2020. február 29., szombat

Mozgóképek LXXXIV.

Múlt hónapban 9 filmet néztem meg. Nem meglepő ez az arány, tekintve hogy január elején szabadságon voltam és az Oscar gála előtt sok jó film került a mozikba. Ezért van az, hogy a fent említett 9 filmből ötöt moziban láttam.

Aki bújt
"Az Aki bújt főhőse egy ifjú ara, akinek csatlakozva újdonsült férje vagyonos, különc családjához, a tradíciók szerint részt kell vennie egy játékban – ami halálos játszmává fajul, melyben mindenki az életéért küzd."
Már a mozikba kerülésekor szemeztem ezzel a filmmel. Az előzetes alapján szórakoztatónak és teljesen komolytalannak tűnt, így meg is beszéltük Applequeen barátommal, hogy elmegyünk rá. Csakhogy annyit piszmogtunk, hogy mire egyeztettük naptárainkat, levették a műsorról. Azért teljesen nem feledkeztem meg róla és amint sikerült letölteni, meg is néztem.
Ez a film részben teljesítette az elvárásaimat, mert valóban nem vette komolyan magát, így végig szórakoztató maradt. A horror címkét pedig kissé klisés, ám meglepően kreatívan véres jelenetekkel érdemelte ki. Bár a főhős biztosan összeszedett egy vérmérgezést közben, ettől el lehetett vonatkoztatni. Az egyetlen dolog, amitől ez a film nem lett egy szórakoztató horrorvígjáték, az a vége. A meglehetősen egyszerű alaphelyzetet ugyanolyan egyszerűen zárták le. Ez történetvezetés szempontjából nem volt baj, ám látványra, nos, hagyott maga után némi kivetnivalót. A záró monológ azonban cseppet kárpótolta a nézőket.
Ez a film nem egy eget rengető alkotás, de meglehetősen szórakoztató. Nem bántam meg, hogy megnéztem, így tudom ajánlani azoknak, akik szeretik a vicceskedő horrorfilmeket. Aki viszont igazán rettegni akar vagy komolyabb cselekményre vágyik, csalódni fog.

Bazi nagy francia lagzik 2.
"A Verneuil család ismét visszatér! Claude és Maria Verneuil újabb nehézséggel szembesül. Négy vejük, Rachid, David, Chao és Charles úgy döntenek, hogy családjaikkal együtt külföldön próbálnak szerencsét. Claude és Marie el sem tudják képzelni, hogy távol legyenek szeretteiktől, ezért mindent elkövetnek, hogy visszatartsák őket a költözéstől…"
Ez a film tökéletes példája annak, amikor egy jó és sikeres alkotásról kényszeredetten lehúznak még egy bőrt. Az első rész ugyanis zseniálisan szórakoztató volt. Finom humor, átérezhető konfliktushelyzet, annak megfelelő kibontása és persze feloldása jellemezte, ahogy egy vígjátékban dukál. Épp ezért, nagyon aggódtam, mikor meghallottam a folytatást, hogy ezt a színvonalat tudják-e majd tartani. Hát, nem voltak jogtalanok félelmeim.
Az új rész szinte koppintotta elődjét, mert ugyanazt a humorforrást játszotta ki és bár még mindig jól kezelte a kultúrák összeütköztetését, megkopott a bája. A történet vagyis az új konfliktushelyzet azonban csapnivaló volt. Már a legelején érződött, hogy csupán hirtelen felindulás a költözés és a továbbiakban is ennek megfelelően, súlytalanul alakult ez a "probléma". A megoldása meg, hát elég cukormázas lett és nem igazán illett a kezdeti üzenethez.
Ez a film tehát egy jóval gyengébb folytatása elődjének. Szórakoztatónak szórakoztató, ám semmivel sem ad ennél többet. Akinek tetszett az első rész, tehet vele egy próbát, de ne legyenek magas elvárásai.

