Mozgóképek XCVI.

Az év első bejegyzése filmes rovatomban. Mi tartott eddig? Nagyon, de nagyon nem volt kedvem összefoglalni a januárban megnézett filmeket. Egyik sem volt kiemelkedően jó, és bár februárban már láttam sokkal jobb alkotásokat, mostanában jobban érdekelnek a könyvek vagy a sorozatok. Illetve mivel ismét tanulásra adtam a fejemet, jobban beosztom a szabadidőmet.

Nos, ennyit a magyarázkodásról, jöjjön  az a hat film, amit januárban néztem meg.

Diana: Saját szavaimmal

"Diana walesi hercegnével egy közeli barátja 1991-ben titkos interjúsorozatot vett fel a londoni Kensington Palotában. Az interjúk Andrew Morton újságíró megbízásából készültek, aki egy könyvhöz gyűjtött anyagot Diana magánéletéről. Bár akkoriban még szinte senki nem tudta, a hercegné házassága azokban a hónapokban már válságban volt Károly herceggel. A National Geographic rendkívüli dokumentumfilmjében Diana őszintén vall az érzelmeiről és a legbelső gondolatairól, elénk tárva egy nagyon összetett történet egyik olvasatát.
A filmben végig Diana beszél, a felvételek döntő többsége most kerül először a nyilvánosság elé."

Ez egy 2017-es dokumentumfilm, amelyet két okból néztem meg. Egyrészt, mert egy ideig elérhető volt Netflixen, másrészt mert a The Crown felkeltette kíváncsiságomat a brit uralkodócsalád iránt.

Érdekes volt az említett sorozat után megnézni. Nem mondom, hogy nagyon sok új dolgot tudtam meg belőle, de lényegesen árnyalta a képet.

Teljesen korrekt dokumentumfilm, így tudom ajánlani azoknak, akiket érdelel a hercegné élete. Azonban, aki már mindent látott, olvasott a témában, nem biztos, hogy új ismereteket fog kapni.

Halálos harcmező

"Miután megtagadta felettesei parancsát, egy megszégyenült drónpilótát (Damson Idris) egy halálos militarizált övezetbe vezényelnek, ahol egy android tiszt (Anthony Mackie) mellett kell szolgálnia. A feladatuk: megtalálni egy világkatasztrófát előidéző eszközt még mielőtt a lázadók megkaparintanák."

Megmagyarázom. Szociális életem jelenleg a béka popója alatt van (mint mindenkinek). Szóval ünnepnapnak számít, ha havonta egyszer "kimozdulunk" vagyis átsétálunk a szomszédba San Diego barátjához délutáni matinét csapni. Az említett barát pedig valahogy mindig Zs kategóriás akciófilmeket választ háttérzajnak.

Szóval félig néztem ezt a filmet, de így sem maradtam le semmiről, annyira bugyuta az egész. Szokásos csihi-puhi, amibe megpróbáltak értelmet szuszakolni sikertelenül. A karakterek rettentően klisések, a nagy veszély elcsépelt, az androidot meg inkább hagyjuk. Logikátlan katyvasz a szokásos elemekre építkezve, nem érdemes komolyan venni.

Nem, nem tetszett. Nem, nem ajánlom. Ha valaki robotokat akar, nézze meg az Én, a robot című filmet, mert még mindig az a kategória legjobbja. Asimov írta, szóval nem meglepő... Ezt viszont szerintem egy csapat ötéves dobta össze egy délután alatt.

2020: Legyen már vége!

"A Fekete tükör alkotói a világ legpocsékabbul informált kommentátorainak szemüvegén keresztül festenek komikus képet arról az évről, amelynek mindenki a végét várja."

Ez egy kamudokumentumfilm, lényegében egy rövid vígjáték. Bírom a Black Mirror készítőit, kicsit mégis halogattam ezt a filmet. Nem voltam ugyanis biztos benne, hogy tudok nevetni az elmúlt év eseményein. Nos, nem kellett volna ennyire aggódnom, mert tudtam.

A film fekete humorra építkezik, kifiguráz mindent és mindenkit, és saját magát sem veszi igazán komolyan. Viszont a humor mögött valódi képsorok is vannak, és sajnos a valóság nem emiatt a görbe tükör miatt tűnik ferdének. Szóval ez egyszerre egy szórakoztató és ütős alkotás. Van benne minden a vírustól a rasszizmusig, és bár nevetünk a szereplőkön, hiszen színészek és kicsit túlóznak, az már nem olyan vicces, hogy a valóságból merítettek.

