2013. május 31., péntek

Könyves várólista VI.

Mivel véget ér a május, ideje számba vennem, milyen könyvek pihennek a polcomon olvasásra várva.
Szám szerint 9 kötet csábít épp, ráadásul a többség saját tulajdonban van. Mégsem olvashatok egész nap, mivel még hátra vannak az államvizsgák és a felvételik. Ettől függetlenül hörcsög üzemmódban létezem, vagyis gyűjtögetem és raktározom a köteteket, illetve zugolvasást folytatok.
Igyekszem megtalálni az egyensúlyt, ami segít egyben tartani az agyamat és kialakítja lelkem békéjét. Szóval, bár akad kötelességem  (tanulás, tanulás, és a változatosság kedvéért tanulás) más dolgokra is szakítok időt. Egy-egy óra regényolvasás például felbecsülhetetlen tud lenni, főleg ágyban elalvás előtt. Csak meg kell találnom az éppen hangulatomhoz passzoló történetet, no de választékból nincs hiány.
Íme:

Kölcsönkapott könyvek:

George R. R. Martin - Varjak lakomája; Sárkányok tánca
Ribizly bízta rám a Tűz és jég dalának negyedik és ötödik kötetét, még mielőtt elrepült volna a messzi Amerikába. (Előző részeket is tőle kaptam kölcsön.)
Meglehetősen vaskos darabok, és bár a Varjak lakomája sokak szerint unalmasra sikeredett, nagyon is kíváncsi vagyok rá. Mindenképp kiolvasom a nyáron a Sárkányok táncával együtt. Kölcsönkönyveken különben sem illik sokat ülni. 

Könyvtári könyvek:

Andrea Cremer - Wolfsbane / A keresők
Trilógia második kötete, amire már egy ideje vadásztam a könyvtárban. Első részt (Az őrzők)  természetesen olvastam és felkeltette annyira a kíváncsiságomat, hogy a sorozat végére járjak. 
Emlékeim szerint könnyed stílusban íródott és gyorsan lehet vele haladni. Kikapcsolódásnak ideális, nem is fogom sokáig váratni a polcon, úgyis régen olvastam már farkasokról.

Lauren Oliver - Delírium
Az írónőtől már van egy könyvem, (Mielőtt elmegyek) ami nagyon tetszett, így érdekel, más témában hogyan alkot. Ráadásul ezt a sorozatot, mert a Delírium egy trilógia nyitó része, sokan dicsérték. Szeretek mindent a saját bőrömön megtapasztalni, így kíváncsian várom, olyan jó-e, mint amilyennek mondják.

Saját könyvek:

Joanne Harris - Csokoládés barack
Erről a könyvről már írtam a rovat előző bejegyzésében, így inkább nem ismételném magam. Valószínűleg várólistán lesz még egy jó ideig.

Réti László - Kaméleon
Ajándékkönyv, amit sikerült dedikáltatnom is. Krimi magyar szerző tollából, ilyet még úgyse olvastam.
Igaz, nem vagyok egy nagy krimirajongó, de már leszoktam az előítéletekről, (Plusz Carlos Ruiz Zafón könyveit imádom.) így mindenféle elvárás nélkül fogok belekezdeni, aztán majd kiderül, lenyűgöz-e. 

Brent Weeks - A fekete prizma
Weeks könyveit is szeretem, legalábbis az Éjangyal trilógia nagyon tetszett, így habozás nélkül csaptam le új könyvére. Persze ez is egy trilógia első kötete, hogy véletlenül se fogyjak ki a sorozatokból. 
Könyvfesztiválos zsákmány és csak azért nem ugrottam neki, mert baromi vastag, így nem az a könnyen cipelhető fajta. Ráadásul tudom, ha Weeks új világa is úgy beszippant, mint az előző, úgyse bírom majd letenni. Kicsit még érlelgetem, ahogy a jó borokat szokás.

Anne Berry - The Hungry Ghosts
Szintén Könyvfesztiválon szereztem be, mint első saját tulajdonú angol nyelvű könyvemet. Már régóta szerettem volna egyet és nem ártana egy kis nyelvgyakorlás, ám ehhez szintén kicsit nyugisabb időszak kell, így ő is várni kényszerül.

Karen Marie Moning - Új nap virrad
Tündérkrónikák sorozat ötödik és egyben befejező része, ami olyan szép és olyan csábító. Már rettentő kíváncsi vagyok a történet végére, nem is fogom sokáig bírni, hogy csak távolról csodáljam. Garantáltan tetszeni fog és garantáltan beszippant majd.

Jelenleg tehát ez a 9 könyv csücsül a polcomon, no meg az a három, amit épp olvasok. Betűkből, amint látszik, nem szenvedek hiányt, a szabadidő kérdésén pedig erősen dolgozom. 

2013. május 30., csütörtök

Tiszták

Egy kis javítással kell kezdenem. Ez a könyv szerepelt az egyik rovatomban és ott tévesen folytatásmentesnek tituláltam. Valójában a Tiszták egy trilógia nyitó kötete. 
Nagyon jó lenne, ha minden sorozatra feltüntetnék hányadik rész is, és hogy még mennyi várható, mert nagyon könnyű megzavarodni. Már másodszor hittem azt egy könyvről, hogy kerek egész történet és igazán bosszantó rájönni, hogy mégsem. 
Szóval kedves kiadók, találjatok ki valamit, hogy megkönnyítsétek a gyanútlan és néha figyelmetlen olvasóitok életét. Köszönöm!
Ez nem szemrehányás volt, csak egy olvasói észrevétel. 
Ahogy a fent említett rovatomban is írtam, ezzel a könyvvel Molyon találkoztam először. Sokan olvasták és sokan dicsérték. 
Disztópia, így nem meglepő a lelkesedés, amit a gyönyörű borító csak fokoz. Nagyon örülök, hogy az Egmont Kiadó meghagyta az eredetit, annyira passzol a történethez.
Terjedelemre meglehetősen vaskos darab 568 oldalával, ami különböző szereplők nézőpontjaiban íródott. A kiadó munkájára, amúgy belül sem lehet panasz, igényes munkát végeztek.
Fülszöveg:
"Pressia hétéves volt a Robbanások idején, amikor az egész addigi világ megsemmisült. Már nem emlékszik sem a szüleire, sem születésnapi ajándékokra. A nagyapjával él egy romos üzlethelyiség hátsó raktárában, és csak a porig égett házakat, a kétségbeesetten túlélni próbáló embereket, a levegőben kavargó hamut és port, a mutánsokkal vívott harcot ismeri. 
Partridge a Kupolában él, azon szerencsés kevesek között, akik sebhelyek nélkül vészelték át a világ pusztulását. Bár a Kupola egyik legbefolyásosabb vezetőjének fia, úgy érzi, megfojtja a szigorú új rend, ráadásul hiányzik neki az édesanyja, aki sohasem jutott be a Kupolába. Így, amikor rájön, hogy az anyja esetleg még életben lehet, elhatározza, hogy az életét kockáztatva megszökik, hogy megtalálja. 
Amikor Pressia találkozik Partridge-dzsal, a világuk újra összeomlik."
Kedvelem a disztópiákat, nem zavar a sötétség, ez pedig egy kifejezetten sötét, szörnyű jövőképet fest. Ebben rejlik a népes rajongótábor oka, no meg a felépített borzalmakkal teli világban.
Sok helyen olvastam, hogy mennyire jól van összerakva az egész és hogy az írónő milyen szépen vezette a szálakat, amikből kiderül mi és miért történt a világgal. Nos, ezzel csak részben értek egyet.
Valóban jól átgondolta a pusztulást és az utána maradt élet paramétereit és elég sokat adott a leírásokra, ami egy ilyen típusú könyvben nélkülözhetetlen. Ehhez pedig nem szokványos szereplőket választott, ami csak emeli a sztori színvonalát. Csakhogy nekem sántított a dolog.

Innen kifejezetten a személyes nézeteim következnek a könyv világára vonatkozó apróbb spoilerekkel, úgy tessék tovább olvasni a bejegyzést. 

A könyvben a világ pusztulását Julianna Baggott az atombomba számlájára írta, amivel nincs is különösebb baj, csakhogy olyan mellékhatásokkal turbózta fel a robbanásokat, amik néhol elég érthetetlenek. Az emberek különféle dolgokkal olvadtak össze a sugárzásnak köszönhetően. 
Azt még simán elhittem, hogy valaki egy játékbabával, néhány üvegszilákkal, a nyakláncával és egyéb tárgyakkal a bőrébe olvadva él, feltéve ha nem létfontosságú szervet kapott telibe az idegen tárgy. (Épp ezért Pressia nagyapja meg a ventilátor kicsit már túlzás.) Ezeket, ha mázlija van az embernek, még túlélheti. 
No, de hogy két élőlény forrjon össze mint valami furcsa sziámi ikerpár, az már bőven több mint sok. Az atomsugárzásnak természetesen vannak mutációt okozó hatásai, épp ezért, ha az írónő több végtagot akart adni szereplőinek, egyszerűen növeszthetett volna nekik egyet-kettőt. Az azonban, hogy valakinek a csípőjéből lógjon ki a kisgyereke, vagy hogy a testvérét cipelje a hátán, mint egy túlméretezett hátizsákot nonszensz. Ilyet nem lehet túlélni érthető biológiai okokból és akkor még az állat-ember összenövésekről nem is szóltam. Mégsem ezek a gruppik verték ki nálam a biztosítékot, hanem a fertők. 
A fertők, amik egy élőlény és a föld összeolvadásából keletkeztek. Ez a talpad alatt a homok is él és szeme van szitu egyszerűen ostobaság. Ráadásul, ha ők úgy olvadtak bele az anyaföldbe hogy épp azon álltak, akkor minden földi élőlénynek bele kellett volna. De nem, itt csak néhányan vannak, és amúgy valahol még élő emberek, képesek a helyváltoztatásra is. Totál logikus, ha megnézzük, milyen fürge egy kavics...
Persze lehet védeni a könyvet, hogy nincs fantáziám, de ha egy olyan történetben, ahol az író igyekszik mindent racionálisan megmagyarázni, bukkannak fel ezek a dolgok, már cseppet sem képzelőerő kérdése.
No, de tekintsünk el az összeolvadásoktól és mutációktól. A Kupolán kívül rekedtek még így is érthetetlen módon sokan vannak és élnek. Élnek egy olyan világban, ahol folyamatosan hamu kavarog a levegőben, ahol nincs élelmiszer termelés (minden állat és növény megváltozott és 99%-ban mérgező vagy félig fém lett), ahol az ivóvíz finoman fogalmazva is ritka és ahol teljes az anarchia. Csak én látom úgy, hogy túl kevés az életben maradás feltétele?
De legyen, mondjuk mindenki gyökereket eszik (hogy hol szerzik be egy nagyváros közepén, amit kietlen pusztaság vesz körbe, abba most ne menjünk bele) és immúnis a hamura, akkor is ott az SZFH, akiknek kedvenc időtöltése az embervadászat. Micsoda túlélési esélyek!
Az SZFH amúgy szociális szempontból is zsákutca kicsit. Nem hiszem el, hogy kilenc év alatt nem sikerült minimális társadalmat kiépíteniük a túlélőknek és még mindig csak vannak és lézengenek egyik napról a másikra. Az ember szociális lény, akár összenőtt valamivel, akár nem, szüksége van a társaság által nyújtott biztonságra és előnyökre. Plusz egy ilyen gyilkos világban, ahol a kavics is rád vadászik, a túlélés esélye zéró társ nélkül.

