagy valakinek a magánéleti problémája) és a kioktató stílust sem díjazom. Szóval a könyv elején nem szimpatizáltam a főhősnővel és a narrációt is cseppet erőltetettnek találtam. Épp ezért ért a kellemes meglepetés, mikor azt vettem észre, hogy mosolyogva lapozok a következő, majd következő fejezetre és várom, hogy Will-bur/-iam milyen szóvirággal kínozza agysejtjeimet.

Gondolom, ebből már leszűrhető, hogy:
1. Ez a könyv szórakoztató.
2. Nem vagyok rajta, a listán azokról, akik gyűlölik Harriet Mannerst.
3. Magasabb lett az ingerküszöböm a becézések terén.
4. Furcsa hangokat adtam ki olvasás közben, ahogy próbáltam visszafogni a röhögést.
5. Mondtam már, hogy szórakoztató?

A narrációt meg lehet szokni és bár Harriet néha tényleg elég tudálékosan viselkedik, míg a szociális érzékei akadoznak, kedvelhető figura. Nagyon emberi, nagyon tizenöt éves és nagyon irigylem a családját. A szülei ugyanis hatalmas arcok. A legjobban a gyermeteg apuka és a vérfarkas mostoha szócsatáin vigyorogtam.
A többi szereplő is jól el lett találva a csiricsáré modellügynöktől a legjobb barátnőn és ősi ellenségen át a cseppet sem titkos zaklatóig. Toby egyébként különösen érdekes figura, mert a főszereplő helyében már milliószor megfojtottam volna, a végére valahogy mégis megkedveltem a kulacsos levesével együtt.
Aztán ott a divat világa, amelyet kissé szatirikusan ábrázolt az írónő és valahogy megtalálta az egyensúlyt. Nos, igen, a divatért sem rajongok, ám ezek után komolyan elgondolkodtam, mégsem lehet olyan rossz ebben a szakmában dolgozni. Főleg ha adnak hozzá egy Oroszlánfiút. (Szükségtelen információ rólam: hajra bukom.)
A cselekmény szépen halad, nincs benne üresjárat, végig izgalmas, bár nincsenek benne nagy fordulatok sem. Sőt, a vége kifejezetten klisés és talán túlságosan hamar ellőtte az írónő a szerelmi lufit, de még így is rendben volt. Rendben volt, mert a könyv megfelelt két alapvető szempontnak: a, szórakoztatott és b, mondanivalót is adott.
Összességében tehát jó könyv, sokat kuncogtam rajta, így könnyed délutáni kikapcsolódásnak tökéletes. Bátran ajánlom mindenkinek, akár geek akár menő, akár 14, akár 44, mert a vidámság nem ismer címkéket.

Kiegészítés:
Cseppet sem meglepő módon most is egy sorozatról van szó. Holly Smale eddig négy kötetre nyújtotta az okostojás modell botladozásait. A második rész, A lány, aki mindig mindent félreért már elérhető magyarul. A további könyvekről azonban nincsenek információim, de úgy sejtem csak jövőre tervezik a folytatást.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan alakul Harriet további karriere és szociális élete, így biztosan elolvasom a folytatást is.

2015. július 23., csütörtök

Az Igazi

A feleségkereső uralkodói valóságshow utolsó kötete.
Az első könyvet (A Párválasztó) nagyon szerettem, mert aranyos volt és humorosan könnyed. Cseppet sem éreztem túlzásnak a romantikát és könnyen megkedveltem a szereplőket. A második résznél (Az Elit) azonban csappant lelkesedésem a szerelmi huzavona számlájára írva. Ezek után fokozottan kíváncsi voltam, milyen korona kerül a sorozat végére.
A borító tökéletes, szépen passzol az előzményekhez és most a hölgy is bájosnak tűnik rajta. 346 oldalával vastagsága is megszokott, és bár akad benne elgépelés nem is egy, összességében nincs panaszom a fizikai kivitelezésre.
Fülszöveg:
"Eljött az idő, hogy a korona végre a győztes fejére kerüljön. Amikor beválogatták a Párválasztóba, America még csak nem is álmodott arról, hogy valaha eljuthat a korona közelébe – vagy Maxon herceg szívéhez. Ahogy azonban egyre közeleg a versengés vége, és a palota falain túl fokozódik a fenyegető veszély, America rádöbben arra, hogy mennyi mindent veszíthet – és hogy milyen keményen kell küzdenie a vágyott jövőért. "
A könyv elején kicsit megijedtem, hogy hiába jutott a második rész végén döntésre America, ismét kezdi előröl a nyafogást a két fiú között. Utána azonban sikerült megnyugodnom, mert a döntése végeleges volt, csak nem bírta ezt kimondani és ezzel az idegeimre ment.
Amennyire kedveltem a főhősnőt a sorozat elején, úgy kezdett elegem lenni belőle a végére. Elvileg önzetlen és kedves teremtés, én mégis úgy éreztem, hogy nagyon is önző. Sosem próbálta a fiúk szemszögéből is megnézni a dolgokat, ráadásul nem adta meg a hercegnek az egyetlen dolgot, amire vágyott, cserébe mégis elvárt mindent. A palotaőrt illetően pedig teljesen vaknak bizonyult.
Szóval nem lett a szívem csücske a lány, de a fiúk kissé kiegyensúlyozták a dolgot. Aspennel csak sikerült megbarátkoznom valamennyire, bár jobban a sarkára állhatott volna. Maxon pedig, nos ő a főnyeremény. Szegény srác hiába herceg, szívás az élete és tökéletesen megértettem, mennyire elege volt már a rengeteg érdekből, amelyekkel befolyásolni kívánták. Kedvelem a karakterét, bár a nyílt hősszerelmes szerep nem állt jól neki.
A többi szereplő nálam a futottak még kategóriába került, hiába igyekezett az írónő megkedveltetni a többi lányt és csúnyának beállítani a királyt. Utóbbi nem egy ma született bárány, de sokkal negatívabb is lehetett volna. A történet hangsúlya így egyértelműen a főszereplők felé tolódott.
A fő konfliktusszál ezek után természetesen a szerelem, az írónő mégis igyekezett kicsit kiszínezni a dolgokat. Felkarolta a lázadók vonalát és még ha gyengén is, de bevont egy kis belpolitikát és ez nagyon tetszett. Tetszett, mert izgalmasabbá tette a könyvet és tetszett, mert jobban kibontakozott tőle ez a világ. Azonban a vége nem úgy sült el, ahogy megérdemelte volna.
Kiera Cass tele van egyedi ötletekkel és megoldásokkal, a vége mégis annyira kiszámítható volt, hogy egy mondat után tudtam, mi lesz az aktuális fejezetben. Először elsütötte a szokásos szerelmi drámát (Köszönet érte America ostobaságának!), majd meghintette egy nagy adag porcukorral (Kiver a víz a szerelmes levelektől...) és hogy feltegye rá azt a bizonyos csillogó koronát, még nyakon öntötte az egészet egy váratlannak szánt, de szörnyen kiszámítható akcióval. És hogy mi sült ki ebből az egészből? Könnyedén elvarrt szálak (azaz iktassunk ki mindenkit, aki a boldog befejezés útjában áll) és még egy kis giccs, mert enélkül nincs uralkodói lagzi.
Összességében tehát nem vagyok elragadtatva a befejezéstől, mert ebből a jó alapötletből sokkal többet is ki lehetett volna hozni. Ettől függetlenül ajánlom a könyvet mindazoknak, akik az előző részeket szerették, mivel giccs és indokolatlan dráma ide vagy oda, szórakoztató ez az uralkodói szerelmi történet.