Tetszett. Azoknak ajánlom, akik kedvelik a fekete humort, és szeretnének egy jót nevetni nyomorúságunkon.

Az Aranypinty

"A 13 éves New York-i Theo Decker élete egyik pillanatról a másikra a feje tetejére áll, amikor édesanyját meggyilkolják a Metropolitan Museum elleni terroristatámadás során. A tragédia forgatagában a fiú magához vesz egy felbecsülhetetlen értékű festményt, mely egy apró madarat, egy aranypintyet ábrázol. A film Theo életét követi nyomon a tragikus események kezdetétől."

Regényadaptációról van szó, ám az eredeti művet nem olvastam. Mikor mozikba került, elég érdekesnek találtam, aztán sok-sok negatív véleményt hallottam róla, így jegeltem kicsit.

Sajnos azt kell mondanom, hogy Ansel Elgort nem nekem készít filmeket. Amiben ez a srác van, az nekem nem tetszik, és ezt sajnos több alkotás alapján kell mondanom. Nem tudom, hogy ő nyúl-e ennyire mellé az ízlésemnek, mikor elvállal egy-egy szerepet vagy szimplán nem csípem a játékát, de ezután tényleg kerülni fogom azokat a filmeket, amelyekben főszerepet kap.

A történet egyébként nem tűnik rossznak, könyvben biztosan sokkal jobb, de annyira el van nyújtva, és annyira nem felel meg a nézői elvárásoknak, hogy szinte élvezhetetlen. 149 perces, vagyis rettentő hosszú. Rettentően unalmas és rettentően idegesítő szereplők vannak benne. A főhős srác annyira érdektelen, hogy az már teljesítmény. A szerelmi élete az igazi önként vállalt káosz, míg a fetsmény egy olyan kifejtetlen szál, ami akár jó is lehetett volna. A film végi nyafogás pedig megkoronázta ezt az elnyújtott szenvedést. Borzalmas volt, főleg hogy látszott rajta, lehetett volna jobb is. Ráadásul Aneurin Barnard úgy ellopta a showt, mint a pinty... Na, az ő játákát eddig kifejezetten szerettem mindenben.

Inkább nem ajánlanám ezt a filmet. Az élet túl rövid, hogy ilyen sok időt elpazaroljunk valamire. Ha valakit mégis érdekelne a fetsmény története, inkább olvassa el a könyvet, az remélhetőleg sokkal fogyaszthatóbb.

Project Power: A por ereje

"Egy katona, egy tinédzser és egy zsaru találkozik New Orleans utcáin egy olyan veszélyes új tabletta forrását keresve, ami rövid időre szuper erőt ad használójának."

San Diego választotta ezt a filmet, és mivel az alapötlet jónak tűnt, rábólintottam.

Nos, az alap tényleg tetszetős, ez a drogos szuperhősök dolog elég kreatív, a kivitelezés azonban meglehetősen bénára sikerült. Próbálkoztak a készítők, de valahogy nem sikerült eltönteniük, hogy szokásos klisékre alapuló akciófilmet, családi fimet, vagy egy antiszuperhős alkotást szeretnének. Úgyhogy csipegettek ezt-azt innen is és onnan is, így lett egy nagyon furcsa hibrid, ami se ez, se az. A végeredmény tehát egy gyengécske, klisés akciófilm lett borzalmas extrákkal, mint a tinilány rapper szárnypróbálgatásai. Oké, a rap nem az én műfajon, de ez tényleg kellett? Tényleg? Nem volt jobb ötletük? Sajnálom ezt a filmet, mert az antiszuperhős vonal tényleg ígéretes volt, és sokkal többet ki lehetett volna belőle hozni, mint díszletet a lerágott csont bosszúálló katona történetéhez. 

Nem nagyon ajánlom, de ha valaki mindenképpen akciófilmet szeretne nézni, inkább ezzel próbálkozzon, mint a fenti androidos baromsággal. Itt legalább a készítőknek volt egy jó ötlete, az már más kérdés, hogy nem sokra mentek vele.

Sajnáljuk, nem találtuk otthon

"Rick családja a gazdasági válság óta egyre nagyobb adósságokkal és nehézségekkel küzd. A munkanélküli családfő egyéni vállalkozásba kezd, egy szállító cég alvállalkozójaként csomagkézbesítőnek áll, s ehhez hitelre vesz egy furgont. Nap, mint nap keményen dolgozik, a munkanapok hosszúak, és fárasztók, a határidők szorosak, nehezen tarthatók. Az elcsigázott Rick mindenáron próbál talpon maradni ebben az embertelenül kizsákmányoló vállalati rendszerben, miközben családját is kezdi elhanyagolni. Pedig idősgondozó felesége munkája is veszélybe kerül, amikor kénytelenek eladni az autóját, s kamasz fiuk lázadó természetével szemben is egyre tehetetlenebbek."