Spoilerek vége.

Én tehát nem aléltam el a világképtől. Sötét persze, meg ijesztő, de a fent említett dolgok miatt nem túl hiteles. Ha pedig valami nem hiteles, nem tudok belemerülni teljesen.
Ettől függetlenül tetszhetett volna, ha elragad a cselekmény, csakhogy nekem túl lassan haladtak az események, néhol feleslegesnek találtam egy-egy mozzanatot, néhol pedig kevésnek. A könyv utolsó száz oldala viszont pörög rendesen és igazán vagány lett ott az akció.
Nem rajongtam az összeesküvés elméletért és a kiderült múltbéli titkok sem leptek meg különösebben. 
A karakterek lelkileg is elég sérültek, ahogy az a környezethez passzol és egész kiforrott jellemek, nem lehet rájuk panaszom, bár mindig van, aki szimpatikusabb és van, aki kevésbé. 
Pressia néha irritált, El Capitanra Helmud miatt nem tudtam elfogulatlanul tekinteni, így Partridge és Bradwell állt közelebb hozzám. 
A könyv végére elég sok titokra fény derül ugyan, de bőven marad még kérdés az olvasó fejében. Ráadásul a lezárás erőteljesen sugallja, hogy ez bizony még csak a kezdet volt.
Összességében tehát egy sötét disztópia, ami valahogy nem kapott el. Elég lassan haladtam vele és cseppet sem nyűgözött le, mint oly sok rajongót. Kizárólag a disztópia kedvelőinek ajánlanám. Nem lesz a könyvtől az embernek jobb kedve, az biztos.

Folytatásról:
Mint a bejegyzés elején is írtam, ez egy trilógia nyitó kötete, vagyis még két részre lehet számítani. A második könyv Fuse címmel már megjelent az USA-ban, így valószínűleg hamarosan magyarul is meg fog. 
Julianna Baggott amúgy meglehetősen termékeny író, aki több álnév alatt publikál.
Elolvasom-e a folytatást? Ha megtalálom a könyvtárban és épp rengeteg szabadidőm lesz, akkor talán.

2013. május 29., szerda

Ruróni Kensin 1.

Kensin talán a világ egyik leghíresebb szamurája. Vacuki Nobuhiro igazi legendának rajzolta meg, ami a manga, majd a belőle készült anime sorozat miatt nemzetközi elismertségre tett szert.
Először az anime sorozattal találkoztam, amit nagyjából a feléig meg is néztem. Aztán félbehagytam, mint a shounen műfajba tartozók többségét, mivel egy idő után elkezdenek nyúlni, mint a rétestészta. A két-három részen át tartó csihipuhi és a sok melléksztori egy idő után mindig lefáraszt. 
Aztán megláttam a mangát a könyvtár egyik polcán és elkezdtem szemezni vele. Ám mivel már három képregénysorozatot olvasok, jegeltem kicsit.
Az utolsó löketet a mozifilm megjelenése adta, ami nagyon ütősnek tűnik, így gondoltam, ideje volna elolvasni. 
Szóval kivettem az első kötetet, hogy felfrissítsem a sztorit (van már 4 éve is, hogy az animét néztem) mielőtt belevágok a mozifilmbe.
Ennyit a körítésről, jöjjön maga a manga.
Végre igazi mangát adhatok a Manga címkémhez. Eredeti japán megjelenést követi, vagyis európaiak számára fordítva, jobbról balra kell olvasni. 
Mangafan adta ki és igényes munkát végeztek.
Igaz, a borító nem a legszerencsésebb kivitelezés. Kapott egy színes védőborítót, ám alatta fekete-fehér és meglehetősen vékony a fedőlap. Én jobban szeretem védőborító nélkül olvasni a könyveket, ám itt inkább rajta hagytam, mivel nélküle nagyon csupasznak és sérülékenynek tűnt.
Vastagságra közel 200 oldal. Fülszöveg:
"Vacuki Nobuhiro híres mangasorozata a Meidzsi-korszak hajnalán kezdődik. A sógunátus rendszerét szétverő forradalmi erők legfélelmetesebb orgyilkosa, Battószai, az Emberölő, az utolsó összecsapások után eltűnik. Pár évvel később egy magányos vándor tűnik fel Tokió utcáin, arcán egy kereszt alakú sebhellyel, oldalán egy szakabatóval – fordított élű karddal –, és egy fogadalommal, hogy megóvja az emberi életet. A múltat azonban nem könnyű hátrahagyni."
Az első rész amolyan bemelegítés. A cselekmény meglehetősen sűrű és izgalmas, mégis a fő hangsúly a szereplők megismerésén van.
A kötet 6 színre van tagolva, plusz a végén lapul még egy extra fejezet is, amiben Kensin egyik korábbi kalandját lehet olvasni.
Nagyon ötletesnek találtam a tagolást, főleg a részeket elválasztó oldalak miatt, amiken a karakterek születését meséli el az író. 
Vacuki Nobuhiro igazán érdekes egyéniség az önkritikus humorával. Töredelmesen bevall mindent attól kezdve, hogy nem ért a japán történelemhez, Kensin lányos arcán át az ihletforrásokig. Kifejezetten szimpatikus szerző.
A cselekményről nem írnék, olvassa el mindenki maga. Inkább a karakterekről fecsegek kicsit.
Kensin egy összetett személyiség. Szeretem a hozzá hasonló pacifista és idealista embereket, főleg ha ezzel párhuzamosan tisztában vannak a valósággal is. Egyrészt egy profi kardforgató, aki már számtalan csatában rengeteg halottat maga után hagyva bizonyított, másrészt egy kedves, bohókás fickó, akit a jó szíve mindig bajba sodor. Ez a két oldala pedig tökéletesen kiegészíti egymást. Megjelenése is hasonlóan ellentmondásos. Nagyon ötletes, ahogy a szerző játszik a szemével. Elég megfigyelni a tekintetét és máris tudni lehet, a vándor vagy a harcos van épp felszínen. Az pedig, hogy jóval fiatalabbnak látszik a koránál, csak egy szem cseresznye a vörös torta tetején. 
gyors rajzom Kensinről
Kaoru egy szertelen és néha cseppet naiv lány. Ő is pozitívan áll a világhoz és nagyjából mindenkihez. Mégsem kell félteni, hiszen ő is jól bánik a karddal és a nyelve is meglehetősen éles. Állandó jelleggel parancsolgat vagy épp veszekszik Kensinnel és ez adja a humor egyik fő forrását. Kedvenc vitájuk ízelítőnek:
– Ostoba pipacsfejű!! Miért küldted őket haza? Elment a józan eszed?!
– Mint említettem, szerény személyem ne –
– Teszek a személyedre! Ez nem ok arra, hogy elhajts ennyi embert! Simán beléptek volna az iskolába, és minden a régi lenne!
– De hiszen az csalás…!
– Hogy fulladnál bele az erkölcsidbe!!
A kapcsolatuk romantikus iránya persze borítékolva van, legalábbis az apróbb célozgatások alapján, de ez még bőven a jövő zenéje.
Ebben a részben feltűnik még két fontos és a folytatásban is állandó szereplő. Az egyik Jahiko az éles nyelvű, makacs kölyök, aki Kaoruval bocsátkozik állandó szócsatába további vicces jeleneteket produkálva. A másik pedig Szanoszuke a bunyós, vagány srác, aki épp csak feltűnt a színen. 
Ők négyen alkotják a sorozat magját, míg a fel-fel bukkanó különféle vérszomjas karddal szaladgáló egyének az ellenséget. A fő konfliktusforrás azonban Kensin múltja, ami elől nem menekülhet, mindig ott lohol a sarkában.
A rajzstílus igényes és hűen követi a mangák stílusát. A meglehetősen sok harcjelenet is szépen van megalkotva és a szerző nem finomkodik, ha vérontásról van szó. Szereplői pedig elég jellegzetesek, hogy könnyen felismerhetőek legyenek.
A kötet vége természetesen függővég, ahogy az a sorozatoknál lenni szokott.
Összességében egy igényes, izgalmas, ugyanakkor humorosan szórakoztató történet. Engem meggyőzött és csak ajánlani tudom azoknak, akik a japán történelem ezen időszaka iránt mélyebb érzelmeket táplálnak, illetve a szamurájok rajongóinak. Aki pedig látta az animét, nem csalódhat benne. (Amúgy szerény véleményem szerint a manga sokkal jobb.) 

Extrák:
A sorozat információim szerint 22 kötetre rúg, amiből eddig 12 jelent meg magyarul. Mivel az első rész még 2007-ben került hazánkban forgalomba, elég lassan jönnek a kötetek. Ennek persze anyagi okai vannak, ám nagyon relémen a népszerűségével nincsen baj. Megérdemli a széles olvasóközönséget.
Pontosan nem tudom, a 12-ből hány kötet elérhető a könyvtárban, de biztosan olvasni fogom tovább, ahogy tudom. Kensin és a történet is épp eléggé megfogott, hogy kivárjam türelemmel a folytatást.
Mint már említettem készült belőle anime (információim szerint 95 epizóddal), ova és élőszereplős mozifilm is. Utóbbi a bemutató alapján tetszetősre sikerült. Kensint legalábbis hihetetlenül eltalálták. Hamarosan meg is nézem és majd írok róla vagy egy külön bejegyzésben, vagy a filmes rovatomban.

Egy csipetnyi személyes vélemény:
Szeretnék a japán nevek átírásáról folyó állandó háborúban állást foglalni, vagyis Kensin vagy Kenshin, ez itt a kérdés.
Tekintve, hogy sok animét néztem és olvasok nem csak mangákat hanem távol-keleti szerzők tollából íródott regényeket is, érint a téma.
Az egyik oldalon állnak azok, akik a fonetikus vagyis kiejtés szerinti magyar átirat mellett foglalnak állást, a másik oldalon pedig azok, akik az angol fordítási minta mellett kardoskodnak.
Én az elsők táborában állok, amire két okom van. Az első és talán legfontosabb, hogy kedvenc könyvemben (Battle Royale) a fonetikus átírást alkalmazták, vagyis ehhez vagyok szokva. A másik okom pedig jóval költőibb. Olyan szép a magyar nyelv, olyan sok betűnk van, amivel könnyedén ki tudjuk fejezni a keleti szavakat is, minek nekünk az angol változat. A történeteket úgyis eredetiből fordítják magyarra, vagyis semmi okunk más országok sémáját követni, így is épp eléggé el vagyunk angolosodva.
Én tehát örülök, hogy Kensin Kensin lett és a bejegyzéseimben tartom is magam ehhez. Nem kell velem egyetérteni, csak tisztázni akartam, mit miért és hogyan írok.