Kiegészítés:
Azt mondtam volna, hogy befejeződött ez a sorozat? Nos, nem egészen. Nemrég megjelent a negyedik könyv, amely bár America szerelmi története lezárult, tovább fűzi ezt a nem mindennapi valóságshow-t.
A koronahercegnő a sorozat után 20 évvel játszódik és szerepcserét ad, vagyis ezúttal urak versengenek egyetlen hölgy szívéért. Habár nem érzem úgy, hogy erre feltétlenül szükség lett volna, kíváncsi vagyok, hová tudja még fokozni az írónő a dolgokat, így ha lehetőségem adódik rá, elolvasom.

2015. július 20., hétfő

Páros, páratlan

Szeretem Jojo Moyes könyveit, mert egyszerre romantikusak, kalandosak és mindig van bennük valami tanulság, mint a jó mesékben. Előző két könyve után (Mielőtt megismertelek és Akit elhagytál) ezért magas elvárásokkal és lelkesen csapok le mindenre a tollából. 
Ez a könyv azonban most mégsem kapott el annyira.
A borító mutatós, külön piros pont a homokba rejtett számokért és az ajándék könyvjelző sem maradt el. 416 lapjával kellemes vastagságú olvasmány. A kiadó tehát jó munkát végzett, bár Tanzie nevét rendszeresen elírták.
Fülszöveg:
"Az életben többnyire egyszerű a matek: a páros ügyek sokszor páratlanul zűrösek. Több okból is szörnyű, ha az embert elhagyja a gyerekei apja, egyebek közt a pénzügyek meg a szörnyű csalódás miatt is. De még a végtelenül fárasztó, minden energiát felemésztő anyagi küszködésnél is rosszabb, hogy amikor olyasmi történik, amivel nem tudunk mit kezdeni, akkor az egyedülálló szülőnél nincs magányosabb ember a világon.
Így van ezzel Jess is, aki egyedül neveli kislányát, Tanzie-t és a férje korábbi kapcsolatából származó fiát, az emós Nickyt, aki a szomszéd srácok miatt igen nehéz helyzetben van. A kislány viszont matekzseni, de akármennyit gürcöl Jess, a Tanzie tehetségéhez illő méregdrága magániskolára sehogy nem jön össze a pénz. Hacsak… hacsak meg nem nyeri a skóciai pénzdíjas matekversenyt. Odáig azonban el is kell jutni. Skóciáig hosszú az út, főleg, ha egy ócska tragaccsal indul útnak az ember, ráadásul forgalmi nélkül. Ekkor lép a színre Ed, a lapátra tett cégvezető, akinek pénze és ideje is van jócskán. Neki más gondjai akadnak: a törvénnyel került összeütközésbe. És persze magányos, és komoly lelkifurdalás gyötri."
Van valami megkapó az utazásban. Valami kalandos, valami váratlan, valami nem hétköznapi, így aki erre épít történetet, nem eshet nagy hibába. Jojo Moyes tehát ismét remek alapötlethez nyúlt és szépen fel is építette a szokásos alapossággal, nekem mégis hiányérzetem volt.
A szöveg persze rendben van, az írónő stílusa most is könnyed, bár talán egy csipettel több humor elfért volna még. A karakterek is hozzák a szokásos színvonalat. Nagyon szeretem, hogy minden szereplője érezhetően emberi, hibáznak, cseppet sem tökéletesek, mégis jó emberek. A hozzájuk tartozó bonyodalom is borítékolva van, hiszen akad itt minden bírósági ügytől, egyedülálló szülőn át a kamaszok beilleszkedési gondjáig. A cselekmény pedig halad, nem siet, de nem is lassít és egy percre sem válik unalmassá. No, de ha ennyi benne a jó adalék, mi vele a gondom? Kevés.
Az alapötlet kiváló, a problémák érezhetőek, a szereplők szimpatikusak, de nem ad többet egy váratlan utazásból fakadó kalandnál. Könnyed romantikus regények élkategóriájába tartozik, ám szemben az írónő előző két mélyebb kérdéseket boncolgató könyvével, ez a kötet pusztán szórakoztatni akar.
könyv és könyvjelzője
Félreértés ne essék, akad itt is bőven dráma, lehet izgulni a főhősökért, de nincs éle és Moyes kezd kiszámíthatóvá válni a szememben. Néhány dolog persze már a fülszöveg alapján borítékolva van, de az, hogy a végén ismét eljátszotta a "Na, még egy drámai csavar, aztán jöhet a happy end!" figurát, kezd sablonossá válni. Ráadásul ismét nem merte elsüllyeszteni azt a hajót. Oké, kell a boldog befejezés, így jön át az üzenet, de annyira elüt a regény 350 oldalának való életből merített küzdelmétől az utolsó oldalak boldogan éltek amíg meg nem... befejezése. Egyszerűen nem érzem az egyensúlyt.
Pedig az írónőnek van bőven érzéke az érdekes figurákhoz és az izgalmas csavarokhoz, csak nem mindig használja ki. Ott vannak például a gyerekek, akik véletlenszerűen kapnak egy picike megszólalási lehetőséget a két főhős mellett. Azonban, míg Tanzie (ilyen névvel egyszerűen muszáj matekzseninek lennie...) személyisége elég teret kap, Nicky el van hanyagolva. Pedig az első megszólalása ütős volt, utána azonban meglehetősen gyenge lett. Nem volt szufla a srácban, pedig belőle aztán ki lehetett volna hozni egy igazi lázadó, morcos kamaszt, mégsem sikerült. Sőt, megkockáztatom, hogy a hangvétele nem volt eléggé fiús sem.
Összességen tehát jó könyv ez, végig lekötött és szórakoztatott, de ismerve az írónő eddigi munkásságait, többet vártam tőle.
Ettől függetlenül bátran ajánlom mindenkinek, akinek picit is megtetszett, mert érdemes elolvasni. Egyedülálló anyukáknak különösen élvezetes olvasmány lehet.

2015. július 19., vasárnap

Vérrel írt ígéretek

Ez a borító meseszép. Oké, lehet, hogy nem mindenki talál vonzónak egy morcos katonát egy vérrel borított lépcsőn, de én beleestem. Megláttam és tudtam, ez egy kedvemre való könyv lesz, nem is csalódtam.
550 lapjával meglehetősen vaskos olvasmány, így az a néhány elgépelés, amelyeket észrevettem, teljesen beleférnek. Fumax ismét szép munkát végzett és remélem, hogy a trilógia folytatásánál is tartják ezt a színvonalat.
Igen, ez bizony a Lőpormágus-trilógia első kötete.
Fülszöveg:
"A királyok kora lejárt – és én fojtottam vérbe.