Akik már nem öregszenek meg
"Az első világháború iránti személyes érdeklődése által vezérelve Peter Jackson exkluzív hozzáférést kapott a BBC és a Brit Birodalmi Hadtörténeti Múzeum archívumaihoz, ahol több mint 600 órányi felvételből válogatta össze a film anyagát. A csapatok mozgása során ill. a harctéren rögzített filmfelvételek mellett hangszalagra rögzített korabeli beszámolókat is felhasználó dokumentumfilm eddig sosem látott közelségből mutatja be a frontvonalban zajló csaták kegyetlen valóságát. A filmből amellett, hogy láthatjuk, hogyan ettek, ittak, aludtak, miként formáltak barátságokat és mivel töltötték a lövészárkokban azokat a perceket, amikor nem zajlott csata, megismerhetjük a katonák viszonyulását is magához a konfliktushoz. Jackson és csapata speciális képalkotási és retusálási technológiákat felhasználva elérte, hogy a száz éve készített felvételek közel olyan minőségben jelennek meg a mozivásznon, mintha csak tegnap vették volna fel őket. A fekete-fehér felvételek színessé alakítása korábban sosem látott részleteket tár fel a nézők számára a háború mindennapjairól."
Nagyon vártam ezt a dokumentumfilmet és rettentően sajnáltam, hogy alig került hazánkban moziba. Azért így is sikerült egy előadást elcsípnem az Urániában, így megfelelő módon, széles vásznon nézhettem meg.
Ez a film elképesztő. A képsorok és a narráció pontosan és következetesen van összeválogatva, így a filmnek szép íve van. A technikai bravúroktól, a hanghatásoktól és a színes képsoroktól pedig elámul az ember. A film velejét azonban maga a narráció adja, ahogy több idős bácsi elmeséli nekünk, mit éltek át a háború során. Itt kell megemlítenem, hogy nagyon hiányzik ennek a dokumentumfilmnek egy jó szinkron. Az ember ugyanis szeretne ráfeledkezni a bámulatos képsorokra, de nem tud, mert ha egy pillanatra is leveszi a szemét a magyar feliratról,  elveszíti a narráció fonalát. Értem én, hogy hozzá tartozik az idős emberek hangja az összhatáshoz, de ha valaki nem anyanyelvi szinten beszél angolul, felirat nélkül nem fogja tudni követni a hadaró, erőteljes akcentussal elhangzó és kissé csapongó mondatokat. Szóval szerintem a teljes élmény érdekében, elkelne neki egy jó szinkron. Persze így is érdemes mindenképpen megnézni, mert olyan hétköznapi, ám meglepő dolgokat árul el a nagy háborúról, amit szerintem nem sokan tudnak.
Nekem nagyon tetszett és csak ajánlani tudom.

Little miss sumo
"Hiyori, a 20 éves női szumózseni mindent megtesz, hogy forradalmasítsa Japán ősi nemzeti sportját, amelyben hagyományosan csak férfiak vehetnek részt."
Netflixen nem csak filmek és sorozatok vannak,  hanem elég szép számmal dokumentumfilmek is. Ez a rövid (csupán 20 perces) film is közéjük tartozik.
Elég érdekesnek tűnt, egy női nézőpont az egyébként férfiközpontú Japánban. Mondott is néhány számomra új és érdekes információt, de valahogy kevésnek éreztem. Talán a játékidő rövidsége miatt, talán mert a főszereplő életébe is minimálisan pillantott be, talán, mert nem feszegette erőteljes kritikával a női és férfi szumó kapcsolatát, a lényeg, hogy érdekesnek, ám kis semmilyennek találtam. Nem ártana még néhány hasonló témát boncolgató, ám mélyebbre ásó alkotás.
Azoknak tudom ajánlani, akiket érdekel a női szumó elég szűk világa. Ízelítőnek ugyanis tökéletesen megfelel.