Erről a filmről jókat hallottam, így felkeltette a kíváncsiságomat.

Családi drámáról van szó, így tudtam, mire számíthatok, mégis meglepődtem kicsit. Ez az alkotás ugyanis jóval visszafogodtabb, jóval hétköznapibb, mint vártam. Félreértés ne essék, ez nem egy negatív tulajdonsága, csak engem cseppet meglepett. Nagyobb ívet vártam tőle, nagyobb lezárást, ám helyette kaptam egy hétköznapi történetet hétköznapi emberekkel, hétköznapi problémákkal, gyakotlatilag a valóságot. A valóságot nézni pedig nem épp kellemes. A néző könnyedén együtt tud érezni a szereplőkkel, látja a problémáikat, látja a megoldás hiányát, a küzdelmüket, és konkrétan rosszul érzi magát miattuk. Nincs semmi drámai ebben a filmben, mégis üt. Üt, mert a világ tele van ilyen emberekkel, akik vacak, vagy épp nemes munkát végeznek annyi pénzért, ami alig futja a megélhetésükre. Közben vitatkoznak, kibékülnek. Családban élnek, ami szintén sok munkát igényel, ám erre nem feltétlenül marad idejük az említett munkahelyek miatt. A többi ember pedig közönyös, így mindent maguknak kell megoldaniuk. Tényleg rossz nézni, de minden küzdelmükben van egy kis pozitívum. Ez a család küzd és ezt láthatóan egymásért teszik, ami egy igazán szép üzenet.

Nem bánom, hogy megnéztem. Azoknak ajánlom, akik kedvelik a valóságos történeteket. Drámakedvelők előnyben. Illetve, aki úgy érzi, neki van a világon a legvacakabb munkája, mindenképpen nézze meg, mert ez a film neki megnyugtató lehet.

Értékelés:

Diana: Saját szavaimmal                ->  9

2020: Legyen már vége!                ->   8

Sajnáljuk, nem találtuk otthon       ->   7

Project Power: A por ereje             ->   5

Az Aranypinty                               ->   4

Halálos harcmező                          ->   2

Kedves Aaron!

Nagyon szeretek levelet, képeslapot kapni és persze nagyon szeretem a könyveket, így a levélregény egy olyan műfaj, amelyet duplán tudok értékelni.

A borító hangulatos, a terjedelem pedig nem csekély 560 oldalával, ám mivel a könyv nagy része e-mailekből és chat beszélgetésekből áll, gyorsan lehet haladni vele.

Fülszöveg:

"Ruby Santos pontosan tudta, mire vállalkozik, mikor jelentkezett, hogy egy tengerentúlon állomásozó katonával levelezzen. Az utasítások egyszerűek: egy levél vagy e-mail hetente, ameddig a bevetése tart. Egyéb csomagok küldése nem szükséges.

Ruby már túl volt mindezen. Azt hitte, tudja, mire számíthat. Csak azzal nem számolt, hogy beleszeret a srácba."

Nem igazán néztem utána, miről szól ez a könyv, csak megláttam, hogy levélregény, és már csaptam is az elolvasandó könyvek listámra. Azzal persze még tisztában voltam, hogy a romantikus kategóriába tartozik, de nem voltak külösebb elvárásaim, és ez így volt jól.
Aki olvasott már levélregényt, az tudja, hogy egy egészen más történetvezetést jelent. Mivel én oda és vissza vagyok a papírért és a kézzel írt üzenetekért, egyáltalán nem zavart, hogy viszonylag lassan indult be a történet. Hogyan is lehetne gyors, mikor két idegen e-maileken történő ismerkedését olvashatjuk hosszú heteken és hónapokon keresztül. Ebben az ismerkedésben pedig nem igazán vannak nagy események, sőt úgy általánosságban nincs ilyesmi ebben a kötetben. A történet ugyanis meglehetősen kényelmes tempóban halad egy kifejezetten kellemesen otthonos közegben. 

A kötetnek egyértelműen Ruby a főhőse, vele indul a könyv, és a második felében az ő szemszögéből láthatunk mindent. Közvetlen és vidám karakter, így jó választás volt, mert Aaron néha kifejezetten hallgatagnak bizonyult, ami egy levélregénynél nem a legideálisabb.