Tamás tábornagy királyellenes puccsa korrupt arisztokratákat küldött a guillotine alá, és éhezőket juttatott kenyérhez. Egyúttal azonban háborút provokált a Kilenc Nemzetekkel, és belső támadásokat a királyhű fanatikusok részéről. Közben Tamás állítólagos szövetségesei, az Egyház, a munkások szakszervezete és a zsoldoscsapatok között kapzsi hatalmi harcok törnek ki.
Kifogyva a lehetőségekből, Tamás saját félelmetes lőpormágusi képességei mellett csak kevés bizalmasára támaszkodhat. Közülük leginkább saját elhidegült fiára, a megkeseredett Tánielre, aki briliáns lövész és lőpormágus, és Adamatra, egy nyugdíjazott rendőrfelügyelőre, akinek hűségét zsarolással teszik próbára.
A külső és belső ellenség szorításában vergődve, felerősödnek a rémült suttogások pusztításról és halálról, és a földre visszatérő egykori istenekről. Persze, ezek csupán babonás vén parasztok legendái – modern, tanult emberek már nem hisznek az ilyesmiben. Pedig talán jobban tennék…"
Ez nem egy szokványos fantasy, így aki kalandos, kardozós öldöklésre vágyik, keresse máshol. Ez a világ ugyanis teljesen egyedi és bár nem mentes a vértől, nem a sokkolás a célja és a fantasztikus elemek is finoman adagolva vannak jelen.
Engem ez a könyv most nagyon elkapott. Talán mert már elég régen olvastam komolyabbat a műfajban, és mert szeretem a lassan, megfontoltan kibontakozó cselekményt. Ebből következik, hogy bizonyos fokú lelkesedés, puskák, katonaság, háború és ármányok iránti vonzalom kell, hogy az olvasó jól szórakozzon rajta. Ez a könyv ugyanis egy részletes háborús, pontosabban polgárháborús jelentés annak minden véres, politikai oldalával. A főhősök katonák, az akció csaták sorozata és minden a hatalmi játszmáról szól.
A könyv lényegében három szálon fut kis mellékcérnákkal kiegészítve.
A főszál Tamás tábornagy cselekedeteire fókuszál, és bár egy mogorva katonáról van szó (ő virít a borítón) ebben a vonalban van a legtöbb szórakoztató jelenet. Ez persze Olem számlájára írható, aki az egyik kedvenc karakterem, de megismerve Tamás is szerethető figura. Itt bontakozik ki az a bizonyos polgárháború és futnak össze a hatalmi törekvések.
A másik szál Tániel, aki gyorsan szimpatikussá válik az olvasók szemében, mégis ha nem lenne útitársa, unalmas volna. Ezek a részek jobban elmerülnek a varázslatban, kicsit kalandosabbak, hiszen küldetésekről szólnak és a könyv csúcspontját adják.
A harmadik szál Adamat nyomozása. Ez talán a legvontatottabb szál, bár az író igyekezett zsarolással egy kissé izgalmasabbá tenni. Egy ideig én sem különösebben rajongtam a nyomozás iránt, aztán rájöttem, hogy nélküle nem tudna kibontakozni ez a világ. Egyszerűen szükség van rá, hogy összeálljon minden és helyükre kerüljenek a mellékszereplők.
Az összhatás pedig zseniális. Az olvasó észre sem veszi és beszippantja ez a lőporos világ. Brian McClellan bőven el van látva kreativitással, rendesen utánanézett a hadviselésnek és még egy kis mitológia felállítására sem sajnálta idejét. Ettől pedig nagyon komplex hatást kelt a könyv és precízek a harcjelenetek. Nekem mégis a lőpormágusok tetszettek a legjobban. Nem, nem elfogultságból a főhősök irányába, hanem mert hozzájuk hasonlót még sehol sem láttam. Lényegében drogfüggő szuper katonák laza stílusban.
Összességében tehát egy jó háborús könyv remekül összerakott, varázslattal fűszerezett világban, ahol a hatalom és a hit is mozgatóerő, és tele van kedvelhető szereplőkkel. Nagyon tetszett.
Bátran ajánlom azoknak, akik szeretik a háborús könyveket, szívesen olvasnak intrikákról és vonzódnak a puskák iránt. Azonban, aki nem szívleli a megfontoltan kibontakozó cselekményt és nem hozza lázba a háború, illetve sok fantasztikus lényre vágyik, csalódhat.

Zárszónak kedvenc jelenetem a könyvből:
"– Doktor, mit írna fel Charlemundnak?
Petrik lenézett az eszméletlen fő-diocelre.
– Arzént?
– Na, de komolyan. Valamit, ami jókora fejfájással és alapos emlékezetkieséssel jár.
– Ciánt.
– Doktor!"
Kiegészítés:
Ahogy említettem, trilógiáról van szó, vagyis van még két további kötete: The Crimson Campaigne és The Autumn Republic. Magyar megjelenésükről nincsenek híreim, viszont nagyon remélem, hogy hamarosan megjelenik a folytatás, mert nagyon szívesen olvastam volna tovább.

2015. július 16., csütörtök

Párválasztó történetek

Ez a könyv egy kiegészítő kötet Kiera Cass sorozatához. Ennek megfelelően a borító szépen simul a regények sorába és picit vékonyabb 256 oldalával.
Csak egy kis ínyencség a rajongóknak, semmi több.
Fülszöveg:
"Mielőtt America Singert beválasztották a Párválasztóba… Szerelmesek voltak egymásba Aspen Legerrel, a Hatossal… Maxon hercegnek pedig egy másik lány volt a választottja… Ismerd meg a Párválasztó-trilógia előzmény történeteit és a főszereplők családfáját, valamint olvasd el a szerzővel készült interjút, és még sok minden mást!"
Ötletesnek találom, ha a kiadók nagy érdeklődésnek örvendő sorozataikhoz nem restellnek kiegészítő csemegéket megjelentetni. Ez egy picike figyelmesség az olvasók felé és piros pontot érdemel.
Ebben a könyvben két novella kapott helyet, az előzményeket elmesélő A herceg és a második kötet utáni kiegészítés, A palotaőr. Ezek adják tehát a kötet magját, a többi csak ráadás. Méghozzá eléggé mutatós ráadások: interjú a szerzővel, Párválasztóban résztvevők teljes listája, kasztlista, családfák és a végére két dalválogatás az első két könyv egyes jeleneteihez igazítva. Igazi csemege tehát a javából.
A két novella nagyon tetszett és nem csak azért, mert végre megismerhettem ezt a szerelmi háromszöget az urak nézőpontjából, hanem mert tele volt finom apróságokkal. A könyvek America szemszögéből íródtak, így csak azt mesélhetik el, amit ő lát, míg ebben a két rövid novellában egy hercegi és egy palotaőri szemszög jelenik meg tovább árnyalva a háttérvilágot.
Maxon részéről a kötelességek és a királyi család bontakozott ki jobban, míg Aspen meséje megmutatta, mi a helyzet a palotában dolgozókkal. Ez pedig érdekessé tette a fiúk romantikus gondolatait.
Be kell vallanom, hogy nem különösebben hoznak lázba a szerzőkkel készült interjúk, de ha nyomtatásba kerülnek, azért átfutom őket. Most is így álltam hozzá, egy dolog azonban megragadta a figyelmemet, a kérdés, honnan szedte az írónő szereplői neveit. Mikor pedig megtudtam, hogy a többség a férje által megvétózott babanév, rájöttem, kedvelem az urat. Kiera Cass gyermekei hálát adhatnak apukának, amiért nem földrajzi nevet kaptak. Bár lehet, hogy csak én nem bírom megszokni, hogy a főhőst egy kontinensről nevezték el...
Ennek fényében a Párválasztóban szereplők névlistáját egyszerűen átlapoztam. A kasztlista azonban érdekesnek bizonyult, a családfák pedig megnyerték a legjobb csemege címet. Nagyon örültem, hogy nem merültek ki egy szokványos családfarajzban, hanem az írónő röviden össze is foglalta a fontosabb információkat. Természetesen a királyi család vérvonala volt a legérdekesebb és leginformatívabb, de mindegyik tetszett.
Zenerajongóként végighallgattam a kötet végén említett dalokat, igaz a többséget már ismertem. Érdekes felhozatal, azonban egyiknél sem éreztem azt, hogy passzolna a sorozat olvasása közben rám telepedő hangulathoz.
Összességében tehát ez egy finom ínyencség a rajongóknak, örülök, hogy elolvastam. Aki szereti a sorozatot, annak biztosan tetszeni fog, akár a hercegnek, akár a palotaőrnek drukkol. Azok pedig, akik többet szeretnének megtudni a könyvek háttérvilágáról, különösen érdekesnek fogják találni.