2013. május 28., kedd

Annyira király vagy! 5.

Li Jong-Hi sorozatának ötödik kötete, ami az utolsó előtti, tartja a színvonalat. 
Külsőségekben tökéletesen passzol az eddigiekhez vastagságra és kinézetre egyaránt. A borítóra ezúttal Cse-Jong került és szép lila háttért kapott.
Az előző részekre kicsit talán spoileres lehet mondandóm, szóval csak az olvassa el, aki az előző négy kötetet is végiglapozta.
Fülszöveg, ami még mindig jól összefoglal, bár most talán egy picikét sok:
"Miután a dühös Szung-Ha ultimátumot ad anyjának, céltalanul bolyong az esőben, míg nagybetegen Nanu ágyában köt ki. Egész éjszaka lázálmok gyötrik, de reggel úgy tűnik, új elhatározással hagyja el a Csong család házát, a terveiben pedig se a családja, se Nanu nem kap szerepet. Eközben Dzsei még mindig nem tudja, mihez kezdjen Hjon-Hóval, pedig a fiú nem igazán hajlandó beletörődni az elutasításba. Vajon Hjon-Ho példáján felbuzdulva Nanu a szívére hallgat, és Szung-Ha után megy, bárhol is legyen?"
A történet ott folytatódik, ahol a negyedik kötet befejezte, vagyis  Szung-Ha anyjával. Lehull az álca a fiúról, ahogy a családja szinte teljes képe kirajzolódik. (Azt mondom, hogy szinte, mert gyanítom, hogy nem ok nélkül lépett le az anyja.) Épp ezért tetszett a karakterének alakulása, főleg hogy Nanu házánál kötött ki, ahol persze nem hétköznapi kezelést kapott. Aztán, ahogy haladt a történet, felbosszantott. 
Feldühített a gyávasága, amiért a könnyebb utat választotta. Azt már persze fel se vettem, mikor szemétkedett Nanuval visszahozva az első két kötetben mutatott figurát. Szung-Ha jellemével nem is ez a bunkóság a baj, hanem a félelme, mivel nem képes szembenézni sem saját érzéseivel és igazi természetével, sem másokkal. A történet és a karakterfejlődés szempontjából persze mindez nem baj, nálam mégis esett pár pontot a fiú.
Nanu továbbra is szerethetően ostoba, nem lehet rá haragudni. Főleg hogy belé ellenben rengeteg spiritusz szorult, amiért képes volt komoly vitába is bocsátkozni az anyjával, hogy megvédje szerelmét. 
Apropó szerelem, elég érdekes a két főszereplő kapcsolata. Nem mondanám olyan elsöprő a "szerelem mindent legyőz" kapcsolatnak, mégis megragadja az olvasót. Botladozva haladnak egymás felé, de még nagyon hosszú út kell egy igazi kapcsolathoz. Többek között ezért is sajnálom, hogy már csak egy kötet van hátra a sorozatból.
A másik szerelmi szál ebben a részben kicsit stagnált. Dzsei még mindig nem tudja, mit akar, Hjon-Ho meg próbálkozik. Az viszont érdekes fordulat volt, hogy Hjon-Ho levágatta a haját (kicsit fura így, de jól áll neki) mégse tette szóvá senki.
Ennek a résznek amúgy a legjobban a hangulata tetszett. Igazi nyári légkör vett körbe olvasás közben, ami a valós borús időjárást tekintve nagyon jól jött. Éreztem a nyári szünet fuvallatát.
A rajzokra pedig továbbra sem lehet panasz. Nagyon tetszik, ahogy a szerző játszik a karakterek külsejével és itt nem csak a frizurákra gondolok, hanem a ruhákra is. Szung-Ha megjelenése mindig mutatja, épp milyen kedvében van. Mikor nagyon sok extra kiegészítő van rajta, általában bunkó, ám ha lazán, egyszerűen öltözködik van esély néhány kedves szóra. Nanu pedig hol nagyon fiús, hol egész nőies, minden külső hiányossága ellenére. Nagyon imádtam a hosszú szárú, fűzős bakancsát. 
A kötet végére ezúttal egy visszaemlékezős extra fejezet is került, hogy az olvasó jobban megértse a két legproblémásabb szereplő múltját. Illetve Li Jong-Hi megint elengedte magát és fantáziáját (no meg az agyát) az utolsó oldalakon néhány humoros képkockára. 
A történet persze ismét függővéggel zárul, amin már meg sem lepődtem.
Összességéven továbbra is szórakoztató, kedves történet, tökéletes egy kis kikapcsolódásra. 
Akik eddig olvasták, már ne hagyják abba, hiszen már csak egy kötet és kiderül Szung-Ha és Nanu boldogan élnek, vagy sem...

2013. május 26., vasárnap

Írás

"Az írás a megértés csúcsa"
Szeretek írni. Ez gondolom nem túlságosan meglepő egy bloggertől, ám az talán már inkább, hogy kézzel írni viszont kevésbé. Gondolataimat mindig jobban átlátom, ha gépelek, mint ha a macskakaparásomat olvasnám vissza. Ez persze főleg annak tudható be, hogy meglehetősen, nos ronda, furcsa, egyedi, olvashatatlan, sormintaszerű (lehet választani a jelzők közül) írásképem van. 
Legutóbb is, mikor visszakaptam a kölcsönadott jegyzeteimet, ismét megkaptam. Csoporttársam Pucca által juttatta vissza hozzám a füzetet és Pucca nevetve elmesélte, hogy a csajszika megkérdezte tőle: "Szellem mindig így ír?" Mire Pucca: "Ez még a szebb írása." Ez pedig eléggé megdöbbentette a lányt, mi meg jót nevettünk rajta. Ha valaki huzamosabb ideig ismerkedik az írásommal előbb-utóbb beletanul. Pucca már szinte profinak számít, nagy piros pont jár érte.
Szóval tisztában vagyok az adottságaimmal, épp ezért gyakran töprengtem azon, mit szólna az írásképemhez egy grafológus. Biztosra vettem, hogy nagyot nézne. Nos, tegnap választ kaptam kérdésemre.
Történt ugyanis, hogy F. barátommal kávéztam a Vörös Oroszlánban (Oxigénbár részén). Szeretek oda járni mert nyugis, kellemes a légkör és nagyon finom a kávé és a tejes turmix. 
Mivel rég találkoztunk, volt bőven miről mesélnünk, így elég sokáig ücsörögtünk ott. Aztán egyszer csak odalépett hozzánk egy férfi indiai stílusú ruhában és közölte, hogy ő grafológus és ha van kedvünk, ingyen megvizsgálja az írásképünket. Ez neki gyakorlás, nekünk meg, ha elég bátrak vagyunk, érdekes is lehet.
Egyből felcsillant a szemem, hogy itt a remek alkalom. F. kicsit vonakodott. Nevetve megjegyeztem neki, úgyis tudjuk hogy klinikai estek vagyunk, nem fogunk meglepődni. Ezzel persze meggyőztem, hogy vállaljuk be, így miután egy másik asztalnál végzett a vizsgálattal, le is szólítottam, hogy minket is tessék kielemezni.
F. szerintem legalább olyan kíváncsi volt, mit szól majd a furcsa írásomhoz, mint én. Ő ugyanis általános iskolában lett a barátom és akkor nagyon is sokat olvasta a macskakaparásomat. Azóta persze változott a dolog, láttam is az arckifejezésén. Veterán "olvasóm", mégis csillant egy kis meglepettség a szemében. Az egyetemi jegyzetelés nem tesz jót az írásképnek...
Finom turmix egyik korábbi teaházas
beszélgetésünk alkalmával
Szóval kaptunk újságot, amiből tetszőleges szöveget kellett kimásolnunk egy A/4-es oldalra. Annyira belejöttünk, hogy még túl is teljesítettük a háromnegyed oldalas tervet. Aztán letelepedett hozzánk a grafológus, kért még egy aláírást meg pár perc vizsgálódási időt, majd szépen sorban kielemezett minket.
Először F. volt az alany. Csak ültünk és hallgattuk áhítattal, mennyire passzol mindaz, amit mond róla. Nagyon eltalálta a személyiségét és a munkához való viszonyát. Mivel pedig előtte pont hasonló dolgokról beszélgettünk (A hitetlenkedők kedvéért megjegyzem, hogy addig a grafológus a terem túlsó végében elemezte mások írását, így biztosan nem hallotta.) még félelmetesebb lett a pontosság.
F. szépen megköszönte és bólogatott, hogy ez bizony stimmelt, mire én már izgultam a saját értékelésem miatt.
A grafológus első megjegyzése az volt, mikor meglátta a lapomat, hogy "eredeti". Aztán, mikor közöltem vele, hogy tudom jól, csúnyán írok, csak nevetett. Szerinte ugyanis nincs csúnya írás és minél kevésbé követi valaki az idealizált írásképet, annál könnyebben elemezhető. 
Aztán belevágott és az arcomra fagyott a vigyor, annyira beletalált mindenbe. Az írásképem elárulta neki a személyiségem lényegét az erősségeimmel és a gyengeségeimmel együtt. Mivel egész jól tisztában vagyok a dolgaimmal, ez még nem döbbentett volna meg annyira, ám mondott új dolgokat is. Olyanokat, amik belegondolva valóban igazak és borzongató volt szembesülni velük. Annyira eltalált mindent, hogy szinte megszólalni sem tudtam.
Én is megköszöntem szépen az észrevételeket és miután a grafológus távozott összenéztünk F.-el. Szabályosan pislogtunk egymásra és csak hebegtünk, hogy "Jé, tényleg ilyen vagy!" Nagyon elgondolkodtató volt.
Eddig is tudtam, hogy nem légből kapott tudomány a grafológia, ám most már meg is tapasztaltam. Hihetetlen, mennyire árulkodó dolog egy olyan apróság, mint a kézírás. Nagyon örülök, hogy megvolt bennünk a kellő bátorság és éltünk ezzel a lehetőséggel. F. ugyanezen a véleményen volt utána.

Hogy miért írtam le mindezt? Mert hatalmas élmény volt és szeretnék biztatni mindenkit arra, hogy ha van lehetősége, próbálja csak ki. Önismereti és önértékelési szempontból igazán nagyon hasznos lehet. Engem legalábbis elgondolkodtatott és adott egy kis útravalót, hogy eldöntsem, szeretnék-e valamin változtatni vagy sem. Ha pedig úgy döntök, igen, már tudni fogom, hol kezdjem.
Konkrétumokat direkt nem írtam, mert ez csak azoknak lehet érdekes, akik személyesen is ismernek. Ha valakit mégis furdal a kíváncsiság, (amit erősen kélek) privátban szívesen elmesélem. Tényleg olyan vagyok, amilyennek az írásképem alapján látszom, nincs ezen mit szépíteni.