Tetszett, hogy a főhősök a húszas éveikben jártak, így olyan általános problémákat vitattak meg, amelyek hétköznapiak, ám van súlyuk. Ilyen volt például a főhősnő munkahelyi válsága, a korábbi pályaválasztási döntések megkérdőjelezése, illetve az ismerkedés problematikája. Nem hiszem, hogy nagy meglepetést okozom, ha megjegyzem, hogy a párkeresés egy központi kérdés ebben a könyvben.

Az is tetszett, hogy bár felnőtt szereplőkről van szó, a könyv nem félt bemutatni bizonytalanságukat és a kivülről érkező nyomások hatását. Ruby gyerekként volt kezelve a családja által, és ez megint egy olyan hétköznapi probléma, amellyel fiatal felnőttek tucatjai találkoznak.

Az írónő szerencsére nem akarta az elpécselt mozzanatokat kihasználni, legyenek bármennyire is kézenfekvőek. Például rengeteg lehetősége adódott rá, hogy az írásbeli ismerkedés félreértéseken alapuló buktatóit újra és újra feldobhassa, mégsem tette. Ettől pedig jóval szimpatikusabbá vált számomra a könyv, mert nem voltak benne felesleges időhúzások, kliséken alapuló "csavarok", és szerencsére a főhősök sem viselkedtek ostobán. A történet romantikus vonala így kellemes, könnyed és szerethető maradt.

A férfi főhős katona mivolta egyáltalán nem volt hangsúlyos. Helyenként felbukkant egy-egy gondolat erről, ám összességében gyorsan elsikkadtak, így az ő problémái nem épp a katonalét árnyoldalain alapultak, hanem a családi hátterén. Ebben a könyvben tehát nincs katonai tartalom, csupán az ürügyet adja egy leveleken keresztül történő megismerkedéshes. Ezzel pedig nincs baj, hiszen romantikus levélregényről van szó és nem haditudósításról.

Van még néhány mozzanata a könyvnek, amelyekről szólnom kell, ám ezek a kötet második felén helyezkednek el, és cselekményleírásnak minősülnek, így innentől Vigyázat Spoilerek!

A könyv elején reménykedtem, hogy levélregény marad a legvégéig, azonban, amikor átváltott hagyományos elbeszélői narrációra, mégsem voltam csalódott. A könyv legizgalmasabb pontja ugyanis a két szereplő találkozása, ami e-maileken át nem lett volna annyira érdekes. Szóval kicsit ugyan csalódtam, mikor megváltozott a narráció, ám összeségében pozitívnak értékeltem.

Ami még a megváltozott narrációt illeti, Ruby szimpatikus lány, a levelei alapján kedveltem, de a gondolatai néha rettentően unalmasnak, ismétlődőnek és idegesítőnek hatottak. Nekem egyszerűen túl sok volt.

A szerelmi szál alakulásával összeségében elégedett voltam. Tetszett a kellemes tempó, amiben haladtak, és tetszett a hétköznapiságuk. Illetve, ahogy már korábban írtam, rengeteg "fordulatot" lehetett volna még beleerőszakolni a történetbe, ám ez elmaradt, így élveztem a nyugodt, hétköznapi romantikát.

Azt viszont nem élveztem, hogy míg a leveleket olvastam, a két főhős egyenértékű hangsúlyt kapott, ám a narrációváltással ez az egyensúly kibillent a hölgy javára. Aaron problémái nem kerültek valódi kifejtésre, és ezt nagyon sajnáltam. Aaron barátai pedig olyan béna és unalmas statiszták voltak, hogy igaz rájuk a mondás, csupán gyertyatartóként funkcionáltak. 

Még egy dologgal nem voltam kibékülve, az elnyújtottsággal és a lezárással. A nagy beteljesülésnek számító ágyjelenet rettentően túl volt írva. Egyrészt nem éreztem szükségét ilyen mértékű részletességnek a korábbi inkább cukinak, mint szenvedélyesnek minősülő romantikázás után. Másrészt pedig amennyire az ágytorna el volt nyújtva, annyira le lett csapva a kötet vége. Az epilógusnak minősülő üzenetváltásokat (igen, az utolsó fejezetre visszatértünk a levélregényhez) rettentően kurtának és semmitmondónak éreztem. Nekem jobban tetszett volna, ha a soft pornó jelenet kimarad, és az így felszabadult oldalakat néhány e-mail tölti ki, hiszen ez mégis csak egy levélregény.

Spoilerek vége!