Zene a könyvben: The All-American Rejects - Dirty Little Secret


2015. július 15., szerda

Rózsaszín pöttyök VIII.

"Nem akarok iskolába menni, nem akarok karriert,
nem akarok embereket látni,
csak a paplan alatt akarok maradni és
aludni és olvasni örökkön örökké"
Felnőni szívás. Izgalmas, új és fordulatos, de attól még szívás. Hosszan ecsetelhetném a "bölcsességeket", hogy milyen érzés kilépni abba a bizonyos nagybetűs életbe, de nem teszem. A közhelyek nem az én világom és a nyafogás sem az asztalom.
Szóval most inkább csak néhány vicces momentumot szeretnék megosztani olvasóimmal apró-cseprő dolgaimból.
Korábban már említettem, hogy befejeztem diák pályafutásomat, amiből egyenesen következik, hogy felnőttem... volna, ha nem lennék lélekben még mindig ötéves. Tehát igazi felnőtt problémáim lettek, mint lakás-, munka- és pénzkeresés. Ezek a problémák pedig elég rendesen lefoglaltak az elmúlt hetekben, így a gondolataim nagy részét képezték. Mivel a blog ezeket a gondolatokat tükrözi, leírom egy aprócska szeletüket, hogy rend legyen a fejemben és elhanyagolt rovatomat is fellendítsem.
Két sztorit hoztam:

Agresszíven feministák költöznek
"Amikor fiatal voltam, alig vártam,
hogy idősebb legyek, nos,
nem ezt a szart képzeltem el!"
Lakáskeresést sikeresen kipipáltam a listáról és nagyon boldogan költöztem be új otthonomba régi és új lakótársakkal. A költözködéssel azonban cseppet meggyűlt a bajunk férfierő híján, de végül harcos amazonokként mindent megoldottunk magunk.
Kezdtük ott, hogy vettünk két matracot az Ikeában, amelyek nem csupán nehezek, de meglehetősen nagyok voltak. Gondoltuk, hárman csak el bírunk velük, így beálltunk szépen sorba: Queen B. matrac Én matrac Pucca. Elindultunk és alig hagytuk el az épületet a szatyrokban dülöngélő matracok alatt roskadozva, mikor meglátott minket egy néni és felkiáltott:
"Lányok, hát a férfiak hol vannak?"
Mire mi kórusban rávágtuk: "Ez bizony egy nagyon jó kérdés." Néni csalódottan csóválta a fejét, mi meg araszoltunk tovább és örültünk az ellenőrök megértésének, akik látva hogy tele a kezünk, csak intettek, hogy menjünk nyugodtan tovább. Felvonszoltuk hát magunkat a metróra és a mozgólépcsőre, és bár a kezünket nagyon vágta a szatyrok füle, annyit nevettünk útközben, hogy kész cirkuszi látványosság lehettünk a járókelők szemében.
Aztán jött a táv rövidebb szakasza, mikor megpihentünk egy lépcső alján tovább kacarászva. Egy srác pedig bebizonyította, hogy mégis vannak úriemberek a világon. Megkérdezte ugyanis, hogy segíthet-e. Mire Pucca: "Köszi, megoldjuk!". Srác még egyszer megkérdezte, biztos-e, mire Queen B. is csatlakozva helyeselt, így lovagunk sétált tovább, mi meg vonszoltuk fel a matracokat a lépcsőn. Mikor felértünk a tetejére, a következő beszélgetés zajlott le:
Pucca: Szellem, miért hagytad, hogy elküldjük?
Én: De hát meg sem szólaltam!
Queen B.: Épp ez a baj! Ellenkezned kellett volna!
Szóval le lettem teremtve, amiért míg kettőt pislogtam, az agresszíven feministák elküldték a lovagot, így cipelhettük magunk tovább a matracokat. A helyzet ugyanis az, hogy bár én vagyok az igazi feminista a csapatban (a szó valódi értelmében), én vagyok a racionalista is, aki belátja, hogy biológiai (férfiak csontozatán nagyobb az izomtapadási felület) okokból néha bizony elkél a férfierő. Míg tehát lakótársaim maguk szenvednek utazáskor a bőröndjeikkel, addig én körbenézek a vonaton és megkérek egy szimpatikus urat, hogy tegye fel nekem a bőröndöt a csomagtartóra. Esetek többségében boldogan meg is teszik és csak ritkán jegyzik meg, hogy téglákat hordok-e bennük. Amúgy nem téglát, csak téglaméretű könyveket...
A második felvonást Queen B.-vel ketten tettük meg, mikor is még kétszer fordultunk az említett áruházból nem kisebb holmik alatt ingyen műsort nyújtva az ellenőröknek, akik csak legyintettek, mikor megláttak minket. Végül tehát mindent sikerült felcipelnünk a lakásba és berendezkednünk. Sőt, néhány bútort magunk raktunk össze.
Az ikeás bútor olyan mint egy háromdimenziós puzzle felnőtteknek. Vettem egy komódot és magam raktam, szögeltem és ütöttem össze. Olyannyira magaménak éreztem a feladatot, hogy mikor Queen B. segítsége megpróbált lovag lenni és kivenni kezemből a kalapácsot, úgy morogtam rá, mint kutya a gumicsont fölött. 
A költözés végére tehát én is úgy éreztem, nincs szükségem senkire, mindent megoldok magam.

Felnőtt vagyok, ha nem is látszik
"Ehh, igazad van...
az emberek nem a talpukra esnek."
Az egy dolog, hogy fiatalabbnak látszom a koromnál, valamennyire már megszoktam és nem is tudok ellene tenni. Az azonban egy egészen másik dolog, hogy egy állásinterjún képes vagyok óvodásnak tűnni.
Az eset a következőképpen zajlott. Csoportos interjúra hívtak be, így első "feladat" az volt, hogy írjak magamnak egy névtáblát és tűzzem az ingemre. Ehhez volt az asztalon egy doboz színes filctoll. Azonnal lecsaptam a lilára, de kifogyóban volt, így egy vonal után lecseréltem sötétkékre. Felcsíptettem, feladat megoldva, jöhetett a várakozás. 
Mivel pofátlanság lett volna felcsapni egy könyvet, inkább a jobb tenyeremre támasztottam államat és bámészkodtam. Aztán elkezdődött az interjú és míg sorra bemutatkozott mindenki, észrevettem, hogy a kifogyóban lévő filccel sikerült összekennem magam. Jobb tenyerem teljesen lila volt és bal kezem pár ujján is virítottak lila maszatok. A következő sokkhatás pedig akkor ért, mikor beugrott, hogy eddig a lilára mázolt tenyeremen pihentettem az államat. Rémülten néztem körbe és míg tartott a bemutatkozás azon kattogtam: "Csak szólnának, ha lila lenne a fejem is, nem igaz?" A maszatos óvodás megjelenésemet ráadásul fokoztam, mikor a teszt egyetlen feladatát, amiben rajzolni kellett, elsőként fogtam fel rávetődve a színes tollakra...
Utólag persze vicces, hogy két és félórán át nem tudtam, vajon lila maszatok vannak-e az arcomon, miközben megpróbáltam felelősségteljes és komoly munkaerőnek tűnni. (Amúgy nem voltak. Szerencsére...)