Élősködők
"A film antihőse Ki-taek, akinek családja igazi semmirekellőkből áll. Ők mindig a könnyebbik utat választják – bármit megtesznek, csak dolgozni ne kelljen. Irigykedve nézik a Park család fényűző életmódját, és ördögi tervet eszelnek ki, hogy a közelükbe férkőzzenek. Azonban természetesen semmi sem a családfő tervei szerint alakul."
Szerintem ezt a filmet senkinek sem kell bemutatnom, mert olyan sikere van, hogy mindenki, aki a filmeket szereti, hallott már róla. A nagy hírverés nélkül is megnéztem volna, mert az ázsiai filmek elég érdekesek tudnak lenni.
Ez a film egy szépen felépített és izgalmas cselekménnyel fűszerezett társadalomkritika.  A szereplők emberiek, így a néző nem tud egyértelműen állást foglalni egyikük pártján sem, hanem hol ezzel szimpatizál, hol azzal. Illetve előre tudja, hogy ebből még baj lesz és ez az a feszültség, ami végig fenntartja a figyelmet. Szóval a történet remek és a kivitelezés is rendben van, épp annyira koreai, amennyire kell és cseppet sem esik túlzásokba. Ez tehát egy jó film, no de hogy nekem ez a volna a múlt év legjobb filmje, azt nem mondanám. Értem én, hogy nagyon sokan ezzel az alkotással ráeszméltek, hogy ázsiai körökben is vannak jó filmek, de kicsit túlmagasztaltnak érzem.
Összességében tehát tetszett, nyugodt szívvel tudom ajánlani mindenkinek, aki egy jó társadalomkritikára vágyik. Ám szerintem, nem ez 2019 legjobb filmje.

Richard Jewell balladája
"Az átlagos kis biztonsági őr (Paul Walter Hauser), aki a szíve mélyén mindig zsaru szeretett volna lenni, az Atlantai Olimpián teljesített szolgálatot, amikor egy magára hagyott hátizsákot fedezett fel. A helyén volt az esze és a szíve, ezért sikerült idejében kiüríteni a környéket. Állítólag.
Az FBI azonban úgy gondolja, ő lehetett az elkövető, aki a saját hírnévért kockáztatta sok ember életét. A naiv, jó szándékú férfi és egy karrierje mélypontján lévő ügyvéd (Sam Rockwell) összefog, hogy bebizonyítsa az igazát."
Nel barátom nyert két jegyet a film premier előtti vetítésére és nagyon örülök, hogy elmentem vele. Ez a film ugyanis eléggé periférián van, pedig nagyon jó.
Furcsa egy olyan filmet nézni, aminek az ember könnyen megismerheti a kimenetelét. Ha ugyanis valaki utánaolvas, ki az a Richard Jewell, már tudja is miről szól ez a film és mi lesz a vége. Ez azonban cseppet sem von le a film élvezetéből, sőt, még feszültebbé teszi. A néző azon kapja magát, hogy egyre dühösebb és dühösebb a rendőrökre, a médiára és egy idő után még Richardra is, amiért ilyen sután kezeli a helyzetet. A színeszek   zseniálisak, tökéletesen átadják egy átlagember helyzetét egy cseppet sem átlagos szituációban.
Összességében tehát ez egy remek film, erős üzenettel hétköznapi emberekről. Nagyon tudom ajánlani mindenkinek, főleg ha valaki kíváncsi rá, milyen a valóságban egy "hős".

1917
"Javában zajlik az I. világháború, amikor két fiatal brit katonát egy lehetetlennek tűnő küldetéssel bíznak meg: az ellenséges vonalon kell áthatolniuk, hogy egy üzenetet kézbesítsenek bajtársaiknak. Egy napjuk van, hogy célhoz érjenek, különben 1600 társuk, köztük egyikük testvére is odavész. A két bátor harcos hihetetlen elszántsággal indul neki a német frontnak…"
Erre a filmre is Nel barátommal mentem el. A fent említett dokumentumfilm után pedig igazán kíváncsi voltam rá.
Ez egy teljesen rendben lévő háborús film. Látványos, izgalmas és minden benne van, ami egy háborús filmben benne kell, hogy legyen. Azonban épp az utóbbi miatt rettentően steril is. Szinte érzi a néző, hogy mi fog jönni, mert bizony az ő fejében is ott van az a bizonyos lista a háborús filmek elemeiről. Ezzel pedig annyira kiszámítható és annyi benne a szokványos elem, hogy nincs ami megragadja a nézőt. Mert a néző tudja, hogy ez egy háborús film, tudja hogy a háború rossz, de azt is tudja, hogy ez csak díszlet és nem a valóság. A két főhős mindent megpróbál, hogy szimpátiát keltsen a nézőben, de valahogy mégis távol maradnak. Számomra legalábbis távol voltak és ez az a távolság amitől nem úgy néztem ezt a filmet, hogy aggódtam értük, mintha én is ott lennék, hanem csak izgulgattam, mint egy mezei kalandfilm esetében. 
Nekem nagyon hiányzott belőle a személyesség, de ettől függetlenül tetszett és tudom javasolni háborús filmek kedvelőinek, mert korrekt darab.