2013. május 20., hétfő

Az elcserélt

Ezt a könyvet már egy jó ideje el szerettem volna olvasni. Csakhogy meglehetősen sok negatív véleményt hallottam róla, ami kicsit csökkentette lelkesedésemet. No, de mivel mindig a saját orrom után megyek, azért is elolvastam, hogy magam vonhassam le a következtetést, tetszik-e vagy sem.
A borító gyönyörű, kellően borongós és kifejező, tökéletesen illik a történethez. Ezt azonban már megszoktam az Egmont Kiadótól,  mindig adnak a külsőségekre. 
Vastagságra kellemes olvasmány kicsivel több, mint 300 oldalával. Mostanában úgyis belefáradtam az önvédelmi fegyvernek is beillő, féltégla méretű kötetekbe. 
A belső is igényes, bár akadt benne pár elgépelés, ám igazán elenyésző mennyiségben. A kötet négy egységét elválasztó oldalak pedig tökéletesen harmonizálnak a borítóval, ahogy hol egy kés, hol olló, hol patkó lóg a lapokon. Még a fejezetcímek is tetszetősek.
Fülszöveg:
"Mackie Doyle nem mindennapi srác. Nem járhat templomba a családjával, mert az felszentelt hely, és rosszullét kerülgeti, ha fémhez kell érnie vagy ha vér közelébe kerül. Mindezek hátterében sötét titok lappang, amely behálózza Gentry amúgy idillinek tűnő városát.
Egy napon azonban Mackie-nek muszáj szembenéznie az igazsággal, a hátborzongató titokkal, hiszen a különös szép lány, Tate és családja is a rémisztő játszma része lesz.
Mackie úgy érzi, meg kell tudnia, honnan jött és hová szeretne tartozni valójában, miközben Tate-nek is próbál segíteni abban, hogy megtalálja köddé vált kishúgát…"
Gyorsan lehet haladni ezzel a könyvvel és nem csak az oldalszám miatt, hanem mert olvastatja magát. A sok titok pedig szöget üt az ember fejében és épp elég kíváncsiságot ad, hogy ne hagyja félbe a történetet.
Mivel a fülszöveg után van egy figyelmeztetés is: "A regényben előfordulhatnak olyan kifejezések, amelyek sérthetik egyes olvasók érzékenységét." nem számítottam könnyed, rózsaszín dolgokra. Mégis, bár valóban akad benne sok szörnyűség (a véráldozat sosem egy idillikus mese), nem durva könyv. Ennél olvastam, olvasok és fogok is olvasni sötétebbet, szóval nem kell tőle megijedni.
A főszereplő és a történet mesélője, Mackie egy fizikailag és lelkileg is instabil, gyenge srác sok-sok belső vívódással. Mégis úgy éreztem, ezek a gyengeségek illettek hozzá, így engem nem zavart.
A legbelevalóbb szereplő kétségkívül Tate, a lány, aki vérző orral ördögien vigyorog és nagyjából az egyetlen szereplő, akiben buzog a tettvágy. Bírtam a csajt.
Emma is szerethető figura és Mackie barátai is szimpatikusak voltak. Ez azonban nem mondható el a többiekről.
Gentry városát sok titok veszi körül, ami nekem még most sem tiszta teljesen, ha a mitológiát nézem. Yovanoff elég vegyes felhozatalt mutat misztikus lényekben és egyszer sem mondja ki kereken, mi micsoda. Ez persze egy ideig passzol a balsejtelmekhez, meg talán lehetőséget is adott neki arra, hogy különféle lényeket gyúrjon össze. Gondolok itt a tündérekre (mert ők cserélgetnek gyerekeket és ők allergiásak a vasra) vámpírokra (ha már a vérnek ekkora jelentőséget ad) és élőholtakra. Persze nevezzük démonnak, vagy mumusnak, a szörny attól még szörny, ha következetesek vagyunk. Itt azonban sántított néhány dolog. Csak egy példa: ha valaki allergiás a vasra mindenféle megjelenésében, akkor az nem fog vért lefetyelni... 
A legnagyobb problémám mégsem a misztikus kevertséggel volt, hanem a motiváció hiányával. Gentryben mindenki fásult legyen élő ember, holt, vagy valami más lény. Sem Morrígan, sem az Úrnő (akinek mellesleg falra másztam a beszédstílusától) nem nyögte ki pontosan mit és miért tesz, a többiek meg csak nézelődtek.
Oké, persze ez a passzivitás adja a fő konfliktushelyzetet, engem néha mégis bosszantott.
A történetnek tehát van íve, ami jó. Kicsit lassan csordogál, ám szerintem ez illik a borongós, esős hangulatához, ahogy Mackie önmarcangolása is passzol a személyiségéhez, a passzivitás pedig az egész városhoz. Éppen ezért, bár találtam benne hibát, végig lekötött a könyv és nem éreztem olyan rossznak, mint korábban hallottam. Csakhogy a befejezés nagyon gyenge lett.
Hiába volt gyerekrablás, hiába véráldozat, hiába korábbi szörnyűségek meséi, nem tudtam komolyan venni. A végére már kiestem a könyvből, mert az egy dolog, ha a rossz fiúk bénák, de hogy a jó fiúk is ostobák legyenek, az egy picit sok. Az Úrnő túljátszott modora semmi volt a tényhez képest, hogy Mackie és felmentő csapata teljesen fegyvertelenül indult "az oroszlán barlangjába". Ki az az idióta, aki nem talpig vasban ront be az ellenséghez, ha az pont a fémre allergiás?
Aztán jött Tate és megmutatta, hogy kell ezt csinálni, csakhogy olyan gyorsan elbukott, mint sánta zombi a futóhomokban. Persze ennek is megvolt a maga szerepe, hogy a könyv végét hősiesnek szánt befejezéssel koronázhassa meg az írónő. Hát, ez nem jött össze...
Pozitívum viszont, hogy a szálak el lettek varrva és ez egy kerek egész könyv, nincs folytatása.
Összességében tehát nem olyan rossz történet, de nem is a legjobb. Lekötött, nem bántam meg, hogy elolvastam, de nem is hagyott mély benyomást.
Borongós, esős napokra azoknak ajánlom, akik valami könnyen emészthető misztikus történetet szeretnének konkrét mitológiai beskatulyázás nélkül. Nem kell tőle sokat várni, akkor tetszeni fog.

2013. május 13., hétfő

Démonnapló 4.

Egyik kedvelt manhwasorozat negyedik kötetét hoztam. Előző részekről írtam külön-külön bejegyzéseket, azokkal érdemes kezdeni az olvasást.
A kötet vastagságra, kivitelezésre tartja a színvonalat és ezúttal az új szereplő, Krayon került a címlapra, hadd hízzon csak az amúgy is pufók egója.
Fülszöveg:
"A jó démoni segítő aranyat ér!
Hosszú út áll még az ifjú Raenef, a kiképzés alatt álló démonnagyúr előtt.
Ő aranyos, szelíd, gondoskodó,… és az általános vélekedés szerint teljességgel méltatlan démoni szolgája és tanítója, Eclipse segítségére.
Az öt legidősebb démon egyike, Krayon démonnagyúr próba elé állítja Raenefet, hogy megszerezze tőle Eclipse-et.
Ha Raenef sikerrel jár, megtarthatja tanítóját. Ha elbukik, az akár az életébe is kerülhet!"
Ez a rész egy csipetnyit komolyabb, mint az előzők, ám még így is nagyon mókás.
Krayon feltűnésével igazi akció veszi kezdetét, valódi veszélybe kerülnek a szereplők, ami jót tett a cselekménynek. Végre kezd körvonalazódni a fő konfliktushelyzet, most hogy már a szereplőket mindenki megismerte.  
Azért akadt benne humor bőven, sok veszekedés a három jómadár (Reanef, Chris és Erutis) között, akik még mindig idiótán szórakoztatók. A fő mosolyforrás pedig a sorozat nagy kérdése, vagyis melyik szereplő, milyen nemű. Ezt többször el is sütik, például mikor egy szörny Reanefet is lánynak nézi. (Megjegyzem joggal.) Aztán ott van Meruhesae és Erutis kontrasztja, mivel míg az előbbi hangsúlyosan nőies, utóbbi meglehetősen fiús, amit Chris ki is használ egy kis élcelődésre. Szóval sokat kuncogtam még mindig.
Ízelítő:
"– Raenef, Raenef, te vagy az, akinél nem szabad elsőre ítélni. 
– Mi bajod a kinézetemmel?! 
– Mi bajom?! Vattacukorra emlékeztetsz. Démonnagyúrra semmiképp."
Közben azonban elragadott a kibontakozó konfliktushelyzet meg a sok kérdés, ami körbelengi a bohókás démonurat. Tényleg nagyon fúrja már az oldalamat a kíváncsiság, hogyan lehet egy ennyire lágyszívű alak démon.
Eclipse múltja is nagyon érdekelne, mert biztosra veszem, hogy nem véletlenül került mellé inkább tanárnak, mint szolgának. A kapcsolatuk alakulása pedig még mindig tetszetős.
A kötet végére így csak halmozódtak a kérdéseim, ami cseppet sem baj, sőt így van jól, ebből látszik, merre tart a sorozat. A végén pedig a már megszokott függővéggel egy újabb csavart is behozott.
A könyvecske utolsó lapjain ismét akadt egy kis extra. Ezúttal Eclipse különórát tart a varázslatokról, ami mágiakedvelőknek ínyencség. Utána pedig egy újabb rövid, humoros életkép olvasható a harmadik kötet függelékének mintájára. 
Összességében tehát még mindig örömmel olvasom ezt a bohókás képregényt kissé őrült, nehezen meghatározható nemű szereplőivel. Kedélyjavítónak ideális.
Ajánlom mindenkinek, aki már olvasta az előző három részt, aki pedig nem, az vágjon csak bele, unalmas hétköznapokra tökéletes. Lehet rajta jókat kuncogni a buszon meglepve a munkába igyekvő zombikat.