Felnőttnek lenni tehát szívás, de néha kifejezetten vicces. Vagy csak a gyermeteg lelkem miatt kuncogok rendesen, ha eszembe jut, mennyit tudok bénázni, még úgy is, hogy simán összerakok egyedül egy komódot.

2015. július 14., kedd

Valahol, messze

Az írónő első könyve (Az emlékek őre) után nagyon kíváncsi voltam további munkáira, így mikor sikerült levadásznom ezt a kötetet, rettentő boldog voltam.
A borító ismét tetszetős, tökéletesen passzol a cselekményhez, mert kék és szövésmintát idéz. 
200 oldalával kellemesen vékony könyvecske, a kivitelezésre tehát nem lehet panasz.
Fülszöveg:
"A Föld ki tudja, melyik zugában, valamikor a jövőben él egy közösség, melyben annak, aki egyedül marad, akinek valami testi hibája van, nincs sok reménye a túlélésre. A sántikáló Kira serdülő lányként jut árvaságra, ám az Őrzők Tanácsa nem csupán megvédi az ellenségeitől, de szinte fényűző körülményeket is biztosít a számára, s egy igen fontos feladattal bízza meg. Mihez kezd a lány megbízatásával, melyet egyedülálló tehetségének köszönhet?"
Lois Lowry előző könyve után jogosan magas elvárásaim voltak ezzel a "gyerekkönyvvel" kapcsolatban. Sajnos, azt kell mondanom, semmit sem kaptam belőlük, így hatalmasat csalódtam.
Az eleje jól indult. Első tíz oldal után ismét azt éreztem, ez nem egy gyerekkönyv és nem adnám kiskölyök kezébe, ahhoz ugyanis túlságosan nyomasztó ez a világ. Aztán valahogy olyan lassú lett a történet, annyira nem fogott meg a főhős és a fonalfestés, hogy elkezdtem unni. Egyedül az tartotta bennem a kíváncsiságot, hogy vártam, mikor robban a bomba, mikor derül fény a háttérben megbúvó dolgokra. Csakhogy ezt sem kaptam meg a könyvtől...
A világ persze nyomasztó, sok a szörnyűség és ez megint gyerekszemszögből van tálalva, de ennyi és nem több. Az olvasó egyetlen kérdésére sem kap választ ezzel a messzi közösséggel kapcsolatban és a könyv végi csavar annyira átlátszó, hogy nem is nevezném fordulatnak.
Még a szereplőket sem tudtam megkedvelni. Egyedül Matty volt szimpatikus, mert Kira túlságosan direkt volt az én ízlésemnek és Thomas nem sok vizet zavart. Erőteljes karakterek nélkül pedig még laposabbá vált ez a történet.
Pedig olyan sokat ki lehetett volna hozni belőle. Mintha az írónő nem vette volna elég komolyan ezt a világot, vagy csak gyakorlásnak szánta volna a következő könyvéhez. Az emlékek őréhez képest ez bizony unalmasan lapos volt és a mondanivaló sem tudott kibontakozni. Hiába volt adva a kitaszítottság, a küzdelem és a színek, minden elvesztek valahol útközben, így viszont a könyv nem vitte igazán messze az olvasókat.
Lehet, hogy túl magasak voltak az elvárásaim, de ez most nekem cseppet sem tetszett. Épp ezért csak azoknak ajánlom, akik félre tudják tenni az írónő másik könyvének mércéjét vagy esetleg nem olvastak még semmit tőle. Azonban gyerek kezébe még így, hogy nincs foga a történetnek, sem adnám.

Kiegészítés:
Most kicsit elment a kedvem Lois Lowry további könyveitől. Félek, hogy nem tudják visszahozni az erőteljes kezdeti szintet, így kicsit várok velük.
A következő könyvet, Hírvivő így nem a közeljövőben fogom elolvasni, de valamikor majd sort kerítek rá, hátha mégis kikerekedik ebből a történetből valami ütősebb.