Jojo Nyuszi
"A második világháború idején a magányos német kisfiú, Jojo elképzelései a világról alapjaiban rendülnek meg, amikor felfedezi, hogy egyedülálló anyukája egy zsidó lányt rejteget házuk padlásán. Csupán tökkelütött képzeletbeli barátjára, Adolf Hitlerre támaszkodva, Jojo kénytelen átértékelni megrögzött nacionalista gondolkodásmódját."
Nagyon vártam ezt a filmet. Szeretem Taika Waititi humorát és igazán merésznek tűnt a témaválasztás. Egyáltalán nem csalódtam.
Ez a film egy tökéletes szatíra a náci ideológiáról. Remek húzás volt egy gyerek szemszögébe helyezkedni és finoman adagolni a mondanivalót. Mivel szeretem a kissé abszurd humort, ami a rendezőt jellemzi, nagyon jól szórakoztam a poénokon. A sok vicc azonban ne tévesszen meg senkit, ez nem egy könnyed délutáni vígjáték. A film egy pontja ugyanis humor ide vagy oda, jól gyomron vágja a nézőt. Ezt a gyomrost azonban könnyebb humorba csomagolva elviselni, ahogy a náci témát is. A színészek játéka remek, élen a főhőst játszó kisfiúval, a látványvilág szép és még a zene is tökéletesen passzolt a film különleges hangulatához.
Összességében tehát ez egy remek alkotás és bátran ajánlom mindenkinek.

Úriemberek
"Amikor híre megy, hogy az amerikai drogkereskedő, Mickey Pearson (Matthew McConaughey) túl akar adni szuperjövedelmező londoni marihuána birodalmán az egész alvilág felbolydul. Rengeteg lóvé forog kockán, nem is csoda, hogy a gengszterek között kirobban a harc. Bérgyilkosok, kisstílű bűnözők, nagypályások, dílerek, mindenféle kétes alakok bukkannak fel a meggazdagodás reményében. A helyzet kezd igen csak eldurvulni: egyre több hulla potyog, egyre több fegyver kerül terítékre, ám azt mégis nehéz lenne megjósolni, hogy végül kinek a kezében landol a csinos drogbiznisz."
Nyertem két jegyet a film premier előtti vetítésére, aminek nagyon örültem, mert szeretem Guy Ritchie filmjeit és végre volt valami, amire San Diego kifejezetten lelkesen kísért el.
Talán mondhatom, hogy ez a rendező nagy visszatérése. Mostanában ugyanis nem tett le ilyen jó filmet az asztalra. A sztori pörög, a párbeszédek pörögnek és az akció úgy halad előre egyre nagyobb fordulatszámon, ahogy a korábbi filmjeiben megszokhattuk. A karakterek rendkívül szórakoztatóak és úgy összességében ez egy kifejezetten szórakoztató gengszterfilm. Oké, néhol kiszámítható, én legalábbis - ismerve a rendező stílusát - előre tudtam, hol fog a sztorin csavarni, ám ez semmit sem vont le az élvezetéből.
Nekem és San Diegónak is nagyon tetszett és nyugodtan tudom ajánlani mindenkinek, aki egy jó filmre vágyik nem épp makulátlan úriemberek üzleti ügyeiről. Guy Ritchie kedvelőinek pedig kötelező darab.

Értékelés:
Akik nem öregszenek meg      ->  10
Úriemberek                              ->  10
Jojo Nyuszi                              ->   9
Richerd Jewell balladája         ->   9
Élősködők                               ->   8
1917                                        ->   7
Little miss sumo                     ->   6
Bazi nagy francia lagzik 2.     ->   5
Aki bújt                                   ->   4

2020. február 24., hétfő

Az epertolvaj

Szeretem Joanne Harris stílusát és szerettem a Csokoládé-trilógiát, így mikor megtudtam, hogy írt hozzá még egy negyedik kötetet is, azonnal lecsaptam rá.
A borító gyönyörű és nagyon kifejező. 436 lapjával kellemes vastagságú olvasmány és a fülszöveg a korábban megszokott édes és finom történetet ígéri.
Fülszöveg:
"Húsz ​év telt el azóta, hogy a Csokoládé című regényben megismert bájos és életvidám Vianne Rocher és kislánya, Anouk letelepedett az apró francia faluban, Lansuenet-ben. Vianne azóta valódi otthonra lelt, Anouk pedig kirepült a családi fészekből, a csokoládébolt azonban a régi: Vianne és másodszülött lánya, Rosette ugyanúgy készítik a személyre szabott édességeket.