2013. május 12., vasárnap

A gesztenyefa árnyékában

Ezt a könyvet pár éve vettem anyukámnak. Azóta terveztem, hogy elolvasom, csak mindig akadt valami más a polcomon. Most viszont, mivel megszaporodtak a vaskos olvasmányaim, valami vékonyabb, könnyen hordozható kötetre vágytam, így ismét eszembe jutott.
A borító tetszetős, bár kissé talán túl romantikus. Vastagságra picivel több, mint két és félszáz oldal és kemény kötést kapott, így ideális utazáshoz. Volt hogy napokig ki sem vettem a táskámból és tökéletesen bírta a megpróbáltatásokat.
Magyar Könyvklub gondozásában jelent meg, akik a fent említett paraméterek alapján figyeltek a külsőre, a belsőre azonban már kevésbé, vagy túlságosan ragaszkodtak az eredeti kiadáshoz a hibáit is beleszámítva. A tagolása ugyanis csapnivaló, de erről majd később.
Fülszöveg:
„1939 nyarát írjuk. Bexham, az idilli kis halászfalu lakói háborúra készülnek. Egy háborús hős lánya, a gyönyörű Judy Melton, a társasági élet középpontja, Meggie Gore-Stewart, a látszólag kiegyensúlyozott Mathilda Eastcott, és Rusty Todd, a helyi csónakház tulajdonosának meglehetősen fiús lánya mindannyian eltökéltek abban, hogy a háborúban aktív szerepet vállalnak, miközben férjeik, fivéreik, apjuk és szerelmeik a fronton harcolnak. Elképzeléseikben azonban nem a zoknikötögetés szerepel.
A bexhami asszonyok a réten, egy gesztenyefa árnyékában ülnek össze, és felidézik mindazt, ami körülöttük és bennük örökre megváltozott, és aminek a megváltoztatásában ők maguk is szerepet játszottak. Egyikük sem ugyanaz az ember már, mint annak előtte, mégis, amikor a férfiak hazatérnek a háborúból, azt várják el tőlük, hogy – mintha mi sem történt volna – ismét öltsék magukra az anya, lány, kedves és nagymama szerepét. Csak a gesztenyefa változatlan – virágzik rendületlenül, és szimbólumává válik mindannak az egységnek, ami már örökre a múlté.”
A fülszöveg alapján egy háborús történetre számítottam hátországban maradt nők szemszögéből egy csipetnyi romantikával meg egy gesztenyefával. Nos, nem igazán azt kaptam, amire vártam.
A gesztenyefa például csak a cím miatt került bele a történetbe, még csak jelképe sem nagyon van. Ami pedig a szemszöget illeti, ez okozta a legnagyobb csalódást.
A könyv tagolása borzalmas. Nem elég, hogy egy kisebb hadseregnyi szereplőt vonultat fel az írónő, akik fel, majd eltűnnek, meglehetősen gyakran végleg, mivel a háborúban hamar vége szakad egy-egy életnek, de még egymásba is folynak. A nézőpontokat hol egy nagyobb sortávolsággal választják el, hol nem és ez utóbbi a gyakoribb sajnos. Egyik szereplő nézőpontja belefolyik a másikba és az nem számít, hogy az illető hány száz kilométer, vagy épp hány hét távolságában van a másiktól.
Az idő amúgy is zavaros. A könyv végigviszi a második világháborút, hol kisebb, hol nagyobb ugrásokat téve, amitől még nehezebben követhető a szerteágazó cselekmény. Legalább az évet igazán megadhatta volna...
A cselekmény lényegében különböző nők életképeit villantja fel, amik hol lazán, hol szinte sehogy sem kapcsolódnak egymáshoz, persze a háborút és a lakhelyet leszámítva. Akad itt bőven mindenféle női sors: szerelmét háborúba engedő és visszakapó, megözvegyült, tervezetten teherbe esett, véletlenül teherbe esett, nős férfivel kavaró, ellenséggel kavaró stb. A könyv tehát érezhetően a nőkre épül és időnként elejt néhány kissé feminista megjegyzést, ami nekem kifejezetten tetszett, de én már csak ilyen nőszemély vagyok.
"A munka az, amiben a nők jók. A munkában és a férfiak irányításában."
A szereplők így többnyire hölgyek, de mindig akad mellettük egy-egy úriember is. Kapcsolataik szerteágaznak, ahogy életük felvillanó mozzanatai. 
Charlotte Bingham egyik nagy hiányossága, hogy bár nagyon sok szereplőt vonultat fel, nem írja le őket. Egyszerűen nem lehet tudni, hogyan néznek ki karakterei, és mikor véletlenül elejt róluk egy-egy megjegyzést, az olvasó ráncolja a szemöldökét, mert egész másképp képzelte el. Ráadásul maga sem tudja, hogy festenek hősei, mivel Judy a könyv elején és végén sötétbarna, míg a közepén aranybarna és nem, nem a hajfestéktől.
Ám nem csupán a szereplők külseje az, amit olvasói fantáziájára bíz, hanem a kusza életképek közötti események. Sok-sok dologra nem derül fény, ami csak még zavarosabbá teszi a könyvet.
Nem voltak nagy elvárásaim a háborús eseményeket illetően, hiszen a hátország életét ígérte és nem a frontot, mégis akad benne egy-egy kifejezetten hadi mozzanat, ami itt-ott nekem sántított, különösen Meggie kalandjai, amiknek valahogy nem volt se fülük, se farkuk, csak újabb zavaros életképeket adtak.
No, de, hogy valami jót is írjak, meg kell jegyeznem, hogy a háború sötétségét és bizonytalanságát jól visszaadja. A szereplők rohamosan fogynak (talán ezért kellett ennyit beleszőni) és mindenkit ér veszteség és fájdalom, ahogy a valóságban sem maradhatott ki senki a szenvedésekből. 
Igaz, a szereplők gondolkodásával cseppet sem tudtam azonosulni, mindegyik hölgy megkergült kicsit, bár háború és gyász idején talán nem is annyira meglepő. Mégis, mivel nem volt legalább egy, akivel igazán szimpatizálhattam volna, távolságtartó maradtam, ami a kuszasággal vegyítve nem segített elmerülni a történetben.
A könyv vége, bár nem varrt el minden szálat (kétszáz oldal után, már nem is vártam tőle) egész jól alakult a csipetnyi boldogsággal, ami igazán kellett a háború utáni fellélegzéshez.
Összességében egy közepes könyvnek találom, nem bánom, hogy elolvastam, de akkor sem vesztettem volna sokat, ha nem teszem.
Azoknak ajánlom, akik női sorsokról szeretnének olvasni háborús időkből. Aki viszont a második világháborúval komolyabban foglalkozó könyvre vágyik, talál ennél jobbat. Ó, és meg kell még említenem, hogy borító ide vagy oda, nem kifejezetten romantikus, hiába akad benne szerelmi szálacska, nekem inkább dráma íze volt.

Tetszetős idézet a végére:
"Nem tudom, hol az ésszerűség, mikor háborúról van szó. Megyünk, és más népek fiait irtjuk csak azért, mert néhány idióta a szélsőséges beidegződésével olyan dolgokat mond és művel, amivel nem értünk egyet."
Extra:
Miden könyves értékelés írása előtt rákeresek az íróra, hogy pontosan képben legyek a munkáit illetően. Most is rákerestem Charlotte Bingham könyveire és meglepő módon azt találtam, hogy A gesztenyefa árnyékában egy trilógia (The Bexham  Trilogy) első kötete. Vagyis van még két kötetnyi folytatása (The Wind Off the Sea és The Moon at Midnight), ám ezeket már információim szerint nem adták ki magyarul. Bevallom, elképzelni sem tudom, miről szólhat a másik két könyv, hiszen a háború a kötet végére befejeződik. A szereplők életének folytatására pedig nem sok értelmet látok, no de az én szempontomból mindegy is, nem vágyom több könyvre az írónőtől. 

2013. május 10., péntek

Annyira király vagy! 4.

Egy kis töprengéssel kell indítanom.
Tegnap ráébredtem, mennyi depresszív, melankolikus vagy épp borzalmakkal teli könyvet olvasok és ez nem biztos, hogy jó dolog.
Szeretem az akcióban bővelkedő, izgalmas, veszélyekkel teli, elgondolkodtató és naturalista történeteket, amikben nem finomkodnak. Ezért szoktam azt mondani, ha megkérdezik, ugyan miért olvasok vérengzős szörnyűségekről, hogy egy zöld mezőn ugráló csapat rózsaszínű nyuszi túl unalmas nekem. Tegnap viszont nyuszikat akartam és szivárványt és boldogságot és nevetést és bármit, amiben nincs halál, dráma és fájdalom. Mikor ugyanis az emberlánya Holokauszt Emlékközpontban tölti a napját és a Metropolban is csak rémhírekkel ijesztgetik, nem vágyik több szörnyűségre, sőt.
Szóval, mikor végeztem a múzeumban (az állandó kiállítás üt mint egy légkalapács, érdemes megnézni, csak utána nehéz kicsit feldolgozni) és kikapcsolódásra vágytam, szokásomhoz híven a könyvekhez nyúltam, csakhogy nem igazán találtam megfelelőt.
A táskámban épp A gesztenyefa árnyékában lapult, ami mivel a második világháború idején játszódik, nem igazán dobott volna fel. Épp ezért, mikor visszaértem a koliba, felmértem polcom tartalmát: 
A Tiszták, mivel disztópia és tele van rémséges dolgokkal szintén kiesett. Van még egy vámpíros könyv a koliban, de mivel az első fejezete a "Vér" címet kapta, elvetettem. Aztán ott van a Tűz és jég dala negyedik és ötödik része, amit pont tegnap kaptam kölcsönbe, csakhogy Martin bácsi sem épp a rózsaszín nyuszikról híres. Így kezdtem kétségbe esni, hogy "Jó ég! Csak borzongató dolgokról olvasok?" mikor megakadt szemem a manhwákon. 
Ez a képregény úgy kellett nekem, mint egy falat kenyér, be is faltam azonnal és sikerült kikeverednem a sötét, komor hangulatomból.
Most pedig levonom a konklúziót: Több vidám könyvet kell olvasnom! 
Az elhatározás tehát megvan, már csak vidám könyveket kell összevadásznom, ami nem tűnik könnyű feladatnak.
Ennyit rólam, most jöhet az Annyira király vagy! negyedik kötete.
Külsőségekben hű maradt az eddigiekhez és ezúttal Hjon-Ho pózol a címlapon, aki a szerző személyes kedvence.
Fülszöveg:
"Nanunak és Szung-Hának sikerült egy könnyed, laza kapcsolatot kialakítania, de a fiú még távol áll attól, hogy megnyíljon lökött barátnője előtt. Azonban lehet, hogy nem jó ötlet magába zárni az érzéseit, ha a családja ismét feltépi a régi sebeket… Eközben Hjon-Ho élete hirtelen veszélybe kerül, így Dzsei kénytelen szembenézni érzéseivel. Vajon Szung-Ha és Dzsei képes lesz megküzdeni a démonaival?"
A sorozat fülszövegei mindig nagyon eltaláltak, így most is összefoglalják a lényeget, többet én sem szeretnék elárulni, olvasson mindenki utána. Inkább csak személyes benyomásaimról írok, ahogy szoktam.
Szung-Ha és Nanu kapcsolata szépen alakul, kezdenek összecsiszolódni, bár még mindig sok vicces jelenetük van, amiken jókat derültem. Nanu kifejezetten jó hatással van a fiúra, aki talán kezdi levetkőzni álcáit. Ebben a részben végig szimpatikus volt és egy-egy sötétebb megnyilvánulása cseppet sem rontott az összképen. Plusz még többet tudtam meg a családjáról, ami segít igazán megismerni őt. Kíváncsi leszek, mikor fog komolyan megnyílni Nanunak.
Amúgy a kapcsolatuk aranyos fordulatokat vesz. Szung-Ha kezd felelősséget érezni a lány iránt és bár bedob néha kétértelmű megjegyzéseket, nem nyomul. A kézen fogva sétálás és randizás hétköznapi és bájos, ahogy kell. Azért én már várom, mikor csattan el az első csók, mert Nanu biztosan mond utána valami eszméletlen nagy ostobaságot, ahogy szokta. Kelekótya egy lány, de így szerethető.
A másik szerelmi szál Dzsei és Hjon-Ho kapcsolata is tovább lép egy szintet. Ők is helyesek a maguk botladozó módján, így még mindig nem zavar ez a boys-love elem. Igaz, a kötet végére kissé ráncoltam a szemöldököm Dzsei viselkedése miatt, no meg mert Hjon-Ho hirtelen szembesülve érzelmeivel nem mutatott túl nagy döbbenetet. Azért kíváncsi leszek, mi lesz velük ezután.
Nanu és Szung-Ha
A rajzstílus még mindig színvonalas, kedvet is kaptam egy kis alkotáshoz, főleg hogy a rossz kedvemet mindig olvasásba és rajzolásba fojtom. Le is koppintottam a számomra leginkább tetszetős képkockát. Szung-Ha nem a legtökéletesebb, de Nanut úgy érezem, sikerült eltalálnom.
A kötet vége, ahogy már az eddigi három részben megszokhattam, ezúttal is függővéggel zárult. Új és fontos szereplő tűnt fel a színen, aki sok bonyodalmat ígér.
Összességében tehát még mindig nagyon király ez a sorozat, ahogy a címe is mondja. Sikerült megnevettetnie egy melankolikus nap végén, szóval ideális kedvjavítónak is.
Ajánlom ezt a részt mindenkinek, aki az eddigieket olvasta, garantáltan nem fog csalódni. Az első részt pedig mindenkinek, aki egy bohókás szerelmi történeten szeretne felvidulni és valami könnyed olvasmányra vágyik igényes rajzokkal. Tényleg jó ez a sorozat.