2015. július 13., hétfő

SzJG - Remény

Az ötödik kötet fizikai kivitelezésére nem lett volna rossz szavam (visszafogott színválasztás, sokat sejtető képek és ötszázat megközelítő oldalszám), ha kedvenc könyvtáram olvasói több megbecsülést mutatnának a nyomtatott közkincsek iránt. Sikerült ugyanis kifognom egy olyan példányt, amelyet felkapott egy tornádó, megrágott egy kutya és megtépett egy óvodás tetszőleges sorrendben. Amint kinyitottam, tömegével hullottak ki belőle a lapok, amin a sok cellux sem segített, amellyel megpróbálták egyben tartani. Mindezt pedig megkoronázva négy oldal, valószínűleg fellázadva a méltatlan bánásmód ellen, egyszerűen megszökött a könyvből.
Bosszantó, hogy egyesek mennyire nem becsülik a könyvtári könyveket!
Fülszöveg:
"Új tanév, új osztálytárs, új konfliktusok, új és régi barátságok, új és régi szerelmek… A 11/B-ben továbbra is „zajlik az élet”, miközben többek között az is kiderül, hogy mi történt a párizsi csereutazáson, hogy kicsoda Jérome és Benoit, és vajon ki lopja Dave személyiségét, hogy miért veszélyes a Gomba, hogy Zsák kibe lesz szerelmes és Cortez miért törli ki az összes ismerősét a Facebookon…
Na és persze, hogy Reni kitől kapta a nyakláncot meg a gyűrűt…
Reninek is újabb kihívásokkal kell szembenéznie, de úgy tűnik, egyre jobban felnő hozzájuk…"
Reni felnő? Jó vicc... Ettől eltekintve a fülszöveg ezúttal is elmond mindent, amit a cselekményről tudni kell, így tartva a tendenciát, továbbra is a szereplőkről fogok nyilatkozni.
Boldogan jelentem, hogy egyre több karakter lép ki a kezdeti skatulyából és költözik be észrevétlenül az olvasói szívekbe. Én legalábbis egyre jobban szeretem ezt az osztályt.
Kinga egyértelműen a legnagyobb arc volt ebben a kötetben. Most azonban nem csak azért tűnt ki, hogy megrugdossa kicsit a főhőst (de nagyon jól tette és rugdoshatná acélbetétes bakancsban is...), hanem mert ha egy maximalista, kissé idegbeteg és rettentően céltudatos lány szerelmes, ott kő kövön nem marad. Remek figura.
"– Beülhetek a Télapó ölébe? – kérdezte Móni vigyorogva Zsoltitól, ahogy odalépett hozzánk. 
– Vert már pofán krampusz? – kérdezett vissza Kinga reflexből."
Virág még mindig aranyosan butus. Nagyon jól áll neki a hippi stílus és olyan édesek Ricsivel, hogy nem lehet mosolygás nélkül olvasni róluk. Azonban úgy éreztem, ebben a kötetben el lett hanyagolva. Elvileg ő Reni legjobb barátja, mégis inkább Kingának öntötte ki a szívét és amikor Virág megpróbált hozzászólni a Cortez-problémához, le lett intve. Pedig ha volt valaki, aki teljesen képben volt a szerelmi gumikötélhúzásban, akkor az ő, tekintve, hogy pár óránál tovább sosem maradt távol Ricsitől.
Ricsi, aki a szívem csücske, a legértelmesebb szereplő a könyvben. Mindig tudja, mi zajlik körülötte és acélból vannak az idegei. Komolyan nem tudom, hogyan bírja, mikor nagy dózisban kapja Corteztől és Renitől egyszerre a hülyeséget és közben még arra is figyelnie kell, hogy a barátnője nehogy spontán összetörje magát (például leessen egy parkoló robogóról...). Ricsi az én hősöm!
"– Most akkor mi van? – kérdezte Virág szomorúan. 
– Rennek elment az esze, én meg kereshetek majd egy új bandát, miután megfejeltem Gombát – ismertette a részleteket."
Zsolti ebben a kötetben is hozta a formáját, már ami a humort illeti, azonban nem merült ki ennyiben a szerepe. Tetszett, hogy már ő is átlátta a főszereplők konfliktushelyzetét és a magánélete is legalább olyan szórakoztató, mint az étkezési szokásai.
Dave nem süppedt vissza a kütyüfüggő szerepbe, bár túl sok reflektorfényt sem kapott. Kicsit a kispadról szemlélte az eseményeket, de időnként megvillantotta baráti státuszát és a féltékenysége humorosan érdekes volt.
Macu, az új osztálytárs egyelőre csak egy újabb címke, egy újabb poénfaktor, hogy teljes legyen a viccfelállás. Talán a későbbiekben ő is kibontakozik. Azonban az is lehet, hogy leragad, mint az osztály maradék négy sráca. Ők ugyanis megrekedtek a skatulyában (oké, Andris és Robi már nem kocka, hanem rockker, minden más azonban maradt) és ezen Zsák hirtelen kirohanása sem segített.
Ismét a végére hagytam a két óvodást. Reni és Cortez az agyamra ment. Ennyi szenvedést és dedós duzzogást nem lehet ép ésszel kibírni. Hol az egyiket ütöttem volna, hol a másikat, hol az egyikkel a másikat és az utóbbi volt a leggyakoribb. Még mindig ostobák, még mindig mindenki más jobban látja náluk a helyzetét és még mindig nem értem a vonzalmuk okát. Persze, egyértelműen passzolnak, az érzelmi intelligenciaszintjük és a kommunikációs készségük egyezik, a problémakezelés terén egységesen egy ötéves szintjén állnak, de ennyi. Nagyon hiányzik belőlük valami, a szikra vagy egymás kiegészítése, mint a másik két románcnál, mert itt csak a nyűglődő önmarcangolás találkozott a zárkózott daccal, az eredmény pedig egy apokalipszisre hajaz.
Azonban, hiába tudom, hogy agyérgörcsöt fogok kapni, ha Reni és Cortez nem mutat minimális fejlődést (erre amúgy kevés esélyt látok az ötödik kötet után...), megkedveltem ezt a sorozatot. A többiek ugyanis megérdemlik a figyelmet és ha az ember túlteszi magát a romantikus kérődzésen, nagyon jól tud szórakozni egy balhés osztály kalandjain. 
Úgyhogy lenyelem a "békát" és olvasom tovább, illetve javaslom mindenkinek, aki eljutott már a negyedik kötetig és még nem tépte ki a haját a főhősöktől, hogy tegye ugyanezt. Ricsi, Kinga, Virág, Zsolti és a többiek megfelelően ellensúlyozzák a két idiótát.

Zárszónak jövőbeli reményeim idézet formájában:
"– Tanár úr, mit kért karácsonyra? – próbálkozott Zsolti, hátha megenyhül és beszélgetni kezd velünk.
– Egy kis intelligenciát néhány diáknak – vágta rá Kardos."
Zene a könyvben: Coldplay - The Scientist


2015. július 8., szerda

Obszidián

Sokáig nem hozott lázba ez a sorozat. A borító nem tetszik és a földönkívüliek sem vonzanak. Azonban olyan sokan dicsérik, sőt rajonganak érte, hogy mikor szembejött velem a könyvtárban, muszáj volt utánajárnom a dolognak.
424 oldal, ám ebből csak 373 maga a történet, a többi köszönetnyilvánítás, 3 átdolgozott fejezet a férfifőhős szemszögéből és egy kis ízelítő a folytatásból. Bizony, ez is egy sorozat nyitókötete.
Fülszöveg, ami szerintem túl sokat árul el:
"Amikor – éppen az utolsó középiskolai évem előtt – Nyugat-Virginiába költöztünk, beletörődtem, hogy vastag tájszólású emberek, melléképületek, szakadozó internet és rengeteg unalom tölti majd ki a napjaimat. Amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.
Aztán a srác megszólalt.
Daemon dühítő. Beképzelt. Tenyérbe mászó. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De aztán, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon egyetlen intéssel szó szerint megfagyasztotta az időt – akkor valami történt. Valami váratlan.
A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem.
Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint Las Vegas főútja. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam.

Mármint ha nem ölöm meg addig én magam…"
Most már értem, miért szeretik olyan sokan. Szórakoztató, izgalmas és a főszereplő sem idegesítő. Megvan benne minden, ami az ifjúsági könyvekbe kell. Kaland, csípős párbeszédek, szép szemű férfifőhős, csipet romantika és akció, na meg egy leheletnyi dráma. A természetfeletti, vagyis bocsánat, a földöntúli vonal pedig csak ráadás. A kategóriájában tehát tökéletesen megállja a helyét.  
Katy kedvelhető főhős és kifejezetten tetszettek a tulajdonságai. Alacsony és könyvmoly, így alapból több ponttal indul a szimpátia meccsen és a humora is a helyén van. A könyv legszórakoztatóbb része ugyanis a két főszereplő évődése, ezt pedig nagyon eltalálta az írónő.
Daemon persze tipikus, mert vonzó, bunkó és szép a szeme, ahogy kell. Túlteng benne a védelmező ösztön is és ő a legtökösebb legény a vidéken, valahogy mégsem éreztem sablonnak. A sok tipikus jellemvonás között, neki is csípős a nyelve, vagyis a pattogós párbeszédek rajta is sokat dobtak.
Katy és Dee egymásra találása kicsit gyors volt, de ezt elfedte a tény, hogy a főhős több barátot is szerezett. Na, meg ellenséget a szokásos női ellenféllel.
A karakterek tehát rendben vannak és a földönkívüli szál is szépen bontakozik ki. Itt nagyon tetszett a fokozatosság, ahogy a romantikus irányban is. Dolgozzanak csak meg azért a kapcsolatért!
Apropó földönkívüliek, értem, értem, de néhol mégsem értem. Sokkal több velük kapcsolatban a kérdés, mint amennyit ez a kötet megmagyarázott. No, de kell valami a folytatásba is, így ezt nem hányom az írónő szemére.
Az akció jól indul, az első gonosz ellenség feltűnése remekül el lett találva és a későbbi harcjelenetek is rendben voltak. Azonban a végső csata sántított. Egyrészt asztalt fejelni lett volna kedvem a szokásos, "majd én feláldozom magam érted, ne, inkább én" hülyeségtől, másrészt hiteltelen és érthetetlen volt. Daemon hirtelen már nem is volt olyan tökös, Katy pedig, nos hirtelen túlságosan tökös lett. Cseppet félrebillent az akciómérleg...
Valószínűleg az írónő elfáradt a könyv végére, mert a főszereplők utolsó párbeszéde is jóval gyengébb volt a korábbiaknál. Beszéltek a semmiről és nem jutottak semmire. Oké, folytatás, értem, de ennél akkor is ütősebb végszót vártam.
A ráadás nézőpontváltás pedig hangulatromboló volt. Ha a macsó férfifőhős belül egy cukorborsó, nem akarom tudni. Szeretnék megmaradni az eredeti nézőpont által sugallt elképzeléseknél, köszönöm.
Összességében tehát egy tipikus, de kifejezetten szórakoztató ifjúsági regény. Műfajában egyértelműen a lista elején szerepel, így bátran ajánlom mindenkinek, aki ebben a kategóriában keresgél.