Összeségében ez egy kellemes, kedvesen romantikus levélregény. Nem hibátlan, ám a műfajban megállja helyét. Nekem tetszett, kellemesen kikapcsolt.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a levélregényeket, vagy most ismerkednének ezzel az elbeszélői stílussal. Romantikus történetek kedvelői előnyben. Ha viszont valaki egy nagy furdulatokkal teli románcra vágyik, esetleg az amerikai katonák életét szeretné behatóbban tanulmányozni, inkább keressen egy másik könyvet.

A dorombolás művészete

A Dalai Láma macskája elolvasása után nem volt kétséges, hogy kell nekem a folytatás. Csakhogy még mindig nem olyan egyszerű beszerezni őket, így kicsit váratott magára a dolog.

A borító ezúttal is szép, a terjedelem pedig könnyed 272 lapjával. A cím igazán hívogató, főleg ha az olvasó macskakedvelő típus.

Fülszöveg:

"Mielőtt a Dalai Láma Amerikába indul egy több hetes oktatási körútra, azt a feladatot adja szeretett DLM-ének (Dalai Láma Macskája), hogy találja meg a boldogság valódi forrását. Szegény cicus nem is sejti, hogy milyen kalandokat rejt ez a kihívás.Egy kimerítő hajsza McLeod Ganj utcáin az önimádat veszélyeinek váratlan felismeréséhez vezet. A Tarchin jógival történt misztikus találkozás során elképesztő felfedezéseket tesz a múltjával kapcsolatban, ami mindannyiunk számára tanulságos. Elismert pszichológusok, magas rangú lámák és híres írók kihallgatott beszélgetései segítik őt abban, hogy megtalálja a kapcsolatot a tudomány, a buddhizmus és a boldogság között."

Méltó folytatása az előző kötetnek. Kifejezetten tetszett, hogy a könyv cselekménye picivel később indul, mint ahol az előző rész befejeződött. No, nem mintha nem olvastam volna szívesen kismacskákról, ám ez azért több mint egy egyszerű cicás könyv, így a helyes szőrgombócokon kívül egyéb elvárásaim is voltak.

Mondanivaló szempontjából épp ott folytatódik, ahol az előző kötet befejeződött, vagyis a buddhizmus megismerése tovább halad az élet apróságai felöl egy nagyobb kép felé. Ez azért jó, mert így a szerző nem ismétli önmagát, hanem egyre több szempontból mutatja be a buddhista tanokat természetesen nem csupán elméleti szempontok alapján.

Mivel a Dalai Láma ebben a könyvben viszonylag keveset szerepel, nagyobb hangsúly került a többi szereplőre, és persze új karakterek is feltűntek. Ezúttal az ő életük alakulása adta a cselekmény vonalát és nem a jövő-menő híres vendégek. Ettől a könyv egy picit otthonosabbá vált, hiszen a karakterek többségét már ismerősként köszönthette az olvasó, másrészt megmaradt egy szűk körben a központi kérdés köré építkezve. Na, és hogy mi ez a kérdés, hát a dorombolás, vagyis a boldogság.

A könyv ezúttal sem volt kioktató, csak elmesélt egy-egy nézőpontot, felvetett egy-egy elméletet, és megmutatta, hogy a főhős cicus szempontjából mit is jelent a boldogság, akarom mondani dorombolás.

"A boldogság mindig ebben a pillanatban rejtőzik, itt és most."

A szövegben természetesen akadnak szép és elgondolkodtató mondatok, mint a fenti idézet. A befogadásuk és értelmezésük azonban az olvasóra van bízva. Épp úgy, mint a jóga, a meditálás illetve a reinkarnáció témája, amelyeket a történet könnyed macskaléptekkel körbejár.

A buddhizmusból fakadó spiritualitás miatt ez a rész cseppet misztikusabbnak mondható, mint az előző. A főhőst már nem csupán a materiális dolgok foglalkoztatják (mint az étel vagy egy kényelmes fekhely), hanem elkezd a karmikus kapcsolatain is töprengeni két szundikálás között. A könyv így szintet lép a kedvcsináló buddhizmustól az alapokig. Persze még így se várja senki a vallás mélyebb megismerését ettől a könyvtől, hiszen egyáltalán nem ez a célja. Ez csupán egy kedves történet egy cica nézőpontjából buddhista gondolatokkal fűszerezve. Ez a macska ugyanis nem egy közönséges házikedvenc, hanem a Dalai Láma macskája, így kijár neki a nagyobb figyelem és tisztelet.