2013. május 7., kedd

Mozgóképek VIII.

Kicsit megcsúsztam filmes rovatommal, de nem feledkeztem meg róla, így azonnal pótolom.
Nos, nem volt túl sok időm áprilisban filmekre, ezért most csak hármat hoztam. Íme:

Rajzolt gyilkosság
"Angela, a tizennyolc éves belga lány lelkes képregényrajzoló. A diplomaosztáson elhatározza, hogy megvalósítja álmát, beutazza a világot. Első útja a japán fővárosba, Tokióba vezet, ahol lenyűgözi őt a számára teljesen idegen japán kultúra és a helyi képregény, a manga különös világa. Hamar magába szívja az új hatásokat, amelyek nemcsak a rajzait, de idővel egész érzékelését rabul ejtik. Egyre jobban elmosódnak a realitás és fantázia határai, és Angela saját titokzatos krimijének főhősévé válik."
Azért kezdtem el nézni ezt a filmet, mert egyszerre ígérte Japán légkörét és a rajzolás mámorát. És hol lehetne jobban bemutatni az utóbbit, ha képregényekről van szó, mint a manga szülőhazájában?
Nem azt kaptam, amire számítottam.
Angela egy járkáló bábu, aki alig beszél a film során. Japán mesés légköre helyett pedig az alvilági részét mutatja be és csak néha-néha bukkan fel egy-egy skicc a vásznon. Az ismertető igazán megtévesztő, mivel a film fura, nagyon-nagyon fura még nekem is. Nem mondom, hogy semmiről sem szól, mert ez nem teljesen igaz, hiszen a végén rendesen eltöpreng az ember, mi is az igazság. Választhattam volna jobb filmet is...
Azoknak ajánlom, akik szeretik az olyan filmeket, amiknek értelmén el kell egy kicsit töprengeni. Tényleg fura film.

Bújócska

"Dr. Richard Goodman nemrégiben özvegyült meg. A pszichiáter a kilencéves kislányával együtt próbálja túltenni magát felesége hirtelen elvesztésén. Emily azonban nehéz eset: képtelen feldolgozni a történeteket. Apja megkéri egykori tanítványát, Dr. Katherine Carsont, hogy segítsen a világtól egyre jobban elzárkózó kislánynak. Több hónapos kezelés után Goodman úgy dönt, hogy New Yorkból egy csendes kisvárosba költöznek. Ám ez sem javít a helyzeten, sőt, Emily egyre több időt tölt új, képzelt barátja társaságában, aki élvezettel játssza halálos játékait."
 Egy igazi thriller. Nem friss alkotás, ami jól látszik Dakota Fanningen, ám talán épp ezért jó film. No, meg mert a színészekre nem lehet panasz.
Szépen fel lett építve, engem sikerült megvezetnie. A csattanó ütős volt a végén, bár én máshogy zártam volna le, valami kevésbé szokványossal. Mégis mindent összevetve tetszett. Jó film.
Ajánlom a műfaj kedvelőinek és mindenkinek, aki egy kis pszichológiai töltetre vágyik.

Tragikus baleset
"Carrie, az egyik vidéki kisvárosban élő lány rádöbben, hogy nem szereti a vőlegényét, gyermekkori kedvesét. Mielőtt azonban tisztázhatná Mike-kal a dolgot, a férfi egy tragikus autóbaleset következtében lebénul. A feszült és teljesen összezavarodott Carrie New Yorkba menekül a problémák elől. Szeretné megtalálni helyét a világban, eldönteni, hogyan tovább. A nyüzsgő Manhattan azonban újra csak nehéz választás elé állítja. Egyik nap Carrie találkozik a jóképű és rejtélyes idősebb férfival. Ann Packer regényéből."
Szeretem a drámákat, de nem ezt a változatot.
Idegesítettek a szereplők, különösen a főhősnő és új fiúja. Sokat nem is tudtam meg róluk azon kívül, hogy szenvedtek hol ezért, hol azért.
No, de ha nem jó a drámai elem, akkor talán a romantika. Hát, nem, nagyon nem. A romantikus is mást jelent az én szótáramban.
Nem igazán ajánlanám ezt a lapos, unalmas és semmitmondó filmet, maximum csak ha valaki szeret szenvedni.

Ennyi volt, jöhet a megszokott pontozás:

Bújócska                         ->   9
Rajzolt gyilkosság            ->   6
Tragikus baleset              ->   3

2013. május 5., vasárnap

Blog díj

Új blogos lánc terjeng az interneten, méghozzá egy díjacska. Korábban már egyszer részt vettem hasonlón, ám ez most kifejezetten blogajánlós dolog, aminek nagyon örülök, ugyanakkor töröm a buksim, mihez kezdjek vele.
Szóval ColourfulFantasy megajándékozott ezzel a helyes kis rózsaszín plecsnivel itt a sarokban. Ezúton is köszönöm szépen. Örülök, hogy olvasod a firkálmányaimat, és hogy gondoltál rám. :)
Mindig szeretem a visszajelzéseket bármilyen formában érkezzenek és mint mindenkiben, aki ír, bennem is él egy egészséges kíváncsiság, mit váltanak ki a sorok azokból, akik elolvassák. Ez a díjacska pedig ennek egyik megnyilvánulása, úgyhogy megbecsülöm és adom is tovább.

Íme a szabályok:
1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat!
2. Felsorolunk 4 bloggert, akiknél 200-nál kevesebb a feliratkozott olvasók száma!
3. Egy-egy kommentet hagyunk a kiválasztott négy blogon a díjazásról.

Nos, első pont megvolt, jöhet a vallomás.
Az a helyzet, hogy szánom-bánom, de nem olvasok blogokat. Pontosabban nem olvasok rendszeresen, csak hébe-hóba, mikor egy konkrét dologra rákeresek, vagy ha szembe jön velem egy érdekes bejegyzés.
Éppen ezért nagyon kevés blogra iratkoztam fel (pl: könyvkiadói blogok, ismerősök blogjai, akik jelenleg külföldön vannak), amik ráadásul elég rendszertelenek a bejegyzéseket illetően. Nem is közülük választanék, hanem legyenek inkább ők különböző megfontolások alapján:

Egyik kedves olvasóm, aki szintén blogol és szintén könyvmoly. Ha épp elkap a blogolvasós hangulat általában megnézem, mit írtak olvasóim és mivel főleg könyvekről ír, időnként nála szoktam kikötni.

Molyocska nem csak könyves bloggal. (Amúgy a Molyon frissben feljött blogbejegyzéseket általában átfutom.) Naprakész és stílusos.

Szintén molyocska lila bloggal. Szeretem a lilát.

Könyvismertetős blog és nem mellesleg ő is molyocska.

(Néha tényleg kezdek félni, mennyire Moly-függő lettem. Könyv = Drog)

Tehát a fent említett négy hölgynek adom tovább a díjat és ajánlom őket az erre vetődő olvasó figyelmébe. Díjat kapni jó dolog, adjátok tovább! :)
Nem blogoló olvasóimat pedig, ha van kedvük, szintén bevonnám a játékba: 
Milyen bloggereket olvasol rendszeresen? Írd meg nekem megjegyzésben, hátha én is kedvet kapok hozzájuk.

Színházak (elfuserált) éjszakája

Szeretek színházba járni. Különleges hangulata van és a filmekkel ellentétben szerintem itt bontakozik ki igazán a színész tehetsége. Élesben végigjátszani egy egész estét, miközben bármi megeshet (áramszünet stb.) sokkal nagyobb kihívás, mint egy filmszerep, aminek egy-egy jelenetét hatvanhatszor felveszik és a végén a vágószobában dől el, hogy is néz ki egészben.
Szóval minden tiszteletem a színészeké és bár nincs lehetőségem sűrűn megcsodálni őket, kedves mosollyal gondolok a színházakra.
Tegnap pedig ezen okok miatt ellátogattam a Színházak éjszakájára, ami nagy csalódást okozott, így egy kis dühöngés lesz ebben a bejegyzésben.
Az egész úgy kezdődött, hogy F. barátom kb. két hete felvetette, menjünk el, úgyis puccos bulira vágytunk már régóta. A lányok ugyanis szeretnek néha kiöltözni, csak az alkalom varázsáért és ezzel mi sem vagyunk másként. Van jobb alkalom erre, mint egy színház? Nos, mi úgy gondoltuk, nem sűrűn, így felvettük a programtervünkbe.
Csakhogy mindketten elfoglalt egyetemisták vagyunk elhavazódva sok-sok tennivalóval és szerettünk volna másokat is magunkkal csábítani. Így történt, hogy csak a hét elején vált véglegessé, megyünk. Ekkor fogadott az első hideg zuhany: a regisztrációs időszak lezárult.

Itt meg kell jegyeznem, hogyan is működtek a jegyek meg a programok:
Az érdeklődő 14 budapesti színházba látogathatott el egy karszalaggal (diák:1000, felnőtt:1700), amit előre meg lehetett rendelni és a foglalásos programokra időben regisztrálni. Az időben itt azt jelentette: minimum egy héttel korábban.
A programoknak több típusa volt: foglalásos (csak az előre regisztráltaknak) és félig foglalásos (a helyek felét előre lefoglalták, míg a másik felét érkezési sorrendben lehetett betölteni). Minden program maximum egy órát vett igénybe, így egyik színház sem tartott rendes előadást, csak jeleneteket mutattak be, vagy zenés esttel készültek. Volt ahol már délután megkezdődtek a műsorok (ezek általában gyerekeknek szóltak) és volt ahol csak este 6 körül nyitottak. Ám legkésőbb hajnali egykor mind véget is ért.
Szóval a látogató kénytelen volt választani a kínálatból egy, vagy legfeljebb két színházat, ahova el tudott látogatni.