Kiegészítés:
Szóval folytatásos. Összesen öt kötetre rúg a Luxen sorozat, amelynek minden könyve elérhető magyarul. A borítók továbbra sem igazán tetszenek, ettől függetlenül, a második részt, Ónix biztosan elolvasom.
Érdekesség, hogy angol nyelven megjelent egy rövid novella is, Shadows címmel, amely előzményként is funkcionál, mivel Dawson történetét meséli el. Ennek magyar megjelenéséről nincsenek információim, de elképzelhetőnek tartom.

Záró epés megjegyzés:
Jennifer L. Armentrout csapnivaló a névválasztás terén. Egyrészt az első hármasikreknek D-vel, a második hármasikreknek meg A-val kezdődik a neve, mint valami íratlan abc szabály. Másrészt a két főhős vezetékneve Black és Swartz, valakinek a fekete a gyengéje...

2015. július 5., vasárnap

Álmatlanság

Fülszöveg alapján érdekesnek tűnt ez a könyv és a cím is csábított. A borító kissé fura a párnán átszűrődő röntgenfelvételhez hasonlító nőalakkal, de összességében passzol a történethez. 
282 lapjával egyáltalán nem hosszú olvasmány, mégis sokáig rágódtam rajta.
Fülszöveg:
"A lány szemei megmentették az életét.
A lány álmai szabadjára engedték a sötétségét.
Négyévnyi teljes alvásmegvonás után a gimnazista Parker Chipp úgy érzi, már nem bírja sokáig. Éjjelente alvás helyett belép azon személy álmaiba, akivel aznap utoljára teremtett szemkontaktust. Parker tudja: ha nem sikerül záros határidőn belül aludnia, meg fog halni.
Azután találkozik Miával, akinek békés, csodásan egyszerű álmai végre lehetővé teszik számára a nyugodt pihenést. Ám ami véletlenszerű, megváltó találkozásnak indult, rövidesen megszállottsággá fajul: Parker tomboló vágya az után, hogy mindennap sikerüljön Mia szemébe néznie, egyre szélsőségesebb és bizarrabb tettekre sarkalja. Az iskolában mindenki azt hiszi róla, hogy teljesen bekattant, még a legjobb barátai is. Amikor pedig Miát fenyegetni kezdi egy igazi perverz kukkoló, mindenki meg van róla győződve, hogy Parker az, ráadásul különös emlékezetkiesései miatt már ő maga is kezdi komolyan megkérdőjelezni a saját ártatlanságát…"
Az alapötlet kifejezetten érdekes. Az álmok mindenkit érdekelnek és a kíváncsiság is ott motoszkál az emberben, vajon mások miről álmodhatnak. Én legalábbis gyakran eltöprengtem a macskámat nézve, hogy ő, aki élete nagyobb részét durmolással tölti, vajon miről álmodhat. Szóval a kiindulási pont remek, a megvalósítás azonban már kevésbé.
A cselekmény lassan indul be és amikor kezdenek kicsit felgyorsulni az események, olyan kusza és érthetetlen lesz a sok kérdéstől, hogy szinte élvezhetetlenné válik. Engem tehát egyáltalán nem kapott el és megvezetni sem tudtak, mert valóban az lett a hunyó, akire már kezdetben gyanakodtam.
Parker nem az a könnyen megkedvelhető főhős. Az önmarcangolása idegesített és csak sodródott az árral. Nem igazán éreztem, hogy tényleg változtatni szeretne, mert gyenge próbálkozásai kifejezetten szánalmasak voltak. Ráadásul sok intelligencia sem szorult belé, még azt sem vette észre, ami az orra előtt zajlott.
A barátai ellenben igazi barát módjára viselkedtek és végig kiálltak mellette. Mia viszont egy rakás szerencsétlenség volt. Nem értem, miért nem futott a rendőrségre, mikor zaklatták, vagy legalább szólt volna egy felnőttnek, ahelyett hogy magában rettegett. A finálé nagy akciójában pedig annyi szerepe volt, mint egy iskolai színdarabban a fának öltözött kiskölyöknek...
Ettől függetlenül még lehetett volna élvezetes ez a könyv, ha nincs tele érthetetlen és logikátlan dolgokkal. Az írónő ugyanis nem gondolta át rendesen ezt az álomlátó dolgot. Persze, lehet hogy szándékosan akart ködösíteni, de így egyszerűen kusza és szabálytalan volt az egész. Például Parker évek óta rájött, hogy nem befolyásolhatja mások álmait, erre most bumm, mégis. Az emberek többsége ébredés után azonnal elfelejt mindent, de ha az álomlátó srácról van szó, hirtelen mindenki mindenre emlékszik. Még sorolhatnám a furcsa pontokat, de inkább nem teszem.
Az álombéli kalandokhoz jön egy adag őrület is, ami tovább bonyolítja az amúgy is kusza felállást. Parker fokozatosan kezd megzakkanni és ez kezdetben izgalmas, aztán egyre zavaróbb lesz. A fokozódó őrület ugyanis nem teszi szimpatikusabbá a srácot. Ráadásul köszönhetően a nem megfelelően felépített misztikus szálnak, még nehezebben tudja eldönteni az olvasó, hogy tényleg dilis a srác vagy ez is amolyan álomlátó dolog.
Összességében tehát egy érdekes alapötlet cseppet sem érdekes tálalásban. Lassú, itt-ott unalmas cselekmény kiforratlan háttérrel és rengeteg felmerülő kérdéssel és ezen a szereplők jelleme sem lendít egy picit sem. Számomra nyögvenyelős volt a könyv és inkább makacsságból olvastam végig, mint kíváncsiságból.
Azoknak ajánlom, akiket nem zavar, ha kusza a háttérvilág és valóban álmatlanságban szenvednek. Éjjel a plafon bámulásánál azért jobb.

Kiegészítés:
Gideon vajon miről álmodik?
A könyv természetesen egy sorozat része. Van még további két kötete. A második könyv Paranoia címmel már elérhető magyarul, míg a befejező kötet, Mania idén jelent meg angol nyelven.
Nekem bőven elég volt Parkerből és az álmaiból, így nem valószínű, hogy tovább olvasom a sorozatot. Inkább a szunyókáló cicámra fordítom az időmet helyette, mert biztosra veszem, hogy az ő álmai is vannak olyan érdekesek, ha nem érdekesebbek, mint amelyeket ezekben a könyvekben olvashatnék.

2015. július 4., szombat

Mozgóképek XXXIV.

Ezúttal is négy filmet hoztam és most is meglehetősen változatos a műfaji paletta.