Nekem tetszett ez könyv, nem csalódtam benne. Épp annyi kellemes gondolatot olvashattam a lapjain, mint vártam, és épp abban a könnyed stílusban, ahogy az első könyv alapján megszoktam.

Tudom ajánlani mindnekinek, akinek A Dalai Láma macskája tetszett, illetve azoknak, akik egy kedves történetre vágynak pozitív gondolatokról. Macskakedvelők előnyben.

Kiegésztés:

Jó hírrel szolgálhatok, a szerző harmadik kötete, A négy lábon járó spiritualizmus is elérhető már magyarul. Gyorsan meg is rendeltem.

Az utolsó namsara

Azért kezdtem bele az Iskari-trilógiába ezzel a kötettel, mert vannak benne sárkányok. Szeretem a sárkányokat és úgy általánosságban a hüllőket.

A borító mutatós, a fantasy hangulatot felidézi, de nem sok köze van a történethez. Talán, ha tőr helyett egy szablya került volna a borítóra (vagy egy sárkány...) az jobban passzolt volna.

Viszonylag hosszabb könyv, 448 oldal.

Fülszöveg:

"„Mindenek ​kezdetén volt Namsara, az égből és lélekből formált ifjú, aki nevetést és szeretetet hozott magával, bárhová ment. Ám ahol fény van, ott sötétségnek is kell lennie – így megjelent Iskari, a vérből és holdfényből formált leány, a pusztító, a halálhozó."

Asha, az uralkodó leánya a nagy Firgaard birodalom legrettegettebb sárkányölője. Az emberek tisztelik, de tartanak is tőle. Ő az iskari – ám ez magányos szerep, melytől Asha inkább érzi magát fegyvernek, mint fiatal nőnek. Egyik bestiát a másik után vadássza le, hogy elhozza a fejüket a királynak, de nincs az a zsákmány, ami megmenthetné őt a végzetétől: az apja odaígérte a kezét kegyetlen parancsnokának. A lány semmi mást nem akar, csak leszámolni tragikus múltjával és elkerülni a sivár jövőt. Amikor esélyt kap a szabadságra, cserébe Firgaard legerősebb sárkányának életéért, kapva kap a lehetőségen. Egy titokzatos fiú segítségével Ashának le kell ráznia magáról az iskari szerepének láncait, és ki kell tárnia szívét a szerelem, a fény és az igazság előtt, melyet egészen eddig eltitkoltak előle.

 Ez egy ifjúsági fantasy annak minden pozitív és negatív tulajdonságával. A narráció a főhősnőre fókuszál, így az ő kissé beszűkült nézőpontjából követheti az olvasó az eseményeket. A fejezetek előtt pedig fel-felbukkan néhány történet, amolyan mese a mesében módon. Ebbe egy kicsit bele kell rázódni, de szerencsére nem feleslegesen, mert a cselekmény szempontjából jelentőséggel bírnak.

A világfelépítés tetszett. Az írónő elég jó elemeket pakolt össze, hogy egy érdekes, keleties világot alkosson sárkányokkal és isteni hősökkel fűszerezve. A díszlet tehát mutatós, a politikai kérdések izgalmasak és a vallási elemek is érdekesnek tűntek.

Természetesen a sárkányok is tetszettek, bár nem örültem, hogy viszonylag könnyen le lehetett győzni őket. Szeretem, ha egy sárkány szívós, itt pedig nem voltak eléggé azok, így nehezen viseltem az elvesztésüket. Gondolom nem árulok el nagy titkot, ha megsúgom, ezek a nagyra nőtt hüllők nem maradnak végig ellenségesek. A barátkozás velük pedig szintén egy cseppet könnyen ment, és itt most nem a két főszereplő sárkányra gondolok, mert ők joggal voltak kedvesek a szereplőkkel, hanem a többi futottak még kategóriába eső sárkányra. A kommunikációjuk módja viszont kifejezetten ötletes volt.

A cselekmény egyébként folyamatosan halad, egyik kaland, probléma, veszély követi a másikat, és csak akkor ül le megpihenni, ha a romantikus elemeket veszi terítékre. Unalmasnak ezért egyáltalán nem mondanám, inkább kellemes tempójú kalandregénynek.

A kalandos, mérsékelt veszélyekkel tarkított történet tehát megfelelt az ifjúsági fantasy pozitív  tulajdonságainak. Azonban sajnos nem maradtak el az olcsó megoldások sem, amelyek már nem olyan pozitív képet festenek az ifjúsági besorolásra.