Az álmos falucska élete váratlanul ismét felbolydul, amikor Narcisse, az öreg virágárus meghal és egy szamócában gazdag erdőt hagy Rosette-re, írásbeli gyónását pedig a helyi plébánosra. Az örökséget más is meg akarja szerezni, a faluba pedig új lakó érkezik Morgane Dubois személyében, aki üzletet nyit Narcisse egykori virágboltjának helyén, a csokoládébolttal szemközt.

Morgane éppen olyan karizmatikus és varázslatos nő, mint Vianne, az új üzlet pedig már-már hátborzongató módon éppen olyan mágikus erővel vonzza az embereket, mint annak idején a csokoládébolt…"
Továbbra is szeretem az írónő stílusát, szeretem a francia falusi közeget, ahová elrepíti olvasóit és persze imádom a hétköznapi boszorkányságot. Szóval jó volt ismét ebben a világban bóklászni, benézni a már ismerős csokoládéboltba és régi ismerősként köszönteni a szereplőket. Volt valami bájosan nosztalgikus benne, mint egy bögre kakaóban, ami a nagymamánál töltött estékre emlékeztet. Sajnos azonban ez már nem ugyanaz a kakaó...
Továbbra is kedveltem a szereplőket, de megkopott kicsit a bájuk. Változtak, öregedtek vagy épp felnőttek, amivel nincs is semmi baj, de már negyedik kötete olvasom, hogy ugyanazon problémaforrásból merítenek újra és újra, ami azért egy idő után elég unalmas tud lenni. Ez a problémaforrás pedig a kommunikáció hiánya. Egyszerűen képtelenek a pici falu lakói leülni és őszintén megbeszélni, mi nyomja a szívüket. Vianne mindent visszafolyt, Roux akár néma is lehetne, Reynaud atya pedig ismét úgy elmerült önmarcangoló gondolataiban, hogy senkit sem tudott meghallgatni. Szóval mindenki magában füstölög és egyedül Rosette-nek van rá mentsége, a problémák pedig csak gyűrűznek körülöttük.
Apropó probléma, az alap konfliktushelyzet nem eget rengető és inkább a kísérő események azok, amelyek igazán számítanak. Őszintén szólva Narcisse múltját sokkal érdekesebbnek találtam, mint a könyv jelenében zajló apró-cseprő ügyeket. Ráadásul Vianne visszafogottságából adódó "konfliktusok" is unalmasnak tűntek, hiszen a második kötet is egy hasonló alapon nyugodott, ám ott jobban ki lett fejtve.
A könyvben tehát fel-felvillantak azok a jellegzetes és csábító Joanne Harris elemek, valahogy az összhatás mégis kevés lett. Hiányzott egy igazi konfliktus, ami felkavarhatta volna ezt a falusi állóvizet és hiányzott néhány karakter jellemfejlődése. Mert az, hogy valaki újra és újra ugyanabba a hibába esik, csak más megfontolásból, cseppet sem nevezhető fejlődésnek. A történet így elég vérszegényre sikerült, amit a mágia egy újabb változata és a szokásos misztikum sem tudott orvosolni.
Ez tehát most lényegesebben gyengébb lett, mint a sorozat korábbi részei. Bánni persze nem bánom, hogy elolvastam, már csak a nosztalgikus hatás miatt sem, de teljes szívvel ajánlani nem tudom. Ha valaki olvasta az előző részeket és nagyon kíváncsi erre, ne legyenek nagy elvárásai, mert bár ránézésre tényleg olyan, mint a fent említett nagymama kakaója, már kihűlt és az íze sem az igazi.
Igazán remélem, hogy ezzel az írónő végleg elengedte szereplőit és Lansuenet faluját.


Kedvenc idézet a könyvből:
"Tudom, hogy egy gyermek csak kölcsönben van, és egy nap vissza kell adnunk a világnak, hogy nőjön, tanuljon, szerelmes legyen."