Mivel mi kifutottunk a regisztrációs időszakból, csak a félig foglalásos programokat néztük ki magunknak, amiből nagyon kevés volt. A mi alatt négyfős kis csapatot értek (F. barátom, a fiúja és a lakótársa, illetve jómagam).  Fél 7-kor vágtunk neki a dolognak nem túlságosan kiöltözve, mivel ez mégsem az a puccos buli volt, amire vágytunk. F. szerint csinibaba helyett punknak öltöztem. Hm, van benne valami...
Nálam volt a programlista, amit gyors egyeztetés után el is fogadtunk, így első utunk a Thália Színházba vezetett. Nagyon sokan lézengtek és tolongtak körülötte.
Itt gyorsan beszereztük a karszalagokat és reménykedve beálltunk egy sorba, ami kulisszajárásra vitte a foglalásosokat. Tudtuk, hogy csak akkor jutunk be, ha valaki nem jön el az előre regisztráltak közül, mégis reménykedtünk kicsit. Aztán feladtuk, mivel erre csekély esélyünk volt és inkább mentünk tovább.
Radnóti Színház volt a következő megállónk, ahol jött az igazán mellbevágó dolog.
Itt két programot néztünk ki, mindkettő félig volt foglalásos és az egyik kezdetéhez fél, a másokhoz két és fél óránk volt még. Mikor azonban odaértünk, közölték velünk, hogy az érkezési sorrend itt kis cetliket jelent, amiket reggel óta osztogattak és már el is fogytak. Szóval aki nem regisztrált interneten egy héttel korábban és be szeretett volna jutni, annak legkésőbb kora délután el kellett volna zarándokolnia a színházhoz egy kis cetliért, hogy este beengedjék.
Itt kis csapatunk kiakadt, hogy most akkor mi a fenéért vettük meg a karszalagot, ha sehova sem jutunk be?
F. fiúja indítványozta, menjünk inkább pizzázni, mire én megmakacsoltam magam, hogy nem, akkor is bejutunk legalább egyre. Nem egy darab papírért fizettem!
Szóval előkaptam a listát és megnéztük a gyér kínálatot. Abban reménykedtünk, hogy a később (ekkor még csak 7 óra volt) kezdődő programokra talán még nem fogytak el a cetlik.
Betámadtuk a Centrál Színházat és amikor érdeklődtem a nem regisztráltaknak osztandó cetlik iránt, a nő csak pislogott, hogy náluk ilyen nincs, érkezési sorrend van. (Ahogy a honlapon volt és ahogy mindenütt kellett volna lennie.)
Itt már feltört volna belőlem egy hisztérikus kacaj, hogy "Na, ne mondja!", ám mivel ez jó hír volt, inkább leírtuk a másik színházat és odébb álltunk azzal a tudattal, hogy ha röpke pár óra múlva visszajövünk, van esélyünk bejutni.
Közben, mivel makacsságom átvette az irányítást tornacsukám felett, visszarobogtunk a Radnótihoz csak azért is.
Itt átverekedtem a tömegen és bezsebeltem négy cetlit a színház utolsó, 11-kor kezdődő koncertjére és diadalmasan lobogtattam őket a többieknek.
Ott álltunk morcosan, lehangoltan negyed nyolckor és azon töprengtünk, mit csináljunk fél tízig (10-kor kezdődött a kinézett program a Centrálban, ami egy nyílt próba lett volna). Végül beültünk vacsizni a Tejivóba, bár a kakaó után csak még bágyadtabbak lettünk.
Mindegyikünket elöntötte a csalódottság, hiszen nem erre számítottunk. Ha tudtuk volna, hogy ennyire előre kell tervezni, lehet el sem indulunk.
Mivel még rengeteg időnk volt, kicsit lazultunk a Deák téren, mert az Akvárium Klubnál koncert volt. Hallgattuk, élveztük a pesti éjszakát, én meg örültem, hogy legalább muzsika van, bár nem az én stílusom volt.
Időben elindultunk vissza a Centrálba, ahol egy hosszú sor fogadott minket. Beálltunk a végére és morogtunk tovább, ám meglepően gyorsan haladt. Mikor pedig odaértünk rájöttünk, hogy a sor a Beatles koncertre van, nem a nyílt próbára, amit mi akartunk. Ám ekkor már olyan szinten mérgesek voltunk, hogy nem érdekelt mi, csak nézzünk már meg valamit ezért a nyavalyás karszalagért.
Így kerültünk egy hangulatos koncertre, ami kissé megnyugtatta dühöngő lelkünket. Tetszett.
Mikor pedig vége lett, gondoltuk akkor jöhet a nyílt próba, ám az előtérben a teljes káosz fogadott minket.
Megkérdeztünk egy szervezőt, merre menjünk, aki beállított minket egy sorba. Jó néhány percnyi álldogálás után azonban közölték, rossz sorban állunk, ez a már előre regisztráltaké. Ekkor morogva átálltunk egy másik, jóval nagyobb embertömegbe, mert sornak nem nevezném azt a káoszt.
Közben pislogtunk, hogy 10-kor kellene kezdődnie, ami már rég elmúlt, mi mégis csak várunk. Közben ugyebár ott lapult nálam a Radnóti cetlije az ottani koncertre. Végül mégis kivártuk a sort, majd még vártunk jó néhány percet, mire beengedtek minket a terembe.
Jó helyünk volt és bár mikor elkezdődött a műsor, nekem kicsit gyanús volt, hogy ez nem egy próba, de elnyomtam magamban. Szóval végignéztünk egy bábos előadás (Avenue Q) néhány részletét. Elég pajzán humora volt és a csapatból csak én vigyorogtam rajta, a többiek szerint szörnyű volt. Mire pedig vége lett, lekéstük a Radnótiban lévőt és fáradtan, morcosan és csalódottan kullogtunk haza.
A legnagyobb poén az egészben, hogy ma reggel jöttem rá, jól gyanítottam, rossz előadásra ültünk be. Valahol kellett lennie egy másik sornak és egy másik színpadnak, ahol a próbát tartották, csak a teljes fejetlenségben és káoszban elsiklottunk mellette.

Ha egy szóval kellene jellemeznem az estét, azt  mondanám: elfuserált.
A szervezés csapnivaló volt, alig kaptunk információt mégis mi történik a nagy embertömegben és elcsesztünk egy ezrest szinte a semmire, mert bár a Beatles koncert jó volt, ennyit nem érdemelt. A végén pedig levontuk a konklúziót: nem éri meg nem csak a pénzt, hanem az időt és bosszúságot sem, vagyis többet nem megyünk.
Épp ezért csak azoknak tudnám ajánlani a Színházak éjszakáját, akik előre (két héttel előre) leszerveznek maguknak mindent, regisztrációval, előre megtervezett ütemtervvel együtt. Mások inkább ne vágjanak bele, mert óriási csalódás lesz a vége... 

2013. május 3., péntek

Füst és csont leánya

Ezt a könyvet találomra emeltem le a könyvtár egyik polcáról. Ismerős volt a borító, mivel Molyon egész nagy népszerűségnek örvend. Próba-cseresznye módon kivettem hát és nem bántam meg.
Kossuth Kiadó munkája, amire nem lehet panasz. Kemény kötésben, védőborítóval, igényes szerkesztéssel került az olvasók kezébe, ami igazán dicséretes. (Igaz, ez lenne az alap olvasói elvárás, azonban sajnos nem minden kiadó tartja be. Piros pont a Kossuth Kiadónak.)
A borító igazán kifejező, jól passzol a történethez, bár míg nem láttam meg ezeket az összefüggéseket, nem nyűgözött le. Most viszont, hogy a könyv végére értem, jó választásnak tartom.
Megközelíti a 400 oldalnyi terjedelmet, ám gyorsan végig lehet lapozni nem csak a nagyobb betűméret, hanem a letehetetlensége miatt is. Én legalábbis nehezen tudtam megválni tőle, olvastam buszon, óra előtti pár percben és sétálás közben is.
Fülszöveg:
"Egyszer volt, hol nem volt, egyszer egy angyal meg egy ördög egymásba szeretett. A történet nem végződik jól.