Először is a nagy titok rettentően kiszámítható. Már a könyv elején rájöttem, ki a hunyó, és fájdalmas volt nézni, ahogy a főhősnő rengeteget értetlenkedett, míg leesett neki a dolog. Asha nem egy lángész, és ahhoz képest, hogy hány sárkánnyal végzett, nem is a legéletképesebb figura. Számomra kicsit sántított, hogy egyik pillanatban ő volt a veszélyes, vagány csaj, a másikban meg a butus lány, aki önmarcangolás közben dalolva sétál bele a csapdákba. Viszont a javára kell írnom, hogy nem találtam idegesítőnek, csak helyénként ostobának.

Sajnos ez az ostobaság öröklődik a családjában, mert a bátyja és az unokatestvére is annak tűnt. Főleg, hogy képtelenek voltak bármit is rendesen megbeszélni egymással. Pedig milyen gyorsan rövidre lehetett volna zárni a dolgot egy normálisan megbeszélt tervvel. Apropó terv, hát, tényleg egyik sem valami nagy stratéga. Nem is értem, miért nem kérdezték meg a sárkányt, mert ő jóval értelmesebbnek tűnt az itteni hadvezetésnél...

Ami a romantikus vonalat illeti, itt is érvényben van a kiszámíthatóság, a szokásos nehezítő körülményekkel együtt. A főhősnő szerencséjére azonban a kiszemelt fiú nem olyan ostoba, mint lehetne, ami azért sokat mentett a kapcsolatukon. Néhol picit erőltetettnek éreztem a szenvedésüket, de ennyi belefért. A srác ugyanis tényleg aranyos, így ez a kapcsolat megmaradt a cuki ifjúsági vonalon.

A kötet végével nem voltam teljesen kibékülve. Értettem, hogy ezzel lehetett tovább vinni a történetet a következő kötetre, de már megint felesleges és nagyon kiszámítható volt ez a bonyodalom. Itt is azt tudom mondani, hagyni kellett volna, hogy a sárkány intézze a problémát, és hátradőlni. Éljenek a sárkányok!

Összességében tehát, bár voltak elemek, amelyek sokkal jobbak is lehettek volna, kellemes olvamánynak találtam. Kalandos ifjúsági regénynek tökéletesen megfelelt, és voltak benne sárkányok, ami sokat javított a megítélésemen.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik az ifjúsági fantasy könyveket, nem zavarja őket, ha rém egyszerű a konfliktushelyzet, és a romantikus elemekkel is elvannak. Nem ez a legjobb sárkányos történet, amit olvastam, de egynek tökéletesen megfelelt, így a sárkányok kedvelőinek is tudom ajánlani. Aki viszont komolyabb fantasy történetre vágyik, nézzen inkább szét a felnőtt kategóriában, mert ez tényleg minden tekintetben egy ifjúsági kalandregény.

Kiegészítés:

Mivel trilógiáról van szó, a könyvnek van még két kötetnyi folytatása. A második rész, A hatalom tőre a Maxim Kiadó ígéretei szerint a hónap végén fog megjelenni magyarul. A befejező részre, The Sky Weaver tehát még várni kell kicsit. 

A második rész nem Asha történetét viszi tovább, de azért adni fogok neki egy esélyt, hátha abban is lesz néhány sárkány.

Ezüstfonás

Kedvelem Naomi Novik könyveit, így jó volt újra olvasni tőle.

Ez a kötet a Rengeteg mintájára készült, kívül és belül egyaránt. A borítója szép és kifejező, remekül passzol hozzá. 454 lapjával kissé talán meglepő a terjedelme, ám ez is illik a történethez.

Fülszöveg:

"Mirjem ​pénzkölcsönzők családjába született, de apja olyan nehézkesen szerzi vissza kölcsönadott pénzét, hogy az éhhalál szélére sodorja családját. Mirjem kénytelen kezébe venni a sorsukat. A megkeményedett szívű lány elindul begyűjteni a tartozásokat, és hamarosan elterjed a hír, hogy arannyá tudja változtatni az ezüstöt.

Amikor az erdőben meggondolatlanul henceg képességével, felkelti a fák között kísértő, zord, jégtestű lények, a sztarikok királyának figyelmét. A névtelen király lehetetlen feladatot tűz Mirjem elé, aki akaratlanul szövött cselszövésébe bevonja Vandát is, a parasztlányt, meg egy boldogtalan hercegnőt, akit a cár feleségének szánnak.