Hotarubi no Mori e / A szentjánosbogarak erdeje

"Hotaru a nyarat a nagyszüleinél tölti vidéken, ahol a szóbeszéd szerint a közeli erdőben youkai-ok élnek. Ahogy a legtöbb gyereket, úgy a kislányt is érdeklik a mondák meselényei, de egy felfedezőútja során, túl mélyen bemerészkedik az erdőbe és eltéved. Éppen szorult helyzetét siratja, amikor egy furcsa, maszkos fiú jelenik meg a fák között. A fiú, aki később Ginnéven mutatkozik be és állítása szerint egy youkai, szívesen segít Hotarunak kitalálni az erdőből, csupán egy dolgot köt a lelkére, soha, semmilyen körülmények között se érjen hozzá, mert ha emberi kéz érinti, akkor örökre eltűnik."
Mindössze 45 perces rövidfilmről van szó, mivel  Midorikawa Yuki egyfejezetes mangája alapján készült. A történet épp ezért rövid és egyszerű, ugyanakkor nagyszerű. A hangulat megragadó, a látvány gyönyörű, a zene passzol és a mondanivaló is adva van. Igazi kincs ez a történet, amit csak ajánlani tudok. Drámakedvelők előnyben, de senki sem fog csalódni benne, ha szereti a természetfeletti, pasztellszínű és mosolygósan szomorkás történeteket.

Duff

"A DUFF a Designated Ugly Fat Friend, magyarán kb. az “ügyeletes, ronda, dagadt barátnő” kifejezés rövidítése, amit a 17 éves Bianca (Mae Whitman) “érdemel ki” egy Wesley nevű sráctól, akit minden jóképűsége ellenére is ki nem állhat. Amikor rádöbben, hogy bizony a többiek is DUFF-ként tekintenek rá, végül pont Wesley-től kér tanácsot, hogy mit tehetne ez ellen. Miközben Bianca elszántan küzd, hogy e megalázó címtől megfosszák, egyre közelebb kerül a gyűlöletes Wesley-hez, aki viszont egyre szimpatikusabbnak tűnik föl a szemében."
Két okból néztem meg ezt a filmet. Könyvadaptáció és a könyvet sokan dicsérték, illetve épp könnyed vígjátékra vágytam. Sajnos, azt kell mondanom, csalódtam.
Ezt a történetet ugyanis, ha nem is pont ilyen formában, de ezerszer láttam vagy olvastam már. Az alap tehát elcsépelt és ezt még a humor sem teszi többé. Egy-két jeleneten kívül nem volt igazán vicces, így pedig végig untam a filmet. A szereplők szokványosak, a cselekmény rettentően kiszámítható és a párbeszédek sem pörögtek igazán. Egyszerűen nincs ebben a filmben semmi különleges, ami kiemelhetné a hasonló (szinte ugyanilyen) filmek tengeréből. Nekem rettentően kevés volt és elvette a kedvem a könyvtől is.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik ezredszerre is szeretik a rút kiskacsa összejön a herceggel felállást.

Távozz tőlem, Sátán!
"Aki New Yorkban rendőr, az nap mint nap találkozik a bűn és gonoszság minden formájával. Sarchie (Eric Bana) azonban képtelen hozzászokni ahhoz a sok fájdalomhoz, amivel szolgálatban kénytelen szembenézni. Most egy egészen különös gyilkosságsorozat ügyében kénytelen nyomozni. A megmagyarázhatatlan és megmagyarázhatatlanul kegyetlen gyilkosságok felzaklatják, és a szolgálaton kívüli óráit is tönkreteszik: pedig azokat a kislányával és gyönyörű feleségével szeretné tölteni. Amikor már úgy érzi, beleőrül az egyre csak ismétlődő esetekbe, találkozik egy pappal, aki nem hord reverendát, és legalább olyan kemény figura, mint egy New York-i zsaru. És azt állítja, tudja, mi áll a borzasztó bűncselekmények hátterében."
Applequeen barátommal csajos délutánt tartottunk, vagyis egy extrán egészséges anyagokból készült ebéd után megnéztünk egy filmet miközben egészségtelen nassolni valókat tömtünk magunkba. Nem ez volt az első horror, amit ehhez a programhoz választottunk és nem is a legjobb.
A történet inkább thrillerre hajaz és nincs benne semmi ijesztő. Egy kis nyomozás, szokásos családi gondok, csipet természetfeletti és egy  pap, aki nagyon lazának akar tűnni. Szóval nem egy mélyenszántó alkotás, de nem is ez a cél, hanem a szórakoztatás. Nos, nem jött össze. A cselekmény teljesen kiszámítható, a pap inkább fura mint menő, a főhős bosszantó és a gonosz, nos a gonosz egy szóval: gagyi. Ilyen nevetséges ördögűzést régen láttam. Értelem tehát nem sok akadt benne, logikai baki ellenben bőven. Szóval egy újabb vacak ördögűzős szerencsétlenség, ami előbb vált ki kínos kacajt vagy undorodó grimaszt a nézőből, minthogy egy kicsit lúdbőrözzön az ember karja.
Csak azoknak ajánlom, akik szeretik a gyenge minőségű, horrornak csúfolt filmeket.

Későnérők
"Megan (Keira Knightley) huszas évei közepén is csak sodródik az árral. Túlképzett, alulfoglalkoztatott, és még mindig gimis szerelmével él együtt. Amikor a barátja megkéri a kezét, bepánikol és rájön, nem akar olyan lenni, mint a barátaik, akik már mind megállapodtak és karrierjüket építik. Minden megváltozik, maikor összetalálkozik és beköltözik a 16 éves Annikához (Chloe Grace Moretz) és annak egyedülálló, életunt apjához (Sam Rockwell)."
Első ránézésre tipikus romantikus történetnek tűnik, de olyan finoman van tálalva, hogy lerázza magáról a sablon címkét.
Nagyon tetszett, hogy a főhős útkeresése került a középpontba, amihez nem volt szükség extrém helyzetekre és ami pont olyan kusza volt, mint a valóságban. Ez a film egyszerűen hiteles és nagyon jó pillanatban kapott el. Aki érezte már úgy, hogy egy sötét alagútban sétál és nem tudja, mi jöhet vele szembe, az értékelni fogja. Persze nem szükséges egyetérteni a szereplőkkel, de mégis meg lehet érteni a vívódásukat. Felnőni nehéz, az elvárások néha belepnek minket és a tömeg nyomása nagyon frusztráló tud lenni, de ha hagyunk magunknak időt a saját utunk kibontakozására, jóra fordulnak a dolgok, akár a filmben.
Szóval, bár kissé lassú tempójú, tetszetős film csipetnyi mondanivalóval. Elsősorban azoknak ajánlom, akik későnérőnek tartják magukat, de bárkinek jó lehet délutáni kikapcsolódásként.

Értékelés:
Hotarubi no Mori e             ->  10
Későnérők                           ->  8
Duff                                     ->  6
Távozz tőlem, Sátán!          ->  5

Zárszónak hoztam egy kis The Doors-t, mert nem tudom, mit vétett Jim Morrison, hogy az említett horrornak csúfolt film a sötét oldalhoz kötötte. Talán csak kellett valami a filmbe, amit a néző szerethet... mert a felcsendülő dalokon kívül nem sok pozitívat láttam benne.
Ja, és ha ezek szerint Jim Morrison az ördöggel cimborál, váltok egy jegyet a pokolba, mert ott garantáltan jó buli lesz...