Világszerte fekete tenyérlenyomatok jelennek meg ajtókon, szárnyas idegenek égették a fába, akik az égbolt hasadékából bújtak elő. 
Egy sötét és poros boltban egy kiméra emberfogkészlete veszélyesen csökken. 
Prága zegzugos utcáin egy ifjú művészpalánta belekeveredik egy brutális, nem e világi háborúba."
Fantasy regény, így egy kalandos történetre számítottam csodás lényekkel. Mégis, mikor elkezdtem olvasni, furcsának találtam. Nem igazán tudtam hova tenni a főszereplőt és a körülötte kibontakozó titkokat, így meg is ijedtem cseppet, hogy talán mégsem nekem íródott ez a könyv. Aztán, ahogy olvastam tovább, jót nevettem magamon. Ez a könyv fura, ám az én szótáramban szereplő jelentésével, vagyis egyedi, cseppet sem szokványos és különleges.
A történetnek külön atmoszférája van és ezt mindig nagyra értékelem. Az pedig, hogy a fő helyszín Prága, ami gyakorlatilag itt van a szomszédban, csak növelte a különleges érzést. Szeretnék én is a város kanyargós utcáin bolyongani sarkokból előugró színészek, temetői éttermek és gyönyörű angyalok után kutatva.
Az eredetiség azonban nem merül ki a helyszínekben, hanem fokozódik a karakterek által.
Karou nem szokványos hősnő, hiszen kék a haja, jártas a harcművészetekben, a világ különböző városai között ingázik és buta kívánságokra pazarolja szkupi nyakláncát. Lassan, fokozatosan kedveltem meg, ahogy megismertem a személyiségét és a humorát. Ez a könyv ugyanis meglehetősen vicces, ami a kissé szarkasztikus humorból adódik és elsősorban Karou és Zuzana párbeszédeiből fakad. Az író könnyed, laza stílusa pedig csak hab a tortán. Fiatalos, lendületes és nem kertel, ahogy egy ifjúsági regénytől elvárható.
"Az agyarak vászonba voltak csavarva, körülragasztva, és amikor egy utcazenész leengedte a hegedűjét, és megkérdezte: „Hé, kislány, mit cipelsz?”, azt felelte: „Kérdezősködő zenészeket”, és vonszolta a cuccot tovább."
Zuzana a főhősnő legjobb barátnője és ennek megfelelően is viselkedik. Például nem kérdezősködik, ha Karou "küldetésre megy", teljes odaadással szidja barátnője exfiúját (akit amúgy Szamárcsődörnek gúnyolnak) és nem habozik megmondani az igazat, mert az igaz barát szól, ha mákszem szorult a fogad közé.
Karou tehát hiába érzi üresnek magát, szerető szívek veszik körül, akár kiméra a családja, akár nem. Nekem szimpatikusak voltak, főleg Kénkő, aki első látásra megnyert magának.
Aztán, ahogy az egy ifjúsági regényben elvárt, színre lépett, vagyis jelen esetben inkább repült a hősnő párja, Akiva. Csakúgy, mint Kénkő, ő is gyorsan megnyert magának. Az ő karaktere is szerethető, mivel igazinak hat. Pont annyira morcos, annyira romantikus és annyira erős, amennyire kell és egy csipettel sem jobban. Valahogy sikerült megtartania az egészséges egyensúlyt, így egy igazán vonzó főhős lett belőle.
A különleges helyszín és a szimpatikus karakterek mellett a mondavilág is el lett találva.
Sok fantasyt olvasok, valamennyi betekintést szereztem a nagyobb vallások világába, no meg a mondák és mítoszok is eljutottak hozzám, így örültem, hogy egy újabb megközelítést kaptam.
A könyvben két faj áll szemben egymással: a kimérát (félig ember, félig állat lények, mint a Minótaurosz) és az angyalok. De hogy ki a jó fiú, azt nem a külső dönti el, mivel a bűvös éremnek mindig két oldala van.
Tetszett, hogy az írónő valóban harcos angyalokat ábrázolt, akik igazából nem sokat törődnek mással, csak a paranccsal. Mégsem veszett ki belőlük minden "emberség", ahogy a kimérákból sem. Ezt a kettősséget pedig sok-sok utalás teszi még szemléletesebbé.
"A szörnyek jellemző baja, hogy nem érzékelik magukat annak. A sárkány, tudod éppen szűz lányokat falt, és amikor a népek kiáltozni kezdtek „szörnyeteg” , maga mögé nézett."
A mágia szintén új értelmet nyert a könyv világában, aminek a cselekmény szempontjából még jelentősebb szerepe van. A cselekményről viszont nem szeretnék írni, nehogy elkotyogjak valami fontosat. Legyen elég annyi, hogy kalandos és titkokkal teli. Engem végig lekötött.
A könyv tagolása is tetszetős, ahogy a nagyobb egységeket rövid, pár soros bevezetővel választották el egymástól. Ezek nagyszerű alaphanglatot teremtenek.  
Összefoglalva tehát egy egyedi és izgalmas fantasy szépen beleszőtt pacifista mondanivalóval. Nekem tetszett.
Ajánlom a műfaj kedvelőinek, az angyalok rajongóinak, azoknak akik szívesen bolyonganának Prága utcáin és mindenkinek, akinek vannak kívánságai és ami még ezeknél is fontosabb: remény él a szívében.

Néhány nagyszerű gondolat a könyvből:
"Sose bánd meg önnön jóságodat, gyermekem. Igaznak maradni a gonosszal szemben igazi erőpróba."
"A béke több a háború hiányánál. A béke egyetértés. Harmónia." 
"A remény nagy erő. Talán nincs benne valóságos varázs, de ha tudod, hogy mit remélsz a legjobban, és ez fényként világít benned, képes vagy megvalósítani. Majdnem olyan, mint a mágia." 
"– Nem sok szabályt ismerek, amelyek szerint élni kell – mondta. – De mondok egyet. Egyszerű. Ne tégy magadba semmi szükségtelent. Se mérget vagy vegyi anyagokat, se füstöt vagy gázt vagy alkoholt, se éles tárgyakat, se lényegtelen tűket – drogot vagy tetoválást – és… lényegtelen hímvesszőket se."
Utóbbi igazán hasznos tanács azoknak, akiket az élet már összehozott egy "szamárcsődörrel".

Kiegészítés:
Ez a könyv is egy sorozat, pontosabban egy trilógia nyitó része. A második kötet (Days of Blood and Starlight) tavaly látott napvilágot és ha a kiadó betartja a szavát, szeptemberben érkezik a magyar olvasókhoz. Az utolsó, befejező kötetről azonban még semmi hír, így valószínűleg csak jövőre várható.
Laini Taylor, amúgy nem véletlenül adott kék hajat főszereplőjének. Neki ugyanis pink a hajszíne, ami a könyv védőborítóján megcsodálható. Egyéniség a hölgy, az már biztos.
Engem megnyert magának a sorozat és kíváncsian várom a folytatást.

2013. május 2., csütörtök

Kardok vihara

Tűz és jég dala sorozat harmadik kötete lesz most terítéken. Előzőkről írtam már korábban, bár nem hiszem, hogy bárkinek be kellene mutatni ezt a sorozatot. Főleg mivel a könyvből készült filmadaptáció éppen fut, bár én kicsit lemaradtam, mivel nálam a könyv elsőbbséget élvez.
A borító még mindig csinos, a vastagság pedig egyre növekszik. Ez a rész 1200 oldalra rúg, bár a kötet végéről most sem maradt le a családok bemutatása. Eltart egy ideig, mire az olvasó átrágja magát a vértengeren, mert minden kötet hű a címéhez, itt villognak a pengék rendesen.
Fülszöveg:
"Az első részben, a Trónok harcában megismertük Westeros ősi királyságát, amelyet könyörtelen hatalomvágya marcangolt. A Királyok csatájában kiéhezett ragadozóként söpört végig az uralkodóját vesztett birodalmon a háború, a mágia és az őrület. A Kardok vihara képes még tovább fokozni a feszültséget és még sokkolóbbá tenni Westeros történetét: most közeledik tetőpontjához a hatalomért folytatott embertelen küzdelem. A megosztott, megtépázott királyság eddigi legszörnyűbb ellenségével kénytelen szembenézni, amely a síron túlról érkezik…"
Fura, de most, hogy a könyv végére értem és tudom, hogy eddig még két része van, azon kezdtem agyalni, hogyan lehet lezárni a sorozatot. Mármint a harcoknak és ármányoknak sosem lesz vége. Nem hiszem, hogy egy új és becsületes királlyal hirtelen béke költözne Westerosba. Ahogy eddig az írót megismertem, ezt ki sem nézném belőle. Azt azonban igen, hogy kinyír mindenkit, mert ebben a részben hullanak a szereplők, mint a legyek.
Osztom a sorozat rajongóinak véleményét, valóban ez az eddigi legjobb rész. Nem csoda hát, hogy Molyon az első legjobb fantasy és a harmadik legjobb kortárs könyv. Hiába hosszú, végig leköti az olvasót és olyan fordulatokat produkál, hogy csak pislogtam neki. Igaz, az utolsó 3-400 oldal az, ami üt.
Cselekményről most sem szeretnék írni, akit érdekel olvassa el, vagy nézze meg a sorozatot. Inkább írok az aktuális kedvenc szereplőimről és más benyomásaimról.
A korábbi bejegyzésekben emlegetett szereplők most is kedves helyet foglalnak el a szívemben, ám lett néhány újabb is. Ebben a kötetben ugyanis alig volt olyan fejezet, amit nem szívesen olvastam. (Talán csak Davos miatt húztam el néha a számat, bár most ő is sokkal érdekesebb volt.)
A Strakok mindenhol ott vannak, hiába élnek egyesek abban a hitben, hogy a kihalás szélére kerültek. Bran például biztosan okoz majd némi meglepetést. Arya is tartogat még néhány pofont a tarsolyában, ahogy egyre vérszomjasabb és morcosabb harcos lesz belőle. Jon pedig, nos, ő a szívem egyik csücske, így nagyon örültem, hogy végre kézbe vette a dolgokat.
Daenerys talán kezdi magában megtalálni a királynőt, ami jó. Tyrion meg, nos ő elég sokat szív ebben a részben, pedig nem ezt érdemli. No, de hogy ki és mit érdemel, az még a csontjaikon marakodó kutyákat sem érdekli ebben a sorozatban.
Tyrion, Cersei, Jaime
Ha már Tyrion és Lannisterek, meg kell jegyeznem, hogy én bizony kedvelem ezt az őrült, önző családot. Nagyon jó karakterek és ebben a kötetben Jaime kellemes csalódást okozott. Legalább olyan jó a humora, mint öccsének és ez talán sokakat meglep, de van szíve. A maga módján becsületes egy fickó, de a becsület itt mit sem ér. Sőt, akinek van belőle, az hajlamos elveszíteni ezt-azt, mint például Ned a fejét...
Szívesen olvastam még Samről, mivel még mindig nem lehet sokat tudni a Másoktól, hiába gyötör a kíváncsiság. 
Ebben a kötetben lényegesen több a fantasy elem és most nem csupán a sárkányokra és sétáló hullákra gondolok, hanem a háttérben meghúzódó apróságokra is, no meg egyesek fura zombilétére.
Tetszik, hogy az író nem spórolt a világ hátterével, kidolgozta a vallásokat, a dalokat, meséket és mindent, amiben az emberek hisznek vagy épp nem hisznek. Bár utóbbiról gyakran kiderül, hogy óriási tévedésben élnek...
A legjobban mégis a múlt felhánytorgatása tetszett. Olyan sok szereplő van a történet múltjában, aki még mindig hat a jelenére és róluk olyan keveset lehet tudni. No, meg a korábbi csatákról is, mert bőven akad homályos folt Robert trónszerzése körül. Épp ezért örültem Jaime visszaemlékezéseinek és hogy Daenerys még többet akar megtudni a bátyjáról. Ezek a kis apróságok csak még hitelesebbé teszik a könyv világát és szereplőit.
Úgy vettem észre, amint megoldódik egy kérdés (pl: ki próbálta meg megölni Brant miután lezuhant és összetörte magát) jön helyette egy tucat újabb, mintha a titkok sosem akarnának elfogyni. Ehhez pedig a sok-sok elhallgatott dolog is hozzájátszik. Tényleg nem tudom, hogyan lehetne ezt a történetet valóban lezárni, ám szerencsére ez nem az én dolgom. Martin bácsi majd megoldja egy jó kis vérfürdővel, ebben biztos vagyok. Addig pedig ott a Varjak lakomája és a Sárkányok tánca.
Összefoglalva tehát ez a sorozat eddigi legizgalmasabb része, csak ajánlani tudom mindenkinek, aki már olvasta a Királyok csatáját. 

Kiegészítés:
Ha információim nem csalnak, a sorozat összesen 7 kötetből fog állni. Ebből eddig öt készült el és ezek el is érhetők magyarul az Alexandra Kiadó jóvoltából. Az utolsó két kötet (The Winds of Winter és A Dream of Spring) egyelőre csak tervezés alatt áll. Az író elég sokat szöszmötöl egy-egy könyvvel (átlag öt évet), ám ez ha megnézzük a kötetek vastagságát, a kidolgozottságot és a szövevényes cselekményt cseppet sem meglepő. Szóval aki a sorozat végére akar járni, jobb ha beosztja az eddigi részeket és türelmes típus. 
Én terveim szerint végig fogom követni, mert tényleg milkalila gőzöm sincs, hogyan lehetne végleg elvarrni ezt a sok egymásba kuszálódott pókhálót.