Csakhogy a cár, az ifjú Mirnácjusz sem az, akinek látszik. Gondosan őrzött titka az emberek és a sztarikok országát is fenyegeti. A rossz döntések között őrlődő Mirjem valószínűtlen szövetségeseivel indul felfedezőútjára, amely áldozatkészségét, erejét és szeretetre való képességét is próbára teszi."

Ez a könyv épp olyan, mint egy régi mese, amit a nagymama több éjszakán át mesél a kicsiknek. Nem siet, épp egy picurkát csapong, és belesző mindent, ami egy jó mesébe kell.

A történet, néhány kitérőt nem számolva, három szálon fut. Egyrészt a főhősnek is minősülő Mirjem szemszögéből, másrészt a parasztlány sorsán át, harmadrészt pedig a hercegnő veszélyes frigyén keresztül. A könyvnek így egyszerre van három erőteljes női karaktere, ami önmagában is dicséretes megoldás. Ráadásul ők hárman lefedik a könyv világának társadalmi sarkpontjait, a zsidót, a parasztot és az uralkodót. A három szál lassan fonódik össze, és végig következetes marad. Mindhármuk személyisége, döntései, érzései megalapozottak és könnyedén követhetőek. Az olvasó így elég gyorsan el tudja dönteni, szimpatizál-e velük, avagy sem. Nagyon tetszett, hogy egyikőjük sem volt naív karakter, nem ábrándoztak, hanem a valóságban éltek annak kellemetlen velejáróját elfogadva, mégis addig nyújtózkodva, ameddig csak tudtak.

A történet fantasztikus elemei is épp ilyen alaposan építkeztek, és régi mesékhez, mondákhoz nyúltak vissza. Tetszett, hogy a varázslat nem volt csupa bűbáj, hanem épp olyan veszélyes tényezőnek bizonyult, ami lehet áldás és átok egyaránt. Ráadásul jól meghatározott korlátai voltak, ami egy jó világépítéshez elengedhetetlen. Időnként egy-egy elem nosztalgiát keltett bennem, mert úgy éreztem, ezt már valamikor, egy másik mesében mintha láttam volna. Ez a nosztalgia azonban nem járt az utánzat keserű ízével, mivel az írónő mindent szépen átszabott a saját ízlésére, a saját szereplőihez.

Az is tetszett, hogy bár három női főhőst követhettem nyomon, szerelmi szál nem igazán akadt a történetben. Oké, a végén felbukkant, ám ez inkább egy kellemes mesei lezáráshoz kellett és nem ahhoz, hogy romantikus címkét aggathassunk a könyvre. Ez tehát nem egy romantikus mese, hanem egy klasszikus a kalandos fajtából.

Mint minden jó mesében, itt is akadt bőven mondanivaló a másság elfogadásától, a testvéri szereteten át, az arany nem mindig boldogít már-már unalomig ismételt intelméig. Ráadásul ebben a könyvben mindennek volt ára, mindenért meg kellett dolgozni, vagy épp fizetni, ami remekül passzol ezen gondolatok közé.

A cselekmény viszonylag lassan halad, ám számomra nem volt unalmas. Nem éreztem úgy, hogy egy-egy fejezetnek ne lett volna létjogosultsága, mert mindegyik lendített kicsit az eseményeken. Számomra így kellemes volt a könyv tempója, bár sokáig nem voltam biztos benne, merre is haladunk, mi lesz az elsődleges konfliktushelyzet. A kötet második felére azonban összeértek a szerteágazónak tűnő szálak, míg a legvégére  teljesen egymásba is fonódtak.

A könyv hangulata kellemes, mondhatni télies. Néhol friss és üde, néhol csikorgó, mint a jég. Egyszerre van helye benne a biztató varázslatnak és rideg kegyetlenségnek. Nem épp vérmentes a történet, ám nem is mondanám túlságosan durvának, inkább épp annyira borongós, hogy a problémák és veszélyek tényleg komolynak tűnjenek.

Ez a kötet tehát ismét egy remek felnőtteknek szóló mese. Tetszett, talán még jobban is, mint az írónő bejegyzés elején említett másik regénye.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a klasszikus meséket, illetve szívesen olvasnának megszokottól eltérő főhősökről, mert itt bizony a hercegnő nem világszép. Szláv mondák és mesék kedvelői előnyben. Aki vizonyt gyors szövésű cselekményhez szokott, csak megfelelő türelem mellett vegye kézbe, míg aki románcra vágyik, nos, ő ebben a könyvben garantáltan csalódni fog. Itt ugyanis nincs fényes páncélú herceg, de nem is kellene, mert ezek a hölgyek köszönik szépen, megoldják maguk a problémáikat.